Payday Loans

Keresés

Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva

Képtalálat a következőre: „április”

Juhász Gyula: Húsvétra


Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Képtalálat a következőre: „tulipán”

 

 



Balgaság nagylexikon - VII.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 28. péntek, 09:26

Képtalálat a következőre: „langyos keresztények”

NAGY JENCIKLOPÉDIA

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLAT ABC

Boldogtalanság tünetek-diagnózisok

A balga ész kára – a bölcs szívhiány betegei

Képtalálat a következőre: „langyos keresztények”

Az önsorsrontás elemi, közép és magasiskolája

Képtalálat a következőre: „langyos keresztények”

VII.

A krisztusok mártírja

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek
, krisztusok.

 

*

 

Képtalálat a következőre: „modern papok”

 

145.

Száraz

Nedvtelen

Lehet humor nélküli élet –

Még épp ehető a só és fűszerek nélküli étel is!

 

 

146.

Ipiapacs

Ha nincs vészhelyzet,

Miért csinálsz otthonodból titkos búvóhelyet?

Csendben vagy, nem mozogsz, nehogy észrevegyenek

 

 

147.

Marionett bábú

Hogyan élhetné saját életét

Láthatatlan kezektől „dróton rángatva”?

Más nem rögtön, vagy nem mindig látja,

de eleinte ő tudja és/vagy érzi a rángatást…

 

 

148.

Alany-tárgy

Életrajzod megírhatod

Csak passzív-szenvedő igealakokat használva!

Hisz mindig csak sodortak, használtak, pofoztak,

Te meg hamar beletörődve hagytad, hogy így legyen…

 

 

149.

Készülő

Ez a földi élet még nem az igazi fellépés,

Ez még csak a (fő)próbaidő, a vizsgaidőszak…!?

Ha elbuksz, akkor jön az örök kárhozat, a pokol,

Vagy jobb esetben, más alakban életismétlésre utasítás?

 

 

150.

Öntúlélő

Nemcsak egy veszélyt, betegséget,

De – horribile dictu - önmagad is túl lehet élni?!

Lehet magadnak olyan életfeltételeket teremteni,

Hogy a siker maximuma az, ha a napot ép bőrrel átvészeled

(egész életed vészhelyzetek és vészkorok végtelen láncolata…)

 

 

151.

Másnapos

Az örök csalódott

Alkoholmámorban zseniálisnak tűnő verset írt…

A tivornyában a másnapi örömét élte fel előre –

Másnapra csak a fejfájós ébredés, gyomorfájás,

kiábrándult lézengés, tengés-lengés maradt…

 

 

152.

Alkoholkúra

Soha nem másnapos,

mert mindig aznapos: részeg…

Na ő biztos nem a mennyiségre megy,

Nem sok esélyt ad magának a hosszú életre…

(addig is vagy az alkohol ára, vagy a minősége

teszi tönkre őt is és hozzátartozói életét is…)

 

 

153.

Az absztinens

Aki soha nem iszik egy kortyot se

Aki nem is tud ellazulni, felengedni a kocsmában

Aki attól fél, hogy elszólja magát, ha spicces lesz

Aki attól fél, hogy nem tud mértéket tartani

(mégse magáról beszél, hanem neked papol)

 

 

154.

Nominalista

Csak egy ételt tanultál főzni,

De annak minden nap más nevet adsz!?

És névadásban kimeríthetetlenül fantáziadús vagy

 

 

155.

Osztogató

Nagylelkűségi roham

Szétosztottad szinte mindened,

Majd a jóistent átkozod, mintha ő kérte volna

Hisz azt hitted, tőle volt ez a boldogság-recept…

 

*

 

Képtalálat a következőre: „lator”

 

*

 

156.

Fosztogató

Annyi minden jótól megfosztod magad

Önként lemondva az élet élvezeteiről -

És kifosztod a másikat testi-lelki javaiból

Amikor a védtelent, a beteget, a hullát kifosztod

 

 

157.

Szembekötő

„Sose halunk meg!”

A végrendelkezés és lelked megbékítése helyett

úgy tesz, mintha a nyolcvanadik év még semmi lenne,

és gyilkosa neki mindenki, aki a mulandóságról beszél

(így nyilván készületlenül éri majd a „hirtelen halál”…)

 

 

158.

Gyengélkedő

Sokkoló lehet, ha meghal

A szolgálat-elsunnyogó szimuláns példakép…

Vigyázz, mert úgy maradsz!

(Heller: A 22-es csapdája)

 

 

159.

Kegyes csaló?

Jó szándékúan hamisít „kuruc verseket” –

Vagy csak mert a sajátjaival félne kiállni…

Mint aki nem meri megmutatni arcát/lelkét,

És álarcban/álruhában megy a randevúra…

 

 

160.

Rövidtávú

Tiltott doppinggal

Ér el ereje feletti teljesítményt,

Majd egyszer s mindenkorra lerokkan…

Viszont utódainak van mit aprítani a levesbe…

(ha csak az örökölt dopping-stigma szégyene

meg nem rontja örökre a szájuk jó ízét…)

 

 

161.

Önsajnáltató

Aki akár csalva is nyer

A „kit ért ma több és nagyobb baj?”

A „kinek volt nehezebb gyerekkora?”versenyben

(Egy Twist Olivér, egy Árvácska elbújhatnak mellette)

 

 

162.

Céltévesztő

Bedőlve a reklámoknak elhiszi:

Ő is megérdemelné a luxusjachtot…

De mivel nem telik rá, csalódottan hal meg

Ideális reklámalany: hálátlan és elégedetlen -

Nem észleli/becsüli azt a kincses ládát, amije van

 

 

163.

Elcserélt gyerek

Ő igazából egy királyfi,

csak egy koldus rabolta el –

ő ennél előkelőbb, gazdagabb

családot, miliőt, bánást érdemel

(aminek minél előbb ki kell derülnie)

 

 

164.

Téves hiszemű

Féligazságod kevesebb, mint a semmi,

Mert te úgy hiszed, hogy ez az egész…

Aki tudja, hogy még semmit nem tud,

Még az is jóval előrébb tart ma nálad…!

 

 

165.

Önkirekesztő

Másokat se „terhel vele”,

Vagy maga előtt is titkolni szeretné,

Vagy éppen hiúsági kérdést csinál belőle:

Az önmagán se segítő nagyon nagyothalló

 

 

166.

Gyermeteg lélek

Kibe másba? Mi másért?

Nem volt álruhás lánykérőben

Ellenpróba nélkül elhiteted magaddal:

Nem a pénzedbe szeretett bele a túl fiatal arád!

 

 

167.

Színlelő

Színház a világ

Csak majd a halálos ágyadon vallod be…

Hogy soha ne rontsd el a kedvesed kedvét:

Inkább mindvégig boldog szeretőt játszol, színlelsz…

 

 

168.

Kegyetlen csaló

Titkos örökbefogatottaddal

Tényleg - csak - az ő érdekében

Nem közölted, és ma sem közlöd az igazat?

Annál rosszabb lesz neki az igazság pillanata…

 

*

Képtalálat a következőre: „lator”


A bal lator


Képtalálat a következőre: „lator”

Téged dalollak: vasderekú lator,
jéggé fagyott dac, szótalan óriás,
ki meghalál szégyen-keresztfán
s nem hajolál meg a gyáva kínnak. 

Két ezredéve zúg le merész szavam,
lantom favázát megszögezem vadul,
s vasszívvel és csontos marokkal
zord zivatart kavarok nagy öblén. 

Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,
erényt pirító, tisztakezű gonosz -
te hallgatál kővé meredten,
míg az erény nyavalyogva koldult. 

Előtted állt a pálya szabad tere:
hitért cserélni drága, derűs jövőt,
egy szódra várt csak a kegyúr ott, -
s félrelökéd nyomorult jutalmát. 

A jobb lator még aznap a mennybe volt,
s bizony mondom, te itten a földön is,
meg sem halál, már ott valál te,
még mielőtt letörék a térded. 

S hogy néma lett az agykoponyák hegye
és az olajfát porzivatar veré,
s indult a föld s hasadt a kárpit:
két nagy, erős merevült a gyász-fán. 

Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb
ő volt, a véres, összeköpött zsidó,
ki néma fejjel dőlt le, büszkén,
és akihez te sosem könyörgél.

Kosztolányi Dezső

 

Képtalálat a következőre: „farizeusok”

 

 

 
A VÉN GAZEMBER - III.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 28. péntek, 07:00

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - III.

Képtalálat a következőre: „apácazárda”

Ezalatt pedig nagyban készült Lackó a pünkösdi ünnepekre. A városka egyik díszkertjében egy gyönyörű feslő rózsabimbót pillantott meg, pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos gyermekszerelem gyakran táplálkozik effajta szertelenségekből. Laci kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan ismerősen mosolygott már a végén Lacira, hogy szinte integetni látszott neki.

»Hm - gondolta Laci -, de nagy dolog volna, ha azt a rózsát hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ej, mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa szolgálótól.« Hovatovább mindjobban megbarátkozott ezzel a gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Lacika, ha letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hűvösek voltak.)

A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett manzárd-tetővel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek egymás mellett a tető zsindelyfodrain.

- Miféle ház ez? - kérdezősködék Laci.

- Az angol szüzek zárdája.

- Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva?

- Az apácák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a növendékekkel.

Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laci a szép kavicsos utakon a kert orgonabokrai közé, melyek most nyíltak javában. Oldalt a magas kőfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára szolgált. A szomszéd ház az »Arany bárány« című vendéglő volt. Hajdan ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a fejedelemasszonya, ki a vőlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent fogadalmat tett, hogy apáca lesz, de később megbánta a dolgot (minden asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol levetvén apácaruháit, a legpikánsabb francia toiletteben jelent meg az odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt, s álnév alatt mulatott pezsgő vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a palotában egyik titoktartó társalkodónője, valami Villárczy kisasszony vitte. Sok tarkabarka bohóság történt itt. A városka őszhajú matrónái még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat.

Képtalálat a következőre: „apáca”

Később (egy század múlva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bűnös palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi állapotában maradt, s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik.

Laci látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás kulccsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén betéve az ajtót maga után.

Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban, az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bűn.

Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a Balassa Ágnes útját, őt is a titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell az alkalmas pillanatot választani.

Lesbe állt hát Laci pünkösd szombatján délután az átellenes szíjgyártó kapujában, s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent, gereblyéjével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a mellékajtóhoz jutott, s kinyitván azt, iszkiri, eltűnt az ajtó mögött.

Ez volt az alkalmas perc. Laci otthagyta leshelyét és egyenest a Bárányba tartott, ahol a vörös terítékű szobában találta a tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglős tubákos szelencéjéből merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána.

- Egészségére, Tumbus apó!

- Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót.

A pincér hozta a sört.

- Friss csapolás - szólt a vendéglős.

A pincér észrevette a belépő Borly Lacit és a szokásos hosszadalmas vallatás alá vette:

- Mi tetszik, ifjú úr: sör, vagy bor?

- Bor.

- Milyen bor? Butéliás bor vagy asztali bor?

- Asztali bor.

- Fehér vagy vörös?

- Hozzon fehéret.

- Egy verdungot vagy egy messzelyt?

- Egy messzelyt.

- Vízzel vagy anélkül?

- Anélkül.

Képtalálat a következőre: „régi fogadók”

Laci felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyílt.

- Erre van a kijárás - figyelmeztette a pincér.

- Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt.

- Ott most csak egy szekér van.

- Talán éppen az enyém.

Minden gyanú nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt jóízűen hortyogva.

Laci körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott kezében.

- Nem vesz bort, bácsi? - kérdé Lacitól.

- Nem. Hát bort árulsz?

- Bort.

- És hol van a borod?

- Itt a lyukban.

- Hol veszed a bort?

- Az apám pincéjében; leveszem a kulcsot a szögről, amikor nem látják, és én is hozok egy-egy kancsóval.

- Ide öntöd a fa odvába?

- Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam.

- Bolond vagy te, fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piacon. Egy generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján.

Se szó, se beszéd erre a hírre felugrott, levágta a messzelyt a földre s úgy szaladt a piac felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Képtalálat a következőre: „majom ruhában”

 

Laci most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíva nagyot dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek. Hirtelen betaszította az ajtót, s egy iramodással, nem nézvén se előre, se hátra, csak a rózsatőre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép rózsaszálam!

De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékből a rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el, aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka.

Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a bicskája után, s amint már rátenné, hirtelen magcsendül egy félénk, mégis parancsoló hang:

- Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram!

Laci összerezzen, a tollkés kiesik kezéből erre a hangra, ijedten néz fel, s majd sóbálvánnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva:

- Szent Isten! Inokay Mária.

- Nini, nini - kiált fel a leány vidáman -, hisz maga az izé... a lakatos.

Képtalálat a következőre: „rózsakert”

Különös vizsga-pillantást vetett rá, mialatt Laci tollkéséért lehajolt. - Hogy megnyúlt a fiú - gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának találta a keskeny, feketedő csíkot az ajka fölött. »Hiszen magának már bajusza van« akarta mondani és kacagásra nyílt ki már a pici szája, nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni, nagy dolog az.)

- Megijedt tőlem ugye? - kérdé Laci zavarral, csak éppen hogy mondjon valamit.

- Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarta tépni.

- Hát a maga virágja? - szólt a fiú csendesen, tompán. - Tudtam, éreztem.

- Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától.

- De hiszen magának akartam elvinni - mentegetődzött az ifjú.

- Köszönöm szépen - jegyzé meg a leány gúnyosan -, itt nevelem nagy fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két felől mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higgye, mintha már júniusi éjszakák volnának, és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idő előtt. De hát hogy jött be ide?

- A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem.

- Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? - kérdé a leányka közömbösen.

- Oh istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom. Miképpen is történhetett ez?

- A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával - felelte a leányka a régi, őszinte hangon -, apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

S pajzánul meghajtotta magát Laci előtt, megperdülvén a saját tengelye körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesimuló szegfűformából széles haranggá puffadtak fel a szélben.

Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás sürgést-forgást. A májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten, még a két szürke hamufolt is a rózsatő mellett olyannak látszott, mint két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint a többi.

- Nagy szerencse - szólt Laci álmodozó hangon -, hogy végre megtaláltam.

- Úgy tesz, mintha keresett volna.

- Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben?

- Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szűz Máriának szántam, mert a jövő héten a kékkői búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát. Magam ültettem el a tőt tavasz elején, s akkor megfogadtam a fejedelemnő asszony jelenlétében, hogy az első virágját a Szűz Mária oltárára teszem. A fejedelemnő kinevetett: »Nem nyílik az még ki akkorára, édes lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.« »Kényszeríteni fogom - feleltem -, mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelíd, ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelíd«. Hát nincs igazam?

Laci csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést.

- Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nővértől (mert tudja, minden apácát nővérnek hívunk) »mondja meg nekem, Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?« A Schwester gondolkozott és azt mondta: »A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a virágot szabad megcsalni.« Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem tanult maga erről semmit?

- Nem. De azt hiszem, hogy van lelke.

- No, az meglehet, de azt látom, hogy magának nincs, mert különben nem akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal tartozom a Szűz Máriának.

- Szép, hogy számon tartja a tartozását, baroneszka. Hát nekem nem tartozik valamivel?

Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska.

- Nem emlékszem - szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a körülnyírt haja repkedni látszott az arca körül, a fülbevalóiból pedig kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett.

Lehajolt érte kecsesen, hanyagul.

- Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? - dicsekedett. - Múlt vasárnap. Nem fáj az.

- Most már tudom és ígérem, hogy el nem felejtem - gúnyolódott Lackó -, de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról... emlékszik: mikor?

A kis baronesz elpirult.

- Aha, tudom már - szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon valaki. - Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és... és...

Laci most vakmerően két lépést tett feléje:

- Egy csókot kértem akkor jutalmul.

- Akkor én még kisleányka voltam - ellenveté kérlelő tekintettel.

- Hiszen még most is kisleányka.

- Annak tart? - kérdé a leány elbiggyesztve ajkait.

- Annak, természetesen.

- Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektől?

- Hát csak - felelte a legényke nyeglén, vállat vonva.

- Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz?

Laci elmosolyodott.

- Inkább beösmerem, hogy már kisasszony.

- Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelező úr.

Laci homloka elborult.

- Haragszik rám?

- Nem.

- Miért nem fizet hát?

- Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki valamikor a férje lesz.

- Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza, Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában?

- Tettünk, tettünk - felelte idegesen -, de lássa, azóta sok történt.

- Nevezetesen?

- Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen.

- Mit ért a világ alatt?

- A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat?

Laci lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott.

Képtalálat a következőre: „régi lányregény könyv”

- És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem, feleljen nekem! - kérdezte fázékonyan, türelmetlenül.

- Én azt a kérdést vetettem fel előttük, hogy előfordul-e ilyesmi a regényekben?

- És mit feleltek?

- Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: »A regényekben sok csodás dolog előfordul, de ilyesmi még sohase történt és sohasem is történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.«

Laci ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elítélt.

- Hát mármost én mit csináljak? - kérdé sötéten, rekedten.

- Azt én nem tudom - vonogatta vállait Mária Karolina. - Én nem tehetek róla, én mosom a kezeimet - majd látva a Laci szomorúságát, fájdalmát, szelíden, szánakozóan hozzátette: - Lássa, lássa, minek lett lakatos?

Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe - hátravetette a szép fejét negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekből eltanult mondatot:

- Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével.

Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlőtlenek vagytok és oly félszegek. Valami, amit az égből hoztatok magatokkal, s valami, ami már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante is, a nevelőnő is, és csak az a kedves belőle, ami a magatoké.

- Hát olyan bűn lakatosnak lenni? - tört ki Borly Laci szilajan, és meg akarta ragadni a leányka karját.

De az egy sikollyal ugrott el előle.

- Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugye nem?

Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne, nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek.

Laci csak most vette észre, hogy a nyitott penecilus, mellyel a rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztő lehetett hát, amint ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva.

- Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan nagy bűn-e a lakatosság? Hisz nem bűn.

- No, tudja, én se hiszem, hogy bűn volna - szólt húzódozva -, de ha egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen.

S ezzel kedvesen rámosolygott Lacira, búcsút intve neki a kezével.

- Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Lacika. Ha hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e?

Laci utána iramodott.

- Mária Karolina - lihegte lázasan -, álljon meg egy percig. Ne hagyjon így el! Segítsen rajtam!

- Hogyan? Miben? Miképpen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az ablakból.

Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta.

- Akarja-e - szólt a fiú eltökélt hangon -, hogy ne legyek lakatos?

Dac ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein.

- Hát az jó volna - szólt a leány hanyagul, felületesen -, de hát akkor mi lenne?

- Amivé maga akarja, hogy legyek.

A leány elkacagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy ő mondja meg egy férfiúnak, mi legyen. Hogy őtőle függ, ő irányít, ő rendelkezik. A szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylő, világító szentjánosbogarak azokban a szemekben!

Képtalálat a következőre: „noszty fiú”

- Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne.

- Katonatiszt?

- Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve - folytatta ismét, gyerekesen, picinyt selypítve. - A barátnéim is a katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel.

- Levelezik? Hát lehet innen?

- Lehet. Hogyne lehetne?

- Hisz akkor mi is levelezhetnénk.

- Persze. Föltéve, hogy katona lesz.

- Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a bizonyos Katalin? A postán?

- Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga előtt most már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad?

Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtől, bensőségtől, amint folytatá:

- De mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van nekünk itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem öntözi, hanem ő húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi bevásárolni mennek a piacra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a piacon kiveszi a csacsi füléből a katonatiszt, Litmaneck Eduard hadnagy úr, hazamegy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a Sánta mészáros üzleténél áll. Litmaneck odamegy, beteszi a választ a szamár fülébe, és mi, itthon, mikor senki se látja, kivesszük onnan. Hát már most tudja. Legyen ezzel is okosabb!

Képtalálat a következőre: „csacsifogat”

Laci elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt előtte elsőbbnek.

- Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Litmaneck hadnagy? Azt szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten?

- Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van.

- Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Litmaneck?

E pillanatban léptek hallatszottak, gallyak ropogtak, madarak rebbentek fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette.

Laci elsápadt.

- Bajban vagyunk - suttogta és körülnézett.

- Pszt, csendesen! - szólt a leány elkomolyodó homlokkal. - Nem kell megijedni!

- Csak maga miatt.

- Énmiattam? - kacagott fel, az egyik vállát fölhúzva. - Azt hiszi, hogy engem könnyű zavarba hozni? Csalódik. Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyezett gyalogúton. Egy darázs szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette, vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem tágított.

- Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen!

- Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, - kiáltá eléje a baronesz nyájas, behízelgő hangon, amint megpillantotta a gallyak hézagain át, sőt nehány lépést előre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá lett.

- Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? - kiáltá vissza Tumbus apó a maga rozsdás hangján.

- Ne csukja még be a kis ajtót, apóka.

- Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van kisasszonyka, hm. Eredj te cudar! (Ez a darázsnak szólt.)

- Valakit ki kell eresztenie, apóka.

Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatalembert. Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arca.

- Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek...

Szimatolni kezdett a levegőben.

- Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a madár se jár. Szörnyűség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe akar beleharapni.) Hát mármost mit csináljunk vele? Kivallatjuk, hehehe, hogy hol vette itt magát, és mit akar itt, hihihi, ahol a sármányból is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apácák leimádkozták, az égből pottyant le. Trumbus apó minden lépéssel megállt s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska macskánszki!

Lackó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig kopjahegyekben végződött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud kimenni!

Tumbus apó ellenben a becsípett ember bőbeszédűségével nyomogatta, hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót.

- Hát mármost mit csináljunk vele? - motyogta. - Olajba sütjük vagy porrá törjük és minden apácának beadunk belőle egy evőkanálnyit?

Annyira kacagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia.

- Tumbus! - kiálta rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával toppantott - micsoda szemtelenségeket beszél maga itt összevissza? Ez a fiatalember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utcáról, hogy a szüleim felől kérdezősködjem, s ő bejött, mert kend részegeskedni ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést követvén el. Hát mármost forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót, mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy, kettő, három, mars!

- Hiszen megyek már, megyek - szólt egyszerre megjuhászodva. - Ez már más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna hozzám szólni, kisasszonyka, hogy »parancsolom, Tumbus«.

- Egy szót se többet, Tumbus.

S ezzel csípőjére tette a kezecskéit, s haragosra, morcosra vonván össze a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy előre menjen.

- Jöjjön hát, ifjú úrka - makogta az apó alázatosan.

S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Lackónak: »Szép kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebből! Mikor már mint palánta is ilyen. Ujujuj, de ráncba szed ez valakit.«

A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult, még egy utolsó pillantást vetett rá. A kisleány egy nyírfa lehajló ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki.

***

 

Képtalálat a következőre: „barabás miklós első bál”

 

 

 
Balgaság nagylexikon - VI.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 11:19

Képtalálat a következőre: „vadlúd”

NAGY JENCIKLOPÉDIA

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLAT ABC

Boldogtalanság tünetek-diagnózisok

A balga ész kára – a bölcs szívhiány betegei

Képtalálat a következőre: „vadlúd”

Az önsorsrontás elemi, közép és magasiskolája

 

VI.

Képtalálat a következőre: „liba”

Reviczky Gyula
A két lúd

Egy vadlúd s egy szelíd liba
Közt folyt az itt leirt vita.
Nagy gágogással,
Szárnycsapkodással
Azt magyarázgaták idestova,
Kinek van kettejök közt jobb sora?

»Szegény rokon, neked bőven kijut
Bajból, teherből« - szólt a házi lud.
»Te nyugtalan, kóbor madár,
Másutt talál az ősz, másutt a nyár.
Fagygyal, viharral, bősz szelekkel
S éhséggel is, hajh, küzdened kell!
Sehol sincs nyugtod, maradásod,
Rád lesnek vérszomjas vadászok;
S mikor nem is várod, nem képzeled,
A gyilkos cső kioltja életed.
Én vígan élek és nyugodtan
Gond nélkül, tömve, jóllakottan.
Van bőven moslék és kukoricza;
Meghízik tőle a liba.«

»Nem írigyellek, húgom, érte,«
Igy válaszolt a vadlúd e beszédre.
»Te szolgaságban töltöd életed;
Azért hizlalnak, hogy leöljenek.
Mikor már alig vonszolod magad,
Elmetszi a szakácsné a nyakad.
Legyen bár harcz, veszély minden napom;
Szabadon élek vándorútamon
S ha majdan gyilkos cső terít le:
Nem végzem éltem gyávaságban, mint te.«

Melyik lúd mondott igazat?...
A kövérebb-e vagy a szabadabb?...

Képtalálat a következőre: „vadlúd pár”

*

 

121.

Szükségállapotos

Aki örökre berendezkedik a szükséglakásba

És a szükségmegoldásokra – a buherált szerelésre

(ezért lóg ki mindenhonnan csupasz villanyvezeték)

Mint aki mindig a tűzoltásra rendezkedik be…

 

 

122.

Jó tanuló

Aki mindenből

minimum jó érdemjegyre vágyik

Szégyelli a közepest, hát még az elégségest

és olyannyira bukásfóbiás, hogy ezért bukik

Aki főleg az iskolának/tanárnak/szülőnek tanul –

így lehet azután osztályelsőből akár életutolsó is…

 

 

123.

Via activa

– via contemplativa

Ideje a láblógatásnak és a tengerátúszásnak

Ideje van, illetve ideje lenne, ha megéreznéd ezt

De pont akkor „szemlélődsz”, amikor dönteni kellene,

Vagy akkor tüsténkedsz, amikor ülepíteni, meditálni kell.

Vagy egyiket sem teszed, csak tessék-lássék üzemelsz…

 

 

124.

Határ-idők

Időablak nyílás-zárás

Addig üsd a vasat, amíg meleg

Addig formáld gyereked, míg képlékeny

De te csak szó szerint ütötted a gyereked,

Aki pedig ugrott volna egy jó szóra nyomban…

 

 

125.

Torzó

Torzszülöttség

Születési rendellenességeidre rátettél egy lapáttal,

S nyíltan utálsz vagy titkon gyűlölsz minden rendest,

Minden normális testi adottságú embert, aki élt és él

A folyamatos gyűlölettől, irigységtől eltorzult az arcod is…

 

 

126.

Módszer

Próba-szerencse

Vak tyúk is talál szemet

De lehetne ennél szisztematikusabban is keresni,

Mert így magad minimalizálod a találati esélyeidet…

 

 

127.

Csoda

Se-se, vagy is-is

Semmin ne csodálkozz!?

Csodálkozz rá (sok)mindenre!?

(mintha most látnád a feleséged először)

 

 

128.

Statisztika

Kis hazugság, nagy hazugság és a statisztika

A nagy családotok/a rokonság átlagjövedelme

Mára jóval meghaladja a magyar átlagértéket stb.

(Igaz a bátyád milliomos, te meg az utcán koldulsz)

 

 

129.

Kíváncsiság

Addig nem voltál reménytelen eset,

Amíg bátran bármit meg mertél kérdezni,

S nem rettegtél: megütköznek vagy kinevetnek

 

 

130.

Zsákbamacska

Csak a gyermekszülés után derül ki, kit vettél el?

A rangsorban életfogytiglan max. a második helyre kerülsz

És még örülhetsz, ha az a gyerek tőled és nem mástól van…

 

 

131.

A minőségi éhezés

Olcsó húsnak híg a leve

A mennyiséggel soha nem laksz jól

Íztelen és emészthetetlen mindennapi kenyeretek

 

 

132.

Képmutatás

Úgy tenni, mintha jó lennél

A hipokrízis a bűn hódolata az erény előtt

Jónak lenni és látszani – jónak látszani, rossznak lenni

És: jónak lenni, rossznak látszani (Pl.: A vén gazember)

 

 

133.

Nosztalgia

Ez nem egy kellemesen bizsergető,

Vagy netán katartikusan drámai emlékidézés,

hanem egy kínzón fájó elvágyódás az „itt és most”-ból,

ami nemhogy előre vinne, de gátol az előrelépésben…

 

 

134.

Félkarú óriás

Van autód, de nincs motorja

Van lemezed, de nincs lejátszód

Lenne egy társaságotok, de nincs lelke

 

 

135.

Nem az igazi

Mindig csak jobb híján,

Mindig csak kénytelen-kelletlen

Mindig csak átmeneti megoldás, életbuherálás

 

*

 

Képtalálat a következőre: „vadlúd pár”

 

*

 

136.

Illedelem

Teszel az illemre,

de így elsikkad életbevágó mondandód

Az illemtudó elvetemült családirtó gyilkos

 

 

137.

A fejenagy

Avagy a vízfejű

Hipertrófia - túlburjánzás

Óriás fejet cipel egy vézna test

A tested használat híján elsatnyul…

 

 

138.

Buzgó Mócsing

Diák szleng és más

Törtető diák; akarnok.

'Fontoskodó személy' –

kotnyeles, púposkodó, stréber

 

 

139.

Örömködő

Mintegy „hivatalból” mosolyog,

Sőt feltűnően és tüntetően örömös –

Esetleg azért, mert a gyülekezet így kívánja,

Mert ez bizonyítéka, hogy Isten ott jelen van stb.

 

 

140.

Bánatvirág

Aki csakazértis örökké szomorú,

Mert ezt diktálja a vallása, világképe,

Vagy úgy gondolja, neki csak ez áll jól,

Neki ez illik egy komoly intellektushoz stb.

 

 

141.

Dögszagú

Külcsín-belbecs

Tiszta az udvarod,

Rendes a házad, lakásod is –

Csak éppen dögunalomtól bűzlik,

Mert már csírájában eltaposol mindent,

Ami spontán és szertelen életvirág lehetne…

 

 

142.

Regula

Szabálykövető

Pontosan betartott

Minden utasítást, taktikát, szabályt

És mégsem lőtt gólt?

Akkor abba is hagyja…

Amire nincs recept, azt nem neki találták ki.

 

 

143.

Alattas

A parancs az parancs

A felettes utasítása szent…

Precíz, szakszerű lojális, lelkiismeretes

Hivatalnok lét: büszke, mint pl. egy Eichman

 

 

144.

Szolid

Kiszámított

Csak semmi spontaneitás

Vagy pláne elragadtatás:

Csak szolid és józan „bulizás”

 

*

 

Képtalálat a következőre: „vadlúd pár”

Áprily Lajos:

Vadlúd voltam

Valamikor vadlúd voltam,
Vadludakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
Tengeren is átrepültem.

Őszi fényben és homályban,
Fel-feltámad régi vágyam:
Társaimmal útra kelni,
Fényt és felhőt úszva szelni.

Majd ha végem itt elérem,
Vadlúd formám vissza kérem.
Jó barátok, ismerősök,
Hogyha jönnek bíbor őszök.

Nézzetek fel majd az égre,
Égen úszó vadlúd-ékre,
S azt mondjátok eltűnődve:
Újra vadlúd lett belőle,
S most ott száll a V-seregben,
Hangja szól a fellegekben.

Képtalálat a következőre: „vadlúd”

 

 

 
A VÉN GAZEMBER - II.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 12:32

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - II.

 

Képtalálat a következőre: „lakatos mesterség”

Így múlt el az utolsó vakáció is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgot. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. (»Csak még egy napig lehetnék itthon« - sóhajtozott Laci). A borjúbőrös ládát föltették a kocsira, s azzal, upre pupos, bevitte a nagyapa a városba, egyenest a Templom-utcába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a cégtáblája egy alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván, aminővel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit.

A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú meggyszárát lelógatva s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a felhőket nézegetve, mintha azokkal disputálna.

Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és unokáját, akik a piacon hagyván a szekerüket gyalogosan közeledének.

- Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram - köszöntött rá Borly. - Úgy látszik, önmagával beszélget kegyelmed?

Disznósy uram megrezzent, hátrafordult, de egy csöpp meglepetést se árult el.

- Hát azt teszem - felelte -, mert szeretek becsületes emberrel beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban.

- Elhoztam a fiút, Disznósy uram.

Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az ő szokásos finom módján, mert igen finom beszédű vala a neve végett. Meg akarta mutatni a világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó.

- Szívemből épülök látásának körülményein és mikéntjén.

- Neveljen belőle embert - tette hozzá a kasznár.

- Magától nő a fa görbére vagy egyenesre - jegyzé meg Disznósy uram, és kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye.

Mire lemozdult a boltajtóbul s előre ereszté a vendéget, mondván:

- Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag át ne guruljon a szomszédba.

Képtalálat a következőre: „lakatos inas”

 

 

Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belső helyiségekből, hová egy ajtó nyílt, kalapácsolás, fűrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be.

A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a vállpereceit:

- Hogy hívnak?

- Borly Lászlónak.

- Rossz név - mondotta elégedetlenül -, nem lakatosnak való. Miska, Gyurka a lakatosoknak való név. László nevű lakatost az öregapám se ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni.

- Reménylem, áll a múltkori szavunk - törte meg a csöndet a nagyapa.

- Nem szoktam a kötelet elrágni - felelte a lakatos gőgösen.

- Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.

- No, no - bólintott fejével a mester.

- De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megcibálják, mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná.

Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szőrös, idomtalan fejét, melyen rajta volt a mongoltípus.

- Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenik. Nem láttam még én soha lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja.

- Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár.

- Szóval, hogy egy Esterházy herceget tartok itt a műhelyben - egészíté ki a mester keserűen.

- Ebben maradunk.

- No, no - bólintott ismét a lakatos.

- A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd idehozzák, ott van a kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt előre kifizetem egy félévre.

S ezzel elővett egy zacskót az oldalán levő bőrtarisznyából, és kiöntötte tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekből három tett ki egy forintot. - Egy fél esztendő száznyolcvan nap, tehát itt van kilencven huszas, olvassa meg kegyelmed.

Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire, s elkezdte megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettő, három, négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elunta a monoton dolgot és így szólt:

- Ej, no ha eddig stimmelt, ezután is stimmel - mire a kezével nagy hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába, melynek alján tallérok, huszasok és mindennemű rézpénzek voltak összehalmozva.

Laci tehát ott maradt a lakatos-műhelyben és szorgalmasan tanulta a mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a lakatosságot, de ellenkezőleg történt: a lakatosok őt nem bírták megszokni. Kirítt e szurtos környezetből a nyalka úrfi, a tintanyaló, amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hancúrozott velök, hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt.

Nem is igen szerette a személyzet.

- Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni? Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a mesterségünkre. Akkor aztán miből éljünk meg?

A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát.

- A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párizsiak - emlegette Buriusz Ferenc, a városbíró.

De maga Disznósy uram hovatovább kezdett más nézeten lenni, s nem egyszer lehetett hallani, amint a fiú felől beszélgetett magában.

- A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy igazi lakatos lelke.

Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az egész mesterséget az öt ujjába, úgyhogy csodájára járhattak volna. Minthogy a rajzolásra is igen könnyű vala a keze, többet ért a legjobb öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét.

 

Képtalálat a következőre: „régi lakat”

Mikor egy kicsit magához jött, megíratta a bécsi üzletnek, hogy negyvenezer lakatot ugyan nem készít (minek is volna annyi lakat a világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik levelet pedig megíratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz mintegy harminc darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól kezdve, nemhogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak naponkint két egész huszasokat.

Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a mesternek ajándékba, a Laci fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy nyájas hátbaütés kíséretében adott vala a fickónak.

- Látom, hogy ember lesz belőled, Lackó fiam. Csak te iparkodj ezentúl is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt odaadnálak inasnak.

Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni, hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván Disznósyéktól, ekképpen szólt:

- Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazduram: azért hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a lakatért.

Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:

- Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferenc József-rendet kapjon érte.

- Te pedig vigyázz az órádra, hékás - folytatá a kasznár a fiúhoz szólva -, mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török zarándoktól, s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos kronométer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem sohase volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra. Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete van. Csakhogy holmi regulák szükségesek, és ezeket be kell tartanod. Adj rá kezet, amice, hogy mindig be fogod tartani a regulákat, és akkor pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?

 

Képtalálat a következőre: „régi zsebóra”

- Adom, nagyapa!

- No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fel kell húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben mégse járna jól vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele vagy efféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos, kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.

Laci boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni, korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen, s eközben édes álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája Pál bárónak sincs.

Míg Laci színes terveket szőve, mohó vággyal készülődött Sulyomra, sőt éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban - addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt ez, mely a dobpergést szokta megelőzni.

Képtalálat a következőre: „a régi sulyom falu”

 

Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj, hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki medicinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett - hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni, ha a pokolból kerülne is ki.

Képtalálat a következőre: „kártyaadósság”

A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb eső helyek: az uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval, ígérettel, előre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos, már nem lehet ígérni.)

- Borly - mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestről hazajött -, pénzre van szükségem.

- A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak.

- Meg kell a zsidókat próbálni.

- A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram.

- Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az. Főbe kell lőnöm magamat, vagy fizetni.

A vén gazember vállat vont.

- Nagyurak bolondsága.

- Hát mit tanácsol?

- Ne fizessen és ne lője főbe magát.

- De hiszen kizárnak a Kaszinóból.

- Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a Kaszinóból kizárnák, ami csak egy ház Pesten a Hatvani utcában, méltóságod ki akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekből: a baroneszből és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram!

- Borly! - szólt a báró szigorúan. - Ne tartson nekem prédikációkat, hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha kell, de a pénznek meg kell lenni.

A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény nélkül jött haza, fáradtan, leverten, azzal a jelentéssel, hogy a tőke óvatos.

- Hát hol járt?

- Mindenütt.

- És mindenütt elutasították?

- Mindenütt.

- Bajomban is volt Flucknál?

- Ott is.

- Nem beszélt Sternnel Koppányban?

- Beszéltem.

- Hát az újfalusi Glück, mit mondott?

- Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van.

- Egyebütt aztán nem volt?

- Kinél kellett volna még lennem?

- Persze, persze - hagyta rá Inokay nagy flegmával -, ilyenkor tűnik ki, Borly, hogy még mindig kevés a zsidó.

Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a végsőig feszült, mikor az akasztófahumor első csöppje kibuggyan.

- Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen - szólt azután -, egy mód még van.

- Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! - sürgette a báró nyájasan.

Képtalálat a következőre: „zsidó uzsorás”

 

Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha gyerek korában. Pedig most már nagy megerőltetésébe került, undorodott tőle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: »A tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna, adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem sohase legyen pénzem többé.« Többször ott lebegett már ajkán a szó: »Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?« de mindig visszanyelte. Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétől kérjen pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgyis eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt pedzi most...

- Halljuk, halljuk, bátyóka!

- Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekből lehetne csinálni egy kis pénzmagot.

- Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték - nem tehetem.

- Hiszen ki lehetne váltani - vélte a kasznár.

- Mikor? - kérdé a báró.

- Valamikor - mosolygott gúnyosan a kasznár. - Ha méltóságod akarja, elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban.

A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd előtt két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-, rubin-, gyémántgyűrűket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán elvitte Borly uram Pestre, úgy, hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis Samu bátyánk a koronát rejtő vasszekrényen.

De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestről, hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon?

A báró elszaladt Kékkőre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást tanácsolta. »Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is kölcsönözhetsz.« Inokay tehát visszasürgönyözte: »Adja el az ékszereket.«

Ebből aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset akartak adni, Inokay túl sokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett igazuk, a báró kifogyott türelméből és potom pénzen kapták meg az ékszereket.

- Látom - mondá Inokay egy furcsa mosollyal Balassának -, hogy a vén gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene?

 

Képtalálat a következőre: „munkácsy zálogház”

 

 

 
Félig nyúzott bakkecske
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 11:57
Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese”
Félig nyúzott bakkecske

Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese rajz”

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:
- Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, ahol jóllakhatik.
A fiú kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, míg úgy jól nem lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felelt a kecske:
“Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.”

Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske:
“Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.”

Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:
- Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.
Kihajtotta a fiú még szebb füves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint úgy, hogy alig bírta. Akkor kérdezi tőle a fiú:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felelt a kecske:
“Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.”

Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske megint:
“Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.”

Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.
Harmadnap reggel nem volt kire bízni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb füves helyre vitte, mint a fiai, a kecske úgy jóllakott, hogy csak eldűlt, mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske:
“Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér belém.”

Ezzel hazahajtotta az ember. Otthon kérdi tőle:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske:
“Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.”

Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese”


Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.
- No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!
Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen. Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:
“Jaj, jaj, jaj, jó gazdám,
ne húzd le a bundám,
úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.”

Erre aztán félbehagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske amint megszabadult, elkezdett szaladni árkon-bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy rókalyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:
- Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.
- Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban.
Odamegy a farkas a lyuk szájához.
- Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez.
- Jaj, komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában.
Odamegy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:
- Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer előtaláltak egy sündisznót.
- Hová szaladtok, medve koma? - kérdi a sündisznó.
- Jaj, szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.
- Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.
- Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, mégse tudtuk - felel a medve.
- No csak próbáljunk szerencsét - mondja a sündisznó.
Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:
- Ki vagy, mi vagy, róka koma lyukába, lyukába?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyította magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Idekint aztán mindjárt megismerték őkelmét a medve is, farkas is; megfogták, széjjeltépték, jó lakomározást csaptak belőle.
Ha széjjel nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

*


Félig nyúzott bakkecske - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=XMP5oAo7kjw
2013. febr. 25. - Feltöltötte: lacicime
Arany László: Szép magyar népmesék Félig nyúzott bakkecske.





Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese”

A TELHETETLEN KECSKE

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia meg egy kecskéje. Azt mondja egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:

- Hajtsd ki, fiam, a kecskét térdig érő fűbe, övig érő vízbe. Hadd egyék-igyék, amennyi belefér!

Kihajtja a legény a kecskét térdig érő fűbe, övig érő vízbe, ehetett-ihatott, amennyi belefért.

Este, mikor a legény hazahajtotta a kecskét, kérdi a szegény ember:

- No, édes kecském, ettél-e, ittál-e?

Felelte a kecske:

- Sem nem ettem, sem nem ittam, majd elvesztem étlen-szomjan, azzal vagyok ma is, amit tegnap kaptam.

Eléveszi a szegény ember a fiát, jól megnadrágolja, hogy miért nem hajtotta a kecskét térdig érő fűbe s övig érő vízbe.

Eleget mondta a legény, hogy hazudik a kecske, mert evett-ivott elegendőt. De hiába mondta, hiába esküdözött, a szegény ember a kecskének hitt, nem a fiának.

Másnap a középső fiút küldötte el a kecskével. Annak is meghagyta erősen, hogy hajtsa térdig érő fűbe s övig érő vízbe.

Kihajtotta ez is térdig érő fűbe, övig érő vízbe. Annyit evett-ivott a telhetetlen kecskéje, hogy majd megrepedt a bőre.

Hanem este, mikor a szegény ember azt kérdezte:

- Édes kecském, ettél-e, ittál-e? - Megint csak azt válaszolta:

- Nem is ettem, nem is ittam, majd elvesztem étlen-szomjan, ma is csak azzal vagyok, amit tegnap kaptam.

Hiszen volt nemulass. Csúnyán kikapott a második legény is.

Harmadnap a legkisebb legény hajtotta ki a telhetetlen kecskét, térdig érő fűbe, övig érő vízbe, ahogy az apja parancsolta.

De este, mikor a szegény ember kérdezte:

- Ettél-e, ittál-e, édes kecském? - Megint csak azt felelte:

- Sem nem ettem, sem nem ittam, majd elvesztem étlen-szomjan, most is azzal vagyok, amit tegnap kaptam.

Hej, megmérgelődött a szegény ember. De már a legkisebb fiát nem verte meg, hanem elévette a kést, s megnyúzta a telhetetlen kecskét.

Hiszen most majd meglátja, hogy igazat beszélt-e a kecske.

Az ám, csakhogy mikor féligre megnyúzta, kiszökött a keze közül a kecske, s uccu neki! szaladt, mintha szemét vették volna.

Szaladott a kecske árkon-bokron át, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig szaladt, amíg egy rókalyukat talált, s abba nagy hirtelenséggel belebújt.

Egyszer megy haza a róka, benéz a lyukon, s látja, hogy egy csuda szörnyeteg állat van az ő házában.

Mit csináljon szegény róka? Nem mert bemenni a tulajdon házába.

Éppen akkor arra vetődik a farkas koma, s kérdi:

- Mit csinálsz, róka koma?

- Jaj, lelkem, farkas komám, ne is kérdezd, valami csuda szörnyeteg állat van a házamban, nem tudom, mi lehet.

- Hiszen majd megnézem én - legénykedett a farkas -, s kikergetem onnét.

Benéz a farkas a lyukon, s kérdi:

- Hé, ki vagy itt?!

Visszamekeg a kecske:

- Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfi-döfi szarvammal, be ne jöjj, ha az életed kedves!

Bezzeg a vitéz farkasnak is inába szaladt a bátorsága. Visszakapta az orrát, s mondta:

- De már én be nem megyek, róka koma, mert sok mindent láttam, de ilyent még soha.

Aközben odavetődik egy őz, s mondják ennek is, hogy valami csuda szörnyeteg állat van a róka házában.

Beszólt az őz is:

- Ki vagy itt, hé?!

Visszamekeg a kecske:

- Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfí-döfi szarvammal. Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Hiszen nem kellett, hogy kétszer mondja, az őz ugyan be nem ment.

Jött aztán egy nyúl. Ez is csak úgy járt, mint a többi.

Végezetül jött egy tövisdisznó.* Kérdi:

- Hát ti itt mit csináltok?

Elpanaszolják neki, hogy mi történt.

- Hiszen majd kikergetem én, akármilyen állat légyen - mondta a tövisdisznó.

Beszólt a lyukon:

- Ki vagy itt, hé?!

Visszamekegett a kecske:

- Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfi-döfi szarvammal. Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Na, a tövisdisznó meg nem ijedt ettől a beszédtől. Begurult a lyukon, jól összevissza szurkálta a kecskét. Bezzeg hogy mindjárt kiugrott a kecske. Hanem ahogy kiugrott, mindjárt közrefogták, széjjeltépték. A húsát egymás közt atyafiságosan elosztották, megették. Csak a belét tette el külön magának róka koma.

Még jóformán meg sem ették, azt mondja a farkas a rókának:

- Komám, én éhes vagyok.

- Tudod mit, komám - mondja a róka -, együk meg, akinek köztünk a legcsúnyább neve van.

- Jól van - mondja a farkas -, hadd lám csak: Farkas-barkas szép név, róka-bóka szép név, őz-bőz szép név, nyúl-búl, az is szép név. Tövisdisznó ... jaj de csúf név!

Megették a szegény tövisdisznót, hogy még egy tövis sem maradt belőle.

Hanem ahogy megették, megint mondja a farkas:

- Róka koma, én éhes vagyok.

- Bizony, ha éhes vagy, koma, együk meg, akinek legcsúnyább neve van köztünk.

- Jól van - mondja a farkas -, hadd lám csak: Farkas-barkas szép név, róka-bóka szép név, őz-bőz szép név, nyúl-búl ... jaj de csúf név!

Megették a szegény nyulat is.

S megették utána az őzet is.

No, már mostan ketten voltak: farkas-barkas s róka-bóka.

Fogja magát róka-bóka, eléveszi a kecske belét, s enni kezdi.

Kérdi farkas-barkas:

- Mit eszel, róka-bóka?

Azt mondja róka-bóka:

- Én bizony kiharaptam a hasamat, s megeszem a belemet. Ha éhes vagy, farkas-barkas, te is harapd ki a hasadat, s edd meg a beledet.

Bolond farkas-barkas kiharapta a hasát, de meg is döglött abban a minutában.

Akkor aztán róka-bóka megette farkas-barkas húsát is.

Így volt, vége volt, igaz volt.

*

 

A telhetetlen kecske - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=c5u2ReZ33v8
2016. febr. 1. - Feltöltötte: Various Artists - Topic
Provided to YouTube by Hungaroton A telhetetlen kecske · Elek BENEDEKBenedek Elek mesék ...

 

*

 

félig nyúzott bakkecske, a

→ állatmese, funkcióját tekintve → gyermekmese. Cselekménye: a gazda elküldi sorra három fiát kecskét legeltetni. Meghagyja (versben), hogy hajtsák derékig érő fűbe, övig érő vízbe. A fiúk így is tesznek, a kecske ennek ellenére este mindig azt hazudja, hogy éhes és szomjas. Az apa fiait egymás után megveri (elkergeti a háztól), s végül maga hajtja ki a kecskét. A kecske, bár a gazda szeme láttára ette-itta tele magát, este ismét azt állítja, hogy egész nap koplalt (AaTh 212). A gazda haragjában egy cölöphöz kötözi és elkezdi elevenen nyúzni. Közben bemegy a házba kését megfenni, a kecske elszakítja a köteleket és világgá szalad. Erdőben egy rókalyukba bújik, a a rókát elijeszti. A róka különböző állatokat (farkas, medve) hív segítségül, de a kecske azokat is megfenyegeti (versben). Végül a sündisznó (dongó, szunyog) begurul (berepül) a lyukba, s a kecskét össze-vissza szurkálja. A kecske kiugrik, s az összegyülekezett állatok felfalják (H 212; BN 161*; MÁT 212B*; MNK 212A*). Voltaképpen két – olykor négy – típusból alkotott állandó típusösszetétel (a mese befejezése nemegyszer AaTh 20 + AaTh 21), melynek két összetevője nálunk önálló meseként csak elvétve fordul elő. 18 változatát (+ 1, ill. 2 változat a mese két részéből) tartjuk számon az egész magyar nyelvterületről. A típus Európában általánosan ismert. Nyugaton a mese első fele (gyakran, pl. a Grimm-gyűjteményben is, a → Terülj asztalkám! típussal kombinálva), keleten a második a népszerű (orosz, román, délszláv változatok). A típusösszetétel kialakulásának színhelye és időpontja felderítetlen. A magyar forma → versbetétes mese. Népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Arany László és Benedek Elek is lejegyezték, ill. feldolgozták, s változataik tankönyvekben, meséskönyvekben, kalendáriumokban és olcsó kiadványok formájában széltében elterjedtek. Több mesemondónk a kettő kombinációjából alakította ki a maga változatát. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumäniachen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.; 103 I*mt.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958. III. 3.); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

 

*

  1. Kb. 68 találat

    1. A félignyúzott bakkecske 1.

      • 9 hónapja
      • 1 508 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.
    2. A félignyúzott bakkecske 3.

      • 9 hónapja
      • 1 023 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.
    3. A félignyúzott bakkecske 2.

      • 9 hónapja
      • 1 002 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.
    4. A félignyúzott bakkecske 4.

      • 9 hónapja
      • 783 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.

 
Szép magyar népmesék
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 09:58
  1. A farkastanya

    • 4 éve
    • 3 479 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A farkastanya.
  2. A veres tehén

    • 4 éve
    • 824 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A veres tehén.
  3. Fehérlófia

    • 4 éve
    • 1 753 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Fehérlófia.
  4. A vak kiraly

    • 4 éve
    • 1 220 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A vak király.
  5. Farkas-barkas

    • 4 éve
    • 1 726 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Farkas-barkas.
  6. Jankó és a három elátkozott királykisasszony

    • 4 éve
    • 1 233 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Jankó és a három elátkozott királykisasszony.
  7. pancimanci

    • 4 éve
    • 1 298 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék Pancimanci.
  8. A kis ködmön

    • 4 éve
    • 601 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A kis ködmön.
  9. Félig nyúzott bakkecske

    • 4 éve
    • 3 510 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Félig nyúzott bakkecske.
  10. Ráadó és Ányicska

    • 4 éve
    • 55 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék Ráadó és Ányicska.
  11. A kóró és a kis madár

    • 4 éve
    • 2 705 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A kóró és a kis madár.
  12. Az egyszeri gyerek

    • 4 éve
    • 519 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Az egyszeri gyerek.
  13. A kis kakas gyémánt félkrajcárja

    • 4 éve
    • 383 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A kis kakas gyémánt félkrajcárja.
  14. Az őzike

    • 4 éve
    • 575 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék Az őzike.
  15. A vadgalamb és a szarka

    • 4 éve
    • 1 372 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A vadgalamb és a szarka.
  16. A tündérkisasszony és a cigányleány

    • 4 éve
    • 405 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A tündérkisasszony és a cigányleány.
  17. Fehérlófia (Népmese Arany László átdolgozásában)

    • 3 éve
    • 48 729 megtekintés
    Mesemondó: Ambrus Attila József Rajzok: Hajnal Gabriella [ .:. ------------------------------------- .☆.|LINKEK|.☆.
 
Bertha B.: A komondorokat nem tudtam gyűlölni - Tóth Bálint (ítélet: 6 év)
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 05:54

Képtalálat a következőre: „Tóth Bálint költő”

A komondorokat nem tudtam gyűlölni

Tóth Bálint (ítélet: 6 év)

Képtalálat a következőre: „Tóth Bálint költő”
„A zárkafalra, vagy elmémbe róttam
bent a napot, a hetet, hónapot.
Táncolhat most a naptár tébolyultan

az időn itt kint sem változtatok.”

T.B.


A falusi ház léckapujában elégedetten áll a latinos műveltségű költő, mosolyog, végigtekint a völgykatlanon, s pillantása éppen csak borzolja a túloldalon a pilisi hegység erdőfoltjait. Erős, korpulens testétől elszakadnak a karjai, madárrá változnak, szárnyakká, integet, hívogat, ölelni készül. Ahogy kiszállok az autóból, látom házának oldalát, mely jókora darabon lerúgta magáról a vakolatot, s így az előbarnálló vályogtéglákat is bearanyozza a kora délutáni őszi napfény. A falusi ház két házasság között menedékhelynek, majd végleges otthonnak ígérkezett, de mára már a budai lakás biztonságából inkább csak nyári ház, elmélkedésre alkalmas pihenőhely. Tóth Bálint mégis több időt tölt itt, mint a fővárosban, mert megszokták és megszerették egymást az egyszerű házzal. Kényelmesebben, elegáns körülmények között is élhetne, ha továbbhalad polgár őseinek normális útján, ha nem hagyja ott az orvosi egyetemet a bölcsészkedésért, ha egyetemistaként nem akarja a vallás és a szocializmus elméletében fellelhető dialektikát közös nevezőre hozni, és az új dialektika segítségével diákosan, önképzőköri szinten, nemzeti és európai utakat ajánlani a háború után kialakuló új világnak. Ha keszthelyi fogorvos lenne, mint az apja, ma elegáns villában fogadna engem és leültetne a hallban, szalonban, esetleg egy vízre néző fedett teraszon, whiskyvel kínálna, és zavart hunyorgatás közben megkérdezné: „Mondd, kérlek, mi tulajdonképpen, hogyan is vagyunk atyafiságban? Igen? A Géza bácsi, aki az én apám kishúgát, Irmuskát vette feleségül, a te nagyapád testvére volt? Nahát, ez érdekes… És mondd, kérlek, ezen kívül, hogy te ilyen újságokba meg könyvekbe írsz, valójában mit csinálsz? Úgy értem, hogy mi a foglalkozásod? Író vagy? Na ne viccelj! Ebből élsz?… Hát nézd, nekem ugye háromkor kezdődik a magánrendelésem, de te csak nyugodtan idd meg a whiskydet, majd kinézek rád… Fogadat? Apám is ingyen húzta a fogadat?… Hát miért nem ezzel kezdted, már azt hittem, hogy akarsz valamit…” Így persze nem akarnék interjút készíteni Tóth Bálinttal, mert nem lenne költő. De a sors úgy látszik arra predesztinálta, hogy költő legyen. Egyetemistaként 1951-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és hat évre ítélték. Megjárta a hazai börtönöket, rabmunkásként a bányák mélyét. 1956 után újra letartóztatták. – És most hatvanévesen, mint elégedett vályogház-tulajdonos áll a nagykovácsi völgy felett és befelé invitál, de nem hallom mit mond, vagyis azt hallom, amit a versében írt: „Katonák! Négyezer év néz le rátok! – s csillant a fény szurony hegyén s gúlán. Kis parasztházam ajtajában állok s az Androméda-köd néz vissza rám.” –

Az Androméda-ködnek a délutáni fényben még nyoma sincs, de ahogy bent a könyvekkel, tárgyakkal, paraszttányérokkal, ásványkristályokkal, őz- és szarvasagancsokkal telezsúfolt szobában ránk esteledik, s Bálint a tokaji borból újra és újra erőt merít, én is érzékelem a kozmikus légkört. Befűtenek. Nem is a falból, magából a kert mögött égbe szökő hegyoldalból sugárzik ránk a hideg. Székely Ágnes, Bálint felesége finom ízléssel, kagyló és körözött szendvicseket készít, mi pedig beszélgetünk. Bálint mindent el akar mondani részletesen. De maga a gyermekkor két este lenne, a pannonhalmi bencés élmények öt este, a börtönhöz vezető út három este, a börtön egy óra. Tóth Bálintnak az időről, térről és a valóságról nagyon sajátságosak, egyéniek a fogalmai. Legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nála a valóság és a tények megközelítése költői.

– A családodról mondj valamit. Apád orvos, nagyapád?

– A kihallgatási jegyzőkönyvemben az állt, hogy: „Ősi fasiszta családból származik, nagyapja bankár. Az apja nemzetvédelmi kereszttel kitüntetett.” Apám Zalaegerszegen született, az apja ott volt számvevőségi tisztviselő. Jegyzőknél rovancsolt, meg ilyesmi… Később beválasztották a Keszthelyi Takarékpénztár igazgatóságába is. Az én „bankár” nagyapám, kérlek szépen, amikor hozzánk jött, akkor mindig lopott egy kis cigarettát. Belemarkolt és a szivarzsebébe tette. Anyám észrevette, és a cigarettásdobozt összecserélte a varrósdobozzal. Amikor a varrósdoboz fedelét felemelte, anyám rámosolygott az öregúrra: „Papa, csak nem varrni akar?” – Ennyit a bankárról.

– Apád fogorvos volt…

– Annyit volt szegény katona, hogy a tartalékos századosságig vitte. Ahányszor megfújták a trombitát, behívták. Hadnagyként harcolt Isonzónál. Délvidéken és Erdélyben nem volt, de a Kárpátalján és Felvidéken igen. Megvolt neki a Károly-csapatkereszt. Én hiába mondtam ott bent az ávósoknak, hogy ez kimondott csapatkitüntetés, frontot viseltek kapták. Ezt minden gyerek tudta. Aki kint volt a fronton, mindenki megkapta. No most, az egész jegyzőkönyvem úgy kezdődik, hogy ősi fasiszta családból származik… Ennek én örültem, mert egy épelméjű ügyész, aki doktorátussal rendelkezik, az rögtön tudja, hogy ez hülyeség.

– Jól éltetek vagy szerényen?

– Gyermekkoromban nem ismertem semmiféle nélkülözést. Nagyon szép gyermekkorom lett volna, ha nem válnak el a szüleim. Ezt megsínylettem.

– Hány éves voltál?

– Hét vagy nyolc, már nem emlékszem pontosan.

– Apád nem nősült meg újra?

– Nem. Ő nem nősült meg. Anyám férjhez ment a hévízi orvoshoz, és 1944-ben kimentek Olaszországba, onnan pedig Argentínába. Pontosan emlékszem, hogy anyámat 1944. szeptember 12-én, Mária napján láttam utoljára. Akkor vettem fel az első hosszú nadrágomat, mert mentem vissza Pannonhalmára.

– Miért jártál te Pannonhalmára, amikor Keszthelyen premontrei gimnázium működött?

– Apám a premontreiekhez járt, ezért úgy döntött, hogy engem nem ad a premontreiekhez. Apámnak igen jó barátja volt Kováts Miklós. Ott, náluk vadásztam először 12 éves koromban. Ott avattak vadásszá. Az ottani állatorvos, Heibner Karcsi bácsi akkorát húzott a fenekemre, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de keményen álltam. Valamilyen szárcsát lőttem. A puska is akkorát rúgott, hogy az borzasztó. Szóval a Kováts Miklós bácsi volt az Esterházyak halfőnöke, aki Kováts Arisztidnak, a pannonhalmi gimnázium igazgatójának volt az öccse. Cseh Géza bácsi pedig a tatatóvárosi állomásfőnök. Akkor a rádióban is volt egy jó műsor Pannonhalmáról, ami apámnak megtetszett. Azért kerültem oda.

– Tatatóváros? Akkor te ismerted a Joákim bácsi mondókáját: „A hottentotta rántotta a tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.”

– Nem ismertem. Én csak azt tudom, hogy számomra Tatatóváros nagyon érdekes hely volt, mert ott volt az Esterházyaknak a pezsgőgyára és az állomásfőnöktől függött, hogy mikor indítja a szállítmányokat. Így a pince tele volt pezsgővel, Géza bátyáméknál délelőtt nem sörözni szoktak, hanem pezsgőzni, mint a nagyuraknál. Amúgy a MÁV-fizetésből nagyúriságra nemigen tellett volna. Géza bátyám egy rendkívül kiváló ember volt, a vasutasok között egyetlen hangos szó nélkül rendet tudott tartani.

– Aztán az orvosi egyetemre kerültél…

– Beszéljünk még Pannonhalmáról. Pannonhalmán nekem óriási szerencsém volt. Mégpedig az, hogy nekem a nagyapám, az a bizonyos Bakonyi Hugó, akinél te az almafákat permetezted, különös, hideg ember volt. Engem azt hiszem életemben kétszer csókolt meg, ő kilépett pap volt. Na most én von Haus aus nem kaptam kimondottan vallásos nevelést. Nagyanyám tanított a miatyánkra, de nem nagyon. Ez a Hugó bácsi azt mondta, én nem hiszek istenben, édes fiam, nagyon becsületesen próbálsz megtéríteni, de a teológiát jobban ismerem, mint te, és latintanár vagyok. Nem mondom, hogy ne higgyél, de engem ne próbálj megtéríteni. Kedvesen mosolygott. Valahogy én sem voltam elég alázatos a valláshoz. Békés Gellértnek, aki akkor jött haza Rómából, én ellenálltam. Igaz, ő is azzal kezdte a hittanórát, tételezzük fel, hogy nincs Isten. Hát szóval ez volt Pannonhalma. Pannonhalmától én életemben rengeteget kaptam, és úgyszólván két helyen voltam olyan közösségben, ahol figyeltek rám, az egyik Pannonhalma, a másik a börtön. Mind a két helyen tényező voltam. Pannonhalmán az önképzőkörben a művészeti résznek voltam a vezetője. A sportban is sikereket értem el. Most volt a 40 éves érettségi találkozónk, Kanadából, az Egyesült Államokból jöttek haza az osztálytársaim, van közöttük mérnök-feltaláló, bankvezér, egyetemi tanár, tsz-elnök, nyugati ifjúsági vezető, csak tányérmosogató nincs. Itt van egy ezerpengős az asztalon, ott van, hogy vezérigazgató Quandt. Hát kérlek szépen a fia, Ricsi Princetonban egyetemi tanár, egy milliomosnőt vett feleségül; egy rendkívül ügyes srác, a Sik, aki most Nikolasz lett vagy Nájkolasz, multimilliomos, és az Empire… Hogy a francba kell mondani, Ágnes? – Empire State Building – szóval az 56. emeletén vannak az irodái. Hogy mért az ötvenhatodik, mit gondolsz?

– És következett az egyetem?

– Apám azt mondta, hogy egyetlenegy ember van, aki bármiféle szituációban a felszínen marad, az az orvos. Apám látta Alexander tábornokot a marsallbotjával, apám ott állt vigyázzban a többi tiszttel. Azt mondta, hogy „édes fiam, én odakint is egy tábornak az orvosa voltam. Tulajdonképpen sohasem éltem rosszul, mert kint a Brianszki erdőben is én voltam az orvos.” Pestre kerültem egyetemre, a Szent Imre Kollégiumba adtak be. Pillanatok alatt összevesztem az igazgatóval, mert nem voltam hozzászokva ehhez a világi papi stílushoz, ami a bencéshez képest engem idegesített. Akkor ott kellett volna hagynom a Szent Imre Kollégiumot. De apám tett oda, és apám számomra nagy tekintély volt. 1948 őszén kerültem az orvosi egyetemre és decemberben már feloszlatták a kollégiumot. Kimentem egy barátomhoz aludni, aki most Kanadában van, aztán apám bérelt egy albérletet és utána ott laktam. Egy idő után rájöttem, hogy engem sokkal jobban érdekel a politika és az irodalom, mint az orvosi tanulmányok, vagy annak a gyakorlata. Babits, az urológus professzor azt mondta nekem, hogy jól gondoljam meg, hogy egyetemre járok, vagy verseket írok. Nagybátyám szerint viszont az orvosi pálya nagyon jó egy írónak. Közben 49-ben voltam Illyésnél is, aki szintén közös rokonunk, bár nem vérrokon, hogy tanácsot kérjek. Bevallom neked, amikor 15 évvel ezelőtt az Írószövetség kongresszusán te olvastad föl Illyés Gyula levelét, nagyon irigyeltelek.

– Megkért rá.

– Azért is nagyon irigyeltelek, hogy tegezted az öregurat. Kérlek szépen, Illyés Gyula bácsi beszélgetett akkor velem, azt hiszem 49 nyara volt… Otthagytam az orvosi egyetemet, apám kétségbe volt esve, mert majdhogynem kényszerített az orvosi pályára. Az orvosin is sajnos anyagilag a legrosszabbat akartam választani, az ideggyógyászatot… De apám arról álmodott, hogy fogorvos leszek, és visszamegyek Keszthelyre, átveszem tőle a rendelőt. Ez a tipikus esete a jó polgárnak. A másik álma meg az volt, hogy professzor leszek az egyetemen. Fönt Pesten rögtön éreztem, hogy én ehhez lusta vagyok, egy koponyacsontról 250 latin kifejezést nem tudok megtanulni. És közben előttünk egy nemzetnek sorsa áll! Baromságokkal foglalkozzak, amikor elméleti és tudományos háború van a nagyvilágban? Közben hallgattuk Mindszenty prédikációit is. Aztán kicsit később Mindszentyt jogtalanul elítélték. Keményen beszélt Mindszenty, de nem kívánta vissza az egyházi birtokokat. Akkor minden rosszat ráhordtak, korlátoltság volt az egész. Én, mint egyetemista, kiálltam Mindszenty mellett. Ez következett a pannonhalmi nevelésemből is.

– Hagyjuk Mindszentyt.

– Ne mérgedj meg rám, de én Keresztury Dezsőtől ismertem Mindszentyt, úgyhogy elég jó helyről, mert Keresztury zalaegerszegi volt.

– Elég sokat tudok róla én is, mert a keresztapám mellette volt pap Zalaegerszegen.

– Dezső bácsi, aki akkor kultuszminiszter volt és én tanítványa, majd később beosztottja voltam, elmondta nekem, hogy Mindszenty egy konok ember volt, de Rákosi is egy konok ember volt. Keresztury Dezsőnek kellett közvetíteni közöttük, aki egyikkel sem értett egyet. Délelőtt Rákosival tárgyalt, délután Mindszentyvel. Én egyébként Keresztury Dezsőnél jöttem rá, hogy úriember is lehet baloldali. Keresztury volt az első baloldali úriember, akit én ismertem. Ez úriemberek között kivételes esetnek számított, apámnál elképzelhetetlen.

– Bálint, miért tartóztattak le?

– Várj még. Úgy éreztem, hogy amit Pannonhalmán tanultam, az nem volt a világ teljességének az összefoglalása. Szent Tamás filozófiája, Arisztotelész… Óhatatlanul muszáj elmondani bizonyos dolgokat. Platónt imádom mint költőt, de Arisztotelészt nem lehet olvasni. Arisztotelész éppolyan unalmas, mint Kant.

– Bálint drágám! Miért tartóztattak le? Ezt mondd meg nekem!

– Ahogy nekünk tanították, az nem teljes. Ezek után jött a marxizmus, vagyis a Hegel dialektikája. Erre azt mondta a nyomozótisztem, hogy mi az? Maguk össze akarták keverni az oltáriszentséget Marxszal? Na ebben volt valami. – Ha akkor egy olyan típusú kommunizmus jön, amit ma mondjuk Pozsgayval tudnék jellemezni, akkor egy normális kialakulása lett volna az életemnek. Baloldali, keresztény Közép-Európa. De ez nyilvánvalóan nonszensz.

– Bálint, közbevetek egy kérdést. Istenhívő vagy e pillanatban?

– Mindig is az voltam. Mindig. Ha azt mondtam, hogy nincs isten, akkor is az voltam.

– Materialista vagy idealista?

– Materialista a büdös életben nem voltam. Elnézésedet kérem.

– Világos a helyzet. Volt egy ilyen hangulatod, hogy marxizmus. Ámde mi történt?

– Az az érzésem, hogy a katolikus egyházat egy kissé meg kellene reformálni. Nem marxista alapon… El kellene jönni egy olyan szentnek, mint amilyen Szent Tamás volt.

– És rendet csinálni az egyházban.

– Nem az egyházban. A filozófiában.

– Teilhard de Chardin akkor mit csinált?

– Ne gonoszkodj, mert visszagonoszkodom. Öregem, azt kell mondanom, hogy neked a vörös csillag jelentett valamit. Leírtad, hogy amikor ránézel a csillagra, ez bizonyos fokig nyugalmat okozott.

– Igen, leírtam.

– Na én így a kettős kereszttel vagyok. És tudod még meddig lesz a kettős kereszt? Még ezer évig. És tudod meddig lesz a csillag? Hát erről elbeszélgethetünk.

– Fiatalon, mindenkitől elhagyatottan felnéztem és magam előtt láttam egy csillagot. Erről szól az írás.

– Tudom, tudom. Én viszont a börtönben a keresztben meg tudtam kapaszkodni. A kettős keresztben meg tudtam kapaszkodni, mert a keresztben meg lehet kapaszkodni, nem pedig valami szörnyetegben.

– Hát akkor nézzük a letartóztatásodat. Kint laktál a városban, vagy a kollégiumban? Vagy a Szent Imrében laktál?

– Á, hát ne viccelj… Alapy Gáspárnál laktam, akinek a nagybátyja volt Alapi Gyula.

– Szívességi alapon laktál ott?

– Apám nyilván fizetett, mint egy katonatiszt. Egyik volt osztálytársamnál laktam, akinek a nagybátyja volt ez a bizonyos Alapi Gyula. Azt gondoltam, hogy ez majd kihoz bennünket a börtönből. Nem hozott ki. Annyit megtett, hogy a saját unokaöccsét nem vitette be. Röviden az úgynevezett összeesküvés az volt, hogy Törökországtól Finnországig szerettük volna megcsinálni a Közép-Európai Egyesült Államokat, amelyiknek évenként vagy kétévenként váltakozna a fővárosa. És ennek mi legyen a nyelve? Támasszuk fel újra a latin nyelvet. Közrejátszott ebben nyilvánvalóan a katolikus neveltetésem. Ez az elképzelés teljesen nonszensz, egy 19 éves srácnak az elképzelései, de ez bennem lényegében máig sem változott.

– Aha. Értem. És miért tartóztattak le?

– 1951. február 22-én az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése miatt. Az 1946-os paragrafus szerint ez öt évtől a kötélig volt büntethető.

– Diákok álmodoztak erről?

– Orvostanhallgatók, bölcsészek, mérnökök, intellektusra nem volt egy rossz társaság. Szimpatizáltunk akkor a kommunizmussal. Ezt a társaságot még meg tudta volna fogni egy Pozsgay típusú ember, vagy egy Horn, érted, hogy mit akarok mondani?

– Értem…

– Mi önként és dalolva hittünk egy olyan szocializmusban, ahol nem leszünk materialisták. Számunkra a materializmus volt a választóvíz. Tehát nem a dialektika. Miért ne csináljunk egy keresztény dialektikát?

– Hány diák vett ebben részt?

– Ebben kilencen vettek részt, aztán szétválasztották a csoportot, végül hármunkat ítéltek el. De miután az Alapy Gazsi elment az unokabátyjához, hogy segítsen a barátain, azt mondta, hogy ezek a szemetek megérdemlik a meszesgödröt. De erről ne írj, kérlek, teljesen fölösleges. A Gazsi meghalt harminckét éves korában.

– Mikor tartóztattak le?

– 1951. február 22-én.

– Hol? Az albérletben, vagy az iskolában?

– Az Alapy Gazsiéknál. Az Alapy Gazsiról azt még tudni kell, hogy ez nem egy akármilyen család volt, az Alapy Gazsi édesanyjának az édesapja Horthy előtt Ferencz József szárnysegédje volt, Vetsey. Huszár altábornagy volt, s amikor Horthy hatalomra került, azonnal nyugdíjaztatta magát.

– Egyszerre tartóztattak le benneteket?

– Affenét. Hárman háromfelé laktunk. Én az Alapy Gazsiéknál laktam.

– Éjjel jöttek, vagy nappal?

– Éjjel jöttek… Gondolkoztam, hogy megborotválkozzam-e, de nem borotválkoztam meg, inkább kimentem pössenteni egyet. Mert ideges voltam. De még az életben nem pisáltam úgy, hogy a hátam mögött áll egy ember. Akkor bezártak a Fő utcába, a 608-as magánzárkába. Ezek már történelmi helyek, mert aztán az ötödiken voltak később a Nagy Imréék. Attól kezdve jött egy ilyen teljes agyrém. Rögtön elkezdtek kihallgatni. Vittem ilyen meleg cuccokat, mert hideg volt. Azt mondja a százados, maga jabranc! Én nem tudtam, mi az a jabranc. Rendkívül határozottan és élesen közöltem, ha megütnek, akkor azonnal üssenek is agyon, mert ha valaki hozzám ér, akkor már csak az következik, hogy agyonvernek. Úgy látszik bizonyos szuggesztivitással bírtam… Ide figyelj, Bulcsu, amikor rám csukódott a börtönajtó, ezt meg is írtam egyszer, nekem az volt az érzésem, hogy Kossuth is így kezdte. Szóval semmiféle félelem, semmiféle ijedelem nem volt bennem. Ezt Pannonhalmának és apámnak köszönhetem. A mi családunkban senki sem félt. Az öreg sem félt az Isonzónál… Úristen, én ezektől féljek? Akik tulajdonképpen szarok! Apám már attól agybajt kapott, hogy kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett! És a nyilasok… Nézd meg őket, mondta az apám, egy se volt soha a fronton. Ilyen nagy nyeldeklőjű emberek voltak. A nyilasoknak különösen nagy volt az ádámcsutkájuk, és itt fent kötötték meg a nyakkendőjüket. Kicsit kopaszodtak, ilyen kopaszodó nagyfejű emberek voltak, és így ment fölfelé szét a fejük. Apám azt mondta, hogy egyik se volt a fronton. A kommunisták se mutattak sokkal jobb képet. Tatatóvárosban láttam őket, egy cigánybanda húzta előttük, hogy fel vörösök, proletárok! Ment mögöttük a csőcselék, hogy Rákosi Mátyást meghallgassa. Mind a kettő ellenszenvvel töltött el. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak voltak, a lelkes butaság áradt róluk. Irtsuk ki a zsidókat! – kiabálta az egyik, a másik lámpavasra akarta akasztani a polgárokat. Szóval agybaj. Én ezeket megtanultam gyűlölni. Igaz, hogy polgár vagyok. De úgy vagyok polgár, mint egy Medici.

– Nem vertek meg a Gyorskocsi utcában?

– Nem, nem.

– Furcsa…

– Nem, mert agresszív voltam.

– És a többieket?

– Senkit nem vertek meg tőlünk. Én egy hét kifutást adtam arra, hogy Alapy Gazsinak a bátyja beavatkozik a dolgokba, vagy nem? Addig nem beszéltem. Elvették tőlem a ruháimat. Egy melegítőcső volt a priccs alatt, de este kikapcsolták, és reggel nyolckor kezdett újra melegíteni. Leugrottam a priccsről, csináltam negyven fekvőtámaszt, aztán vissza a helyemre. Érdekes módon az úgynevezett közlegénységgel mindig jóban voltam, mert becsülték bennem, hogy nem szarok be, nem sírok. Azért is becsültek, hogy nem adok föl senkit.

– Ezek ávósok voltak?

– Olyan ávósok, mint a sicc. Az átlagávós olyan, mint a magyar komondor; aki mindenkit megmar, ha ránevelik. De én is komondor voltam egy másik oldalról. Persze, ha zsidó vagyok, vagy ha néger, lehet hogy belém harapnak… Itt az volt a helyzet, hogy egy vérből valók vagyunk, te meg én. Ugyanakkor mind a kettőnkben megvolt az, hogy az anyád úristenét, egyszer úgy megharaplak, hogy beledöglesz. Másrészt valamiféleképpen… Kihallgattak, néha úgy éreztem, hogy burokban születtem, mert mindenki egy kicsit támogatott. Hogy miért, azt máig sem tudom megérteni.

– És amikor rájöttél, hogy az Alapi-vonal nem mozdul?

– Akkor berendelt a nagy őrnagy, nem Nagy volt a neve. Bementem és hajtogatta a kezében a nagy papírvágó kést. Azt mondta, hogy: Na idefigyeljen, Tóth! Magának vagy leverjük a veséjét, vagy elmondja a dolgokat. Megadom a lehetőséget, hogy leírja az egészet. – Itt van megint a színjátszás. Az egész ÁVH-val kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben lennék. Halálosan komolyan mennek a dolgok, de azért az egész egy ilyen színjátszásos ügy. Elegáns, értelmes arcú ember volt. Tudtam, hogy az őrnagynak sikerélmény kell, és azt is tudtam, hogy Alapi Gyula minket nem ment meg. Külön talált valami megoldást az Alapy Gazsira. Én abban reménykedtem, hogy a barátomat Alapi…

– Kihúzza?

– Kihúzza az unokaöccsét a szarból, és akkor minket is kihúz, érted? Ezért addig nem szóltam egy szót se. Se a Gazsiról, senkiről…

– Az is le volt tartóztatva, nem?

– Dehogy volt letartóztatva! Nem volt letartóztatva.

– Akkor ki volt a harmadik?

– Gyöngyössy Imre, aki most filmrendező, Mihályi Géza, aki aztán a római rádiónál dolgozott. Mi hárman voltunk. Az És-ben írt Hubay Mihályi Gézáról, nagy elismeréssel. Én hat évet kaptam, mint az összeesküvés vezetője, Mihályi három és felet, Gyöngyössy három évet. Szóval ott a vallatáson már értettem, hogy nincs mese, megvernek. Ha olyan kemény fickó, mint a Mindszenty… Mindszentyről sok rosszat elmondtak, de kemény ember volt.

– A vád, amit ellened megfogalmaztak, valóságos volt, vagy kitalált?

– Mi lényegében önképzőkört csináltunk. Ennek a kezdeményezője valóban én voltam, de hogy a vezetője én lettem volna, azt meg lehet kérdőjelezni. Mi jártunk az Egyetemi templomba Sík Sándor szentbeszédeit hallgatni, de Lukács György előadásain is részt vettünk. Hát ha ettől valaki reakciós, akkor nem tudom hogy mit jelent ez, hogy reakciós. Az egész sztálinizmus legfőbb bűnének azt tartom, hogy csinálta az ellenséget. Csinálta, érted? Na most az, hogy a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, ez nevetséges. Ha akkor Pozsgay, Szűrös Mátyás, Nyers Rezső vagy Horn Gyula a főnök, akkor nem rúgnak bennünket seggbe, hanem azt mondják, gyerekek, igazatok van, a kereszténységnek és a kommunizmusnak találkoznia kell egy új, eljövendő szocializmusban.

– Mikor hirdettek ítéletet?

– 51. június elején hirdetett ítéletet a Jónás-tanács. Az a Jónás, aki 1956. november 4-én öngyilkos lett. Főbe lőtte magát, vagy kinyitotta a gázt. Ezt nem tudom pontosan. De a mondás szerint, aki a pápából eszik, meghal.

– Hová vittek, melyik börtönbe?

– A Gyűjtőbe, azt hiszem jó egy évig voltam ott, aztán Vácra kerültem. Magánzárkában tartottak.

– Vácon ülted le az egész büntetést?

– Elvittek Tatabányára, egy metánveszélyes bányában dolgoztam. Megpróbáltam megszervezni orvosi vonalon a bányamentést. Támpontokkal. Kaptam 400 Kossuth cigarettát. A bányászokat becsülöm, mert ott azokkal nem lehetett kecmecezni. A bányász állandóan életveszélyben van. A bányászokkal és a repülőkkel nem lehet felülről beszélni. Kivitték a verseimet, az egész naplómat kivitték. Én mint echte úrigyerek, soha életemben nem ismerem meg a bányászokat, ha nem kerülök börtönbe. Azt mondták kint, hogy vakondoknépség. Ez a vakondoknépség kiállt mellettünk, amikor együtt dolgoztunk, és amikor az ávó nem engedte a beszélőkor érkezett hozzátartozókat felszállni a bányászbuszokra és tíz kilométert kellett volna gyalogolniuk, a bányászok azt mondták, hogy akkor nem indul a busz. Nekünk éppen olyan munkatársaink, mint amilyen bányászok mi vagyunk, és ha nem szállhatnak föl a hozzánk tartozó emberek, akkor mi sem megyünk le a bányába. Ilyenek voltak a bányászok.

– És közben meghalt édesapád.

– Apám 1953. november 2-án halt meg. Halottak napján halt meg, stílusosan. Ebben is úriember volt.

– Tudatták veled a börtönben?

– Nem, nem. Akkor éppen Tatabányán dolgoztam mint rabmunkás. Vártam az apámat, és csak Irma néni jött meg a János bátyám. És akkor Irma néni elkezdett sírni, és elmondta, hogy miért nem jött apám. Ez 53. november közepén volt. Ekkor figyelmeztettem Irma nénit, hogy az őrök előtt nem sírunk. És ez akkor úgy nézett ki, mintha hősiesség lett volna. Akkor sokkal erősebb volt az emberben a tartás.

– Te sem sírtál?

– Nem. Lent a bányában aztán sírtam.

– Hogyan fogtad föl a börtönt? Dac vagy gyűlölet támadt benned? Vagy sajnáltad, hogy belekeveredtél?

– Akik engem őriztek, azokkal kapcsolatban soha nem kaptam föl a vizet. Ebben különböztem Eörsi Pistától és az író Szántó Tibortól, akik állandóan ordítoztak. Úgy éreztem, ez a dolog belül az emberben dől el valahol. Én nem ordítoztam az engem őrző faszmatyikkal, mert nem voltunk egy kategóriában. Tábornokkal vitatkozhatok, de egy őrmesterrel soha. Egy pillanatig nem szégyelltem azt, hogy börtönbe kerültem. Pannonhalmán, aki Kossuth-alkat volt, azt Kossuth-típusra nevelték, aki Deák alkatú, azt Deák alkatúra. Te például egy tipikusan Deák alkatú vagy, ne haragudjál, ez egy nagyon pozitív elismerés. A Kossuth-alkatom miatt én állandóan dühbe jövök, számomra Kossuth volt a csoda. Kossuth ült, én is ülök. Elfogadtam. Sohasem éreztem ellenségemnek ezeket a rossz magyar komondorokat, akiket rám uszítottak. Azokról a szegény szerencsétlen parasztlegényekről beszélek, akiknek beadták, hogy mi vagyunk az ő apjuk nyomorúságának az oka. Nem tudok visszagyűlölni. Illetve gyűlölni is nehezen tudok. Tudok viszont valamit: kiiktatni… Orosz hadsereg nyet. Nem gyűlölöm az orosz hadsereget, de az orosz hadsereg ne legyen Magyarországon. Kommunista párt nyet. Én nem gyűlölöm a pártot, még Berecz Jánost sem, aki ott volt az írók közgyűlésén. Tudom, hogy az egész visszajöhet, meg is támadhat, de Isten szempontjából nem tehet semmit. Magyarországra az orosz hadsereg nem tud bevonulni még egyszer, ez biztos. És elvesztettem az intellektuális gőgömet. Számomra valamikor azok léteztek, akik valakik voltak. A legalacsonyabb szint az egyetemi tanár. És akkor öregem, összezártak egyszerű emberekkel, és rájöttem, hogy a legkülönbek. Lakatos, hegesztő, tsz-paraszt, mindegy. Mert korábban úgy voltam, mint most a katolikus szemlélettel, hogy csak az értelmiség üdvözülhet. Ez lópokróc, egy koldusasszony is üdvözülhet, elvtársaim, ha tudja, mi az igazság.

– Ezt tanultad meg a börtönben?

– Korábban azt hittem, hogy az intellektus mindent legyőz. A börtönben rájöttem, hogy a szeretet az egyetlen, ami mindent legyőz.

– Idegileg hogyan bírtad a magánzárkát?

– A magánzárka csodálatos dolog. Jobb egyedül lenni, mint egy rossz társsal. Elismerésként én azt szoktam mondani, hogy ezt vagy azt az embert elfogadnám zárkatársnak. Ez a legnagyobb elismerés a részemről. A közeli barátaim közül Döbrentei Kornélt, Bella Pistát és Ágh Pistát is szívesen elfogadnám zárkatársnak.

– Amikor börtönben ültél, gondoltál néha azokra is, akik a rendszerrel megkötötték a maguk különbékéjét és nyaralgattak, a keszthelyi öbölből vitorlásokkal kifutottak Györök, vagy a túlpart felé?

– Legfeljebb arra gondoltam, hogy: szegények! Nem tudják, hogy itt mi van. Mindig úgy éreztem, hogy ők kevesebbet tudnak a világról, mint mi, akiket elítéltek. Ott bent, a világ összes ellentétét sokkal erősebben éltük át, mint a kintiek. Az irigység tökéletesen távol állt tőlem, és hálás vagyok Istennek, hogy ilyennek teremtett. Soha olyan érzésem nem volt, hogy de jó lehet annak, aki most a keszthelyi öbölben mondjuk egy 22-essel Szentmihály felé tartva nekivág a víznek. Arról ne is beszéljünk, hogy Tóth János nagybátyámat, aki ilyen balatoni kormánybiztosféle volt, és javasolta, hogy állítsák vissza a Kis-Balatont, mert egyébként az iszap elönti a keszthelyi öblöt, a Magyar Közösség perében lefogták. Pedig Erdeinek jó barátja volt.

– Ezek szerint te a börtönben költőként megértél és megváltoztál.

– Igen, rendkívül sokat. Számomra Pannonhalma adott egy rendkívül jó nevelést, de a börtönben más karakterű emberekkel is találkoztam.

– A börtönben papírra, vagy fejben írtad a feljegyzéseidet?

– A börtönben egy csomó dolgot fejben írtam, és nagyon el tudtam képzelni betűben azt, amit gondolok. Persze regényt így nem lehet írni, nyilván nem lehet megírni a Háború és békét. De egy tízsoros verset meg lehet írni. Negyven sort meg lehet írni. Egy prózaírónak a börtön kétségbeejtő dolog, mert gondolatok születhetnek, de ott bent nem lehet prózát írni, az egy nonszensz. Fejben írtam körülbelül nyolc vagy tíz verset. A fejben írt verset onnan lehet felismerni, hogy túl szabályos. Szabad verset nagyon nehéz fejben írni. Fejben nem lehet megírni egy regényt, még, egy novellát sem. A Kalevalában az alliteráció már segít. És segít a rím. Disztichont lehet írni a börtönben, az keményen megtartja a gondolatot. Két dologra épül az egész, egyik az időmérték, a másik a rím.

– Mennyire szenvedtél a börtönben?

– Erre nehéz válaszolni, mert nem akarom magamat sajnáltatni. Nem szeretem az olyan férfiakat, akik szenvedésről panaszkodnak. Valamiért meghalni még mindig több, mint valamiben meghalni. A katolikus hit szerint minden szenvedést föl lehet ajánlani valamire. Én nem vagyok egy különösebben imádkozós típus, de a börtönben rengeteget imádkoztam. Nagyanyám, Hugó bácsi felesége, aki lengyel vagy cseh származású volt, már nem is emlékszem rá pontosan, mindig megjelent álmomban. Azt mondta, hogy én most a tisztítótűzben vagyok, imádkozz értem. Ne nevess ki, én egy hívő katolikus vagyok. Én szenvedéseimet fölajánlva három-négy hónapig imádkoztam a nagyanyámért. Miután anyám elvált és elhagyott bennünket, ő volt számomra a puhaság és a kedvesség.

– Miért ajánlottad még föl a szenvedéseidet?

– A nagyanyámért és az egyházért.

– Több karácsonyt töltöttél börtönben. Tudtátok, hogy mikor van karácsony?

– Az időt nem szabad elveszteni, egyetlenegy nap nem volt, amikor nem tudtam, hogy hányadika van. Ezt észben kell tartani. Aki az időt elveszti, önmagát veszti el. Én egy karácsonyra emlékszem legjobban, 1954-ben, akkor már túl voltunk a Nagy Imre-korszakon. 53-ig a legsötétebb ÁVH volt, akkor elkezdtek átöltözni az urak úgy, hogy alul még ávós volt, de felül már szürkében mutatkozott, mint igazságügyis. Ez a stíluson is érződött. Volt egy kis Betlehemünk, énekeltük a Mennyből az angyalt. Én minden ünnepet megültem a magánzárkában. Csináltam magamnak egy liturgiát. Az ember így vet keresztet a hüvelykujjával a tenyerén belül (mutatja) In Nómine Patris, et Fílii et Spiritus Sancti, Amen. Nem lehet látni. Senkinek semmi köze hozzá. Utálom azokat, akik állandóan megvallják a hitüket. Akik kiállnak és azt mondják, ide lőjetek! Ebben van egy csomó színészkedés, nyavalygás, ezért nem szeretem a mostani ellenállókat. Röhögnöm kell, tegnap este azt mondja a televízióban Konrád György meg egy másik, hogy egy napig, két napig volt a Fő utcában. A másik két egész hétig. Én négy évig voltam, de nem hívtak oda, hogy elmondjam a véleményemet. Nem az, hogy szerepelni akarok, de ilyenkor röhögőgörcsöt kapok. Ezek a nagy magyar ellenállók?

– 1955-ben hogyan értesültél az amnesztiáról? Remélted, vagy váratlanul ért?

– Sehogyan se ért. Söprögettem a börtön udvarán, ordítottak, Tóth Bálint, gyűjjön csak! Elkapott a törzsőrmester és fölvezetett, négyen voltunk ott, akiket így utólag kiengedtek. Engem az amnesztia ellenére sem akartak elengedni. Illyés Gyula bátyám szólt Erdeinek, Erdei Molnár Eriknek, és így sikerült kiszabadulnom.

– Tehát söprűstül bementél, vagy kint hagytad a söprűt? És az őrmester közölte, hogy szabadulsz, vagy mást mondott?

– Nem… Elővette Liának, az akkori menyasszonyomnak a fényképét, és azt mondta, hogy na most már megbaszhatja. És az orrom elé dugta a fényképet. Ez volt a stílusuk. Nem vigyorogtam.

– És kiengedtek Vácról?

– Kiengedtek, és Keszthelyre mentem a Balatonhoz, mert ugye közben meghalt apám. Aztán elutaztam oda, ahol Lia lakott, aki az első feleségem lett. De Lia nem volt otthon. Aztán nagybátyáméknál lakom. Képzeld el, reggel borotválkozom, és ott áll egy magas szőke pasas, és néz be az ablakon. A lakás lefelé a Dunára nézve háromemeletes, viszont hátulról a Várkert felől, majdnemhogy földszintes. Ott állt és nézett. Mindig ott volt a szőke pali. Amikor szabadultam, akkor is ugyanez a szőke pasas volt ott. Csak úgy maradhattam Pesten, hogy elvállaltam a legsötétebb testi munkát. Elnézést kérek azoktól, akik állandóan ezt csinálják. A csepeli vasmű finomhengerműjénél lettem munkás. Át kellett mennem a Lánchídon, hogy fölszállhassak a 2-esre. Mögöttem kopogtak ennek a szőke palinak a léptei. Marhára idegesített. Úgy látszott, hogy újra el akarnak kapni. Arra gondoltam, hogy esetleg belök a Dunába, ami ilyen magasról nem lett volna kellemes, de úszni tudok, ezt tán még túléltem volna. Reggel hatra jártam dolgozni, fél ötkor már elindultam, és a szőke, jól öltözött pali jött mögöttem. Az állandó fenyegetettség érzésében éltem. Pedig megjelentek fordításaim, verseim, könyvet árultam az utcán. Akkor ismerkedtem meg Bellával, Csoóri Sanyival, de arra járt Illyés Gyula is, Jékely Zoli is.

– Hol árultad a könyveket?

– A Margit híd budai hídfőjénél. Ha jól emlékszem, ott ismerkedtem meg Kornissal, Szász Endrével is. Megszerettek ezek az emberek. Persze árultam már a saját fordításaimat is, melyeknek a megjelenését Keresztury Dezsőnek köszönhettem. Keresztury Dezsőnek nem lehetek elég hálás, bár voltak bizonyos ellentéteink, mindent megtett értem. Amikor Csoórinak elmeséltem rabságom történetét, azt mondta, hogy öregem, neked itt kézigránátokat kellene árulnod, nem könyveket. Csoóri Sándor, amióta megismertem, számomra mindig egy abszolút ember volt, soha nem hazudott. De óriási problémáim voltak vele, mert például egy időben azt állította, hogy előbb vagy utóbb minden értelmiségi kommunista lesz. Hát erről szó sincs. Ráadásul az én költészetem és az övé két teljesen külön világ. De rendkívül nagyra tartom Csoóri Sándort.

– 56 októberében mit csináltál?

– Október 13-án fönn voltam Illyés Gyulánál, vagyis az egész család. Gyöngyössy Imre, aki most Münchenben filmet rendez, a feleségem, és ott ismerkedtem meg Szabó Lőrinccel. Egy kék füzetben fölvittük a verseimet és a fordításaimat. Akkor Illyés elmondott egy verset, ami Déry Tiborról szólt. Akkor azt hittem, hogy fölrobbanok, mert ezzel szemben én olyan verseket írtam, hogy: „…Pannonok s hunok öröksége él lelkemben, valaha Valcum állt, hol születtem, s ma is a tófövenyre még császárképű pénzt vet ki a víz.” – Kérlek szépen, nem tetszettünk. Szabó Lőrincnek tetszett egy Catullus-fordításom.

– Mi köze ennek a forradalomhoz?

– Az a köze, hogy akkor ismertem meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. És ők már sok mindent tudtak, amiről nekünk fogalmunk sem volt. Valamilyen virágnyelven beszélgettek telefonon, mintha Lóciról lenne szó, aki benn volt a kórházban, de valójában arról a helyzetről beszéltek, ami akkor Lengyelországban volt.

– Te személy szerint mit csináltál 56-ban?

– Elmentem a Parlamenthez, amikor Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart, és akkor volt a Nagy Imre-beszéd is. Bőrruhás motorosok keringtek később a környéken körbe-körbe, mint egy Fellini-filmben. Nem vitás, gondoltam magamban, itt valami készül. Akkor nem messze laktunk a Rádiótól és jött egy vasutas és azt mondta, hogy uram, lőnek a Rádiónál! Elővett egy golyót, és a tenyerembe tette. Elindultunk a Rádióhoz, és akkor elment mellettünk egy iszonyatos motorkerékpár. Lia elkezdett sikoltozni, a nyakamba borult és azt mondta, nem megyünk sehová! Te se menjél! Azt akarod, hogy árva legyen a gyereked? Hazamentünk. Nagyon úgy néz ki, hogy most egy gyávaságot védek, legalábbis ki lehet találni ilyen szituációt. Körülbelül félpercenként jöttek a barátaim, hogy hazatelefonáljanak, mert a Wesselényi utcában laktunk a zsidó templom mellett. Akkor már odahallatszott a lövöldözés. Nagyon mehetnékem volt, nem szeretek kimaradni semmiből. Aztán verseket írtam a halottakért és az elesettekért, és ezeket vittem a Parlamentben lévő rádióstúdióba. Keresztury Dezső is feljött hozzánk, akkor már jóban voltunk velük, és a feleségével együtt azt mondta: Nektek nem fegyverrel, versekkel kell harcolnotok! – A Parlament előtt, amikor az a vérengzés volt, csak azért nem voltunk ott, mert Lia szüleinek az interurbán telefonját vártuk. De aztán a Politikai Foglyok Szövetségének ideiglenes bizottságába beválasztottak engem is. Hogy miért? Mert ismerték a verseimet. Ha az ember egyedül marad, az az egyetlen sor, hogy „Most tél van, és csend és hó és halál” – az is segít. Óriási nagy a költészet hatása, hiába mondják, hogy most olyan korszakban élünk, amikor inkább a konvencionális prózáé a jövő. Amikor az ember egyedül van, a magányban, akkor a költészet ideje jön el. November 4-e után Távlataink a jövőben címmel szerettem volna megírni egy cikket. Világosan láttam, hogy mit kellene csinálni.

– Megírtad?

– Máig sem írhattam meg…

– Akkor miért tartóztattak le?

– Mert áprilisban, kérlek szépen, Lia éppen porszívózott, jött hozzám egy barátom, akit még a börtönből ismertem, és azt mondta, hogy küldjek ki verseket Nyugatra. Aztán júniusban, 19-én jöttek értem. A fiam hathetes volt. Kémkedéssel gyanúsítottak.

– Ezért tartóztattak le?

– Mindenesetre elvittek Szombathelyre, mert az az ürge, aki átjött Nyugatról, állítólag Sopronnál jött át, vagy Szombathelyen keresztül. Egy Pobjedával vittek, amiből útközben kifogyott a benzin. Nekem is tolnom kellett a kocsit. Ennél csak a folytatás volt röhejesebb. Megint mint egy operett: amikor megérkeztünk a szombathelyi rendőrségre, nekem tisztelgett az őrség, mert hármunk közül én voltam a legjobban öltözött, ráadásul ilyen khakiszínű nadrág volt rajtam. Ezen a két ávós mögöttem röhögött. A rendőrségen egy olyan buta ember kezébe kerültem, akihez képest ez a szekrény egy Nobel-díjas. Szombat esténként végigpofozta az egész zárkát. Volt ott egy őszes kanonok, őt külön örömmel pofozta. Az illetőre, aki tőlem verseket kért, kémkedést akartak ráhúzni, de nem jött össze a dolog. Fél év múlva visszahoztak engem a Gyorskocsi utcába, onnan át a Markóba, ott találkoztam össze Szántó Tiborral a Dunántúl főszerkesztőjével. Úgy ordított a saját őrmesterével, hogy azt hittem, megőrült. Egy cellába kerültünk, és nagyon jó barátok lettünk. Tibornak nem tetszettek a verseim, amiben akkor bizonyos fokig igaza is volt. Ma már tudom, hogy túl patetikusak voltak azok a versek, de ott bent nem írhattam arról, hogy milyen szép zöld a fű. Tibortól sokat tanultam a börtönben. És akkor jött azzal az őrültséggel, hogy neki rákja van, és látja: a rák a szemében terjed. Én orvostanhallgató voltam, és tudtam, hogy ilyen nincs. De nem hitte el. Írt egy búcsúlevelet, és megkért, ha váratlanul meghalna, vigyem ki Juditnak, aki akkor felesége volt. Végül a Tibort kiengedték és a pécsi ügyben szabadlábon védekezhetett. Tőle üzentem meg a feleségemnek, hogy mikor szabadulok. A feleségem 11-kor már ott volt az ügyésznél, és keresett. Az ideges lett és megkérdezte: honnan tudja, hogy a férjét szabadlábra helyezték? A feleségem azt mondta neki: nekünk is megvan a magunk titkosszolgálata.

– Végül is elítéltek?

– Nem ítéltek el, mert ez a kémügy szertefoszlott. Féléves vizsgálati fogság után szabadlábra helyeztek.

– A börtön után volt benned öncenzúra?

– Hát hogy a fenébe ne lett volna? Bőven… Nem abban, amit megírtam, hanem abban, amit nem írtam le. Ezen túl, amit leadtam, azzal is vigyáztam. Annyira mentem ezzel, hogy egyszer Jovánovics Miklós nem volt benn, és Faragóék fogadták el az írásomat. Azt mondtam, hogy nem, a Jován háta mögött nem adok le semmit. Egy ilyen tisztesség megvan bennem a másik irányba is. Én vállalom a balhét, de senkit se akarok kellemetlen helyzetbe hozni.

– A szőke, magas úr aztán gondolom eltűnt. Félelem maradt benned?

– A világ azóta megváltozott, de azért még néha van… Grósz Károlynak vannak olyan felhangjai, melyeket nagyon nem szeretek. És egyébként is, bár megjelennek már a könyveim, úgy érzem, hogy még ma sem vagyok teljes jogú állampolgár.

Délutáni beszélgetésünk a késő estébe nyúlik. Amikor a hűvös, októberi estében a költő léckapuját kinyitva az utcára lépek, a táj fölött világítanak a csillagok. Valahol, az elképzelhető távolságokon túl, bizonyára az Androméda-köd is felsejlik, akárcsak Tóth Bálint szép költeményében. De Nagykovácsiban nemcsak versek születtek. 1956 novemberében Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka a nagykovácsi katlanban vívta utolsó csatáját.

Bertha Bulcsú

1989. október

 

Képtalálat a következőre: „Tóth Bálint költő”

 

 

 

 
További cikkeink...