Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására
Johan Huizinga (Groningen, 1872. december 7. - De Steeg, 1945. február 1.), holland történész. Groningenben filológiát, Lipcsében pedig nyelvtudományt tanult. 1905-től a groningeni, 1915-től a leideni egyetemen tanított. A 2. világháború idején, 1942 augusztusa és októbere között a németek túszként tartották fogva. Világhírűvé A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen, 1919) c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével, a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935) c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma kulturális következményeiről.
A holland művelődéstörténész nevéhez a köztudatban leginkább a második világháború kitörése előtt egy évvel (1938-ban) kiadott munkája, a Homo ludens fűződik. Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló tanulmánya az elmúlt hatvan esztendő során olyan alapkönyvvé vált, amelyet a kultúra elméletével foglalkozó szakemberek kötelezően elolvasnak már tanulmányaik legelején.
Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése Huizinga játékra épülő kultúra-elméletének fő tézise szerint a kultúra eredetében és létmódjában egyaránt a játékhoz kapcsolódik, ezért a kultúrák megértéséhez vezető legmegfelelőbb módszer az adott kultúra egyes szektorainak játékanalízise.
Fogalomhasználat
homo sapiens (a gondolkodó ember) homo faber (az alkotó ember) homo ludens (a játékos, a játszó ember)
Az elmélet érvényességi területe Művelődéstörténet, kultúrtörténet, filozófia
Az elmélet leíró vagy magyarázó? Az értekezés közel azonos arányban tartalmaz leíró és magyarázó részeket.
A koncipiálásba bevont színterek Művelődéstörténet, kultúrtörténet, filozófia
Az elmélet-alkotás célja A játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein. A fő kérdések, amelyekre a választ keresi:
Miért és minek játszunk?
A kultúra, melyben élünk, milyen mértékben fejlődik a játék különböző formáiban? A játékos szellem mennyire sajátja annak az embernek, aki ezt a kultúrát átéli? A XIX. század véleményünk szerint sok mindent elveszített azokból a játékos elemekből, amelyek a korábbi évszázadokat jellemezték. Kiegyenlítődött ez a hiány vagy tovább növekedett?
Huizinga tanulmányának kulcsgondolata:"a rítus a szakrális játékból nőtt ki; a költészet a játékban született, és mindenkor a játék táplálta; a zene és a tánc színtiszta játék volt. A bölcselet és a filozófia azokban a szavakban és formákban találta meg a maga kifejezését, amelyek a vallási disputákban születtek. A háborúskodás szabályai és a nemesi élet konvenciói játékalakzatokra épültek. Végül is meg kell tehát állapítanunk azt, hogy a civilizációt, korai szakaszaiban játszották. Nem úgy jön a játékból, mint ahogy egy csecsemő az anyaméhből: a civilizáció játékban és játékként születik, és sohasem hagyja el azt... Az igazi, tiszta játék a civilizáció egyik fundamentuma". Gondolatmenetét arra futtatja ki, hogy a rituális játékot játszó ember a maga "megszentelt terében" valamiképp újrajátssza azt a kozmikus "játékot", amelyet maga az Isten játszott, illetve játszik.
Az elmélet eredeti alkalmazási terepe Huizinga számára a kultúra elsősorban szellemi és anyagi értékek egyensúlyát követeli. Ezt az egyensúlyt a párbeszéd, és az emberi kapcsolatok milyensége is befolyásolja. Az anyagi értékek a gazdaságot és a jólétet foglalják magukba. A szellemi értékek fogalma pedig a lelki, értelmi, erkölcsi, és esztétikai területet zárja körül. Huizinga számára a kultúra olyan érték, melyet védeni kell; s miközben természetes, hogy változik, ez a változás nem lehet szélsőséges. A következőkben fejezetről-fejezetre mutatom be Huizinga elméletét.
I. A játék mint kultúrjelenség. Lényege és értelme Homo ludens című könyve első fejezetét Huizinga az alábbi megállapítással indítja: "A játék régebbi, mint a kultúra; mert bármilyen elégtelenül határozzuk is meg a kultúra fogalmát, az minden esetben emberi társadalmat tételez fel. Az állatok azonban nem vártak arra, hogy az ember tanítsa meg őket a játékra. Sőt, azt állíthatjuk, hogy az emberi lény semmiben sem járult hozzá új, lényeges ismertetőjelekkel a játék általános fogalmához." A gyermek és állat azért játszik, mert örömet okoz neki és éppen szabadidejét tölti vele, ergo pedig fizikai szükséglet. A "játék" a "játszik" igéből született. Ezt használjuk a különféle sport- és szerencsejátékokra éppúgy, mint a muzsikálásra, színdarab előadására, színlelésre, a fény vibrálására, szerelmeskedésre, ha babrálunk valamit, vagy ha egy esemény megtörténik, lejátszódik. A versenyek, birkózás, futás, előadások, tánc, zene, álarcosbálok és lovagi tornák szociális játékformák, a játék magasabb formái.
A játék funkciója két aspektusból vezethető le:
a) harc valamiért vagy b) ábrázolása valaminek.
Ez a két funkció egyesülhet is, pl.: verseny, ki tud valami a legtökéletesebben visszaadni.
A játék hangulata változó, de két pólusa van:
a) elragadtatás és b) pajkosság.
A játék ismertetőjegyei (formális jelek, amelyek a játéknak nevezett tevékenységet jellemzik):
1. A játék SZABAD, maga a szabadság. Szabad cselekvés, minden determinizmustól mentes.
2. A játék NEM A "VALÓSÁGOS" ÉLET.
A játék érdeknélküli. Szellemi működés, benne magában mégsem foglaltatik erkölcsi funkció - sem erény, sem bűn, A kultúra egyik alapja és tényezője. A játék nélkülözhetetlen az egyén számára mint biológiai funkció (valami élettani szükségszerűségnek van alárendelve); nélkülözhetetlen a közösség számára belső tartalma, értelme miatt, továbbá azok miatt a társadalmi és szellemi kapcsolatok miatt, amelyeket létrehoz. Egy szóval: nélkülözhetetlen kultúrténykedés, amely mégsem racionális valami és nincsen kultúrfokhoz kötve. Például: Játék és ünnep között - a dolog természete szerint - a legszorosabb összefüggés áll fenn, hisz' a közönséges élet kikapcsolása, az ünnep és játék vidám hangja.
3. ZÁRT ÉS ELHATÁROLT. A játék helyes és időtartama által is különválik a közönséges élettől. Meghatározott időben és meghatározott térbeli határok között "játszódik" le. A játék "igazi" életből való térbeli különállása feltűnőbb annak időbeli elhatároltságánál is. A játék terét előre szándékosan meghatározzák. Az aréna, a játékasztal, a varázskör, a templom, a színpad, a filmvászon, a tárgyalóterem, alakjuk és funkciójukra nézve mind játékterek, amelyeken belül külön, saját szabályok érvényesek. A játéknak - a fentiekből következően is - maradandó alakja van. Az ismételhetőség a játék egyik leglényegesebb tulajdonsága. Nemcsak a játék mint egész ismételhető, hanem annak egész belső felépítése is.
4. A játék RENDET TEREMT, sőt, maga a Rend. A tökéletlen világba időleges, elhatárolt tökéletességet visz. A játék feltétlen rendet követel meg. A játék köt és old; leköt, lenyűgöz, elvarázsol. Tele van ritmussal és harmóniával; van egyfajta mélyen esztétikai sajátossága.
5. A játék FESZÜLTSÉGET, BIZONYTALANSÁGOT, CHANCE-OT HORDOZ MAGÁBAN. Jelentősége abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben versenyjellegűvé lesz a játék. A feszültség bizonyos etikai elemet visz a játékba. A játékos adottságait teszi próbára. Minden játéknak megvan a maga szabálya. Ez határozza meg, hogy ebben az elkülönített, időleges világban mi érvényes. Egy játék szabályai feltétlenül kötelezőek. Az a játékos, aki a szabály ellen vét, vagy kivonja magát alóla, játékrontó. A játékrontó nem azonos a hamisjátékossal. Ez utóbbi úgy tesz, mintha játszaná a játékot. A játszóközösségnek mindig megvan az a hajlama, hogy tovább is fennmaradjon, ha a játék már befejeződött. Éppen emiatt a klub is a játékhoz tartozik.
6. A játék SZERET TITKOLÓZNI. A fentieket összefoglalva tehát alakjára nézve tehát nevezhetjük a játékot szabad cselekvésnek. Anyagi érdek nincs hozzákötve, hasznot nem húznak belőle, külön erre a célra rendelt időben és helyen megy végbe, meghatározott szabályok szerint, közösségeket alkot.
II.A játékfogalom és nyelvbeli kifejezései A "játék" fogalmat Huizinga szerint szókincsünk nemcsak meghatározza, hanem össze is zsugorítja, megkisebbíti. Az általa használt fogalom meghatározás szerint: A játék szabad cselekvés vagy foglalkozás, amely bizonyos önkéntes, előre meghatározott időben és térben, szabadon választott, de föltétlen kötelező szabályok szerint folyik le. Minden nép játszik és ezt hasonlóan teszi, de nem minden nyelv ismer a "játékra" általános kategóriát.
A világ összes nyelve közül egy sem foglalja össze a játék fogalmát egyetlen szóban oly erősen és egyúttal oly széleskörűen, mint a modern európai nyelvek. Olyan népek, amelyeknek a játék minden alakja mindenkor vérükben volt, sokféle szóval fejezik ki ezt a tevékenységet (görög, kínai, angol nyelvek). A játékra nincsen tehát közös indo-európai szó.
A görög versenyjátékok (például az Olympiai játékok) a nagy kultikus eseményekben gyökereznek. Lehetetlen a versenyt, mint kultúrfunkciót, a játék - ünnep- szertartás keretéből kiemelni. A minden alkalommal és mindenhol előforduló versenyjáték annyira intenzív kultúrtevékenység lett a görögöknél, hogy mindennapinak számított. Emiatt aztán általános, logikusan homogén játékfogalom is csak későn keletkezett. A latin nyelv egyetlen szóval jelöli az egész játék-komplexust: ludus,- ludere és az ebből levezetett lusus. A modern európainyelvekben a játék szó sok mindent jelent. A germán nyelvcsoportnak nincsen közös szava a játékra és a játszásra. Az ember játssza a játékot: ahhoz, hogy a tevékenység lényegét kifejezzük, a főnévben foglalt fogalmat ismételni kell és így alakul az ige. A muzsikálás magán viseli a játék csaknem minden formális jelét. Ezt például az angol nyelvhasználat egyértelműen tükrözi is. Például a "zongorázni", angolul "to play the piano".
III. Játék és verseny mint kultúrateremtő működések Az egész emberiségben megtalálható alapszükséglet, hogy dicsőségért és becsületért játszunk. Primer az a vágy, hogy túltegyünk a másikon, tehát a fő az, hogy nyerjünk. A közösségi élet magasabb, biológián túli formákat játék alakjában kap meg és ezek magasabb értéket adnak neki. Ezekben a játékokban közli a közösség az életről és a világról való felfogását. A verseny és előadás nem következménye a kultúrának, hanem megelőzi azt. A játék alaptényezői: összjáték, harc, előadás, bemutatás, kihívás, dicsekvés, feszültség, bizonytalanság. Sok esetben olyan szenvedélyes a harc a nyerésért, hogy szinte megszünteti a játék könnyűségét. A puszta szerencsejátékban ugyan csak részben megy át a feszültség a nézőre; viszont másként áll a dolog, mihelyt a versenyjáték ügyességet, ismereteket, erőt és bátorságot igényel. Minél "nehezebb" a játék, annál erősebb lesz a feszültség a nézők körében. A feszültség szabja meg a játék érték- és fontossági fokát és mihelyt az magasra nőtt, elfelejteti a játékossal, hogy játszik. A szerencse- és sors-fogalmak az emberi szellem számára különösen közel állnak a szent dolgok szférájához.
[Minden versenyjáték nemcsak valamiért, hanem valamiben és valamivel zajlik le. A gladiátor-játékok, állatharcok és kocsiversenyek teljesen az agonális szférába tartoznak akkor is, ha rabszolgák viszik végbe ezeket. Ezek átmenet képeznek a harctól a játékhoz.]
Ha a játék szép, akkor ezzel megadatott a kultúra számára az értéke. Éppígy kultúrává emelheti a játékot intellektuális, erkölcsi vagy szellemi értéke. A játék lényege, hogy a szabályokat betartják. A játék kimenetele vagy eredménye csak azok számára fontos, akik mint nézők vagy játszók, személyesen vagy esetleg mint (rádió)hallgatók léptek a játék szférájába és elismerték annak szabályait, vagyis játszótársakká lettek. A legszorosabban összefügg a játékkal a nyereség fogalma. A roulett asztalnál és a börzén egyaránt játszik az ember, s mindkét helyen a nyereségvágy a döntő. Ez a fogalom csak akkor jut érvényre, ha más ellen játszunk. A játékban szerzett siker nagymértékben átruházható másokra is. Általában "valamiért" játszunk vagy küzdünk; a játékra feltettünk valamit. Ez lehet szimbolikus vagy anyagi értékű is. Ennek megfelelően a díj is lehet babérkoszorú, dicséret és dicsőség, pénzösszeg vagy más anyagi érték. Harcolnak az emberek, hogy erőben vagy ügyességben, vagy tudásban, vagy gazdagságban, bőkezűségben, vagy boldogságban kitűnjenek.
IV. Játék és jog A jogi életnek három játékformáját különböztettük meg: szerencsejátékot, versenyt, vagy fogadást és szócsatát. A pört szerencsejátéknak, versenyfutásnak vagy szóbeli csatának lehet felfogni.
V. Játék és háború A harc, ha kultúrfunkció, mindenhol korlátozó szabályokat tételez fel, így bizonyos fokig megkívánja a játékjelleg elismerését.
VI. Játék és tudomány A versenyszokások egyformák minden kultúrában és egyformák a nekik tulajdonított jelentőség is. A rejtvény kezdetben szent játék volt, azaz a komolyság és a játék határán mozgott. Kétfelé ágazik el:
a) a társadalmi szórakozás felé és b) a megszentelt ezoterikus tanítás felé.
VII. Játék és költészet A "poesis" játékfunkció. A szellem játszóterén zajlik le, saját külön világban, amelyet a szelem alkot magának. Minden, ami költészet, játékból lett: az istentisztelet szent játékból stb. A költészet a szavakkal és a nyelvvel való játék, a költői aktivitás tehát vidám, magával ragadó társasjáték is. A játékos költészetnek jellemző formája a finn Kalevala hagyományos előadási módja. Hasonló szokást ír le az óészaki Saga is. A költői forma mindenütt megelőzi az irodalmi prózát. Ami szent vagy ünnepélyes, azt versben mondja el az ember. Himnuszok, közmondások, értekezések is metrikusan, vagy strófa alakban születnek meg. Minden régi költészet egyszerre és egyben kultusz, ünnepi szórakozás, társasjáték, ügyesség, próba vagy rejtvényjáték, bölcs tan, rábeszélés, varázslat, jóslat, prófécia és verseny. Majdnem minden régi tan esetében alkalmazzák célszerűségi okokból a kötött formát: egy közösség könyvek hiányában így könnyebben megjegyezhette azokat. A vers a legtermészetesebb kifejezési forma, mihelyt magasabb rendű dolgokról van szó.
VIII. A költői formaadás funkciója A játékmagatartás valószínűleg megvolt már, mielőtt emberi kultúra vagy emberi beszéd és kifejezési lehetőségek léteztek. Ez a theriomorph megszemélyesítés mindennek az alapja, amit totemizmusnak hívunk. A költészet a szellem játéka; elemei és eszközei a legjobban játékfunkcióként érthetők meg. A nagy műfajok közül a leginkább a líra az, amely megmaradt a játéklégkörben. A líra a legmesszebb van a logikától és a legközelebb a tánchoz és a zenéhez. De, a líra sem játékfunkció már, ha egyszer megszűnt a zenével való kapcsolata. A játékból való eredet a tragédiánál és a komédiánál látható a legjobban. A tragédia és a komédia kezdettől fogva a verseny légkörében állnak, amelyet minden körülmények között játéknak kell nevezni. A csodálatos méretekkel és számokkal való játékba tartozik az óriás- és törpe-képzetek jó része a mythostól Gulliverig. Az igazi mythostól nem lehet elválasztani a félig tréfás elemet. A csodálatos, vagy szörnyűséges iránti vágyban rejlik a mythikus megszemélyesítésének nagy részének magyarázata. Az eposz elveszíti a játékkal való kapcsolatát, mihelyt nem ünnepi társaságban adják elő, csak olvassák. Egyedül a dráma tartja meg szoros kapcsolatát a játékkal. A nyelv is tükrözi ezt a szoros kapcsolatot. A görögöknél a játék szót nem használták sem színházra, sem előadásra.
IX. A filozófia játékformái A szociális játékoknak két nagy indítóoka van:
a) a szereplés vágya és b) az ellenfél nyílt ütközetben való legyőzésének vágya.
A görög szofista az archaikus kultúrélet középponti figurájának folytatása, akit sorban sámánnak, jósnak, csodatevőnek és költőnek láttunk (Vates). Ősi művészetnek nevezik a őket, akik az elmeél játékát játsszák. Az egész szofista beszédművészetben a játék és a komolyság közti határ elmosódott. A szofista természetétől fogva a "vándorlós" komédiásokhoz tartozik. A szofizmus a rejtvény szomszédságában foglal helyet, amolyan vívómutatvány-féle. Nem meglepő hát, hogy a szofista-üzem a sport szellemében zajlik. Tapsolnak neki és nevetnek egy ügyes mondaton. Egymás beszédben legyőzni sporttá válik, amely sok tekintetben ugyanazon a fokon áll, mint a fegyveres harc. Az udvari kultúra már önmagában véve is fogékony a játékkultúra iránt. A 18. század a "tollháborúk" kora.
X. A művészet játékformái A zenét "mimetikai", azaz utánzó művészetnek tekintik. Minden dallam, táncmozdulat vagy hangnem jelent valamit, bemutat valamit, utánoz valamit. Minden zenei aktivitás lényeges ténykedése a játék. A kultuszban gyakran párosul tánccal, a legjátékosabb működéssel. Minden zeneszerszámnak megvan a maga hatása. Némely nyelvben (arab, germán, szláv, francia) a hangszerek használatát "játéknak" nevezik.
A zene és a játék közös jellemző vonásai:
kívül áll a gyakorlati élet értelmességén, az értelem, valóság és kötelesség törvényein kívül esik, alakját és funkcióját olyan törvények szabják meg, amelyek kívül esnek a logikai fogalmakon, ezeket a törvényeket csak sajátos nevekkel lehet megjelölni,
A zene elismert funkciója kezdettől fogva nemes társasjáték, amelynél sokszor lényegesnek tekintették a különleges kézügyességet. A tánc maga is játék, sőt, az egyik legtökéletesebb és legtisztább játékforma. A játéktulajdonságok nem érvényesülnek a tánc minden alakjában egyformán. A tánc a játék egy része. A kézművesség, vagyis maga a cselekvés, amellyel átéljük a Múzsák művészetét, játéknak nevezhető. A mű-alkotásánál nincsen játék elem, így annak élvezeténél és szemléleténél sem játszhat szerepet. Sehol sincsen látható, észrevehető cselekvés. Az alkotó ember feladata felelősségteljes és komoly: mindenféle játékosság idegen tőle. A képzőművészet alkotási folyamata tehát a játék-szférán teljesen kívül esik. Ennek az alapvető ellentétnek a dacára ki lehet mutatni a képzőművészetekben a játéktényezőt. A mű majdnem mindig része a szakrális világnak: áhítattal van tele. Az áhítat és a játék pedig közel állnak egymáshoz. Maga a mestermunka pedig ősrégi versenyszokásokban gyökerező hagyomány.
XI. Kultúrák és korok "sub specie ludi" A játékos versengési kedv régebbi, mint a kultúra maga. A viszályok fegyver általi elintézése, a nemesi élet szokásai mind játékformákra épülnek. Kérdés, hogy mennyire sikerülhet későbbi kultúrkorokban megállapítani ezt a játékelemet? Különösen a 18. század tűnt fel sokféle játékosságával és játékelemével. De vajon hol van a játéktartalom a mai kultúrában, ebben a világban, amelyben élünk? A régirómai társadalom túlnyomóan szakrális jellegében benne foglaltatik játékszerű tulajdonsága is, habár a játékelem nem nyilvánul meg olyan színes, viruló és eleven megszemélyesítésekben, mint a görög vagy a kínai kultúrában. Róma kultúráját sokféle idegen kultúra táplálta. A játékos jelleg erősen szembeszökő, de már nincs organikus szerepe a társadalom felépítésében és tetteiben. A római állam játékeleme sehol nem nyilvánul meg jobban, mint a "Panem et Circeneses!" felkiáltásban. Kenyeret és játékot akart a nép az Államtól. Legyen miből élni és miből szórakozni. E kifejezés azonban ennél valamivel többet jelent. A római közösség nem tudott játékok nélkül élni. A játék éppúgy életszükséglet volt számára, mint a kenyér. Szent játékok voltak, a népnek pedig szent joga volt hozzájuk. Az amfiteátrum fontos helyet foglalt el minden városban, amint azt a romok is bizonyítják. A római kultúra játékeleme az irodalom és a művészet formáiban is világos. Az élet kultúrjáték lett. A császárkor első századaiban polgárok ezrei versengtek egymással csarnokok, fürdők, színházak és játékok ajándékozásában, élelmiszer-kiosztásokban, fegyverkezésben vagy a játékok rendezésében. Bizánc hippodromjaiban is ha a versenypálya el is távolodott a kultikus jelentőségétől, mégis gyújtópontja marad a közösség életének. A népszenvedély, amely azelőtt véres ember- és állatharcokban tobzódott, most lóversenyekben nyer kielégülést. Ezek világi szórakozások, de képesek az egész nyilvánosság érdeklődését magukra vonni. A középkori élet tele van játékkal. Népmulatság pogány elemekkel, amely elvesztette szakrális jellegét: pompás lovagi játék, az udvari szerelem kifinomult játéka. A lovaggá-avatásban, hűbériségben, tornákban, heraldikákban, lovagi rendekben és fogadalmakban lehet megtalálni még teljes alkotó erejében a játéktényezőt. A spanyol kultúra alapvető funkciója a bikaviadalban a római "ludi" folytatása, mind a mai napig, habár a forma, ahogy régebben lefolyt, távolabb állt az antik gladiátorjátékoktól, mint a mai Corridák. A renaissance és a humanizmus korában a játék nem zárja ki a komolyságot. A renaissance új életre ébreszti a két legmagasabb fokú játékos életképszerűsítését: a lovagiasságot és a pásztorjátékot. A barokkból különösen világosan szól a játékelem. A paróka a barokk legbarokkabb tárgya, valamint egyúttal a kultúra játékfaktorának legvilágosabb bizonyítékai közé tartozik. A rokokó-stílus legfőbb ismertetőjele a játékosság. A stílus ugyanazokból a dolgokból él, mint a játék: ritmusból, harmóniából, szabályos váltakozásokból és ismétlésből, refrénből és kadenciából. Legföljebb a japán kultúrában kerültek olyan közel egymáshoz stílus és divat, és ezzel játék és művészet, mint a rokokóban. Pl. a meisseni porcelán. Az irodalmi és a tudományos viták szeretete leköti és mulattatja a nemzetközi elitet. Az egész irodalmi apparátus játékfigurákból áll. Kevés művészettörténeti kor tudta annyira egyensúlyban tartani a komolyságot és a játékosságot, mint a rokokó, és kevés korban hangolták össze olyan tökéletesen a költői és a plasztikus kifejezési formákat, mint a 18. században. Maguk a zenei formák is játékformák. A zene konvencionális szabályok szigorú rendszerének önkéntes elismerésén és alkalmazásán alapszik, amelyek a hangot, időmértéket, dallamot és harmóniát meghatározzák. Minden kultúrának megvan a maga zenei konvenciója és a fül többnyire csak azokat az akusztikai formákat tudja elviselni, amelyekhez hozzászokott. A zenei sokkal szigorúbb előírásokhoz kötött, mint a képzőművészet. A játékszabály elleni vétség elrontja a játékot. A 18. század második felében a romantika játékban és játékból született. Minél jobban közeledünk a saját korunkhoz, annál nehezebb lesz a kultúrimpulzus tartalmát megélni. A komolyság és a játék ingatag egyensúlyban van egymással. A 19. század kevés helyet hagy a játéknak a kultúrfolyamatban. A munka és a produkció lett eszményképpé. A gazdasági tényező túlbecsülése a társadalomban és az emberi szellemben megölte a misztériumokat. A 19. század gondolkodásának nagy áramlatai csaknem mind ellene voltak a játéktényezőnek a közösségi életben. Sem a liberalizmus, sem a szocializmus nem táplálták azt. A naturalizmussal és a realizmussal, mindenekelőtt pedig az impresszionizmussal olyan kifejezési formák lépnek előtérbe, amelyek idegenebbek a játék eszményétől, mint bármely más, korábbi kultúra. A 19. század egyik tipikus jelensége a kultúra fokozatos komolyabbá válása. Ez a kultúra sokkal kisebb mértékben "játékos" kultúra, mint az előző századoké. A társadalom szellemi, valamint anyagi szervezete sem kedvezett a játéktényező működésének. A társadalom túlságosan tudatossá vált; a munka, nevelés, és demokrácia eszményei pedig alig hagytak helyet a játék örök elvének.
XII. Játékelméletek a mai kultúrában A könyv utolsó fejezetének címében szereplő "mai kultúra" kifejezés a szerző jelenkorát, tehát a huszadik század első harmadát jelenti (a 19. századig visszamenőleg használja), de megállapításai - megszorításokkal - a mi jelenkorunkra is érvényesnek tűnnek. A sport mint közösség funkció mind erősebben kiterjeszkedett a társadalom együttélésére és mind nagyobb területet vont maga alá. Ügyességi, erőbeli és kitartásbeli versenyek mindig nagy helyet foglaltak el minden kultúrában. A középkor hűbéri társadalma csak a torna iránt mutatott különösebb érdeklődést. A torna a színházi előadás szerepét is betöltötte. Csak egy csekélyszámú felső réteg vett aktívan részt benne. A keresztény eszménykép elnyomta a testgyakorlás, a vidám erőjátékok értékelését. A játék így egészen a 18. századik nem kapott helyet az életben. A nagy labdajátékok állandó gyakorlott személyzet összjátékát kívánják meg és ebből keletkezik a modern sport. Ez a jelenség a 19. századi Angliából indult ki. A sport fejlődése a 19. század utolsó negyede óta olyan, hogy a játékot mind komolyabban fogják fel. A szabályok szigorúbbakká válnak, és mind finomabban dolgozzák ki őket. A teljesítmények mind jobbak lesznek. A játék egyre növekvő fegyelmezésével és rendszerezésével hosszabb időre elvész valami a tiszta játéktartalomból. Ez nyilvánul meg a játékosoknak professzionistákra és amatőrökre való felosztásában. A professzionista magatartása nem igazi játék-attitűd már; a játék önkéntessége és gondtalansága hiányzik belőle. A modern társadalmakban a sport mind jobban eltávolodik a tiszta játéklégkörtől: már nem játék, de mégsem komolyság. A sport olyan játék, amely komollyá merevedett, de amelyet még játéknak éreznek, a másik komoly foglalkozás, amely játékká lesz, de továbbra is komoly munkának számít. Figyelemre méltó a következő megállapítása: "Sem az olimpiák, sem az amerikai egyetemek sportszervezetei, sem a nagy hírveréssel beharangozott nemzetközi mérkőzések nem képesek arra, hogy a sportot a kulturális alkotó tevékenység szintjére emeljék. Bármennyire is fontos a sport a résztvevők és a nézők számára, funkciója terméketlen marad, amelyből a hajdani játékos tényező nagyobb részt kiveszett." A sakk és a vele rokon játékok, még ha szerencsejátékok voltak is (mint a rulett), mindig tele voltak komolysági elemekkel. A véletlen nem játszik szerepet (malom, sakk). Ezek a játékok mégis teljesen a játék-meghatározás fogalmi körén belül maradnak. A legújabb időkben sorozta be a publicitás a sporttevékenységek közé ezeket az értelmi játékokat. A kártyajáték abban különbözik a sakkszerű játékoktól, hogy a kártyánál a véletlen soha sincsen egészen kikapcsolva. Állandóan finomodik a kártyajáték, de csak a bridge-nél vette kézbe a modern társadalomtechnika a játékot. Kézikönyvek és hivatásos trénerek, rendszerek és nagymesterek segítségével halálosan komoly dolog lett belőle. Huizinga kifogásolja, hogy a bridge csak egyoldalúan fejleszti a szellemi képességeket és nem gazdagítja a lelket. Véleménye szerint olyan szellemi energiákat köt meg, amelyek más formában jobban kamatoztathatók volnának. A bridzs népszerűségének rendkívüli megnövekedése látszólag a mai kultúra játékos elemének megerősödését sejteti, a valóságban azonban erről nincs szó. Ahhoz, hogy az ember valóban játsszon, ismét gyermekké kell válnia játék közben. Huizinga a továbbiakban a modern kereskedelem játékos elemeit vizsgálja meg. A gazdasági életben a játék másodlagosan jelenik meg. Az emberek közötti kommunikáció egyszerűsödése magyarázza szerinte a versenyszellem kialakulását. A modern művészet sem mentes a játékos elemektől, de csak igen távolról lelhető fel benne játékelem. Az utóbbi évszázadokban a művészet egyre bensőségesebbé és individuálisabbá vált szerinte. Régebben a művészet és a művészek megbecsülése is más volt. Inkább mesterembereknek tekintették a művészt, akik játékos versenyeken is összemérték képességeiket. Idővel azonban a művészet funkciója differenciálódott. A hatalmas falfreskók és köztéri szobrok mellett megjelentek a kis keretű képek és a kisplasztikák, a nagy oratóriumok és sokszereplős előadások mellett elterjedt a kamarazene és a műdal. Mindez a kultúra eltömegesedését is magával hozta, s közben nem a szépség lett a legfőbb cél, hanem az, hogy minél eredetibb legyen az alkotó. E nyilvánvaló versengés azonban nem növeli, hanem sokkal inkább csökkenti a játékos elemeket a művészetben. A következőkben a politika játékos elemei kerülnek górcső alá. A XX. század elején még a parlamentáris demokrácia keretei között zajló mindennapi politikai élet tele volt nyilvánvaló játékos elemekkel. A játékos elemek kidomborodnak az amerikai politikai életben, ahol a két párt szinte úgy verseng egymással, mint két rögbi csapat. Az egyszerű polgárnak jóformán fogalma sincs arról, hogy politikai programjuk miben tér el, csupán azt látja, hogy egy nagy össznépi játékban vehet részt. Ugyanez jellemzi az elnökválasztást is. A modern háborúkra már nem annyira jellemzőek a játékos elemek, mint a régebbi korok fegyveres konfliktusaira. A szembenállók már nem ellenfelek, hanem egymás ellenségei. A modern tudomány kevéssé hozzá férhető a játéktényező számára és kevesebb játékos vonást mutat fel, mint keletkezése idején vagy újjászületése időszakaiban, a renaissance-tól a 18. századig. A múlt század tehát sokat vesztett a játékelemből, amelyek az előbbi századot jellemezték. A fejezet végén Huizinga így összegzi mondanivalóját: "Az igazi kultúra nem létezhet egyfajta játékos tartalom nélkül, mert a kultúra feltételez bizonyos önkorlátozást és önfegyelmet, bizonyos képességet arra vonatkozóan, hogy ne lássa saját tendenciáiban a legnagyobbat és a legmagasabbat, vagyis hogy felismerje, be van zárva bizonyos önként vállalt keretek közé." A kultúra továbbra is arra törekszik, hogy bizonyos értelemben kölcsönös egyetértésben és szabályok alapján játsszák, vagyis a a fair play-re. Aki elrontja a játékot, magát a kultúrát teszi tönkre.
Konklúziók A Homo Ludens c. könyv egy értékválasztást mutat be, mellyel lehet azonosulni, ám lehet tagadni is azt. Az viszont mindenképpen igaz, hogy a játéknak központi szerepe van az emberi társadalom és az egyén életében is. A modern társadalmak emberének mindennapi életében leszűkült a játéktér, s ezzel együtt a játék szerepe is csökkent.
Néhány fontosabb bibliográfiai tétel
Brown, Aaron. (2006) The Poker Face of Wall Street. John Wiley & Sons Inc
Caillois, Roger. (1961) Man, Play and Games. New York: Free Press of Glencoe (1961)
Hankis Elemér(2002) A tízparancsolat ma. Budapest: Helikon Kiadó
Huizinga, J. (1919) A középkor alkonya. Budapest: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
Huizinga, J. (1935) A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Norbert, Elias (1987) A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat kiadó, I-II. rész
Balogh Tamás Huizinga-esszéje a Homo ludens kiadástörténetéről - az 1944-es magyar fordítás újbóli megjelenésének apropóján.
Huizinga Homo ludense jellegzetesen az a fajta könyv, amiről vagy csak nagyon röviden szabad, vagy csak nagyon hosszan lehetne írni. Szívesebben választom az előbbit.
Máthé Klára (született Lakner Klára) fordítása először 1944-ben jelent meg az Athenaeum Kiadónál. Máthé Hans Nachod német fordításából dolgozott. Ez a német változat 1939 őszén látott napvilágot az amszterdami székhelyű Pantheon Kiadónál (Pantheon Akademische Verlagsanstalt), melynek Németországban és Ausztriában is volt kirendeltsége. Huizinga már 1938 októberében elküldte a Homo ludens kéziratát Jénába, a Diederichs Verlagnak, amelyet nagyra tartott. Előző nagyobb szabású művét, A holnap árnyékábant (In de schaduwen van morgen) is itt szerette volna megjelentetni németül, csakhogy a kiadó tulajdonosát, Diederichet visszarettentették a „puerilizmus”-ról (gyermekdedségről) szóló részek, amely Huizinga ítélete szerint a német és szovjet propagandában is megnyilvánult. Jóllehet Huizinga úgy érezte, hogy a Homo ludens a valaha írt legpolitikamentesebb munkája (és a két országot sem nevezte néven), ezúttal is ellenállásba ütközött, s nem csak Diederich részéről, aki egyre halogatta a választ: vagy bizonyos tartalmi módosításokat kértek volna a kiadók, vagy nagyon előnytelen szerződést kínáltak. Huizinga egy időre felhagyott a további kereséssel; végül felesége egyik barátnőjének a segítségével talált rá a Kristályéjszaka után Lipcséből Utrechtbe menekült ókortudós-reneszánsz-kutató-műkritikus-fordítóra, Nachodra, akinek a személye előtte sem volt ismeretlen, annak idején olvasta egyik írását Spenglerről. Nachod fordítása végül a Pantheonnál jelent meg Amszterdamban. A Pantheon nagyon sokat tett a humanista tudomány népszerűsítéséért (itt jelentek meg például az Albae Vigiliae-füzetek, többek közt Kerényi Károly munkáival)[1], nemkülönben Huizinga kései műveinek terjesztéséért. A kiadó vezetője a bajai származású Kollár Kálmán volt, aki 1937-ben költözött Hollandiába, amikor elvette L.J. Veen könyvkiadó lányát. Kollár szinte Huizinga ügynökévé avanzsált ezekben az években, főleg, ha magyar vonatkozású ügyekről volt szó: ő szervezte például a történész bécsi és szegedi útját 1938-ban (ami végül az Anschluss miatt kútba esett), az ő kezdeményezésére adta ki a Danubia a magyarul Patriotizmus, nacionalizmus címmel megjelent könyvecskét. De igazi hőstettekre is képesnek tartották: legalábbis a családi legendárium szerint ő váltotta ki egy nyakékkel a háború alatt Huizingát a túsztáborból, ahová a német megszállók az egyetemeken bevezetni kívánt árja-törvények ellen tiltakozó leideni professzorokat is zárták.
Huizinga 1936. júniusi budapesti látogatása óta kapcsolatban állt az Athenaeummal, amely 1938 telén jelentette meg főművét A középkor alkonya címmel, ha hihetünk a címnegyednek (és miért ne tennénk?),[2] Szerb Antal fordításában. Nem sokkal a Homo ludens német fordításának megjelenése után az Athenaeum 1940. február 18-i dátummal szerzői szerződés-tervezetet készített Huizinga számára,[3] majd pár nap múlva leszerződött a fiatal Thurzó Gáborral mint fordítóval. Mint ismeretes, a magyar megjelenésre végül több mint 4 évet kellett várni. Nem elképzelhetetlen, hogy az Athenaeum először Szerb Antalt szerette volna fordítóként. Szerb ugyanis nem sokkal a német változat megjelenése után,[4] 1939. november 26-án recenziót közölt a Homo ludensről a Magyar Nemzetben.[5] A recenzión érződik, hogy gyorsan és kicsit talán felületesen olvasta át a könyvet: hosszan idéz az elejéről, a második felét viszont pár mondatban foglalja össze. Valószínűleg a rendelkezésre álló terjedelem és érdeklődésének természete egyaránt közrejátszott abban, hogy kicsit aránytalan lett és kurtán-furcsán ér véget az ismertetés: ahhoz, hogy mindenről kiegyensúlyozottan írhasson, egészen másként kellett volna a témához nyúlnia, ez esetben azonban el kellett volna tekintenie a számára kedves részletek mulattatónak szánt leírásától, s nyilván nem lett volna kedve átírni - ami azt is jelenti: (újra) átgondolni - az egészet.[6] Szerb számára mindig nagyon rövid volt az út az olvasástól az írásig, és az is jól látszik, hogy az olvasott könyvekből egyszerre tanult és tanított. Lehetetlen eldönteni, hogy az olvasó kegyeit keresve torzított-e néha az olvasottakon, vagy sajátosan értelmezett bizonyos dolgokat - pusztán Huizinga leírására hagyatkozva. Például a potlecset úgy mutatta be, hogy az olvasó jót szórakozhat a bennszülöttek (leplezni próbált) kapzsiságán és butaságán. Ismertetését lehet úgy olvasni, mintha a szertartással a másik kifosztása lenne egy kezdeményező törzs elsődleges célja (aminek során a nyerészkedő mellesleg magát is kifosztja). Szerb nem a bizalomra épülő, bizalmat kiépítő hitel, inkább az adóssá tevés egyik formájaként fogta fel a potlecset. Nem érzékelte a rituális körforgást, hanem a például a Huizinga által úgyszintén bőven taglalt ócsárlási versengésekben is tetten érhető kihívás – visszavágás mintájára értelmezte a jelenséget. Szerb tisztelte a tudományt, de néha – talán akaratlanul is – ludományt csinált belőle.
Szerb talán már annak tudatában írta ismertetését, esetleg már a könyvet is úgy olvasta, hogy nem lesz ideje a fordításra (annak idején A középkor alkonya fordítását sem ő ambicionálta). Ekkoriban Szerbet már újabb nagy vállalkozása, A világirodalom története tartotta lázban, és annak (és utolsó „regényének”, A királyné nyakláncának a) tanúsága szerint ilyen szemmel olvasta a Homo ludenst, azt asszimilálta belőle, ami már A középkor alkonyában is találkozott az érdeklődésével - az arisztokratikusan zárt művészi formák létrejöttének és funkcióinak a kérdése, az ősi formák tovább élésének lehetősége, illetve a sűrű kulturális utalásrendszer és a mozaikusság ragadta meg. Mindenesetre, ha már elolvasta a könyvet, akkor írt is róla (cikke talán lektori jelentésként is szolgált, vagy fordítva, bár ennek nincs nyoma).
Kevesen tudják, hogy a Homo ludens egyik fejezetének Szerb recenziójával egyidőben már készült egy magyar fordítása. A Cserépfalvinál 1940 elején Just Béla válogatásában Mi európaiak címmel megjelent kötetben A játékelem a mai kultúrában címmel Huizingától is szerepelt egy írás. Ez a Homo ludens utolsó, Het spelelement der hedendaagse cultuur című fejezetének a fordítása. Kurt Kösternek a háború után Svájcban kiadott, a Huizinga életében megjelent összes kiadást, fordítást és a főbb recenziókat is tartalmazó bibliográfiája nem tud erről a megjelenésről – az sem kizárt, hogy a fordítás a szokásos utakat megkerülve készült. A fordító neve sincs feltüntetve a kötetben, pedig megérdemelte volna. Ez a változat sokkal jobb és pontosabb is Máthé Klára 1944-es fordításánál, amelyet egyik recenzense, Kenyeres Imre - aki maga is írt a holland történészről - joggal nevezett „kissé idegenszerűnek”.[7] Máthé fordításán az is látszik, hogy nagyon jártas volt a tánc és az öltözködés világában, viszont nem volt különösebben olvasott (igaz, Huizinga nagyon sok helyről hozza példáit, és a háború alatt nehéz is lett volna a fordító számára minden utalásnak utána járni, vagy esetleg megkérdeznie egykori udvarlóját és volt sógorát, Szerbet).[8] A mai olvasót a mindenáron való „magyarítás” jól kitapintható szándéka is szórakoztathatja, például Máthénál a gyáva vikingek a kemencepadkán ülnek otthon asszonyaiknál. Érdekes viszont, hogy a Mi európaiakban megjelent változat kiváló fordítója is elvétette talán a legfontosabbat. Máthé Kláránál rögtön az alcímbe becsúszott egy apró, de alapvető hiba: „Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására” (hollandul: „Proeve ener bepaling van het spelelement der cultuur”): helyesen: „…játékelemének meghatározására”. (kiem. B.T.) (a német fordítás címe is ez volt: „Versuch der Bestimmung des Spielelementes der Kultur”.) Az ismeretlen fordító rögtön a fejezetcímben ugyanezt a hibát követi el: „Játékelem a mai kultúrában” (kiem. B.T.), vagyis kicserélte a genitivust, hiába figyelmeztetett ennek fontosságára könyve előszavában Huizinga. Huizinga elgondolása szerint ugyanis a játék (és a vetélkedés) nem a kultúra fejlődésének eredménye, hanem annak kezdetén áll. Játék és kultúra elválaszthatatlanok egymástól.[9] Huizinga kifejezetten a kultúra játékeleméről akart írni. Hogy mennyire nehéz úgy beszélni a játékról, ahogyan Huizinga próbálta, vagyis mint valami alapvetőről, ami megelőzi, nem pedig kíséri a kultúrát, azt jól mutatja a Homo ludens egyik magyar recenzensének a megfogalmazása: „a játékelemek feltalálhatók a művészetek körében, tudományban, a jogi életben, sportban, sőt még a hadviselésben is. Mindenütt éltető erővel jelentkezik (sic!): az elért eredményeken túlvezet, finomít, csiszol, általában szebbé, színpompásabbá, boldogabbá teszi az életet - szinte a bölcsőtől a koporsóig.”[10]
Huizinga kései művének mindig is voltak és ma is vannak nagy olvasói, sőt rajongói Rudy Kousbroektól A Butaság enciklopédiáját író Matthijs van Boxselig, Lukács Györgytől Ráth-Végh Istvánon át Hankiss Elemérig, ahogyan kritikusai is - és fanyalgókból sem volt hiány. Úgy tűnik, a könyvnek leginkább a címe maradt meg a köztudatban. Magyarországon a „homo ludens” szinte önálló életre kelt, állandó jelzőként ráragasztották Karinthyra, Szerb Antalra és Weöresre is. A (túl) jól eltalált címen kívül alighanem az alapfeltevés és a gondolatmenet korlátai is szerepet játszhattak abban, hogy a könyvet ilyen gyorsan „elkönyvelték” és elfelejtették: a fejtegetések olykori akadémizmusa (amely különösen feltűnő a nyelvészeti részekben), a kaleidoszkópszerűség (ugyanazok a Huizinga más könyveiből ismert – egyébként ragyogó – példák rendeződnek kicsit más alakzatba), és az általános világmagyarázat igénye (hiába szerepel az alcímben a szerény „kísérlet” szó). Annyi biztos, hogy sok mindent, amiről Huizinga írt, másként is lehet látni – anélkül azonban, hogy fejtegetéseinek igazságát vitatnánk. Például Huizinga a Homo ludensben külön kitért rá, hogy annak idején A középkor alkonyán dolgozva találkozott először egy par excellence „játékkultúrával”. Mármost ha a becsvágyon és az élet intenzitásának fokozásán felépült középkori kultúra mindenestül ludikus volt is, mint ahogyan Huizinga alighanem jogosan értelmezte, elgondolkodtató, hogy a középkorban mennyire lenézték és megvetették a gyerekek játékait és játékszereit; a legtöbb játék az ember rosszra hajló természetének jelképéül szolgált, és a felnőttek nemritkán szégyenkezve emlékeztek vissza elvesztegetett gyerekkorukra – minderről azonban Huizinga mintha nem is tudott volna. Furcsa lehetett, és sok „komoly” olvasót elriaszthatott a Homo ludens zárlata is, ahol is egy hirtelen váltással nem történészként, nyelvészként és antropológusként nyilvánul meg Huizinga, hanem az isteni irgalomra hivatkozik, sőt, apellál.[11]
Hamvas Béla a német fordítás megjelenését követően kissé kinyilatkoztató stílusú recenziójában azt írta: „/Huizinga/ Műve inkább szellemtörténeti és filológiai, kicsit régies, meghaladott, elég szép, de érdektelen, mint egy találmány, amelyet későn fedeztek fel s időközben elavult.”[12] Hamvas a Homo ludenst A holnap árnyékában egyenes folytatásának látta (amiről annak idején szintén írt). Úgy érezte, Huizinga még a régi, idejétmúlt és mindenképp leváltandó paradigmában él és gondolkodik, „régi módon” látja a világot - egy kultúra válságáról vagy végéről ír, pedig a kultúrának van vége; rendszerez és megkülönböztet, ahelyett, hogy hagyná, hogy személyében is megérintse a válság. Ám ha Huizinga műve „öregen született”, akkor nem is foghat rajta az idő: minket kevésbé zavar az „érdektelensége”, gyönyörködhetünk „a szépségeiben” és humanizmusában, sokadszor is elcsodálkozhatunk azon, mennyire érezte az imponderábiliákat, amelyek felismerése nélkül menthetetlenül elvész a dolgok egyensúlya.
*
Jegyzetek:
A könyv a Helikon Kiadónál jelenik meg szeptemberben.
[1] Kerényire hivatkozott is Huizinga – ez aztán 1941-ben sajnálatos módon előkerült egy polémiában. Szentkuthy Miklós egy cikkében megtámadta Kerényit; a Kerényi védelmére kelő Devecseri Gábor érvként használta Huizinga hivatkozását, amire viszontválaszában Szentkuthy indulatosan reagált (egyébként kicsit korábban, a Homo ludens-ről szóló recenziójában Szerb Antal is viszonylag hosszan ír Kerényiről; talán ez is irritálhatta Szentkuthyt). Erre aztán Szentkuthynak adott válaszában maga Kerényi is visszatért: „Valótlanság, hogy (…) az idézetek könyveimből Huizingánál vagy másoknál ’ki tudja milyen udvariassági stb. okokra’ és nem komoly tudományos elismerésre vezethetők vissza. (…) Az annyira szigorú és lelkiismeretes Huizinga igazán nem érdemelte meg, hogy citátumait másból magyarázzák, mint tudományos meggyőződésből.” Törő Krisztina helyesen jegyezte meg, hogy a „szigorú és lelkiismeretes” jelző a polémiában legalább annyira utal az emberre, mint annak tudományos teljesítményére. Feltűnő az is, hogy Devecseri és Szerb számára Huizinga és Kerényi magától értetődően ugyanannak a fajta tudománynak a képviselői. Ld. Törő Krisztina: Bizonytalan bizonyosság. In: Balogh Tamás - Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös Kiadó, 2002. 114-116.
[2] Erről ld. fordítói utószavamat in J. Huizinga: Őszi középkor. Helikon, 2022.
[3] OSZKK, Fond 1, „Az Athenaeum Irattára”. Érdekes, hogy a Herbst des Mittelalters-re vonatkozó egyik szerződéstervezetet írták át. Vagyis a fejlécen az Athenaeum neve szerepel, viszont a szövegben az Athenaeumot végig áthúzták, helyette Der Verleger szerepel. Érdekes továbbá, hogy az alapul vett régi tervezetből hiányzik a Herbst des Mittelalters-re vonatkozó egyik pont, amelyben a kiadó garantálja, hogy az eredetihez méltó fordítót kér fel a feladatra.
[4] Kurt Köster bibliográfiája szerint az első recenziók Németországban 1940-ben, Svédországban 1939/40-ben, Svájcban 1940/41-ben jelentek meg a könyvről. Szerb cikkét Magyarországon fél évvel később követte újabb recenzió.
[5] Rá jellemző módon ugyanezt december 19-én leközölte a Brassó Lapok-ban is, vagy a lap átvette azt a Magyar Nemzet-től.
[6] Erről ld. B.T.: A középkor alkonya alkonya. In: Uő., Huizinga Noster. l’Harmattan, 2017. 60-61.
[8] Lakner Klára és Szerb kapcsolatáról ld. Havasréti József: Szerb Antal. Magvető, 2019. 47-54.
[9] Igaz, a játékelem megfogyatkozása vagy elhalványulása egyes időszakokban a civilizáltság mértékének lakmuszaként szolgálhat. Huizinga felfogásában nem a technikai fejlettség vagy a szervezettség mértéke, de még csak nem is a magas kultúra jelzi egy kultúra minőségét, hanem például az, ahogy az idősekkel, a fogyatékosokkal vagy az állatokkal bánnak.
[10] Huizinga: Homo ludens. Reggeli Magyarország, 1944. május 31. Kétségtelen, hogy Huizinga maga sem volt következetes. Például a háborúban a lovagiasság szabályainak formájában mutatta ki a játékot, noha láthatta volna magát a háborút is játéknak, emberéletekkel folytatott szörnyű, tékozló játéknak, de játéknak.
[11] A harmincas évek derekától szinte minden írását vallásos szakasszal zárta, ld. pl. A holland szellem ismérve, Hollandia kultúrája a tizenhetedik században vagy A holnap árnyékában. A zárlat még feltűnőbb lesz attól, hogy a puerilizmusról szóló rövidke rész ezúttal mégiscsak egy, a Játékról szóló könyvbe illeszkedik, míg korábbi, A holnap árnyékában című könyvében még teljes egészében a jelenkor végzetes válságának tüneteit analizálta a történész.
[12] Hamvas Béla: Homo ludens (Jan Huizinga új könyve). Társadalomtudomány, 1940/2. 202-208. Huizinga magyar recepciójában többször előkerült az élő, érző Kelet – racionális, hűvös Nyugat szembeállítás, például Gogolák Lajos írásaiban is.