Reményik Sándor

Művészet

Ütött az élet? durva, póri hadnak

Tűrted orcátlan, győztes röhejét?

Én rád hajlok és megsimogatlak.

Az országúton rádfröccsent a sár?

Le rólad égi lánggal égetem,

Az én oltárom megtisztulva vár.

Emésztő láz kavarja, gyötri véred?

Én minden vágyad dalba szűröm át

És bizony mondom: megnyugtatlak téged.

A lehetetlent űzöd sebborítva?

Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,

Itt minden üdvösséged meg van írva!

Akit legjobban szeretsz, elhagyott?

Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?

Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!

Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?

Kövess és lássa bámuló szemed,

Hogy úr vagyok én millió halálon!

Én megérintem hűvös szürkeséged,

Én új Midás s e bűvös kéz alatt

Izzó arannyá lesz, amihez érek.

Ha van halott virágod, add ide,

Mártsd medencémbe száraz szirmait

S im, mindnek üde, bársonyos színe!

Ha gondod van még, szegény, beteg árva:

A léghajómból rendre kihajítjuk,

Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.

Tudom, követ a köznap: porkolábod -

De én ragadlak ünnepi tetőkre

És fenn - egy percre - eloldom a láncod.

+

Ahogy lehet

Fogcsikorgató türelemmel,

Összeszorított szájjal -

Krisztus-követő bús próbálkozással,

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott igével és visszanyelt szóval,

Tenyérrel, mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé -

Keserű, tehetetlen nevetéssel

Békülve meg akármi rendeléssel -

Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett:

Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,

Kínszenvedést virágzó életet.

Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve,

Végtelen rabmenetben csak megyünk,

Nincs semmi fegyverünk,

Fegyvertelen a lelkünk lázadása,

Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,

Vágyik a Péter vad mozdulatára,

Amikor Istenének védelmében

A Málkus fülét hirtelen levágta.

Kik vagyunk mi?

Ó, nem az Alázat,

Csak a megalázottság fiai.

Nemzedékek büszke hídfői közt

Görbülő ív, görnyedő átmenet:

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,

Nem apáinknak tetsző életet.

De aki máskép tehetne helyünkben,

Az vesse reánk az első követ!

Minden percünk kínzó kiegyezés:

Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,

Félbenmarad, megmásul mondatod?

Egy szikra talán mégis zengve pattan

Lángörvényből, mely benned kavarog.

Dagadnak benned árvizes erők,

Zúdulna niagarás zuhatag:

Elégedj meg, ha megtöltesz belőle

Kristálytiszta vízzel egy poharat.

Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,

És amit hagynak, egyre kevesebb:

Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,

S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,

Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,

A töredéket eltört mondatodból,

Minden megmaradt árva keveset:

Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában

A liliputi termőföldeket?

Pár négyzetméter - amit a lavina,

A kőgörgeteg könnyen eltemet.

S a Karsztok boldogtalan magvetője,

A földmívelés madárijesztője

Ezt a kis humuszt mégis szereti,

Kicsi kőkeritéssel keríti.

Pedig szinte sírjának is kevés.

Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

Te is, testvérem, karszti sorsodat

Fogadd el, s védd meg karszti földedet,

Azt a sírodnak is kevés humuszt,

Azt a pár négyzetméternyi helyet,

S azt a fölséges Isten-lábnyomot,

Mit a lavina minden rohama

Eltörölni még sohasem tudott.

Védd ezt a talpalatnyi telkedet,

Cserépkancsódat és tűzhelyedet,

Utolsó darab száraz kenyered!

De azt aztán foggal, tíz körömmel.

Démoni dühvel és őrült örömmel -

Ahogy lehet...

Ahogy lehet...

1935 április 11

+

Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

És áhítattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,

És pap, és próféta és soha más,

Nem illik daróc főpapi talárhoz,

S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,

Ki borát issza: Élet borát issza,

Előre néz s csak néha-néha vissza -,

S a kelyhet többé nem engedi el!

* * *

Nyírő József örök útja

Szőke István Atilla versét

Űzetve sokaktól című lemezéről

Csurka László Jászai Mari-díjas színművész adja elő

Keresztes Nagy Árpád zenei közreműködésével.

http://www.youtube.com/watch?v=yvJeGZzkFSc

* * *

16:40, Vasárnap (május 27.), DUNA Televízió

Uz Bence

fekete-fehér, magyar romantikus film,

73 perc, 1938

rendező: Csepreghy Jenő

író: Nyírő József

forgatókönyvíró: Orbók Attila

zeneszerző: Pongrácz Zoltán

operatőr: Eiben István

dramaturg: Orbók Attila

szereplő(k):

Jávor Pál (Uz Bence)

Bordy Bella (Julis)

Szilassy László (Bagyoni László)

Mály Gerő (Moduván jegyző)

Ölvedy Zsóka (Leticia, a lánya)

Bilicsi Tivadar (Lajos vadász)

Greguss Zoltán (Jonescu)

Bihari József (Marci bácsi)

Tompa Sándor (Mózsi)

Feliratozva a teletext 333. oldalán.

Bagyoni László menekülni kényszerül, mert a kis székely faluban engedély nélkül adott ki újságot. Barátja, a hegyekben élő Uz Bence szeretettel befogadja. A jegyző lánya, Leticia egy vadásztársasággal érkezik a hegyekbe. Vőlegénye, Jonescu féltékenykedni kezd Bagyonira, ezért a kirándulás haraggal végződik. Uz Bence a vadászat révén pénzhet jut és el akarja venni régi szerelmét, Julist, aki azonban már máshoz ment férjhez. Bence közbenjárására a jegyző törölteti Bagyoni büntetését. Időközben meghal Julis férje, és az asszony egyedül marad a csecsemővel. A gyereket Julis Bencére bízza, míg szolgálni megy a városba.

Idő szerint | Hely szerint

Vetítik: DUNA TELEVÍZIÓ: Vasárnap (Május 27.) 16:40

DUNA WORLD: Hétfő (Május 28.) 3:45

* * *

Hazám, hazám, csendes hazám

előadó:

Kallós Zoltán

hazám hazám csendes hazám

bárcsak határid láthatnám

látom füstjét de csak alig

hogy az égen lengedezik

azt gondolom hogy a füstje

csak az erdő borult ködbe

búsul a madár az ágon

én is idegen országon

mikor hazul elindultam

színem se volt úgy búsultam

a lábam meg porosodott

időm sem volt hogy lepalljam

idegennek jövevénynek

nincsen becsüje szegénynek

idegen földre siettem

mert hazámba nem élhettem

édesanyám ha most élne

hozzám látni csak eljönne

csontjaimat összeszedné

koporsóba betétetné

rakáskába rakogatná

keservesen megsiratná

jajszavakkal megsiratná

senki azt meg nem kacagná

album:

Idegen földre ne siess

* * *

Nyírő József: Az én népem

Hangoskönyv

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Az-En-Nepem-19100/

NYÍRŐ József

AZ ÉN NÉPEM

A regény laza szerkezetét Botár Béla, a fiatal református lelkész életíve tartja össze. Beiktatásától kezdve követhetjük nyomon az ő és a kisebbségi sorsra jutott székely faluja életét. Az ő mindenütt jelenlévő alakja fogja össze ezt a rengeteget szenvedő, naponta megpróbált népet. Az inuk szakadtáig küszködő barmokat vezető szekeres gazda észre sem veszi, hogy mindenórás felesége a boglya tetején életet ad gyermeküknek; a félholtan beteg kislányt édesanyja a nagykendővel a székhez köti, hogy gyógyulását mímelhesse haragos apja szemében; a Magyarországon végzett orvos, akinek a román állam nem honosította diplomáját csak az éj leple alatt keresheti föl a betegeket, akik a vizsgálat díját amúgy sem tudnák a körorvosnak kifizetni; az öreg székely, aki ökreit adta el fia iskoláztatására, az öngyilkosságba kergeti a gyerekét, mert folyton elbukik a román nyelvvizsgákon. Naponta és minden szereplő életében dráma zajlik a Székelyföldön, miközben a jóvágású román főbíró, Pompelu elcsavarja a falusi életbe belesavanyodó papné fejét, miközben az állását vesztő református tanító megtagadja nemzetét és hitét, hogy álláshoz jusson a román állami iskolában, miközben a tehetetlen falu szeme láttára árvíz sodor el egy házat anyástól, gyermekestől... Az író epizódról epizódra haladva, folyvást egy-egy novellát alkotva fest körképet a román fennhatóság alá került Székelyföld életéről, ugyanakkor azt is bemutatja, a székelyek sem bűntelenek, ahogyan a románságra is jellemző az emberség, az empátia, a nemzeti különbségeken fölülemelkedő szolidaritás: a prahovai román parasztok a maguk halottjaként gyászolják azt az idegen magyar fiút, aki nyelvvizsga kudarcai miatt már-már eszelős kóborlása közben az ő falujukban végez magával. Katartikus hatású olvasmány.

Legeza Ilona - OSzK

____________________

Nyírő József: Az én népem

Két székely beszélget:

- Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.

- Miért, jobban van?

A harmóniáról rég lemondott, szívszaggató nyomorban tengődő erdélyi magyar kisebbségi sorsról írta megrendítő regényét Nyírő József. A J. P. Morgan és Rockefeller századának is tekinthető huszadik századi időszakból a két világháború közti sínylődő, szegénységbe nyomorult székely falu élete a „vezértéma”, a meghatározó mozzanat. A regény központjában a magyar származású, református pap, Botár Béla küzdelme áll, családja, hivatása, egyházközsége megmentéséért. Az író laza szerkesztésű epikája siralmas emberi sorsok epizódját szövi a nyomorultul tengődő magyar faluban megismert szánalmas alakok, sorsok köré. A regény értékrétegei egymásra épülnek, egymást átszövik, kiegészítik egymást, és erre lehetőséget épp az előbb említett laza, epizodikus cselekményszerkesztés teremt lehetőséget. A regényben küszködő székely szegényparasztok, kisemberek lelki horizontjáról hiányzik a HOLNAP, ennek perspektíváját az iskola- nyelv-templom szentháromság tekintélyével, az ég irgalmával épp csak el nem bukó, tragikus hős, Botár Béla református pap mutatja meg.

Ha a szabadság a szükségszerűség belátása ( Hegel), akkor a természettel, románokkal, szükséggel, ínséggel egyaránt védekező viszonyban élő székelyek soha nem voltak szabadabbak, mint a Nyírő által ábrázolt, két világháború közti Erdélyben. Egész nyomorúságos életük nem más, mint a szükségszerűség belátása, abban az értelemben, hogy soha nem volt totálisabb háború, mint ebben a totális békében.

Az elnyomottságot, vigasztalanságot a regény képi világa is tartalmazza, nemcsak a cselekményből bonthatjuk ki. A regény nyitósorai megteremtik a borzongató atmoszférát, amiből már csak az isteni kegyelem menthet ki. ”A szél fújja a fenyők haját, és borzolja a tollat a templom gerincére szállott varjún. A fekete, vedlett toronyban sejtelmesen sírnak az ércvirágok, a harangok. A templom hegyen van, és őrzi a kicsi falut. Az apró székely házak némák, mint az egymás mellé tett kicsi, fehér koporsók.”

A komor társadalomszemléletű író talán csak az Istentől kapott méltóságunkban hisz (erre utal az epizód, mely azt ábrázolja, hogy a románok temetik el a területükön talált székely legényt és vigasztalják a sírjához vándorló édesanyát, s a másik, amikor a főhős a román szolgabíró keresésére indul a hóviharos ítéletidőben az erdőbe, noha az tönkretette a házasságát, fenyegeti a magyar iskola létét. Még jó, hogy Nyírő világképében van némi esély, hogy az irgalmatlan szegénységen és nemzetiségi torzsalkodásokon felülemelkedve győzhet a belénk plántált isteni szolidaritás.

Megdöbbentő regény.

Kerekes Tamás

__________________________________________

Nyirő József

Az én népem

(hangoskönyv)

Zordonabbul és mégis megbékéltebben, megrázóbban és megnyugtatóbban még nem rajzolta meg soha senki a magyar kisebbségi élet sorsát, mint Nyirő József Az én népemben. A regényben két világ feszül szembe egymással a két háború közötti Székelyföldön: a román jegyzők, csendőrök, szolgabírók és pópák uralma, amely mohón igyekszik elorozni mindent a székelyektől, és a mélységekben ott munkál az emberekben az ösztönös humánum, amely az ellenséget is emberszámba veszi, segíteni próbál rajta. A regény főhőse, Botár Béla, küszködő, megcsalt, meghurcolt református pap, havasi viharban indul annak a román szolgabírónak a keresésére, akinek személyes indokból a halálát kívánhatná. Elszerette a feleségét, a kétgyermekes papnét, és úri modora ellenére a legagyafúrtabb és legaljasabb módszereket veszi igénybe a pap elpusztítására. Botár Béla nem tehet másként, erre kötelezi a lelkiismerete, Isten parancsai, az emberi hagyomány. Olvashatjuk a regényt szerelmi történetnek. Olvashatjuk költői vallomásnak az anyaföld iránt érzett szeretetről, a csak azért is helytállásról. De ott rémlik mindezek mögött a magyar tanítóból románná lett renegát emberi tragédiája is. Nyírő, a realista, érzékelteti, hogy milyen szörnyű nyomás nehezedik a tanítóra, valósággal az éhhalál elől menekül a románosodás csapdájába, de a román hatalomnak csak addig van szüksége a felajánlkozására, az ő románságára, amíg sikerül megszereznie a magyar iskolát, megsemmisíteni az anyanyelvű oktatást. Az iskolájukból kiebrudalt magyar gyermekeknek nem marad más fegyverük, csak az imádság. Mondják a Miatyánkot, újra mondják, ebbe kapaszkodnak. A felnőttek másként válaszolnak az örökös kisemmizésre, megaláztatásra. Megszületik bennük és elmélyül a kisebbrendűségi érzés, mintha ez védelem lehetne a hatalommal szemben. A székely pap nem tud ebbe beletörődni, népmentő terveket melenget, ezek hívják ki ellene a román elnyomás bosszúját, és majdnem a halálba kergetik. Ám ez a könyv mégsem gyűlöletre, hanem szeretetre tanít. Nyirő József elénk tárja a székely nép csalódások és megpróbáltatások ellenére is töretlen és törhetetlen hitét, amely a regény végén iskolaépítő kedvbe szökken, és biztosan mutatja az irányt a jövőbe.

* * *

Lakatos Mihály

Befejezetlen múlt

Gondolatok két Nyírő József-regény

(Mádéfalvi veszedelem, Néma küzdelem)

időszerűségéről

http://www.barkaonline.hu/kritika/1967-nyir-jozsef-ket-regenyerl

* * *

Herczku Ágnes:

Hazám, hazám…

Hazám, hazám, csendes hazám!

Bárcsak határid láthatnám!

Látom füstjét, de csak alig.

Az ég alatt zengedezik.

Az ég alatt, a föld színén

Olyan árva nincsen, mint én

Az ég alatt a föld színén

Olyan árva nincsen, mint én.

Testvér, mikor az úton jársz

Szíved fáj-e, ingem nem látsz?

De ha fáj es, mit tudsz tenni?

Egyszer ennek így kell lenni.

Egyszer ennek így kell lenni,

Ketten két útra indulni,

Meg kell egymástól válani,

Meg kell egymástól válani.

Úgy elválunk mi egymástól,

Mint a lapi az ágától

Úgy megválunk mi egymástól,

Mint a lapi az ágától.

***

A fekete hattyú

Gyászt visel magáért,

Én is gyászt viselek

A régi babámért.

Istenem, Istenem,

De sok ennyi idő,

Hogy telik el búval

Ennyi gyászesztendő?

Nyárba nyíl a szegfű,

S e sok piros rózsa,

Nem tudnálak, rózsám,

Felejteni soha.

Nem tudnálak, rózsám,

Soha megátkozni,

Nagy átok van rajtam,

Mért tudlak szeretni?

Hosszú az éjszaka,

Nincs kivel aludjak,

Bánatos a szívem,

Nincs ki vigasztalja.

Sokan lefeküsznek,

Víg álmokat látnak,

Csak az én szemeim

Párnákat áztatnak.

Fúvom az éneket,

De nem jókedvemből,

Csak a bú fúvassa

Szomorú szívemből.

***

Ha folyóvíz volnék,

Bánatot nem tudnék,

Hegyek-völgyek között

Zengedezve járnék.

Hegyek-völgyek között

Zengedezve járnék,

Kaszáló rétekre

Porondot hajtanék.

Kaszáló rétekre

Porondot hajtanék,

Kövicses víz martján

Violát nevelnék.

Vetettem violát,

Várom kinyílását,

A régi babámnak

Visszafordulását.

Kinyílt a viola,

Ki is virágoza,

S az én régi babám

Vissza nem jött soha.

Kövecses víz martján

Páratlan gerlice,

Annak es édesem,

Én voltam egyike.

Annak es édesem,

Én voltam az oka,

Kinek ez világhoz

Nem volt része soha.

http://www.youtube.com/watch?v=U7dlNAB6pQ0

* * *

Perújrafelvétel

Nyirő József:

A csillagig érő emberek

Czegő Zoltán

2010. április

Annak a pernek nem szakadt vége Nyirő Józsefnek Spanyolországban, 1953-ban bekövetkezett halálával. Tulajdonképpen Nyirő első írásaival megindult már ez a per az erdélyi magyar s abban a székely élettér visszaperlése okán, per a küsebbségi sors képtelensége ellen, ugyanakkor elindult okoskán okoskodó irodalmárocskák padjaiból a per a székelykedő Nyirő ellen is. Így leve a vádló íróból vádlott is egyben, s állja életműve a sarat mindmáig.

Igazán nem jellemző mostani abszurd napjainkra, hogy éppen Budapesten áll a tárgyalás, és Medvigy Endre irodalomtörténész és -kutató emeli a vádat a Nagy Elásók ellen Nyirő műveinek kiadásával, de helyesebb azt mondanom: azok újbóli fölmutatásával véteti föl újólag a pert az író életének, életművének és egykori, mai igazának védelmében.

http://www.kortarsonline.hu/2010/04/perujrafelvetel/3697

* * *

"Addig megyek míg a szememmel látok..."

Messze földre bujdosott a galambom

Meg se látom vagy még hírét se hallom

Csak az esik a szívemnek nehezen

Hogy még nem is beszélhetek én vele.

Addig megyek míg a szememmel látok,

Ameddig egy sűrű erdőt találok

Sűrű erdő közepébe kaszárnya

Odaleszek édes rózsám bezárva.

Holdvilágos csillagos az éjszaka

Kisangyalom gondolsz-e rám valaha

Tanúm az ég és a fényes csillagok,

Hogy én babám mindig csak rád gondolok.

+

"Udvaromon aranyvályú, aranykút..."

Udvaromon aranyvályú, aranykút,

Abból iszik aranykakas, aranytyúk.

Aranykakas mind azt kukorékolja,

A szeretőm Kolozsváron katona.

Dombon van a kolozsvári kaszárnya,

Akármerről fújja a szél, találja.

Fújj a a szél a kaszárnya tetejét,

De sok kislány siratja a kedvesét.

Három kislány kimegy a temetőbe,

Mind a három letérdepel a földre.

Egy közülük felsohajt a nagy égre:

Mért is lettem katona szeretője.

Budapest, 2008. szeptember

http://www.youtube.com/watch?v=bsS-8OFMRO0&feature=related

* * *

Pomogáts Béla

A búcsú regénye

A mögöttünk lévő másfél évtizedben Nyírő József, aki valamikor Tamási Áron mellett, sőt előtt a legnépszerűbb erdélyi magyar írónak számított, legalább műveivel visszatért szülőföldjére, és népszerűsége ma vetekszik azzal, ami a harmincas-negyvenes években (egészen a második világháború befejezéséig) Erdélyben és Magyarországon körülvette. Jóvátétel ez a népszerűség azért a hatalmi szóval elrendelt hallgatásért és kirekesztésért, amelyben 1945 és 1989 között része volt. Könyveit ma (Csíkszeredában és Budapesten) két életműsorozatban is kézhez kapja az olvasó, személyes emlékezések és tudós tanulmányok vetnek számot életével és műveivel, s 2004. július 18-án szülőfalujában: Székelyzsomborban népes részvétel mellett állították fel emlékművét. Mindazonáltal ez a kései jóvátétel és népszerűség sem feledtetheti, hogy élete utolsó nyolc esztendejében milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülvergődnie: szülőföldjének, otthonának, az öt körülfogó és nagyra becsülő közösségnek az elvesztése miatt.

http://www.helikon.ro/index.php?m_r=635

* * *

Fordulj kedves lovam

Kallós Zoltán

fordulj kedves lovam napszentület felé

úgyse jövünk többet soha visszafelé

messze földre megyek elbujdosok innet

szép szülőhazámat nem látom meg többet

fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát

hosszú útnak porát fakó lovam nyomát

jó ló volt a fakó jó a viselete

áldja meg az isten aki felnevelte

porladozik csontja fekete főd nyomja

az én bús szívem is csak a bú rongálja

árva vagyok árva mint réten a tarló

kinek ékességét elvette a sarló

az idegen földön olyan beteg vagyok

szomszédim házáig alig elámbolygok

szomszédim azt mondják talán meg is halok

én is azt gondolom meg sem is maradok

idegen országban idegen emberek

járok az utcákon senkit nem ismerek

szólanék hozzájuk de ők nem értenek

ezen az én szívem de nagyon kesereg

http://www.youtube.com/watch?v=EcEqWiTD-7c&feature=related

* * *

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám

NYIRŐ JÓZSEF: GYÓNOM A MINDENHATÓ ISTENNEK

Hullafoltos, vénhedt, homályos imádságház ez a mi kis templomunk, melyben első bírói ítéletemet ki kell mondanom. Szürke, kietlen kőcsontváz, nedves falain kiütött a zöld nyirok. Repedezett, vedlett, szúette, homályos, amelyben minden porba szakadt. A vörösre mázolt faszentek idétlenül előrenyujtják kezeiket, melyekről letöredeztek az ujjak, s a primitiv képek szemeit megette a salétrom. Az oltár feletti ismeretlen szentbarát szobor kámzsájában félvak verébfiókák tátogatnak sárga csőrükkel. Egyik tövében a harangozó, másik tövében a halál alszik a hívesben. A gyámfalak erőtlenül dűlnek a százados épület oldalának, s a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány. Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.

A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem. Szombat délután van. Az emberek már hazajöttek a mezőről. Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok, mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a sevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üvegluszteren egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.

Ki lesz az első? - izgat a gondolat és különös érzések között ülök, stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.

Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre ereszkedik. Fülemet a gyónószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok... Forró lehellet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:

- Gyónom a mindenható Istennek... és neked, lelki atyám, ki Isten helyett vagy...

Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos, megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem... Az egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vígasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyujthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki. Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és porból teremthetek éppen, mint Ő, az - Isten... Belső elégtételt érzek és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát.

- Loptam...

Kissé megtorpan és keserűt nyel utána. Ez a kedvező pillanat, hogy rácsapjak a bűnre:

- Mit lopott?...

- Pénzt.

- Szegénytől, vagy gazdagtól?

- Elég szegénytől.

- Sokat... lopott?

- Öt forintot.

Szaggatottan felel, arcaink egymás mellett vannak és érzem, hogy az övé minden kérdésemre forróbb, szinte átsüt a köztünk levő farácson.

- Miért lopott? Nem félt az Istentől?

Az utolsó kérdés rossz volt. Az ember hallgat, elzárkózik: Mikor lopott, nem jutott eszébe, de most fél az Istentől, mert nem a Jóságost, a Büntetőt látja.

- Ki kell tárni őszintén a lelkét, - bíztatom, - hiszen Ő úgyis tud mindent.

A vallomás önkéntelen, mindent sodró elszántsága már eltünt. Akadozik és kendőzi, szépíti, titkolja önmagát. Szavai hidegebbek lesznek és végül, vagy elromlik a bűnbánat mély, megnyugtató hangulata, a gyónás újjáteremtő, erőtadó megnyugvása, vagy - hazudni fog. Megrettenek, hogy az első lélek, ki hozzám fordult, csalódni fog. Meleg, együttérző, bátorító hangon, kis lelki kelepcét állítok neki. Tudom, hogy észre sem veszi, hiszen tanulatlan, egyszerű, falusi ember.

- ...De ugy-e, az a szándéka, hogy az okozott kárt megtéríti és a pénzt visszajuttatja mert csak úgy bocsátja meg a Jóisten a bűnét . . A férfi homloka lemondóan megkoppan a gyónó rácson:

- Nem tudom visszaadni.

Nehezen szakad fel a szó melléből.

- Akarnám, de nem tudom. Esett, szegény ember vagyok én, lelkiatyám. A Csedő úr marháit őrzöm a havason. A mult hétön valami erdőlő emberek mentek szekérrel a vágottba, s egyik azt kiáltsa neköm, hogy: - «János, hé, eridj haza, mert meghót a feleségöd!» - Nagy szaporán hazamegyek, s hát látom, hogy igazat mondtak. Két árvám maradt, s mind kicsidek. Egy falat kenyér a háznál nem vót... Két napig néztem, hogy éheznek az ártatlanok, s akkor éccaka... elmentem hazulról... Loptam, mert heába kértem, nem adtak... Nem adtak... S ha már fel nem ódoz, én menyek is, tisztelendúr, mert én ez ántivilágban azt a pénzt visszaadni nem tudom... Nem én...

Mozdult is nehezen, leverten, hogy távozzék. Ijedten szóltam rá:

- Maradjon...

Visszaereszkedik térdeire és vár. A valóság előtt tudományom cserben hagyott. Törtem a fejemet, hogy megoldást találjak.

- Egyszerű, - vidultam fel a mentő ötletre és a zord életű bűnöshöz fordultam.

- A kárt meg kell téríteni és ha nem tudná, - én lehetővé teszem, hogy lelki vígasz nélkül e szent helyről ne távozzék.

Az ember minden idegszálát megfeszítve várakozik: Mosolyogva, drága, meleg lelkikényszertől hajtva nyúlok a zsebembe és előveszem majdnem minden pénzemet, egy papir ötforintost. Ujjaim közt összesodrom és áttolom a sárga, töredezett rácson.

- Itt van az öt forint - és adja vissza a károsultnak...

A gyónó ember mohó örömmel kap utána, kisimítja, megnézi, szemei a sötétben felvillannak. A pénz látása megzavarja, szólani sem tud. Titokban figyelem és - belül büszke vagyok magamra.

- Sorolja csak fel tovább a bűneit.

Katonásan kihúzza magát, mint akit álmából költöttek fel és hirtelen összeszedi gondolatait. Már csak mímeli a magavádló gyónót, szórakozott és tisztán tudom, hogy máshelyt jár az esze. A pénz tette. Majd elmúlik - gondolom - és figyelőn visszaereszkedem a gyónószék könyöklőjére.

- Kárinkottam - dörmögi az ember.

- Hányszor?

- Nem es tudom, istállom.

- Sokszor?

- Abbiza, elég sokszor...

Újabb sóhajtással jelzi a bánatot, s utána hidegen darálja:

- A hatodik parancsolat ellen es vétköztem...

- Gondolatban?

- Búmot se mondanám, ha csak gondolatban...

Magam is elpirulok, mikor felteszem a kérdést, de elő van írva, hogy a bűn minőségét tisztázzuk:

- Más feleségével?

A rongyos baromőrző ember alázatos hangja megércesedik, s keményen visszavágja:

- Magamot vádolom, de mást nem...

És összeszorított szájjal megátalkodik. Csak a következő bűnöknél mutatja, hogy újra megtört, még bensőségesebb, de csak színleg és alig várja, hogy a konfessziót befejezze. Nem láthatok a veséjébe és szinte megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbocsánat partjaira kapaszkodni.

«Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet... Fogadom életem jobbulását, kérek ezért idvességes penetenciát és felódozást...»

Most rajtam a sor, de - Istenem - mit mondjak? Néhány hideg, iskolás intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be a mély árkú élet titkait s e havasi pásztor vasidegei meg sem rezdülnek tőlük. A durva testből képtelen vagyok a lélek erőtlen szárnyait kitépni, s az erdei tüzektől szőrös, fekete mellkasban megátalkodott szívet új, tiszta életritmusokra indítani. Robusztus, darabos ember ez, kit, ha a legteljesebb megigazulás percében meg is halna és üdvözülne, csak arra lehetne használni, hogy izmos testével húzza Isten szekerét, de angyalként felette lebegni képtelen volna.

Az első gyóntatásom az én vereségem és kissé tehetetlenül recitálom a feloldozás formuláját:

«A mi Urunk Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az ő tekintélyével feloldozlak a bűnök minden bilincséből...»

Az ember megcsókolja a kicsüngő stólát, lassan eltűnik és új árny ereszkedik lábaimhoz.

«Gyónom a mindenható Istennek...»

A bűvös faköpeny recseg a bűnök terhétől, melyek durvák, darabosak, együgyűek és meztelenek. Mindenik egy-egy ökölütés az Isten mellén. Szürke sziklák, melyek komoran fekszenek az emberi életen. Egyszerűek. Hiányoznak a démoni szándékok finom kultúrájú, szédítő távlatai a lélek labirintusainak titka, nem az intellektussal megtámadott Isten elleni harc raffináltságainak kábító lehetőségeivel kell birkóznom, hanem csak primítív harapás mindenik a szíven. Nyomukban mégis az életrejtelmekbe látok, az emberek sötét munkája mögé. A gyóntatószék lassan átforrósodik a szűzességsiratásoktól, a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől. Aljasságok, gazságok, házasságtörések, kenyéréhség; ismeretlen veszedelmek szállanak felém a forró szavak gőzéből. Mindenik egy-egy viperacsípés a lelkemen. Beleborzongok és önkéntelen elítélem. Nem tudom megérteni, hogyan lehet a végtelenül jó Istent ennyire bántani és haragomban szeretném kárhozatra taszítani őket. Korholom és kinzom szegényeket túlhajtott buzgalomból, a csak betűkből ismert élet tudatlanságával, könyv-bölcsességgel.

- Csaltam, raboltam, paráználkodtam, hamisan esküdtem, rágalmaztam, más becsületébe gázoltam, gyűlölködtem, haragot tartottam, gyujtogattam, kárt tettem, ahol csak lehetett, mindenütt ártottam, Istent számba se vettem, mértéktelen voltam, soha nem imádkoztam, embert, állatot kínoztam, gyilkoltam... - és ki tudná, hogyan folyt tovább a szájakról a fekete patak.

Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallom és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében. Amig el nem követtem, nem tudom, hogy mi az. Honnan sejtsem, hogy mit jelent késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök és a siket, vörös vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól, eladni testet, lelket, nem törődni sem földi, sem égi büntetéssel, csak szomjazni a vérre, élete, megkínzása, meggyötrése, összezúzása után; érezni öklünkben a túlhabzó, kielégítetlen erő édes fájdalmát és a szenvedély romboló extázisában rávetni magunkat embertársunkra és a vérétől lecsillapodni?... Honnan tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében, erdőkön bujkálni ólmos arccal, kaini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban és végül elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal odazuhanni egy fekete reverendácskával takart gyermek-pap lábaihoz és egyszerüen azt mondani: - Öltem... Mit is sejtem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött? Mi az a szűnni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye, a folytonos titkolás nehéz félelme és mindig rágondolni, mert mindig látom, akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése, egy eljátszott élet sívársága, pusztulás, amikor még az imádságot is hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?... Hogyan mérhetném meg a szakadékokat, ahol az emberek belső útjai vezetnek, amelybe öngyilkosok beleugranak, a végtelen nyomor és szenvedés viskói között járók kínját, kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?... Egyetlen mentségem, hogy Istenre bízhatom őket. Én csak felemelt kezű, feloldozási formulát mondó, gyenge gyermeke vagyok.

Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!

«Gyónom a mindenható Istennek», - hallom újra.

Bűne sincsen annak, aki mondja. Az élet ismeretlen áldozata, eltiprott névtelen, az emberi jóság összetört drága edénye, akin tragédiák viharzottak végig, szegénységében elégette már a betlehemi jászol-fáját és Krisztus keresztjét is. Minden este szemfedővel takarózik és övéinek pár sírhalma minden vagyona. Elfogyott erejű, tehetetlen drága jó lélek, kinek testileg is csak az a kicsire szabott, kerek ostyadarab a tápláléka, melyet reggelenként buzgón megáldozik. A hit csodája, hogy még él. Nem bűnbocsánatért, új erőért gyónik. Már életében öreg imádságos könyvvé vált. Elhagyatott, társtalan, szomorú és olyan finom, hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke... Egy összeomlott világ alatt vergődik, s a némasága a legszörnyebb jaj, mit valaha hallottam... Mit mondjak neki? Kifogy a szó a számból, lelkem didereg és semmi súlya, melege, kegyelme nincsen igémnek:

- Bízzék Istenben!... Ő nem hagyja el...

- De hiszen csak ez tart életben, - suttogja elhalón.

Szent ő, a szegénység szentje, kit soha szentté nem avatnak... De talán a poraiból nőtt virágocska mégis ékesebb lesz, mint a többi. Bizony elhagyta őt az Isten, úgy érzem és elsápadok a gondolattól, hogy mikor másoknak bűnöket bocsájtok, magam vétkezem.

És minden egyes gyónó-gyermekem újabb vereségem.

Érzem, hogy nem tudok belekapcsolódni rejtett világukba. Minden sóhajtáshoz testvért kellene sóhajtanom, szívük terhét velük viselni, erős karjaimba emelni őket, hitet hittel, kínt kínnal, testet testtel, lelket lélekkel, sorsot sorssal támogatni. Át kellene ölelni mindannyiokat és a saját varázslatomba vonni. Hiszen a halott is csak úgy tudna pihenni, ha mellé fekhetném. Már nem én élek, hanem ők élnek énbennem és én élek őbennük... De ingatag kicsi fiú vagyok, ki tehetetlenül tátom a számat a vezérletemre bízott nyájacska élén.

Milyen szerencse, hogy nem én, hanem Isten gyóntat!...

Ernyedt, fáradt vagyok. Valaha izgatott a kíváncsiság, hogy miket gyónhatnak meg az emberek. Vágytam belenézni a rejtett titkokba, a leleplezett emberbe, férfibe, nőbe, - különösen a nőbe, - mikor leteszi az álarcát és fölébük akartam kerekedni ezzel az egyetlen szóval: - Ismerlek. Előttem nem hazudhatod magád kiválónak, önmagadnál többnek, a test külső varázsa mögött, kultúrád, tudásod, művészeted, csaló modormázad mögött látlak. Elszakíthatatlan viszony szövődik köztünk és érezni fogod a lelki függőséget... És most látom, hogy minden megvallott bűn, halott bűn, alighogy kimondták, már el is feledem, és alig várom, hogy vége legyen az egész tortúrának. Bár soha se kellene gyóntatnom. Csak a magam tehetetlenségét érzem és a belém írt panaszok, bűnök, kínok, küzdelmek fájnak, kiábrándultam az emberből és ha személyesen beszélhetnék a Teremtővel, azt mondanám róla: - No, nem nagy dicsőségedre válik, hogy megteremtetted.

Magammal azonban mégis meg vagyok elégedve. Szentül meg vagyok győződve, hogy sok jót tettem, embereket vígasztaltam, megnyugtattam, lelkeket támogattam és új erőkkel megajándékozva útnak indítottam. Kevés pap tudná ezt megtenni rajtam kívül. Szorongásaim elmúlnak és érzem, hogy a gyónási titok komoly szigiluma mögött ritkán állott olyan nagy ember őrt, mint én. Szinte sajnálom is már, hogy az utolsó gyónó jön. Csak jöjjön. Hamar megölöm kis fekete bolháit, melyek az ördög irhájáról lelkére szökdöstek. Már morgom is az előkészítő áldásformulát, de az ember hallgat, nem siet mondani: «Gyónom a mindenható Istennek...» Vár, küzködik. Segítségére sietek barátságosan megejtő kedvességgel:

- Mikor gyónt utoljára?

- Az előbb.

- És valamit elfelejtett meggyónni?

- Nem én, istálom.

- Akkor miért jött?

Az ember még mélyebbre süti le szemeit.

- Visszahoztam a pénzt.

- Miféle pénzt?

- Az öt pengőt, amit a tisztelendúrtól kaptam, hogy a lopást adjam meg. Tessék! - És már erőlteti is át a gyónószék rácsán.

Tájékozatlanul kérdezem.

- De miért hozta vissza?

- Én csak azért, - sírja a havasi ember, - hogy amig a penetenciát imádkoztam a padban, eszembe jutott, hogy Ferenckének kiszakadt a bocskorkája, Márikámnak kicsi rékli kéne, s én abbahejbe tudtam, hogy a lopást soha meg nem adom. Tessék a pénze, tisztelendúr; mert én újból nem akarok vétközni, és ha már így van, vegye vissza a felódozást, és az én Istenem segélje meg, vezérelje, hogy haladhasson a pályáján és fizesse meg irántam való jóságát, mert mi többet nem találkozunk. Még az éjjel megyek a havasba. No, engedjen meg az alkalmatlankodásért...

Nagy, nehéz léptekkel elment.

Úgy éreztem, mintha villám ütött volna a szívembe. A vén templomban már senki sem volt. A gyónók elfogytak. Szégyenkezve letettem a violaszín stólát, kiemeltem nyakamból a karinget és egyedül, elhagyottan állottam.

A luszteren még párat pislogott a leégett gyertyavég és azután elaludt az is.

Ráborultam az utolsó padra, s lázasan mondani kezdtem a Vespere himnuszát:

«Expelle noctem cordium

Absterge sordes mentium.»

«Űzd el a szívek éjjelét, töröld el hát fejünk szennyét...»

A templomra csend borult és fölöttem álmában sejtelmesen sóhajtott a nagyharang...

*

Úgy mentem haza, hogy senki se lásson.

Az ég felettem csillagot virágzott, a csendes parasztházak fehéren aludtak. A hegyek felől távoli dörgés morajlik, a munkától fáradt nép már pihen, a havasok fölé komor, fekete fantáziák szállanak.

Sokáig elnézem a szobámban, hogyan muzsikál a lámpám üvegje és lassan megnyugszom, izgalmam lecsendesedik. Lefekszem és ágyamból hallgatom, hogy az ajtó küszöbén fekvő kutyám úgy horkol, mint egy breváriumát végző vén kanonok.

Jóval éjfél után megverik az ablakomat. Felriadok.

- Ki az?

- Az egyházfi. Tessék jönni, mert beteghez kell menni. A kicsi tisztelendurat kívánta...

- Menjen csak előre, Mihály bácsi a templomba és készítsen elő mindent. Pár perc mulva én is ott leszek, - kiáltom vissza.

Gyorsan öltözködöm. Halálveszély van, hogy ilyen későn hívnak és esetleg csak pillanatok választanak el egy lelket a pokoltól, vagy mennyországtól... Rohanva igyekszem a templomba. Az oltáron a szentségház tövében már két szál gyertya ég. Izgatottan veszem magamra a szent ruhát. Nyakamba akasztom a szentséghordozó selyem zacskót és a vattával bélelt ezüst szelencében elhelyezem az oltári szentséget. Mihály bácsi viszi a szent olajokat és tartja a kézilámpát.

Födetlen fővel haladunk a néptelen úton, csak a kis csengettyű szól, hogy az Úr Jézus haldoklóhoz siet. Az egyházfi megpróbál beszélgetni:

- Az este még semmi baja nem volt. Hátra ment a havasba, s a sötétben valahogy félrelépett és lezuhant a mélységbe. Úgy hozták haza lepedőben...

Rászólok, hogy hallgasson, s csendben megyünk tovább.

Lent a falu végén, egy kicsiny házban ég a lámpa, fénye küzd a sötétséggel, mint a kihúnyó élet. Itt várnak rám. Öles léptekkel sietek, szinte rohanok, mellemen Krisztussal és végre elfúlt lélekzettel megérkezünk.

«Békesség e háznak:»

«És a benne lakóknak», - felelik a könyörületes szomszédok. A festetlen szalmaágyon véres férfi fekszik. Hörög és küzd, birkózik a kínokkal. Nem ismerem, sohasem láttam, de a pap és halál ne nézzék a nevet. Egy ember, egy haldokló. Az oltári szentséget elhelyezem a szegényes fenyőfaasztalon és mindenkit kiküldök a szobából. Egy asszony megfogja a kanapén kuporgó, szepegő két kis gyermek kezét:

- Gyertek, Ferencke, Márika!

A nevekre megrendülök. Nem ismerem, de tudom, hogy az én első gyónóm. Fejéhez telepszem és ő már mondja is magától, utolsó erejének halálos megfeszítésével:

- «Gyónom... a... mindenható... Istennek...»

Halvány vérbuborék zárja el ajkait.

- Ne, ne beszéljen, - intem, - csak bánja meg életének összes bűneit és sietek feloldozni.

Arra sincs időm, hogy a virrasztó embereket beszólítsam, mert meg kell előznöm a halált, míg az öntudat el nem alszik.

- Magához tudná-e még venni az Úrjézust?

Alig észrevehetően igent int és a véres szájnak átnyujtom a viatikumot.

«Accipe frater... Vedd, testvérem, az útravalót...»

A száj hatalmas rándulásán látom, hogy lenyelte. Melle a kínoktól megdudorodik, bajszán sós verejtékgyöngyök csillognak és alig hallható szó hagyja el ajkát:

- Azt az öt forintot... tessék...

Ereje elhagyta. Melléje roskadok és átölelem.

- Azzal az öt forinttal Ferenckének új bocskorkát, Márikának kicsi réklit veszek... Értette-e?

A haldokló elmosolyodik és megnyugszik.

A csengettyűvel jelt adok. Az emberek újra bejönnek. Figyelmeztetem, hogy a haldoklónak az utolsó kenet szentségét adom most fel, mire zajosan letérdelnek.

«Lépjen be a házba Krisztus, - csendül fel a hangom. -... Töltse be víg öröm, termékeny szeretet... Fussanak a démonok... Jöjjenek a béke angyalai...»

De nincs idő az imádkozásra. Ujjamat a szent olajba mártva, keresztalakkal jelölöm a haldokló szemhéjjait:

«Ezen szent kenet és saját legkegyelmesebb könyörülete által bocsássa meg neked az Úr, amit látás által vétkeztél.»

A szemek zárva maradnak.

A füleket kenem meg és többé nem hallanak.

Az orr két szárnya többé nem repes, mihelyt megérintem.

A száj a ráhintett kereszt után örök némaságba dermed.

A kezek is meghalnak érintésemre...

A lábak kihülnek...

Az ember meghalt...

Uram, irgalmazz nekünk!...

(Kolozsvár)

*

Nem ismertem az örömet

Kallós Zoltán

nem ismertem az örömet

azt se tudom milyen lehet

nem ismertem az örömet

azt se tudom milyen lehet

a bánatot jól ismerem

mer az itt van mindig velem

a bánatot jól ismerem

mer az itt van mindig velem

elosztották a bánatot

ott se vótam mégis jutott

ha még egyszer elosztanák

talán mind is nekem adnák

feljött a nap elhaladott

búval kapott búval hagyott

bús anyának bús gyermeke

én vagyok annak egyike

este napszentület után

könnyemmel áztatom párnám

nem virradok örömömre

nem sötétülök kedvemre

minden nap feljötte előtt

könnyemmel megmosdom előbb

mosdóvízre nincsen gondom

mer a könnyembe megmosdom

http://www.youtube.com/watch?v=34orl--mL-A&feature=relmfu

AZ ELMÉRÜL

Mint egy kis szél, amelly tengereink mellett

Felkel s lengedezve jár az habok felett,

A kősziklán süvölt suhogó szárnyával,

A mélységbe mormol bús csavargásával,

Ha felemelkedik nagy hegyek tetején,

Nyugoszik a szörnyű kőszálaknak hegyén,

Innen az egekbe felkel süvöltéssel,

S úgy száll a völgyre le szép lengedezéssel,

Egyenlőül repdes tengeren, térségen,

A magas egekbe jár mint a mélységen,

Tűz, víz, fagy, setétség, sem nagy világosság

Neki, ha csavarog, nem alkalmatlanság;

Elmém! te is ekként jársz szívem tengerén,

Sok habokat csinálsz széjjelfolyó erén.

A magas egekbe mégy repüléseddel,

A mélységbe alájössz lebegéseddel,

Égünk, földünk között gyakran lengedezve

Függesz, e világot gondolattal nézve.

A dühös habokon serénységgel futhatsz,

Szörnyű bérceinkre sebességgel hághatsz.

Mennyet, földet, poklot, tengert öszvejárkálsz,

Mindenekrül gondolsz, valamit feltalálsz.

Csudállatos elme, millyen valóságod,

Magyarázza voltod sok tulajdonságod.

Érzékenységeim a történetektül

Ha fellármáztatnak, mint dühös szelektül,

Szívemnek csatáján veled a változás

Olly, mint a habok közt csapdosó villámlás.

Gondolatod dörög, vele a szív habzik,

Fájdalmas érzése szüntelen változik.

Nem nyughatsz, mindenkor futkossz a világon,

Felakadsz, repdesvén, minden kicsiny dolgon.

Meddig akarsz menni már repüléseddel?

Feldúlhatsz-é mindent vakmerőségeddel?

Tudd meg, hogy te abbul semmit nem ismérhetsz,

Amit e világon járkálva fellelhetsz.

A teremtés könyve el van tőled tiltva.

El nem érhetsz soha te ide olvasva.

Igaz, e világba mindent általjárhatsz,

De afelől semmit meg nem magyarázhatsz.

Mennyire nem ragadsz vakmerőségeddel!

Semmit nem gondolsz már nagy csekélységeddel.

Mondd meg, micsoda az, honnan e nagy világ

Kijött, mint egy élő fábul valamelly ág?

Tudakozd PLÁTÓtul a mély természetet,

Magyarázza NEFTON az örök nagy rendet.

Mi módon dolgozik a természet belől,

Mikor származását hányja mindenfelől?

Magyarázza meg LOK, melly valóság vagy te,

S hol van egy plántának nevelő élete?

ARISTOTELES is mért nem mondhatja meg,

Hogy mint teremt újra tavaszt a lágy meleg?

Micsoda kerekek azok a mélységbe,

Amellyek forognak olly nagy serénységbe?

Ez mint egy óralánc fel nem húzattatik,

Szüntelenül forog, mégsem bomolhatik.

Csak aki teremtett, a' láthat ide bé

De egy halandó por soha nem jut mellé.

Elmém ne fárasszad itt nagyon magadat,

Ismérd meg vérembe alacsonyságodat.

Ne tedd bírájává léted e világnak,

Ne légy ítélője olly számos vallásnak.

Csudáld teremtődét, lásd meg kicsinységed,

Ne erőltesd sokra árnyék semmiséged.

Nézzed e világot, tanácskozz mindennel,

Csak ne háborodj meg soha az Istennel.

Ne vádoljad eztet nagy teremtésébe,

Ki örökös marad dicsőült egébe.

Ennek kebelébül e világ elterjedt,

Belső részeiben a természet éledt.

Felettünk, alattunk, bennünk, mindenütt van,

Éljünk vagy múljunk bár, megmaradunk abban.

Ő terjeszkedett ki csak teremtésével,

Mindent magáért tart nagy Istenségével.

Ez az erő, nékünk úgy tetszik, sehol sincs,

De mégis szemléled, akármerre tekints.

Őtet csudáld, elmém, okoskodásodba,

Imádjad nagy voltát csak gondolatodba.

Úgy nézd ezt, mint léted véghetetlen atyját,

Vizsgáld természeted, s ne bántsd akaratját.

Gondolkozz józanon, vezéreld életed,

Elrendeli az ÚR holtom után léted.

Járjál egen, földön, vizsgálj mindeneket,

De soha ne ítélj magadtul lelkeket.

Repdestessen széjjel nyughatatlanságod,

De ne felejtsd soha nagy alacsonyságod.

Semmit nem ismérhetsz, alázd meg magadat,

Érzékenységimben őrizzed javadat.

Itt határoztatik édes nyugodalmad,

Ha ezek kínoznak, rád rohan fájdalmad.

Mint egy cifra árnyék, csak ollyformán habzol,

Érzékenységimben szüntelen változol.

Örömöm s fájdalmam rabja vagy létedbe,

Ezt kerülöd, amazt keresed éltedbe.

Ezek közt hánykódván, végre tőlem eltűnsz,

S gondolattal éltem vezérelni megszűnsz.

Visszafutsz a széjjelterjedt erősségbe,

Mindég lengedezel egy nagy Istenségbe,

Megtart e nagy erő belső része között,

Ki minden teremtést magába megőrzött.

Semmi nem múlhat el e nagy természetbe,

Csak változik, de megmarad az Istenbe.

 

*

 

21:30, Szombat (május 19.), Duna World

A filozófus

magyar tévéjáték, 59 perc, 1981

rendező: Zsurzs Éva

író: Bessenyei György

zeneszerző: Kaláka együttes

szereplő(k):

Benedek Miklós (Péter)

Hernádi Judit (Sára)

Straub Dezső (Tamás)

Pregitzer Fruzsina (Borbála)

Kulka János (László)

Mikó Iván (Dudás)

Zsurzs Kati (Katica)

Vajda László (Pontyi)

Bánfalvy Ágnes (Angelika)

Két különc - Péter, az üres szalonélettől elforduló, filozofáló nemes ifjú, és Sára, a gazdag, szeszélyes és unatkozó kisasszony - némi fondorlat és ügyeskedés által egymásra talál. Háttérben a gáláns rokokóvilág és üres szalonélet figurái, valamint Pontyi, a vidéki nemes úr: mindez sok játékkal, mai friss zenével.

Vetítik:

DUNA WORLD

: Szombat (Május 19.) 21:30

Összes hozzászólás (1)

Érdemes megnézni! Itt megtalálható: http://videotar.mtv.hu/Videok/2008/07/01/18/A_filozofus.aspx

Pontyi úr dala maga az egyetemes magyar világnézet (igaz, hogy ez már a Kaláka együttesnek és Vargha Balázsnak köszönhető).

Itt megnézhető:

http://youtu.be/qMEM3d7gXaQ

 

*

 

Bessenyei György

AZ IRIGY ELMÉRÜL

Egy zaklató elme mindég prédát keres,

Gonoszt és igazat ösvényin lopva les.

Tövisses vackában rejtezvén mindég túr,

Valamelyfelé fut, mindenhez hozzászúr.

Mint a tolvaj, itt-ott csak titokban szökdös,

S ha dicsőséget lát, arra kiált, köpdös.

Csak ő tud igazat szóllani magábul,

Felkél, mint megveszett, s amit lél, mindent dúl.

Az okos, ez ökör, úgy szóll hatalmával,

Maga tanácskozik egyedül magával.

Törvényeket csinál tövisses vackában,

Mellyeket aki nem követ munkájában,

Öröködött átok s ostobaság lészen,

Mivel áldozatot a Bálnak nem tészen.

Bomlott elme, mit téssz kiabálásiddal,

Részegen csatázván ködös álmaiddal?

Mit ítélsz? mit tudhatsz? hol van igazságod?

Hol emelkedel fel? s hol alacsonyságod?

Amit mielőttünk helyesnek tartottak,

Közzülünk már abból sokan sokat untak.

Mi úgy szóllunk, hogy már megvilágosodtunk,

S nem látunk sok dolgot, melyben vakoskodtunk;

Az írásnak módja, nyelv, gondolat, szokás,

Törvények, tett rendek és jeles oktatás

Mind változtak, látod, amint az idő fut.

Mondd meg, meddig mehet ezek közt egy fő út?

Cirkalmazd a szókat, fontolj minden dolgot,

Formálj, ahol tetszik, ott világosságot;

S mikor kínos munkád osztán elvégezted,

Bocsásd a világra fontos ítélleted,

Lásd meg, ha nem lelsz-é olly éles fogakat,

Mellyek megtehessék rajtad marásokat.

Szabd oskoláinknak törvényihez magad,

Vizsgálj minden szócskát, keresgessed javad.

Tökélletes munkád add ki aztán köztünk,

Hidd el, hogy elmédben hibát mi is lelünk.

Éppen úgy eshetik egy, ki vizsgálódik,

Mint az, ki fáradva ír és gondolkodik.

Amit ő hibának mond, azt más dicséri,

Ki-ki amint érez, tetszését úgy kéri.

Hogyha hiba nélkül akarnánk dolgozni,

Mi módon kellene élvén fáradozni?

Ki mehetne férjhez, ha tökélletesen

Kívánná kiszülni gyermekét mindenben?

A természet nagyot, kicsinyt, szépet, rútat,

Setétet, világost, holtat, élőt mutat.

Mutasd meg, hogy hol van itt tökélletlenség,

Nagyobb jóság, haszon vagy egyenetlenség.

Van-é ollyan sunda, kit a természetben

Semmi nem szeretne ez örökös rendben?

Egy személyt tekintesz: sunda, te azt mondod,

Elmégy tülle; de más megszereti, látod;

Aki osztán aztat kedvelli, kit te futsz,

Mondd néki: tárgyod rút, úgy felel majd: hazudsz.

Így egy emberrül is, aki munkát csinál,

Világunk tetszése kettős csatát formál;

Egyik dicséretet ád fáradságának,

Másik nevetője lészen munkájának.

Kinek van igaza természeten kívül?

Mind téved az, aki nem ítélhet ebbül.

Gondolj egyenesen vezérlő lelkeddel,

Kövessed pennádat érzékeny szíveddel.

Igaz barátidnak vedd fel intéseit,

Ne halld az oskola sok csevegéseit;

Hidd el, megigazít a szív érzésedbe,

Hogyha kifuthatott mellyedbül versedbe.

Édes érzés nélkül hiába gondolunk,

Ha nincs igaz szívünk, balul okoskodunk.

A zaklató elme oskola porával,

Hadd rágja törvényink csikorgó fogával.

Ő mindent régulán húz mesterségével,

Kiált, de nem érez édessen szívével.

Ez a nemes törvény egy író kezében,

Ki csak igazságot vész célnak lelkében.

Szólj a természethez, jó régulán beszélsz,

Gondolj valósággal, és helyesen ítélsz.

Mihaszna formálunk annyi régulákat,

Csak pusztítjuk vélek az édes dolgokat.

Ti zaklató elmék, lármázó mesterek,

Irigy tanácsosok, szövevényes lelkek,

Szűnjetek meg zajos törvényeitekkel,

Bánjatok józanul éh lelkeitekkel

 

*

CIVIL AKADÉMIA

Előadó:

Dr. Raffay Ernő történész.

Téma:

Trianon okai és következményei.

http://www.echotv.hu/videotar.html?mm_id=66&v_id=13661

 

*

 

Régi magyar

ÁLDÁS

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár

Minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.

 

*

19:30, Szombat (május 19.), DUNA Televízió

E. Knoblauch: A Faun

magyar színházi felvétel, 121 perc, 1994

rendező: Márton István

szereplő(k):

Nemcsák Károly

Rátóti Zoltán

Szoboszlay Sándor

Derzsi János

Dózsa Zoltán

Tyll Attila

Harangozó György

Egri Kati

Létay Dóra

Somfai Éva

Közvetítés a Budapesti kamaraszínházból, felvételről

Állati ásítással és kuncogással ébred a holdfényes lombok között a Faun. Frakkot, plasztront húznak rá, s bevezetik az angol társaságba...

+

A Faun

Nem panaszkodhatnak a színházkedvelő soproniak: alig több mint három hét telt el ebből az esztendőből, és immáron a harmadik bemutatót tudhatta maga mögött a Petőfi Színház társulata. Az elmúlt hétvégén Edward Knoblauch A Faun című kétrészes vígjátékát vitte színre a társulat, Márton András rendezésében.

http://www.sopron.hu/Sopron/portal/front_show?contentId=13308

+

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Knoblauch: A Faun (Szindarab)

Egy kis tétova-rémület mégis elfogja az embert, ha véletlenül eszébe jut az irodalomtörténet, tisztesség ne essék, szólván: - megesik az ilyen ferde gondolat fiatal kritikussal is. A bodeni tavon átgázoló lovag rémülhetett meg így, visszatekintvén a multra, hol a mélységek felett vékony jégpáncél ködlött.

Az emberek nyilván nagyon okosak manapság és mindent megértenek. Főleg a butaságot értik meg s ezerfélekép tudják megbocsátani. Az angol közönségről beszélnek, hogy az ilyen meg olyan és hogy az iró elérte célját, amit kitüzött maga elé.

Ezt az elmés esztétikát is nyilvánvalóan az angolok találták ki. Az iró érje el célját, amit kitüzött maga elé. A tehnika vivmányait is az angolok találták ki. A tehnika vivmányai révén ők találták ki Knoblauchot is, a szabadalmazott ötlet-feldolgozó és célelérő szinműirót, a modern igényeknek megfelelően felszerelve, az összes mellékhelyiségekkel. Knoblauch a modern tehnika vivmánya, a bedobott témát három óra alatt feldolgozza: csontjait enyvnek főzi meg, bőrét kicserzi, husa izletes. Valaki gondol egyet az életről, teszem föl: Istenem, talán mégse a kultúra az igazi, hanem az a pörge, csuhaj, szabad szerelem, ami azoknál a görögöknél volt. Görögök? - mondja - Knoblauch. Nagyon jó. Milyen volna, ha egy ilyen görög faun eljönne hozzánk és a szabad szerelem, három felvonás, ezerötszáz méter, »elvont világszemlélet, Psylander a főszerepben«.

A főpróbán arról beszéltek, hogy mi ez, hiszen ez a Molnár Ferenc »Ördög«-e, népszerüsitve - és vitatkoztak, hogy ki irta előbb, mert így nagyon kellemetlen a dolog. Nagyon valószinütlennek tartom, hogy Molnár darabja hatott a kitünő angolra - legföljebb egy-két mondata, a harmadik felvonásból. Egész darabot Knoblauch aligha lop - neki elég egy közbeszólás, csinál ő abból egészet. Rekonstruktiv fantázia. Az a bizonyos lángész, ki egy világos épít a csókból, melyet szeretője ajkáról lopott. És olcsón rekonstruálja: - jutányos áron. Adjatok neki egy pontot a földön kivül - a földet ugyan nem mozdítja ki belőle, de csinál közéje egy másikat, angol famentes papirból, öt nap alatt. Lesz rajta föld, viz, erdő, mindez úgy, mint az eredetin, lesz rajta szerelem és elvont eszme, homespun - és a »Tauchnitz Edition« fogja kiadni és megjelenik a Strand magasin-ban, illusztrálva. Adjátok neki meg ezt a pontot és adjatok neki mindent, amit akar. Adjátok oda neki Schopenhauert és ő egy vicces darabban megirja, hogy jön egy ember, meghalva és vidáman bebizonyítja, hogy nem lenni jobb, mint lenni - egy szép, duzzadt, pirospozsgás angol hulla, eredeti kukacokkal, behunyt szemmel, testhezálló koporsóval. Adjátok oda neki Eötvös Karthausi-ját és megirja a néma embert, aki az egész darabban egy szót sem beszél, csak azt mondja mindig: »Memento mori« és ebből lesz a bonyodalom.

Ő ilyen ember és erre nálunk azt mondják: ilyen az angol darab, egész más megint, mint a francia és az iró elérte - célját. De hát a közönségnek és gondolkodónak is vannak holmi szerény céljai.

Egy dolgon mégis eltünődtem: a multat nem becsülöm tul, sem a biogenetikus fejlődés előnyeit, - de mégis, mit érezhet ez a Knoblauch, mikor Shaksperet, vagy Ibsent, vagy Strindberget, vagy Maeterlinket olvas? Azt mondják: értsük meg az angolszász kedélyt, - de hát ezek az auktorok mégis csak le vannak fordítva angolra is: - milyen arccal olvassa őket? Felhuzott szemöldökkel, vagy tátott szájjal? Nem bánom, megértem őt, de értsen meg ő is engem.

Nagyon rossz egy szindarab ez.

 

*

 

Elmennék én babám tihozzátok egy este,

Ha az anyád a kapuba ne lesne.

De az anyád olyan csalfa menyecske,

Meghallgatta babám mit beszéltünk az este.

Elmennék én babám tihozzátok egy este,

Ha a kutyád rövidre volna kötve.

Kösd meg babám a kutyádat rövidre,

Ne ugasson babám egy becsületes legényre.

Elmennék én babám tihozzátok egy este,

Ha az ágyod magosra vóna vetve.

Vesd meg babám az ágyadot magosra a falig,

Mer én itt maradok kivilágos reggelig.

album:

A legszebb gyimesi csángó népdalok

 

*

 

16:15, Szombat (május 19.), Duna World

Szerelmes földrajz

Szabó Zoltán emlékére

magyar ismeretterjesztő filmsorozat,

52 perc, 2012

rendező: Paczolay Béla, Dala István

forgatókönyvíró: Hollós László

operatőr: Tóth Zsolt, Dala István, Várkonyi Sándor

Feliratozva a teletext 444. oldalán.

Az aktuális rész ismertetője: Rendhagyó műsorunkban a száz éve született Szabó Zoltánra, a népi írók nagy nemzedékének utolsó kiemelkedő képviselőjére, a falukutatóra, a tardi helyzet, a Cifra nyomorúság, a Szerelmes földrajz írójára, szociográfiai irodalmunk talán legnagyobb hatású klasszikusára emlékezünk, aki 1949-től haláláig nyugat-európai emigrációban élt és dolgozott.

Igazán különös ez az emlékezés, hiszen valójában az író özvegye, Szabó Zsuzsa "szerelmes földrajza" elevenedik most meg, ám a felkeresett párizsi és josselin-i (Bretagne-i) helyszínek és otthonok gyakorta azonosak Szabó Zoltán életének fontos színtereivel, minduntalan megidézve a Baumgarten- és Bibó István-díjas esszéíró alakját, felidézve munkásságának fontosabb állomásait, magánéletének eseményeit.

E különös utazás főszereplője tehát Szabó Zsuzsa, akit olyan kísérők segítik útja során, mint Járfás Ágnes, az Összeomlás francia fordítója, Méray Tibor, az Irodalmi Újság főszerkesztője, Mme de Rohan hercegnő, José Mangani, Ablonczy Balázs, a Magyar Intézet igazgatója és az író Párizsban élő, filmes lánya, Agnés Szabó. A Szerelmes földrajz e 110. adásában az "igazi" szerelmes földrajz elevenedig meg.

+

SZABÓ ZOLTÁN

(1912-1984)

1932-ben történt, hogy négy budapesti húsz év körüli fiatalember elhatározta, havi folyóiratot indít a legújabb író-költő nemzedék együttes megszólaltatására. Kamasz gimnazista koruk óta jó barátok voltak, verseiket gyakran együtt olvasták fel ugyanannak a néhány gimnazista lánynak, akikkel nyáron teniszezni, télen korcsolyázni jártak, és akikkel együtt beszélgettek-vitatkoztak irodalomról, művészetekről, olykor még filozófiai kérdésekről is. Bizonyosak voltak benne, hogy hamarosan körébük gyülekezik egy egész seregnyi ifjú írójelölt, sőt az idősebbek, a már befutottak közül is számosan fognak érdeklődni irántuk, és rövid éveken belül valamennyien - ők négyen bizonyosan - többé-kevésbé ismert nevűek lesznek a hazai sajtó- és irodalmi életben, ahogy ez négy-öt éven belül be is következett. Ki volt ez a négy kezdeményező fiatalember? Boldizsár Iván orvostanhallgató, Szabó Zoltán gépészmérnök-hallgató a Műegyetemen, Rónai Mihály András joghallgató, de már ekkor kezdő újságíró a Pesti Naplónál, és e sorok írója, aki párhuzamosan volt joghallgató és a történelem-filozófiatörténet ismereteit tanuló bölcsészhallgató. - A folyóirat hamarosan meg is valósult: "Névtelen Jegyző" volt a neve. Fél év alatt összesen öt száma jelent meg, ami az akkori kérészéletű folyóiratok kísérletei között viszonylag nagy számnak hangzott. Hiszen ennyi idő is elegendő volt, hogy az idősebbek közül olyan tekintélyek, mint Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő, a nálunk alig idősebbek, de már beérkezettek közül Szabó Lőrinc, Illyés Gyula pártfogásukról és részvételükről biztosítsa a lapot, és a velünk egykorú, irodalmi múltjukat elkezdő nemzedékből egész kis sereg gyülekezik köréhez, nem egy olyan, akinek már nem is jutott hely ebben az öt számban, de ebből a hamar kialakult körből léptek gyorsan tovább más megjelenési lehetőségek felé. Itt, ebben a "Névtelen Jegyző"-ben jelent meg először Budapesten Weöres Sándor, az egy ideig népszerű, majd fiatalon elpusztult Vándor Lajos, ide adta első kéziratait, Örkény István, Thurzó Gábor... Vagyis hatvan évvel ama folyóirat-alapító beszélgetés után úgy kell visszaemlékezni, hogy századunk irodalomtörténetének, ha nem is állomása, de megjegyzendő jelzőköve volt a rövid életű "Névtelen Jegyző". - Az az egész költői kör pedig úgy ítélte, hogy körükben a legjobb, legnagyobb reményű költő Szabó Zoltán.

Ma már, amikor Szabó Zoltánt úgy tartjuk nyilván, mint szociográfiai irodalmunk talán legfontosabb és egy nemzedéket legjobban ösztönző klasszikusát, amikor útirajzait, publicisztikáját, tanulmányait fontos és kimagaslóan szép stílusú alkotásokként tartjuk számon - szinte senki sem emlékszik, hogy költőnek indult. Zenei hatású, sajátos hangulatú, vallási és szerelmi vágyak közt lebegő lírájából egy igazán nagy költészet bontakozhatott volna ki. Néhányan, nagyon kevesen még fel tudjuk idézni elegánsan hullámzó verssorait is. De ha hamarosan nem akad, aki összegyűjtse az elfeledett szórványokat - hamarosan mindenestől elsüllyed a teljes feledés mélyvizeibe. Kár lenne. Ő maga sem tett semmit ifjúkori műveinek megőrzése és megőriztetése érdekében. Amikor négy évvel később, 1936-ban "A tardi helyzet" nagyon is indokolt sikerével a falukutató mozgalom és a szociográfus irodalom főalakja lett, amikor már országos hírű újságíró, új szenzációs könyvek szerzője volt, olykor vádlottként kellett bíróság elé állnia, mert megírta a hazai valóság igaz képét - hát akkor és attól fogva ifjonti útkeresésnek érezte saját költői indulását is.

Noha igényes stílusa képessé tette volna színvonalas szépirodalomra, voltak is regényírói tervei, amelyeket legföljebb elkezdett, de sohase valósított meg. Mert magamagát mindenekelőtt a kor tanújának és igazmondó tanúvallójának tudta. A társadalom tényeinek leszögezése személyes tapasztalat alapján, a nyelvi szépségében is szabatos, szemléletes riport, a történelem megragadható pillanatai egy-egy hazai vagy külföldi úton, vagy olykor egy történelmi-világpolitikai állapot jellemzése elemző tanulmányban - ez volt az ő megtalált világa.

Már a háború előtti években kialakította írói-újságírói rangját, élete is egyensúlyban volt jó ideig. Fiatalon megnősült. Felesége művelt, művészi érzékű, a tánc mesterségét tudós fokon értő asszony volt, később hosszú évekig az Operaház táncrendezője. Igaz, a háborús kalandok izgalmai közepette a kezdeti láz mindkét oldalon ellangyosodott, de a férj - tudván, hogy a szerelem múltán is szeretett felesége származása folytán veszélybe kerülhetne, morális komolysággal és keménységgel kitartott mellette, amíg a történelem vihara el nem sodorta ezt az életveszélyt. Válásra tehát - békésen és barátságban - csak a háború után került sor. (Mindketten elég hamar találtak méltó és megfelelő új hitvestársat, Szabó Zoltánné új férje Sarkadi Imre, a később tragikus sorsú drámaíró lett, Szabó Zoltán második felesége pedig Károlyi Mihály leánya.) - A szociográfus, már nagynevű újságíró a készülődő új demokráciában előbb a Nemzeti Parasztpárt tagja, ifjúsági egyesület elnöke, folyóirat főszerkesztője lett, onnét lépett át a diplomáciába, Károlyi Mihály közelébe. Amikor Károlyi lett Magyarország párizsi nagykövete, Szabó Zoltánt kérte fel, hogy menjen vele kulturális attasénak. Ebből a kapcsolatból lett a családi kapcsolat. Károlyi Vera grófnő igazán szép, izgalmas asszony volt, Szabó Zoltán a negyvenes évek vége felé 37-38 éves, magas, arányos termetű, vonzó tekintetű, kellemes beszédű férfi. Szép pár volt első feleségével is, még szebb második feleségével, majd megint másképpen szép harmadik feleségével, amikor már a hatvanadik esztendején túllépett, még mindig vonzó, de megkeményedett tekintetű férfi egy lelkesen felnéző húsz-egynéhány éves végső társat talált.

A második házasságával élete második korszaka kezdődött. 1949-ben a Rajk-per és a koncepciós gyilkosságok következtében Károlyival együtt Szabó Zoltán is megszakította kapcsolatát Rákosi Mátyás Magyarországával: emigránsoknak nyilvánították magukat. Egy ideig még Párizsban élt, de 1951-ben Londonba költözött, ahol a Szabad Európa Rádió angliai vezérpublicistája volt 1974-ig. Közben a francia rádióban franciául, az angol rádióban angolul rendszeres ismeretterjesztő előadásokat tartott a magyar irodalom nevezetes alakjairól. Ezeket az írásait, akárcsak a Szabad Európában rendszeresen tartott irodalmi, kulturális, politikai, de gyakran napi hírmagyarázó publicisztikáját még nem gyűjtötték össze. Azt se tartják eléggé nyilván, hogy milyen könyveket rendezett sajtó alá a magyar irodalomból és társadalomtudományból. De például Bibó István műveit már az itthon félreállított politikus-szociológus életében kezdte kiadatni. Később a gyűjteményt kiegészítette a legfőbb művekkel. Antológiákat is állított össze különböző szerzők verses és prózai műveiből. Csak éppen megszűnt az új egészeket létrehozó író. Erről sokat beszélgetett azokkal a magyar írókkal, régi barátokkal, akik rendszeresen látogatták, ha eljuthattak Londonba. A főváros déli részén fekvő Richmond kerületben, a Themze partján húzódó Thetys-Terras nevű hepehupás utca 5. számú háza volt az otthona. Az odalátogató régi - és új - barátokat maga főzte, pesti ízű feketekávéval és skót whiskyvel kínálta, hosszan elbeszélgetve a külföldi lét furcsaságairól. Például arról, hogy az angolul is, franciául is anyanyelvi biztonsággal tudó, fogalmazó író mennyire elvesztette a maga számára egyetlen hiteles nyelv, a magyar otthoni hangulatát. Sok mindent írt mindvégig magyarul is, angolul is, franciául is, csak éppen nem tartotta már magát olyan igazi írónak, mint akkor, amikor mindenki másnál szebben írt a magyar valóság komor képeiről.

Azután, már élemedetten, mint az élet szép ajándékát, végső játéknak - ahogy ő mondta egyszer "hazárd játéknak" - megtalálta az ifjú, új feleséget. Vele átköltözött megint Franciaországba, egy Josselin nevű bretagne-i városkába. Ott született, túl a hetvenedik évén még egy kisfia, akit már nem nevelhetett fel. 72 éves korában, 1984-ben meghalt. Lehetséges, hogy irodalmunk egyik halhatatlan klasszikusa, de már most - halála után néhány évvel - is alig tudnak róla az olvasók.

 

*

 

Ifi legén voltam sokat gondolkoztam

Magam ol sorsomon melliken bánkódtam

Dolgomot hogy merre fordítsam nem tudom

Mert ideje volna jó társra akadnom.

Meg kellene tehát feleségesülnöm

Páros gerlicének fészkibe repülnöm

De jaz van előttem hogy kit kelljen vennem

Sok út van előttem mellikre erednem.

Egyik út a szépség az mel kívánatos

Második az rútság az mel utálatos

Harmadik gazdagság az mel volna hasznos

Ki szert tehet reá szerencse fér arra.

Negyedik út pedig leszen a szegénség

Melj az emberek közt utolsó reménség

Az ki arra talál éri keserűség

Falusi s városi vagyon nagy különbség.

Ha udvarit veszek nem szokott munkához

Nem kell bízni sokat gazdasszonságához

A sült galamb pedig nem repül szájához

Ha serényen nem lát ő maga dolgához.

album:

Pátria népzenei gramofonlemez-sorozat. Bukovina

 

*

Wass Albert:

Magyar Cirkusz

Bubik Istvan eloadasaban

http://www.youtube.com/watch?v=nZaGXxOFKnI

 

*

MAGYARORSZÁG FELFEDEZÉSE

CIFRA NYOMORÚSÁG

A CSERHÁT, MÁTRA, BÜKK FÖLDJE ÉS NÉPE

ÍRTA:

SZABÓ ZOLTÁN

TARTALOM

CIFRA NYOMORÚSÁG

(Előszó helyett)

TÁJ ÉS NÉP

A TÁJ

A TÁJ SORSA

A TERÜLET

A NÉP

A LAKOSSÁG

FÖLD ÉS NÉP

PARASZTOK

MÉG PARASZTOK

IDILL A HEGYEK KÖZT

A BUJÁKI PÉLDA

A JÖVŐ

AGRÁRPROLETÁROK

A MÁSIK MEZŐKÖVESD

EMBER A BARLANGBAN

BUDAPEST VONZÁSÁBAN

ELSZIGETELTEK

TALAJTALANOK

FÉLFALUSIAK

A PARASZTTÁRSADALOM ALAKULÁSA

MUNKÁSOK

A »SALGÓTARJÁNI« BIRODALOM

A BÁNYÁSZOK

AZ IDYLL ÉS A KISPOLGÁR

A MUNKÁSHÁZ ÉS A MUNKÁS

A BARAKK ÉS A PROLETÁR

FÉLBÁNYÁSZOK

A RIMAMURÁNYI BIRODALOM

A SAJÓVÖLGY

AZ ÉRTELMISÉG

CIMERESEK

JÖVEVÉNYEK

A NÉP FIAI

EGY SZÁZAD GYERMEKEI

AZ ÉRTELMISÉG A TÁJBAN

»ÚRI KÖZÉPOSZTÁLY«

A FÜGGŐSÉG

AZ ÉRTELMISÉG ÖNSZEMLÉLETE

EURÓPASZEMLÉLETÜK

MAGYARSÁGSZEMLÉLETÜK

NÉPSZEMLÉLETÜK

POLITIKASZEMLÉLETÜK

ZSIDÓSZEMLÉLETÜK

VÁROSOK

BALASSAGYARMAT

SALGÓTARJÁN

EGER

MISKOLC

UTÓHANG

FŐBB FORRÁSMUNKÁK

+

CIFRA NYOMORÚSÁG

(Előszó helyett)

Margit tizenhét éves. Ahogy előttem áll, egyszerűen és közvetlenül, egyenesvonalú vászon kisingében, sokkal fiatalabbnak látszik. Lábai gyerekesen nyúlnak ki az ing alól, karjai vékonyak, arcán a kimosdottság halvány pirossága. Megilletődöttség és izgalom nélkül áll a szűk kis szobában, a fehér falak fényében az ágy, a szekrény és az asztal között, ha nem tudnám is, rögtön arra kellene gondolnom, hogy gyöngyösbokrétás. Úgy fog kezet, mint azok a parasztlányok, akik jártak Pesten szerepelni, lámpaláz és különösebb szégyenkezés nélkül. Megszokta, hogy megnézik a ruháját, egymás fölé lapuló szoknyáit: e pompás-színes csomagolást, melybe fiatal testét a vasárnapok ünnepén betakarja. Tudja, hogy kuriozitás ő, sokat ült modellt a festőknek, akik százféle színben és modorban festették le és talán azt is tudja, hogy képével néha találkozni lehet a Vilmos császár út vagy Károly körút képkirakataiban.

Margit már szerepel. Biztonságosan és izgalom nélkül. Úgy fogadja a látogatót a kis parasztszobában, melyen nehéz szag ömlik el a földes padló kipárolgásától, mint a színésznők az öltözőben. A kicsi ablakon besüt a nyári nap és legyek donganak szüntelen buzgalommal az asztal és ablak között. Margit ma másodszor vált ruhát. Először a hegyi kápolna processziójára öltözködött, abba a ruhába, melyet mint menyasszony fog viselni egykor. Tiszta fehérbe öltözött és a fehéret csak néhány szalag lilája, pirosa és zöldje színezte. Igy vonult fölfelé a menettel a meredek hegyi úton, nehéz zászlóval a kezében, míg háta mögött elnyujtott hangon, siránkozva és érzelmesen énekeltek az asszonyok s nehéz lépésekkel komoly nézésű emberek vonultak. A misén a fehér oltárterítő körül álltak fehérben, kicsit fáradtan a nagysúlyú szoknyák terhe alatt, az oltár előtt a hegyi rét olyan volt velük, mint egy sokféle színnel teleszórt nyugtalan mező. Most délben megint elkezdődik az egész, litániára új ünneplőbe öltözik anyja segítségével és a falon a róla készült nevezetesebb képek virítanak, mint primadonnák szobáiban a régi szerepek fényképe, a régi sikerek hervadt koszorúi alatt.

Első harangozás idején kezdődik. A harangszó elindul a dombtetőn álló nagytemplom magas tornyából, aztán lezuhan a mélyebben fekvő házak közé, megkerüli a déli napban kókadó fákat és besurran az ablakon. Ez a jel. A lányok ilyenkor már készen állnak, hajuk elől símára kefélt, fejük formájához simuló, hátrább szétborzolt és aztán copfba font. Megállnak a szoba közepén, mereven, a nőknek abban a vigyázz-állásában, mely a ruhák felpróbálását előzi meg. Aztán elkezdődik a szertartás. Mert e szertartásra öltözködőknek öltözködése maga is szertartás. A ládában hevernek a színes holmik, az asztalon kis dobozban a szalagok és mellettük pléhskatulyában a színesfejű gombostűk serege. Margit mereven és szinte mozdulatlanul áll, az anyja sürög körülötte, úgy, ahogy izgatott menyasszony körül az öltöztetőnők. Margit fehér ingben, az anyja egyszerű feketében, meg-meghajolva, forgó-hajlongó derékkal. Margit a szertartás tárgya, anyja a szertartás mestere, afféle főrendezője az öltözködés ünnepének, aki felelős azért, hogy minden az előírt szabályok szerint menjen végbe és minden időre készüljön el. A lány szinte mellékes, passzív szerepet játszik az egészben. Ő a ruhák tartója, a pompa váza, az ünnepi öltözet próbababája. Csak néha szól bele a válogatásba, egyébként szép csendesen engedi, hogy öltöztessék, mintha törvényt töltene be ezzel, régi szokást, melyen változtatni a hét főbűnök közé tartozik és elképzelhetetlen. Igy folyik le az egész, szokott mederben, egyéni szeszélyek nélkül. Az öltözködések állandó rendjébe csak az évszak szól bele néha, karmoló hidegével a tél. Az ember soha. Aki nézi, úgy érzi, hogy ezek most valami rendelést töltenek be, valami magasabb hatalom által előírt parancsot, mely alól nincs kibúvó és nincs menekvés.

Nehéz, sokkilós szoknyában fognak állni a tűző napon és veséjüket megszorítja a szoknya korca. Az orvos tiltakozni fog az egészség nevében, a pap a puritánul értelmezett erkölcs nevében, de mindez nem jelent majd semmit. A bujáki lány csak így fog öltözködni hétről hétre még egy ideig. Egyazon szertartással, egyazon mozdulatokkal, egyazon körülményességgel. Anyja sürögni fog körülötte lágy mozdulatokkal és miután lánya már felvette a hímzett nadrágot, a félinget, a harisnyát és a cipőt vagy csizmát, ráadja a két gyolcsalsót, aztán a két vasalt szoknyát. Az asszony két kezét a szoknya felső nyílásába dugja, így kifeszíti és ráereszti a lányára. Az feltartott, kissé ívesen befelé forduló karokkal csúszik bele az ezerráncúra vasalt és páncélosra keményített szoknyába. Később az igazítás ideje jön, a ráncok elrendezése, és minden ránc és minden vonal a maga helyére jut. Az anya hajlong és igazít, vigyázva, hogy a »szoknya úgy álljon, mint a tulipánt«, majd föladja a másik vasalt szoknyát. A kettőnek szépen egymásra kell simulnia, mint egy összecsukódó virág egymásra fekvő szirmainak. Olyanok ezek a szoknyák, mint egy-egy tömzsi, rövid harang, kemény vászonból, alul széjjelnyílva és kitágulva, ingerlő ingásra készen. Utána a szertartás egyre ismétlődik, hatszor vagy hétszer, attól függőn, hogy hány tarka szoknyát vesz föl a Margit, hatot vagy hetet. Ezeket is az anyja hordja a ládától a lányig és vigyázva ereszti a derekára, hogy össze ne kócolja gonddal fésült haját, majd letérdel és a ragyogófejű gombostűvel megtűzi őket. Illő helyen, hogy mereven essenek és szabály szerint. A szoknyáknak nevük van és szépen redőzettek. »Halavány százszorszépnek«, »piros százszorszépnek«, »kék kázmérnak« nevezik őket. De van köztük »halavány, halavány selyemcsíkkal« meg »fekete gangár, kék csicsóval«. Ezeknek mind szépen kell feküdniök, hogy szél ne fújhassa őket és ütemesen inogjanak. Egyszerre és egymáshoz tapadva, ahogy a lány egy lábáról a másikra lép. A legfelső szoknyán alul csíkok futnak végig és mindnek neve van. Egyiket »szita haraszt«-nak hívják, másikat »virágos«-nak, harmadikat »sárga kamuká«-nak.

Ha alul kész a ruha, felül még a »puszrik« következik, amit óvatosan ad az anyja Margitra, vigyázó mozdulatokkal, mert ez nem »mulandó ruha«, amit sietséggel és vigyázat nélkül lehet fölvenni. E színes »csicsó puszrikon« is van mindenféle dísz, »fényes suta«, »haraszt« és »virágok«, melyek tündökölve vonulnak végig rajta. Aztán kivarrott »szakácsot« kötnek a leányra, ezt a cifra kötényt, melyre alul szőlőfürtöket hímzett az asszonyok keze és hátulra, ahol a deréktól kiugrik a szoknya, mereven és a testtől derékszögben elágaskodva, fodor kerül, piros széllel, »potya fodor«-nak hívják. A derekáról hátul a »fényes suta« két íves vonalban szalad föl és a szakácsra négy »pántlikabukrot« tűz az anya, megszabott helyre. A fésűre fekete bársonyszalag való, a bársonyszalagra kis piros papírrózsát szúrnak gombostűvel, a nyakára 23 sor »tejgyöngyöt« tekernek, mely fehéren virít és sápadt fényt vetít Margit arcára. A fehér tejgyöngyre 7 sor »fényes gyöngy« kerül és a gyöngyök alá, a mellére a »kutykás gyöngy«. Aranypántlika és pirospántlika fodrozódik itt kokárdaszerűen és mélyükben üveggyöngy fénylik, ha rásüt a nap.

Aztán még szalagokat fűznek Margit hajára, szoknyájába: sokszínű szalagokat sokszínű virágokkal. Leszorítják őket, mint mindent, hogy ne lobogjanak a szélben, ne bontsák a formák kerek összhangját. Mert ez a fontos: hogy semmi se legyen szabadon, semmi se legyen kötetlenül. Ezen a ruhán minden rabságban van és minden alá van rendelve valaminek. A tarka szoknyák a vasalt szoknya idomaihoz kénytelenek idomulni, a szalagoknak a gombostű parancsa szerint egyenes, alig hajló vonalban kell futniok a deréktól. Az előrehúzott szalag is szépen rá kell feküdjön a szoknyára, mely elől kidomborodik a keményítés vonala szerint. Rabságban van maga Margit is. Ő aki könnyen mozoghatott azelőtt, kisingben, most nehezen mozdul, csak előrefelé tud hajolni a ruha irányítása szerint. Oldalra alig, mert ezt tiltják a formák. Keze is, mely előbb szabadon lóghatott és mozdulhatott az oldala mellett, most megszabott tartásra kényszerül. Ez a tartás ilyen: felsőkarja egyideig oldala mellett futhat, de könyökben a kidagadó szoknyák fölött meg kell törnie és előrenyúlnia, úgy, hogy két keze egymáshoz közelítsen. A szoknya külön kéztartást parancsol neki, mintha arra kényszerítené, hogy összekulcsolt kezében elől imakönyvet, vagy néhány virágot tartson. Az imakönyv és a piros szegfű, amely a ruha formája szerint hajló kézbe kívánkozik, éppúgy tartozéka a ruhának, mint a többi, mint a sok »tarka szoknya«, mint a »puszrik« és a bársonyszalag a hajbatűzött fésűn.

Igy áll Margit a meszelt szoba közepén a döngölt földön, egy óra után és csak néha-néha tesz egy-egy, a ruha által engedélyezett, tétova és szabályos mozdulatot. Szoknyái valamivel térdén felül érnek és enyhén kerekedő hajlással húzódnak felfelé, ha meghajlik derékban. Dereka olyan mereven áll a szoknyák szorításában, mint egy kicsiny dombból kinőtt karcsú fa és kezei a templomba menő leány összekulcsolt kezei lettek. Egy óráig, néha azon túl is tart ez a különös metamorfózis, míg Margit kislányból valami furcsa formává változik, mely hasonlít virághoz, haranghoz, óriások kezébe való apró csengettyűhöz, melynek két lába van. Legkevésbé talán emberi testhez hasonlít, inkább emlékeztet az Isten szelídebb és színesebb teremtményeire és a mezőre illik, mintha odatermett volna. Ruháinak formáit a harangok és a virágok adták, nem az ő teste, mely nem szolgál másra, csak arra, hogy váza legyen ennek a dísznek, tartója a szoknyák harangjainak. Teste és alakja annyi a ruhának, mint csontváz a húsnak.

Igy készülődnek órahosszatt vasárnaponként, aztán susogva vonulnak fel a templom elé, kövekkel bütykös uccán a Margitok és Máriák, ruháikban, ezekben a bonyolult alkotásokban, melyekhez több mint száz méter vászon, félszáz gombostű és egy sereg apró dísz szükséges. A vasárnapjuk ezzel telik el, hogy e ruhában vannak, hogy a ruhát fölveszik, hogy a ruhát leveszik. Margit hétköznapja azzal, hogy hajnali négytől esti nyolcig dolgozik a szomszéd uradalomban. Mert Margitnak mása sincs, mint 40 szoknyája, 4 pruszlikja, 15 zabkája és 7 köténye, meg ő maga, aki viseli mindezeket. Van még egy házrészük is, ahol vasárnap öltözni és vetkőzni lehet. Más semmise. Summásmunkával keres valamit és él Bujákon. Vasárnap színesen, hétköznap szegényen, széljárta dombtetőkön húzódó földek és erdők alatt.

http://mek.oszk.hu/05200/05259/05259.htm

+

Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Figyelő

Nagypál István: Cifra nyomorúság

Szabó Zoltán könyve — Cserépfalvi

A Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat legutóbbi kötetét Szabó Zoltán írta. Tardi helyzet című első könyve indította meg tulajdonképpen a ma már divattá dagadt új társadalomtudományi áramlatot, Illyés Gyula Puszták népé-vel egyetemben. A Tardi helyzet óta nagyon változott a közvélemény-szemlélet az ilyen munkák irányában; társadalom-ébresztő szerepüket a közönségsiker mellett a hatóságok heves érdeklődése is jellemzi. Maga Szabó Zoltán is sokat fejlődött és változott első könyvének megírása óta — a Cifra nyomorúság egyike a legérettebb és legkomolyabb szociográfiai műveknek az utóbbi idők irodalmában.

A tág értelemben vett palócvidék a Cifra nyomorúság tárgya, a Börzsönytől a Hegyaljáig nyúló hegytövi táj átmeneti világa. Eddig nem sokat foglalkoztak ezzel a vidékkel ; kevéssé volt érdekes, kirívó dolgokat alig rejteget, ritkán történik rajta valami nagyon nevezetes, a török idők végvidéki korszaka óta kiesett a történelemből is. Pedig a szociográfus számára éppen átmeneti és eseménytelen mivolta miatt lehet érdekessé: ezen a tájon föllelhető úgyszólván minden magyar társadalmi képlet, s háborítatlanságukban jobban meg lehet figyelni a fejlődés irányát és eredményeit.

Szabó Zoltán a szükséges történelmi és emberföldrajzi alapvonásokból indul ki, s elemzésében végigmegy a tájnak és embereinek minden jellegzetes megnyilvánulásán. Könyve javarészét természetes módon a parasztság kérdéseinek boncolgatása foglalja le; ez ma minden magyar kérdés középponti magja és minden egyéb e köré helyezkedik el. Tudományos áttekintéssel, szubjektív vélemény és megítélés nélkül beszél a szerző a nagybirtok anyagi és morális nyomásáról, az életképtelen kisbirtokok lassú szétporladásáról, s a mindezeket követő állandó és megállíthatatlan proletarizálódásról. Ezzel pedig, a parasztosztályból való kiszakadással, együtt jár a paraszti életforma és szemléleti mód elvetése. Félig városi munkások, félig paraszti sorban élők, vagy országot járó summások e vidék fiai, de közös jellemzőjük a paraszt-világképtől való menekülés. S a tragikus a dologban, hogy üres csigahéjként elszáradt régi életformájuk helyett nem jutnak semmiféle új, egységes világnézethez; nincs osztálytudatuk, nem bírják föltekinteni helyüket a magyar glóbuszon, sőt még saját határukban sem, s így sorsuk a tévelygés, erkölcsi süllyedés, gyülevésszé való züllés. A magyar jövendőnek kétségbeejtő képét rajzolja föl szinte szándéktalanul az író, ennek az osztálynak végzetén keresztül: az öntudatra-ébredés csíráit, de adni helyette semmit nem tudtak és nem sári holmi lett a népviselet, úgy kallódik el hordozója, a nép is, magával rántva mindazt, amiről "nemzet" néven szoktak szónokolni.

A salgótarjáni és ózdi iparvidékek tárgyalásánál érdekes képét kapjuk a magyar ipari kapitalizmus kialakulásának és mai állapotának. Ez a kapitalizmus ügyesen hozzáidomult a vidéki feudális berendezkedéshez; munkásai között szociális szempontból dicséretes intézményeket tart fönn ugyan, de útját állja köztük minden önálló, egyéni hangnak, mozdulatnak, szigorú kasztrendszerével még egyéni életükbe, magatartásukba is belenyúl, akár a középkor hűbéres urai. Megadja nekik mindazt, ami elegendő egy megbízható munkás-arisztokrácia kifejlődéséhez, de sem anyagi, sem kulturális téren nem tűr változást, szabad és emberi megmozdulást.

Legkeményebb ítéletét a vidéki értelmiség fölött mondja el csöndes, keserű szavakkal Szabó Zoltán. Ez az uraskodó szolgaréteg volt és maradt mindennek a kerékkötője, minden jó megakadályozója és minden rossz eszköze; erényei csökevények, hibái bűnöknél is többek. Lecsúszott gentrykből, rosszul asszimilált nemzetiségiekből, osztályukat megtagadni kényszerülő paraszti sarjadékokból állott össze ez a heterogén réteg, osztálytudat, szerepvállalás, kötelességérzet nélkül; csak kettőben egységesek mind: az "úri" életforma majmolásában s az alsó osztályokon való könyörtelen uralkodásban. Erről az osztályról — amely talán nem is érdemli meg az osztály elnevezést — már Szekfű Gyula elmondotta a történetíró súlyos marasztaló ítéletét; Szabó Zoltán újabb adalékokkal szolgál a szörnyű vádirathoz, s arra a következtetésre jut, hogy egyetlen mentségük csak az, ami egyben legnagyobb bűnük is: nem tudják, mit cselekszenek.

Tanulmány, képzettség és hajlam egyaránt megérződik Szabó Zoltán könyvén; külön meglepetés erős mértékkel tartott, tudományos színvonalú, fegyelmezett hangja, amely rokonszenvesen üt el egyik-másik előbbi szociográfiai mű kissé demagóg hangnemétől. Nem szavakkal kiáltja el vádjait, hanem tényekkel, s így csak súlyosabbá válik minden megállapítása. Csak néhol izzik át nyugodt stílusa, ilyenkor a keserű pesszimizmusnak, az aggodalomnak, félelemnek és önként vállalt bűnvádnak szokatlanul erős felhangjait hallatja; mikor belső felháborodással írja meg azt a méltatlan színjátékot, ahogyan népviseleti jelmezekbe öltöztetik vasárnaponként Mezőkövesd agrárproletárjait, bámészkodó idegenek mulattatására; vagy mikor a tibolddaróci barlanglakások "felszámolásával" kapcsolatos, visszásan sikerült reklámhadjáratot mutatja be. A középosztályról írott kitűnő fejezetei közt a legértékesebb a magyar zsidókérdésről írt elemzése.

Úgy tudományos, mint írói szempontból egyik legértékesebb darabja ez a könyv a magyar szociográfiai irodalomnak. A régi ismert tényeknek új rugóit tárja föl, ismeretlen jelenségekre világít rá, s bár nem is akar teljes összefoglaló képet adni, mégis kerek és egységes jellemrajzot mutat be nehéz tárgyáról. Az írói és emberi felelősség kemény keresztje idején szép és méltó tett volt ennek a könyvnek megírása.

*

 

Magyarszováti keserves

Keserű víz nem hittem, hogy édes légy,

S kisangyalom nem hittem, hogy csalfa légy.

Csalfaságból csaltad meg a, csaltad meg a szívemet,

S a jó Isten borítsa rád az eget!

Ha felmegyek arra a magos nagy hegyre,

Föltekintek a csillagos nagy égre.

Csillagos ég merre van a, merre van az én hazám,

Merre sirat engem az édesanyám?

Nem sirat, mert rég el vagyok felejtve,

S nem sirat, mert rég el vagyok felejtve.

Meg se haltam, már el vagyok, már el vagyok temetve,

Meg se haltam, már el vagyok temetve.

Be szeretnék az erdőben fa lenni,

Ott is csak a tölgyfa nevet viselni.

Mer a tölgyfa kék lánggal ég, kék lánggal ég füst nélkül,

S az én szívem soha nincs bánat nélkül.

Herczku Ágnes énekli

 

*

IV. Székely Sziget – 2012 –

A nemzeti rock nagyágyúival

A Székely Szigetet az önszerveződés, kultúrahordozás és hagyományőrzés jogos igénye hívta életre, hiszen lassan már Erdély magyar örökén is szembesülnünk kell a globalizáció ártalmaival.

A szabadosság, a közöny és a céltalanság hatalmas károkat okoz a magyar ifjúság lelki és szellemi kibontakozásában. Ezért tartjuk fontosnak, hogy az egész Kárpát-hazát átölelő nemzeti szervezetként egyre több helyen építsünk ki olyan közösségi bázisokat, mint a Magyar Sziget fesztivál hagyományának megfelelő rendezvények.

http://erdely.ma/ajanlo.php?id=117712&cim=iv_szekely_sziget_2012_a_nemzeti_rock_nagyagyuival_video

*

TransylMania - Őrtüzek film

BALAHALA FILM 2008

A filmet írta és rendezte: Halász Lajos

Közreműködött :

-Cseresznyés Szilamér

-Cseresznyés Emilia

-Széley Margit

-Tókos Imre

valamint:

-Bogyor Attila

-Bogyor Gábor

-Hompoth Arthur

-Kátai Jocó

-Orbán Ferenc

-Ségercz Feremc

Narrátor:

-Benkő Péter

Köszönet: az archív felvételek készítőinek

és a Duna Televízió felvételéért!

http://www.youtube.com/watch?v=YLkQriXgfIY&feature=relmfu

+

dalszövegek

http://www.zeneszoveg.hu/egyuttes/312/transylmania-dalszovegei.html