Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az emberi életminőség/boldogság
Képtalálat a következőre: „1956”
illyes_gyula-egy_mondat_a_zsarnoksagrol
Képtalálat a következőre: „1956”









Életminőség nagyszótár - XXI.
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 23. hétfő, 06:57

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

Életminőség szótár – mind egy

Bölcs-bolond, boldog-boldogtalan

Édenkert, menny vagy földi pokol

Táltosparipa vagy egy állatorvosi ló

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

Világromlás-rontás, vagy javulás* - 21.

 

Páskándi Géza

NEM IGAZ!

Nem igaz, hogy a rács a rabság,

hanem az igás szolga-szégyen,

hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,

mert távíród, se könyved nincsen,

az atomszázad közepében.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem az ember szégyenében,

hogy poklokra szállott az Éden.

Ki tudja, hányszor kaszabolta

kis zsuppjainkat tatár-horda,

vityillónk omlott szellőtől gyakran,

de áll időn át moccanatlan

börtönök béna rendje.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem a gondolatban,

belül a szürke agyban

felismerés, ó már te ködlesz,

hogy amíg vályogot vetsz,

azt hiszed, házad épül,

ámde végül

az is bitorló börtönöd lesz.

 

Nem is rácsban van a rabság,

a kintiekre gondolásban.

akik ölelnek és aratnak -

nem a rácsban, hanem a gondban,

hogy a rabok, jaj, kint maradtak.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem hogy ember lehull,

s így kell, hogy éljen,

szűkölve féljen,

munkátlanul.

Tunyuló észre, s ölbe tett kézre

ítéltetett,

ő, aki földből,

Isten javából,

izmos erőből,

munka porából,

úgy vétetett.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

nem is a hajtépésben,

céltalan sok lépésben,

falhoz forduló imában,

nem is a múltban és a mában,

okoskodásban, a kerekben,

nem is az idegingerekben,

hanem az indulatban

felugró vad tudatban,

hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan!

 

Nem is a rácsban, nem a falakba

vágyunkkal vésett nőalakba',

hanem szép eszünk tengelyében,

ekörül forgunk este, délben

s ez a bolyongás el sose ül.

Rabság helyett nem a szabadság,

hanem a szebbnek tűnő rabság

csalogat minket már egyedül,

s a hitetlenség tengelyére,

mint könnyű légy a lágy fogóra

ráragadunk, s nincs olyan óra,

hogy ne donognánk - jövőtlenül!

 

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

1.

A kommunista

A kommunistáknál

kártékonyabb és

veszélyesebb embertípust

még nem produkált a történelem.

Cinizmusuk, szemtelenségük,

hataloméhségük,gátlástalanságuk,

rombolási hajlamuk, kultúra- és szellem-

ellenességük elképzelhetetlen

minden más, normális,

azaz nem kommunista ember számára.

A kommunizmus nem ismeri

a szégyent, az emberi méltóságot,

és fogalma sincs arról,

amit a keresztény etika így hív:

lelkiismeret.

A kommunista eltorzult lélek,

egészséges szellemű európai

ember nem lehet kommunista.

Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság,

amit egy kommunista

szemrebbenés nélkül

ki ne mondana,

ha azt a mozgalom érdeke

vagy az elvtársak

személyes boldogulása

úgy kívánja.”

(Alekszandr Szolzsenyicin)

 

 

2.

Csak akarni kell

"Ha mi azt mondjuk,

hogy akarunk élni,

akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból

mindazt megtartva, örökítve megőrizni,

ami azokban nemes, életrevaló és szép;

akarunk ki-ki saját tehetségei szerint,

a választott pályán becsületesen megállani,

akarjuk szeretni magunkat,

megbecsülni azt, ami a mienk,

akarjuk mindazon előnyt felkeresni, kimívelni,

ami fajunkat emeli;

és viszont nem akarunk

hiú majmolói lenni annak, ami idegen,

hanem, ha átvettünk valamit tőle,

az, mint a tüdő leheletétől a fehér chylus,

piros vérré válik bennünk;

ha eljárunk a külföldre azért,

hogy hazánknak bölcsességünkkel,

nem pedig,

hogy a külföldnek ostobaságainkkal

legyünk hasznára,

akkor nincs oly természeti vagy morális erő,

mely bennünket elolvasszon.

Elolvad a jég, de a kristály azt mondja:

„Én nem olvadok!”,

és szikrát vet a napban.

A népek át fogják látni,

hogy életrevalók vagyunk,

és tisztelni fogják törekvéseinket;

mezőinken új élet fog virulni,

szárazi és vízi utainkon

megélénkül a kereskedés,

a magyar nyelv felhat szalonjainkba,

és divattá válik,

nagyobb városainkban

megszületik a nemzeti szellem,

az ország fővárosában,

Pesten összpontosulni fog

a nemzet fénye, ereje, szelleme;

lesz akadémiánk, írói egyleteink,

nemzeti színházunk.

És mindezt csak akarnunk kell."

/Jókai Mór: Egy magyar nábob/

 

 

3.

Halandóság és halál

A halál a halhatatlanság kezdete

A halál ellen nincs orvosság

Ne féjl a haláltól, csak a kínjától

Ostobaság halálfélelemben meghalni

Csak a halál biztos

A halál egy percig rossz, az élet meg végig

Öregnek ajtóban, fiatalnak lesben a halál

Király vagy koldus - születése és halála egyforma

Hogy boldog legyen halálod, tanulj meg élni

Az élet senkinek sem a saját tulajdona

Meztelenül születik mindenki és úgy is megy el

Az érdemeket csak a halál után ismerik el

 

 

4.

Élet és halál

Örüljön, aki él

Az él sokat, aki jól él

Míg az ember él, sok mindent megér

Addig élek, míg a karom

Ha sokáig akarsz élni, akkor nem tudj mindent

Hamar meghal, ki korán kezd élni

Nem azért élünk, hogy együnk

Amint élsz, annyit érsz

Úgy élj mintha ma meghalnál

Nehéz igazán élni, de jó

Mindenki úgy él, ahogy tud

Ha sokáig akarsz élni, keveset egyél

 

 

5.

Adok és kapok

Aki kérdi, kell-e, az nem szívesen ad

Kétszer ad, ki gyorsan ad

Semmit sem ad, ki késlekedik az adománnyal

Add uramisten, de most mindjárt

Amit nem adhatsz, ne vedd el

Ha adnak, vedd el - ha ütnek, fuss el

Szép ott adni, ahol senki sem kér

Ha adtál, felejtsd el - ha kaptál, említsed

Jobb adni mint kapni

Ha adsz a jobbal, ne lássa a bal

Amit jókedvedben adtál, ne vedd vissz haragodban

A jókedvű adakozó szereti az isten

Könnyű a máséból adakozni

Aki nem akar adni, azt mondja, hogy nincs

Kinek nem kell, annak adna

 

 

6.

A víz

Ami szomjoltó,

tisztító, gyógyító,

öntöző, malomhajtó

És ami fullasztó, ölő,

jégként hajósüllyesztő,

áradva romboló vész…

 

 

7.

Bába

és bábáskodás

Szókratész az agórán.

Rávezetni a felismerésre,

vagy segíteni, hogy emlékezz?

Nem keresnél,

ha már nem találtál volna meg?

 

 

8.

Önvád

Büntetőügyben

Ha téged vádolnak, választhatod a hallgatást,

Ha az élettársadat - nem kötelességed tanúskodni,

S te mégis nyilvánosan magadra vallasz?

Pedig nem is kínvallatnak?

Csak épp a lelkiismereted kínpadján fekszel…

(és hiszed: a beismerő vallomás enyhítő körülmény…)

 

 

9.

Vágyálom

Ha nagy leszek,

akkor szeretnék

dúsgazdag ember lenni,

vagy hatalmas király vagy

nagyon híres sportoló, színész,

vagy az emberiség tudós  jótevője

vagy hős megmentője?!

És persze egészséges mint a makk,

csodaszép, vonzó külsejű,

aki a legszebb párt választhatja,

s akit ünnepelnek, s akinek

versengenek baráti kegyeiért?!

 

 

10.

Önismeret

Ha egy gyerek

minden kívánsága teljesülne,

akkor lehet, hogy csokiból lenne az egész világ,

s az rögtön nyilvánvaló és józan eszünkkel belátható,

hogy ebből a jóból tényleg megárt a sok.

De mennyivel más a helyzet a felnőtt emberrel,

akinek már tényleg tudnia kéne, hogy mi az érdeke,

mi az, ami hosszabb távon is a javát szolgálja?

Ismerjük – ismerjük? - Midász király történetét,

akinek szó szerint minden arannyá vált a kezében...

 

 

11.

Szezám,

tárulj!

Egy jól feltett

kérdésre keresni a választ,

jól megfigyelve a dolgokat

és józan eszed logikusan használva,

bátran gondolkozva és

képzeleted szárnyán repülve,

ez olyan, mint amikor

birtokában vagy a varázsigének,

amire megnyílik a kincses barlang

és szabad a gazda...

Amúgy meg hiába

rágsz át könyvhegyeket,

csak beléjük temeted magad!

 

 

12.

Lebukás

Egy férfi és egy nő

szerelmeskedik az ágyban,

amikor meghallják, hogy

megnyikordul a bejárati ajtó.

- Ó, gyorsan tűnj el,

ez biztosan a férjem! - suttogja a nő.

A férfi felugrik, felkapja a ruháit és

már indulna az ablak felé,

amikor megáll és így szól:

- Hé, álljon meg a menet!

ÉN vagyok a férjed!

 

Képtalálat a következőre: „1956-2006 könyvek”

 

13.

Csonkolás - öncsonkítás

Mennyit lehet le- és kivágni egy emberből,

hogy még élhess, életjeleket mutass?

Mennyi mindenről lehet végleg lemondani,

Hogy életem ne degradálódjon puszta túléléssé?

 

 

14.

Csapdahelyzet

Ócsó mán a pásztor,

Nincsen becsületi!

A nagy gazdák előtt

Mind huncut a nevi.

Ha valamije van

Azt mondják, hogy lopta,

Ha semmije sincsen,

Hogy elkorhelkodta.

Hát a szegény pásztor,

Hogyne szomorkodna:

Kicsinke a kenyér,

Kevés a szalonna

 

 

15.

Kultúrfölény

Hogyan maradt fenn a magyarság,

Annyi vész, tatárjárás, hódoltság, háború,

Szellemi gyarmatosítás, janicsárképzés,

betelepítés és kivándoroltatás stb. után?

 

 

16.

Élet-redukció

Milyen más lenne az életünk,

Ha egymással csak írásban, mutogatva,

Egy felnőttként tanult idegen nyelvet törve,

Vagy csak szinkrontolmáccsal tudnánk „beszélni”?

Mi minden árnyalat és szín sikkadna el közlendőnkből?

 

 

17.

Nyomóerő

Ha szétterülsz és hason kúszol,

Talán nem szakad be a jég, s nem nyel el a mély,

De ha „büszkén” két lábbal állsz és toppantasz, hát…

 

 

18.

ÁLARCOSAN

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?

Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

A világ minden fényét s melegét

Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.

Ibolyákkal a téli Riviérát.

Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,

Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat

Se tudok hazudni, se lopni.

Vergődő és fénytelen harcokon

El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,

Csillog a világ szörnyű arany-szennye.

Röhögő senkik, balkörmű gazok

Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,

Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem.

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig.

TÓTH ÁRPÁD

 

 

19.

Kakukktojás

Amikor a kakukk más fészekbe helyezi tojásait,

S az ő óriásfiókái első tette a többiek kilökdösése,

Ami után az utódtalanított madárpár őket sajátjaként eteti

(Ez a szó szerint jelentés – de mi minden az átvitt értelme?)

 

 

20.

Tartuffe szindróma

Álszent vendég a családban

Annyira beférkőzik valaki a családfő bizalmába,

Hogy az elvakult rajongásában mindenben kezére játszik,

Ráiratja a vagyonát, neki adja feleségül a fiatal lányát,

Nem akarja meglátni, hogy az illető molesztálja feleségét,

Akár még gyerekét is kitagadná, ha a képmutató kívánná…

 

 

21.

Márta és Mária

A jobbik részt választani.

Amikor Jézus jön házadba,

Akkor ne a konyhán tüsténkedj

Pláne ne tüntető melldöngetéssel,

S arra testvérre ujjal mutogatva,

Aki odabent a bölcset hallgatja…

Lemaradsz a pótolhatatlan alkalomról,

Ami egyszer volt/lett volna és soha többé…

 

 

22.

Önbíráskodások

1.

A pimasz szomszédnak lekeversz egy fülest

És ezzel a dolog el van intézve, le van zárva -

Nem jelentgeted fel szexuális zaklatásért stb.

Noha ő feljelenthetne könnyű testi sértésért…!?

2.

Amikor erkölcs és jog ütközik,

Amikor a törvény tiltja a (vér)bosszút,

De a te közösséged egyenesen parancsolja,

S ha elmulasztod, kivet a soraiból és megvet

 

 

23.

Korifeus/farizeus

(gör.), eredetileg a. m. karvezér (l. o.);

a tudomány, a művészet v. politika terén a vezető,

a legjelesebb, a hangadó.

A jómódú városi lakosság érdekeit képviselő,

a vallási törvények formális megtartására ügyelő,

szenteskedő vallási-politikai párt híve az ókori Júdeában

 

 

24.

Próféta sors

Ezt mondták:

,,Jöjjetek, szőjünk

terveket Jeremiás ellen,

mert nem veszhet el

a törvény a paptól,

sem a tanács a bölcstől,

sem az ige a prófétától!

Jöjjetek,

verjük őt meg nyelvvel,

és ne figyeljünk

egyetlen szavára sem!''

Figyelj rám, Uram,

és halld meg ellenfeleim hangját!

Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért,

hogy vermet ástak lelkemnek?

Emlékezz rá,

hogy színed előtt álltam,

hogy javukra szóljak,

hogy elfordítsam haragodat róluk!

Jeremiás 18,18-20

 

*

 

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

 

25.

Szóadás - ígéret

Aki könnyen ígér, nehezen ad

Arany hegyet ígér

Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó

Az ördög sokat ígér, keveset ad, az is keserű...

Egy adok többet ér három ígérdmegnél

Ígérd meg, ne add meg - nem károsodsz meg

Ígéret adóssá tesz

Ígéret bolondnak öröm

Ígérni uraság, megadni emberség

Itt a kezem, nem disznóláb

Teljesítsd ígéreted, hogy legyen becsületed

A sok ígéret nem teszi gazdaggá a szegényt

 

 

26.

Részeges közmondások

Krisztus urunk is kitért a részeg elöl

Bolond és részeg mond igazat

Aki részeg, az kurva is

Egyik részeg, a másik tántorog

A részegből csak az ital beszél

Részegre titkot ne bízz

Részegséget, kevélységet nehéz titkolni

Garázda mint a részeg ember

Ki részeg korában vét, józan korában bűnhődjék

 

 

27.

Könnyű műfaj

"Jaj, mily sekély a mélység

és mily mély a sekélység

és mily tömör a hígság

és mily komor a vígság.

Tudjuk mi rég, mily könnyű

mit mondanak nehéznek,

és mily nehéz a könnyű,

mit a medvék lenéznek."

Kosztolányi Dezső

 

 

28.

A tücsök és a hangya

megunta tücsök a hosszú téli

koplalásokat s hogy prózában versben

évszázadok sőt ezredek meséi

szerint mindig szégyenkeznie kelljen

elkezdte tanulmányozni a hangya

életvitelét s borzasztó dologra

döbbent rá ki mit gyűjt beadja

morzsáig beszolgáltatja a bolyba

szolga az egyén hősi csak az ópusz

állapította meg elszontyolodva

s rajtam röhög a volt szolga ezópusz

s ti szabadnak hitt társaim azóta

is rajtam fenitek léha nyelvetek

ki koplalok bár, de szabadon cirpelek

KÁNYÁDI SÁNDOR

 

 

29.

Az önismeret útjai-módjai

Naponta igazmondó tükörbe nézel

Megméred a súlyod, magasságod

Megnézed a leleteidet, röntgenképedet

Összehasonlítod magad másokkal

Odafigyelsz a jóakaróid véleményére

Megfontolod az ellenségeid megállapításait

Megnézed, hogy kikkel barátkozol

Engeded, hogy a könyvek olvassanak benned

Tanulmányozod, hogy te min és kin nevetsz

Megfigyeled, hogyan viselkedsz játék közben

Kísérleti helyzetekbe hozod magad

Próbára teszed magad: mit bírsz ki

Ellenőrzöd, mennyire távolodsz ideáljaidtól

Folyamatosan figyeled tested (vissza)jelzéseit

Keresed az alkalmat, hogy megmérettesd magad

Magadba szállsz és kutatod-feltárod vétkeidet

Kihívsz és válaszolsz a kihívásokra, s kielemzed

Döntéseket hozol, s kiértékeled a következményeit

Tanulva tanítasz és tanítva tanítasz

Holt kötőkkel társalogsz – katartikus műélmények

Élő és holt bölcsek társaságát és tanácsát keresed

Szerelmed és barátod szemében mered látni magad

Elgondolkodsz az álmaid üzenetein

Igyekszel reflektálni vak szokásaidra

Törekszel jól megismerni a téged nevelő szülőket stb.

Szín-játékból beleéléssel más jellemet alakítasz

Tisztázod, összhangba hozod, kontrollálod vezérelveidet

Imádkozol az isteni átvilágítást kérve…

Stb.

 

 

30.

Otthon, édes otthon

Mindenütt jó, de a legjobb otthon

Otthon parancsolj, másutt hallgass

Ki otthon jól nem lakik, máshova megy enni

Amíg otthon ülhetsz, ne menj Bécsbe

Engedd be a tótot és kitúr a házadból

Lakva ismerni meg egymást

Sok jó ember kis helyen elfér

Otthon lakjék, ki kedvére kíván élni

Utcán angyal, otthon ördög

A boldogság otthon készült holmi

Utcán fodros, otthon rongyos

Ami itthon kis vétek, az ott kin tömérdek nagy

A csirkék hazajönnek aludni

A férfiak házat építenek, a nők otthon teremtenek

A kétlaki ember éhen hal

Legyen mégoly kicsi a lak, a sajátom - otthonom

Saját otthonodban te vagy mindenben az úr

Az otthonod a te királyságod

Ha nincs semmi dolgod, menj haza korán

Ha egy otthon boldog, az nem lehet szűk

Otthon minden könnyű

Menj el mindenhova, de térj haza élni

Hazájában lakjék az a nép, amelyik kedvére akar élni

Inkább hazádban pór légy mint idegenben úr

 

 

31.

Ami el-

idegeníthet otthonodtól

ha bejárhatnak a rendőrök

ha bármikor átkutathatják

ha nem tudod kifizetni a házbért

ha a háziúr rendezheti be

ha a háziúr szabja meg házirended

ha csak aludni járhatsz oda

ha életveszélyes az épület

ha társbérlőkkel marakodtok

ha hidegháború van a társasházban

ha elvált feleséged elbarikádozza magát

ha elvált férjed idegen nőt hoz a lakásba

ha átjáróházat csináltok belőle

stb.

 

 

32.

Olcsó vigasz?

A pokol és a mennyország

majd mindenkit mindenért kárpótol,

majd mindenki elnyeri jutalmát is,

és ezért akar jó lenni e világon?

(Hosszú távú befektetés?)

Az már nem purgatórium,

ott nem lehet már megtérni,

ott már örök kárhozat vár…

Lélekvándorlás oda…?

A siralomvölgyből az édenkertbe?

(A kereszténység így a nép ópiuma lenne -

És minden hatalom államvallássá tenné…!?)

 

 

33.

Nemek

Először megy fel

a lány az udvarló lakására.

- Azt mondta anyukám,

ha bármivel próbálkoznál,

mindenre mondjak nemet!

- mondja a lány.

- Aha... És nem bánnád,

ha lefeküdnénk egymással?

 

 

34.

Peches

Egy búskomor

pofa ül a kocsmában,

és éppen meg akarja inni

azt a vodkát, ami előtte van,

amikor odalép hozzá

egy jópofa törzsvendég,

és megissza előle.

Erre a fickó sírva fakad.

A törzsvendég,

látva a megviccelt szomorúságát,

azt mondja:

- Bocs haver! Veszek neked egy másikat.

- Nem az bánt pajtás...

Reggel elindulok a munkába,

de ellopták a kocsit.

Taxival valahogy

mégiscsak beérek,

de a főnök kirúg,

és akkor veszem észre, hogy

a taxiban maradt a pénztárcám,

a sofőr meg már sehol sem volt.

Hazafelé útközben egy menekülő tolvaj

a kezembe nyomja a szatyrát,

ami tele van lopott cuccal.

Elkapnak a rendőrök,

egy napot előzetesben tartanak,

miután bocsánatot kérnek, és megyek haza.

Otthon megtalálom a feleségemet

egy idegen férfival az ágyban.

Amikor már véget akarok vetni az életemnek,

akkor jössz te, és megiszod előlem a mérgezett italomat.

 

 

35.

Kihalás

Mamut papa

mamut mamának:

- Na?

- Neee...!

Következő nap ismét megkérdi:

- Na?

- Neee...!

Mamut papa nagyon kitartó volt,

harmadnap is megkérdi:

- Na?

- Neee...!

És kihaltak a mamutok...

 

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

 

36.

Bölcs mosoly

A humorérzék

végső soron nem más,

mint kiművelt értékrend.

Humorérzéken persze nem

a pojácáskodást és a gúnyolódást értem,

hanem azt a képességet,

hogy mosolyogni tudjunk magunkon,

amikor túlságosan komolyan veszünk dolgokat.

Ez a bölcs mosoly csak azokra jellemző,

akik különbséget tudnak tenni

a célok és az eszközök között.

Mindig nevetséges,

ha valaki a célokkal azonos

fontosságot tulajdonít az eszközöknek.

És mivel minden emberi teljesítmény

elmarad az eszményitől,

a valóban civilizált egyén számára

az emberi igyekezet időnként kicsit komikusnak tűnik.

Ennek ellenére csak az olyan ostobák képesek

hangosan és tartósan nevetni

a szenvedélyes szerelmen,

a szépségen és az igazságon,

akik számára a szenvedély ismeretlen érzés,

vagy képtelenek csodálni annak tárgyát.

Clive Bell

 

 

37.

Szeparé

A hatalom

elszigetelődésre vezet,

az elszigetelődés pedig

a hatalom szeszélyes gyakorlására.

Ez szétrombolja

a normális kapcsolatokat

a vezető és a nép között,

ami végül a hatalom

elkorcsosodására vezet,

és ezzel képességének elvesztésére,

hogy egységben tartsa a társadalmat.

Ma ezzel a problémával kell szembenéznünk.

George E. Reedy

 

 

38.

Meg-

ismerés

Napjainkban

két dologra van szükség.

Először: hogy a gazdagok megismerjék,

hogyan élnek a szegények.

Másodszor: a szegények megismerjék,

hogyan dolgoznak a gazdagok.

E. L. Atkinson

 

 

39.

Hiúság

A férfikor

legnagyobb,

tragikus kísértése

nem a nő, hanem a hiúság.

Egyszerre megrohan a világi éhség:

rangot akarsz, helyzetet az emberek között,

címet vagy érdemrendet,

mindent, ami csillog,

amit melledre akaszthatsz fityegőkben,

névjegyedre nyomtathatsz

üres és hangzatos szavakban.

Karosszéket akarsz,

mikor a többiek mezítláb

tolonganak az országutakon,

s a városok flaszterein.

Méltóságot akarsz,

mikor az élet

az emberek tömegei számára

oly nyomorúságosan sivár,

hogy legtöbben elvesztik

emberi méltóságukat is.

Ez a nehéz óra a férfiéletben.

Legtöbben elbuknak ilyenkor.

Csak az marad ember és férfi,

aki meg tud hajolni az emberi nyomorúság előtt,

beéri az egyetlen ranggal,

melyet ember viselhet:

a munka tudatának

és a segítőkészség,

a türelmes méltányosság rangjával,

s elutasít mindent,

amit a világ értéktelen elismerésben adhat neki.

Gondold csak meg ilyenkor,

milyen aljas emberek viselik

a legmagasabb címeket és rangokat!

Hivalkodnak érdemrendekkel!

Maradj, címtelenül és dísztelenül, ember.

S akkor csakugyan lesz

valamilyen rangod az emberek között.

Máskülönben csak méltóságos

vagy kegyelmes úr leszel –

ilyen szerény vagy?

Azt hittem, többre vágyol.

/Márai Sándor Füves könyv/

 

 

40.

A magány is

- mint minden más –

csak addig csábító, amíg nem kényszer.

Ahhoz, hogy az ember vidám gyalogos legyen,

okvetlen szükséges egy pár jó ló vagy autó a háttérben,

s ahhoz, hogy vidám magányban éljen,

okvetlenül szükséges a lehetősége,

hogy akkor lép ki belőle, amikor akar.

FEKETE ISTVÁN

 

 

41.

Kínos áthallás

Színházba indultunk

a férjemmel, és taxit hívtam.

Mielőtt a kocsi megjött,

kiraktam a macskát a házból,

de azonnal visszaszökött,

és felrohant a lépcsőn.

A férjem a macskát kereste,

amikor megjött a taxi.

El akartam titkolni a sofőr elől,

hogy a ház őrizetlenül marad, ezért azt mondtam:

- A férjem rögtön jön, csak felment elköszönni az anyámtól.

A férjem néhány perc múlva jött is, beült mellém a taxiba,

és azt mondta:

- A vén dög az emeleti szobában az ágy alá bújt.

Egy fogassal kellett kikergetnem.

 

 

42.

Írástudók

és az özvegy

Egy alkalommal,

amikor Jézus tanított,

ezt mondta a tömegnek:

"Óvakodjatok az írástudóktól,

akik szívesen járnak hosszú köntösben,

és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket.

Örömest elfoglalják

a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket.

Felélik az özvegyek házát,

és közben színleg nagyokat imádkoznak.

Ezért keményebb ítélet vár rájuk."

Ezután leült szemben a templompersellyel,

és figyelte, hogy a nép

hogyan dobja a pénzt a perselybe.

Sok gazdag sokat dobott be.

De egy szegény özvegyasszony is odajött,

és csak két fillért dobott be.

Erre magához hívta tanítványait,

és így szólt hozzájuk:

"Bizony mondom nektek,

ez a szegény özvegy

többet adott mindenkinél,

aki csak dobott a perselybe.

Mert ők a feleslegükből adakoztak,

ez pedig mindent odaadott,

amije csak volt, egész vagyonát."

Mk 12,38-44

 

 

43.

Munkadíj

"Tudja nagyságos úr,

nem kívánom én az olcsó nyereséget;

megelégszem, ha a munkámért megfizetnek.

Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka,

a mi az igaz keresményt is elviszi magával.

Most én egészen jól vagyok.

Felkelek hajnalban, dolgozom délig,

akkor jól esik az ebédem,

a mi bizony nem pompás, de nekem jóízű;

aztán megint dolgozom estig,

s a mint leteszem a fejemet, elalszom reggelig;

ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól nem félek.

A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. "

/Jókai Mór: Az asztalos családja/

 

 

44.

Mennyiség

és minőség

„Prima nux prodest,

nocet alter, tertia mors est.”

(Jó a dió egyben,

kettő árt, harmadik öl már.) "

 

 

45.

Adoma

Az öreg úr

séta közben

a fiatal emberhez fordul

s tréfásan kérdi, hogy

tősgyökeres magyar ember létére

mint tudott elvenni egy stocknémet lányt.

— Hát kedves urambátyám, nagyon utálom a fajtáját;

s azt gondoltam, hogy ha egyet elveszek belőle:

azzal is kevesebb lesz a német. "

[Deák Ferenc adoma]

 

 

46.

Önmegsemmisítő

Egy nép csak úgy semmisül meg,

ha önmagát semmisíti meg.

Önmagát a nép úgy semmisíti meg,

ha múltját már nem látja,

jelenében csavarog,

jövőjében nem hisz.

Szálasi Ferenc

 

 

47.

Hiszékeny

Az emberek azért hiszik el

olyan könnyen és szívesen a hazugságokat,

hogy áldozatot ne kelljen hozniuk az eszméért,

és ne kelljen szenvedniük az igazságért.

Szálasi Ferenc

 

 

48.

Könnyű

a szegényt kicsúfolni,

de nehéz felruházni.

Könnyű keeteknek

onnan beszélni az akasztófárul,

de nekünk „szíjmadzag: húzzad!"

Aztán a tordai malacznak is

több esze lehetett volna a maga idejéhez képest.

De hát micsináljon a szegény ember,

mikor odahaza azt mondja a sok gyerek:

„apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!"

Akkor találkozik az ember Bözsi bával a vásáron.

Van az embernek a tarsolyában éppeg huszonöt piczula,

aztán az ember számlálgassa,

hogyan lehetne ebből

egy uj zekét,

egy süldő malaczot,

egy pár csizmát,

meg egy vaskondért venni rézbül ? "

/Jókai Mór: Jocus és Momus/

 

*

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

Bartis Ferenc:

Utószó

 

Széttépve és összetörten

Győzelmektől meggyötörten

Már magzatként bajba ölten

Vándor bölcsőtemetőkben -

És mégis élünk

 

Dobra vernek minden vágyat

Árverezés a vasárnap

Nászunkra is gyászhír támad

Üresek a gyermekágyak -

És mégis élünk

 

Elvadult a dúlok lelke

Kórót terem tarló mezsgye

Pusztul a föld egyre-egyre

Hull a szikla tenyerünkbe -

És mégis élünk

 

Fogaskerék futószalag

Egyik elmegy másik marad

Bölcsőnk, sírunk porrá szakad

Zokognak a kövek szavak -

És mégis élünk

 

Hogyha sírunk: kiröhögnek,

Hogyha kérünk: fel is kötnek,

Hogyha küzdünk: odalöknek

Történelmi kárörömnek -

És mégis élünk

 

Magyar, szavad világ értse:

Anyanyelvünk létünk vére;

Anyánk szíve tetemére

Átok zúdult: vége, vége… -

És mégis élünk!

 

1956. november 1.

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

*

*A magyar nyelv

teste, lelke és szelleme

- gondolat és érzelemébresztő szócikkcsírák

az Emberélet-minőség lexikon előmunkálatai.

 

Képtalálat a következőre: „1956 könyvek”

 

 

 

 
Standeisky Éva: Déry Tibor pere
Az emberi életminőség/boldogság
2010. október 22. péntek, 14:41

Képtalálat a következőre: „Standeisky Éva: DÉRY TIBOR PERE”

Standeisky Éva:


DÉRY TIBOR PERE


Az 1956-ot követő megtorlások során a hatalom koncepciós pereket fabrikáltatott, ahol a tények egy része valós, csoportosításuk, értelmezésük azonban hamis volt. A konstrukcióban az írókra osztották az “ellenforradalom eszmei előkészítőinek” szerepét. Az írók elleni eljárások mintegy előkészítették a “nagy politikai pert”, a Nagy Imre és politikustársai ellen indított eljárást. Az íróperek közül a Déry Tibor és társai per – “a nagy íróper” – a legismertebb. Déry neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott az 1953–56 közötti kommunista reformperiódussal, a forradalommal, a megtorlással. Kilencévi börtönbüntetésre ítélték, melyből hármat letöltött. 
Képtalálat a következőre: „Standeisky Éva: DÉRY TIBOR PERE”

Déry Tibor a Petőfi Kör vitáján.

A forradalom leverése utáni kegyetlen repressziós hullám kiterjedt azokra a kommunista politikusokra, vezető értelmiségiekre is, akik az 1953 utáni “új szakasz” politikájának megvalósítói voltak, és az 1956-os eseményekben döntő szerepet játszottak. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezett összeesküvés teóriája, amelyért az akkori bizalmas büntető törvénykönyv szerint a bíróságok halálbüntetést is kiszabhattak, 1957 elejétől – a kiemelt politikai perek előtt fél évvel, a Nagy Imre és társai-per előtt másfél évvel – állt a végrehajtó szervek rendelkezésére. 

Az íróperek helye 

Az írók, némileg eltúlozva az eseményekben játszott valós szerepüket, mind az ’56-os események alatt, mind az ellenállás időszakában büszkék voltak arra, hogy ők készítették elő a forradalmat. Valójában azt tették, ami a feladatuk volt: szavakba öntötték a diktatúrával elégedetlen tömegek elkeseredettségét, érzéseit, vágyait. S ez a forradalom után bőven elegendő volt ahhoz, hogy a győztesek megbosszulják a rajtuk esett sérelmeket. A politikusok pere mellett a kiemelt politikai perek vádlottjai írók lettek. S ez nem véletlen. 
A sztálinista típusú nyilvánosságban a kommunista íróknak, újságíróknak megkülönböztetett szerep jutott: egyedül ők kerültek olyan helyzetbe, hogy a diktatúra ellen fellépők hangadói lehessenek. Az írószövetség és az újságíró-szövetség lett az ellenzékiek legfőbb, legismertebb fóruma. Már a közelgő krízist vetítette előre az, hogy 1956 nyarától a Petőfi Kör tömegeket vonzó rendezvényein a kommunista reformellenzékiek lettek a főszereplők. A sajtóról és a tájékoztatásról szóló Petőfi köri vitán Déry felszólalása váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Az író nem csupán a kultúra irányítóit bírálta, hanem a sztálini kommunista ideológia létjogosultságát is megkérdőjelezte. Bár kizárták a pártból, ellenzéki magatartásán nem változtatott: a szocializmus megtisztulásáért, megújulásáért küzdők egyik leghatásosabb képviselője volt. Ezért lett Déry a legismertebb íróper elsőrendű vádlottja. 
Az írót csoportos perben állították bíróság elé. A megtorlás koreográfiájába nem illettek igazán az egyéni perek, hiszen a cél éppen az “ellenséges erők” szervezettségének bizonyítása volt. A pártállam vezetőit – ha az írószövetségnek a forradalomban részt vevő valamennyi vezetőjét nem is kívánták felelősségre vonni – azok a volt kommunista írók érdekelték, akiket írószövetségi tevékenységük alapján csoportosan állíthattak bíróság elé: az írószövetség elnökségének, illetve titkárságának tagjai (Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, valamint Fekete Gyula és Molnár Zoltán), továbbá azok, akiknek a forradalom alatti szerepe valamilyen módon kapcsolódott az írók szervezetéhez (Varga Domokos és Tóbiás Áron). Szempont volt még az írók Petőfi köri szereplése is (Déry Tibor, Tardos Tibor, Lakatos István). Személyükben lényegében az írószövetséget, illetve a Petőfi Kört büntették. 
Ugyanakkor a hatalom birtokosai kerülték, hogy egy-egy forradalmi szerv vagy intézmény valamennyi vezetője ellen eljárást indítsanak: nem volt például írószövetség per. A “kollektív felelősségre vonás” ugyanis azokra is vonatkozott volna, akikre Kádáréknak szükségük volt, akiket megnyerni igyekeztek. Ezzel magyarázható elsősorban, hogy miért nem kerültek börtönbe azok a volt ellenzéki kommunista írók, illetve azok a népiek, akiket a Belügyminisztérium politikai nyomozótisztjei szívesen láttak volna rács mögött, a politikai vezetés azonban nem járult hozzá letartóztatásukhoz. A megtorlási düh és a konszolidációs vágy között ingadozó pártvezetés az értelmiségiek elleni repressziót 1957 tavaszán mérsékelte, feltehetően azzal a szándékkal, hogy híveket szerezzen körükben, vagy legalábbis semlegesítse őket. Azt remélte, hogy a népiek között szövetségeseket is találhat, erre mindenekelőtt az 1957. évi Kossuth-díjakból lehet következtetni. Haragja a renegát kommunisták felé fordult. Az ő káros hatásuk illusztrálására, úgy tűnik, a lefogott újságírók és írók is elegendőnek bizonyultak. 
Még keveset tudunk arról, hogy milyen szerepe volt a szovjet pártvezetésnek a magyar írók ellen indított eljárásokban. A szovjetek véleményét elferdített vagy hamis információk, valamint az írókkal szembeni előítéleteik alakították. Jól példázza ezt az a jegyzőkönyvrészlet, amely a lengyel párt- és állami vezetők 1957. májusi moszkvai tanácskozásán készült. Amikor a lengyelek (Gomulka, Cyrankiewicz stb.) mérsékletre, belátásra intették a bosszúállást követelő szovjeteket, Hruscsov kikelt magából, s Nagy Imre, Donáth és Losonczy mellett az írókat, újságírókat tette felelőssé. A lengyel Jedrychowskinak arra az ellenvetésére, hogy nem volt ott annyi író, így válaszolt: “Ez egy szervezet volt. Nem azt kell tekinteni, hogy személy szerint ki vett részt, csak azt, hogy kinek a vezetésével és milyen jelszavakkal lép fel. Kolcsaknak és másoknak is voltak munkásegységeik. Végül is a magyarok fognak erről dönteni, de mi így gondoljuk.” 

Szorul a hurok 

1956. november végétől növekedett az értelmiségi letartóztatottak száma. A volt ellenzéki kommunista írók állandó rettegésben éltek. A december eleji letartóztatási hullámba még csak néhány író, újságíró került. Az 1957 januárjában letartóztatott írók, újságírók társaik százait képviselték. A Politikai Nyomozó Főosztály “ügyeket” szeretett volna konstruálni sok résztvevővel, de a lefogott írók viszonylag kis száma és a soványka bizonyítékok ezt nem tették lehetővé. 
Az írók elleni nyomozás a kezdeti időszakban még csak a forradalom alatti és utáni időszakra terjedt ki. A február elején elkészült “vizsgálati terv” már az október 23-a előtti időszakra is kiterjed. Ennek egyik pontja azt feltételezi, hogy az “ellenforradalmat” az írószövetség irányította. 
A letartóztatandók listáján kezdettől szerepelt Déry Tibor neve. A nyomozást vezető őrnagy február 27-én kérte Déry ügyében a nyomozás engedélyezését, valamint az előzetes letartóztatás elrendelését. 
Nagy Imréék ekkor még Romániában voltak, s bár Kállai Gyula, aki az MSZMP megbízásából január végén meglátogatta őket, ekkor már hazaérkezett, még nem döntötték el – itthon és Moszkvában –, hogy mi lesz a Romániában fogságban lévők sorsa. A magyar belügyminisztériumban mindenesetre felkészültek arra is, hogy Nagy Imre ügyét esetleg össze kell kapcsolniuk az írók ügyével. 
Az MSZMP Központi Bizottságának ugyanazon a hírhedt február 26-ai ülésén, amelyen titkos, belső határozatot hoztak a Nagy Imre–Losonczy-csoport elleni eljárás megindításáról, szó esett a letartóztatott írókról is. Ezen az ülésen jelentette ki Kádár János: “A politikai rendőrség nagyon fontos dolog. [...] Az a rendőrség a normális, amely mindenkit le akar tartóztatni.” 

Vizsgálati fogságban 

Feltehetően Déry lefogásában nem a nyomozó szervek javaslata döntött, hiszen akkor – a BM Vizsgálati Osztálya 1957. február végi javaslatának megfelelően – Dérynek már hónapokkal korábban rendőrségi őrizetbe kellett volna kerülnie. A pártvezetés – mindenekelőtt Kádár – Déry Tibort tartotta leginkább felelősnek az “ellenforradalom előkészítéséért”, letartóztatásával mégis vártak április közepéig. Feltehetően tartottak Déry népszerűségétől s a várható külföldi felháborodástól. 
Déry a letartóztatása előtti hónapokat nagy idegfeszültségben élte át. Sejtette, hogy előbb vagy utóbb ő is börtönbe kerül. A párt vezetői április 9-ei ülésükön tárgyalták azt a belügyi jelentést, amely újabb személyek, köztük Déry Tibor őrizetbe vételét javasolta. “Az írók között – mondotta Kádár János – Déry szerepe a legsúlyosabb”, ugyanakkor ő még várna lefogásával: “Egyszer erre úgyis sor kerül.” A türelmi idő vége a Nagy Imréék elleni rendőrségi eljárás kezdetével függhetett össze. Nagy Imréék hazahozatala, a politikai perek koncepciójának érlelődése nyomán időszerűvé vált Déry letartóztatása. Április 20-áról 21-ére virradó éjjel jöttek érte. 
Déry ügyében a politikai nyomozótisztek tucatnyi tanúval “foglalkoztak”, kihallgatásukra külön “intézkedési tervet” készítettek. A tanúk legtöbbje maga is letartóztatott volt. A kihallgató tiszt a legtöbb tanút Déry munkástanácsi szerepléseiről kérdezte. Déryvel nem szépirodalmi jellegű felszólalásait, cikkeit elemeztette, értelmeztette, hanem mindenekelőtt 1956. nyári Petőfi köri beszédét, valamint a forradalom alatt és után az írószövetségben, illetve a munkástanácsi üléseken általa mondottakat. 
A rutinszerűen folyó kihallgatások menetében némi zavart okozott, hogy május végére Déry egészségi állapota erősen megromlott. A jelentések egyre súlyosbodó tünetekről – szédülés, ájulás – is beszámolnak. 
Déry nagyon félt attól, hogy esetleg közös perbe kerül Nagy Imrével, s ez súlyosbíthatja helyzetét. Állítólag még az is megfordult a fejében, hogy Nagy Imrével esetleg önkritikát gyakoroltatnak, ezzel megmentik, ő “pedig a kegyelem fejében kiszolgáltatja valamennyi társát”. A Nagy Imrével szembeni növekvő bizalmatlanságáról elsősorban cellatársa jelentéseiből lehet tudni. A fogoly zárkaügynök, más néven vamzer, többnyire szó szerint igyekezett visszaadni Déry szavait: “Nagy Imre képes rámfogni, hogy meg akartam dönteni a rendszert. Neki itt, amint látom, még a vizsgálók is jobban hisznek, mint nekem.” 
A nyomozók Nagy Imrét is kérdezték Déryről. Nagy Imre egyik kihallgatási jegyzőkönyvében ezek a sorok olvashatók az író Petőfi köri beszédéről: “Déry felszólalását, amelynek a marxizmus–leninizmushoz és a szocializmus tanításaihoz semmi köze nincsen, amely azok tagadását jelenti és zavaros burzsoá nézetek megnyilvánulása, rendkívül károsnak, veszélyesnek, és sem a párt irányvonalával, sem a népi demokratikus rendszer alapelveivel nem tartom összeegyeztethetőnek.” 
Déry, amikor elolvasta Nagy Imre rá vonatkozó vallomását, úgy érezhette, hogy az esetleg ronthat helyzetén. Mélységesen elkeseredett. Valójában ekkor tudatosulhatott benne az, amit ’56 nyarán és őszén még csak sejtett, de nem akart elhinni: Nagy Imre nem tekinti őt igazi elvtársának, végső soron anarchisztikus polgárnak tartja, a kommunista mozgalomba sodródott, de oda nem való szalonkommunistának. 
Ez az érzelmi sokk is oka lehetett annak, hogy Déry börtönbeli magatartása 1957. július végétől gyökeresen megváltozott, s a vádak addigi óvatos cáfolata helyett az elvárt, mindent beismerő vallomásra szánta el magát. 
A július végi PB-ülésen Déryről is szó esett. A Belügyminisztérium előző nap küldte át a pártközpontba az író belügyminiszternek címzett levelét, amelyben Déry “kegyelmet kér a párttól”, s a Petőfi köri szerepléséről így írt: “Súlyosan vétkeztem a párt ellen, a népi demokrácia ellen.” Kádár azonban úgy reagált, hogy “a hatóság kezében van az ügye, a bíróságnál, nem a pártnál”. 
Az író kimutathatóan kihallgatói sugalmazásra mutatott bűnbánatot. A zárkaügynök augusztus 22-ei jelentésében így adja vissza az író szavait: a kihallgató őrnagy “igyekezett rábeszélni, hogy írjak Biszkunak […] Céljuk ezzel az, hogy produkáljanak a pártnak, teljes beismerést tegyek, és utána elítéljenek. Az az érzésem, hogy csőbe akarnak húzni. Az előadó még azt is megmondta, hogy miket vegyek be a levélbe. [...] Nem akarok spártai hősként meghalni, inkább élek így, hiszen megtörnek ezek itt mindenkit.” 

Képtalálat a következőre: „DÉRY TIBOR PERE”
Déry Tibor 1947-ben.

Két asszony 

Amikor Déry börtönbe került, két nőt hagyott szorongatott helyzetben: feleségét és édesanyját, azt a két asszonyt, aki a szívéhez legközelebb állt. Nehéz eldönteni, hogy ő hiányzott-e nekik jobban, vagy fordítva: az író szenvedte meg inkább, hogy elszakították szeretteitől. 
A Mama sok tragédiát átélt idős asszony volt, akit egyetlen életben maradt fia óvni szeretett volna minden lelki megrázkódtatástól. Felesége – immár a harmadik –, a Dérynél jóval fiatalabb Kunsági Mária Erzsébet színésznő, becenevén Böbe, segítette ebben. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy anyósa előtt színjátékot játsszon: úgy tegyen, mintha haragudna Déryre nagyvilági csatangolásai miatt, vagyis hosszadalmas, de jelentős külföldi elismerést hozó filmforgatásnak állítsa be férje bizonytalan ideig tartó börtönbeli tartózkodását. 
Déry, amikor április 20-án éjjel megjelentek letartóztatói, pár soros levelet írt 93 éves, beteg, hosszú idő óta ágyban fekvő édesanyjának: “Mamus, ma autóval a Mátrába, majd onnan Csehszlovákiába utazom, hogy egy filmet írjak, valószínűleg néhány hétig maradok. A szép tavaszi idő kedvet csinált a munkához. Ezer csók, vigyázz magadra! Tibor” Ez a levél nem jutott el a címzetthez. A többi, melyet felváltva hol Böbe, hol Déry írt, általában megérkezett hozzá. Az anyjának küldött élménybeszámolóba valamiképpen a börtönbeli foglalatosságát is bekódolta: “Nagyszerű idefent – kivéve 2-3 viharos napot. Egész nap dolgozom, vagyis papírral és ceruzával járom az erdőt, és azonnal feljegyzem, ami az eszembe jut” – írja egyik levelében. 
Amikor abban reménykedett, hogy börtöncelláját esetleg házi őrizettel válthatja fel, közeli hazatéréséről írt, amikor a remény elúszott, a “filmforgatás” színhelyét áttette Amerikába. “Ennek az útnak sohasem lesz vége [...] De hát végül is semmi sem tart örökké, ez a kirándulás is egyszer véget ér” – vetette papírra fél évvel később. 
Böbe lankadatlan kitartással ostromolta a pártvezetést és a börtönhatóságokat, hogy a rab Déry helyzetét elviselhetőbbé tegye. Ügyességével, kapcsolatteremtési képességével el tudta érni azt, amire a lefogottak hozzátartozói általában nem voltak képesek: levelezhetett férjével, teljesíthette kisebb kéréseit (gyümölcs, édesség, könyvek stb.), sőt, olykor rendkívüli beszélőt is sikerült kiharcolnia. Egymás iránti szeretetük megrendítő dokumentuma az a levélsorozat, mely Déry vizsgálati fogságában, majd elítélése utáni börtönévei alatt keletkezett. Egy részük már napvilágot látott, a rádióban is több részlet elhangzott belőlük. 
Makk Károly a két asszony történetéből nagyszerű filmet készített, melynek Déry 1956 előtt írott elbeszélése nyomán a Szerelem címet adta. (A film másik ihletője Déry Két asszony című novellája lett, mely az író kiszabadulása után keletkezett.) 

Színjáték zárt körben 

Déry Tibor ügyében hosszú hónapokig folyt a nyomozás. Nehezen tudták eldönteni, hogy Déryt kikkel együtt, milyen csoportosításban állítsák bíróság elé. Kállai Gyula augusztus végén jelentette a Politikai Bizottság tagjainak, hogy a vádiratok elkészültek, a periratok összeállítása szeptember 1-jéig várható. Kállai tájékoztatása szerint az írók “három héten belül” két csoportban kerülnek majd bíróság elé. A BM Politikai Nyomozó Főosztályának javaslata szerint az első csoport tagjai: Déry, Zelk Zoltán, Háy Gyula és Tardos Tibor, a másodiké Varga Domokos, Tóbiás Áron, Fekete Gyula és Molnár Zoltán. 
A vádirat szeptember elejére lett kész. A húszoldalas fogalmazvány alapkoncepciója: a négy vádlott mozgalmat kezdeményezett a fennálló államrend megdöntésére, illetve az államrend ellen izgattak. “Bűnös tevékenységüket” jóval az “ellenforradalom” előtt kezdték. 1954 óta az “áruló Nagy Imréhez és csoportjához” kapcsolódva szervezkedtek “a szocializmust építő államrendszer” ellen. “Burzsoá restaurációs törekvéseket” támogattak október 23-a és november 4-e után, akadályozták a konszolidációt. 
A vádirat Déry Tibor “bűncselekményét” a legsúlyosabbnak minősítette: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének, illetve előmozdításának bűntettével vádolta. 
Déry a tárgyalás első napján kijelentette: “A vádat megértettem. A vádiratban felsorolt cselekmények túlnyomó részét elkövettem, és azokban bűnösnek érzem magam. A vádirat egyes részei tévedésen alapulnak. Így többek között az, hogy én az államrendet kívántam megdönteni. Ez soha nem volt szándékomban. Bűnösnek érzem magam abban, hogy rossz kommunista voltam, megtévedtem. Elkövettem több olyan cselekményt, amelyeket, ha megmarad józan kommunista ítéletem, nem követtem volna el. A Petőfi Körben tartott beszédemet életem legnagyobb tragédiájának tartom.” 
A tanúnak megidézett írók többsége mentette Déryt és a vele együtt perbefogottakat. “Az irodalmi élet fellendülése érdekében ajánlatos lenne, ha írótársaim minél előbb visszakerülnének az írói munkához, mert amit ők tettek, csak a pártvezetés hibái ellen tették” – összegzi Tamási Áron tanúvallomását a tárgyalási jegyzőkönyv. Illyés Gyula szavait ez a hivatalos dokumentum így adja vissza: “Népbíró: Írók hozzájárultak-e a tragikus eseményekhez? Illyés: Én ilyen eseményekről nem tudok. [...] Déry nem tett olyan kijelentést, ami a szocializmus vagy a népi demokrácia ellen irányult volna.” 
Az utolsó szó jogán a jegyzőkönyv szerint Déry és vádlott-társai elismerték, hogy hibáztak, de tagadták, hogy a szocializmus ellen léptek volna fel. 

Legendák 

Déry körül legendák szövődtek. Az egyik szerint Déry soha nem tanúsított bűnbánatot, mindig bátran kiállt nézetei mellett. E magatartásának is köszönhetően halálos ítéletet készültek rá kiszabni. Ez a másik legenda. E vélekedések először a korabeli emigrációs sajtóban kaptak szárnyra, ami érthető is, hiszen a hősies írói magatartás említésével és a fenyegetettség nagyságának érzékletes ecsetelésével lehetett igazán együtt érző támogatásra számítani. A magyar emigrációnak, mindenekelőtt Méray Tibor áldozatos szervezőmunkájának köszönhetően neves értelmiségiek tiltakoztak a magyar író várható súlyos ítélete ellen. Nem zárható ki, hogy a bosszúra és a konszolidációra egyaránt vágyó Kádárékat elgondolkoztatta a Déry melletti külföldi kiállás: nem merték kockáztatni egy esetleges halálos ítélet ódiumát. 
Mindkét legenda tovább öröklődött. A tanácsvezető bíró, Vida Ferenc évtizedekkel a per után úgy emlékezett, hogy a népbírák halálos ítéletet kértek Déryre és Háyra. Ő ezt túlzottnak tartotta, s lemondással fenyegetett. A valóság prózaibb. A szavazáskor Vida “csupán” 7-8 év börtönt javasolt Dérynek. Déryt mind a négy népbíró életfogytiglan tartó börtönbüntetésre akarta ítélni. Végül is Déry Tibor 9, Háy Gyula 6, Zelk Zoltán 3, Tardos Tibor 1 év és hat hónap börtönbüntetést kapott. 
Visszaemlékezésekben, publicisztikai írásokban nemritkán lehet olvasni arról, hogy Déry nem teljesítette vallatóinak, bíráinak azt a nyomatékos kívánságát, hogy tanúsítson bűnbánatot büntetendőnek nyilvánított kijelentései, tettei miatt. Mint láttuk, Déry értelmét látta a mea culpának. Az író önostorozó szavait a hatalom birtokosai sem az író életében, sem halála után nem hozták nyilvánosságra. A Déry és társai per zárt ajtók mögött folyt, s az ítélet sem kapott – egy eldugott rövid híren túl – publicitást. 1957-ben a több vasat a tűzben tartó Kádáréknak nem állt érdekükben potenciális szövetségesük diszkreditálása. Déry kiengedése után – 1960 tavaszán egyéni amnesztiával hagyhatta el a börtönt – pedig az író zsarolásának eszközéül is szolgálhattak a börtönbeli magatartás dokumentumai. Déry megkeseredett, cinikus öregember lett, a szocializmus iránti hűségéhez azonban nem férhetett kétség. A halála utáni évtizedekben pedig a bomló rendszer urai a megelőző időszak csúcsteljesítményeiként hivatkozhattak műveire. 
A bűnbánatot igazoló pőre tények azonban még senkit sem jogosíthatnak fel az erkölcsi ítélkezésre. Egyedüli funkciójuk talán, hogy a motivációk alaposabb megismerésére ösztönözzenek. A börtön mind testileg, mind lelkileg súlyosan megviseli a foglyokat, így a bezártságtól egyébként is szorongási rohamot kapó, idős Déryt is. Az életükért harcoló politikai foglyokat nem lehet ugyanazzal a mércével mérni, mint a szabadonlévőket. Ki döntheti el, hogy erkölcsileg mi az elfogadhatóbb: az életben maradás ösztönparancsa, avagy a kivégzést vagy életfogytiglani ítéletet kiprovokáló következetes helytállás az érzéketlen pribékek előtt? Déry önostorozó bűnbánatával nem árthatott másoknak, aránylag enyhe ítéletét viszont talán ennek is köszönhette. 

Déry a perről 

Déry a Kádár-rendszerben nem írhatta meg nyíltan elítélésének körülményeit. Nagy Imre nevét Déry életében szinte ki sem lehetett ejteni. Az író azonban műveiben túllépett a kényszerű korlátokon, mindenekelőtt a G. A. úr X-ben és az Ítélet nincs címűben. Ez utóbbiban írja, hogy 1957-ben a “megoldhatatlanság egyetlen megoldásaként” kellett “az eredendő bűn magyarázatához folyamodnia”, “amikor az a társadalmi rendszer ítélte el, amelyet legjobb tudása s lelkiismerete szerint szolgálni vélt”. 
“Már csak magammal számolandó el – írja Déry ugyanebben a művében –, hogy a [Petőfi köri] beszédet a Fő utcai fogházban, perem bírósági tárgyalásán megtagadtam. [...] mivel moralista vagyok magán és közéletemben, sokszorosan vétkesebbnek érzem magam kortársaim, sőt személyes ismerőseim többségénél. [...] Máig sem felejtettem el – feltéve, hogy kikaparom az emlékét – azokat a pillanatokat, amikor a tárgyalóteremben, ítélethozatalkor vagy később bent a börtönben vagy a börtönkórházban a magam értékskálája szerint férfiatlanul viselkedtem, ma is arcomba szökik a vér. Ennyit mentségemül. Nem sok.”

Képtalálat a következőre: „DÉRY TIBOR PERE”

Képtalálat a következőre: „DÉRY TIBOR”

 

 

 
Déry Tibor és az akasztófa
Az emberi életminőség/boldogság
2015. október 22. csütörtök, 08:41

Déry Tibor és az akasztófa

Tárca

A látszat mögötti valóság az, hogy az író pofázik, gyűlésezik, amikor gyengül, vagy gyengülni látszik a kötél szorítása anyakán, pofázik, nincs jobb dolga, mert ez a dolga, hiszen ő a szavak embere. A paraszt, a melós káromkodik, mert ő meg nem a szavak embere. És odaver – szemben az íróval –, mert a melós és a paraszt nem intellektuálisan kívánja leküzdeni az őt gyötrő erőt, személyt, hanem bikacsökkel, szőlőkaróval, ami éppen akad, ami kéznél van.

Déry Tibor és az akasztófa

1894 október 18-án született Déry Tibor
Déryt visszafelé olvastam. Olvasás közben fogalmam nem volt arról, hogy kommunizmus is, imperialista vérnőszés is. Nem tudtam ötvenhatos szerepéről, a Petőfi körről, arról, hogy Kádár majdnem felakasztatta. Egyszerűen megvettem a hetvenes évektől az ÉS-t, kinyitottam a Napok hordalékánál, később a Újabb napok hordalékánál. A Képzelt riport, amelyből a Popfesztivál íródott már későbbi időszak. A G. A úr X-ben még későbbi. Egyáltalán, minden felismerés későbbi felismerés. Az is, hogy apám ki nem állhatta, nálunk azért nem volt fellelhető könyve. Nem olvastattam el apámmal a Szerelem című elbeszélést, pedig a filmet látta, és pedig kellett volna. Nem tudom, mit mondott magában. Akik megélték a háborút is, ötvenhatot is, hallgattak.
Veszélyes arra gondolni, ha ne adja Isten, Kádár félig felakasztatja ötvenhatos szerepéért, amire volt esély, megkapja az aktuális irodalmi Nobelt. Még veszélyesebb ugyanakkor arra is gondolni, hogy sem a Petőfi körnek, sem az írószövetségi-értelmiségi maszatolásnak nincs jelentősége ötvenhatban.    Hogy volna, az a látszat. 
A látszat mögötti valóság az, hogy az író pofázik, gyűlésezik, amikor gyengül, vagy gyengülni látszik a kötél szorítása anyakán, pofázik, nincs jobb dolga, mert ez a dolga, hiszen ő a szavak embere. A paraszt, a melós káromkodik, mert ő meg nem a szavak embere. És odaver – szemben az íróval –, mert a melós és a paraszt nem intellektuálisan kívánja leküzdeni az őt gyötrő erőt, személyt, hanem bikacsökkel, szőlőkaróval, ami éppen akad, ami kéznél van. Csakhogy az összes kisembert nem lehet felakasztani, halomra lövetni, mert akkor ki termeli meg a kaviárt a király és udvartartása reggelijéhez, ahhoz, hogy hasson az akasztás, ismert embert, lehetőleg hajdan hívő, a hitet teli torokkal hirdető kommunistát kell fellógatni. 
Kádár így tesz. Rutinosan, rafináltan. Ott előtte a példa, Szovjetunió teljes korábbi gyakorlata.
Az írókat bölcsen kihagyja. Nekik elég a nana, fiúk, a dádá, az írók és az értelmiség olcsón felvásárolható, kijátszható egymás ellen. Kádár az ötvenhetes íróper fővádlottját egyéni amnesztiával kiengedi Vácról, fényes nappal végigmasíroztatja a váci börtön udvarán, foglárok baktatnak mögötte, cipelik a könyvvel teli bőröndöket. Ezzel a gesztussal – még ha a börtönben maradtak egy része zokon is veszi, Vácott (példának okáért) éhségsztrájkkal – Kádár pacifikálja az országot, megkezdődik a fogcsikorgató konszolidációs időszak. És ír még ezt-azt. A Napok hordalékai című jegyzetsorozatot a korabeli ÉS-be. És megírja, a Kedves Bópeert az öregemberről. Hogy valamit fenntartás nélkül ajánlhassak.

Onagy Zoltán

Kapcsolódó
Déry és a Popfesztivál - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/172
Déry-díjak 2009. - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/3685

Déry Tibor (Budapest, 1894. október 18. – Budapest, 1977. augusztus 18.) Kossuth- és Baumgarten-díjas író. Több külföldi akadémia dísztagja (Berlin, Hamburg, Mainz stb.).

Művei:
Lia – 1917. 
Az óriáscsecsemő – 1926. 
A befejezetlen mondat – 1937.

Szemtől-szembe – 1945. 
Alvilági játékok – 1946. 
Tükör – 1947. március 21. 
Jókedv és buzgalom – 1948. 
Itthon – 1948. január 9. 
A tanúk – 1948. 
Felelet – 1950-1952. 
Simon Menyhért születése – 1953. 
Talpsimogató – 1954. 
Ló meg az öregasszony – 1955. 
Niki. Egy kutya története – 1956. 
G. A. úr X-ben – 1964. 
A kiközösítő – 1966. 
Ítélet nincs – 1969. 
Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról – 1971. 
A napok hordaléka – 1972. 
Kedves bópeer… – 1973. 
Újabb napok hordaléka – 1975. 
Kyvagiokén? – 1976.

Kapcsolódó cikk:

 
Déry Tibor pályája 1956 után
Az emberi életminőség/boldogság
2010. szeptember 05. vasárnap, 08:13

Révész Sándor
„Semmilyen igazság igazáról nem vagyok meggyőződve”
Déry Tibor a viszonyítások hálójában


A magyar parnasszus pacifikálásának kádári–aczéli műve annyira csípi a szemünket még ma is, hogy összefolynak előttünk a széttartó történetek. Mintha ez a pacifikálás egyjelentésű folyamat lett volna. Nem látjuk az alapvető hasonlóságoktól az alapvető különbségeket.

Lássuk! 

„Söpörtem eleget, söpörjön most más is!” – mondta Déry Tibor élete egyik utolsó író-olvasó találkozóján a Budaörsi Kollégiumban, amikor a diákok számon kérték rajta a politikai aktivitást. (Attól tartok, én is hozzászóltam ott elsőéves egyetemistaként ehhez a söprés-kérdéshez, de szerencsére nem emlékszem már, hogy mit.) Déry elsütötte ezt a söprős poént az Új Írásban is egy körkérdésre válaszolva négy évvel azelőtt. Benne volt ez a válaszkészletében.

Illyés Gyula, Németh László és sokan mások azért pacifikálódtak, hogy tovább söpörhessenek. Déry meg, hogy ne kelljen tovább söpörnie. Ő radikálisan megtagadta azt az írószerepet, amihez Illyésék úgy ragaszkodtak, mint létük értelméhez. Nekik fölmondhatatlan igényük volt a beavatkozás, a politikai hatás, a részvétel. Déry pedig boldogan látta mindezt reménytelennek és értelmetlennek, magát alkalmatlannak: lehetőnek tehát, hogy e teher alól erkölcsi bántalom nélkül kilépjen. Ezért kevesebb baja volt vele a hatalomnak, mint amazokkal, de kevesebb haszna is volt belőle. Ő nem süllyedt és nem emelkedett olyan mélyre és magasra, mint ők. Nem próbálkozott mozgósító vitacikkekkel, akciókkal, nem keresett kapcsolatot a „néppel”, nem akart politikusokat terelgetni sem erre, sem arra, nem adott nekik tanácsokat, nem ráncigálta fölfelé a lecsukódó szemhéjukat, nem tekergette a fejüket sem Erdély, sem Párizs felé; nem akart folyóiratot, irányzatos műhelyeket, csoportokat, csapatot szervezni, nem érdekelte se Népfront, se Írószövetség, nem akart a párttól a maga javán kívül semmit, ezért nem is adott többet, mint ami a munkájához, a nyugalmához és a jólétéhez kellett. Nem írt olyan gyalázatos kurzusdrámát, mint az Utazás, nem írt cikket Aczél születésnapjára, viszont Herder-esszét sem. Megóvta magát a hazai közéletben való hatni akarás izgalmaitól és morális kihívásaitól. Nem hitt semmilyen létező és lehetséges rendszerben, csupán abban, hogy még meg tudja írni magányos íróként és meg tudja élni magánemberként mindazt, amit addig a hitétől, a közösségi és történelmi kötelezettségeitől nem tudott. Az évtizedeken át elfojtott, de legalábbis korlátozott egoizmusa fölszabadult.

Déry Tibor életének föltárása már jól előrehaladt. A Déry Archívum tizenhét tervezett kötetéből kilenc megjelent. A háború előtti cikkek, nyilatkozatok kötetei, az életmű kritikai visszhangja és két leveleskötet hátra van még, de ami Déry békétlensége és pacifikálása szempontjából fontos, az 1945 utáni dokumentumok, az anyjához és feleségeihez szóló levelek megjelentek. Már nem nagyon lehet olyasmi a hatalmas sorozatot szerkesztő Déry-filológus, Botka Ferenc raktárában, ami segítene minket még jobban látni. Most már csak a szemünkön javíthatunk. 

Van mit. Szokás az öreg, önző, pénzhajhász Déryt történetéből és társadalmából kicsípve megítélni. Vissza kellene szőni őt a viszonyítások hálójába. Tudjuk, amit ehhez tudni kell, csak nem emlékeztetjük rá magunkat, amikor be kellene számítani.

Miután Déry állandóan és visszatetszően sajnáltatja magát, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy tényleg – mennyit szenvedett! Többet, mint amennyire kora kötelezte, pedig az sem volt kevés. Önkéntes veszteségfölhalmozóból lett ő önös vagyonfölhalmozó, és ez nem mellékes körülmény. 

Gyermekkori csonttuberkulózis, ágyban töltött évek, műtétek, magány; első mű – első bírósági elmarasztalás; kiiratkozás a polgárságból: sztrájkszervezés a nagybácsi gyárában, ebből kifolyólag a katonai mentesség elvesztése a világháború közepén; kommunista párttagság még a kommün előtt, írói direktórium, családi összeomlás, az apa öngyilkossága a kommün alatt, részben miatt; egy kis fogság a fehér tiszti különítményesek kezében, munkanélküliség, nyomor; emigráció, sok országban, sokféle, kevéssé fölemelő munkával, sok éhezéssel; Bécs: Schutzbund-felkelés, menekülők rejtegetése, csempészése, Vörös Segély; nagyregény az asztalfióknak, a kiadás reménye nélkül; börtön, publikációs tilalom, zsidótörvények, fekete munka: fordítói gályarabság, deportált, megölt testvér, bujdosás egy 82 éves anyával; embermentés, hamispapír-termelés, -terítés Demény Pál csapatában, háromszor a nyilasok kezében: téglagyár, nyilasház, Duna-part – szökés; háromévnyi támogatott pártpartizánság után a partizánelmélettel együtt: céltáblára feszítés, ideg- és szellemgyilkoló kötéltánc önfeladás és önveszejtés között, megbélyegzés és megpörgettetés a legvészjóslóbb irodalmi kampányokban; Nagy Imre bukása után következetes kitartás a pártellenzékben, az önkritikát megtagadó maroknyi vezető értelmiségi között, a Memorandum mellett kitartó néhányak között, a legnagyobb hatású, a szocializmus legmélyebb reformját követelő szónoklat a Sajtóvitán, kizárás a pártból, feketelista, rehabilitáció, forradalom, frontemberség a forradalom mellett kitartó Írószövetségben; itthon maradás, letartóztatás, megtörettetés, bitófenyegetés, nagy per, nagy ítélet, börtönévek klausztrofóbiával, öregkori nyavalyákkal, közben kint: a „két asszony” története az anya halálával (és Nikiével, ha szabad egy ilyen lajstromban anya mellé tenni egy kutyát). 

Ez volt Déry mögött – és az elbukott hitek, amikor 1960 tavaszán kijött a börtönből. Annyit mindenesetre szárazon és tárgyszerűen leszögezhetünk, hogy az élete tele volt olyan elágazásokkal, ahol nem a könnyebb, a veszélytelenebb, a több pénzhez és kevesebb szenvedéshez vezető utat választotta. Hatvanhat évesen, élete utolsó ötöde előtt meg kellett állapítania, hogy addigi útválasztási gyakorlatát nem igazolta az élet. Nem volt érdemes… Déry egy élet kudarca és magánya nyomán megtanulta megbecsülni a megalkuvást; a hazugságra és a látszatra alapozott biztonságot, melynek szükségszerű megrendüléséről szól A befejezetlen mondat, de amely lehet mégis itt és most élvezhető valóság, ha a megrendülés szükségszerűsége hosszabb távú. Amilyen kézenfekvő a pálya elején arra építeni, hogy úgysem él túl engem a status quo, olyan kézenfekvő a pálya végén arra építeni, hogy úgysem élem túl a status quót.

Déry vádlói és védői között nem lehet igazságot tenni, csak osztani. Mert a vádak és védelmek nem igazak vagy igaztalanok, hanem valamennyire azok. Igazságuknak és igaztalanságuknak mértéke van. 

A mérték méréséhez négy szempontot ajánlunk: 1. a személyes pozíciót; 2. a világnézeti pozíciót; 3. e pozíciók föltárásának módját és mértékét; 4. a megalkuvás közérdekű, közértékű ellentételét: a művet. 

1. Déry Tibor halálának 25. évfordulóján jól megkapta a magáét. Az évfordulóra rendezett kongresszus keretében egy kerekasztalnál kapta meg ’56-os rabtársaktól: Eörsi Istvántól, Litván Györgytől és Litván közvetítésével sok más ’56-ostól.1

Eörsi többek között elmondta, hogy hőn szeretett feleségén, Böbén keresztül vette meg Déryt Aczél; Böbe óvta Déryt az ellenzéktől és akcióitól. Böbe vette rá az öreg Déryt (halála előtt néhány hónappal) a legszégyenteljesebb árulására, a Charta 77 letartóztatott aktivistáival szolidaritást vállaló magyar értelmiségiek lejáratására. (Jegyezzük meg: Déry és Böbe közös életét és döntéseit a szerelmükön kívül a kölcsönös lelkifurdalás is meghatározta. Déry lelkifurdalása, hogy magával rántotta Böbét az üldöztetésbe, a nélkülözésbe, a rettegésbe; Böbe lelkifurdalása, hogy hagyta Déryt a vesztébe rohanni. 1958 februárjában ezt írja férjének a börtönbe: „Én tisztábban láttam, de kényelemből és mint ahogy az anya a gyermeke kezében féltve őrzött porcelánt, én is hagytam, hogy játssz az életeddel és az én életemmel! Eltört!”2 Többé nem hagyta. Dérynek meg azután, amit Böbe végigcsinált a börtönévek alatt érte és a mamáért, nagyon sok oka volt rá, hogy hálás legyen, és lekötelezettnek érezze magát. Lentebb majd lesz egy idézet, melyben a megalkuvás dicséretében Déry össze is sodorja Böbét és a politikát.3) Eörsi szerint Déry kései életműve a korábbihoz képest eljelentéktelenedett, és ennek nagymértékben a defenzív és önmagát feladó magatartása az oka.

Litván arról beszélt, hogy Déry a börtönben teljesen kivonta magát abból az emberi és ’56-os szolidaritásból, ami a többieket összetartotta. „Az állandó kedvezményezés ellenére a szüntelen önsajnálat állapotában élt, és, ahogy Göncz Árpád megfogalmazta, Déry kihúzta magát a börtön közösségéből.” Déry és a többi fogoly távolságát jelképezi az a jelenet, amikor Vácott a nagy íróper fővádlottja egyéni kegyelemmel kivonul a börtönből a taxijához és a smasszerek viszik utána kofferekben a könyveit. Ennek a jelenetnek a híre volt az amnesztiából kihagyott, elkeseredett ’56-osok váci éhségsztrájkjának közvetlen kiváltó oka.4  

Az 56-os Intézet által felvett életútinterjúk szerint Déry a börtönben nagyon népszerűtlen volt, falat húzott maga köré, emberi kapcsolatait nem tudta megoldani. Litván szerint voltaképpen a börtönévei alatt tört meg az ő személyisége, és ez a megtörtség tükröződött későbbi politikai magatartásában is. Litván úgy gondolja, Dérynek az lett volna a hivatása, hogy öregkorában megírja ’56-ot, „amit nem tett meg, és ezzel vágta el magát tulajdonképpen a történelemtől és egész saját múltjától”.5 

(Litván György még azt is említi, hogy amikor az Ivan Gyenyiszovics megjelenése után az Egyetemi Színpadon Szolzsenyicinről kérdezték Déryt, „ő azt mondta: nem foglalkozom külpolitikával. Ez körülbelül olyan volt, mint amikor az elmúlt években a futballmeccseken zajló tüntetések kapcsán az igazságügy-miniszter azt válaszolta, hogy nem ért a futballhoz.” Nos, az Ivan Gyenyiszovics megjelenése idején Szolzsenyicin még tűrt szerző volt, ezért is jelenhetett meg a regény, 1969-ben viszont, amikor már a szovjet cenzúrát elítélő levele miatt teljes némaságra ítélték, kiátkozták és kizárták a szovjet írószövetségből, Déry a Die Zeitnek adott interjújában úgy nyilatkozik róla, hogy „a legnagyobb tisztelettel tekintek a szerző személyére. Ivan Gyenyiszovics egy napja – a huszadik század egyik szeplőtlen műalkotása”.6) 

Ungvári Tamás szintén szigorú az öreg Déryhez, aki szerinte egy idő után már a rendszer „titkosírásos” bírálatával is fölhagyott, s a tolla már csak a kapitalizmust fenyegette.7 Látni fogjuk, hogy ez nem egészen így volt, de ezt a kritikát csak a különböző kritikai pozíciók megjelenítése végett idézzük itt fel. Ungvári Tamás írta a Déry-fejezetet a Spenótba, a Kádár-korszak hivatalos magyar irodalomtörténeti kézikönyvébe. Azt írta többek között, hogy a Felelet bírálóinak igazuk volt abban, hogy Déry „a párt hatósugarát s eleven társadalmi erejét csökkenti, s a munkásosztály életében viszonylag kis szerepet juttat a forradalmár öntudatnak”. És természetesen azt is le kellett írnia, hogy „Dérynek szerepe volt az 1956-os ellenforradalom eszmei előkészítésében, majd a konszolidáció késleltetésében, amiért börtönbüntetésre ítélték”.8 

Ungvári és az ’56-osok (értve azokat, akiknek életét a forradalom után ’56 fölvállalása határozta meg) nyilvánvalóan nem bírálhatják Déryt ugyanazzal a morális igénnyel. Amilyen fontosnak tartom ezt a különbséget, ugyanolyan fontosnak tartom azt is, hogy pozitív jelentést tulajdonítsunk neki. Nem arról van szó, hogy bárkitől elvitathatnánk a bírálat morális alapját. Egy bérgyilkos is joggal helytelenítheti egy tolvaj tevékenységét, egyszerűen azért, mert a lopás a helytelenítő személyétől függetlenül helytelen dolog. Sőt, attól függetlenül is, hogy a helytelenítő szembenézett-e a maga jelentősebb bűnével. Azt viszont már egy tökéletesen ártatlan ember is csak akkor várhatja el másoktól, hogy kockázatot vállaljon egy tolvaj elfogása érdekében, ha maga is vállal(t) ilyen kockázatot. Nem Ungvárinak van tehát morális deficitje, hanem Litvánéknak van morális többletük. Nekünk, nem ’56-osoknak pedig éppúgy nincs, mint Ungvárinak, akkor sincs, ha „ártatlanok” vagyunk.

Akik ott voltak a börtönben, és úgy viselkedtek, ahogy Dérytől elvárták volna; s akik a börtön után képviselték a forradalmat, s vállalták az ezzel járó hátrányokat és kockázatokat, azoknak joguk van mindezt Déryn számon kérni. De senki másnak. Amit ők számon kérnek, az nem megkövetelhető erkölcsi követelmény, hanem értékelendő erkölcsi érték. Ennek az értéknek a megkövetelése: speciális mérce, melyet csak azok használhatnak, akik megfeleltek neki. A megpróbálatlanok, akik nem voltak ott az ő börtönükben, akik nem néztek szembe az ő kockázataikkal, ezt tudomásul vehetik, de nem azonosulhatnak vele. Még akkor sem, ha a megpróbáltak várják el ezt tőlük.

Közismert, hogy az öreg Déry fölöttébb anyagias volt. Élete vége felé az ország legjobban kereső, legvagyonosabb emberei közé tartozott, és számos személyre szabott kedvezményt élvezett.9  

Ehhez a tényhez a következő megfontolnivalók tartoznak. Bármilyen jól keresett Déry, nehéz lenne azt mondani, hogy munkája hipotetikus piaci, eszmei értékének nagyobb részét kapta volna meg itt Magyarországon, mint polgártársai, hogy az átlagosnál kevesebbet veszített volna a „szocializmussal”. Még kevésbé lehet ezt mondani, ha a perrel, a börtönnel és az azt követő szilenciummal járó kiesést és vagyonvesztést is figyelembe vesszük.

Déry anyagi helyzetét alapvetően külhoni értéke határozta meg. A hatvanas–hetvenes években ő volt a legkeresettebb és legtöbbre értékelt kortárs magyar író a nyugati világban, kivált a német nyelvterületen. Úgy emelte őt ki ez a külső értékrend akkor a magyar irodalomból, mint ma Esterházyt, Nádast, Kertészt és Konrádot. Nyilvánvalóan és bőven elég lett volna a viszonylag gyakran váltogatott nyugati kocsihoz, a pasaréti villához, a tamáshegyi házhoz, mindahhoz, amije volt, a nagyvilágból, a magyarországi hatalomtól függetlenül szerzett jövedelme, ha azt politikai korlátok nélkül szerezheti meg és használhatja föl. A kegy tehát, amivel a hatalom a Déryvel való kapcsolatában gazdálkodott, nagyrészt csupán az általa állított korlátok meg(-meg)nyitását jelentette. 

Ilyen korlátok ma nem léteznek. Azokat, akik ma vizsgálják Déry esetében a korlátok részleges és alkalmi föloldásának politikai ellentételezését, visszafogottságra kell intse az a tény, hogy ők alanyi jogon és ingyen kapják azt, amit Déry ellentételezett. Nem tudhatják tehát magukról, mit adnának érte, ha kellene.

A „megpróbálatlanok” helyzete ebben az esetben mégsem egészen olyan, mint az előzőben, mert a politikai ellentételezés túlmegy az értékelendő, de meg nem követelhető kockázatvállalás elutasításán. Az elnyomó, a forradalmat fölszámoló hatalom iránti pozitív gesztusokat tételez föl, tehát a mindenki által, a szerencsés „megpróbálatlanok” által is képviselhető általános erkölcsi követelményekbe ütközik. A fenti hasonlat továbbgördítésével azt mondhatnánk, hogy a családalapításhoz szükségesnek vélt anyagi javakat tisztességtelen úton megszerző társát joggal ítélheti el a helyzetétől függetlenül mindenki. Az a szerencsés fiatalember is, aki ezeket a javakat otthonról készen kapja, csak éppen az ő helyzete, a lemondásra való képességének kipróbálatlansága némi belső bizonytalanságot és külső visszafogottságot indokol.

2. A világnézeti szabadság tisztelete többek között azt jelenti, hogy senkitől sem lehet számon kérni olyan történelmi célok szolgálatát, amelyekben nem hisz. Márpedig az öreg Déry már semmilyen történelmi célban nem hitt, tehát semmilyen ilyesféle szolgálatot nem lehet számon kérni tőle.

Pomogáts Béla úgy fogalmaz, hogy az öreg Déry már „a teremtést utálta, nem a Kommunista Pártot. Szkeptikus és agnosztikus volt minden létezővel szemben.”10 

Tegyük hozzá, Dérynél az egész teremtés utálatához már csak a „Kommunista Párt” utálata hiányzott, ha a „Kommunista Párt” alatt a kapitalizmus lehetséges alternatíváját értjük. Hiszen, ami ezen kívül van, azt már évtizedek óta utálta. Déry tehát nem a „Kommunista Párt” utálatát terjesztette ki a teremtésre, hanem a teremtés többi részének utálatát a „Kommunista Pártra”. Tverdota György világosan írja le a helyzetet: „Képzeljünk el egy ilyen római arisztokratát, aki a pogány hitről áttér a keresztény hitre. Szakít környezetével, vállalja az üldöztetést. Aztán hamar ráébred, hogy a kereszténység nem ér egy fityinget sem. A semmiért kockáztatta életét, értéktelen elvekért mondott le a kényelmes életről. A sok istenhez már nem térhet vissza, az egyisten nem elégíti ki.”11

Valamilyen Isten tagadásáért mártírhalált vállalni csak más Isten(ek)ért érdemes. Aki nem hisz, nem tagad. Ugyanaz a hitetlenség engedte meg Dérynek, hogy békén hagyja a „Kommunista Pártot”, mint a „Kommunista Pártnak”, hogy békén hagyja Déryt. Sem egyik, sem másik nem számolt többé azzal, hogy van olyan „jó út”, mely a status quóból egy új minőségű társadalomba vezet, ezért Dérynek se, a pártnak se volt rá oka, hogy konfliktusokat vállaljon a másik jó útra térítése végett. A kiegyezés alapja a kiábrándulás. Mindkét részről.

Déry antiliberális volt és antimodernista, nem hitt a demokráciában, a piacban, a teljesítményelvben, s az igazat mondja, legfeljebb nem a teljeset, amikor a G. A. úr X-ben előszavában ezt állítja: „azt írtam meg, hogy a tőkés gazdasági rend szabadságeszméje mint tekeri ki a saját nyakát.”12 Déry öregkori kisregényeinek, hordalékainak jelentős része is erről szól. Az ember cselekvési szabadságában szétolvad a rend, elsüllyed a ráció, tönkremegy a természet, szemétdombbá válik a világ, a szabadság megszünteti önmagát. Déry éppen azért nem hitt a szocializmus reformjában, nem hitt eurokommunizmusban, demokratikus szocializmusban stb., mert úgy gondolta, hogy mindezek az elképzelések csak egy pusztuló világ főáramához sodorják közelebb a szocialista országokat. Az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése után írta ezt: „Megrémisztett, hogy a teljesítményelvet a természet is elismeri, s megrémiszt ma is az – jóllehet magam is egyre növekvő mértékben haszonélvezője vagyok –, hogy a mi kommunizmus felé törekvő társadalmunk nem tudta elkerülni, hogy elvben elismerje ezt, gyakorlatilag pedig visszaéljen vele. (…) Még ma is nehezemre esik az élet adta számtalan cáfolat dacára, reményem képtelenségéről meggyőzni magamat. Még ma is megpróbálok, talán jobb híján, szocialista maradni.”13  

A világnézeti szabadság fönntartásával nem lehet Déry magatartását tőle idegen célokhoz mérni. Márpedig tulajdonképpen valamennyiünknek, akik az ő magatartását vizsgáljuk, legyünk bár kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, konzervatívok vagy nacionalisták, tőle idegen céljaink vannak és voltak. Mégis hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha tőlünk vonta volna meg harci erejét, miközben éppenséggel ellenünk harcolt volna, ha a meggyőződése nem passzivizálta, hanem aktivizálta volna őt. Mintha senki nem akarna beletörődni, hogy Déry nem opportunizmusból, hanem elvből nem volt ott az „övéi” között. 

„Kapitalizmus és kommunizmus ma már többé-kevésbé jelszóvá laposodott. Ürügy egy hatalmi harc végigviteléhez, cégtábla, amely lassacskán mindjobban elveszíti értelmét. Nem ez a pont tehát az, amelyet leginkább figyelek ma még, és amelytől a legnagyobb veszélyt félem. (…) a technikai civilizáció az, amelyet én ma minden másnál, még a háborús összeütközésnél is veszélyesebbnek tartok az emberre. (…) Én magát az embert féltem a technikától. Attól, hogy mindjobban elsorvadnak azok a kötelékei (…) amelyek a természethez fűzik, és amelyek miatt el fogja veszíteni ember voltát.”14 Déry egy antimodernista, zöld, fundi társaságban lett volna az övéi között, ha lettek volna ilyenek a hetvenes évek Magyarországán, s ha Déry mentalitásától nem állt volna olyan távol egy ilyen társaság.

Déry olyan harmadikutas volt, aki nem látott maga előtt harmadik utat. Ami a leginkább izgatta őt, az izgatta legkevésbé a magyar szellemi közéletet. 

Kétségtelen, így is voltak olyan politikai normák, ha irányzatok nem is, amelyek védelmében Dérynek alkalma lett volna önmagával és másokkal is egyetértésben föllépni, de nem tette. Persze az is kétségtelen, hogy könnyebb volt ezt nem tenni úgy, hogy nem hitt a védendő emberek, csoportok, művek világnézeti igazságában, s nem hitt annak a harcnak a jelentőségében, melynek keretébe illeszkedtek a tiltakozást indokló akciók és a tiltakozások. Mi több, e harc végső értelmetlenségéről volt meggyőződve.

A leghíresebb, egyben legszégyenteljesebb és legnyomorúságosabb eset a Charta 77 ügyében tett nyilatkozat volt. 1977 januárjában letartóztatták Pavel Kohoutot, a Charta szóvivőjét. Tiltakozó nyílt levél készült. Vas Zoltán visszaemlékezései szerint ezt Déry is alá akarta írni, de Böbe „letorkollta”. Aczél Böbén keresztül azt is elérte, hogy Déry a nyugatnémet ARD televíziónak nyilatkozzék az ügyről. A nyilatkozat honoráriumát Böbe, alighanem politikai segédlettel, 5000 schillingre verte föl. A nyilatkozat szövege most jelent meg először a Déry Archívum harmadik dokumentumkötetében. A fölvétel tanúsága szerint Déry kelletlenül nyilatkozott, időközönként kikérdezett Böbe felé: elég lesz már ennyi? Déry elmondta, hogy az aláírók fiatal, tapasztalatlan és egyáltalán nem jelentős értelmiségiek, a szolidaritási nyilatkozat teljesen céltalan és értelmetlen, a cseh íróknak nem használnak vele, viszont ártanak Kádárnak és Aczélnak, pedig az ő „elmenetelük számukra csak rossz lenne”.15 Ehhez még egy másik interjúban hozzátette, hogy a Charta 77 nyilatkozat az ő információi szerint „nem volt államellenes. Ámde ha jóhiszemű vagyok, föl kell tennem, hogy a másik félnek is, vagyis a csehszlovák hatóságoknak is volt bizonyos alapjuk arra, hogy a Charta aláírói ellen eljárjanak.”16 

Déry mindkét interjúban hangsúlyozza, hogy bár megkörnyékezték, esze ágában sem volt aláírni a tiltakozó levelet. Ez a hazugság erkölcsileg természetesen súlyosbítja a helyzetet. Leíró szempontból azonban az az érdekes és az a jellemző Déry helyzetére, hogy milyen közel volt egymáshoz ez a két lehetőség: az, hogy aláírja és az, hogy dehonesztálja a tiltakozó levelet.

Miután az öreg Déry szkeptikus és agnosztikus világnézete olyan kényelmes volt egzisztenciális szempontból, fölmerülhet, és mindig föl is merül a gyanú, hogy Déry világnézetét az egzisztenciális szempontjai határozták meg. Ez a gyanú két nagyon különböző módon merülhet föl. De hiába különbözik nagyon ez a kétféle mód, mégis összemosódnak, vagy tisztázatlan marad, melyikről van szó. Arról-e, hogy Déry tudatosan és cinikusan olyan világnézetet talált ki magának, ami a legkényelmesebb öregkort biztosítja számára; vagy arról, hogy az emberben van egy belső késztetés arra, hogy úgy gondolkodjék a világról, ahogy „jó” neki. Az első gyanú fölöttébb sötét, és bízvást elvethető, már csak azért is, mert meggyőződés nélküli álvilágnézettel nem lehet fölfűteni olyan minőségű műveket, amilyeneket az öreg Déry alkotott. A második gyanú ellenben nem is gyanú, hanem kézenfekvő tény. Nyilvánvalóan valamennyiünk gondolkodásmódját befolyásolja, hogy mi „jó” nekünk, csak a „jó” persze összetett, változékony és ellentmondásos dolog. Gyakran távol esik egymástól, ami az önbecsülésünknek és az egzisztenciánknak jó, gyakran pedig közel. Déry esetében sokáig távol esett, aztán pedig közel. 

Az imént említett gyanút Déry is táplálja magával szemben. Nyíltan táplálja, mert ő nagyon nyílt és tudatos megalkuvó: „Bizonytalanságom hullámain ringatódzom. Megnyugtatóbb számomra – noha állítólag gyávább megoldás –, mintha tételek Dózsa-trónusán ülve egy választott igazság védelmében megtépetném húsomat. A hús üvöltve fejezné ki kétségeit; az ég vagy a pokol sugallja-e őket, kérdeném. A válasz megpróbáltatásának azonban nem tenném ki magam, mert semmilyen igazság igazáról nem vagyok meggyőződve. Elvtelen volnék tehát? Csak túl érzékeny minden szenvedésre, a magaméra, másokéra egyaránt.”17 

Ez az idézet vezet rá a következővel együtt, hogy mit is jelent Dérynél, hogy „ítélet nincs”: „Hallgatom magamat, de ki hallgat még? A sivatag már beszívott volna minden emberi eszméletet? Majd csitítom magamat: nem azért üvöltök, hogy meghallgassanak. Régóta tudom, hogy nincs segítség. A szó megvakult, s nem találja útját a fülhöz, amely megsüketülvén bezárkózik saját zúgása fölé. De legalább itt bent tartsak rendet, hol önmagammal nézhetek farkasszemet. (…) Amely gondolatnak nincs kivel kezet szorítania, az megszikkad. Lehet, hogy semmit sem ér, akkor is kétségbeesik. De azért folytatom. Rögeszme: amennyire értelemmel lemérhető, az ember vesztébe rohan. Reménykedni csak egyben lehet: a katasztrófában. Abban, hogy az ember megcsömörlik önmagától, és egy halálugrással váratlanul letér az útról, melyet úgynevezett fejlődése kijelölt számára.”18  

Az „ítélet nincs” nem erkölcsi relativizmust jelent, mint Eörsi István véli,19 hanem abszolút pesszimizmust. Azt jelenti: nincs segítség, nincs válasz, nincs megoldás, nincs társ, nincs fönntartható igazság; a vesztükbe rohanó emberek és ideák versenyfutásának nincs értelmes eredménye. Déry hordalékos apokalipszise ugyan fölszínes ismereteken alapul, és elakad a közhelyeknél, de ez az „ítélet nincs” értelmezése szempontjából lényegtelen. 

3. A fönti bekezdés már átvezetett Déry megalkuvásának egyik fontos jellegzetességéhez: megejtő nyíltságához. „Én nem vagyok harcos természet, pláne most ebben a koromban. Én inkább megalkuvó vagyok. Az életnek az egyik legfőbb értéke a kompromisszum lehetősége, politikában is, érzelemben is, csak az ifjúság nem bízik a kompromisszumban. Bizonyos koron túl, tehát a férfikorba érve, az ember tudja azt, hogy az élet megalkuvás, de alku is, nemcsak megalkuvás, tehát olyan alku, amelyikben én is jutok előnyhöz, az ellenfelem is. Na most, ilyen alku volt és van a mai napig köztem és feleségem között. (…) Már előre utálom azt, hogy hozzányúlnak az én szövegemhez, és azt át fogják alakítani. Aztán lassacskán rábeszéltem magamat, hogy a színpadnak más megjelenítési törvényei vannak, ezekhez kell alkalmazkodnia az írott szövegnek, és ezt lassacskán el is hiszem magamnak. Gyáva vagyok, kompromisszumos alkat vagyok, ahogy mondtam neked, és azonkívül bevételt is jelent, kis kenyérre vagy kalácsra valót, és így aztán lassacskán belenyugszom.”20 Bárminek a kapcsán hangzik föl a megalkuvás dicsérete, nem lehatárolt jelentéssel hangzik, és nyilvánvalóan mindenre vonatkozik.

Dérynél nyílt és reflektált a ravaszság is. Az igazság és a hazugság között közvetítő, a megalkuvás jótékony hatását és a képmutatás személyiség- és társadalomroncsoló hatását kiegyenlítő ravaszság. Az Ítélet nincsben megint csak egy házassághoz – az elsőhöz – kötve kapjuk a hazugság és igazság viszonyának gondos és tekervényes, de minden tekeredésében markáns leírását,21 amiből itt csak az öregkori önhelyzet-értékelést idézzük: „Mennyit hazudtam életemben, s hogy undorodom most foltjaimtól! Persze ma már, meglehetős anyagi biztonságban, s ugyebár egy nemzet tiszteletétől övezve, könnyen beszélhetek. (…) Már nincs szükségem rá, hogy hazudjak. Óvatosabban: már alig van rá szükségem, s amikor volna, némi ravaszsággal kijátszom. De ettől is viszolygok. (…) Igazat mondani fényűzés. Tehetem, öreg vagyok. Tehetem egy bizonyos fokig. De akik védtelenebbek nálam? Mily nehéz meghúzni a választóvonalat a szükséges önvédelem és a léhaság között, milyen jó szemmérték kell hozzá.”22 

Déry tehát egyrészt úgy mondja, amit a „jótékony megalkuvás” keretében mondania kell, hogy azt is elmondja: az nem egészen igaz. S amit a kevésbé védett helyzetben lévők mondani kényszerülnek, az még kevésbé igaz! 

Dérynek a „jótékony megalkuvás” keretében megfogalmazott hűségnyilatkozataiból hiányzik a hűség mint ígérvény. Minimalista nyilatkozatok ezek, általánosak, hűvösek és távolságtartóak. Rendszerint a következő elemekből állnak: Magyarországon a helyzet viszonylag jó és javul; az ország jelenlegi vezetőiben nagyjából meg lehet bízni; az emberi jogok nem érvényesülnek kevésbé, mint általában más országokban; a szocializmus ellen persze nem lehet írni, de ő nem is akar, mert hiszen mindig is szocialista volt, a szocializmus céljaival egyetért; neki is vannak ugyan kiadatlan művei, de a személyes helyzete egyébként jó. Ezen ritkán és kevéssel ment túl, s csak akkor, ha veszélyben érezte az ő „jótékony megalkuvásának” személyes biztosítékát, Aczélt s vele önmagát.23 

Déry a „jótékony megalkuvást” úgy építette be világképébe és önképébe, hogy a képmutató világgal és hatalmakkal való írói együttélés gondjai és kényszerei tekintetében a kádári jelent összevonta a nyugati jelennel, viszont elválasztotta az ötvenes évektől. Nem vette tudomásul a Kádárék által pretendált folyamatosságot, elkerülte, hogy a kádári vezetésben a forradalom eltipróit és ellenségeit tisztelje, s a „jótékony megalkuvásba” nem vette bele a forradalom megtagadását. Így nemcsak azok (Eörsi, Litván, Göncz stb.) közé nem tartozott, akik a forradalmat a Kádár-rendszerrel szemben képviselték, de azok (Fekete Sándor, Fekete Gyula, Veres Péter, Gyurkó László stb.) közé sem, akik a Kádár-rendszert a forradalom megtagadásával fogadták el.

Ezt a kettősséget szépen mutatja az az interjú, melyet Déry 1966-ban, a forradalom tizedik évfordulójának tiszteletére adott a Sternnek: „Ellentétben az itteni felfogással, én még ma is azon a véleményen vagyok, hogy az októberi események forradalmiak és nem ellenforradalmiak voltak. Sajnálatos azonban, hogy akkor a napok teltével antidemokratikus elemek férkőztek be. Én magam mint szocialista vettem részt bennük, a rossz gazdálkodás és a Rákosi-rezsim elviselhetetlen balfogásai ellen. Író vagyok, az én lázadásom végső soron szakmám védelmében történt. – Mi változott az utóbbi tíz évben? – Megszűnt az előző évek elviselhetetlen nyomása. Szabadabb lett a szellem vérkeringése, és összehasonlíthatatlanul nagyobb a szólás- és gondolatszabadság.”24  

Déry „cenzurális problémái” legtöbbször az ötvenes évekről szóló művekhez és szövegrészekhez kapcsolódtak. A Kivagyokénből is ezek hiányoznak. Az Ítélet nincsbe be akarta illeszteni a Petőfi-körben elhangzott híres beszédét azzal a fölvezetéssel, hogy „nehéz megérteni”, hogyan is szerepelhetett az „terhelő tételként” az ő 1957-es perében. A beszédet ki kellett hagyni. 1973-ban a Budapest századik születésnapjára írott oratóriumból is kimarta Aczél az ötvenes évekről szóló részt.

1970 elején az Új Írás körkérdésére írta Déry: „tudvalévő, hogy az irodalom (a művészet) sohasem teljesen szabad. De ritka volt az olyan történelmi korszak, melynek keze-lába annyira meg lett volna kötve, ajka lepecsételve, nyelve kitépve, hangszalagjai elvágva, mint Rákosi uralma alatt. Ami arról elmondható lett volna, arról csak a némaság szólt és szól máig. Érthető tehát, hogy a mai fiatalság történelmi háttér nélkül nő fel, semmi tudással arról, mi történt húsz évvel ezelőtt, s hogy ennél fogva híján van annak az intellektuális és érzelmi mérlegnek, melyen lemérhetné, milyen jogos követelései lehetnek ma, s mi teljesíttetik közülük. (…) igyekeznünk kellene, íróknak és gyámolítóiknak, egy hajszállal merészebbnek lenni, mint amennyit bölcsességünk engedélyez.”25 Ám hiába ravaszkodott Déry, hogy az ötvenes évek borzalmainak ismerete javítani fogja a mai kor mérlegét az ifjúság szemében, gyámolítóinak bölcsessége ezt az írást sem engedte nyilvánosságra.

Déry távol állt az ellenzéktől, de ellenzékinek minősítette magát. Persze nem egyszerűen magát, hanem a szakmáját, persze nem egy rendszer, hanem egy világ ellenzékének, persze nem politikai ellenzékinek, hanem a politika ellenzékének: „Én mint művész mindig ellenzékben voltam és vagyok. Azt hiszem, hogy a művész természetes helyzete ellenzékben lenni minden társadalmi renddel szemben, amelyikben éppen él. A művész ellenzéki szerepe abból következik, hogy nézetem szerint a művész kérdező ember… nem igenlő ember… nem válaszadó ember, és sosem volt az. Ezért lepett meg engem magamat is, amikor életem során (…) olykor politikai pozícióba, vagyis válaszadó pozícióba kényszerültem, anélkül, hogy ezt akartam volna.”26 Hasonló szerkezetben kell fogalmaznunk, mint az elébb: ez a, nevezzük így, plátói „ellenzékiség” nagyon más, mint a valóságos, de nagyon különbözik Illyés és Németh „válaszadó”, tanácsadó, nyomásgyakorló „kritikai kormánypártiságától” is. 

Az persze nem igaz, hogy Déry 1945 után anélkül került „válaszadó” pozícióba, hogy ezt akarta volna. Déry csak akkor fordult el határozottan az eszmék nevében cselekvő politikától, amikor a börtön után újra „fölépítette magát”.27 Akkor viszont nemcsak művészként, hanem „közíróként” is.

4. Ennek a pontnak a kifejtése (élet)műelemző tanulmányt igényelne. Erre itt nem, csak egy tétel fölvázolására vállalkozom. 

Déry életművének a forradalom utáni részét ugyanaz a szemléleti fordulat, a kiteljesedő és kiszélesedő pesszimizmus határozta meg, mint „jótékony megalkuvását” és „a” politikával, „a” világgal szembeni ellenzékiségét. Ez a fordulat megemelte, majd ellapította Déry életművét. A börtönben született, illetve fogant művekkel, a G. A. úr X-bennel és A kiközösítővel Déry életművének csúcsára ért. Ezekben a nagyon sokfelé mutató, utaló, roppant életanyagot összetartó művekben igen gazdag és széles jelentésű parabolákat formált a helybéli sorskérdések és sorscsapások kötéséből fölszakított, „univerzalizált” tekintet. Kétségtelen, hogy ezek a művek nem válhattak volna közkinccsé a „jótékony megalkuvás” nélkül. Déry öregkori publicisztikájában, a „hordalékokban”, az újságsztorikból kinőtt kisregényekben ez az „univerzalizált” tekintet már nem éles, nem átható. Kihunyt belőle, de legalábbis fölszínessé vált a nagy eszmények, a rend, a szabadság, a hit és a hatalmi szerkezetek iránti érdeklődés. Ezért a megejtő részletek mögött és a gyönyörű szövegek magjában csak pszichológiai és publicisztikai közhelyeket találunk. 

Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy az életmű ellaposodása olyan nagymértékben a „defenzív és önmagát föladó tartásból következett”, ahogy Eörsi István véli.28 Inkább abból, hogy Déry minden reménytelensége ellenére sem tudott megszabadulni a bénító közfeladat-tudattól, mely az önmagát a pusztulásba technicizáló és manipuláló világ víziójához kötötte őt. Erről viszont nem nagyon tudott többet mondani, mint amennyit olvasott róla. Igaz, hogy azt nagyon szépen.

Déry utolsó remekműve, a Kedves Bópeer mutatja, hogy merre volt a nagy művek lehetősége. A befelé fordulásban.

Jegyzetek

1 Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5–6.; Kerekasztal-beszélgetés. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2003. 173–90.

2 Három asszony. Déry Tibor levelezése feleségeivel, sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995. CVII. 

3 L. 20. lábjegyzet.

4 A már említett író-olvasó találkozón Déry azt találta mondani: a börtönben, amikor könyvet kért, gonoszságból a saját könyveit adták be neki. Ekkor is a tényekkel dacolva sajnáltatta magát, de mindenesetre nem „a rendszer” javára. 

5 Mérlegen…, 184.

6 Barátságos pesszimizmussal. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Budapest, PIM, 2003. 154.

7 Botka Ferenc (szerk.): D. T. úr X-ben. Budapest, PIM, 1995. 147.

8 A magyar irodalom története VI. Budapest, Akadémiai kiadó, 1978. 435–6.

9 Erről l. részletesen Murányi Gábor: Déry Tibor kiegyezései. HVG, 2004. augusztus 28.

10 Mérlegen…, 182.

11 Uo., 185. 

12 Déry Tibor: G. A. úr X-ben. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. 6.

13 Barátságos pesszimizmussal. A Die Zeitben megjelent interjú 1969-ből, 152.

14 A Tóbiás Áron által 1970-ben fölvett, interjújának először 1990-ben megjelent részlete. Barátságos pesszimizmussal, 181–2.

15 Barátságos pesszimizmussal, 312–3.

16 Uo., 320.

17 Déry Tibor: Újabb napok hordaléka. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975. 7.

18 Uo., 62–3. 

19 Mérlegen, 189. 

20 A Réz Pál által 1974-ben készített televíziós interjú. Barátságos pesszimizmussal, 255–6. 

21 Déry Tibor: Ítélet nincs. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 36–40.

22 Uo., 38–9.

23 A Charta 77-tel kapcsolatos idézett nyilatkozatokon kívül l. még az Aczél–Peyrefitte vitához készült szöveget. Barátságos pesszimizmussal, 221–2.

24 Barátságos pesszimizmussal, 61.

25 Uo., 160–1.

26 Hans Knebusch interjúja Déryvel a Zweites Deutschen Fernsehen számára 1968-ban. Barátságos pesszimizmussal, 113.

27 Erről l. Botka Ferenc bevezetőjét: Sorsfordító évek X-ben, 12. 

28 Mérlegen, 176.

 

 

 

 
Szerelem - Déry Tibor börtönévei a kecskeméti színpadon
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 22. vasárnap, 20:41

Szerelem - Déry Tibor börtönévei a kecskeméti színpadon

szinhazhu

Kecskeméten a Kelemen László Kamaraszínházban mutatták be szombaton Réczei Tamás Szerelem című színpadi fantáziáját, amelyet Déry Tibor börtönévei során keletkezett levelezése alapján írt.

6

A darabról:

A kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetőjének színpadi adaptációja Déry Tibor börtönéveiről szól, tényanyagok, dokumentumok, levelek, kihallgatási jegyzőkönyvek, cellajelentések felhasználásával.

"Amikor hozzákezdtem az íráshoz, nem tudtam, hogy ennyire éles, akár mai élő dolog is lehet a darabból" – mondta a darab írója, egyben rendezője. Hangsúlyozta, Déry Tibort a hitéért büntették meg, az 1910-es évektől kezdve igazi kommunista volt, akit az ötvenes évek vége felé, már a Kádár-rendszerben "kommunista bűnökért" ítéltek el.

"A levelezés alapján kiderül, hogy a három börtönév elég volt Déry megtöréséhez. Megírt egy olyan, lelkiismeretvizsgálat című papírt, amelyben mindent elismert, és belátta mindazt, amit nem követett el" – idézte fel Réczei Tamás a feltárt levelek tartalmát.

7

Mint kifejtette, 1960-as szabadulása után Déry Tibor egészen más ember lett. Az utókor szemére vetette, de talán már életében is szembesítették vele, hogy közel állt az akkori hatalomhoz, hiszenAczél György nagyon kedvelte, és ő elfogadta az összes kiváltságot. Az író, rendező véleménye szerint nem az az érdekes, Déry a hatalomhoz közeli ember lett vagy sem, hanem az, hogy soha többet nem tudott ezzel elszámolni, elsősorban magának, de a külvilágnak sem. A darabból kiderül, hogy Déry pszichésen teljesen megzavarodott, önromboló és magát szemrehányásokkal illető, de valójában célt nem érő vívódásban élte le élete hátralévő részét, 1977-ben bekövetkezett haláláig.

Déry Tibort Kőszegi Ákos, Böbe becenevű feleségét Téby Zita, Mamust Réti Erika, a FőkapitánytSzikszai Rémusz alakítja. Déry Tiboraz első világháború után, 1918-1919 fordulóján tagja lett a Kommunista Pártnak, a Tanácsköztársaság ideje alatt beválasztották az írói direktóriumba. A tanácsköztársaság bukását követően letartóztatták.

1945-ben belépett a Kommunista Pártba, és beválasztották a Magyar Írószövetség vezetőségébe. 1948-ban Kossuth-díjat kapott, sorban jelentek meg művei. 1956 júniusában a Petőfi-köri sajtóvitában a pártvezetést egyoldalúan bíráló felszólalása után kizárták a pártból. 1956–ban Nagy Imre mellé állt, ezért 1957-ben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Büntetését 1961-ben felfüggesztették, majd teljes amnesztiát kapott.   Tiszteletére létrehozták a Déry Tibor-díjat, amelyet először 1984-ben adtak ki.

A kecskeméti Katona József Színház Déry Tibor születésnapja, október 18. alkalmából különleges programmal készül.

8

Kőszegi Ákos válaszolt:

- Déry életének melyik szakaszát követi végig a darab? – kérdeztük Kőszegi Ákostól.

- A darab 1956-hoz, illetve az azt követő évekhez kanyarodik vissza. Déryt a forradalomban játszott szerepe miatt kilenc év börtönre ítélték. A darab végigköveti a bebörtönzését, a kihallgatásokat, a tárgyalást, és mindezzel párhuzamosan azt, ahogy Déry kapcsolatot tart a két szeretett nővel: Böbével, a kedvessel, aki hazavárja, és az édesanyjával, akinek azt hazudja, hogy egy külföldi filmforgatás miatt van távol, mert tudja, hogy belehalna a fájdalomba, ha rájönne, hogy a fiát lecsukták. Réczei Tamás író-rendező nem csak Déry Tibor levelezését használta fel a darab megírásához, de előkutatta a kihallgatási jegyzőkönyveket és a börtöncella jelentéseket is. Meséltem az előadásról Törőcsik Marinak, aki Makk Károly Szerelem című, költői szépségű filmjében a férjét hazaváró fiatalasszonyt játszotta. Nagyon örült az ötletnek, és nagyon érdekelte az előadás.

- A börtön, az otthon, a kihallgatás, az anya otthona, a tárgyalás helyszínei közötti ide-oda mozgást is filmszerűen lehet elképzelni.

- A rendező hivatottabb lenne, hogy erről beszéljen, de annyit talán elmondhatok, hogy a jelenetek valóban filmszerűen váltakoznak, érintkeznek, sőt egymásba csúsznak. Amit a filmekben vágással oldanak meg, arra Réczei Tamás megfelelő színházi eszközöket keresett.

5
- Megváltoztatta a Déryről önben élő képet a darab?

- Árnyaltabb lett a róla alkotott véleményem. Amit eddig könnyű megoldásnak gondoltam, a mögött most már látni vélem mindazt a szenvedést, ami elvezetett a „könnyű” megoldáshoz, az önkritika gyakorlásához. Sem felmenteni, sem elítélni nem akarom Déryt. Láttatni akarom a meghurcolását, s ezáltal érthetőbbé tenni a személyiségét.

- A Déry-novella és a Makk Károly-film mosdatás jelenete a megtisztulás és az újrakezdés szimbóluma. De vajon tényleg lehetséges az újrakezdés?

- Ez kérdés. És az sem mellékes, hogy milyen áron. Eléd tesznek egy papírt azzal, hogy írd alá, és életben maradsz. Milyen élet az?

- Déry aláírta.

- A darab éppen azt taglalja, milyen állomásokon keresztül jut el odáig, hogy nincs más lehetősége, alá kell írni. Ő maga fogalmazta azt a levelet. De milyen előzmények után? Meghatározó jelentőségű a történelmi háttér, de engem mégsem a politikum érdekel, hanem az ember, akit megaláznak, szellemileg meghurcolnak, élőhalottá tesznek a saját elvtársai egy olyan korban, amelynek felépítésében maga is szerepet vállalt. Milyen ösztönök működnek ebben az emberben? Milyen reakciókat vált ki belőle mindez? Déry rendkívül intelligens, pontosan tudja, hogy mi történik vele. Törékeny, már-már feminin alkat, akit a kín darabokra tép. Szenvedés, fájdalom, megalázás, hiány – nagyon összetett feladat egy ilyen karaktert ábrázolni. Annál is inkább, mert sokszor csak pár mondatunk van, hogy megteremtsük a pillanatot, amelyet láttatni akarunk a nézővel. Hol az anya és az otthonmaradottak jelennek meg, hol a börtön, hol a kihallgatás, hol a tárgyalás, hol az álomvilág, hol a maga által teremtett világ, ahova elmenekül.

4
- Hány síkja van a darabnak?

- Millió… ami csak akkor működik, ha a különböző síkok egymásból következnek, logikusan egymásra épülnek, egymásba fonódnak. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor nagyon izgalmas előadást láthat a közönség.

Forrás: Kecskeméti Katona József Színház, MTI

 

 

 
Déry Tibor: Két asszony
Az emberi életminőség/boldogság
2015. október 22. csütörtök, 09:16

Déry Tibor: Két asszony

1. ALLEGRO 

Reggel, mielőtt becsöngetett volna anyósához, a kis kertes házba, Luca megállt az ajtó előtt, kivette retiküljéből apró, kerek tükrét, s megvizsgálta, vajon könnyei nem mázolták-e el fekete szempillafestékét. A tükör megvillant a napban, egy vakító fénycsóvát lövellt vörösen visszacsillanó hajára. Beszűkített szemmel, a nyomkereső vadászkutya szenvedélyes tárgyilagosságával vizslatta arcát; be is púderezte egy kissé a biztonság kedvéért, két könnyű, gyors mozdulattal utánarajzolta a száját: még Irén, az öreg házvezetőnő előtt is restellte volna, ha kisírt arccal látja. A nyitott konyhaablak felől vajas pirítósnak a szaga érzett, ez valamennyire könnyített a lelkén. Az ajtó előtt állva még néhány pillanatig "koncentrált", aztán egy megszokott mozdulattal dacosan megrántotta a vállát. Eddig-már majd egy éve-mindennap szerencsésen túljutott a délelőttökön.
Bal kéz felől, a bejárat három kőlépcsője mellett a nagy szpireabokor már virágzott; mint egy vízesés eresztette le villogó fehér hullámait a kis pázsitszegélyre. A kerítésen túl, az országúton négy asszony beszélgetett, száz lépéssel arrébb négy liba állt mozdulatlanul a porban.
- Ma bal lábbal kelt az öreg nagysága - mondta Irén.
Luca megcsókolta az öreg házvezetőnő piros, gömbölyű képét.
- Felkelt? - kiáltotta kacagva. - Krisztus lejött és csodát tett? - A piros képű házvezetőnő elnevette magát. Az öreg nagyságát, Luca kilencvenhat éves anyósát hét évvel ezelőtt egy ideggyulladás ágynak döntötte, azóta mind ritkábban kelt fel az ágyból, de sohasem délután hat óra előtt, amikor - fogyó erejével számtani arányban - kezdetben ötvenszer, majd lassan csökkentve a napi adagot, tíz-tizenötször ide-oda végigjárta hosszában a szobát. Az utolsó évben ért le tízig, de annál alább még nem jutott. - Azon füstölög már az este óta, hogy még mindig nem kapott új terítőt a kacsájára. Sós süteményt tetszett hozni?
- Egy mázsával - mondta a fiatalasszony. - Magának is hoztam pénzt a háztartásra, Irénke.
- Egy mázsával?
Luca elnevette magát; nevetése ellenállhatatlan volt, muszáj volt vele nevetni. - Ló... - mondta. - Ötszázat hoztam egyelőre, elég lesz?
- Annyi már nem is kell ebben a hónapban - mondta a házvezetőnő.
A fiatalasszony kinyitotta fehér, zsák formájú retiküljét, belekotort. Nem tartott benne rendet; a néhány összehajtogatott bankjegy, melyet ma délelőtt kapott a Bizományi Áruházban a régi kékróka stólájáért, legalul gyűrődött a teasütemény, a selyempapírba csomagolt kis terítő, a púderesdoboz, rúzs, pénztárca s tükör alatt, néhány zálogcédulával és egy végrehajtói értesítéssel együtt, melyet aznap reggel kézbesítettek ki a lakásán. Egy-kettő-három-négy-öt - számolta s finom, mozgékony arca, melynek összejátszó vonásai sohasem nyugodtak el, a pénz olvasása alatt egy percre mélységesen elkomolyodott. - Nem baj, majd elszámoljuk, ha marad. Nem kell spórolni, öreganyám - mondta, s már újra nevetett. - Más baj nincs?
- Nincs. Maradt pénze magára?
- Dögivel - mondta a fiatalasszony.
A tiszta kis fehér konyhába, melyet a szembetűző nap s a fehérre lakkozott konyhabútorok duplán meg-megragyogtattak, az ablak előtt álló ákác egy csóva fullasztóan édes illatot küldött, mely egy pillanatra elnyomta a vajas pirítós ropogós szagát. - A postás még nem volt itt? - kérdezte a fiatalasszony.
- Még nem.
- Majd nézzen ki időnként a levélszekrényhez, Irénke, mert ma levél jön Amerikából - mondta a fiatalasszony. Azt szeretném, ha addig olvasná el, amíg itt vagyok

- No, már megint csönget! - mondta a házvezetőnő. Három-négy türelmetlen rövid berregés hallatszott. - Ha reggeli óta nem csöngetett be már legalább tízszer, akkor egyszer sem. Úgy jár rá a keze, mintha viszketne neki.
- Maradjon csak, majd én bemegyek - mondta a fiatalasszony.
Az ajtóban állva, melynek nyílását az ágyban fekvő, kissé tompa fülű öregasszony nem hallotta meg, egy darabig elnézte a nagy fehér vánkosok közé süppedt hosszúkás, halvány arcot, melyet egy álla alatt szalaggal összekötött fekete bársony főkötő foglalt keretbe; a behunyt szemek alatt az arc csontszerkezetéből kiemelkedő nagy, egyenes, sárgás orr mintha már a majdani halotti maszkot idézné. A könnyű, sárga pehelypaplan alatt a testnek egyetlen porcikája sem mozdult; az emelkedősüllyedő mellkas mozgását sem lehetett látni. A fiatalasszonynak újra "koncentrálnia" kellett: a szeme már-már könnybe lábadt. Törékenyen s izmosan állt a küszöbön, szép hosszú nyakán hátravetve fejét, mintha hatalmas bronzvörös kontya súlya húzná a föld felé, orrcimpái remegtek, kis gömbölyű hasa megfeszült izgalmában. - Hülye tyúk! - mondta magának dühösen, hogy újra erőre kapjon. A nap hátulról sütött a hatalmas ágyra, s a dagadó vánkosok között elvesző, sovány, fehér arcra, melyet már csak a fekete bársony főkötő mentett meg az elmúlástól. A fiatalasszony elfintorodott, ingerülten toppantott.
Az ágyban fekvő kinyitotta a szemét, az ajtó felé nézett.
- Kezit csókolom, mama - kiáltotta Luca, már újra világosan csengő, vidám hangján.
- Már annyit csöngettem, Irén - panaszolta az öregasszony kissé rekedten, s homlokát ráncolva újra az ajtó felé nézett. - Még mindig nem kész a vajas pirítós?
- Én vagyok, mama - kiáltotta Luca. - Egy perc múlva kész lesz.
Az öregasszony gyanakodva nézett az ajtó irányába. - Ki az? - kérdezte.
Jóllehet már több mint hetven éve élt Magyarországon, szülővárosának, Bécsnek németes hangsúlyai még nem koptak le hangszálairól. Folyékonyan beszélt magyarul, de azért a német nyelv fordulatai vagy olyik itt tartózkodása kezdetén félrehallott s eltorzított magyar szó, melyet konok emlékezete nem engedett ki fogásából, még gyakran ki-kibújt szókincséből, s mindannyiszor fékezhetetlen, szűnni nem akaró nevetésre ingerelte menyét. Szívesebben olvasott is még németül, mint magyarul, ezekben az utolsó, ágyban töltött években szinte kizárólagosan már csak fiatal lány korának imádott emlékeit, Goethét és Schillert, olykor - kissé unatkozva egy kötet Thomas Mannt, s a vendéglátó ország iránti udvariasságból a magyar Lukács György német tanulmányait Goethéről, melyeket nagy, férfias, gót betűs kézírásával számtalan széljegyzettel s felkiáltójellel látott el; feljegyzéseit - javarészt idézeteket az olvasott könyvekből, melyek néha több oldalt is kitettek - az ágyban fekvők jellegzetesen eltorzult s már erősen reszkető betűivel ugyancsak anyanyelvén vetette, háztartási elszámolásokkal váltakozva, egy kemény fedeles iskolai füzet kockás papírjára. A könyveket, nyolc-tíz kötetet, a füzetekkel, egy csomag édes keksszel, egy csomag sós süteménnyel s egy zacskó csokoládébonbonnal együtt melyből naponta egy szemet evett - a széles ágy fal menti szegélyén raktározta el, pontosan meghatározott sorrendben, úgy, hogy jól a keze ügyébe essenek, s ne kelljen Irént ezért is becsöngetnie. A rádió az ágy lábánál állt, Kossuthra beállítva; így egy hosszú villanydrótra felszerelt kapcsolókörte segítségével - amelyet még fia szereltetett fel - bármikor maga kinyithatta, s a házvezetőnőt csak akkor kellett beszólítania, ha a tintával előre megjelölt műsor szerint Petőfi szolgáltatta a kiválasztott művet, s a készüléket át kellett állítani. De az elmúlt néhány hónapban erre már mind ritkábban került sor; az öregasszony a nap java részében csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában, nem lehetett tudni, szendereg-e vagy régi emlékeit őrli még mindig eleven agyában, vagy rövid jövőjéről ábrándozik; csak akkor elevenedett meg, ha Irén saját ebédjéből egy kevés - tiltott paprikás krumplival vagy káposztás kockával vendégelte meg, vagy délelőtt eljött a menye. - Maga az? - mondta rosszkedvűen, fejét kissé felemelve a legfelső, halványlila selyemmel áthúzott kispárnáról. - Hozta nekem a sós süteményt?

- Persze, hogy hoztam - kiáltotta a fiatalasszony, széthúzva a zsákretikül száját, s óvatosan kiemelve belőle a kis selyempapír csomagot. - S mit hoztam még a mamának?
- Biztos virágot - mondta az öregasszony elégedetlen arccal, amely azonban rögtön kisimult, szeme, a még mindig szép fekete szeme is mohón felragyogott, amikor megpillantotta a kis csokor sárga árvácskát. - Maga sose tanul meg spórolni?
Luca közvetlenül az ágy elé lépett, s szemét kiforgatta, hogy szinte csak a fehérje látszott, felemelt mutatóujjával hosszan megfenyegette az öregasszonyt. Addig fenyegette, amíg ez el nem nevette magát. - Jól van - mondta az öregasszony -, én azért mondom mindennap ugyanazt, mert maga mindennap ugyanazt csinálsz. Nem kell mindennap virágot hozni. Kölnivíz tessék holnap venni nekem!
- S mit hoztam még a mamának? - kiáltotta Luca, belekotorva a retikülbe. Hosszan matatott benne, szándékosan nyújtva az időt, s közben kíváncsian figyelte az öregasszony arcát, amelyen most hirtelen kiütközött az aggkori gyöngeség; az infantilis kíváncsiság magafeledkezett, nyitott szájú, együgyű tükrözése. A sötét szájüregből kilátszott egyetlen megmaradt foga. - Na, adja már ide! - mondta az öregasszony, egy idő múlva türelmét vesztve. - Vagy már elvesztette?
Amikor megpillantotta a selyempapírból kibontott kis hímzett fehér terítőt, elpirult örömében. Követelődző volt, de a legkisebb szolgáltatásért is gyerekesen hálás. - Jól van - mondta. - Tessék lehajolni és megcsókolni! - Kissé felemelte fejét, és vértelen ajkait csucsorítva egyik csontos kezét rákapcsolta a fiatalasszony telt fehér nyakára, maga felé húzta, és cuppogva megcsókolta homlokát. - Gyönygyörű! - mondta. - De honnét veszi maga azt a sok pénz?
- Megkeresem, mama - mondta a fiatalasszony. - Nagy kurva vagyok, hisz tetszik tudni.
Az öregasszony egy darabig kerekre nyílt szemmel értetlenül nézett rá, aztán hirtelen kuncogni kezdett, s megfenyegette az ujjával. - Kurva? - mondta. - Ach menjen! Majd megmondalak Jánosnak, ha hazajön, s akkor kapsz két akkora pofát! - Az éjjeliszekrény felé fordította fekete főkötős fejét, és szemügyre vette az alsó polcán álló porcelánkacsát. - Tessék rátenni! - mondta. Gyönygyörű! Legfőbb ideje volt, mert délután jön Hetényi professzor úr, s Irén izgatott lesz, s talán elfelejti megint elrámolni, mint a múltkor, s akkor tessék!
- Látott már olyat a professzor úr - mondta Irén, hirtelen megjelenve a nyitott ajtóban. - S különben is honnét veszi, hogy épp ma délután jön?
Az öregasszony - homlokát ráncolva - az ajtó felé nézett.
- Mindig hallgatódzik - súgta szemrehányóan a menyének, de mivel nagyothalló füle már nem tudta lemérni a hangerőt, lefojtott sziszegése úgy szólt, mintha ráförmedt volna a szoba túlsó végében álló házvezetőnőre. - Dehogy hallgatódzott! - kiáltotta gyorsan a fiatalasszony. - A vajas pirítóst hozta a mamának.
- Hogy én hallgatódzom...
Luca cinkosan az öreg házvezetőnőre hunyorított.
- Hogy én hallgatódzom...
A nyitott ablakon át hangos libagágogás hallatszott be az utcáról.
- Hogy én hallgatódzom...
Luca hangosan elnevette magát. - Meg ne üsse a guta; Irénke - kiáltotta jókedvűen. - Ha így felfújja magát, biztos gutaütés a vége. Adja ide már azt a pirítóst!
- Azért jön ma délután a professzor úr - mondta az ágyban fekvő öregasszony haragosan az ajtó felé -, mert már nagyon rég nem volt itt, legalább egy hónapja, s megígérte, hogy minden hónapban egyszer...
- Azért jön ma délután - mondta Luca csúfolódva -, mert a mama szerelmes belé, s ezért mindennap várja, hogy eljön, s majd eltársaloghat vele Goethéről, s nem akarja, hogy a professzor úr közben a pisijét lássa, hát ez csak természetes, Irénke, nem igaz?

- Mit mond maga? - kérdezte elpirulva az öregasszony. - Mit mond maga? - Ha akarta, az öregasszony egy szempillantás alatt megsiketült. - Miért kell mindig úgy sugdosódni, hogy az ember a saját szavát se hallja? - Luca hangosan felnevetett, odakint a ház előtt a libák újra elgágintották magukat. - Mit mond maga?
Hetényi professzor azért nem járt már oly régen a kis kertes házban, mert négy hónappal ezelőtt meghalt, de ezt az öregasszony előtt, aki már nemigen tudta számon tartani a földi idő múlását, gondosan eltitkolták. - Ne is tagadja a mama, hogy szerelmes a professzor úrba - mondta Luca -, mert különben kinek a számára tanulná meg betéve azokat a Goethe-idézeteket.
Az öregasszony az időközben a szájába beakasztott protézisével lassan ropogtatta a pirítóst. - Dumme Gans - mondta. - Kinek?... kinek?... Magamnak. A pirítós is magamnak eszem.
A fiatalasszony leült az ágy mellett álló kis sárga selyem karosszékbe, átvetette egymáson lábát. - Mondja csak, mama, a professzor úr tényleg olyan szellemes, ha németül beszél?
Az öregasszony nem felelt, megvető arckifejezéssel tovább morzsolgatta a pirítóst.
- Lehet, hogy szellemes, ha németül beszél - mondta Luca. - Egyébként, ha magyarul csacsog, akkor is kedves. Csak ne volna olyan csúnya!
Az öregasszony még nem vette észre, hogy ugratják. - Nem lehet mindenki olyan szép, mint maga - mondta, a homloka egy kissé elpirult.
- Én szép vagyok, mama? - kérdezte Luca.
Az öregasszony megállította szájában a falatot, s kilenc évtized tapasztalatain edzett, kitanult öreg női szemét vizsgálódva menye arcára függesztette, mely most összes élveteg pórusaival az ablakon behulló napfényben és ákácillatban fürdött. - Csak volna maga olyan okos - mondta egy idő múlva elégedetlenül.
- Olyan okos, mint ki?
Az öregasszony újra elindította protézisét, nem felelt.
- Olyan okos, mint a professzor úr?
- Dumme Gans - mondta az öregasszony.
Luca jókedvűen elnevette magát. - Majdnem elfelejtettem, hogy tegnap telefonált a professzor úr - mondta. - Csak egy napra ugrott fel Szegedről, s nem tudott eljönni a mamához, de kézcsókját küldi. Azt mondta, hogy a mama száz évig fog élni, hát ne búsuljon, mert még sokszor láthatják egymást.
Az öregasszony tovább evett, de a szeme sarkából egy gyanakvó tekintetet vetett menyére. - Nekem is mondta, hogy száz évig fogok élni - dünnyögte egy idő múlva. - Magának mondta most telefonon ugyanaz?
A fiatalasszony behunyta szemét, fejét a karosszék napsütötte támlájára hajtotta.
- Maga nem csinál velem bolondot? - kérdezte az öregasszony.
Luca behunyt szemmel maga elé mosolygott, igent intett.
- Hogyhogy? Becsap maga most engem? - kérdezte az öregasszony hitetlenül.
- Persze - mondta Luca.
Az öregasszony nagy naiv szemével ránézett; most már tényleg nem tudta, mit tartson a professzori jóslatról. De ha a menye nevetett, akkor - bármennyire meg is volt bántva - a végén együtt nevetett vele, elébb csöndesen, értetlenül göcögve - s ilyenkor csontos, szigorú arca szinte együgyűvé vált tájékozatlanságában -, majd egyre felszabadultabban, őszintébben, s jólelkűen beletörődve abba, hogy a saját kárán nevet; a benne maradt aprócska tüske néha csak órák múlva vagy csak másnap szúrt bele emlékezetébe. - Maga most rászed, tényleg? - ismételte vidáman. A fiatalasszony felugrott, az ágy fölé hajolt, friss szájával összevissza csókolta a vánkosok közt reszkető kemény arcot. - Hogy képzeli a mama, hogy rászedem! - kiáltotta. - Hisz a minap együtt számítottuk ki, hogy a mama századik születésnapján ki lesz még életben, akit meg lehet majd hívni, s hogy milyen ruhát fogok felvenni. Azt mondtuk, hogy a kivágott piros selyemruhámat, nem tetszik emlékezni?

- Jól van - mondta az öregasszony megnyugodva. - Nem a kivágott fehér selyemruha választottuk?
- Hol van az már! - mondta a fiatalasszony maga elé.
- Mit mondott maga?
- Semmit, mama.
- Jól van - mondta az öregasszony -, akkor adjon ide a szódavíz! Tényleg mondta magának a professzor úr telefonon, hogy százéves leszek?
Mialatt Luca megigazította az ágyában a félrecsúszott párnákat, s az öregasszony a hét év előtti ideggyulladás emlékétől óvatosan jajintott egyet-egyet, Irén újra bejött a szobába, s egy féltékeny pillantást vetve a fiatalasszony gyors, ügyes kezére, kivitte a kis fatálcán a kiürült tányért és poharat. - Nem aggat a mamának ez a sok könyv itt? kérdezte Luca, helyére simítva a paplant. - Hisz egyszerre csak egyet olvas!
- De a többin gondolkodom - mondta az öregasszony szigorúan. - Ahhoz maga csak ne nyúljon! Megtanulta maga a német lecke?
Miután egy ideig hiába várt a feleletre, keskeny fejét a fiatalasszony felé fordította, s ráemelte rosszalló tekintetét. A tekintet oly hosszan tapadt rajta, oly elvesző s magafeledkezett volt, hogy az ember már azt hitte volna, elvesztette okát és célját, s értelmetlenül fénylik, mint az égitestek az űrben. Aztán egyszerre megint bekapcsolt az evilági forgalomba.
- Mit fog János szólni - mondta korholva az öregasszony -, ha visszajön, és maga még nem tud németül?
- János... János - dünnyögte Luca. - Örüljön, ha addig nem felejtek el magyarul is.
Az öregasszony újra ránézett. - Mit mond maga?
- Unom Jánost - dünnyögte Luca halkan, de ezt persze meghallotta az öregasszony. - Unom Jánost - ismételte Luca hangosabban, hogy bizonyosan meghallja. - Az hogy van, hogy ha János szóba kerül, azt a mama mindig meghallja, akármilyen halkan beszél is az ember? Unom a fiát; mama.
- Most maga megint rászed? - kérdezte az öregasszony nevetéstől kissé elferdült szájjal.
- Persze - mondta Luca.
Az öregasszony nem tudott mit felelni. De a menye arcán nyugvó tekintete oly súlyos és ártatlan volt, hogy Luca nem bírta el sokáig; felvetette fejét, és rámosolygott az öregasszonyra. Ez rögtön készségesen visszamosolygott. - Tessék csak mondani, mama - kiáltotta Luca -, hogy is volt az, amikor egyszer Savanyúkúton jártak?
Az öregasszony eltűnődött. - Savanyúkúton?
- Igen - mondta Luca. - Amikor egy éjjel az egész család egy szobában aludt?
- És?
- Hisz tetszik tudni - mondta Luca -, amikor valamennyien egy szobában háltak, s a másik fia leselkedett?
- A szegény Gyuri? Azt maga már nem ismerte.
- Az - mondta Luca -, a Gyuri. Amikor a mama este levetkőzött, s azt mondta a gyerekeknek, hogy forduljanak a falnak?
- Ach - mondta az öregasszony -, azt én már elmeséltem neked.
Luca rámosolygott. - De már nem jól emlékszem rá. Mikor is volt az?
- Ach, nagyon régen - mondta az öregasszony. - Talán ötven éve megvan.
- Több az - mondta Luca. - Most hány éves a mama?
- Kilencvenhat - mondta az öregasszony büszkén.
- No lássa! - kiáltott Luca. - Akkor meg még egészen fiatal asszony volt, amikor Savanyúkúton jártak, s nem kaptak csak egy szobát éjszakára. Legalább hatvan éve van már.
- Hatvan? - ismételte az öregasszony tűnődve. - Akkor én voltam harminchat?
- Olyasféle - mondta Luca. - No, tessék mondani, hogy is volt azzal a leskelődéssel?

- Az úgy volt... - kezdte az öregasszony. Hirtelen elhallgatott, egy bizonytalan tekintetet vetett menyére. - De azt én magának már elmeséltem.
- De ha nem emlékszem jól - mondta Luca. - Arra emlékszem, hogy este volt, a gyerekek már ágyban feküdtek, s a mama le akart vetkőzni. Szép asszony lehetett a mama fiatal korában.
- Igen - mondta az öregasszony egyszerűen. - Nagyon szép voltam. Tudja maga, akkor jöttek divatba a nagy kalapok, amiket egy széles fekete selyem- vagy bársonyszalaggal le kellett kötni... hogy mondják... az állkapocs alatt, s az én uram adta nekem ajándékba egy nagyon széles fekete moirészalag, s ha azzal lekötöttem az állkapcsom alatt, akkor minden úrfi megfordult utánam az utcán.
- Meghiszem - mondta Luca. - Nemcsak az úrfik, még az urak is. Hetényi professzor úr is megfordult volna a mama után, ha akkor már ismeri.
Az öregasszony szemérmesen elmosolyodott. - Ugyan - mondta, hirtelen szigorúvá vált arccal -, a professzor úr akkor talán még nem is élt.
- Persze - mondta Luca. - S hogy volt tovább?
- Micsoda?
- Hát a leskelődés?
Az öregasszony sovány ujjaival megtapogatta fekete főkötőjét. -Tudja maga - mondta elgondolkodva -, hogy ez a főkötő abból a széles fekete szalagból csináltak, amit akkor az uram adta nekem?
- De hisz ez bársony, mama - kiáltotta Luca nevetve -, a mama meg egy moiré selyemszalagot kapott.
- Mindegy - mondta az öregasszony elvörösödve. - Lehet, hogy az volt bársony. Na, mit akar maga tudni?
- Azt, mama - mondta Luca -, hogy akkor hogy vetkőzött le a mama Savanyúkúton?
- Egy szobában kellett aludni mindenkinek - mondta az öregasszony, s a hangja egy kissé berekedt, mintha megrokkant volna a hatvan év hosszú űrutazás irtózatos fáradtságától, a tekintete is egyszerre megkopott -, az úgy volt, hogy mindenkinek egy szobában kellett aludni, s a gyerekek már az ágyban feküdtek, s én le akartam magamat vetkőzni. Tudja maga, hogy akkor a hölgyek még mídert viseltek, nagy, hosszú mídert, innét idáig, s azt az uramnak kellett felfűzni, s én nem akartam, hogy a gyerekek lássák. Eh - mondta hirtelen türelmetlenül -, ezt én neked már elbeszéltem.
- De ha nem emlékszem, mama - mondta Luca. - Azt tudom, hogy akkor azt tetszett mondani a gyerekeknek, hogy forduljanak a falnak.
Az öregasszony szórakozottan bólintott. - Azt mondtam.
- S amikor a mama vetkőzni kezdett, akkor biztonság okából hátranézett, hogy a gyerekek tényleg megfordultak-e.
- Igen - mondta az öregasszony. - Ott álltam alsószoknyában...
- Tévedés, nem alsószoknyában - kiáltotta Luca, az elfojtott nevetéstől meg-megrángó szájjal -, hanem bugyiban, bokáig érő csipkeszegélyes bugyiban...
Az öregasszony is elnevette magát. - Igen, bugyiban.
- S amikor a mama hátranézett, akkor azt látta, hogy János becsületesen a fal felé fordult, de a kisebbik fia...
Az öregasszony újra elnevette magát. - A Gyuri lekseledett...
- Igen, lekseledett - mondta Luca. - A hasán feküdt, és a fél szemével a mamára sandított.
- Hosszú, aranyszőke haja volt - mondta az öregasszony ellágyultan -, nagyon szép göndör aranyfürtjei, s azok közül lekseledett ki a szobába.
- S aztán?
- Mit aztán?
- Hogy volt tovább?
Az öregasszony nem felelt.
- Tessék csak folytatni - mondta Luca -, mert én már nem jól emlékszem. A mama egy nagy törülközővel letakarta a gyerekágy rácsát...
- Persze hogy letakartam - mondta az öregasszony révetegen.
Luca hangosan nevetett. - S akkor a tükörből látta, hogy a háta mögött Gyuri meg-megráncigálja a törülközőt, és kikukkant rajta.
- Igen, kukkantott - mondta az öregasszony, s hogy kényelmesebben nevethessen, kiakasztotta a protézist a szájából, s beleeresztette az éjjeliszekrényen álló vizespohárba. - Kukkantott és röhögött.
- János pedig...
Az öregasszony most egyszerre felforrósodott az emléktől. - János pedig - mondta csöndesen - csak feküdt a falnak fordulva, s meg sem mozdult, szegényke.
- Már kisgyerek korában olyan becsületes volt, igaz, mama? - mondta Luca, kíváncsian nézegetve az öregasszonyt.
- Igen - mondta ez nagyon lassan s határozottan -, nagyon becsületes ember.
Behunyta szemét, a szobában csend lett. Az utcáról mély autódudálás huppant be a napfényben ragyogó szobába. Az öregasszony újra kinyitotta szemét, menyére nézett. - Dumme Gans - mondta hangosan, tagoltan -, maga azt hiszi, nem látom, hogy jobban emlékszik, mint én? Igenis, már akkor olyan becsületes volt, ezt akarta hallani maga?
- Egy nyavalyát - mondta Luca halkan, de ezt az öregasszony nem hallotta meg. Egy darazsat figyelt, mely az éjjeliszekrényen álló árvácskacsokor fölött körözött; nyakát nyújtogatva, félrefordított fejjel nézte, majd - elfeledkezve idegfájdalmáról - felkönyökölt, s orrára ültette szemüvegét, a szája egy kissé kinyílt izgalmában.
- Maga szereti János? - kérdezte egy idő múlva rekedten. Elfáradt, visszaereszkedett vánkosai közé, levette szemüvegét.
- Egy nyavalyát - mondta Luca.
Az öregasszony méltatlankodva összeráncolta homlokát. - Jól van, most maga ne vicceljen - mondta rekedten -, mert én komolyan beszélem. Ha szereti János, akkor mondja meg neki, ha hazajön Amerikából, hogy nem kell olyan nagyon önfejesnek lenni.
- Miért, mama? - kérdezte Luca kíváncsian.
Az öregasszony hallgatott. Maga elé nézett, a szája egy kissé megint elnyílt befelé figyelő izgalmában. - Nem baj - mondta. - Maga csak mondjon meg neki!
- De miért, mama? - kérdezte Luca.
Az öregasszony megint nem felelt. Egy kissé felemelte fejét, a szeme sarkába becsúszó tekintettel igyekezett elfogni az árvácskák fölött zúgó nagy darazsat, egy ideig nézte, újra visszaejtette fejét halványlila kispárnájára. - Egyszer én figyeltem ilyen darázs - mondta rekedten -, nagyon-nagyon régen volt. Az is így zúgicsált ilyen sárga árvácskák fölött, aztán leült az egyikre, s mert nagyon nehéz volt, az árvácska gyorsan átfordította fejét, s mélyen lehajolt a föld felé. Tetszik tudni, ha nem hajolt volna meg, akkor talán eltört volna a... hogyishívják... a szára.
- Ezt mondjam meg Jánosnak? - kérdezte Luca.
- Igen - mondta az öregasszony.
- Elébb kellett volna - mondta Luca.
- Mit mond maga?
- Nem szóltam semmit, mama - mondta Luca.
- Nem is kell - mondta az öregasszony.
- Maga csak mondjon meg neki.
- Miért nem a mama mondja meg?
Az öregasszony a menyére nézett, fáradtan legyintett. - Nagyon sokára jön haza - mondta, mereven maga elé bámulva. Szerencsére Irén ismét bejött a szobába; kedvesen gömbölyű, 
sima piros arca - mintha ünneplőbe öltöztette volna - csupa ragyogás volt, ősz haja is megcsillant a napfényben. Az öregasszony rögtön meglátta kezében a levelet. Felült, a szája kinyílt, de nem tudott megszólalni.
- Levelet tetszett kapni - mondta Irén, fél szemével Luca felé kacsintva.
Az öregasszony egy mély lélegzetet szedett. - A János?
- Honnét tudjam! - mondta Irén, az ágy mellé lépve -, nem olvastam el.
De ezúttal az öregasszonyt a közömbös hang játékával nem lehetett becsapni: mintha földrengés rázta volna meg s alakította volna át egy szempillantás alatt az egész szervezetét, a szeme kitágult, hosszú, csontos arcának üregei megteltek, kiszínesedtek, melle zihálva emelkedett, süllyedt a könnyű világossárga ágykabát alatt. Az izgalom iszonyú súlya kisajtolta lelkét a felhámra, a szem szivárványhártyájára, még a színtelen körmeire is, s kevés megmaradt, felvillanyozott ősz hajába. Kinyújtotta mind a két reszkető kezét, az egyikkel a levelet ragadta magához, a másikkal átölelte az öreg házvezetőnő nyakát, fejét magához húzta, megcsókolta. Annyira kifáradt, hogy percekbe telt, amíg rászánta magát, hogy feltépje a borítékot, s kiráncigálja belőle, széthajtogassa a géppel írt levelet. - Adja ide a nagyítóüveg, Irén - mondta lihegve. Feltette a szemüvegét, s reszkető kezében a nyeles nagyítóüveggel elolvasta, olykor szüneteket tartva, mintha kifulladt volna, majd egy-egy mély sóhajjal újra kezdve a hosszú, négyoldalas levelet, amelyet ezután egy hétig, naponta többször is elő fog szedni, s az első betűtől az utolsóig átszitálni telhetetlen emlékezetébe.
"...ezúttal igyekszem kipótolni a múltkori rövid levelemet, igaz, hogy most talán még kevesebb időm van, mert... s most jön a nagy újság!... a filmemen az utolsó simításokat végzem, egy hónap múlva befejezem, s utazom haza. Ezt akartam elsőnek közölni, hogy egy jó hírrel kárpótoljam mamát a hosszú várakozásért. Mához egy hónapra tűzték ki a film bemutatóját New York legnagyobb filmszínházában, melyben egyszerre harmincezer ember fér el, most épül a város közelében, egy kétezer méter magas hegy tetején, s a bemutatóig el kell készülnie, mert az én filmemmel akarnak nyitni, a tetejéről fél Amerikát belátni, egészen a Cordillerákig s az Andesekig, nem szólva az Atlanti-óceánról, amely itt éppolyan kék, mint az Adria Abbáziában, ahol egyszer együtt nyaraltunk mamával. A filmszínháznak persze külön repülőtere lesz, mert a gazdag emberek egész Amerikából a saját repülőgépükön járnak majd ide; a városból pedig, mármint a hegy lábánál elterülő New Yorkból külön helikopterszolgálat szállítja majd a nézőket, fejenként egy dollárért. A bemutatóra nagy ünnepélyt készítenek elő, de erre majd később térek rá, elébb arról szeretném megnyugtatni, hogy a sok munka dacára makkegészséges vagyok s nagyon jókedvű, hogy most már hamarosan hazamehetek, s noha napi tíz-tizenkét órát dolgozom, azért mindennap egy órát sportolok, hogy el ne hízzak, bokszolok, repülőgépet vezetek, sétálok és úszom. Mármost a mama azt kérdezi természetesen, hol úszom. A saját úszómedencémben, a parkban. Ennek külön története van.
Mama tudja, hogy eddig a Waldorf Astoriában, New York legnagyobb szállodájában laktam, egy húszszobás lakosztályban, a századik emeleten, ahonnét fél Amerikát be lehet látni. De olyan nagy személyzetet vagyok kénytelen foglalkoztatni, csak titkárból hat főt és vagy egy tucat gépírónőt, hogy nemigen fértünk el, pedig már a szalonjaimban is mindenütt ágyakat állítottak fel, sőt az egyikben emeletes ágyakat is, mint a svájci turistaházakban, amilyeneket mama a nászútján látott! - másrészt a riporterek, akik a világ minden részéből ideözönlenek, annyit zaklatnak, hogy elhatároztuk, elköltözünk, s titokban tartjuk tartózkodási helyünket. New Yorktól ezer kilométernyire egy XVI. századbeli kastélyt béreltünk ki, melynek minden kövét Franciaországból szállították ide, s itt újra felépítették, persze a legnagyobb komforttal, százholdas parkkal, több úszómedencével, golfterülettel, repülőtérrel, a házban légkondicionáló berendezéssel, s most itt jól elférünk, mert a kastélynak annyi szobája van, hogy még a néger inasom s a fodrászom is mindegyik egy-egy lakosztályt kapott, a lovászomnak pedig egy külön kis cottage-e van az istállók mellett; mert azt elfelejtettem 
mamának megírni, hogy mindennap reggeli előtt egy órát lovagolok; van egy Darling nevű kedvenc fehér kancám, azon szoktam kilovagolni, s olyankor még a titkáraimat is odahaza hagyom, s csak a filmtársaság által bérelt, biztonságomra kirendelt hat titkosrendőr követ lóháton száz lépés távolságban. Ha New Yorkban van dolgunk, akkor a piros-fehér-zöldre festett lökhajtásos repülőgépünkön egy óra alatt ott vagyunk, s még ebéd előtt hazarepülünk, mert mama ugye tudja, hogy délutáni sziesztámat itt is megtartom, hogy friss legyek az esti munkára. Címem titkos, nem írom meg, mama csak adja oda a leveleket Lucának, aki régi címemre, a Waldorf-Astoriába továbbítsa.
Mindezt s a személyemet ért többi kitüntető figyelmet őszintén restellem, s csak azért írom meg mamának, mert tudom, hogy örömet szerzek vele, és ezzel valamennyire enyhíthetem a távollét keserveit. Persze, ennek most már rövidesen vége szakad, s megint otthon leszek. Sajnos, egyelőre nem tudok mamának igazán szép ajándékot küldeni, mert a honoráriumot csak a film befejezése után kapom meg, s egyébként is otthon túl sok vámot kellene fizetni, így hát be kell érnie azzal a néhány aprósággal, melyet Lucával küldök. De már kinéztem mama számára egy nagy világosszürke Luxus-Fordot, ezt magam fogom hazahozni, egy lemezjátszót ezer lemezzel s egy szuperrádiót, mellyel még az Északi Sarkot is lehet fogni. (Bár igaz, hogy ott nem játszanak Beethovent.) Irénéknek veszek majd mama közelében egy kis öt-hatszobás családi házat, de hogy Lucának mit hozok, azt még nem árulom el. Van itt a parkban egy szelíd barna medvénk, kétszer akkora, mint Irén, azzal nagyon megszerettük egymást, talán eladják nekem, csak még nem tudom, hogy hol fogjuk otthon elhelyezni. Hasonlít arra a medvére, amelyet mamával együtt láttunk Bécsben, amikor tízéves koromban egyszer kivitt a schönbrunni állatkertbe, tetszik emlékezni? Aznap este pedig megnéztük Offenbach Szép Heléná-ját, s mama máig is meséli, hogy én az előadás alatt hangosan kiáltoztam boldogságomban, s akkorákat nevettem, hogy az egész nézőtér engem figyelt.
De még adós vagyok a bemutató előadásra tervezett ünnepség leírásával. Erről egyelőre még ne nagyon tessék beszélni, mert részben diplomáciai titok. Azt talán fölösleges is megemlítenem, hogy Amerika valamennyi rádiótársasága helyszíni közvetítést fog adni s persze a televízió is, úgyhogy legkevesebb ötvenmillió ember fogja látni a filmet. Száz vagy kétszáz újságírót várnak, a rádiók leghíresebb szpíkereiket küldik el, köztük a világhírű Mr. Smitht is, s természetesen az európai nagy újságok és rádiótársaságok emberei is ott lesznek. Persze, Pestig nem érnek el az adások.
Tiszteletemre igen előkelő embereket hívtak meg a bemutatóra. Mama tudja, hogy ezt nem hencegésből írom meg, hanem hogy öröme teljék benne. Rooseveltné, a volt elnök özvegye vállalta az ünnep védnökségét, és saját kezűleg meghívta legjobb barátnőjét, Vilma holland királynőt, aki már el is fogadta a meghívást. A francia köztársaság elnöke is eljön egész családjával, s az angol királynő képviseletében fia, a walesi herceg, akire mama bizonyára emlékezni fog, egyszer Budapesten is járt, s nagyon szerette a barackpálinkát. Eljön a szovjet külügyminiszter is, Magyarország képviseletében a kultuszminiszter, a német kancellár, a görög király, s most még csak azon gondolkodnak - ez diplomáciai megfontolás dolga -, hogy meghívják-e Francót, a spanyol diktátort is. Eljön a dzsapurtai maharadzsa is, egész udvartartásával s kedvenc fehér elefántjával, amelyet, persze nem lehet repülőgépen a hegyre szállítani, így hát a hegy lábánál, a síkságon építtet számára fehér márványtömbökből külön istállót, szintén légkondicionáló berendezéssel, s egy külön cottage-et az elefánt ápolószemélyzete számára. A nyerge színaranyból készült, gazdagon kirakva fehér gyöngyökkel és drágakövekkel..."
Mire az öregasszony a levél végére ért, a kiállott izgalom fáradtságában hirtelen elaludt. Nyugodtan lehetett beszélgetni, mert ha nem látta a mozgó szájakat, füle már nem figyelmeztette semmilyen zajra, beszélgetésre, még ha közvetlen közelében hangzott is el. Csöndesen aludt, lélegzetét sem lehetett hallani, csontos arcán a beteljesült boldogság igézete. Bár szellemi ereje még nagyjából ép volt, s olykor-olykor még gyanakodni is tudott, már 
amennyire naiv természetétől tellett, de fiáról, ennek eszéről, tehetségéről, erejéről, bátorságáról mindent elhitt: zseninek tartotta, s minden szavában vakon bízott. - Megint nem vette észre, hogy Pesten adták fel a levelet - mondta Irén kuncogva. Luca felugrott, az ablakhoz futott, s az ágy háta mögül - hogy álmában se lássa meg - kiöltötte nyelvét az öregasszonyra.
- S miket tetszett benne írni?
- Sokat... vastagon - mondta Luca.
- Ma még nem fog róla beszélni - mondta a házvezetőnő -, de holnap majd hajnali hatkor becsönget.
- Magának is legyen valami öröme - mondta Luca.
A két nő hallgatott. Az egyre magasabbra szálló nap lassanként kivonta magát a szobából, az öregasszony fehér arca már teljesen árnyékba merült, csak a szoba túlsó végében álló nagy hármasszekrény hosszú tükörlapja hányta vissza a beleömlő fényt, melyet a metszett üveg szélei a szivárvány hét színére bontottak, egy rezgő, színes fényhálót vetve a fehér falra. A kis csokor sárga árvácska fölött álmosítón dongtak a darazsak.
- Sokáig nem tetszik ezt már bírni - mondta a házvezetőnő, egy szánakozó pillantást vetve a fiatalasszonyra.
- Nem a ló... - mondta Luca.
- Hát tíz évig nem!
- Egyet már leült - mondta Luca. - Már csak kilenc van hátra.
A házvezetőnő bólintott. - Azt meg már nem éri meg az öreg nagysága.
- Nem - mondta Luca. - De amíg él, hadd legyen meg mindene.
- A Hetényi professzor úr megígérte neki, hogy száz évig fog élni - mondta az öreg házvezetőnő. - Az még négy év.
- Lehet - mondta Luca. - Jöjjön csak ide, Irénke, nézze meg, hogy innét hátulról milyen jó fazonja van az arcának!
Az öregasszony olyan kitartóan s boldogan aludt, hogy Luca elhatározta, nem várja be, míg felébred. De mire az ajtó felé indult volna, háta mögött az ágyban fekvő kinyitotta szemét. - Hova megy maga? - kérdezte.
Luca hátrafordult, nevetett. - Meg akartam lógni, mama.
Az öregasszony nem felelt, hosszan rajta nyugtatta tekintetét menye szívósan törékeny, karcsú alakján. Egy kissé fel is emelte fejét, szelíden elmosolyodott. - Milyen szép piros a maga haja a napban! - mondta. - Mint egy angol királykisasszonynak.
Luca elpirult. - No, tessék! - mondta. - Igazán szép, mama?
- Igazán - mondta az öregasszony. Egy ideig még bólogatott, aztán begörbített mutatóujjával magához intette menyét. - Tessék engem megcsókolni! - mondta. - Ne itt a homlokomra! Én is akarom magát. Maga nagyon jó és szép.
- No, tessék! - mondta Luca.
- Akarom valamit kérdezni - mondta az öregasszony. - Miért kell Amerikában titkosrendőr a János fiam mellé?
Luca egy nagyot nyelt, a szempillája verdesni kezdett. - Amerikában minden híres emberre titkosrendőrök vigyáznak, mama.
- Jól van - mondta az öregasszony megnyugodva. Hirtelen vékonyan, öregesen elnevette magát. - Kell magának egy medve? - kérdezte, fogatlan szája elé kapva kezét. - Egy nagy medve, olyan nagy, mint két Irén? Mein Gott, micsoda gondolat! Ilyen idea is csak neki juthatja eszébe. - Az öregasszony olyan jóízűen kacagott, hogy a könnye majd kicsordult. - Na, most menjen maga! - mondta hirtelen türelmetlenül. - A levelet majd holnap elmesélek.
De alighogy Luca az ajtóhoz ért, újra visszahívta.
- Na, tessék, kérem - mondta idegesen -, hát nem elfelejtett kihuzigálni a szakállamat, pedig ma délután jön a Hetényi professzor úr. Tessék kivenni a csipesz a fiókomból! Meg az új 

hálókabátot is, mert Irén majd nem akar ideadni. Tessék mindjárt rám húzni. Tetszik látni - mondta, miközben büszkén nézegette meztelen karját -, tetszik látni, még milyen szép sima, nincs benne egyetlen ránc sem, csak ha behajlítok, itt a könyöknél.
- Ott a fiataloknál is ráncos, mama - mondta Luca.
Az öregasszony ránézett.

2. MAJESTUOSO
Luca ezúttal a szokottnál később csöngetett be anyósához a kis kerti házba. Szemben a kapuval négy liba gágogott a napsütötte porban, a négy asszony már hazament ebédet főzni.
Az ősz hajú, köpcös házvezetőnő nyitott ajtót. Nem engedte be rögtön a vendéget, eléje állt a küszöbön, s piros almaarcába vájt apró szemeivel - mintha lassított felvételre készülne - fürkészve, hosszan nézett a fiatalasszony arcába.
- No, nem enged be? - mondta ez nevetve.
- Valami baj van? - kérdezte a házvezetőnő a nyitott ajtóban állva.
- Ló... - mondta Luca. - Miért volna baj? Nem enged be?
Az öreg házvezetőnő nem mozdult el az ajtóból.
- Miért volna baj? - mondta Luca. - Semmi baj nincs.
- Akkor miért nem hozott ma virágot? - mondta a házvezetőnő.
Luca nevetett. - Be jó szeme van. Nem volt időm. No, engedjen már be! Nem látja, hogy már amúgy is elkéstem?
- Nem volt ideje? - kérdezte a házvezetőnő.
A kis fehér konyhába, melyet a szembetűző nap s a fehérre lakkozott konyhabútorok duplán meg-megragyogtattak, a pázsitot szegélyező jázminbokrok egy csóva fullasztóan édes illatot küldtek. A fiatalasszony, körbeforgatva kis egyenes orrát, hevesen szimatolt. - Nem érzem a vajas pirítóst - mondta. - Már megette?
- Régen.
- Olyan késő van?
- Dél felé jár - mondta a házvezetőnő.
- Irénke, lopja ki a vázából a tegnapi virágot - mondta a fiatalasszony - s hozza ki! Nem volt ma időm venni.
- Nincs pénze? - kérdezte a házvezetőnő.
A fiatalasszony nem felelt. - Lopja ki a tegnapi virágot a vázából - mondta -, s adjon egy kis selyempapírt köréje! Milyen virágot is hoztam tegnap?
A házvezetőnő a fejét rázta. - Nem lehet kilopni, mert ha mást nem, de azt rögtön észreveszi, ha hiányzik. Fehér szegfűt hozott tegnap.
- Hozza csak ki - mondta Luca -, majd kirúzsozom.
A házvezetőnő elnevette magát. - Adjak egy pohár pálinkát?
- Adjon!
Irén a konyhaszekrényhez lépett, s kinyitotta. A fejrész alsó polcán, amely hófehér csipkeszegélyes papírral volt leborítva, a hátrahajló ajtó mögül sorban felcsillantak egymás mellett, egy-egy oszlopban, a levesestányérok, a nagy lapostányérok, a desszerttányérok - ezek oszlopa valamivel alacsonyabb volt -, majd egymásra máglyázva a különböző nagyságú pecsenye-, saláta-, főzelék-, tésztástálak, a legsarokban az urna alakú nagy levesestál, valamennyi egy-egy keskeny aranycsíkkal szegélyezve, melyek külön is felvillantak a napban. A desszerttányérokból tegnap megint eltört egyet mondta a házvezetőnő, miközben a felső polcról a poharak, csészék és csészealjak közül kivett egy metszett likőröspoharat, és a pálinkásüveget óvatosan kotyogtatva, teletöltötte. - Most már négy hiányzik a szerviszből.
- Mi baja van? - kérdezte, amikor kezében a teli pohárral hátrafordulva, észrevette, hogy Luca a konyhaasztalra borulva hangtalanul sír. - Tudtam én...
A fiatalasszony ingerülten felkapta könnyes arcát. - Mit tudott... mondja, mit tudott?

Az öreg házvezetőnő szótlanul nézte.
- Hát csoda, hogy bőgök - mondta Luca szipogva -, amikor törik-zúzzák az örökségemet? Most már négy desszerttányér hiányzik! Vagy a szerviszt magára hagyta?
- Rám - mondta a házvezetőnő, gyorsan, határozottan. - Az ezüsttel együtt. Mi baja van?
- Semmi.
- Nincs pénze?
- A múlt héten is kerestem hetvennégy forintot nejlonfestéssel - mondta Luca. Zsák alakú fehér retiküljéből kikotorta zsebkendőjét, a púdert, rúzst, tükröt, maga elé dobta őket az asztalra. A tükör egy kissé púderes volt, zsebkendőjével megtörülgette, arca elé emelte, aztán a létért folyó küzdelem szívszorongató komolyságával egyenként kivallatta minden vonását: a tükröt ide-oda mozgatva, mutatóujja hegyével lesimította két olajos szemhéját, majd beszopta ajkát, s a kérődző tehénszáj mozdulatával felső ajkát egyszer-kétszer az alsóhoz törülgette. Megnyálazta ujját, és végighúzta szemöldökén. A világ teremtése - mely alatt nincs sem halál, sem enyészet - befejeztetett. Még egyszer ferdén feltartotta a tükröt, s a szeme sarkából egy gyors tekintetet vetett súlyos bronzvörös kontyára: ez volt a vasárnap. - Nem is kellett csak két nap meg két éjszaka dolgoznom érte - mondta, a világteremtés fáradalmának még egy utolsó rezgésével hangjában.
A házvezetőnő melléje húzta, s leült a sámlira, amelynek lekoptatott festéke alól már kilátszott a nyers fa. Adhatok kölcsön - mondta -, az uram tegnap hozta haza a fizetését.
- Menjen a... - mondta Luca. - A fodrász a múltkor is nyolcszáz forintot kínált a hajamért, abból is kivolna két hónapi házbér.
- Nincs semmi hír? - kérdezte a házvezetőnő egy idő múlva.
- Nincs. Az anyósom?
- Az elébb aludt, amikor benéztem hozzá.
A fiatalasszonynak újra könnybe lábadt a szeme. Most már fel sem tudott lázadni önmaga ellen, annyira el volt kenődve. - Mi baja van? - kérdezte a házvezetőnő.
- Semmi - mondta Luca. - Ideges vagyok. Ne faggasson már!
- Megjött az ünnepe?
A fiatalasszony elnevette magát, szeme sarkában a megrekedt könnycsepp kioldódott, lepergett. - Lassan már arról is leszokom.
- Hát?
- Megint ott volt a végrehajtó - mondta a fiatalasszony. - Kilenckor jött, s tizenegyig szuttyongatott.
- De hisz már mindent lefoglalt - mondta a házvezetőnő.
- Még nem.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy még nem foglalt le mindent - mondta Luca.
Az öreg házvezetőnő összekulcsolta kezét a hasa fölött, s maga elé nézett. A ház előtt az utcán ijedten gágogtak a libák. - Alighogy kitette a lábát - mondta Luca -, feljöttek a házfelügyelőék, mind a hárman, az ember, az asszony meg a kislány, körülálltak, és elénekelték Verdi Requiem-jét, hogy megnyugtassanak.
- Mit?
- Semmit - mondta Luca. - Hülyéskedem.
A házvezetőnő felállt, aztán hirtelen újra leült.
- Kislány koromban, Majsán, a zárdában, az angolkisasszonyoknál egyszer megtetvesedtem - mondta a fiatalasszony, homlokát ráncolva -, s a főnökasszony parancsára kopaszra nyírták a fejemet, egy évig eltartott, míg valamennyire utánanőtt. Abban az egész esztendőben körülbelül úgy éreztem magam, mint mostanában.
A házvezetőnő hallgatott.

Lám - mondta Luca -, most jut eszembe, hogy a főnökasszony is bécsi volt. Az is bántott, hogy a Bulyovszky Lillával mindig németül beszélt, amit nem értettem meg.
- Levágta a szép vörös haját? - kérdezte a házvezetőnő.
- Azért vágatta le, mert vörös volt - mondta a fiatalasszony. - Másnap meg az anyám, ustorral a kezében, elment a zárdába, s alig lehetett lebeszélni arról, hogy meg ne verje a főnökasszonyt.
- Azt hittem, hogy a végrehajtó már mindent lefoglalt - mondta a házvezetőnő egy idő múlva.
- Nem foglalt le mindent - mondta a fiatalasszony makacsul.
- Hát mit hagyott meg?
A fiatalasszony egy türelmetlen mozdulatot tett, beütötte könyökét az asztalba. - Ne jöjjön váratlan vendég!... Ne jöjjön váratlan vendég! - kiáltotta ijedten, és kezével könyökéhez kapva, kihúzta belőle a váratlan vendéget, majd kifordított tenyerével szétszórta a levegőbe. - Ma már épp elegem volt belőlük. Az én bútoromat eddig még nem foglalta le.
- Hát persze hogy nem - mondta Irén.
A fiatalasszony idegesen megrázta fejét. - Miért persze? Azért persze, mert megvolt mind a régi számlám meg szállítólevelem, s azzal hitelt érdemlően bizonyítani tudtam, hogy a bútor az enyém s nem Jánosé. Jánosnak még egy szobára való bútora is alig volt, még egy rendes ágya sem, amikor feleségül vett.
A házvezetőnő bólintott. - Tudom.
- Most meg visszaküldte a minisztérium Kulinka urat - mondta Luca, könnyekkel a szemében -, hogy mindent foglaljon le, én meg pereljem vissza, ami az enyém. Csak úgy köpködte a nullákat, tízezer, ötezer, nyolcezer, meg még tízezer, meg még négyezer... hiába rimánkodtam neki, hogy úgyis visszaítélik nekem, vegye alacsonyabbra, mert nem győzöm a bélyegköltséget. Szomorúan rám nézett, csóválta a fejét, majdhogy el nem sírta magát, úgy sajnált, aztán elordította magát: egy neobarokk szekrény húszezer.
- Húszezer - ismételte a házvezetőnő fejcsóválva.
- Mit szörnyülködik! - mondta Luca. - Megér húszat, meg is kapom, ha eladom. De nem adom el, inkább belegebedek. János mindent úgy találjon meg, ahogy elhagyta.
A házvezetőnő maga elé nézett a földre.
- Mit bőg! - mondta a fiatalasszony ingerülten. - Mit bőg! Akárcsak Kulinka úr. Testi motozás nem lesz - mondta könnybe lábadt szemmel -, de minden szekrénybe benyúlunk... Irénke, adja ide azt a múltkori üres francia szappandobozt, amit félretettünk.
- Szappant hozott neki? - kérdezte a házvezetőnő, a konyhaszekrény felé indulva.
- Meg azt a... azt az üres csehszlovák cukorkakartont is, azt a szép pirosat - mondta a fiatalasszony, mialatt a retiküljéből kikotort egy Kék-Vörös szappant s egy zacskó csokoládébonbont.
- Még a múltkori is egészben megvan.
- Hadd legyen neki! - mondta a fiatalasszony. Elfintorodott, kivicsorította a fogát. - Az édes János fia küldte neki Amerikából - mondta gúnyosan, miközben a zacskóból kiöntötte a cukorkát az asztalra, s ujjheggyel egyenként berakta a szép piros csehszlovák kartonba, épp kitelt belőle a két sor. Újra elnevette magát.
- Mi baj? - kérdezte Irén.
- Semmi - mondta Luca. - Magamon nevetek.
Gyors egymásutánban három-négy rövid csengőberregés hallatszott. A házvezetőnő a fiatalasszony felé fordította fejét. - Bemegy? - kérdezte.
- Még egyet-kettőt pihegek - mondta Luca.
- Nem akarna elébb ledőlni a szobámban egy negyedórára?
- Minek? - mondta Luca. - Ebéd után amúgy is lefekszem, fel se kelek reggelig. Most megint nincs munkám.

- Mért nem megy egyszer moziba? - kérdezte a házvezetőnő egy idő múlva.
- Minek? - mondta Luca. - Nevetek én magamon eleget.
Újra megszólalt a csengő. Amióta az öregasszony körülbelül egy hónappal ezelőtt egyik délutáni szobasétája alatt megszédült, elesett, s bokában eltörte a bal lábát, még idegesebb és szeszélyesebb lett, mint balesete előtt; néha kétszer-háromszor egymás után is beberregtette Irént, de máskor meg naphosszat nem ért a csengőhöz, begipszelt lábával, behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyban, nem olvasott, a rádiót sem nyitotta ki, s csak azon lehetett észrevenni, hogy ébren van, hogy rögtön felnyitotta szemét, mihelyt meghallotta, hogy valaki a szobában van. Szeme tükre ilyenkor nem az eszméletlen alvástól párásodott be, hanem egy még hosszabb távollét fáradalmától, mely sárgás arcbőréből is kivonta az eleven fényt, s a szája sarkán kicsurgatta az ellenőrzés nélkül maradt, fegyelmezetlen nyálmirigyek nedvét. Ilyenkor nem is szólalt meg rögtön, ahogy a szunyókáló öregemberek szokták - akik önvédelemből, mint a kiszolgáltatott állatok, eltagadják, hogy aludtak, s rögtön rekedt hangadással bizonygatják, hogy védekezésre készek -, hanem egy hosszú, fürkésző tekintetet vetett az elébe kerülő arcra, s megvizsgálta, milyen nem létező idegen világból merült fel. Legyinteni is szokott ilyenkor egyet, mint aki elveti a kelletlen látogatást. Lábtörése óta már nem kelhetett fel megszokott délutáni sétájára - s bár fájdalmai nem voltak, s nem is sejtette, hogy a lába el van törve, csak ficamodásról tudott -, az időbeosztásából kimaradt negyedórányi foglalatosság egész napirendjét felborította, s megbolygatta kicsire zsugorodott, de állékony világképét. A meghalt Hetényi professzor helyett egy új orvost kellett a színre léptetni a professzor helyettesítésében - aki a Szovjetunióban tanulmányúton van -, s ez is egy nagyot lökött elbizonytalanodott életérzésén, s bár dr. Illést, az új orvost azonnal megkedvelte, mert valamilyen felderíthetetlen idegvezetéken át, nem tudni, miért, János fiát idézte fel eszméletében, az életterébe hatolt idegen személy mégiscsak megzavarta hosszú esztendők óta leülepedett életrendjét. Dr. Illés persze szintén tudott németül, s jól ismerte a német klasszikusokat - más orvost nem is mertek volna az öregasszony színe elé hozni -, de ezenkívül még szép tenorhangja is volt, s néha hangversenyeken is fellépett, énekelni pedig még Hetényi sem tudott. Mi sem természetesebb, mint hogy dr. Illés, a professzor úr példáját követve, fenntartás nélkül osztozott az öregasszony csodálatában fia iránt.
- Maga az, Irén? - hallatszott a szobából az öregasszony hangja.
Luca felugrott, s lábujjhegyen az ajtóhoz szaladt hallgatódzni. Ha nem látták is, akkor is éppoly kecsesen mozgott, mint amikor társaságban volt, akárcsak az anyósa társaságában is, aki pedig már elég rosszul látott; s testével párban az arca akkor is játszott, fintorgott, felvonta mozgékony szemöldökét, homlokát ráncolta, nevetett, rámosolygott önmagára, mint egy második személyre, aki nézi, figyeli, meghallgatja és gyönyörködik benne. Egyébként olyan éles füle volt, hogy akár a konyhában is maradhatott volna, onnét is meghall minden szót.
- Maga az, Irén?
- Hát ki volna? - mondta a házvezetőnő. - Csöngetni tetszett.
- Jöjjön csak közelebb, Irénke, nem látom az arca mondta az öregasszony gyanakodva. - Csöngettem?
- Kétszer is.
- Nem emlékszek - mondta az öregasszony. - Nem tudja maga, hogy én mit akartam?
- Még azt is én tudjam-morogta az öreg házvezetőnő. - Meg akarta kérdezni, hogy hány óra van.
- Jól van - mondta az öregasszony. - Mondja maga, hány óra van?
- Mindjár dél lesz.
- Mindjár dél lesz? - ismételte az öregasszony elgondolkodva. - Mást nem akartam?
- Meg akarta még kérdezni, hogy én mit eszek ebédre.
- Mit eszik maga?
- Ami a tegnapi marhahúsból maradt, krumplival meg paradicsommártással.
- Fuj - mondta az öregasszony -, az nekem nem kell. Káposztás kocka nem lesz?
Irén a fejét rázta.
- Kár - mondta az öregasszony csalódottan. - Azt a Hetényi professzor úr szigorúan megtiltotta, de azért én egy kanállal mindig eszek. Tudok már, hogy mit akartam. Mondja maga, hány óra van?
- Mondtam már, hogy dél - ismételte türelmesen a házvezetőnő.
- Tudok... tudok, hogy dél - mondta az öregasszony. - De akkor a fiatal nagysága miért nem jött még el?
Luca ezt akarta hallani, elégedetten elfintorodott. Mégiscsak hiányzik az öregasszonynak, ha másért nem, hát hogy a fiáról beszéljen neki. Visszafutott a konyhába, felkapta a retiküljét, még egyszer gyorsan szemlét tartott a kis házi tükörben, aztán megint vissza, be a szobába. - Kezitcsókolom, mama - kiáltotta hangosan.
- Maga az? - mondta az öregasszony rosszkedvűen. - Miért jön olyan későn? Irén mondja, hogy már dél van.
- Egy hosszú levelet írtam Jánosnak, mama - mondta a fiatalasszony -, s kivittem a repülőtérre, hogy még ma elmenjen.
- Ja - mondta az öregasszony.
- Mit hoztam a mamának? - énekelte Luca.
- Biztos virágot - mondta az öregasszony. - Maga sose tanul meg spórolni? Milyen virág az?
- Fehér szegfű.
Az öregasszony az éjjeliszekrény felé fordította fejét, de ott nem látta a tegnapi fehér szegfűt. Visszafordította fejét, s bizonytalanul nézegette Luca kezében a vázát. Gyorsan beletettem a többihez - mondta Luca -, mert már kissé elpetyhüdtek a hosszú úttól. S mit hoztam még a mamának? - tette hozzá sietve, egy elterelő hadmozdulattal. De az öregasszony nem nézett a retikülje felé, még mindig a fehér szegfűt bámulta. - Mit hoztam még a mamának? - ismételte Luca még hangosabban.
Az öregasszony közömbösen szemlélte az ajándékokat. - Jól van - mondta fáradtan. - Francia szappan? János küldi? Nagyon jól szaglik. Adja oda maga Irénnek, az majd elteszi: A zserbót is. Tessék írni Jánosnak, hogy most ne küldje többet, mert most elég van.
- Csak küldjön nyugodtan - mondta Luca. - Abból sosincs elég. Mért ne küldjön?
- Mert spóroljon - mondta az öregasszony fáradtan. - Õ sem tud spórolni. Mi lesz magával, fiacskám, ha nem tanul meg spórolni, se te, se ő? Egyszer maga is megöregszik.
- Soha, mama - mondta Luca nevetve. - Amíg rúzs meg arcfesték van a világon.
Az öregasszony lehunyta szemét. - Már azt hittem, délután van - mondta panaszosan -, s maga már el is ment haza. Pedig csak dél van, s most meg kell még enni nekem azt a mizerábilis ebéd.
Hirtelen felkönyökölt, s elfeledkezve idegfájdalmáról, kihajolt az ágyból, és szemének homályos fekete sugaraival szigorúan menye arcába világított.
- Jöjjön csak közelebb, fiacskám! - mondta.
- Tessék, mama.
- Még közelebb! - mondta az öregasszony. - Még közelebb! Mondja meg nekem, fiacskám, az igazat: mikor jön haza?
- Kicsoda? - kérdezte Luca ijedten. Egy év óta első ízben történt, hogy az öregasszony felszínre bocsátotta; s a maga számára is ilyen nyíltan kiteregette szennyes kétségeit. Máskor is megesett, hogy elvesztette türelmét, s szidta a fiát, hogy miért hagyja ilyen sokáig magára, de igazmondásában - hogy egy hónap múlva vagy három hónap múlva hazajön - még sohasem kételkedett, s ha az egy hónapos vagy a három hónapos határidő letelt (amit aritmiás időérzékével amúgy sem tudott számon tartani), s a fia mégsem érkezett meg, akkor anyai bizalmával, tűz és vízálló hiszékenységével kétely nélkül tudomásul vette, hogy fiának dolga van, és szinte azonnal belenyugodott az új határidőbe. Most történt meg először, hogy nyíltan fellázadt. - Tessék megmondani az igazat! - ismételte csöndesen, de makacsul. Feltette szemüvegét, s még közelebb húzódzkodva menye arcához, követelődző sötét tekintetével a szemébe nézett. - Mikor jön haza?
- Hát a múltkori levelében azt írta, hogy három hónap múlva végleg elkészül a munkájával - mondta Luca -, s abból egy hónap már letelt.
Az öregasszony hirtelen hátrahanyatlott vánkosaira, s vékonyan, öregesen elsírta magát. Tágra nyílt szeméből egyenletesen csurrantak ki a könnyek, s lassan végigfolytak keskeny, csontos arcán, mely nem torzult el érintésükre, végigperegtek állán, s aláfolytak fekete bársony főkötőjének szalagja alá. Luca már több éve ismerte az öregasszonyt, de még nem látta sírni, még ötvenhatban sem, amikor az ágyúgolyók majd elvitték a háztetőt a fejük fölött, s a két asszony napokig egyedül szorongott a meg-megránduló szobában, mert Irén az uránál volt, a város másik végén, Angyalföldön, az üzemben, s nem mert hazajönni, Jánosról pedig már egy hete nem hallottak hírt. Az öregasszony már akkor is félig-meddig tehetetlenül feküdt az ágyban, de kemény arca meg sem rezdült a bombarobbanásokra - igaz, hogy már akkor is nagyothallott -, s naphosszat hosszú történeteket mesélt menyének saját lány korából s főként Jánosról, s meséltetett Lucával ennek falusi lány korából és családja történetéből. - Nem szabad sírni, mama! - mondta a fiatalasszony, akinek egy pillanatra elállt a lélegzete a rémülettől. - Két hónap, az nem nagy idő.
- Addig én már nem élek - mondta az öregasszony a szeméből csurgó két sor könny között. - Addig én már nem élek - ismételte, maga elé nézve.
- Ugyan, hova gondol, mama! - kiáltotta Luca teljes erejéből. - Hetényi professzor úr megmondta, hogy száz évig fog élni.
- Mit mond maga? - kérdezte az öregasszony.
- Hetényi professzor úr megmondta, hogy...
Az öregasszony menye felé fordította kisírt arcát. Nem szólt egy szót sem, csak ártatlanul mindentudó súlyos tekintetét pihentette rajta egy ideig, aztán felemelte kezét és legyintett. - Az még legalább négy év! - kiáltotta Luca.
Az öregasszony visszafordította arcát, a mennyezetet nézte. - Ach menjen! - mondta. - Talán a Hetényi professzor úr is meghalt már.
A szobában egy pillanatra csönd lett, csak a vánkosok között szörtyögő halk szipogás hallatszott. - Jól van, mama - mondta Luca hirtelen elhatározással. - Írok Jánosnak, hogy jöjjön haza.
- Mit mond maga? - kérdezte az öregasszony néhány pillanat múlva.
- Írok Jánosnak, hogy azonnal jöjjön haza - ismételte Luca hangosabban.
- Mikor?
- Még ma.
Az öregasszony újra a menye felé fordította arcát. - Nem azt kérdek - mondta. - Hanem, hogy mikor jöjjön haza?
- Azonnal - kiáltotta Luca. - Igaza van a mamának, eleget bitangolt már Amerikában, már én is unom.
Az öregasszony könnyei elálltak, egy nagyot sóhajtott. - Hogy azonnal jöjjön haza? - ismételte kétkedve, mint aki nem hisz a fülének.
- Megírom neki - kiáltotta Luca, közelebb hajolva az ágyhoz -, hogy ha eddig nem tudta befejezni azt a kutya filmet, akkor hagyja a fenébe, s jöjjön haza. Mamának teljesen igaza van, én sem vagyok hajlandó már tovább várni.
- Hagyja abba a film? - ismételte az öregasszony.
- Megnyugodhat, mama - kiáltotta Luca -, ha én megírom neki, hogy jöjjön haza, különben elválok tőle, akkor ész nélkül hazajön.
Az öregasszony értetlenül nézett menyére. - Elválik tőle maga?
- El én - mondta Luca. - Hát mondja, mama, szabad egy asszonyt ilyen sokáig egyedül hagyni? Mindenki más már rég megcsalta volna, csak én... Minek néz engem az a félkegyelmű?
- Hagyja abba a film? - ismételte az öregasszony reszkető szájjal. - A premier előtt?
- Ló... a premierbe! - mondta Luca. - Süsse meg a premierjét olajban! Nem kellenek nekem a dollárjai! Jöjjön haza, amíg faképnél nem hagyom.
Az öregasszony felkönyökölt. - Mit mond maga? Hogy hagyja faképnél János?
- Rakja füstre a dollárjait! - mondta Luca. - Tudom, hogy egy fillért sem kap, ha nem fejezi be a filmet, s hogy akkor hiába dolgozott nem tudom én meddig, én nem bánom, én nem rostokolok itt tovább egyedül.
Az öregasszony most már egészen felült az ágyban. Ha János most jön haza, akkor nem kap egy dollár sem? - kérdezte.
- Nem hát! - kiáltotta Luca dühösen, a szeme sarkából kíváncsian figyelve az öregasszonyt. - Hát ne kapjon, nekem nem kell a pénze. Mamának teljesen igaza van, még ma sürgönyzök neki, hogy azonnal jöjjön haza.
Az öregasszony hallgatott.
- Dumme Gans - mondta hirtelen, haragosan kipirult homlokkal. - S akkor csinálta hiába az egész munka?
- Csinálta hiába! - mondta Luca. - Ne csak a munkájára gondoljon! Van neki felesége meg imádott édesanyja is.
- Dumme Gans - ismételte az öregasszony egyre jobban kivörösödve. - Férfinak első dolog van a munka. Maga nem száríthat a lelkén, hogy János nem csinálja meg a film. Nem tudja, hogy a holland királynő is akar látni?
Luca a fejét rázta. - Én nem bánom, én még ma sürgönyzök neki. Mamának teljesen igaza van.
- Nincs igaza! - sipította az öregasszony dühösen. - Maga nagyon ostoba. Azért mert én nyafogok egy kicsit, azért maga nem kell mindjárt tépni a maga haja. Maga csak ne írjon semmit sem.
- Nem is írok, sürgönyzök - mondta Luca. - Hát ki fontosabb: a mama vagy a holland királynő?
- Azt én megtiltok, hogy sürgönyözzön - mondta az öregasszony. Feldúlt arca, amelyet a szokatlan felindultság még hosszabbra és soványabbra nyújtott, s nagy, egyenes orrát még jobban kiugrasztotta a koponya csontszerkezetéből, fenyegetőn meredt menyére. De már a következő pillanatban szinte valószínűtlen változáson esett át: ellágyult, megszelídült, s a szervezetében kilenc évtized alatt felgyűlt bölcsesség megvesztegető bájával mosolygott menyére.
- Maga ide hallgasson, fiacskám - mondta. - Én tudok, hogy magának mi fáj, én tudok, hogy maga féltékeny Jánosra. De én ismerek az én fiam, maga csak legyen nyugodt. Az én fiam olyan, mint én, az hűséges ahhoz, aki szereti. Az lehet, hogy egyszer-kétszer megcsal magát Amerikában, megcsal magát Európában is, mert én is megcsaltam egyszer az én uram, de az én fiam a végén minden nőnek azt fogja mondani: sipirc! Nem kell neki sürgönyözni. Az én fiam magával fog élni és meghalni.
Szerencsére csengettek, dr. Illés, az új orvos ugrott fel az öregasszonyhoz egy negyedórai gyógypedagógiai beszélgetésre. Az öregasszony, minthogy rejtélyes képzettársításai során az orvost olykor egy-egy pillanatra behelyettesítette fia alakjába, sokat veszekedett vele is, és minél többet házsártoskodhatott, annál jobban megkedvelte az orvost. Könnymarta, megviselt arca most is azonnal felragyogott, mihelyt megpillantotta az ágya mellett. Orvos volt, ez is elég okot adott a tiszteletre - az öregasszony tizenkilencedik századi racionalizmusával babonásan ünnepelte a tudományt -, de ezen túl a hat láb magas, széles vállú, értelmes mosolyú fiatal orvos férfivarázsával is megihlette még mindig érzékeny női szívét, kopaszsága Jánoséra emlékeztetett, klasszikus irodalmi műveltsége - bár nem vetekedhetett Hetényi professzor úréval - a saját lány korára és udvarlóira. Úgy telefröcskölték egymást idézetekkel, ahogy folyóban fürdőző kacér gyerekek a vizet paskolják egymás arcába.
Az öregasszony csak egy dologgal nem tudott megbékélni: hogy dr. Illés olykor templomban is énekelt, a Belvárosi templom vasárnapi zenés miséjén, vagy úrnapján, vagy feltámadáskor a Krisztina téri templomban. - Na, énekelte a főorvos úr megint a templomban? - kérdezte csúfondárosan, az orvos föléje hajló nyájas arcára szegezve fáradt tekintetét. - Tudja maga, hogy én nyolcvan éve nem voltam templomban?
- No, egyszer sem? - mondta az orvos. - A menyegzőjén se?
- Se - mondta az öregasszony. - Csak képeket nézni, amikor az én uram engemet elvitt Franciaországba, nászutazásra. De én nem értek jól a képek, hát inkább mentem csak körül a templomban, néztem az imádkozókat a sötétben, s gondoltam: oh, les pauvres!
Az ajtóban álló öreg házvezetőnő az orvos háta mögött titokban keresztet vetett.
- Én voltam tíz - vagy tizenkét éves - mondta az öregasszony -, s kaptam az én mamámtól új ruha, mert másnap akartunk csinálni kirándulás a Wiener Waldba. Este én sokáig imádkoztam Istenhez, hogy legyen jó idő, és csinálhassuk kirándulás, és én felvehessem az új ruha. Aztán másnap esett az eső. Akkor én nagyon megharagudtam Istenre.
- S azóta is haragszik, mama? - kérdezte Luca.
Az öregasszony vánkosai közül lassan menye felé fordította szemét. - Azt mondtam én, fiacskám, hogy akkor nagyon megharagudtam. Amikor aztán az én mamám délelőtt el akarta engem vinni a templomba, azt mondtam: nem.
- S nem is ment?
- Az én mamám volt egy okos nő - mondta az öregasszony. - Megvárta következő vasárnap, amikor volt jó idő, s mehettünk a kirándulásra az én új ruhámban, s én nagyon boldog voltam. Akkor kérdezte: Sztina, most már jössz megint templomba?
Az orvos elnevette magát, gyöngéden megpaskolta az öregasszony csontos kezét, melyet az egész idő alatt a kezében tartott. - De Sztina is okos volt, igaz?
Az öregasszony elmosolyodott. - Azt kérdezte tőlem az én mamám: Sztina, most jössz templomba? S én megint azt mondtam: nem.
A szobában néhány pillanatra csönd lett. A nyitott ablakon át a nap most már hátulról sütött az öregasszony ágyára, megcsillant fekete bársony főkötőjén, s fehéren kivilágította csontból és bőrből épült konok arcát. - Azt mondtam én az én mamámnak - folytatta az öregasszony kissé lihegve -, azt mondtam: nem. Azt mondtam, nem kérek én senkitől a világon segítség, akiben nem lehet bízni. Én akarok járni a magam lábán meg fején.
- Hát ez sikerült - mondta Luca halkan.
- Mit mond maga? - kérdezte az öregasszony.
- Azt mondtam, mama - kiáltotta Luca -, hogy ez sikerült a mamának.
Az öregasszony a fejét rázta. - Nem tudok - mondta rekedten -, nem tudok, hogy sikerült-e. Amióta lettem ilyen öreg, azóta vagyok magányos és tehetetlen. De ha majd meghalok, akkor csak az én fiam fogja az én kezem! - Újra a menyére nézett. - Nem kell maga se akkor - mondta lassan, egy hosszú vizsgálódó tekintetet vetve a fiatalasszony arcára. - Az állat is akar lenni maga, ha meghal. Ha az én fiam nem lehet velem, és nem foghatja az én kezem, akkor akarok lenni egyedül.
Hirtelen elfáradt, behunyta szemét. A nap többféle izgalma szemlátomást megviselte, kihúzta kezét az orvos kezéből, a paplana alá bújtatta, a saját teste egyelőre még megbízható melegébe, s bár vendégei iránti tapintatból nem fordult a falnak, de süketnek tettette magát, vagy talán önakaratából meg is siketült átmenetileg, s többé egyetlen kérdésre sem felelt. Amikor azonban Luca az orvossal együtt lábujjhegyen ki akart osonni a szobából, felemelte fejét a kis lila vánkosról, és visszahívta menyét.
- Luca - mondta hangosan, érthetően -, maga kérem még maradsz nálam.

A fiatalasszony megrezzent; anyósa ritkán szólította a keresztnevén. - Persze, mama - mondta -, csak ki akartam kísérni a főorvos urat.
- Köszönök - mondta az öregasszony. - De aztán maga visszajön?
- Persze hogy visszajövök, mama - mondta a fiatalasszony. - Hisz ma még nagyon keveset voltunk együtt.
Fáradtsága ellenére csak sokára engedte el menyét. Ott tartotta ebédre, megosztotta vele a sajátját, amelyből csak egy-két morzsát csipegetett ki, Irén is adott egy keveset a maga paradicsommártásos marhahúsából. Ebéd közben az öregasszony egész idő alatt szemmel tartotta menyét; ez olyan jóízűen evett, olyan kedvvel és testi izgalommal, s az ételt oly gyorsan hasonította át lebegéssé, vidámsággá, tréfává, hogy láttára a vele egy asztalnál ülőknek is egészségesebben kezdtek dolgozni a gyomornedveik, s meghíztak attól, amit Luca bevágott. - Ízlik? kérdezte az öregasszony, tekintetével menye piros szájának tápláló mozdulatait követve.
- Príma - mondta Luca.
- A paradicsommártás is?
- Nagyon - mondta Luca. - Hát még ha szeretném.
- Nem szereti maga?
- Utálom, mint a bűnömet - mondta Luca.
A feketekávé után, melyet külön vendége számára főzetett, a fiatalasszonynak anyósa kívánságára ki kellett bontania derékig érő haját, s megfésülködnie az ággyal szemben, a toalettasztalon álló nagy ezüstkeretes tükör előtt. A nap most már teljes korongjával sütött be a szobába, a tükörre, s az előtte emelkedő-süllyedő meztelen karra, amely a nagy fehér elefántcsont fésűvel meg-megcsillogtatta a fiatal nő vállán átvetett szép bronzvörös haját, láthatatlan villanyos szikrákat pattantott ki marékkal összefogott végéből, s a haj egészséges illatából hosszan kanyargó szerpentineket szórt szét a levegőben. Az ágyban fekvő öregasszony egy ideig szomjasan nézte a hajladozó karcsú nyakat, a napfényben meg-megrezgő fehér vállakat, öreg szeme mintha egy pillanatra fel is frissült volna, de aztán egyszerre betelt, kifáradt, s hazaküldte menyét. - Köszönök, most maga menjen haza! - mondta, alighogy Luca betűzte az utolsó hajtűt a tarkója fölött rengő súlyos kontyba. Másnap délelőtt a fiatalasszony a szokottnál egy órával korábban érkezett anyósához. Becsöngetett, s rögtön utána dörömbölni kezdett az ajtón. - Irén - kiáltotta még az ajtón kívül -, Irén! Levelet kaptam, levelet, levelet, levelet... - Nyakába perdült az ajtót nyitó házvezetőnőnek, hangosan, boldogan nevetve megforgatta, végigtáncoltatta a keskeny kis előszobán. Olyan izgalom uralkodott el rajta, hogy a kis tánc közben a foga hallhatóan vacogott.
- Az urától? - kérdezte Irén.
- Él - lihegte a fiatalasszony -, most már bizonyos, hogy él. Vasárnaphoz egy hétre beszélőt kaptunk. Nem levél jött, csak egy nyomtatott értesítés, hogy vasárnaphoz egy hétre jöhetek beszélőre. Ha beszélőre engedik, akkor egészséges.
A házvezetőnő nem felelt, de a fiatalasszony annyira betelt boldogságában, hogy nem vette észre. - Vagy ha nem egészséges - mondta -, de az bizonyos, hogy él.
- Az öreg nagysága nagyon rosszul van - mondta a házvezetőnő egy idő múlva.
A fiatalasszony leült a konyhazsámolyra. Csak most látta meg az öreg házvezetőnő kerek almaarcán az átvirrasztott éjszaka sápadt tenyere nyomát, a hajnal körmeitől felkapart szemhéjakat. - Mi történt?
- Az éjjel arra ébredtem - mondta a házvezetőnő -, mert tetszik tudni, milyen könnyű álmom van, hogy beszélgetést hallottam a szobájából. Bementem hozzá, s láttam, hogy magával társalog, de sokkal hangosabban, mint ahogy máskor szokott, még kiabált is, a fiával veszekedett. Hajnalban az uram elment telefonálni a főorvos úrnak, mert akkorra már tűzpiros volt az arca.
- Tüdőgyulladás?

Az öregasszony a tüdőgyulladás fellépte után még három napig nem vesztette el öntudatát, de mint egy lírai költő, ebben az időben már csak önmagára figyelt. Udvariasságból s önérzetből ugyan igyekezett eltitkolni, hogy már nem érdekli semmi a világon - ez volt fegyelmezett büszkeségének utolsó tiszteletadása az élők iránt -, de igyekezete nem sok sikerrel járt: rosszul titkolta közönyét, környezete csakhamar rájött élete utolsó furfangjára. Elébb a jobb tüdőszárnyba kapott bele a gyulladás, majd miután itt lefojtották, a balba, végül az egész tüdőre átterjedt. Amíg eszméletnél volt, addig néha amikor azt hitte, hogy egyedül van - hosszú magánbeszédeket folytatott, amelyek főképp elesett állapota kis szégyenei körül forogtak (legjobban azt restellte, hogy mivel a tüdőgyulladás kezdetén a hólyag munkája is leállt - napjában kétszer ápolónő jött hozzá s megkatéterezte), később öntudatlan állapotában már egyáltalán nem szólalt meg. Menye egész napra ápolónőt akart melléje fogadni, de azt az öreg házvezetőnő nem engedte. - Hogyne, hogy még azt is kiszolgáljam - mondta. - S mit tudom én, mit lop ki a szekrényekből, amíg egyedül van a szobában. - Az idegen személy tartós jelenléte ellen egyébként az öregasszony is tiltakozott, amíg beszélni tudott, vagy amíg érdemesnek tartotta, hogy beszéljen. A harmadik nap délutánján, az orvos látogatása alatt szólalt meg utoljára.
Nyitott szemmel fogadta a belépőket, az orvost s a vele együtt érkező menyét, de köszöntésüket nem viszonozta, s amikor leültek az ágya mellé, továbbra is az ajtó felé nézett, mintha még várna valakire, ki okvetlenül el fog jönni. Később is, már eszméletlen állapotában megmaradt ez a fejtartása; ha megigazították alatta a vánkosokat, s fekete főkötős, keskeny koponyáját ráfektették kispárnájára, a következő percben már újra vissza, jobbra fordította fejét, nyakát is kissé kiforgatva, s akár nyitva volt a szeme, akár behunyva, egész vak testével az ajtó felé nézett. Az utolsó napokban jobb kezét is, melyet egyébként rendszerint a meleg paplan alatt tartott, minden látható ok nélkül a felszínre hozta, és vállmagasságban, csuklója tengelyén furcsán kifordítva tenyerét, mintha kacska volna, az álla alá illesztette, s ha Luca olykor óvatosan visszahajlította, hogy kiszabadítsa torz helyzetéből, s a paplan alá csúsztatta, az eszméletlenségében is nyakas öregasszony már a következő pillanatban újra kiugrasztotta a paplan alól, és visszahajlította az álla alá. Egyébként olyan csöndesen s mozdulatlanul feküdt, mint egy száraz falevél egy napsütötte árokban; légvételét sem látni, sem hallani nem lehetett, lábai kinyújtva, párhuzamosan feküdtek egymás mellett, begipszelt lábfejét a másik meztelen sárgás lábfejhez illesztette. Némasága ideje alatt sem panaszkodott, sem jajjal, sem sóhajjal, s csak olyankor nyögdicsélt egyet-egyet, nagyon halkan s komoly életéhez nem illő furcsán nyafka hangon, ha oldalára fordították, hogy az orvos, aki most már napjában kétszer látogatott el hozzá, megvizsgálhassa a tüdejét, vagy berizsporozhassák hátán a felfekvés számtalan kis sebét, vagy kicserélhessék nehéz alteste alatt a gumilepedőre terített pelenkákat. Az injekciókat is szó nélkül tűrte, a fecskendő tűje már csak haló porának legfelső elromlott rétegébe hatolt el.
De öntudatának ezen az utolsó világos délutánján sem felelt már az orvos hozzá intézett kérdéseire, sem Luca hízelkedéseire, s egyelőre még látó szemét mozdulatlanul az ajtóra függesztve, összeszorított szájjal makacsul hallgatott. - Két-három napig talán még életben tarthatom - mondta az orvos a fiatalasszonynak, a megejtett vizsgálat után. - Van valami remény arra, hogy...
- Nincs - mondta Luca.
- Mi a kívánsága? - kérdezte az orvos, az ablakon át kinézve a napsütötte kertszegélyre, azon túl a poros utcára.
- Ahogy neki jobb.
- Neki mindegy.
- Ahogy neki jobb - mondta Luca.

- Érezni már semmit nem érez - mondta az orvos. Néhány órán belül előreláthatólag el fogja veszíteni az eszméletét. Koffeinnel, sztrofantinnal valószínűleg még egy-két napig fenntarthatom a szívét. Nincs semmi remény arra, hogy...
- Nincs - mondta Luca.
- Mi a kívánsága?
- Ahogy neki jobb - mondta Luca.
Az injekció után a fiatalasszony kikísérte az orvost az előszobába. Alighogy kiértek a szobából, megszólalt a csengő. Az öregasszony tüdőgyulladása óta most először használta újra a csengőt.
- Édes mama, édes! - súgta Luca az ágy fölé hajolva. Az orvos az előszobában várt. Az öregasszony tovább nézte az ajtót, de kezével erősen megkapaszkodott menye karjában. - Még nem beszéltem magának, fiacskám mondta furcsa kásás hangon -, az én fiam utolsó levelét. Tudja maga, hogy Kossuth-díj fog kapni?
- Nekem még nem írta meg, mama - mondta Luca. Az öregasszony bólintott, mereven szemmel tartva az ajtót. - Fog kapni - mondta. - Most maga menjen ki, és küldje be nekem a főorvos úr!
Az orvos bejött, s az ágy fölé hajolt. - Tudja maga, énekes úr - mondta az öregasszony, továbbá is szemmel tartva az ajtót, de a szája csúfondárosan elferdült -, tudja maga, énekes úr, hogy az én fiam Kossuth-díj fog kapni?
- Óriási - mondta az orvos -, óriási!
Az öregasszony újra bólintott. - Fog kapni - mondta. Ez most még titok. De maga mondja meg Lucának, az én menyemnek, hogy legyen büszke az én fiamra.
- Óriási! - mondta az orvos.
- Most maga menjen énekelni! - mondta az öregasszony. Luca, miután az orvos elment, beült Irénhez a konyhába. A szája oly erősen reszketett,hogy jó ideig nem bírt megszólalni. Az öreg házvezetőnő egy pohár pálinkát öntött neki, eléje állította az asztalra, az üveget is elöl hagyta. Luca reszkető mutatóujját ráfektette a pohár talpára. - Mit fogok neki mondani jövő vasárnap a beszélőn? - mondta.

1962


 
Az írástudók árulásának és gerincpuhításának dokumentuma: a forradalom megtagadása (1957)
Az emberi életminőség/boldogság
2009. március 09. hétfő, 08:36

illyes and nl

D O K U M E N T U M





A magyar írók tiltakozása

az ENSZ ötös-bizottsági jelentés

közgyűlési tárgyalása ellen




Az Irodalmi Tanács kezdeményezésére

a magyar írók a következő nyilatkozatban

tiltakoztak

az ENSZ ötös bizottsága jelentésének tárgyalása ellen.

Mélyen átérezve azt a felelősséget,

amelyet hivatásunk,

a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró,

egyben általános emberi felelősségünk tudatában is,

felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen,

hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése

a magyarországi események ügyét napirendre tűzze.

Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazokhoz,

akik a világban barátainknak nevezik magukat,

elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz.

Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat

és magukévá teszik követelésünket.

Egyek vagyunk ezzel a néppel,

ismerjük lelkének minden rezdülését.

Tudjuk és hirdetjük:

a magyar nép nem akart és nem akar

ellenforradalmat,

itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet.



A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása

folytán

1956. október 23-án

mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten,

amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás,

sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka

nem tudott többé úrrá lenni.



Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak

sem volt csekély része benne,

hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott

és néhány napra

az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett.



Valamennyi irodalmi irányzatot

és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük,

a részletkérdések egész sorában,

még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk egymással;

egyet azonban ma már világosan látunk:

a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése

és a szovjet csapatok segítségül hívása

az egyre jobban kibontakozó

véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.

Nem mindannyian értettük akkoriban

ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét.

Kételyeinket, gondjainkat, fenntartásainkat tükrözte

sokunknak állásfoglalása.



Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni mindazokat,

akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek

szállni,

akik megmentették a dolgozó nép hazáját

a társadalmi visszazuhanástól,

a polgárháborútól,

talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól.



Lehetnek közülünk egyeseknek még

komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben,

a szocialista építés módszerei dolgában,

de mint hazafiak,

mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai,

valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk

a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását,

a kulturális élet felpezsdülését,

a közbizalom megerősödését

és minden eredmény, amit e téren elértünk,

minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét

mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van.



Így érez ma nálunk a nemzet többsége és java.

Kinek az érdeke, hogy a sebeket újra feltépjék?

A mi hazánknak,

ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek

bizonyára nem.

Lehetetlenség volna nem látnunk

az ízléstelen hangulatkeltés hátterében

a valódi szándékokat,

a tőkés hatalmak politikai játékát.

Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó

kedvét,

fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt

idehaza; fenn akarják tartani,

fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában.



Mi ezzel nem értünk egyet.

És különösen nem érthetünk egyet azzal,

hogy bárki az ügyvédünk talárjában csúfolja meg,

torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért.

Aki barátunk, ezt nem helyeselheti!

Aki barátunk, az gyógyít és nem sebeket tép rajtunk!

Kis nép vagyunk,

de történelmi szerepünk

és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk,

feljogosít rá, hogy odakiáltsuk:

mi nem vagyunk senkinek politikai cégére,

nem leszünk játékszer tisztátalan kezekben,

nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve!

Akadnak, tudjuk magyar írók,

akik másként beszélnek.

Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejteni.

A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt;

és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajudó

társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni.

És bizonyosak vagyunk benne,

hogy nem lesz kevésbé dicsőséges, mint amilyen nehéz.



Aki azonban megfutott, az hallgasson,

mert ha szól, szava csak a renegáté lehet.

S a népnek, amellyel sorsközösséget vállalni nem mert,

árulója is lesz szavával.

Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti.

Végezetül pedig:

mi fontos nemzetközi fórumnak tarjuk az Egyesült Nemzetek

Szervezetét.

 

Tiszteljük,

mint amelynek hivatása,

hogy a népek sok közös gondjának, egymásratalálásának,

a békés egymásmellett élésnek műhelye legyen.

Szeretnénk tisztelni ezután is!

Örültünk, amikor hazánk a szervezet tagja lett:

szeretnénk örülni ezután is.

Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége!

A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért,

sokat szenvedett hazánkért,

a magatok emberségéért,

az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok

velünk.


Abódy Béla*, András László, Alpári Pál, Aranyossy Magda, Aranyossy Pál, Asztalos Sándor, Ács Kató, Bakó József, Baráth Endre, Barabás Tibor, Balázs Anna, Balázs Sándor, Barta Lajos, Bartáné Szucsich Mária, Bába Mihály, Bárány Tamás, Benjámin László, Benamy Sándor, Békés Virág, Beczássy Judit, Bihari Klára, Boldizsár Iván, Bogáti Péter, Bónyi Adorján, Borsi Darázs József, Bölöni György, Bródy Lili.

Csanádi Imre, Cseres Tibor, Csepeli Szabó Béla, Csetényi Erzsébet, Czibor János, Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Csuka Zoltán, Csurka Péter, Dallos Sándor, Darázs Endre, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Diószegi András, Dobozy Imre, Egri Lajos, Elbert János, Endrődy János, Erdei Sándor, Erdélyi József, Erdős László, Erdődi János, Falu Tamás, Felkai Ferenc, Fejes Endre, Fekete Lajos, Fehér Klára, Féja Géza, Fábián Zoltán, Földes Imre, Földes Mihály, Fodor József, Földes Péter, Földessy Gyula, Földeák János, Füst Milán, Fülöp János, Füsi József, Fazekas Anna.

Galsai Pongrác, Gerő János, Gellért György, Gábor György, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Gergely Márta, Gergely Viola, Gera György, Gereblyés László, Goda Gábor, K. Grandpierre Emil, Gyetvai János, Gyagyovszky Emil, Gyárfás Miklós, Györe Imre, Győri Dezső, Hazai Józsefné, Hamvas H. Sándor, Hajnal Gábor, Hajnal Anna, Hámos György, Hárs György, Hegedüs Géza, Hegedűs Zoltán, Hegedűs Bitte Dániel, Hollós Korvin Lajos, Hubai Miklós, Hunyadi József, Illés Lajos, Illés Jenő, Illés Endre, Illés Béla, Illyés Gyula, Imecs Béla, Jankovich Ferenc, Jánosy István, Jászberényi József, Jobbágy Károly, József Farkas, Juhász Ferenc.

Kardos László,
Karinthy Ferenc, Katkó István, Kamjén István, Kassák Lajos, Kárpáthi Aurél, Keszthelyi Zoltán, Keszi Imre, Kelemen Sándor, Képes Géza, Király István, Kis Károly, Kis Ferenc, E. Kovács Kálmán, Koroda Miklós, Kodolányi János, Kolozsvári Endre, Kónya Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsőné, Kopré József, Komjáthy István, Kopányi György, Körössényi János, Kőszegi Imre, Ladányi Mihály, László Gyula, Láng György, Lányi Sarolta, Lengyel József, Ligeti Vilma, Lőrinc Loránd, Lukács Imre.

Major Ottó, Madarász Emil, Mándi Éva,
Máriássy Judit, Mária Béla, Máté György, Molnár Gábor, Molnár Géza, Mollináry Gizella, Moldvai Győző, Morvay Gyula, Mesterházi Lajos, Murányi Kovács Endre, Nagy László, Nagy Péter, B. Nagy László, Nagy Sándor, Nádass József, Nemes László, Németh László, Nyárádi Gábor, Nyíri Tibor, Oláh László, Oravetz Paula, Osváth Zsuzsa, Örkény István, Örvös Lajos, Palasovszky Ödön, Palotai Boris, Palotai Erzsi, Papp László, Passuth László, Pándi Pál, Pákozdi Ferenc, W. Petrolay Margit, Peterdi Andor, Pilinszky János, Pintér József, Polgár István.

Rajcsányi Károly, F. Rácz Kálmán,
Remenyik Zsigmond, Reményi Béla, Rideg Sándor, Román György, Rónai Mihály András, Rubinyi Mózes, Sarkadi Imre, Sándor Kálmán, Ságodi József, Sándor Iván, Sinka István, Simon Lajos, Sőtér István, Sós Endre, Soós Magda, Somlyó György, Sólyom László, Simon István, Sipos Gyula, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Szabolcsi Miklós, Szamos Rudolf, Szalatnai Rezső, Szakasits Árpád, Szentiványi Kálmán, Szécsi Margit, Szekula Jenő, Szenczei László, Szeberényi Lehel, Szánthó György, Szinetár György, Szinnai Tivadar, Szüdi György, Szűcs László István, Szőnyi Sándor, Szomráki Sándor.

Tabi László,
Tamási Áron, Tamási Lajos, Takács Tibor, Tóth László, Tóth Eszter, Toldalagi Pál, Tolnai Gábor, Török Sándor, Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Timár György, Trencsényi-Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Telekes Béla, Ungvári Tamás, Urbán Ernő, Urbán Eszter, Vaád Ferenc, Vas István, Várkonyi Nagy Béla, Váci Mihály, Várnai Zseni, Vázsonyi Endre, Veres Péter, Vértes György, Vészi Endre, Vitányi János, Vihar Béla, Viktor János, Waldapfel József, Weöres Sándor

*a nekem különösen meglepő vagy fájó stb. nevek kiemelése tőlem - N.J.

csoori



 

 
1957. - ZSAROLÁS VAGY ALKU
Az emberi életminőség/boldogság
2013. augusztus 18. vasárnap, 14:35

ZSAROLÁS VAGY ALKU

Borenich Péter: 1956 őszén a világ tétlenül nézte, hogyan fojtja vér­be a Vörös Hadsereg a magyar forradalmat és sza­badságharcot. Az ENSZ közgyűlése ugyan napirendre tűzte a magyar kérdést, de a különböző szócsaták nem sok eredményt hoztak. Végül is úgy döntöttek, hogy az ügy kivizsgálásával megbíznak egy ötös bi­zottságot. Vizsgálódásaik során 111 tanút hallgattak meg. Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József nyil­vánosan beszélt, de a többieket zárt ülésen faggatták. Közülük 81-en névtelenül szerepeltek, mert attól fél­tek, hogy itthoni hozzátartozóikon állnak bosszút.

Borenich Péter dokumentum összeállítása (1992)


Néhány mondat az ENSZ ötös bizottságának jelen­téséből:

„Ami 1956 októberében és novemberében Magyarorszá­gon lezajlott, spontán nemzeti felkelés volt. Nem igaz, hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították. A bizottság alaposan megvizsgálta azt a lehetőséget, hogy a fel­kelést esetleg előre kitervelték, de semmiféle olyan bizonyí­tékot nem talált, amely igazolt volna bármiféle ilyen feltevést. A felkelés nem volt fasiszta vagy antidemokratikus."

Ortutay GyulaAz ötös bizottság jelentését az ENSZ XI. közgyűlé­sének rendkívüli ülésszakán kívánták megtárgyalni. Ennek kezdete 1957. szeptember 10. Az idő előreha­ladtával Kádárék egyre idegesebbek lettek. Elhatároz­ták, hogy tiltakozó akciókat szerveznek. Ennek egyik fő eseménye az a nagygyűlés volt, amelyet 1957. szeptember 4-én tartottak a Sportcsarnokban. Az el­nökségben ott volt természetesen Dobi István, Apró Antal, Kállai Gyula. A gyűlés fő szónoka Ortutay Gyu­la volt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora.

A nagygyűlés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Meglepetést csak az a nyilatkozat okozott, amit a ma­gyar írók nevében Fodor József olvasott fel. Idézzünk fel ebből néhány mondatot.

„Egyek vagyunk ezzel a néppel. Ismerjük lelkének min­den rezdülését. Tudjuk és hirdetjük, a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat. Illetéktelen és ellenséges nyugati beavatkozásnak nem csekély része volt abban, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott, és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Egyet azonban ma már világosan látunk: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozott véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól.”

fodor-jozsefEzen az estén Fodor József 170 magyar író és költő nevét olvasta fel, majd ez a szám néhány nap múlva 222-re emelkedett. De vajon ezt a nyilatkozatot való­ban aláírta Németh László és Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Galgóczy Erzsébet, Illyés Gyula és Füst Milán, Örkény István és Weöres Sándor, és több mint kétszáz társuk?

Azért mentem el néhány íróhoz és költőhöz, hogy ennek utánajárjak.

Fodor József beszédének folytatása: „A magyar írók tiltakozását ma délig a következő írók írták alá: Aranyossi Magda, Aranyossy Pál, András László, Alpári Pál, Ács Kató, Baráth Endre, Bába Mihály, Bölöni György, Bihari Klára, Bonyi Adorján, Barabás Tibor, Bogáti Péter...

Barany_TamasBárány Tamás: Ez majdnem a teljes írószövetség tag­sága volt.

Borenich Péter: Miért írta alá?

Bárány Tamás: Szolidaritásból a bebörtönzött írótár­saink iránt. Én úgy tudtam akkor, és a mai napig úgy tudom, hogy összesen 17 író kollégánk volt bebörtö­nözve, és akkor jött egy olyan, hát a mai szóval „fü­lesnek" szokták nevezni, ez ilyen finom értesítés, illet­ve hát egy suttogott értesítés, hogy ha ezt a nyilat­kozatot, amelynek a lényege az volt, hogy az ENSZ-hez fordulnak a magyar írók, és ha ezt aláírják az írók, akkor az állam, a párt, a nem tudom kicsoda eláll attól a tervétől, hogy megbüntesse azokat az írókat, akiket addig bebörtönöztek, nem lesznek íróperek, és egyáltalában hát egy enyhültebb hangulat következik be, mert a fő ellenállást – úgy érzékelte a párt – az írói ellenállás jelenti, és addig, amíg az írók ilyen nyílt ellenállásban vannak, addig itt békesség nem lesz...

... Féja Géza, Földeák János, Fejes Endre ...

Fejes_EndreFejes Endre: Nem is tudtam, hogy ilyen nyilatkozat van. Ha nem hív fel telefonon, akkor abban a boldog tudatlanságban döglöm meg, hogy fogalmam nem volt, hogy ilyen van. Én ilyet nem írtam alá, nem is kért senki. Tételezzük fel, hogy megkértek volna: ilyet nem írok alá. Mint ahogy az eltűnt 68 évem mögött soha semmit nem írtam alá. Én távol tartottam magam mindig a politikától. Nem tudom, hogy kik, mikor, milyen vonalak mozognak, s nem adom a ne­vemet. Hallottam olyant, hogy Németh Lászlóék, Illyésék, volt egy ilyen legenda, ha legenda, lehet, hogy valóság volt, hogy alku. Na de milyen alku le­hetett, miközben mindenkit lefogtak, éveket kiosztot­tak, akasztottak. Nem tudom, hogy ennyire naiv lett volna Németh László. Tamási Áronnal ugyan sokat csavarogtam együtt, de nem merült fel ez, mint ilyen. Legalábbis hozzám ez így, beszélgetések során hát se a Tersánszky, aki hát leginkább be volt csípve, elvit­tem a hátamon drága Jóskámat, nem került szóba. Én nem vettem részt a forradalomban. Én temettem nem kevés józsefvárosi fiút, azért a pesti srácok a bűnös Budapesten ugye meghaltak ezért. Hát, nem azt mon­dom, hogy a drága népik nem, de hogy az én józsef­városi cimboráim közül sokan, s általában ezek a jó­zsefvárosi munkásgyerekek, fegyverrel, ez foglalkoz­tatott. Féltettem őket. Másrészt, ha hozzám jönnek ilyennel, hát fölordítok, hogy na, nana, hát azért ezt mégse! Hát itt fekszenek a holtak, nincsenek eltemetve!

... Németh László, Örkény István, Passuth László, Pi­linszky János, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Szakasits Árpád, Szűcs László István, Szeberényi Lehel... Galsai Pongrác, Gerő János, Gyárfás Miklós, Hazai Józsefné, Hollós Korvin Lajos, Hámos György, Hegedűs Géza ...

Hegedus_GezaHegedűs Géza: Egyre biztos, hogy visszaemlékszem, hogy a Vergilius ifjúsága című regényemet akkor ír­tam. Általában engem igazán az érdekelt, hogy mit írok. Arra emlékszem, hogy volt különböző felhívás. Hol az írószövetség hívott fel, ott legfőbb szószólója ennek az ügynek Háy Gyuszi volt. Nagyon jó barátom volt Háy Gyula, aki akarta többször, hogy valamit aláírjak, és nagyon megsértődött, amikor azt mondtam: idehallgass, nem tudom, ki vagyok én, ki vagyunk mi és ki vagyok te, erre megsértődött. Később másik régi barátom, Aczél Gyuri azt mondta, hogy írjak alá többféle dolgot. Nem írtam alá, azt mondták, fogalmam sincs, ki vagyok mi és te. Mind a kettő egy kicsit megsértődött, bolondnak is tartott.

Borenich Péter: Ki szólhatott a pártközpontból, az írószövetségből vagy a minisztériumból?

Hegedűs Géza: Vagy Aczél Gyuri vagy Orbán Laci.

Borenich Péter: Tehát ezt a felhívást ön nem írta alá.

Hegedűs Géza: Nem. Én semmit a világon nem írtam alá.

Borenich Péter: Mit szólt akkor, amikor megjelent a Népszabadságban ez a felhívás, és ott volt az ön neve is a felhívás alatt?

Hegedűs Géza: Én erre nem is emlékszem. Ezt tőled hallottam most. Kérem szépen, én abban az évben nem voltam hajlandó újságot olvasni. Én programsze­rűen nem voltam hajlandó odafigyelni a közéletre. Undorodtam, szorongtam és konyakot ittam.

... Balázs Anna, Benjámin László, Boldizsár Iván, Bodnár György, Benamy Sándor, Csanádi Imre, Cseres Tibor ...

Cseres_TiborCseres Tibor: Behívtak az akkori írószövetségbe a Gorkij fasorba. Engem Mesterházi Lajos szólított oda. Ott találtam többek között Németh Lászlót és Illyés Gyulát is. Nagy vita volt, hogy aláírjuk-e vagy sem. A meggyőzés módja az volt, hogy az aláírás azért szük­séges, mert a rabságban lévő írókat ki kell menteni ez­zel az aláírással. Németh Lászlónak az volt a vélemé­nye, hogy a puszta aláírásunk az nem elég tiltakozás lesz, hanem az lenne a legjobb, ha kollektíven öngyil­kosságot követnénk el. Illyés Gyula nem helyeselte ezt a tervet, nem volt mellette a kollektív öngyilkos­ságnak. Bevallom, hogy az én szavam nem sokat számított, de én sem voltam az öngyilkosság mellett, a feleségem ebéddel várt engem, úgyhogy ezt az ígé­retemet a helyzethez képest fontosabbnak tartottam, mint azt, hogy öngyilkosságot kövessek el egy nemes ügy érdekében, és ott is hagytam a társaságot. Nem emlékszem, hogy aláírtam volna.

... Simon István, Sőtér István, Sinka István, Simon Lajos, Soós Endre, Soós Magda, Somlyó György ...

Somlyo_GyorgySomlyó György: Teljes meglepetéssel olvastam ezt ta­valy vagy mikor, és nem emlékszem, hogy megkér­tek erre, nem emlékszem, hogy aláírtam volna. De biztos vagyok benne, a magam számára biztos va­gyok benne, hogy nem írtam ilyet alá és erre olyan bi­zonyítékaim is vannak, amelyeket nem óhajtok nyil­vánosságra hozni, mert nem jóízű volna, de a magam számára biztosíték, nem bizonyíték, hanem biztosíték, hogy biztos nem írtam alá, mert ugyanebben az időben valami hasonlóra kértek, sot olyanra, amiért mindenféle ellenszolgáltatást is ígértek, amit szintén nem vállaltam el. Akkor miért vállaltam volna ezt.

... Csurka Péter, Dallos Sándor, Erdei Sándor, Elbert János ...

Borenich Péter: Csurka István édesapja, Csurka Péter is aláírta ezt az ívet. Miért?

Csurka_IstvanCsurka István: Mi amikor '45-ben hazajöttünk Né­metországból, akkor apámat igazolták, a Nemzeti Pa­rasztpártba lépett be és ott dolgozott, mert hát annak a szellemével értett egyet. írói munkásságáról szó sem lehetett, állása sem volt sokáig, nagyon nehéz körülmények között éltünk végig a negyvenes-ötvenes években. Apám volt kordélyos, kubikos, olajgyári rakodómunkás. Aztán '56 után én börtönbe kerültem, illetve internáltak, és amikor ez az aláírási akció volt, akkor én már ugyan szabadlábon voltam, de állás nélkül, apámat pedig hirtelen felfedezték, hogy ő is egy író. Mit tehetett volna, kérdezem én, szegény sze­retett volna egy kis pénzt keresni, megjelenni imitt-amott. Ez aztán lehetővé is vált. írásai jelentek meg a Népszavában, ugyanolyan tárcákat és novellákat írt, mint a háború előtt. Magyar tájakról, magyar embe­rekről, az ő humoros, kedves stílusában. Élni akart. Én ezért akkor sem tettem neki szemrehányást. Én ma­gam nem írtam alá, megjegyzem, hogy engem mint ellenforradalmárt, illetve éppen hogy csak felmentett ellenforradalmárt, nem kerestek meg.

Borenich Péter: Ez az aláírás egy megalkuvás volt az édesapja részéről?

Csurka István: Persze. Tudta ő azt, hogy mit ír alá, mint ahogy mindenki, szerintem, aki ezt aláírta, tudta. De hát vegyük számításba, hogy ez mikor és milyen körülmények között történt, hogy mennyire le volt verve az egész magyar társadalom, mennyire magára volt hagyva itt mindenki, mennyire kilátástalan volt akármilyen ellenállás. Az emberekben feltámadt az életösztön, és az életösztön nem mindig az erkölcs és a gerinc tartását, nyomvonalát követi, hanem az élet­nek a legfőbb parancsa az, hogy élni kell. Igen, termé­szetesen megalkuvás volt.

... Erdélyi József, Endrődi József, Erdős László, Erdődy János ...

Erdody_JanosErdődy János: Gyanútlanul lementem szokásom sze­rint Szigligetre dolgozni, és ott egy este beállított Gera György. Hozott magával egy papírt. Eléggé rosszked­vűen közölte, hogy azzal bízták meg az irodalmi alapnál, hogy a magyar írók tiltakozását aláírásokkal szentesítsük. Nem tudom, Kádárék mit akartak ezzel elérni, hogy mennyire tesz benyomást az ENSZ-re és a nyugati hatalmakra az, hogy kétszáz csóró magyar író mi ellen tiltakozik vagy mi ellen nem. Éppen az ENSZ és azok a nyugati hatalmak, amelyek bennün­ket egy évvel korábban – az októberi napokban – olyan csúnyán cserben hagytak. Nem érdekelte őket, hogy Magyarország, főleg Budapest vérzik, és hogy az egyetlenek mi voltunk előtte és utána is, akik fegy­veresen szegültünk szembe a szovjet hatalommal. Tudtuk, hogy akárki tiltakozik, akárki akármit is mond, ők fütyülni fognak a továbbiakban is ránk. Ez be is jött harminc esztendeig. Amikor sor került arra, hogy az elénk tett papírt aláírjuk, akkor engem az a meggondolás vezetett, hogy olyan nyugodtan aláírha­tom, mint hogyha az atyaúristenhez írnék egy be­adványt, hogy szíveskedjék májusi esőt adni. A teljes szöveget néhány héttel később újságból ismertük meg. Azt is tudtuk, hogy Bölöni Györgynek a segít­ségével – aki elvhű kommunista volt haláláig, de egyike volt az utolsó magyar úriembereknek – az ő segítségével Illyés Gyula, Németh László és talán má­sok is, próbálnak tárgyalni a kormánnyal, hogy leg­alább az írókat engedjék szabadon. A megoldást – ami nem volt megoldás – Hajnal Anna költő találta meg, aki elővette a tollát és egy sort írt a papír tetejére: ab­ban a reményben, hogy bebörtönzött írótársaink sor­sán könnyítünk. Mi, akik utána következtünk, termé­szetesen ehhez csatlakoztunk. Nem tudom felfogni, miért érdekes ebben az aláírássorban például Németh László vagy Szabó Lőrinc aláírása, amikor mind a ketten akkor kaptak Kossuth-díjat, amikor még nem minden budapesti köztérről hantolták ki a forradalom elesett hőseit. Még egészen friss volt a puskaporszag októbertől, és ők márciusban már megkapták és köszönettel elfogadták. Ha ez nem érdekes, akkor miért érdekes, hogy ők egy papírt aláírtak-e? És ha az nem érdekes, hogy ők miért írták alá, akkor miért érdekes, hogy kétszáz másik író aláírta? Furcsa világban éltünk. Mert arról sem feledkezhetünk meg, hogy Déry Tibor abban az időben még börtönben ült, Háy ugyanúgy. Később aztán Déry Tibor Kádárék utazó kulturális nagykövete volt. Háy Gyulát pedig kien­gedték és komoly, megérdemelt karriert csinálhatott német nyelvterületen. Kusza világ volt. Nem lehetett olyan egyszerűen fehérrel és feketével rajzolni a vi­szonyokat.
A memóriagyengeségben szenvedő és még élő kol­légáimat pedig arra emlékeztetem, hogy Katyn törté­nete ötven esztendő után előkerült egy irattárból. Hogy a lelőtt koreai repülőgép története előkerült egy irattárból. Lehet, hogy valamikor ez a lista is elő fog kerülni egy irattárból és az majd felfrissíti a feledé­keny kollégák emlékezőtehetségét.

... Földesi Gyula, Fülöp János, Felkai Ferenc, Füst Milán, Fábián Zoltán, Fodor József, Fehér Klára ...

feher_klaraFehér Klára: Arra emlékszem, hogy telefonon ren­deltek be minket. Azért nem emlékszem a helyszínre, mert nagyon sok helyre rendeltek be. Az egész úgy összemosódik. Nagy, furcsa félelem volt bennem. A rettegés légköréhez hozzátartozott a hatalom kiszá­míthatatlansága. Németh László 1957 tavaszán Kos­suth-díjat kapott. Tamási Áront futni engedték, holott a gyönyörű Gond és hitvallást ő írta és olvasta fel. De azt a Szánthó Tibort, aki ugyanezt felolvasta, lecsuk­ták. Hogy Novobátzky Sándort egy cikk miatt – a Különös emberek miatt – börtönbe vetették. Tehát eb­ben a légkörben keletkezett ez a bizonyos őszi nyi­latkozat. Rengetegszer megpróbáltam emlékezni rá, hogyan is történt, miért történt, miért írtuk alá. Volt ebben egy illúzió. Nagyon rohadt helyzetben voltak az írók és az egész kultúra. Bennem volt egy adag gyávaság is, hogy ezt nem lehet tovább húzni, most már valahogy élni kellene. Az az illúzió is volt, hogy a lecsukott írókon talán segítünk ezzel. Talán megbékül már ez a szörnyeteg. Mi nem tudtuk, hogy mennyi vér folyt már és milyen véres lesz még Kádárék keze. Akkor azt hittük, hogy ezzel a hatalommal talán vala­milyen módon együtt lehet élni. Akkor már rengeteg sok aláírás volt rajta. Akkor már Illés Endre, Illyés Gyula, Veres Péter, Weöres Sándor és sok-sok más aláírás volt. Ilyenkor az emberben van egy nyájösztön, hogy ha ezek mind aláírták, akkor én is alá fo­gom írni. Csúnya volt, mocskos volt, gyáva dolog volt, de nem volt olyan nagy jelentősége. Ez az érzé­sem most.

... Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Tamási Áron, Tamási Lajos, Veres Péter, Vitányi János, Vihar Béla, Várnai Zseni, Vas István, Viktor János, Weöres Sándor ...

Tamasi_LajosTamási Lajos: Kaptam egy üzenetet vagy egy tele­font, azt hiszem Tolnai Gábortól. Bementem. Ott volt már Németh László és Szabó Pál is. Németh László és Tolnai Gábor átmentek a másik szobába. Pali azt mondta, na Lajcsi van egy kis dolgunk. Elővett egy előkészített ívet. Ezt most aláírjuk – mondta. Ezzel ki­hozzuk az írókat a börtönből és az irodalmi élet meg­indulhat. Azt is mondta a Pali – és ebben igaza volt –, ha minél többen aláírják, annál inkább érdektelen. Teljesen egyetértek azzal, hogy ez akkor megszületett. Fényes dokumentuma annak, hogy azok az írók, akik egyöntetűen a forradalom mellett foglaltak állást, lehetetlen dolog, hogy önszántunkból írják alá, és nem erkölcsi és anyagi kényszer alatt készítettek egy ellenkező szellemű nyilatkozatot. 1957-ben lehetett érezni, hogy harc folyik. Egy értelmesebb, gondolko­dóbb vonal és egy kemény, megtorló vonal között. Akkor kezdődtek az igazi akasztások. Tehát győzött a kemény vonal. Valószínűnek tartom, hogy akik kül­földön voltak és akik ültek, azok elítélik. De azt hi­szem, hogyha jobban meggondolják, akkor nincs iga­zuk.

... Földes Péter, Füsi József, Goda Gábor ...

Goda Gábor: Nem engedték az írószövetséget meg­alakulni, hanem azt mondták, hogy legyen egy Iro­dalmi Tanács, az Irodalmi Tanács elnöke volt Bölöni György. Semmilyen kinevezés vagy ilyesmi nem volt, csak egy meghívás volt a minisztérium részéről, már­mint a Kulturális Minisztérium részéről, és engem is meghívtak, hogy legyek ennek a tanácsnak a tagja.

Borenich Péter: Az Irodalmi Tanács a hatalommal, a Kádár-rendszerrel együttműködő írók szervezete volt?

Goda Gábor: Azt is lehet mondani igen, természe­tesen.

Borenich Péter: Van, aki azt mondja, hogy ezt a fel­hívást az Irodalmi Tanácsban írták, és önök intézték azt, hogy minél többen aláírják.

Goda Gábor: Én nem merem azt mondani, hogy igen vagy nem, mert nem emlékszem. Annyi minden volt akkor, egy nap annyi minden teendő volt, hogy nem emlékszem erre olyan pontosan. De valószínűnek tartom, hogy az Irodalmi Tanácson belülről indult valahol ez az egész kérdés. Ezekben az ügyekben mi eljártunk. Én például Dobinál voltam ebben az ügy­ben, elmentem néhány barátommal együtt Kádárhoz, hogy alakulhassunk, meg hogy visszaállíthassuk a könyvkiadást, a kulturális élet számos területét, a be­tiltott folyóiratokat, a Nagyvilágtól kezdve az összes többi ilyen folyóiratig. Én voltam az előadó. És ezt Kállai bevitte a Politikai Bizottságba és engedélyezték.

Borenich Péter: Ki ment el a Kádárral való megbe­szélésre?

Goda Gábor: A Bölöni, aztán a Gereblyés is ott volt, a Sándor Kálmán, jómagam, Ridegh Sándor.

Borenich Péter: Mit mondott Kádár?

Goda Gábor: Azt, hogy a külföld mit mond, arra ő nem tud mit intézkedni, mert Magyarországot ne a külföld irányítsa. De ha magyar írók ebben a kér­désben, nem egy vagy kettő, hanem sokan össze­állnak, és megpróbálnak ebben a dologban eljárni, ő a maga részéről támogatja a mi törekvéseinket. Azt hiszem, hogy helyes volt, hogy aláírtam, nem?

... Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsőné, Ladányi Mihály, Lengyel József, Lányi Sarolta, Lányi Viktor, Mesterházi Lajos ...

Török Tamás: Engem 1956. október végén a rádió munkástanácsa megbízott az irodalmi osztály vezeté­sével. Ezután három-négy hónappal elküldtek a Ma­gyar Rádiótól. Jövedelem nélkül maradtam, és az Iro­dalmi Alap írói előleg gyanánt folyósított számomra bizonyos összeget, amely a megélhetésemnek egyet­len forrása volt. Ugyanebben az időben, a folyósítás után nem sokkal Bölöni György jelentkezett, és azt mondta, hogy az előleget nem tudják biztosítani, ha az én nevem nem szerepel ezen a bizonyos listán ebben a névsorban. Egy picit gondolkodtam, ezután kézbe vettem a tollat, és aláírtam azt a bizonyos irományt, amelyet mai eszemmel természetesen nem írnék alá, aminek a tartalmával én nem értettem egyet.

... Hubay Miklós, Illés Béla, Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Jankovics Ferenc, Képes Géza, Kónya Lajos, Kodolányi János, Karinthy Ferenc, Király István, Kassák Lajos ...

Szász Imre: Illyés Gyula akkor magyar írófejedelem volt, és nem a népiek fejedelme, hanem magyar író­fejedelem volt, tehát a rangja még nagyobbra emelke­dett, s tudtam, hogy ő tudja, mit csinál. A másik Vas István, akivel egy kiadónál dolgoztunk, akinek a mű­veit nagyon szerettem, nagy költőnek tartottam, okos embernek, személyét szerettem. Tehát az az érzésem, hogy ők tudják, hogy mit írnak alá. Most, mint kiderült, Illyés Gyuláné azt mondta, hogy Illyés Gyula Pesten sem volt akkor, amikor ez az aláírás történt, lent volt Tihanyban és oda senki nem jött hozzá, és Vas István felesége, Szántó Piroska, akinek félelmete­sen jó memóriája volt, azt mondta, hogy szó sem volt arról, hogy Vas István ezt aláírta volna. Ennyit az utóéletéről. Ezt azonban mi nem tudtuk, s a követ­kező héten Mesterházi Lajos, aki haláláig jó barátom volt, bármennyire ellenkező szemléletűek voltunk is, és rettenetesen sokat vitatkoztunk, felhívott, hogy csatlakozni kellene az aláírókhoz. Itt nem biztos, hogy ez történt, de úgy emlékszem, hogy azt mondta, nem is kell bejönnöd, majd én aláírlak. És én nyöszörögtem egy kicsit, hogy nem, nem, aztán hagytam. Tehát vé­gül is hozzájárultam ehhez, akárki írta alá, az én aláírásom.

... Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Tamási Áron, Tamási Lajos, Veres Péter, Vitányi János, Vihar Béla, Várnai Zseni, Vas István, Viktor János, Weöres Sándor ...

Borenich Péter: Szerettem volna meghallgatni Juhász Ferenc véleményét is, de hiába hívtam fel telefonon, elkezdett velem ordítani. El sem tudtam mondani ér­veimet, mert lecsapta a kagylót. Köpeczi Bélával sem volt nagyobb szerencsém. Ő azt mondta, hogy szíve­sen nyilatkozik irodalomtörténeti kutatásairól, de po­litikába nem ártja magát. Mondtam neki, hogy ezt annak idején kellett volna meggondolnia.
Szeretnék még visszatérni a sportcsarnoki nagy­gyűléshez, nehogy valaki is azt higgye, hogy ott csak az írók nyilatkozata hangzott el. A katolikus papok nevében dr. Radó Polikárp, a Római Katolikus Hittu­dományi Akadémia, a magyar orvosok képviseleté­ben dr. Babits Antal Kossuth-díjas akadémikus, a kép­zőművészek nevében Kisfaludy-Stróbl Zsigmond szó­lalt fel.
Az 1957. szeptember 11-i Népszabadság szerint a Hunnia Filmstúdió tiltakozását többek között Bacsó Péter, Bán Frigyes, Fábry Zoltán, Gertler Viktor, Herskó János, Hegyi Barnabás, Illés György, Keleti Márton, Kovács András és Révész György is aláírta. Találtam olyan anyagot is, amelyben a rádió és televízió száz dolgozója tiltakozik. A négyoldalas írás végén azonban egyetlen egy név sem található. Hiába kérdeztem meg jó néhány akkor itt dolgozó rádióst és tévést, senki sem emlékezett rá. De folytassuk a sort.

... Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Darvas József, Dobozi Imre, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia ...

Csoori_SandorCsoóri Sándor: Nem emlékszem. Nem először hivatkozom erre az emlékezetkihagyásra, de szinte bizonyos vagyok, hogy nem írtam alá. Ezzel nem mentegetni akarom magamat, hanem ellenkezőleg, meg akarok egy lelki helyzetet magyarázni. Ha én valami rosszat elkövettem, vagy olyat, ami a kedvem ellen való volt életemben – volt két vagy három ilyen dolog akár magánügy, akár közügy tekintetében –, azokra halálos pontossággal emlékszem, hogy én itt tévedtem, hisz én azokat meg is szoktam mondani. Nagyon szívesen megmondanám, mert ezt én nem bűnnek tartanám, hanem félrevezetésnek. Jó, mi mindnyájan bent voltunk a forradalomban, megta­gadni senki nem tagadta meg igazában a forradalmat, soha nem beszéltünk másképp, inkább hallgatunk, ez igaz. Nem beszéltünk másképp, mint ahogy '56-ban erről gondolkodtunk. Na most ezt természetesen valakik kezdték. Nyilvánvaló, hogy Illyésék, Németh Lászlóék, Féjáék vagy mások, lehetséges, hogy attól való félelmükben, hogy ne csukjanak le több írót, vagy hogy akiket már lecsuktak, azokat kihozzák a börtönből, ezt el tudom képzelni. De én erre sem em­lékszem. Ha netalántán mégis aláírtam volna, mon­dom, akkor ennek nem tulajdonítottam olyan jelentő­séget, hogy én ezt lelkiismereti problémának tartot­tam volna, mert ha netalántán mégis aláírtam, akkor arra gondoltam, ha ezt Illyés, Németh László, Weöres és a többiek aláírják, hiszen hozzánk hozták utoljára, ha hozták, de erre sem emlékszem, fiatal írók, ugye, mindig az idősebbekre hagyatkoznak, s hogy ők jól gondolják, akkor egészen bizonyos, hogy jól van.

Borenich Péter: Vajon Illyés Gyula és Németh László aláírta?

Csoóri Sándor: El tudom képzelni, hogy aláírták. De azt is el tudom képzelni, hogy ennek különleges tétje volt. Bár azt utólag többször végiggondoltam, hogy Illyésnek és Németh Lászlónak a szerepe '57 tavaszá­tól kezdve a Kossuth-díj kapcsán nem volt egyszerű számunkra, fiatal írók számára sem. Én akkor olyas­félére gondoltam, hogy Bethlen Gábor volt már egy­szer ilyen helyzetben, nem egyszer, hanem folya­matosan a törökkel szemben. És ha Bethlen Gábor összevész a törökkel véglegesen, akkor elvész Erdély, ha elvész Erdély, akkor elvész Magyarország. El tu­dom képzelni, hogy a felnőttebb írók akkor végig­gondolták Magyarország helyzetét, másképpen, nem csak egy oldalról, hanem úgy gondolták, hogy akármi történt is, meg kell egy új kiegyezést kötni. Én ezt csak feltételezem, vagy feltételeztem akkoriban, nem fogalmaztam meg ilyen pontosan ezeket a fogalma­kat. S ha ez így van, akkor ez a fajta együttműködés már megelőzte azt a későbbi együttműködést, ame­lyiknek résztvevői voltak Déry Tibortól kezdve azok, akik a börtönből kijöttek, éppen Kádárék börtönéből, s ezt az úgynevezett kiegyezés készítette elő... ki­egyezés ...hát macskakörmök közt mondom termé­szetesen, ez készítette elő azt, hogy az értelmiség, a magyar értelmiség egészen más szellemű életet tudott '62-63 után kezdeni, mint amit például '68 után a cseh értelmiség. Mert '68 után a cseh értelmiséget teljesen lefejezték, tönkretették és nem is indulhattak el olyan szellemi mozgások, mint amilyenek Magyarországon elindultak. A politika roppantul bonyolult. Azok, akik öt-hat világégést végigéltek, mondjuk Németh László, Illyés Gyula, ez a nemzedék, ugye, mert végigélték az első világháború végét, a 18-as forradalmat, a pro­letárforradalmat, akkor végigélték a második világ­háborút, akkor a sztálini korszakot, a Rákosi-korsza­kot, akkor '56 végét, tehát hogy ha egy életbe ennyi tragédia fér bele, akkor lehetséges, hogy ők úgy gon­dolták, hogy úgyis a nagypolitika dönti el végső so­ron, hogy mi történik Magyarországgal, hogy ők iga­zában csak egy olyan helyzetet tudnak teremteni, amelyikben alku révén természetesen, kiegyezés ré­vén –, de egy másfajta élet indulhat el, amelyik az itt lakók java részének próbál valamilyen életföltételeket teremteni. Ez nem a szigorú erkölcs világába tartozik, ez a politikai alkuk világába tartozik természetesen, s azt, hogy ezt írók követték el, ez nagyon nehezen feldolgozható az irodalom számára. De azt is érdemes meggondolni, hogy ha nem lett volna valamilyen kiegyezés a kádári rendszerben, egészen mások len­nének a gazdasági mozgások most is, hiszen az or­száglakók már a Kádár-rendszerben kezdték vissza­venni azt, amit elvett tőlük a szocializmus, a kommu­nizmus: azok a kiskertek, meg a hétvégi házak, ame­lyek ellepték az országot, azok a visszavétel szimbólu­mai. Ezek jelezték azt, hogy kezdi visszavenni az or­szág magának a földet, a lehetőségeket, a gondolatot stb., stb. Hihetetlen bonyolult a világ, a politika. 1956-ban, '57-ben az ember semmit nem látott tisztán, aki akkor döntött valamit, vakon döntött, még akkor is, ha legjobb szándékából vagy félelmében döntött, mert sem Kádárék döntése, sem Illyésék döntése nem volt történelmi döntés igazában, mert a történelmi döntések a háttérben, a nagyhatalmak között dőltek el, ott zajlottak le. Úgy hogy ma már ezt innét látva azt kell mondanom, mindenki furcsa szerencsétlen szereplője volt annak a korszaknak, az igazságaival, a féligazságaival vagy a hazugságaival együtt.

(Az összeállítás rádiós változata elhangzott a Kossuth Rádióban 1993. január 17-én 17 óra 5 perckor. Írott formában megjelent a Népszabadságban, 1993. februárjában, és a Kádár villa titka című könyvben 1995-ben.)

 

 

 
1956 nyugati ellENSZélben: Bang-Jensen és a magyar ügy
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 22. vasárnap, 04:51
Kapcsolódó kép

Povl Bang-Jensen – Wikipédia

https://hu.wikipedia.org/wiki/Povl_Bang-Jensen
dán diplomata. ... Az 1956-os forradalom ügye évekig szerepelt az ENSZ napirendjén, de a szovjetek miatt eredménytelenül. ... Hamvait Dániában temették el.

Kult: Az ENSZ, 1956 és egy rejtélyes halál - HVG.hu

hvg.hu/kultura/20051028nagyandras_bangjensen
2005. nov. 4. - Povl Bang-Jensen dán diplomata a magyar üggyel foglalkozó ENSZ-vizsgálóbizottság munkatársa volt, s 1959 novemberében holtan találták ...

Egy ENSZ-diplomata a magyar ügyért - Krónika

https://kronika.ro/szempont/egy-ensz-diplomata-a-magyar-ugyert
2017. ápr. 2. - ... az ENSZ. Mindkettő egy dán diplomata nevét helyezte előtérbe. ... Miután az ENSZ egyeztetése nem járt sikerrel, 1956. október 31-én Izrael, ...

1956 Dán hőse - Beng Jensen - Index Fórum

forum.index.hu › Politika, közélet › PoliDili › 1956 Dán hőse - Beng Jensen
2007. okt. 15. - 11 hozzászólás - ‎8 szerző
(1956, Az Egyesült Nemzetek Szervezete különbizottságának ... Az ENSZ Ötös Bizottságának tagja volt Paul Bang Jensen dán diplomata.

Egy dán diplomata, aki kiállt az '56-os magyarokért - 888.hu

https://888.hu/article-egy-dan-diplomata-aki-kiallt-az-56-os-magyarokert
2016. dec. 6. - Az ENSZ-ben megemlékeztek hétfőn Povl Bang-Jensenről, az 1956-os magyar forradalom után létrehozott ENSZ-különbizottság dán ...

Povl Bang-Jensen egykori dán diplomata, az 1956. évi Magyar ...

koppenhaga.kkmsite.info/.../povl-bang-jensen-egykori-dan-diplomata-az-1956-evi-m...
Kezdőlap / Povl Bang-Jensen egykori dán diplomata, az 1956. évi Magyar Forradalom és Szabadságharcdán hősének mellszobrának felavatási ünnepsége.

Povl Bang-Jensen, az 1956-os magyar forradalom dán ... - Kormany.hu

www.kormany.hu/.../povl-bang-jensen-az-1956-os-magyar-forradalom-dan-hosenek-...
2016. nov. 28. - Íjgyártó István beszédében kiemelte, hogy a dán diplomata és ENSZ-tisztviselő Povl Bang-Jensen személyében, tettében és tragikus sorsában ...

Archívum: Könyv a magyar forradalom dán hőséről - NOL.hu

nol.hu/archivum/archiv-381790-194680
2005. okt. 24. - A "magyar üggyel" foglalkozó ENSZ-különbizottság dán titkáráról, ... 1956 novembere és 1959 novembere között" - írja a szerző a könyv bevezetőjében. ... elsőként Per Bang-Jensen, a diplomata fia méltatta a könyvet, Mécs ...

Részletek - 1956

1956.mti.hu/pages/News.aspx?ID=150280
Ott lesz az eseményen Per Bang-Jensen, az '56-os forradalom mellett kiállt, és 1959 őszén New Yorkban meggyilkolt Povl Bang-Jensen dán ENSZ diplomata ...

Részletek - 1956

1956.mti.hu/pages/News.aspx?ID=156646
A magyar és a dán külügyminiszter megkoszorúzta a dán ENSZ diplomata ... és Per Stig Möller dánkülügyminiszter, aki országának az 1956-os forradalom 50.

Digitalizálták az ENSZ 1956-os Különbizottságának anyagait - Hírek ...

mult-kor.hu/20090930_digitalizaltak_az_ensz_1956os_kulonbizottsaganak_anyagait
2009. szept. 30. - Digitalizálták az ENSZ 1956-os Különbizottságának anyagait ... nevezte ki, a testület másodtitkára pedig Povl Bang-Jensen dán diplomata lett, ...

Megfejtettük, mi kellhet Szijjártóéknak - Magyar Nemzet

https://mno.hu/belfold/megfejtettuk-mi-kellhet-szijjartoeknak-1329390
2016. febr. 21. - A magyar forradalom kitörésével az ENSZ szinte azonnal, 1956. október ... Ennek a bizottságnak volt másodtitkára a fiatal dán diplomata, Povl ...

Az ENSZ-nek fontosabb volt a szovjet jóindulat, mint a magyar ... - Origo

www.origo.hu/.../20160602-1956-os-forradalom-es-szabadsagharc-hideghaboru-ensz...
2016. jún. 2. - az ENSZ a saját lehetőségeit sem használta ki 1956-ban. ... Povl Bang-Jensen dán diplomata(a képen balra) gyanús körülmények között lett ...

Recenzió részletes adatok - 1956-os Intézet

www.rev.hu/ords/f?p=101:12:0::NO:RP:P12_RECENZIO_ID:430
Talányos és felzaklató könyvet írt Nagy András Povl Bang-Jensen dán diplomata életéről és haláláról. Elsőre akár szabályos, bár történészi eszköztárral ...

A dán, aki megtartotta szavát | ÉLET ÉS IRODALOM

www.es.hu/cikk/2017-03-10/varadi-andras/a-dan-aki-megtartotta-szavat.html
2017. márc. 10. - ... üggyel kapcsolatban keletkeztek az ENSZ-ben 1956 őszétől kezdődően. Az írásban felbukkan egy dán diplomata neve, és ez előhívta a ... Povl, aki az igen jó nevű dán család kissé kalandvágyó sarja volt, nem sokkal a ...

Povl Bang-Jensen-emlékkő - Enying (Kató Balázs, 2012) | Köztérkép

https://www.kozterkep.hu/~/20661/Povl_Bang_Jensen_emlekko_Enying_2012.html
2016. jan. 11. - Povl Bang-Jensen dán ENSZ-diplomata feladata volt az 1956-os magyarországi emigránsok kihallgatása. A tanúvallomásokat nem volt ...

Az ENSZ, 1956 és egy rejtélyes halál | Történelemtanárok Egylete

tte.hu/az-ensz-1956-es-egy-rejtelyes-halal/
2005. nov. 4. - Povl Bang-Jensen dán diplomata a magyar üggyel foglalkozó. ENSZ-vizsgálóbizottság munkatársa volt, s 1959 novemberében holtan

Az 1956-os forradalom és 60. évfordulója az ENSZ-ben

www.iask.hu/0/hirek/64519/az-1956-os-forradalom-es-60-evforduloja-az-ensz-ben
2016. nov. 16. - Az 1956-os forradalom és 60. évfordulója az ENSZ-ben ... a magyar ügyért végig kiálló Povl Bang-Jensen dán diplomata tragikus sorsát.

1956 - A magyarok harmadik útja: Kiút a kommunizmus és a pénzuralom ...

https://books.google.hu/books?isbn=9634263380
Drábik János - 2014 - ‎History
A halott férfi Povl Bang-Jensen dán diplomata volt. Az 50 éves BangJensen halála előtt rendkívül értékes segítséget nyújtott az Egyesült Államoknak és a .
Képtalálat a következőre: „drábik 1956 könyv”




Képtalálat a következőre: „Povl Bang-Jensen”

 
FEHÉR ANNA ballada - szexuális zsarolás és hiábavaló, sőt káros áldozat
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 21. szombat, 09:15

FEHÉR ANNA

 

Fehér László lovat lopott,
A fekete halom alatt,
Fehér Anna meghallotta,
Hogy a bátyia fogva vala.

Kocsissának parancsolta:
„Eredj, kocsis, fogj négy lóra,
Fekete gyászos hintóba,
Hogy üljön fel Fehér Anna!

Hogy menjünk el Nagyegerbe,
Nagyegerből Kisegerbe,
Mert ott lakik az a nagy úr,
Kitül minden rab szabadul!”

Viszen Anna tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt,
És elméne a nagy úrhoz.
„Hoztam neked tál aranyat,

Tál aranyat, tál ezüstöt,
Hogy vátsam ki bátyám innet.”
„Nem kell neked semmi kincsed,
Csak a te szép szűzességed.”

És elméne Fehér Anna
A börtönnek ablakára:
„Bátyám, bátyám, édes bátyám,
Életbe vagy, vagy meghótál?”

„Sem nem élek, sem nem halok,
Csak éppen hogy itt kínlódok.”
„Hoztam érted tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt,

Tál aranyat, tál ezüstöt,
Hogy vátsalak ki tégedet.
Nem kell neki tál aranyam,
Nem kell neki tál ezüstöm,

Nem kell neki semmi kincsem,
Csak az én szép szűzességem.”
„Ne add, Anna, szűzességed,
Úgy sem szabadít meg ingem.”

És elmene Fehér Anna
A nagy úrnak ajtójára,
Fehér Anna le is fekszik,
Nem alhatik, nem nyughatik.

„Aludj, Anna, Fehér Anna!”
„Nem alhatok, nem nyughatok,
Mert nagy lódobogást hallok,
Mert nagy lódobogást hallok.”

„Nyugodj, Anna, aludj, Anna,
Mert a lovak rugadoznak,
A kocsisok most mosdanak,
A kocsisok most mosdanak!”

És felkele Fehér Anna,
Fehér László felakasztva,
A nagy urat megátkozta,
Hogy ne legyen soha nyugta:

„Mosdóvized vírré válljon,
Törlőkendőd lángot hányjon,
Csalfa szíved megrepedjen,
Csalfa szíved megrepedjen!”

*


Gyűjtő: Kallós Zoltán

Gyűjtés ideje: 1969

Gyűjtés helye: Szépkenyerűszentmárton

Közlő: Kallós Zoltán

Közlés ideje: 1971

Megjelenés helye:

Kallós Zoltán 1971: 195–197/52. sz.

Képtalálat a következőre: „fehér anna balladája”

*

Képtalálat a következőre: „fehér anna balladája”

Fehér László lovat lopott,
a fekete halom alatt
nagyot csattant ostorával,
felhallatszott Gönc várába.

Zsandár urak, rajta-rajta,
Fehér László el van fogva!
Fehér Lászlót úgy vallatják:
Van-e apád, van-e anyád?

Nincsen apám, nincsen anyám,
csak egy aranyos húgocskám,
annak neve Fehér Anna,
fent lakik a Fehér várba'.

Fogd be, kocsis, a lovakat,
rakjá’ rájuk sok aranyat,
holnap menünk Gönc várába
bátyám szabadítására!

Bíró, bíró, Horváth bíró,
hoztam neked sok aranyat.
Hoztam neked sok aranyat,
szabadítsd ki a bátyámat!

Nem kell nékem az aranyad,
csak egy éjjeli szállásod.
Háljá’ vélem egy éccaka,
szabad lesz a bátyád újra!

Mikor Anna ezt hallotta,
kiszaladt a folyosóra.
Folyosórul - folyosóra
megy a börtön ablakára.

Bátyám, bátyám, Fehér László,
hallod-e, mit mond a bíró?
Háljak véle egy éccaka,
kiszabadulsz szép hajnalra.

Ne hálj véle, a piszokval,
az akasztanivalóval!
Néked lyányságodat veszi,
bátyádnak fejét véteti.

Hallod-e, te bíró gazda,
mi csörög az udvarodba'?
Lovam viszik itatóra,
zabla csörög a szájába'.

Bátyám, bátyám, édes bátyám,
alszol-e te, vagy meghaltál?
Kiszólnak a többi rabok:
Ne itt keresd a bátyádot!
Zöld erdőbe', zöld mezőbe',
akasztófa tetejébe'.

Átkozásom nem szokásom:
Mosdóvized vérré váljon,
törülköződ lángot hányjon,
az Úristen ne bocsásson!
Tizenhárom szeker szalma
rothadjon el az ágyadba'!

https://www.youtube.com/watch?v=hiGWEuCkx14

Képtalálat a következőre: „fehér anna balladája”


Fehér László, halálra ítélt húga

klasszikus → ballada. Az egész magyar nyelvterületen megtalálható. Erdélyben valószínűleg a múlt század második felétől kezdődően terjedt el. Sok a → betyárballada jellegű változata. Szüzséje: a lólopásért elitélt Fehér Lászlót húga kincsekkel akarja megváltani. A bíró ehelyett őt magát kéri. Fivére tanácsa ellenére Fehér Anna feláldozza lányságát, testvérét mégis kivégzik. A rászedett nő súlyos átkot mond a bíróra (→átokdal). Solymossy Sándor szerint egy megtörtént olasz esemény balladai megfogalmazása. Az első hazai hír, egy 1547-es levél arról szól, hogy a börtönbe került gyilkos felesége fölajánlja a bírónak teljes vagyonát, de a bíró csak az asszonyt kívánja. Férje rábeszélésére enged a kérésnek, de a bíró mégis kivégezteti a bűnöst. Bornemisza Péter 1578-ból tudósít e különleges, megtörtént eseményről. Ettől kezdődően hasonló esetek sorát jegyzik fel a krónikások. A ballada szüzséjével megegyező olasz novellát 1565-ből ismerjük, amelyet latin, angol, francia nyelvű gyűjtemények terjesztettek el egész Európában, de japán, kínai prózai feljegyzésből is ismert. A férjéért vagy fivéréért önmagát feláldozó nő témája jelenik meg Shakespeare Szeget szeggel, Puccini Tosca stb. c. alkotásában. – A magyar ballada zárt felépítettségű, feszes drámai hangvételű. A szövegvariánsok meglehetősen egységesek. (Egyetlen göcseji feljegyzés mutat eltérést: a Királyfi és királylány,amelyben az ifjú feleségével hazafelé utazó királyfit támadja meg az ellenség, és a szabadulás reményében adja oda magát a királylány a rablóvezérnek, az mégis a férj fejét véteti.) Az országszerte följegyzett több száz változat az állandósult formulák továbbélését mutatja (pl. a Fehér László kivégzésére vonatkozó kérdésekre a bíró félrevezető választ ad). A befejező átokmotívum sokfélesége pedig a változtatás igényét jelzi, és az előadó egyéni képességét mutatja. Többféle dallammal él a szájhagyományban. A Fehér László ballada legközelebbi rokonai az olasz balladák között találhatók. – Irod. Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Csanádi Imre–Vargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj. Magyar népballadák és balladás dalok (Bp., 1954).

 

  1. ényes Szabolcs A kikapós patikárius c. zenés játékából.
  2. Fehér László lovat lopott (Ballada, Somogy megye)

    • 1 éve
    • 287 megtekintés
    Provided to YouTube by Hungaroton Fehér László lovat lopott (Ballada, Somogy megye) · Anonymous · Traditional Magyar ...





  1. Kb. 1 020 találat

    1. Agócs Gergely - Fehér Anna (ballada)

      • 2 éve
      • 5 948 megtekintés
      Fehér Annaballada - Osgyán, Gömör és Kishont vármegye, Felföld - A "Kilencz ballada" c. albumról - 2005 - közreműködik: ...



    1. Fehér Anna balladája

      • 1 éve
      • 625 megtekintés
      Provided to YouTube by Hungaroton Fehér Anna balladája · János Bródy · Szörényi Levente · Szörényi Szabolcs · Tolcsvay ...



    1. Götz Anna - Fehér Anna balladája

      • 3 éve
      • 1 851 megtekintés
      Szörényi -- Bródy: Fehér Anna balladája Előadja: Götz Anna.




    1. Fehér Anna balladája, Tarjányiné Lencsi énekhangján

      • 2 éve
      • 703 megtekintés
      Ezen videó készült a mátranováki Faluhely major Örökségünk szobájában, Tarjányi Tamás és Tarjányiné Lencsi nászutas ...


    1. Fehér Anna

      • 2 éve
      • 712 megtekintés
      Szörényi Levente.














 
Életminőség nagyszótár - XX.
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 19. csütörtök, 10:11

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom”

Életminőség szótár – mind egy

Bölcs-bolond, boldog-boldogtalan

Édenkert, menny vagy földi pokol

Táltosparipa vagy egy állatorvosi ló

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom”

Világromlás-rontás, vagy javulás* - 20.

 

Itt benn vagyok

a férfikor nyarában...

 

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,

Az ifjuságnak eltűnt tavasza,

Magával vitte a sok szép virágot,

A sok szép álmot, amelyet hoza,

Magával vitte a zengő pacsírtát,

Mely fel-felköltött piros hajnalon...

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

 

Elszállt az égről a piros sugár és

Elszállt a földről a dalos madár,

Üres fészkébe énekelni a bús

Szellő vagy a haragos vihar jár:

Ábrándaimnak száraz erdejében

Csörög, csörög már s nem susog a lomb...

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

 

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld

Ezüst harmatja mind, mind elvesze,

Letörlé őket kérlelhetlenűl a

Rideg valóság szigorú keze;

Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,

A gondok fojtó levegője nyom...

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

 

Regényes bércek kősziklái közt folyt

Csengő morajjal egy tündér patak,

Dicsvágy patakja! ajkaim belőle

Sok boldogító mámort ittanak.

Foly még ma is, de más igyék vizéből,

Én nem iszom, többé nem szomjazom...

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

 

Ha elfordúlok enmagamtul és mint

Polgár végigtekintem a hazát,

Szemem megromlott satnya ivadékot,

Egy pusztulásnak indult népet lát.

Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?

Mást nem tehetek, csak sirathatom...

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

 

Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,

Oly lángolón, oly véghetetlenűl,

Áraszd reám a fényt s a melegséget,

Mely isten arcáról szivedbe gyűl;

Az a te szíved egyetlen világom,

Nappal napom és éjjel csillagom...

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

 

Petőfi Sándor

Pest, 1848. szeptember

 

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom”

1.

Léleknemesítő

A lelkek átalakítását,

újjászületését, megnemesedését,

magyarabbá, önérzetesebbé való átalakulását

várjuk és készítjük elő az egész vonalon

a sorsközösség, a faji összetartozandóság

és testvéri összetartás tudatát ápoljuk és fejlesztjük,

olyan széleskörű népkultúrát akarunk,

hogy a magyarság széles rétegei

ne csak a fizikai élet robotját,

a mindennapi kenyérgondok

keserű verejtékét érezzék,

hanem erkölcsileg és szellemileg felszabadulva

a napos oldalra kerülhessenek

és elegendő lelki rugalmassággal bírjanak

az élet szépségeinek, értékeinek megismeréséhez,

az élet nemes örömeinek befogadásához.

Mert csak egy életerős, életvidám,

rugalmas lelkületű népközösség fiatal tagjait

lehet nagy nemzeti eszmék,

célok lelkes szolgálatába beállítani

s e célokért önfeláldozó munkásságra

és kitartó harcra rávenni.

Szálasi Ferenc

 

 

2.

Légy hív

rendületlenül

Nem abban áll

a derék lelkek dicsősége,

elhagyni a hazát, mikor szenved,

hanem együtt szenvedni vele;

hogy őseink, mikor bejöttek,

épen oly üresen találtak mindent,

mégis megszerették ezt a helyet;

hogy többször is elpusztult már

Székelyország,

Magyarország annyira,

hogy egy napi járóföldön

lehetett találni egy embert,

mégis újra felszaporodtunk;

most se menjünk hát tovább;

vesztettünk ugyan sokat,

de még sem vesztettünk mindent. "

/Jókai Mór: Háromszéki leányok/

 

 

3.

Csízió

"Ez ám

a kertészgazdának

a nehéz tudománya

(a ki hegyvidéken lakik):

megfogni a földet,

megfogni a vizet,

megfogni a napot,

megfogni a szelet.

(Ime az ősmagyarok vallása

praktikus alkalmazásban!)"

J.M.

 

 

4.

Katicabogár

Katalinka, szállj el!

Jönnek a törökök;

Sós kútba tesznek,

Onnan is kivesznek;

Kerék alá tesznek;

Onnan is kivesznek;

Ihol jönnek a törökök,

Mindjárt utol érnek!

Magyar gyermekdal

 

 

5.

Katica

"Kis gyerek korunkban,

mikor a kertben játszadoztunk,

bizonyosan mindnyájan hallottuk az anyánktól,

a dajkánktól, a játszópajtásunktól,

hogy az Istenbogárkáját elfogni nem szabad,

megölni pedig vétek. […]

Ábrándos leányok azt hiszik,

hogy a merre a 'Katalinka bogárka' elrepül a kezükből,

arról a tájról fog hozzájuk érkezni a vőlegény."

(J.M.)

 

 

6.

Trágya

"A régi szőlőmívelésnél

a jó borukra büszke gazdák

a trágyát nem használták máskor,

mint a döntésnél;

akkor kapott az eldöntött tőke

előbb egy pár kapa földet,

aztán egy lapos kosár ivott trágyát.

A ki a szőlőjét agyontrágyázta,

arról azt tartották,

hogy csak a mennyiségre néz,

sok bort akar szüretelni - eladásra."

(Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek)

 

 

7.

Jókai bora

"A summa summarum pedig az,

hogy énnekem tizenhárom év óta,

hogy a filoxéra a szőlőim kétharmadát elpusztította,

a pinczémet folyvást sikerül régi állapotban föntartanom,

s az én asztalomra csak olyan bor kerül,

a miről bizonyos vagyok,

hogy nincs benne szőlőczukor, se spiritusz,

se idegen borkő, se kénsav,

se tannin, se fukszin, se gliczerin;

a mely nem ismer

se gallizirozást, se petiotirozást,

még vizahólyagot sem;

az én boromban nincs más,

mint a szőlőfürt nedve.

S ez nagy uraság! "

 

 

8.

Istenképek

"Az Isten nem emberi alak,

ki idegekel érez, haragot félretesz,

boszut áll, megtorol,

büszkeségének áldozatot követel.

Ilyen Istent mi nem hiszünk.

De az az Isten,

a kit mi hiszünk,

az az örök rend!

A ki az ellen fellázad,

a természet atomjait,

a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre.

Az csatára hívja föl a telet és nyarat,

a vér melegét és a számok csalhatatlanságát,

a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt,

a historiát, a logicát, az egész emberiséget

és mindent, a mi legyőzhetetlen;

a miben istenerő lakik!"

/Jókai Mór: Párbaj Istennel/

 

 

9.

Életben-maradási

esélyed nagyon csökkenti

ha  kényeztettek kiskorodban

ha nem tudsz lemondani, nélkülözni

ha felszisszensz minden szilánkhoz

ha okosan nem engedsz, de szamárként...

ha eleve lemondasz az önvédelemről

ha nincs megedzve a szervezeted

ha még a széltől is óvtak

ha nagyon válogatós, finnyás vagy

ha csak ágyikódban tudsz elaludni

ha neked megalázó minden fizikai munka

ha csak magadban bízol meg

ha képtelen vagy együttműködni

ha nincs alattad társas védőháló

ha nincs az ujjadon a barátok védőgyűrűje

ha nem tudsz-akarsz imádkozni segítségért

 

 

10.

Támad – véd

Jogos önvédelem

Ágyúval lő verébre

Aránytalan önvédelmi reakció

Aki pofon csap, azt agyonvered

A legjobb védekezés a támadás?

Megelőző csapást mérni az ellenségre

Aki megdob kővel, azt menten agyonlövöd…

 

 

11.

Honvédelem

"Amíg a földnek

egy területén magyarok fognak élni,

azoknak a kezéből senki

ki nem fogja énekelni a kardot, a fegyvert.

Amíg hazaszeretet fog lángolni a magyar szívben,

addig annak a kardnak az élét,

annak a fegyvernek a golyóját

se a te tízparancsolatod,

se Mózes sinai kőtáblái,

se a Messiás tiltó mondása

meg nem fogja akadályozni,

hogy embert öljenek,

aki hazájuk ellen támad."

/J.M.: Ahol a pénz nem isten/

 

 

12.

Züllés

"Hát mi lett már sokmilliomosok fiaiból?

Akiknek az apái nagy szerencsével

mérhetetlen gazdagságot gyűjtöttek össze.

Talán nagy hatáskörű diplomaták?

Országok követei? Derék katonák?

Fölfedezéseikről hírhedt utazók?

Új találmányokat kigondoló lángelmék?

Városok alapítói?

Művészet, költészet mecénásai?

Emberbaráti protektorok?

A nyomor enyhítői?

A bukottak megmentői?

Vagy legalább

az apáik vállalatainak

további fenntartói, tökéletesítői?

Becsületes üzérek,

akik a meglevő százmillióhoz

újabb százat halmozni törekesznek?

Nevezz meg nekem egy ilyen százmilliomos fiút."

/Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten/

 

 

13.

Haza

"Van boldog ország Európában?

Van ország, amelynek nevére

az én szívem nagyot dobbanjon?

Van egy eszme, amiért fel tudjak lelkesülni?

Ki az a haza?

A dobszóra felvonuló hadcsapatok?

A huzakodó pártok?

A munkaképtelen parlamentek?

A gyűlöletszító nemzetiségek?

Az elégedetlen munkástömegek?

Vagy talán az agráriusok és merkantilisták?

Vagy talán az egymást elátkozó vallásfelekezetek?

Akik alatt mind mélyen és következetesen

ássa aknamunkáját az anarchia, a nihilizmus,

a hontagadás és égtagadás hatalmas szelleme?

Ez a haza?"

/Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten/

 

 

14.

Papír

"A kényszermunkára elítélt rab,

akitől megvonták a bor, a dohány élvezetét,

nem szenved oly keservesen,

mint a gondolkodó ember,

akitől elvették a papirost.

Meg tudom érteni

azt a lángszellemű művészt,

akitől az orvosok elvették

a kartonját, a rajzónját,

s aki abba beleőrült, belehalt. "

/Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten/

 

 

15.

Magyarország

"Van valami bűverő

Magyarország földében,

ezekben a növényekben,

mik a szabadság vértanuinak

poraiban gyökereznek,

a férfiak bűvös kézszorításában,

a hölgyek igéző tekintetében,

a lélekkel tele levegőben,

a szabad pusztában,

a multak általános fájdalmában

s a nem csüggedés férfi erélyében,

a dalban és szerelemben,

melytől az idegen,

kinek kedélye nemes,

rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át.

S ez nem hízelgés

se magyarnak, se idegennek.

Ez való.

Ez statistica."

/Jókai Mór: Párbaj Istennel/

 

 

Képtalálat a következőre: „jókai mór a magyar faust”

 

16.

A dugipénz

"Akkor még azok

a vastag krajczárok voltak,

a miket a hagyomány szerint

Mária Theresia királynénk

azon czélból veretett, hogy

a kincstárnokát rászedje vele:

ki is sokat opponálván a miatt,

hogy a királyné igen

bőkezűleg osztogatja aranyait

a kolduló barátoknak,

azontúl ő felsége

kétfelé nyitható krajcárokba

rejté alamizsna aranyait.

Még gyermekkoromban

én is akadtam többször

ilyen kétfelé nyitható krajcárokra;

de biz azokból az aranyakat akkor már kivették."

/Jókai Mór: A magyar Faust/

 

Képtalálat a következőre: „a magyar faust”

17.

Sorstársak

önsegítő csoportja

Nem csak én vagyok ilyen

szenvedélybeteg, elvált stb.

Más is talpra állt már ebből

Más is tud így teljes életet élni

Mást sem közösít ki családja

Más is kibírta az elvonókúrát

Más is újra tudta kezdeni az életét

Másnak se pénzkérdés volt a kilábalás

Más sem szégyelli, hogy bevallja

Másnál is vannak visszaesések

Másnál is volt mennyiségi-minőségi változás

Más sem írta le, selejtezte le magát

Más sem istenként oldotta meg a problémát

Másnak is segít magába szállni, égikhez fohászkodni

Más sem röstelli nyíltan megvallani hibáit, vétkeit

A másiknak se lehet nagymellénye

Mindenki egyszerre "orvos és beteg"

Stb.

 

 

18.

Szerencse

Egy lány elmegy a jósnőhöz:

- Két férfi is szerelmes belém.

Melyik lesz közülük a szerencsés?

- Béla fogja feleségül venni.

Géza lesz a szerencsés.

 

 

19.

„Barátnők”

Két barátnő beszélget.

Azt mondja az egyik:

- Képzeld, rájöttem, hogy megcsal a férjem.

- A rohadt anyját!

- És képzeld, itthonról hordja el az óvszereket.

- A rohadt anyját!

- De én az összest kiszúrtam.

- A rohadt anyádat!

 

 

20.

Tömeg-

közlekedés

Buszsofőr mottó:

Aki integet,

az búcsúzkodik,

aki fut,

az éppen sportol…

Az utas az,

aki vár a megállóban.

 

 

21.

A kegyes

csalás és a hazugság

biztos, hogy csakis a te 

érdekedben nem mondom meg:

hogy mit mondanak rólad mögötted

hogy kivel, hányszor és hogyan csallak meg

hogy milyen nehéz munka vár még rád

hogy milyen súlyos a betegséged

hogy milyen öregnek nézel ki

hogy mit gondolok a versedről

hogy  holnap végleg elhagylak

hogy milyen volt a már halott apád

hogy csak oda van festve a fecske

hogy nincs remény gyereked előkerülésére

hogy milyen rosszul énekelsz, táncolsz

hogy nincs élet a halál után

stb.

 

 

22.

Viszonyítás

A székely fiú

vacsora közben

így szól az anyjához:

- Idösanyám, nem elég savanyú ez a káposzta.

- De fiam! Hát ez mákostészta.

- Ja! Annak ölég savanyú.

 

 

23.

Csodás

átváltozások:

plusz-mínusz…

angyalkából házisárkány

a hatalomtól eltorzuló jellem

szellemes udvarlóból unalmas férj

kiváncsi gyerekből iskolakerülő diák

hamvas szűzből büdös kurva

csendes Tiszából őrült, ki letépte láncát

aki leittasodva kivetkőzik magából

megszállott lesz, akiből az ördög beszél

megkínozva, hogy még anyád sem ismer rád

janicsárrá lett népi értelmiségi

a háborúban a lélek sötét oldala dominál

gyáva nyusziból bátor oroszlán

szép csecsemőből gnóm, koravén törpe

ronda lárvából tündérszép pillangó

anarchista diákvezérből technokrata

hőbőrgő hőzöngőből konformista kispolgár

rablóból pandúr és fordítva

pálfordulás: pl. üldözőből üldözött

nagy megtérések: latorból üdvözült

rajongóból cinikus

bálványimádóból gyűlölő

csodagyerekből tucatember

élsportolóból dagadt vagy rokkant

haramiavezérből papucsférj

remetéből mozgalmár

stb.

 

 

24.

Árt a szépségednek

ha harag torzítja arcvonásod

ha hülye pofákat vágsz - grimaszolsz

ha sötét a lelked, ami kiül az arcodra

ha hattyúként szép kacsa akarsz lenni

ha folyamatosan csacska butaságot beszélsz

ha behódolsz az uniformizáló divatterrornak

ha trágárság, ocsmányság jön ki szádon

ha betegesen fogysz vagy hízol

ha nem magadat látod a tükörben

ha nincs barátod, aki tükröt tartana eléd

ha elhanyagolod magad, s ruházatod

ha nem alszod ki magad

ha leégeted, szétszolizva öregíted a bőröd

ha túlsminkeled s illatosítod magad

ha se nőies, se férfias nem vagy

ha hülyéskedsz és úgy maradsz

ha a részegség kivetkőztet magadból

ha mereven, modorosan viselkedsz

ha senkinek nem akarsz tetszeni

ha mindenkinek tetszeni akarsz

ha senki sem szeret, bókol, udvarol

ha nincs valaki, akinek te vagy a legszebb

stb. stb. stb.

 

 

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom”

 

 

25.

Az önhitt

boldogtalanság magánügy?

de hisz így terhes vagy környezetednek

de hisz így épp a szeretteidet nyomasztod

de hisz így szabad prédája vagy szélhámosoknak

de hisz így könnyen képzelt, majd valódi beteg leszel

de hisz így könnyebben cimborálsz az ördöggel

de hisz így irigykedni fogsz a boldogokra

de hisz így a verembe húznád a segítő kezet nyújtót

de hisz így pótcselekvő gondoskodással zaklatsz

de hisz így irigységgel, gyűlölettel mérgezed a légkört

de hisz így nem engeded felnőni, elszakadni fiadat

de hisz így folyamatosan árad belőled a feszültség

de hisz így bűntudatkeltően nézel a melletted élőkre

stb.

 

 

26.

Egy életre társ

Alkalmazkodási kényszerek,

megegyezés, kompromisszum

keresés és – nem - megtalálás:

kinek mikor kell feküdni és kelni

kinek mi a faksznija, heppje

ki mikor és hogy szokott enni

ki milyen ételeken nőtt fel

ki mikor és hogyan használja a vécét

ki milyen állapotot lát rendnek

mikor milyen rádióműsor szóljon

mit nézzünk meg az esti tévéműsorból

kinek melyik rész kell a lakásból

ki mit vállal a közös munkákból

ki mit vállal a közterhekből

ki mit szeretne látni a kertben

ki milyen kedvenc állatot szeretne

ki hogyan rendezné be a lakást

ki hányszor mosakszik, fürdik

kinek mi a kedvenc zenéje

ki mikor és milyen vendégeket hív

mi számít csúnya beszédnek

mi számít szex perverziónak

ki dohányzik és hol

ki milyen bogarat tart betolakodónak

kinek mikor van bent hideg-meleg

kinek mi az édes és mi a sós

ki mikor akar csendben elvonulni

stb. stb.

 

 

27.

„Miért hagytuk, hogy így legyen…”

Elviselem, eltűröm, kibírom, elnézem:

hogy szíjat hasogatnak a hátamból

hogy lenyúzzák a bőrömet

hogy a vendég kitúr a házamból

hogy eltapsolják az adóforintjaimat

hogy nap mint nap hülyének néznek

hogy mindig az én nadrágom szíját húzzák

hogy kilopják a szemem

hogy négyévenként udvarolnak voksomért

hogy számonkérhetetlen ígéretekkel etetnek

hogy lehazudják a csillagokat az égről

hogy bedumálják nekem: a szar az arany

hogy mindig velem vitetik el a balhét

stb.

 

 

28.

A házasságtörő asszony

Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére.

Korán reggel ismét megjelent a templomban,

ahol az egész nép köréje sereglett.

Leült, és tanította őket.

Az írástudók és a farizeusok

odavittek hozzá egy asszonyt,

akit házasságtörésen értek.

Középre állították, és azt mondták neki:

,,Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták.

Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk,

hogy az ilyeneket meg kell kövezni.

Te ugyan mit mondasz?''

Ezt természetesen azért mondták,

hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák.

Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre.

Amikor azok tovább faggatták őt,

fölegyenesedett, és azt mondta nekik:

,,Aki közületek bűn nélkül van,

az vessen rá először követ.''

Aztán újra lehajolt, és írt a földre.

Azok pedig ennek hallatára

egymás után elmentek,

kezdve a vénektől,

s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal.

Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki:

,,Asszony, hol vannak ők?

Senki sem ítélt el téged?''

Az így felelt: ,,Senki, Uram!''

Jézus ekkor azt mondta neki:

,,Én sem ítéllek el.

Menj, és többé már ne vétkezzél!''

János evangéliuma 8,1-11

 

 

29.

Az isteni

igazságszolgáltatásra bízva!?

Ordas eszmék kiagyalói és terjesztői

A háborús uszítók és a háború haszonélvezői

A szellemi-lelki polgári hidegháborút élesztők

A kulturális népirtáson szorgosan ügyködők

A népet uzsorakamatokkal nyúzó pénzemberek

A közhatalmukkal gátlástalanul visszaélők

Az országot nyomorba döntő politikai vezetők

A lakosságot rendszeresen fosztogató monopolcégek

A tömegeket lebutító, lélekdurvító mass media tulajok

Hazánk javait idegen kézbe átjátszó ügyvédek, jogászok

Az oktatási rendszert kontra-produktívvá züllesztők

A szellemi elitet külső vagy belső emigrációba kényszerítők

Az országot gyarmati sorba vezető és ott tartó kollaboránsok

A vétkesek között cinkosan hallgató értelmiségi közszereplők

 

 

30.

Nehezen felderíthető,

bizonyítható bűntettek

Amikor valaki ok nélkül öl meg egy ismeretlent

Amikor valaki egyetlen egyszer lop, rabol stb. stb.

Amikor az áldozat szégyelli magát: pl. nemi erőszak

Amikor a korrumpáló és a korrumpált is sáros és hallgat

Amikor a tömegpánikban agyontaposnak valakit

Amikor a halálba „segítenek” egy nagybeteg embert

Amikor lelkileg megnyomorítják a kisgyereküket

Amikor a gondviselő szexuálisan zaklatja a gyereket

Stb. stb.

 

 

31.

A holló és a róka

Sajtot talált a holló, fölvitte a fára,

Róka koma a sajtot nagyon megkívánta.

Magas a fa, magasan ül a holló rajta?

Csőréből a zsákmányát azért is kicsalja!

"Holló asszony - szól neki -, örülök, hogy látom,

nincs kegyednél gyönyörűbb madár a világon!"

Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg.

Rá a róka:"Tollánál, termeténél nincs szebb!"

Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot.

A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog.

Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja:

"De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja!"

"Rút a hangom? - A hollót elfutja a méreg,

s károgni kezd: - Ez neked nem elég szép ének?"

"De még milyen!" - nevet a róka, és a sajttal,

mit a holló kiejtett, vidáman elnyargal.

La Fontaine

 

 

32.

A szellem hatalma

egy bolond százat csinál, mintha fertőzne

hipnotizálva elvarázsolhatnak, hogy egy szamárba légy szerelmes

ami túlerővel nem sikerül, egy hadicsellel bevehető lett a vár

szentnek gondolt ügyért a kamikaze, a mártír önként hal meg

egy házisárkány leuralja, bábként mozgatja a papucsférjet

a hitek és a balhitek is hegyeket mozgatnak

a hízelgő róka kicsalja a sajtot a hiú holló csőréből

ahol zsarnokság van, ott egy viccért is lecsukhatnak

a holt betűt és a tetszhalott embert a szellem feltámasztja

ugyanolyan képességű gyerekből jótevő vagy gonosztevő lesz?

kiegyenlített erőviszonyoknál a jó csapatszellem dönthet

kezdetben volt és van az Ige, ami testté lett és lesz

stb.

 

 

33.

Te nem menekülhetsz

az anyukád szoknyája mögé anyámasszony katonájának

komolytalankodó frivolitásba, „nem ér a nevem” játékba

teljes ellátást biztosító összkomfortos bolondokházába

a szeretetzsaroló képzelt „nagybeteg” ember szerepébe

a frontvonalról dezertőrként a nyugis hátországba

a kapituláció után a felelősségmentesítő hadifogságba

a híd alatt alvás szabadsága elől a fűtött, biztonságos cellákba

az Uram, nem vagyok méltó kibúvót jelentő attitűdbe

a föld alá avagy a cethal gyomrába

grandiózus és heroikus pótcselekvésekbe

a felnőttkor határát kitologató infantilizálódásba

az evilági álarcosbál forgatagának bújócskázásába

 

 

Képtalálat a következőre: „jókai mór a magyar faust”

 

 

34.

Pszeudo létezések

ha nem mersz felnőni a köldökzsinórt elvágva

ha csak ábrándozol, s a bírhatót eladod álompénzen

ha rút kiskacsa maradsz, pedig gyönyörű hattyú lehetnél

ha csak vegetálsz: zabálsz és ürítesz

ha tét nélkül játszod végig az életjátszmáidat

ha mechanikusan működsz mint egy gyári robot

ha életed színpadán csak statisztaszerepig viszed

ha utánozó majom maradsz, egy imitátor

ha az életedből próbálsz műalkotást komponálni

ha a képzelt betegségedbe menekülsz

ha alattvalóból nem tudsz (állam)polgárrá válni

ha nem találod meg hivatásod, szerelmed, otthonod

stb.

 

 

35.

Metaforák helyzetünkre

Még sose utaztunk ilyen modern hajón, a Titanicon

Lakatlan szigetről küldünk palackpostát az óceánon

A Niagara felett kell-kellene a kötélen áttáncolni

Tutajon hányódunk az óceánon és felfaljuk egymást

Egy csónakban utazunk: van aki gályázik s van aki napozgat

A szánkból akarunk szelet fújni a vitorlákra, hogy repítse hajónkat

A békésen közeledő hajó hirtelen felvonja a kalózlobogót

Könnyűbúvárokkal próbálnánk felhozni a kincseket a tengermélyből

A nyílt vízen próbáljuk hajónkat teljesen átépíteni

A tengerbe akarunk kiskanállal vizet hordani

Egy végtelen vízen hánykódunk, mégis szomjan halunk

A parttól nem merünk eltávolodni, de új világot akarnák felfedezni

 

 

36.

Oly korban éltem én

amikor láthatóvá és kiáltóvá vált a világszegénység

amikor mindent tudhatnak rólad (mobil telefon, internet, műhold)

amikor már minden művi: a nevetés, a szex, az étel, a szív

amikor a materialista emberek habzsolják a babonákat

amikor a szeméthegyektől már alig fér el az erdő-mező

amikor az éplábúak is „toló-kocsiba” kényszerülnek

amikor két gyereknél többet vállalni már-már őrültség

amikor bezárkózunk, de előtte bevisszük az egyszemű szörnyet

amikor már kiskorodtól egyre nagyobb orvosságos dobozod van

amikor már veszélyes napozni és a Dunában fürödni

amikor szélhámosok/hatalmasok büntetlenül tarolhatnak

amikor egy kis bankhivatalnok is többet keres, mint egy tanító

stb.

 

 

37.

A RÓKA ÉS A GÓLYA

Meghívta a gólyát a róka egyszer

ebédre,

s egy lapos tányért tett, színig levessel,

elébe.

A gólya éhes volt, de hosszú csőre

miatt egy jóízű kortyot belőle

nem ehetett.

A róka nézte, falt és nevetett.

Aztán a gólya másnap visszahívta

a rókát.

Palackban gőzölgött a sokféle ritka

finomság.

A róka éhes volt, de csak szagolta

az ételt: nem fért a palackba az orra.

Éhen maradt,

s a gólyáé lett a sok finom falat.

A lakoma végén, mikor fölálltak:

„Remélem -

szólt a gólya -, éppoly jónak találtad

ebédem,

mint én tegnap a tiédet, barátom;

konyhádon tanult főzni a szakácsom.”

A róka csak

nézett, s korgó gyomorral elszaladt.”

RÓNAY GYÖRGY

 

 

38.

Vendégségbe hívtak

ide önként és örömmel készülök

tudom, hogy személy szerint rám is várnak

ott úr leszek, kiszolgálnak engem

a házigazda majd mindenben a kedvem keresi

az ő költségén egy kis ünnepi lakomát csapunk

jókedvű tréfálkozással és játékkal ütjük agyon az időt

nincs belépő, legfeljebb ajándékot viszek

szívesen invitálnak és kínálgatnak minden földi jóval

minden készen van, s utána se nekem kell pakolni, mosogatni

előjogom a mentelmi jog: senki nem bánthat e menedékházban

nincs megszabva mennyit fogyasztasz, meddig maradsz

mindenki a legjobb társasági formáját időzíti az alkalomra

stb.

 

 

39.

Édes otthon

ahol szabadon ki- és bejárhatok

ahol teljesen elengedhetem magam

ahol senki nem zavarhat, csak engedélyemmel

az én házam, az én váram

ahol bárhol szabad dohányoznom, italoznom

ahol egy gatyában vagy anélkül is mászkálhatok

ahol én osztom be az időmet, tennivalómat

ahol nem kell vizsgázni, teljesíteni. megfelelni

ahol minden zugot ismersz, mint a tenyeredet

ahol minden a kezedre áll, a kedvedre van

ahol a te ízlésed uralkodhat, s bármit alakíthatsz

ahol hangoskodhatsz vagy csendben lehetsz

ahol a neked kedves finom illatok lebegnek…

stb.

 

 

40.

Idegenben

nem érted a nyelvüket

nem fogadnak házukhoz

nem tudod, ők min nevetnek

nem tudod, mikor sérted meg

csak kézzel-lábbal mutogathatsz

csak a kutyák világnyelvén „szólsz”

ízetlen, ehetetlen az ő főztjük

se az orvos, se a bíró nem érti panaszod

könnyen becsaphatnak, kihasználhatnak

nem tudod pl., hogy kötelező alkudozni

vagy hülye balek, vagy gőgös idegen

más klíma, más betegségek

stb.

 

 

41.

Nem vagy otthon

ha befektetnek a kórházba

ha beutalnak egy szanatóriumba

ha bemenekülsz egy menhelyre

ha bevackolsz a híd alá

ha behívnak egy laktanyába

ha elutazol tartós vendégségbe

ha bedugnak egy szeretetotthonba

ha túszként rejtegetnek idegenben

ha Árvácska vagy nevelőszülőknél

ha bezárnak karanténba, lepratelepre

ha befizetnek egy – akár luxus - szállodába

ha idegenben, pl. munkásszállón húzódsz meg

stb.

 

 

42.

A szerelem-démon

az átkozott féltékenység tönkreteszi életed

a szerelemféltés elvakít, s felülsz a rágalmaknak

ha reménytelen az eset, bánatodban kútba ugrasz

vagy ő kell nekem vagy cölibátusban élő szerzetes leszek

a bájitaltól még egy szamárba is belehabarodok

eszem vesztem, s méltatlanra pazarolom ifjúságom

sportteljesítményre törekszem és skalpokra vadászom

önként eladom magam imádott úrnőm rabszolgájának

mindent feláldozok azért, aki csak játszik velem

kivetkőztet emberi mivoltodból,

és az erőszakos vadállatot hozza ki belőled…

a démon elhiteti veled, hogy a homoerotika a csúcs

szexuális nyomorodban saját kiskorú gyerekedet zaklatod

stb.

 

 

43.

A szerelmes ember

aki választottját látja a világ legszebbjének

aki a szerelmes csókjától lesz csúf békából világszépe

aki lehozná neked a csillagokat is az égről

aki a kedvedért felhagy káros szenvedélyeivel

ilyen áldott állapotban mindenkiből előjön a költő

a legeslegjobb arcát mutatja és netán úgy is marad

szinte bármilyen esztelen bolondságra képes

el van varázsolva: se hall, se lát

mintha a szerelme hipnotizálná és átvinné akaratát

keresi és kitalálja a másik titkos vágyát

egy csókjáért, öleléséért odaadná mindenét

ha viszontszeretik, semmi nem hiányzik boldogságából

stb.

 

 

44.

A megértés

nehézségei és zavarai

hogyan értsem meg, mit akar a csecsemő?

hogyan értsem meg, mit akar az állat?

hogyan értsem meg, mit mondana a néma?

hogyan értsem meg, mit üzen nekem isten?

ki fordítja le nekem, ha valaki "nyelveken szól"?

ki ad kulcsot nekem a titkosírásokhoz?

ki garantálja, hogy jó és nem hazug a tolmács?

ki érteti meg velem a kortárs művészet nyelvét?

miért szégyelli kedvesed kifejezni szex igényeit?

miért nincs vevőkészüléked társad finom jelzéseire?

egyáltalán megérthetünk-e idegen kultúrákat?

megérthetik-e a Földről küldött üzeneteket?

 

 

45.

Az ember és a víz…

amivel lemosod magadról a mocskot

amibe bemerülsz szellemi újjászületésedkor

ami felfrissít és meggyógyít: kívül és belül

amivel öntözöd a kerted növényeit, virágait

aminek a felszínén oly könnyű lebegni

amiben lemerülhetsz a ritka csend világába

ami mellékhatások nélkül oltja szomjadat

ami lehűt és felmelegít - felüdít

aminek szemlélése balzsam idegeidre

ami elviszi palackpostád távoli országba

amiben egy vízcsepp eljuthat az értől az óceánig

amin még magad fabrikálta csónakkal utazhatsz

STB.

 

 

46.

Testi, lelki

és szellemi hiánybeteg

nem látsz színeket vagy semmit

nem látod a szépet és a rondát

nem hall, süket - nagyothall

nem füle a hangszínekre, muzsikára

nem érzel illatokat, se szagokat, bűzt

nem érzel ízeket - se sósat, se édeset

nem érez se meleget és se hideget

senki nem érint, simogat, ölelget

nincs rövid- vagy hosszú távú emlékezeted

csak a rosszra és rosszul emlékezel

nincs hangod - néma vagy

nem hallatod a hangod - nem énekelsz

nem tréfálkozol - nincs humorérzéked

nem tartasz igazi ünnepeket

nem mozdulsz ki a házadból

nem hívsz magadhoz társaságot

nem termelsz, csak fogyasztasz

nem élsz-élvezel, csak szenvedsz

nem jártad be a szülőfölded

kínzó hiány az otthon és a haza helyén

nem tudod kifejezni érzéseidet

nem tudod megfogalmazni gondolataidat

képtelen önfeledten táncolni, szerelmeskedni

nem volt még istenélményed

stb.

 

 

47.

Hiba

“Hiszen

nem a dolgokban

rejlik a hiba, hanem

magában a lélekben.

Ami a szegénységet

nyomasztóvá tette számunkra,

a gazdagságot is nyomasztóvá teszi.

Miképpen egyáltalán nem számít,

hogy a beteget faágyba

vagy aranyágyba fekteted-e –

bárhová cipeled,

betegségét magával cipeli -,

úgy nem számít az sem,

gazdagságba vagy szegénységbe

helyezik-e a beteg lelket.

Vele tart gyarlósága.”

SENECA

 

 

48.

Április bolondja

Az egyik legrégebbi tréfát Toulouse grófja,

XIV. Lajos francia király fia eszelte ki.

Áldozatul Gramont márkit választotta.

Március 31-ének éjszakáján,

mialatt a márki aludt,

a gróf cinkosaival kilopatta a ruháit.

Minden egyes darabot felfejtettek,

majd újra összevarrtak, de szűkebbre.

Reggel a márki fel akarta húzni a nadrágját,

de nem fért bele.

Riadtan nyúlt mellénye után,

ám nem tudta begombolni.

Ugyanígy járt a kabátjával is.

Javában küszködött,

amikor rányitotta az ajtót az egyik cinkostárs:

"Az istenért, márki, mi történt önnel?

Egészen meg van dagadva!"

A márkiról gyöngyökben hullt a veríték,

hogy miféle furcsa és borzasztó betegség üthetett ki rajta.

Orvosért futtattak,

az orvos pedig - aki szintén beavatott volt –

megvizsgálta, receptet írt és gondterhelten távozott.

Elszaladtak a recepttel a gyógyszerészhez,

aki visszaküldte, hogy nem érti.

Nem is érthette, mert ez volt ráírva latinul:

"Accipe cisalia et dissue purpunctum".

Vagyis "Végy ollót, és vágd fel a mellényedet!"

 

*

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom 1848-49”

Victor Hugo:

Európa térképe

 

A tartományokon a kardnak fekszik árnya.

Az oltár hazudik. Ki császár vagy király ma,

esküszik aljasul, szemét se sütve le,

gaz esküvel, mitől a lélek visszaretten,

oly rettentő, galád, ésszel felérhetetlen.

Az ég, a szunnyadó is megdördül bele.

 

Utcákon katonák vesszőznek gyenge nőket.

Szabadság és erény? Hol is lelnők meg őket?

Bujdosnak, s lakhelyük posványos iszonyat!

Bujdosnak a nagyok, ó, nemzetek, s a jók is.

Rebellist irtani nincs már elég golyóbis:

ágyúba Haynau gyermekfejet dugat.

 

Orosz nép, tántorogsz remegve gyászod éjén,

szentpétervári rab, fegyenc egy bánya mélyén.

Vak tömlöccé tevé gazdád a sark-övet.

Zsarnok cár, az orosz csak fele birodalmad,

Szibériában is úr vérszopó hatalmad.

Amabban elnyomás, emebben rémület.

 

Ancona sáncain kivégzettek hevernek,

Mastai pápa juhokat tizedeltet,

az ostyát leteszi, s szívekbe ónt szalaszt.

Simoncelli elöl megy és halálra szánva,

megy katona, tribun, apostol mind utána,

meghal s papjára fönn Istennél tesz panaszt.

 

Szentatya, kezedet köntösöd ujja fedje!

Szentatya, hófehér sarudra vér csepeg le!

Borgia pápa nevet, a mérget itató.

Hány holt van? Mennyi lesz?  A száj is belefárad.

Az, aki a sötét éjben vezérli nyájad,

nem a Te pásztorod, Uram, hanem bakó!

 

Szicília, Olasz-, Németföld, Magyarország!

Egy kontinens nyögi a rabság szörnyű sorsát.

Legjobbjai oda, a tisztesség halott.

Csonthalom északon, vérpad rút árnya délen,

a hold mint síri mécs pislákol át az éjen,

s esténként vérözön nyugtatja a napot.

 

Egy inkvizítor ült a francia nyakára.

Gyilkos brigantija vérrel "pacifikálja".

Párizs kövezetén a vér csatakja híg.

Hekatombára néz a láncnyűgözte Frankhon,

kriptája mélyiből sír temetői hangon.

Laubardemont örül, és Torquemada víg.

 

Mártír Poerio, Petőfi és Batthyány,

népért, jogért ki fog helyettetek kiállni?

Baudin ronggyá szakadt szalagján cenk tiport.

Erdők, zokogjatok, gyászoljatok, ti halmok!

Hol éden volt a föld, börtönt épít a zsarnok,

Velence gálya lett, és Nápoly síri bolt.

 

Arad terén bitó! Palermóban bitófa!

Rajtuk megannyi hős, ki vitte szennytül óva

a büszke lobogót, hogy a trón reszketett!

Míg Schinderhannesen császárok koronája,

a vértanúk szemét hollók vad csőre vájja,

és zápor verdesi a drága testeket!

 

Jövel, jövő, jövel! Minden ledől zuhanva,

a zsarnok félve fut, az ár üvölt rohanva.

Népek! Harsona szól, négy égtájt átható.

Mily páni rémület! Ködképnél elveszőbben

oszlik a horda szét hamu- és tűzesőben.

Volt, nincs a förtelem. "Föl!" - zeng az égi szó.

 

(Ford.:Gáspár Endre)

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom 1848-49”

*A magyar nyelv

teste, lelke és szelleme

- gondolat és érzelemébresztő szócikkcsírák

az Emberélet-minőség lexikon előmunkálatai.

Képtalálat a következőre: „ponyvairodalom”

 

 
A ponyvairodalom
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 19. csütörtök, 08:27

Kapcsolódó kép

ponyvairodalom

Tartalma sokféle: a világi ponyvairodalom elsősorban szórakoztató jellegű volt: régebben → históriás ének (Beregszászi Pál, Kádár István históriája), → népkönyv (Hármas história, Hét bölcs mester stb.), → széphistória (Árgirus, Genovéva, Szép Magelóna stb.), történelmi életrajz (Attila és Buda, Toldi, Kinizsi, Zrínyi, Rákóczi, majd Kossuth Lajos stb.), továbbá különféle vándormondák (Ahasvérus, Faust, Hatvani professzor stb.) jelentek meg. Világirodalmi remekek (Rómeo és Júlia, A velencei kalmár, Lohengrin stb.) is leszivárogtak.

Megtörtént eseményt, nagyobb réteget érdeklő hírt gyakran verses formában feldolgozó történet egyaránt megtalálható közöttük. A termékek többsége előbb verses volt, később került túlsúlyba a próza. A versek az egyházi ünnepekhez (főként búcsúk, zarándoklatok), a szokásokhoz (lakodalom, temetés), a vallási élethez (csodatörténetek, zsoltárok) kapcsolódtak; a prózák közül a fantasztikus történetek a legállandóbbak: korábban a vallásos csodatörténetek voltak népszerűek, majd a 19. sz. második harmadától kezdve a betyártörténetek és ez szinte észrevétlenül folytatódott a bűnügyi történetekben, voltaképpen az I. világháborúig, maradványaiban pedig később is. A dalok és történetek gyakran aktualizálódtak, és különösen a bűnügyi téma révén helyi témák is a ponyvairodalom részévé váltak.

A 20. sz.-i tömegirodalom gyakran általában szintén ponyvának nevezett alkotásai mások (detektívregény, erotikus irodalom, olcsó szerelmi és karriertörténetek, rémregények stb.), mindazonáltal olvasmányként befolyásolták a folklór alkotóit.

– A magyar ponyvairodalom előzménye a → népkönyv, amely főként német és cseh közvetítéssel már a 15. sz.-ban eljutott Mo.-ra és egészen a 18. sz.-ig a népi olvasmányok túlnyomó többségét adta.

– A ponyvairodalom és a folklór kapcsolata kettős. Egyrészt folklór eredetű alkotások is megjelentek a ponyván. Itt mesék, fabulák, nemzetközi vándormondák hazai feldolgozásai, lakodalmi dalok, balladák vehetők számba. A 18. sz. végétől váltak mind népszerűbbekké a világi tárgyú népdalok és balladák, bár a régi stílusú balladáktól viszonylag kevés jelent meg ponyván (Szálláskereső Jézus, Három árva, Fehér László).

Képtalálat a következőre: „a magyar ponyva tüköre”

 

Néhány félnépi műfaj (fabulák, tanítómesék, maximák és szentenciák, időjósló szabályok, praktikus mezőgazdasági tanácsok stb.) is megtalálható a ponyvairodalomban. A ponyvairodalom → folklorizmusa mégis csekélynek és felszínesnek mondható.

Másrészt a ponyvairodalomból terjedt el a betyárköltészet tetemes anyaga, néhány helyi monda, novellamese, tanítómese, a vőfélykönyvek anyagából egész sor lakodalmi dal és rigmus, az egyházi népének számottevő része és általában a helyi eseményekkel foglalkozó szerencsétlenség-, gyilkosságtörténetek és dalok (kórházballada, városi ballada) túlnyomó hányada.

– Újabb balladáink részben ponyvairodalmi eredetűek (Bogár Imre, Pápainé stb.), részben pedig kölcsönhatás eredményei, különösen szoros az összefonódás a →betyárdalok és → betyárballadák esetében. (Ponyvairodalmi betyárdalban pl. – Fújd el, jó szél, fújd el, Hosszú útnak porát, Hogy senki se lássa, Fakó lova nyomát! – Balladában: – Sallai Pistának gyócsinge, gatyája, Vérrel virágozik a testi ruhája…).

A históriák és ponyva balladák újították fel a régi epikus közhelyek egy részét (– Ti jó szülők, ide hallgassatok! Kende József hírét hallottátok?…), jellemzőjük a hitelességre törekvő látszat (– Az 1884. esztendőben Mi történt a gyulaji szérüskertben?…), az apró mozaik-jelenetekből való szerkesztést stb., mindezek hatottak újkori balladáinkra (pl. Farkas Julcsa) is.

Hatással volt a népköltészetre a „gyásztörténet” vagy „történeti dal” címe alá sorolt sok rémhistória, mely megfelelő hangzatos jelzők (borzasztó, hajmeresztő, iszonytató, szörnyű, véres stb.) kíséretében került terjesztésre. Stilisztikailag az egyszerű, borzalmat hajszoló, primitíven moralizáló megfogalmazás, idegen nevek és helyszínek használata tanúskodik erről.

– Önálló zenei formát szinte alig találni a ponyvairodalom termékeit kísérő dallamok között, ezek jelentősége az idő haladtával egyre csökken. Több ízben is megkísérelték a ponyvairodalom „megnemesítését”. 1848–49-ben a néplapok és népversek célja volt a nép megnyerése, később olcsó „népművelő” irodalom elterjesztését kísérelték meg.

 

Képtalálat a következőre: „a magyar ponyva tüköre”

Pákh Albert, Vas Gereben, Kemény Zsigmond, Csengery Antal és mások vállalkozásai („Magyar nép könyve”, „Falu könyve”, „A magyar ember könyvtára”, Tatár Péter „regekunyhója” stb.) mellett nemcsak a szorosabb értelemben vett ponyvanyomdák (Méhner, Bagó, Bartalits, Bucsánszky) adtak világirodalmi és magyar irodalmi értékeket is az olvasók kezébe, hanem egész sor füzetes vállalkozást jelentettek meg a nagytekintélyű kiadók (Abafi, Lampel, Szent István Társulat), de különösen a 20. sz. elején a népkönyvtári mozgalom szorgalmazta a falura értékes, olcsó könyvek eljuttatását.

Egyelőre felméretlen az a nagy hatás, amelyet ez a mozgalom a klasszikus magyar irodalom elterjesztésében tett. Ide vonható néhány mesegyűjtemény, ill. a gyermekkönyvekként forgalomba került mesék népszerűsége is. A magyar népköltészet első antológiái, nemegyszer átdolgozott formában kerültek a falusiak kezébe, ahol több kiváló mesemondó (pl. Pandur Péter, Palkó Józsefné) messzemenően fel is használta azokat. Különösen Benedek Elek könyveinek és a Grimm-mesék magyar fordításainak a népszerűsége igen nagy, bár legújabban már nemcsak a gyermekkönyvek, hanem a szakmai folklorisztikai kiadványok is betölthetnek hasonló szerepet.

A két világháború között elterjedt ponyvairodalomból a paraszti elbeszélést a cowboy-történetek befolyásolták a legjobban. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy a történetek felépítése összevethető a csodás mesék szerkezetével. Némileg megkésve, ekkor lettek a legnépszerűbbek a múlt századi rablótörténetek (köztük a legismertebb a Rinaldo Rinaldiniről szóló valóságos ponyvaregény).

A → szekták elterjedésével a vallásos ponyva jelentős része ilyen jellegűvé vált, a kisebb szekták egész könyvtermése ponyvairodalomként hatott, nehezen volt elválasztható a jósló, jövendőmondó irodalom egészétől. 1945 után rövid ideig a régi ponyvairodalom hatott tovább, azóta viszont az írás-olvasás általánossá válása és a művelődési forradalom következtében a népszerű irodalom, népszerű olvasmányok (legújabban pedig a rádió és televízió) vették át a helyét a falusi szórakoztatásban. Amíg azonban a ponyvairodalomnak a folklórra tett hatását szinte napjainkig megfigyelhettük, ez újabb fejlemények milyenségéről semmit sem tudunk.

– Folklorisztikánk, irodalomtörténetünk, könyvtörténetünk feldolgozta a ponyvairodalom kialakulását, kezdetének néhány kérdését, áttekintést adott a klasszikus magyar irodalom és a népköltészet, ill. a ponyva kapcsolatáról, és a bűnügyi ponyvairodalom történetét is felvázolta.

Mindazáltal népi olvasmányaink és általában a ponyvairodalom kutatásában még igen sok a nyitott kérdés. Keveset tudunk a magyar ponyvairodalom nemzetközi kapcsolatairól, valamint ezzel is összefüggésben a magyar ponyvairodalom lokális megoszlásáról is. (→ még: ballada, → betyárballada, → betyármondák, → félnépi folklór, → monda, →munkásfolklór, → népdal, → népének, → népiesség, → népmese, → varázskönyv).

– Irod. Gulyás Pál: Népkönyvtári címjegyzék (Bp., 1910–16); Trócsányi Zoltán: A ponyvafüzettől a néplapig (Magy. Szle, 1933); Turóczi Trostler József: Világirodalom magyar ponyván (Magy. Nyelvőr, 1936); Sőregi János: A szegény ember és a vásári ponyvairodalom (Debrecen, 1940); Sebestyén Géza: Könyv a falun (Magy. Szle, 1942); Bisztray Gyula: Népnevelő íróink a XIX. században (Demokrácia és köznevelés, Bp., 1945); Kovács Máté: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében 1849-től 1945-ig (Bp., 1970); Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre (Bp., 1978).

Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból



Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból

 

Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból



Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból

 

Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból



Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból

 

Vásári könyvárusítás (1872)



Vásári könyvárusítás (1872)

Képtalálat a következőre: „a magyar ponyva tüköre”




 
Ponyvairodalom
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 19. csütörtök, 09:00
Képtalálat a következőre: „a magyar ponyva tüköre”
Ponyvairodalom


A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Karikatúra a Magyar Elektronikus Könyvtárból

ponyvairodalom olcsó írói eszközökkel, hatásra törekvő, selejtes értékű, általában durva papírra nyomott prózai mű. Ugyanakkor vitathatatlanul vannak erényei is, emiatt széles néprétegek olvassák.

„A nemessé felmagasztalás és a kiirtás szándéka között itt is a józan mérlegelés vezethet el az igazsághoz. A ponyva az ókori és középkori szórakoztatásnak is, hírközlésnek is újkori utódja. Igricek, hegedősök, mesemondók és kengyelfutók dédunokája.”[1]



A „ponyva” elnevezés háttere

A ponyvairodalommal régóta foglalkoznak, jó példa erre Gergő Endre A ponyvairodalom kritikájához[2] címet viselő, a Nyugatban megjelent írása. Ahogyan ebben a cikkben is kritikus hangot ütnek meg a ponyvairodalommal szemben, úgy a legtöbb helyen, illetve a magában közízlésben is mindenképpen egy negatív jelentés társul a fogalomhoz. Azonban aki föltekintett már valaha a nemzeti könyvtárak féltve őrzött aprónyomtatványos állványzatára, annak számára fölösleges védőbeszédet tartani a ponyva történelmi becsületéről. A laikusok körében azonban teljesen más kép él az irodalom e szegmenséről.[3]

Mind a latinban (purgamentum, quisquiliae), mind az angolban (trash) a ponyva szó jelentése szoros rokonságot mutat a szemét, hulladék, limlom, giccs, ostoba beszéd, söpredék, vacak szavakkal. Ha így nézzük, akkor a magyar nyelvben még szerencséje van szegény ponyvának. Teljesen érthető tehát, hogy a mai átlagolvasót félrevezetheti a negatív csengésű „ponyva” elnevezés, azonban nem ilyen egyszerű a történet.


Történet

A Néprajzi lexikon szerint a ponyva általában a szélesebb társadalmi rétegek számára művészi igénytelenséggel írt irodalomkalendáriumok,vőfélykönyvek és a szorosabb értelemben vett ponyvafüzetek elnevezése. Magyarországon a könyvnyomtatás megindulásával terjedt el. Vásárokon, földre kiterített ponyvákon vagy ponyvasátor alatt árulták, erről kapta nevét. A ponyvafüzetekben vallásos és világi tárgyúelbeszélésekdalszövegekimákversek, ritkán verses levelek olvashatók. A nyomdatechnika a XVIII. század végén kezdetleges, de nem minden művészi ízlés nélküli. Előállítói kezdetben a jelentős nyomdák, majd a XIX. század közepén a kisebb, helyi nyomdák. A század második felében néhány országos vállalat foglalkozik a ponyva előállításával. Adataink szerint először a XVIII. század utolsó harmadában jelent meg a magyar ponyva PozsonyPestVác, majd NagyváradVeszprém és Debrecen nyomdáiban.[4]

A ponyva csak a XIX. századtól az aljirodalom neve. Eredeti művelődéstörténeti szerepe a XVI. századtól jóval kedvezőbb. Egész Európában a nyomdászdinasztiák anyagi érdekeltségétől ösztönözve ez teremtette meg a polgári, majd paraszti rétegek olvasmányvilágát, merítve avilágirodalombóltörténelemből, a mondai közkincsből, a folklórból. Vásárokon földre terített ponyván árusították e néhány lapnyi, garasért, krajcárért kapható, zsebbe férő füzeteket. Vándorárusok házaltak is velük. Címlapjukon gyakori a fametszet. Az impresszumok, szerzőnevek hiányának oka a cenzúra kijátszása, illetve hogy sokáig újként lehessen őket eladni. Gátlástalanul ollóznak össze legkülönbözőbb tárgyakat, motívumokat az értelmiség pereméről való (tanító, színész, jogász, altiszt, az alsópapság tagja, deák, kántor, kalendarista, komédiás, nótárius, iparos, nyomdász, kiskereskedő, bazáros, históriás, vőfély, stb.) szerzők, fordítók, akik többnyire a nyomda- és a kiadótulajdonos alkalmazottjai, megbízottjai. Nevük után néha ez állt: vándorlantos, dalnok, versíró, versfaragó és hasonlók. Ismertebb ponyvaszerző és históriás voltHerskovits MiksaOláj IstvánSzedlák KárolySzilvásy KárolySzücs György, elvétve nők is akadtak: a csongrádi vak énekes koldusasszony (Lóczi Franciska). Az értelmiségiek közül legtermékenyebb volt a pesti Tatár Péter (Medve Imre) ügyvéd. A szerzői jog a ponyvairodalomban nem érvényesült, a visszaélés minden lehetséges módjával találkozunk (címváltoztatás, átírás, fordítás, összeolvasztás stb.). Igaz, a szerzők neve előtt inkább ez állt: szerezte, szerkesztette, összeszerkesztette, összeírta, mint a rangosabb, egyértelműbb írta kitétel.[4]

Címlap Magyar Elektronikus Könyvtárból

A magyar ponyvairodalom előzménye a népkönyv, amely főként német és cseh közvetítéssel már a XV. században eljutott Magyarországra és egészen a XVIII. századig a népi olvasmányok túlnyomó többségét adta. A ponyvairodalom és a folklór kapcsolata kettős. Mesék, fabulák, nemzetközi vándormondák hazai feldolgozásai, lakodalmi dalok, balladák vehetők számba. A XVIII. század végétől váltak mind népszerűbbekké a világi tárgyú népdalok és balladák, bár a régi stílusú balladákból viszonylag kevés jelent meg ponyván (Szálláskereső Jézus, Három árva, Fehér László). Néhány félnépi műfaj (fabuláktanítómesék, maximák és szentenciák, időjósló szabályok, praktikus mezőgazdasági tanácsok stb.) is megtalálható a ponyvairodalomban. Szintén a ponyvairodalomból terjedt el a betyárköltészet tetemes anyaga, néhány helyi monda, novellamese, tanítómese, a vőfélykönyvek anyagából egész sor lakodalmi dal és rigmus, az egyházi népének számottevő része, és általában a helyi eseményekkel foglalkozó szerencsétlenség-, gyilkosságtörténet és a dalok (kórházballada, városi ballada) túlnyomó többsége. Újabb balladáink részben ponyvairodalmi eredetűek (Bogár Imre, Pápainé stb.), részben pedig kölcsönhatás eredményei, különösen szoros az összefonódás a betyárdalok és a betyárballadák esetében.[4]

A ponyvairodalom első termékei hazánkban is az Apolloniusról, Stilfridről, Bruntzvikról, Szép Magelónáról szóló népkönyvek. A széphistóriák mellett gyakoriak a bibliai tárgyú, a búcsújáróhelyek csodás eseteit, a népi liturgia szövegeit közvetítő füzetek. Kivégzések alkalmával a nép között szétosztott moralizáló bűnhistóriák a XVII-XVIII. században a nyugati országok bestsellerei, nálunk néhány hasonló csak a XVIII. század végéről, illetve a XIX. század elejéről maradt fenn (Angyal BandiZöld MarciSallai Pista históriája). A ponyvairodalom termékeinek fele vers, fele próza. A beszámolók a törökellenes harcokról (Vitéz Kádár István históriája, 1658), a francia háborúkról, a politikai pamfletekpaszkvillusok, lázadásokról szóló tudósítások (Péróról, 1735-1736) az újságírás kezdetleges előzményei. A ponyvairodalom a színjátszás kezdeteivel is kapcsolatban van, de főképp a folklórral. A lakodalmi, farsangi dalolást serkentő szerelmi líra füzetkéi (Két… Három… Tíz szép újdonatúj világi énekek, nóták), anekdoták, tréfabeszédek, münchauseniádák (Suszter Lipi, Bohó Misi, Csalóka Péter, Ugri Matyi-szerű Eulenspiegel utánzatok), paródiák, álomfejtő, lottótanácsadó Sybilla-könyvek a folklór sok elemét őrizték meg az utókornak. A legnevezetesebb magyar ponyvaközpontok a XIX. században az alapítás körülbelüli sorrendjében: Landerer, Paczko, Streibig, Ambró, Gottlieb, Weber, Bucsánszky, Grünn, Bagó, Czéh, Wajdits, Bertalanffy, Bartalits, Méhner nyomdái. Ezek a folklór és az irodalom kölcsönhatásának előmozdításában elévülhetetlen érdemeket szereztek (nemzetiségi nyelvű kiadványaikkal, kalendáriumaikkal is). Füzeteiket sokszor sorozatokba rendezték. A hazai ponyvairodalom fő lelőhelyei: OSZK, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Országos Néprajzi Múzeum, szegedi Somogyi Könyvtár.[5]


A magyar ponyva

A magyar ponyva valószínűleg a magyar irodalomnak azokból a népszerű, bár vegyes érzelmeket kiváltó rétegéből születhetett, amelyet reneszánsz prédikátorköltőnk, Sylvester János „cantilenák”, „fajtalan énekek”, „lator dúdolások”, „csúfos gajdok” neveken említ. A másik, szokásban lévő elnevezés, a közköltészet találóbb. Általában a kéziratos énekköltészetet, a XVIII. századi kollégiumi diákköltészetet, a kéziratos verses műveket, a magas irodalomtól jól elkülöníthető, de a népköltészet kategóriájába besorolhatatlan félirodalmat (semi littérature) nevezik közköltészetnek. Hogyan alakult végül a közköltészet ponyvává? Az átalakulás a XVIII. század végén következik be, a kis nyomdák, kis kiadók addig nem látott mértékű elszaporodásával. A nyomdásznak munka, a kiadónak haszon kell, kapva kapnak hát az eladható közköltészeten, s az egyre nagyobb tömegben, egyre kevesebb műgonddal megformázott, legyártott közköltészet lassan ponyvává olvad.

Az első tisztán ponyvai műfajok vallási, moralizáló, bibliai indítékú írások, mivel a cenzúra figyelmen kívül hagyta az ájtatos szövegeket, ugyanakkor meglehetős kereslet mutatkozott irántuk, főleg búcsúk, egyházi ünnepek alkalmával. Nem túl nagy, de biztos üzletet jelentettek kiadónak, nyomdásznak egyaránt. Találunk közöttük szenténekeket (Öt szép istenes énekek), mai szemmel talán túl praktikusnak ható fohászmintákat (Szent Vendelhöz könyörgés marhavész idején), szenthimnuszokat (Énekek a szentséges Szűz Máriához), sőt verses drámaszövegeket (Kristus Jésusnak kínszenvedése előtt az ő Szüz Annyával való szomorú beszélgetése és vég bútsú vétele). A vallásos témák között előkelő helyet foglalnak el az apokrif (Bibliába be nem került, de közismert) evangéliumi történetek, főleg a bolygó zsidó históriája, és Mária mennybemenetelének története. Névtelen ponyvaként jelentek meg társadalmi igazságtalanságokra figyelmeztető állatmesék (A nyúl éneke), amelyek később legnagyobb romantikus költőink figyelmét is felkeltették. (Lásd: Petőfi Sándor: A farkasok dala), illetve tréfás mesterség és egyéb dicséretek. Kedvelt volt a különféle betegségeket, nyavalyákat feldicsérni. Ilyen például a Köszvény dicsérete, melynek egyetlen nyomtatott példánya maradt csak ránk, Ráth-Végh István tesz róla említést.[6]

Az Argirus királyfi címlapja (a Magyar Elektronikus Könyvtárból)

Közkincs volt-e a ponyvairodalom vagy közpréda? Mind a kettő, közkincse az olvasóknak, közprédája a nyomdászoknak, szerzőknek, szerkesztőknek, de közpréda mivolta hasznára is vált: az életét hosszabbította meg, folytonos újjászületését tette lehetővé.[1] Hol fejtette ki elsősorban pozitív hatását a ponyvairodalom? Egyrészt a maga kezdetleges módszereivel elősegítette az alacsonyabb néprétegek művelődését (később pedig a kicsit tehetősebbekét is), másrészt pedig a történetek megőrzésével és azok folyamatos átszivárogtatásával a szépirodalomba. Azonban ez az átszivárgás nem csupán egyirányú volt, bizony a ponyva is szép számmal merített az irodalom magasabb rétegeiből. A közönség cselekményes történetek iránti igényeit voltak hivatva kielégíteni a novellagyűjtemények, széphistóriák nyomán keletkezett füzetek. Feldolgozták Heliodórosz: Aithiopika című regényét (már az ókorban is sikerkönyv volt!), Tankréd, Árgirus királyfi történetét, sőt Ovidius Átváltozások című eposzgyűjteményét is. Ezek a próbálkozások az eladási adatok alapján már komoly üzleti sikernek számítottak, a kiadványok tízezres nagyságrendű példányszámokban keltek el. A széphistóriák nyomán jelennek meg a mesefeldolgozások a ponyvairodalomban. A kiadók nem csak a felnőtteket, de a gyermekolvasókat is megcélozzák, mint fogyasztói réteget, hiszen a XIX. század közepéig tényleges gyermekirodalom nem létezik, a kisgyerekek a mesékből, illetve olvasni tudó, idősebb társaik széphistóriákból, krónikás énekekből, nagyregényekből elégítik ki történetigényüket. Az első jelentősebb magyar mesefeldolgozások (Heltai Gáspár Száz fabula, Poncziánus históriája) nyomán sorra jelentek meg azok utódai. Az is előfordult, hogy tragédiákat, vagy eposzi történeteket formáltak mesévé. Így történt ez A világhírű Hamlet dán királyfi élete, kalandjai és halála esetében is. Az eredeti magyar népmesékből is merít a ponyva, több népmesénket is kiadták verses formában. Könnyen lehet, hogy Arany János: A hegedű című népies vígballadáját az Urunk utazása e földön Szent Péter társaságában verses ponyvai feldolgozás első változatai ihlették. Rátaláltak a magyar történelmi mondakincsre is. Egymás után születtek a magyar őskorból származó „igen szép, tündéries”, vagy „tanúlságos” történetek „a szép reményű ifiak számára”. Feldolgozták a honfoglalás, Toldi Miklós, Beczkó történetét, de más modernebb mondákat is: Széchenyi István, Petőfi halála is nagyon jól kelt, de a legnagyobb sikernek mindig a Kossuth Lajos élettörténetét ismertető kiadványok bizonyultak.

Hírversek

A krónikás énekek leszármazottai, a hírversek, szintén nagy érdeklődésre tarthattak számot. A hírversek és a magyar népköltészet betyárkultusza termelte ki a magyar ponyvairodalom talán legsikeresebb műfaját, a betyárponyvát. A híres-hírhedt magyar betyárok sorsáról, Angyal Bandiról, Sobri Jóskáról, a Patkó-testvérekről, Rózsa Sándorról, Vidróczkiról szóló történetek igen kelendőnek bizonyultak. A betyár alakját igyekeznek rokonszenvessé tenni, ugyanakkor a cselekményleírások, jellemzések sablonosak, visszatérő elemek találhatóak a szövegekben a betyár külsejének leírásában (aranyrojtos gatya, elefántcsont pisztoly), az üldözési jelenetekben, illetve az áldozatok megtévesztésében. A történet általában az akasztását váró betyár siralmával zárul, amelyben a hős kissé tragikomikus módon az akasztófa alól szólítja fel az ifjakat az erények gyakorlására, illetve a szülőket az erények számonkérésére. A betyár története után a betyár kedves nótáját találjuk meg, ez változó színvonalú szöveg. Vannak köztük népdalátvételek, illetve a ponyvaszerző által összetákolt, szenvelgő, álnépies giccsszövegek is. Kedveltek még a népies helyzetdalok, a tréfás mulatságok, s különösen nagy számban fogynak a jóslatok, álomfejtő könyvek, házi patikárius és doktor-füzetek.

Népszerűsége

Az 1730-as években megjelenő első ponyvakiadványok iránti keresletről árulkodik a debreceni városi nyomda raktárkönyve: 28.000 példányt adtak el ponyvából néhány év leforgása alatt egyetlen városban azon a Magyarországon, ahol az analfabétizmus 70-80%-os mértékű volt. 1809-ből is fönnmaradt eladási adat, a Hazai és Külföldi Tudósítások című lap közli; az akkor ötmilliós magyar nemzet évi 150.000 kalendáriumra tartott igényt, viszont újságot éppen csak 2000 példányban járatott, könyvből pedig nem vásárolt évi 500 példánynál többet, azt is nehezen, a könyvkereskedő által ismerősök, rokonok között terjesztett előfizetési ívek révén. Olvasási kedv lenne pedig: a kis példányszámban vásárolt szépirodalmat rongyosra olvassák; kézről-kézre adják, veszik, de meg nem veszik. Bogár Imre kivégzése, 1862. július 19 -én volt. Bucsánszky Alajos kiadója hat hét alatt 40.000 példányt adott el az ifjabbik Bogár életéről írott betyárballadából. Ugyanezen évben indítja el Arany János irodalmi folyóiratát, a Koszorút, amely 1865-ben, előfizetők hiánya miatt megszűnik

A ponyvairodalom „megnemesítése"

Több ízben is megkísérelték a ponyvairodalom „megnemesítését”. 1848–49-ben a néplapok és népversek célja volt a nép megnyerése, később olcsó népművelő irodalom elterjesztését kísérelték meg. Pákh AlbertVas GerebenKemény ZsigmondCsengery Antal és mások vállalkozásai (Magyar nép könyve, Falu könyve, A magyar ember könyvtára, stb.) mellett nemcsak a szorosabb értelemben vett ponyvanyomdák (Méhner, Bagó, Bartalits, Bucsánszky) adtak világirodalmi és magyar irodalmi értékeket az olvasók kezébe, hanem egész sor füzetes vállalkozást jelentettek meg a nagytekintélyű kiadók (Abafi, Lampel, Szent István Társulat) is. Különösen a XX. század elején a népkönyvtári mozgalom szorgalmazta az értékes, olcsó könyvek falura történő eljuttatását. Egyelőre felméretlen az a nagy hatás, amelyet ez a mozgalom a klasszikus magyar irodalom elterjesztésében tett. A magyar népköltészet első antológiái, nemegyszer átdolgozott formában kerültek a falusiak kezébe, amit több kiváló mesemondó (Pandur Péter, Palkó Józsefné) messzemenően fel is használt. Különösen Benedek Elek könyveinek és a Grimm-mesék magyar fordításainak a népszerűsége igen nagy. A két világháború között elterjedt ponyvairodalomból a paraszti elbeszélést a cowboy-történetek befolyásolták a legjobban. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy a történetek felépítése összevethető a csodás mesék szerkezetével. Némileg megkésve, ekkor lettek a legnépszerűbbek a múlt századi rablótörténetek, köztük a legismertebb a Rinaldo Rinaldinirőlszóló valóságos ponyvaregény.[4]

A ponyvairodalom hatása

Címlap a Magyar Elektronikus Könyvtárból

Konkrét adatok állnak rendelkezésünkre arról, hogy a magyar szépirodalom jeles alakjai gyermekkorukban, vagy később többször is kapcsolatba kerültek a filléres kiadványokkal, ötleteket merítettek belőlük, nemritkán legismertebb műveikben bukkanhatunk rá a ponyva közvetlen, vagy közvetett hatásaira. Bessenyei György A filozófus című komédiájában Lidas az inas, és Pontyi uram is többször hivatkozik ponyvákra, leginkább álmos- és jóskönyvekre. Csokonai Vitéz Mihály többek között Tempefői című színművében, Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című komédiájában, Dorottya című vígeposzában találkozhatunk ponyva-hivatkozással, illetve ponyvából vett részekkel. Vörösmarty Mihály köztudottan megrendelte az Árgirus királyfi históriájának egyik vásári példányát a Csongor és Tünde megírása előtt. Garay János feltehetően egy kalendáriumban találkozott először Háry János alakjával. Katona József Bánk bánjának forrása Csery Péter: Ottó vagy a zabolátlan indulatok áldozatja. Petőfi Sándor János vitéze is a ponyvára került népies mesék hatásait őrzi. Arany János nemcsak témákat merít, de félig tréfásan, félig komolyan maga is megír néhány ponyva-paródiának minősíthető művet, mint amilyen az Ünneprontók vagy a Képmutogató ballada. Madách a londoni szín haláltánc jelenetét kölcsönzi ponyváról, Jókai gyermekkorának egyik legnagyobb hatású élménye, a ponyva-olvasmányok hatása egész munkásságában érezhető, regényeinek mellékalakjai jórészt már léteztek, csak más néven a vásári füzetecskékben. A sort egészen a két világháború közötti időszakig folytathatnánk. József Attila ponyvában adta ki forradalmi verseit, Illyés a Puszták népében élvezettel ír a szülőhelye környékén élő, paraszti sorú hírköltőkről, akik a ponyvaszerzők egyik csoportját adták.[6]

Képtalálat a következőre: „a magyar ponyva tüköre”

 

 

 

 

 
További cikkeink...