Daniel-Cohn Bendit

____________

Heller Ágnes 

1968


1968 éve számomra felejthetetlen; ezért lesz az errõl az esztendõrõl írott krónikám személyesebb, mint szerettem volna. Nem tudom, hányan élték meg ezt az évet hozzám hasonlóan. De nem tudok írni róla másként, mint ahogy megéltem. 
Az 1968-as évre nyíló szilveszter éjszakája volt az elsõ az 1956-ra nyíló óta, amikor boldog új évet kívánva egymásnak tényleg reménykedni kezdtünk, ha sok szkepszissel és fenntartással is, egy kicsit boldogabb új esztendõben. Amikor többes szám elsõ személyben beszélek, mindig a Budapesti Iskolára gondolok (Fehér) Ferire, (Márkus) Gyurira és Marysiára, (Vajda) Misura, (Háber) Juditra, továbbá szûkebb baráti és szélesebb ismeretségi körünkre, s természetesen Lukács Györgyre. 
1967-ben hirdették meg ugyanis az új gazdasági mechanizmust, amitõl ha nem is vártunk sokat, de mégis valamit. Lukács szokta mondogatni, hogy a gazdasági reform maga után fogja vonni a politikai reformot. Ezt kissé arra a hiedelemre alapozta, hogy a fölépítmény, ebben az esetben a politika, mindenképpen követni fogja az alapban, azaz a gazdaságban bekövetkezett változásokat. De akár így, akár úgy magyaráztuk, úgy látszott, hogy valami mégiscsak megváltozhat. Nagyon nehezen engedtünk utat a reménynek, hiszen éveken át úgy éreztük, hogy egy vég nélküli sötét alagútban mozgunk, és talán soha nem is fogjuk látni az alagút végét. De a ’67-es esztendõben valóban megindult valami mozgás. Én akkor a Szociológiai Intézetben voltam, ahol az intézet akkori igazgatója, Hegedûs András lázasan tevékenykedett az új gazdasági mechanizmus elõkészítésében. Minden héten elmesélte, hogy ez vagy az a közgazdász, magát beleértve, azon a héten milyen új javaslattal állt elõ. Igazában nem is az volt fontos, hogy az egyik vagy másik javaslatot az ember jónak vagy rossznak találta, hanem az, hogy különbözõ közgazdászok különbözõ javaslatokat tehettek, egymással vitába szállhattak, s különösen az, hogy ezek a javaslatok többnyire a központi irányítás ellen és a piaci mechanizmusok beindítása mellett érveltek. 
Január elsején indult be hivatalosan az új gazdasági mechanizmus. Mihelyt felébredtem, azonnal lementem az utcára, hogy saját szememmel láthassam azt a páratlan csodát, hogy ugyanannak az árucikknek az ára különbözõ üzletekben különbözõ lehet. Az üzletek persze zárva voltak, így az eszpresszókra kellett hagyatkoznom. S mikor felfedeztem, hogy az egyik eszpresszóban a szimpla fekete 10 fillérrel drágább, mint a másikban, ujjongtam. Íme, beindult a piaci mechanizmus! Íme, itt a verseny! – Sokkal többet ezután sem tapasztaltam az új gazdasági mechanizmus mûködésébõl. Igaz, rövid idõn belül számunkra izgalmasabb események kezdtek kibontakozni Varsóban és Prágában. Bár a változásnak köztünk senki sem tulajdonított nagyobb jelentõséget. Március vége felé jártunk, mikor érzékelni kezdtük a csehszlovákiai események jelentõségét – ekkor érkezett el hozzánk a „prágai tavasz”. Az új gazdasági mechanizmus bevezetése ekkor más fényben is jelent meg. A következõképpen gondolkoztunk: Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország politikailag az utóbbi tizenkét évben aszinkronban volt. Ez könnyítette meg a Szovjetunió dolgát. Most, ha minden jól megy, megnyílik a lehetõség arra, hogy legalábbis a csehszlovák és magyar politikai fejlõdés szinkronizálódjék. Kettõvel nehezebb elbírni, mint eggyel, a szinkronizálás megnöveli az esélyeket mind nálunk, mind Csehszlovákiában. Sokkal jobbak lesznek a lehetõségeink arra, hogy a gazdasági reformokat politikai reformokká alakítsuk át. Így helyezõdött a magyar új gazdasági mechanizmus mûködõképességének megítélése egy szélesebb perspektívába. 
De ennek a politikai fejleményekben olyan sûrû esztendõnek elsõ hónapjában – az én életemben legalább – két új tapasztalat megelõzte a prágai tavasz elsõ reményeit… 
Január közepén kiengedtek egy franciaországi konferenciára. Az akkoriban „liberalizálódó” kultúrpolitika inkább engedélyezte az utazásokat, mint korábban, még az „ötvenhatosok” esetében is. Persze voltak olyanok, akiket sosem engedtek külföldre, mint Bibó Istvánt vagy Lõcsei Pált. De nekem szerencsém volt. Rengeteg huzavona után végül megkaptam az „ablakot”, és így életemben elõször, majdnem negyvenesztendõs koromban megérkeztem Párizsba, ahol Tordai Zádor kalauzolt. A konferencián, melyet Lucien Goldmann szervezett, s melyen Adorno is részt vett, én Lukács esztétikájáról beszéltem. Persze szokás szerint élesen vitatkoztunk egymással. De az utolsó napon ennek hirtelen vége szakadt. Felszólalt egy dühös fiatalember, és azt mondta, hogy hagyjuk abba, hiszen mi, mind a hárman, egy követ fújunk, mindannyian a „magas mûvészet” papjai vagyunk. Le a magas mûvészettel, le a „szent családdal” kiáltotta, „éljen Arrabal!”, mire az összegyûlt fiatalemberek egy emberként kezdtek skandálni „Ar-ra-baal, Ar-ra-baal!” Nekem akkor fogalmam sem volt arról, hogy ki az az Arrabal, és azt sem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e vagy pedig utálom-e azt, ami körülöttem történik. De a párizsi május már nem sokat váratott magára. 
A második tapasztalat is személyesen érintett. Már 1967-ben is erõs antiszemita kampány indult meg a lengyel pártvezetésben. Adam Schaff titokban érkezett Magyarországra azért, hogy Lukácsnak panaszkodjon, s arra kérje, hogy tárja az ügyet a nyilvánosság elé (Lukács ugyanakkor megvetéssel tette hozzá, hogy arra kérte õt, hogy semmiképpen ne mondja meg, hogy információja kitõl származik). Március 8-án Varsóban több ezer diák tüntetett a sajtószabadságért, szólásszabadságért. Mi, magyarok, hosszú ideig úgy tekintettünk Lengyelországra, mint arra a kelet-európai országra, ahol még pislákolt egy kis szabadság. Most ennek vége lett. A tüntetést szigorú megtorlások követték. Leszek Kolakowski, régi barátom, jelentõs lengyel filozófus, az egyetemen tartott drámai szónoklatában már korábban is arról beszélt, hogy eltávolították egyetemi tanári állásából. 1968-ban a lengyel értelmiség színe-java – Kolakowski mellett Brus, a közgazdász, Bauman, a szociológus, Baczko, az eszmetörténész és mások – kivétel nélkül az emigrációt választották. Ezek az értelmiségiek késõbb mind jelentõs szerepet töltöttek be újonnan választott hazájuk szellemi életében. De Lengyelország végleg elvesztette õket. 
A szomorú lengyel események figyelmeztethettek arra, hogy a szinkron megint egyszer rosszul mûködik. Velük párhuzamosan azonban kibontakoztak a derûs prágai események. Március 30-án Svoboda váltja fel Antonín Novotnyt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság élén. Április elején Cernik lesz a miniszterelnök. Mostantól fogva mindannyian „drukkerek” vagyunk. 
Ami a legnagyobb hatást tette akkor ránk, az a sajtószabadság folyamatos és felelõsségteljes gyakorlása volt, valami, amire nekünk az ’56-os év tíz szabad napja alatt nem nyílt igazán alkalmunk. A cseheknek (még) volt idejük. A Szabad Európa rádióból az is megismerhette a cseh lapok írásait, aki – mint például én – nem értette a nyelvet. Lázasan kezdtük keresni a kapcsolatokat azokkal a csehszlovák testvérintézményekkel, melyekhez mindeddig semmi közünk nem volt. Kosik nevét ekkorra már minden magyar értelmiségi ismeri. Az eddig – számunkra – ismeretlen Patocka is rokonszenvet és tiszteletet ébreszt. Elfogadom egy cseh egyetem szeptemberi meghívását. Közös ügyünk van, fontosnak tartjuk megismerni egymást. 
Akkoriban gyakran hasonlítottuk össze a magyar ’56-ot a cseh ’68-cal. Egyszer Bíró Yvette lakásán az ’56-os Petõfi Kör néhány vezetõjével együtt arról folyik a szó, hogy járhatóbb út-e a cseh reform, mint a magyar forradalom. A kérdés persze praktikus volt, lényegileg az, hogy be fognak-e avatkozni az oroszok, vagy sem. Ez a kérdés mindig napirenden is maradt, nemcsak az ’56-os analógia miatt, hanem azért is, mert a szovjetek sosem szûntek meg nyíltan beavatkozni a csehszlovák párt és állam ügyeibe, mondjuk például a kommunista pártok márciusi budapesti tanácskozásán, vagy a Drezdai összejövetel alkalmával, ahol a szocialista országok vezetõi a cseh „elvtársak hibáiról” tanácskoztak. Késõbb a kommunista pártvezetõk Prágában megint hasonló húrokat pengettek. Akkor úgy tudtuk, hogy a német párt képviselte a legkeményebben a beavatkozás politikáját. Emlékszem egy április végi kirándulásra, ahol egy hosszú (lombtalan) erdei úton lefelé baktatva csak arról vitatkozunk, hogy lesz-e szovjet intervenció, vagy sem. Feri azt mondta, hogy nem fognak beavatkozni, Márkus Gyuri azt, hogy igen, a többiek pedig azt, hogy fogalmuk sincsen, csak reméljük, hogy nem. Gyuri volt persze mindig a realista. Véleményünk röviden az volt, hogy a prágai tavasz a magyar ’56-tal szemben kevés, de ki tudja, talán a kevesebb az igazán járható út. Furcsa, hogy az ember hogyan tanul és hogyan felejti el azt, amit már megtanult. Míg 1956-ban arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszer megreformálhatatlan, 1968-ban – egészen augusztus 21-ig – megint hinni kezdtem a megreformálhatóságában. De, mondanám ma, nem volt a csillagokban megírva, hogy 1989 helyett nem 1956-ban vagy 1968-ban történik meg a rendszerváltás. 
A prágai eseményeket és az új gazdasági mechanizmushoz fûzött reményeket a magyar pártvezetés egy része is lereagálta. Mint mindig, ekkor is felrepítettek Kádár-legendákat. Azt suttogták, hogy Kádár Dubceket és Svobodát támogatja. De nekünk Kádárban, akiben az ’56 utáni megtorlás fõszerzõjét, magyarul gyilkost láttunk, nem volt semmi bizalmunk. De kétségtelen volt, hogy Aczél akar a Budapesti Iskolától valamit. Feri többször beszélt Aczéllal. 1967-ben zárták vissza Lukácsot a pártba. Csoportunkból (Feri és az én kivételemmel) mindenki párttag volt, de ez nem jelentette azt, hogy õk megközelíthetõbbek lettek volna. Mégis, Aczélék (többek között Meruk is) egy ideig játszottak azzal a gondolattal, hogy megreformálják az egyetemi filozófiaoktatást, és Márkus Gyurit nevezik ki egyetemi tanárnak. Ezt az is jelezte, hogy Király Istvánnak megjelent egy cikke a Népszabadságban, melyben Lukács György marxizmusa számára monopolhelyzetet követelt az egyetemi oktatásban. Ezen az íráson annyira felháborodtunk, hogy egy kiránduláson a dolgot megbeszélve elhatároztuk, hogy valakinek közülünk meg kell írnia, hogy semmiféle monopóliumra nem tartunk igényt, mert elvileg ellene vagyunk minden monopóliumnak. Márkus Gyuri vállalta a cikk megírását. „Az irányzatok a marxizmusban” címû cikke júliusban jelent meg, és botrányt kavart. A politikai és ideológiai pluralizmus úgynevezett zászlóbontásának tekintették, s nem ok nélkül. Aczél erre úgy reagált, hogy nem akar magának egy új Kolakowskit bevásárolni. Szerencsénk volt, hogy az ügy elhúzódott, és a szovjet intervencióval véglegesen tárgytalanná is vált. 
A prágai tavasz egy másik „kultúrpolitikai” hatása is szerepet játszott életünkben. Jancsó Miklós ekkor tudott kitörni a karanténból, a rossz szemmel nézett filmmûvészek listájáról. Feri nagy híve volt Jancsónak, igen pozitív kritikákat írt három vagy négy filmjérõl a Bíró Yvette szerkesztette Filmmûvészetbe, az akkori magyar kulturális élet egy kivételesen igazmondó fórumába, és Aczélnál is elõszobázott Jancsó érdekében. Jancsóval és Mészáros Mártával akkoriban gyakorta össze is jöttünk. Yvette a filmgyárban az akkor még bemutathatatlan nyugati filmeket vetítette le szûk baráti körben. Ez bizonyára nem lett volna lehetséges Újhelyi Szilárd tudta nélkül. A magyar–csehszlovák szinkrontól a kulturális élet fellendülését is vártuk. 
A Budapesti Iskola tagjainak belsõ, ezoterikusan baráti élete azért ezen a tavaszon is úgy folyt, mint annak elõtte. Megbeszéltük egymással kéziratainkat, hetenként összejöttünk. Ugyanakkor aktívabban vettünk részt azoknak az intézményeknek az életében, melyeknek tagjai voltunk. A Szociológiai Intézetben például, ahol Marsyia és én munkatársként dolgoztunk, határozottabbak és élénkebbek lettek a viták. Én is kezdtem fontosabbnak tartani az intézményben folyó életet, mint ahogy addig tettem. 
Miközben mi Prágának drukkoltunk, a Nyugat is forrongani kezdett. Franciaországban, Németországban és Amerikában megindult az a mozgalom, amit azóta „újbaloldalnak” nevezünk. A francia, német, amerikai mozgalmaknak voltak közös jellemzõik, de sajátos vonásaik is. Ma már tudjuk, hogy ez a mozgalom megváltoztatta azt a világot, amit mi akkoriban sommásan „Nyugatnak” neveztünk. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a mûvészet státusa és még sok más. Alain Touraine már akkor megmondta, hogy ami baloldali forradalomként jelenik meg, az voltaképpen egy drámai modernizálási folyamat. Az akkori újbaloldaliak mára majdnem kivétel nélkül liberálisak és posztmodernek lettek, és jelentõs szerepet játszanak országuk politikai, gazdasági és kulturális intézményeiben, vagy legalábbis kultúrájában. Képletesen szólva (majdnem) mind újra felvette a nyakkendõt. De ismétlem, úgyszólván semmi sem maradt olyan, amilyen volt. A háború utáni Nyugat-Európa és Amerika újrarendezõdött. 
A huszadik századnak errõl az egyik legradikálisabb átalakulásáról Magyarországon akkoriban kevesen keveset észleltek. S még azok is, akik mint jómagam, rokonszenveztek az újbaloldali mozgalmak egy szárnyával és törekvésével (persze nem mindegyikkel), nagyon egyoldalú képet alakítottak ki arról, ami akkor történt. Mentségünk, hogy a „Nyugat” is félreértette önmagát. 
Áprilisban, a polgárjogi harc kellõs közepén, meggyilkolták Memphisben a fekete polgárjogi vezetõt, Martin Luther Kinget. (Nem ez az egyetlen halálos merénylet az amerikai politikában az 1968-as évben. Júniusban Robert Kennedyt fogják megölni. Ezzel a második Kennedy testvér lesz merénylet áldozata.) 1968-ban azért folyt a küzdelem, hogy a fekete lakosságnak az alkotmány egyenlõ védelmet biztosítson. Ezt a célt elérte a ’68-as mozgalom, s ami a feketék integrációját illeti, még ennél is többet. Martin Luther King születésnapja ma amerikai nemzeti ünnep. Ugyanebben az idõben hihetetlen erõre kap a vietnami háború elleni mozgalom, mely végül is lehetetlenné teszi az Egyesült Államok hadseregének a háború erõteljes folytatását. 1968 novemberében kezdõdnek meg a béketárgyalások. 
Míg az amerikai polgárjogi harc hírei nem nagyon jutottak el Pestre, a háborúellenes mozgalomnak volt hatása Magyarországon, fõleg az egyetemi fiatalok, és nem csak a bölcsészek körében. Furcsán hangzik, de „a” nagyhatalmak agressziói elleni tiltakozás akkor ellenzéki tettnek számított. Hogyan lehet ugyanis, így szólt a hivatalos formula, a békeszeretõ Szovjetuniót az agresszív Amerikával egy kalap alá venni? De az amerikaiak vietnami háborúja elleni lelki tiltakozás többnyire õszinte volt. Ugyanakkor mégis kétértelmû. Emlékszem, hogy mi is elleneztük a vietnami háborút, de mikor az északi hadsereg végül gyõzött, Tordai Zádor így kiáltott fel: „Úristen, az észak-vietnamiak Saigonban! Ez rettenetes!”, és mindannyian így is éreztünk. 
Az amerikai újbaloldal azonban nemcsak a politikában éreztette hatását. 
A hippik, a szexuális forradalom, a kábítószer-fogyasztás mint ifjúsági divat, de a jeans és a hangosítón keresztül fogyasztott zene is mind amerikai újbaloldali találmányok voltak, ahogy az volt a diákparticipáció is. De az amerikai újbaloldal hõse mégis a frankfurti iskolához tartozó Herbert Marcuse volt, akinek Egydimenziós ember címû könyve bestsellerként járta be a világot, aki elmarasztalta a munkásosztályt a forradalom elárulásáért, az új forradalmi erõként az ifjúságot és a harmadik világot jelölte meg, és meghirdette az elidegenedésmentes társadalom gyors eljövetelét. Korculán õ is jelen volt, így hát én ismertem. De ezek az újítások ’68-ban még nem szivárogtak át Magyarországra. 
Németországban az FDJ (félkommunista) ifjúsági szervezet kezdi a tüntetéseket és zavargásokat. Ezek közepette a legtisztességesebb diákvezért, Rudi Dutschkét Berlinben súlyosan megsebesítették. (Késõbb ebbe is fog belehalni.) A német mozgalom hamarosan az egyetemekre összpontosult, ahol gyakorta a professzorok megfélemlítésével gyakorlatozott. Ez történt Adornóval is, a „szent család” tagjával, aki megaláztatásaiba hamarosan belehalt. 
De a leginkább ’68-as a párizsi ’68 volt. A diákok kezdik a tüntetéseket, majd a munkások is csatlakoznak. A vezetõ francia értelmiségieket a mozgalom egészen magával ragadja, még azokat is, akiket a fiatalok nem akarnak befogadni. A mozgalom nem egy mozgalom volt, hanem egy százarcú happening (ezt a szót is akkoriban kezdték ebben az értelemben használni). Sokan szkeptikusak, s még többen mosolyogják meg a romantikus álmokat a francia nép idõszakos barikádszükségleteit emlegetve, de csak a jobboldal és a Kommunista Párt fejezi ki aktív ellenszenvét. (Az utóbbinak én, mint akkori újbaloldali, igen nagyon örültem, hiszen a prágai tavasz és a párizsi május ellensége ugyanaz a párt – és személy – volt.) Végül De Gaulle úgy vet véget a „forradalomnak”, hogy erõt és engesztelhetetlenséget mutat. Ugyanakkor még májusban fel is oszlatja a Francia Nemzetgyûlést. De Gaulle végül azonban mégis, ha ugyan nem ’68-ban, de ’68 következtében fog lemondani. Abban mindenki egyetért manapság, hogy a „gaulle-izmusnak” Franciaországban 1968 vetett véget. 
A Kádár-rendszer baloldali ellenzékére ekkor még – tudtommal – nem hatottak az újbaloldali események. Dalos Györgyöt és Pór Györgyöt mint maoistákat állították bíróság elé 1968-ban. Egyes Nyugatot járt fiatalok ugyan hozták a híreket a francia eseményekrõl, de ekkor még nem volt hatásuk. Ez késleltetve következett be, 1969 és 1970 között. Majd az Orfeo együttessel, a kommunista mozgalommal, azzal a bizonyos „eksztázissal” hattól nyolcig fogják hazánkat elérni az újbaloldal külsõ hullámai. 
A Budapesti Iskola és környéke is megoszlott az újbaloldal megítélése ügyében. Márkus mindig idegenül és szkeptikusan nézett velük szembe, míg Vajda Misu és én szimpatizáltunk vele. Családforma és kommunizmus címû közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették. Én úgy éreztem, hogy megelõlegeztem az újbaloldal eszmekörét a mindennapi életrõl írott könyvemben, tehát nem voltam sem tanítvány, sem követõ. Hogy csak magamról beszéljek, nehéz talán elképzelni, hogy hogyan tud valaki egyszerre reménykedni a piac térhódításában Magyarországon, és ugyanakkor elragadtatással üdvözölni az életformák forradalmát, de én mégis ezt tettem, s ma sem csodálkozom rajta. Végül újabban rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy antipátiák inkább az ember kedélyével, mintsem politikai meggyõzõdésével függnek össze. 
1968 májusában, amikor Párizs forrongott és Prága békésen stagnálni látszott, Vajda Misu, Háber Judit, Fehér Feri és jómagam Olaszországba utaztunk. Mind a négyen megkaptuk az akkor nekünk járó 70 dollárt, és a nekünk ugyan nem járó, de kegyként mégis kiosztott, egy kiutazásra ablakkal ellátott érvényes kék útlevelet. Elõször utaztam külföldre barátaimmal; ebben az élményben nagyon sok magyar értelmiségivel osztoztam. Mint az utazásra kiéhezett emberek általában, sok mindent tudtunk elõre. Misu még azt is tudta, hogy milyen autóbuszra kell szállni, hogy a pisai állomásról eljussunk a San Zeno-templomba. (Azóta majd minden évben Pisában vagyok, de ezt én még máig sem tudom. Arra azonban a Firenze–Pisa vonaton döcögve sokat gondolok, hogy négyünk közül, akikkel elõször erre jártam, ketten már nincsenek életben.) Gyönyörû út volt mindaddig, amíg Velencébe nem értünk. Ott az utcákon plakátokat pillantottunk meg efféle feliratokkal: „Szovjet hadgyakorlat Csehszlovákiában, a szovjet hadsereg átlépte a csehszlovák határt”. Vége volt minden örömnek. A kis szállodai szobába visszatérve már nem a látottakat jegyeztük fel, ahogy azt minden este szoktuk, hanem a „bevonulnak–nem vonulnak be” esélyeit latolgattuk. Alig vártuk, hogy hazaérjünk. És semmi sem történt. Úgy tûnt, hogy mindez csak vaklárma volt. 
Valami történt, de ez nem a szovjet bevonulás volt, hanem, ha tetszik, ennek az ellenkezõje. Mintha a csehszlovák demokratikus reformmozgalom egy bizonyos stagnálás után újra erõre kapott volna. 
Mindenekelõtt a Literarni Listy (a csehszlovák Irodalmi Újság) méltató cikket írt Nagy Imrérõl június 13-án, kivégzése tizedik évfordulójára. Nálunk Nagy Imre személyérõl, akárcsak az 1956-os forradalomról, ha szidalmazni nem voltál hajlandó, csak hallgatni lehetett. És most beszélnek róla itt, a szomszédban. Követendõ példának állítják Nagy Imrét a cseh reformerek elé. Akármi történt is késõbb, ez felszabadító gesztus volt és maradt. A Népszabadság június 27-én Gosztonyi János szerkesztõségi cikkében élesen támadta ezért az írásért a csehszlovák írók lapját. De ezzel csak felhívta az írásra a figyelmet. Azok is tudomásul vették, akik különben semmit sem tudtak volna róla. Egy hang törte meg a csendet. Még nem egy magyar hang, de mégis egy hang volt. 
Ugyanezen a napon hozták nyilvánosságra a 2000 szó néven ismert és halhatatlanná vált kiáltványt. A csehszlovák társadalom „krémje” (mûvészek, tudósok, sportolók) kétezer szóban, azaz tömören, de ugyanakkor határozottan állnak ki ebben a demokratikus reformok folytatása mellett. Ennek a kiáltványnak döntõ hatása volt arra is, ahogy mi a cseh eseményeket megértettük. Ez a kiáltvány tette ugyanis világossá számunkra azt, amit persze addig is tudhattunk volna: hogy nincs külön „csehszlovák” megoldás, mert vagy hátra, vagy elõre vezet az út, vagy Gomulka felé, vagy Nagy Imre felé. Nem lehet a középen lecövekelni. 
Július végén Lukács György, Feri és én együtt nyaralni mentünk. Mióta Gertrud, Lukács felesége meghalt, minden esztendõben együtt töltöttünk két-három hetet a hegyek között. 1968-ban a Mátrában béreltünk egy kis házat, melyben sem víz, sem villany nem volt. A közeli evangélikus üdülõben fizettük be a kosztot. A megnyugtató táj és a hosszú napi séták sem tudták eloszlatni a bennünk levõ feszültséget. Közben pedig érdekes látogatóink is akadtak. Így Bob Cohen Bostonból, akitõl elõször hallottunk részletes beszámolót az amerikai polgárjogi, háborúellenes és ifjúsági (diák) mozgalmakról. 
A Mátrában is éhesen vártuk az újságokat Csehszlovákiából. A „beavatkoznak, nem avatkoznak be” kérdés megint a napirendre került (vagy talán soha nem került le igazán a napirendrõl). Ekkor érkezett a hír Ágcsernyõrõl, ahol a cseh és a szovjet vezetés tárgyalásai, a mi megítélésünk szerint, inkább biztató eredménnyel végzõdtek, majd Kádár és Dubcek pozsonyi találkozásáról. Az a hír röppent fel, hogy Kádár figyelmeztette Dubceket, hogy „nem ismeri igazán” a Brezsnyev-féléket, és hogy engedjen nekik. Ebben a bizonytalanságban hagytam ott Ferit és Lukácsot a hegyek között tovább nyaralni, és utaztam el Korculára, a Praxis zágrábi köre által rendezett korculai nyári egyetemre. Harmadszor voltam Korculán, ezen a kékségtõl elárasztott dalmáciai szigeten, ahol az akkori baloldal, azaz a vörös és a rózsaszín minden lehetséges és lehetetlen árnyalata, tanárok és diákok, fiatalok és öregek gyûltek össze augusztusban két hétre, hogy elõadásokat hallgassanak, vitatkozzanak és az õket érintõ témákról beszélgethessenek. Nem minden augusztusban, mert mondjuk 1966-ban a hatóságok az összejövetelt nem engedélyezték. Elõször életemben tapasztaltam itt olyasmit, amit pluralizmusnak vagy nyilvános szabad vitának szoktunk nevezni, s vehettem részt olyan vitákban, ahol csak arra kellett figyelnem, hogy a másik mit mond, és nem arra is, hogy ki az, aki mondja. 
1968-ban rajtam kívül több magyar is érkezett Korculára: Márkus Gyuri és Marysia, Tordai Zádor, Sós Vilmos és Tõkei Ferenc. A bennünket váró jelenet váratlan volt. Az újbaloldal úgyszólván elfoglalta Korculát. Transzparensek mindenütt, vörös zászlók, újbaloldali és ugyanakkor a kormányt bíráló jelszavak, fiatalok felvonulása. Tito már júniusban reformokat ígért a diákoknak, de ebbõl a diákok szerint nem lett semmi. Igaz, ebben a pillanatban engem nem a belgrádi diákok sorsa érdekelt a leginkább, de tetszett maga az ellenzéki megmozdulás, és az is, hogy az ellenzéki megmozdulásokra rendõrségi beavatkozás nélkül sor kerülhetett. 
De a nyári egyetem azért békésen folyt, és érdekes volt, mint mindig. Diskuráltunk, vitatkoztunk, úsztunk. Augusztus 20-án egy magánvendéglõben (ilyet Pesten akkor még nem ismertünk) sült halat és paradicsomsalátát vacsoráztunk. 
Mikor augusztus 21-én reggel 8-kor megérkeztem a konferencia színhelyére, felbolydult méhkas várt. Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak, sírtak, tanácskoztak. Akkor jött a hír, hogy a Varsói Szerzõdés katonai erõi megszállták Csehszlovákiát. Ideiglenesen persze. A magyaroknak nem kellett magyarázni, hogy mit jelent az „ideiglenes” szócska. Ennek a reménynek is befellegzett. 
Az öreg és tekintélyes generáció, Ernst Bloch-hal az élen, ekkor tiltakozó manifesztum fogalmazására ült össze. Mi pedig (Márkusék, Zádor, Sós Vili meg én) leültünk tanácskozni, hogy mit csináljunk. (Tõkei Ferencnek hirtelen nyoma veszett.) Az nem volt kérdéses, hogy aláírjuk a közös manifesztumot. Ez csak számunkra jelentett rizikót, a többi – nyugati, jugoszláv és román – aláírók számára nem. Ugyanakkor arra a következtetésre jutottunk, hogy ez nem elég. Itt nem a Szovjetunió egyedül avatkozott be, hanem Magyarország is. Mint magyaroknak, kötelességünk külön is tiltakozni. Valahogy úgy gondoltuk, hogy ez morális feladat, s hogy ezzel megmentjük a mundér becsületét. Olyan szöveget kellene írnunk, melyet mindannyian vállalni tudtunk, s mely kiáll az „emberarcú szocializmus” mellett. Miután megegyeztünk a szövegben, kellett egy politikai súllyal bíró hírügynökséget találnunk, hogy azt le is közölje. Így találtunk rá az AFP (francia sajtóiroda) képviselõjére, aki késznek mutatkozott arra, hogy „leadja” a szöveget. Ezt meg is tette. Én pedig a szövegünket a tömeg elõtt fel is olvastam. Nagy volt az ováció, Ernst Bloch megcsókolt. Szentimentális jelenet volt. És a kocka el volt vetve. 
Sok emlékezetes jelenetre került sor azon az augusztusi reggelen. A nyári egyetem egy csehszlovák résztvevõje például felszaladt a színpadra, és sírva könyörögni kezdett, hogy mentsük meg Csehszlovákiát, mert végleg elveszett! 
A sírástól fuldokolva nem tudta beszédét befejezni. (1993-ban Mészáros András barátom meghívott Pozsonyba elõadásokat tartani. Többek között elvitt bemutatkozni a Szlovák Filozófiai Intézet akkori igazgatójának. Udvariasan megmondtam a nevemet, mire õ: „Hát nem ismer meg?” „Honnan ismerném?” kérdem meglepetve. „Hát én voltam az, aki Korculán a pódiumon sírva fakadtam.”) 
Miután nyilatkozatunkat „leadtuk” és felolvastuk, elhatároztuk, hogy azonnal hazaindulunk. Magyarországról semmi hír sem érkezett, fogalmunk sem volt arról, hogy mi van otthon. Azt hittük, hogy nagy baj van. Azt hittük, hogy visszatér az ’56 utáni megtorlások korszaka. Meg voltunk gyõzõdve arról, hogy a pályaudvaron ávósok fognak várni, hogy ezért a nyilatkozatért évekig börtönben ülünk majd. De ha nem is zárnak börtönbe, állásunkból bizonyosan ki fognak tenni. Nem így történt. A pályaudvaron Feri várt (az ávósok is bizonyára ott voltak, de nyíltan nem mutatkoztak). Az intervenció hallatán Lukáccsal azonnal lejöttek a Mátrából, hallották a Szabad Európában a korculai nyilatkozatot – Pesten már mindenki tudja –, s õk is nagy megtorlásoktól tartottak. De nagyon enyhe volt akkor a büntetés (fegyelmi, útlevélbevonás stb.). Börtönbe, hál’ istennek nem vetettek. Állásunkat azonban hárman ötünk közül, ha nem is akkor, hanem öt évvel késõbb, mégis elvesztettük. Nem akkor, de elsõsorban azért. 
Ez volt az elsõ nyilvános tiltakozás Magyarországon a magyar kormány ellen 1957 óta. 
Mások is felemelték szavukat. Csoóri Sándor például aláírási akciót szervezett az intervenció elleni tiltakozásra, de végül is az egész kútba esett. Mások protestleveleket írtak. Így például Lukács György, Hegedûs András, Fehér Ferenc. Vajda Misu a Filozófiai Intézet párttaggyûlésén tiltakozott és fejezte ki velünk a szolidaritását, mondván: ha Korculán lett volna, õ is aláírta volna a nyilatkozatot, míg Radnóti Sándor a Balatonról írt levelet Király Istvánnak, hogy tekintse tárgytalannak pártfelvételi kérelmét. A Szociológiai Intézetbõl többen is írtak tiltakozó leveleket. Ezekrõl akkor mind tudtam, de gondolom, voltak olyan tiltakozók is, akiket nem ismertem. Az efféle protest akció akkor még új volt, még nem voltak meg a kialakult formái. Bizonyára többen tiltakoztak volna, ha tudják, mit tegyenek. Késõbb, mondjuk a Charta ’77 idején, ezek a formák már kialakultak, s akkor már tudták mindazok, akik tiltakozni akartak, hogy hogyan tegyék. 
Az augusztusi katonai intervenciónak általában nem voltak olyan súlyos közvetlen következményei Magyarországon, mint amire akkor számítani lehetett. Igaz, az új gazdasági mechanizmus befulladt, a szinkronizációból nem lett semmi, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott. De mégsem tért vissza a tenger csendje, mégsem érezte az ember megint úgy, mintha egy vég nélküli sötét alagútban botorkálna, mint annak elõtte. 
Csehszlovákiában persze más volt a helyzet. Ott akkor jött a fekete leves. Szeptember elején Dubcek elvállalja, hogy a szovjetek megszállta Csehszlovákiában is a párt elsõ titkára marad, s ez meglehetõsen demoralizálóan hat. Megkezdõdik a reformisták visszaszorítása, az értelmiség és mások – általunk olyan jól ismert – tömeges kivándorlása. A magyarság ügye is rosszul alakul. Gustav Husák pedig hadjáratot indít az úgynevezett antiszocialista (értsd: demokratikus) eszmék és törekvések ellen. Ezt a folyamatot hívták aztán a cseh kommunista vezetõk „normalizálódásnak”. 
A varsói csapatok csehszlovákiai intervenciójának volt egy másik, indirekt hatása is. Ugyanis azok az országok, melyek nem vettek részt a beavatkozásban, hanem vagy semlegesnek deklarálták magukat, vagy pedig elítélték azt, a Nyugat szemében meg nem érdemelt erkölcsi tõkét halmoztak fel. A nyugati államok ugyanis befolyási szférákban gondolkoztak és politizáltak. Így azután Románia egyrészt, Kína másrészt kamatoztatni kezdte meg nem érdemelt erkölcsi tõkéjét. Románia itt valami újat kezdett, míg Kína szovjetellenes radikális kommunizmusával már régebben is ezt az utat járta. Magyarország számára Ceausescu Romániája volt ebben a vonatkozásban fontosabb. 
Ceausescu ugyanis következetesen törekedett arra, hogy népességcserével, a megyei határok megváltoztatásával és egyéb intézkedésekkel egyre inkább háttérbe szorítsa az erdélyi magyar autonóm tartományt, s helyében három magyar többségû megyét (Kovászna, Hargita, Maros) alakítsanak ki, bár ez a politika még nem bontakozik ki világosan. De a változás módot ad a románosítási politika radikális beindítására. A következõ években ez a politika egyre erõteljesebbé válik, és normális létében fenyegeti a magyar kisebbséget. A párhuzamosan növekvõ belpolitikai terror persze az egész lakosságot sújtja. De Ceausescu a Nyugat szemében hosszú ideig még mindig az a kommunista vezetõ marad, aki egyszer nemet mondott a Szovjetuniónak. 
A ’68-as év végén valami fontos dolog történik az amerikai politikában. Nixon lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje, és novemberben õ nyeri meg az elnökválasztást. Nixonnal együtt porondra lép Kissinger is, aki majdnem nyolc éven keresztül döntõ befolyást fog majd gyakorolni az amerikai külpolitikára. Elkezdõdik a nagyhatalmak közötti „détante”, a külpolitikai pragmatizmus korszaka. A Földet pacifikálják, kölcsönös megegyezéssel politizálnak. Ezt a politikát sokan a jaltai szerzõdés újrafelmelegítésének fogják tekinteni. Az atomfegyver „elrettentõ” funkciója is ekkor válik katonai doktrínává. Nixon persze majd Kínát is meg fogja látogatni. De ezek a tervek 1968-ban még csak Kissinger fejében léteznek. 
Magyarországon még valami fontos történik 1968-ban, valami, ami nem kerül be a történelem annaleseibe. Nem a mexikói nyári olimpiára gondolok itt, amelyik, mint minden olimpia mindig, októberben a televízióhoz szögezte Magyarország lakosságát, hanem a második táncdalfesztiválra egy hónappal korábban. Furcsa ma elképzelni, hogy mindenki, de a szó szoros értelemben mindenki nézte-hallgatta a táncdalfesztivált. Még kevés embernek volt televíziója. Így eljöttek a szomszédok is. A gyerekek (az én fiam négyéves volt akkor) engedélyt kaptak, hogy késõbb menjenek aludni (akkor még nem volt divatban a permisszív nevelés). Mindenki drukkolt valakinek. És akkor jött az Illés együttes, és egy csapásra elvitte a pálmát. Fiatal vagy kevésbé fiatal, de ettõl kezdve mindenki, aki „számított”, az Illés együttes dalait dúdolta otthon, kiránduláson, talán még a fürdõszobában is. 
Mi volt az Illés együttes titka? A szöveg, a dallam, az elõadásmód. 
Akár tudatos volt ez, akár nem, az Illés együttes tagjai részérõl, dalaik protest-songok voltak, így hatottak, így fogtuk fel õket. Bármirõl is szóltak szó szerint, mi mindig allegorikusan értelmeztük õket, mert alkalmat adtak rá, hogy „arra a bizonyosra”, tehát az elnyomásra gondoljunk. Olyan sorok, mint „Testvéreim gyilkosává én sosem válok” (nem tudom, jól idézem-e), közvetlenül fejezték ki ezt a hangulatot, de olyan sorokat, mint „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa” csak nagy allegóriafejtõ bravúrral lehetett a prágai tavaszra és annak leverésére asszociálni. Mégis ez történt. A népdalokat idézõ dallamvilág – mai kifejezéssel – „idézetként” hatott. Az Illés együttes idézte, megidézte a népdalok világát, hogy ezekkel az idézetekkel abszolúte a jelenkorhoz, abszolúte a jelenkor ifjúságához beszéljen. Ez az együttes volt a hazai Beatles, és hasonló szerepet is töltött be. A fiatal generáció siratta is sosem létezõ könnyed ifjúságát, egy dacos, haragos, de az életre mégis „igent” mondó generáció. Nem volt semmi „újbalos” az Illés együttes szövegvilágában, ennek ellenére mégis tartott az akkor feltûnõ új ifjúsági zeneformákkal valamiféle rokonságot. 
Egy monolit kultúrában monolit a protest is. De ez akkor nem volt baj, mert egyesített. Könnyebb volt egynek érezni magunkat mindenkivel, aki azt énekli, hogy virág sincsen, te sem vagy már, miért kellett, hogy így legyen (emlékezetbõl, így valószínûleg rosszul idézem, de jellemzõ, hogy így emlékszem rá), mint megegyezni abban, hogy mit csináltunk rosszul, hogy van-e remény vagy sem, és hogyha van, hát miben. 

1968. jan. 1. Kezdetét veszi az új gazdasági mechanizmus. 
1968. jan. 2. Fokvárosban Christian Barnard végrehajtja második – ezúttal sikeres – szívátültetését. 
1968. jan. 5. Alexander Dubceket választják a CSKP elsõ titkárává. 
1968. jan. 11 . Az Egyesült Államokban hideghullám söpör végig, amely 76 áldozatot követel. 
1968. jan. 21. Grönland felett lezuhan egy B–52-es típusú amerikai bombázógép, amelynek négy hidrogénbombája eltûnik. 
1968. jan. 22. Kádár János és A. Dubcek Tapolcsányban tárgyalnak, majd február 4-én újra találkoznak Pozsonyban. 
1968. febr. 6. A franciaországi Grenoble-ban megnyitják a X. Téli Olimpiai Játékokat. 
1968. febr. 7. Ausztriában eltörlik a halálbüntetést. 
1968. febr. 16. Romániában megszüntetik a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Helyén három magyar többségû megyét – Kovászna, Hargita, Maros – alakítanak ki. 
1968. febr. 26. Az amerikai védelmi minisztérium megszünteti a nukleáris fegyverekkel felszerelt B–52-es bombázók állandó készenléti repülõjáratait. 
1968. március Az 1967. júniusi arab–izraeli háború nyomán zsidóellenes kampány bontakozik ki a lengyel állami és pártvezetésben. 
1968. márc. 2. Egy Puerto Ricó-i támaszponton az amerikaiak bemutatják a világ legnagyobb repülõgépét. 
1968. márc. 5. A világ 65 országa kommunista és munkáspártjainak tanácskozása Budapesten. 1968. márc. 8. Varsóban több ezer egyetemista tüntet a sajtószabadságért és a demokráciáért. Március 30-án bezárják a varsói egyetem nagy részét. A tüntetõk ellen a rendõrség és a katonaság keményen fellép. 
1968. márc. 13. Drezdában a szocialista országok vezetõi a prágai eseményekrõl és a csehszlovák kormány és pártvezetés „hibáiról” tanácskoznak. 
1968. márc. 14. A csehszlovákiai magyarok egyesülete, a CSEMADOK közleményt tesz közzé a nemzetiségi kérdés megoldásáról, melyben egyértelmûen a demokratizálás mellett foglal állást. 
1968. márc. 22. Lemond Antonín Novotny, a Csehszlovák Népköztársaság államelnöke. Utódául március 30-án Ludvík Svobodát választják. 
1968. márc. 23. Kommunista pártvezetõk tanácskozása Prágában. 
1968. ápr. 4. Memphisben merénylet áldozata lesz Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos. 
A Magyar Televízió bemutatja az elsõ színes magyar tévéfilmet, „A koppányi aga testamentumát”. 
1968. ápr. 8. Megkezdi mûködését az új csehszlovák kormány Oldrich Cernik miniszterelnök vezetésével. A sztálinista vezetõk leváltása után demokratikus úton hatalomra került kormány megszületésével indul meg a késõbb „prágai tavasznak” nevezett demokratizálódás Csehszlovákiában. 
1968. ápr. 11. Berlinben súlyosan megsebesítik Rudi Dutschke diákvezért. 
1968. ápr. 23. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság kizárja Dél-Afrikát a mexikói olimpiai játékokban való részvételbõl. 
1968. ápr. 30. Bonnban a Német Szövetségi Gyûlés rendkívüli ülést tart a diákzavargások miatt. 1968. május eleje Infecundin néven forgalomba kerül az elsõ hazai gyártású hormonális fogamzásgátló tabletta. 
1968. máj. 3. Diákzavargások kezdõdnek Franciaországban a párizsi egyetem nanterre-i fakultásának bezárása miatt. A megmozdulások országos méretû sztrájkká növekednek. 
1968. máj. 4. Tárgyalások Moszkvában a csehszlovák helyzetrõl a szocialista országok vezetõinek részvételével. 
1968. máj. 11 . Diáktüntetések kezdõdnek az NSZK-ban is. A legnagyobb tüntetés Bonnban zajlik. A tüntetõk a tervezett szükségállapot-törvény ellen tiltakoznak, melyet a demokrácia elleni fenyegetésként értékelnek. A Német Szövetségi Gyûlés ennek ellenére elfogadja a törvénytervezetet. 
1968. máj. 20. A belpolitikai válsággá szélesedett diákmegmozdulások miatt Franciaországban megszakítják a cannes-i filmfesztivált. 
1968. máj. 30. Charles de Gaulle feloszlatja a Francia Nemzetgyûlést. 
1968. máj. 31 . Hadgyakorlat ürügyén szovjet csapatok lépik át a csehszlovák határt. 
1968. jún. 4. Budapesten rendelet jelenik meg a Politikai Fõiskola létrehozásáról. 
1968. jún. 6. Los Angelesben Robert Kennedy szenátort halálosan megsebesíti egy merénylõ. 
1968. jún. 9. J. B. Tito jugoszláv államfõ egy héten át tartó diákzavargások után politikai és társadalmi reformokat ígér. 
1968. jún. 13–15. Csehszlovák párt- és kormányküldöttség tárgyal Budapesten A. Dubcek, illetve O. Cernik vezetésével. Aláírják a megújított kölcsönös segítségnyújtási szerzõdést. 
1968. jún. 13. A Csehszlovák Írószövetség lapja, a Literarni Listy megemlékezik Nagy Imrérôl kivégzésének 10. évfordulóján. Nagy Imre a lap szerint már 1955-ben olyan antisztálinista politikát folytatott, amely követendô a csehszlovák reformerek számára is. A Népszabadság június 27-én „Azoknak, akik nem tanultak” címû szerkesztôségi cikkében, Gosztonyi János fôszerkesztô tollából, élesen támadja emiatt a csehszlovák lapot. 
1968. jún. 25. A csehszlovák parlament elfogadja az 1948 óta lefolytatott politikai perek áldozatainak rehabilitációjáról szóló törvényt. 
1968. jún. 27. Már a közértekben is lehet Coca-Colát kapni Magyarországon. 
1968. jún. 27. Csehszlovákiában közzéteszik a „2000 szavas manifesztumot”, melyben hetven mûvész, tudós és sportoló sürgeti az ország demokratizálását. 
1968. júl. 3. Leonyid Brezsnyev egy a Kremlben megtartott találkozón figyelmezteti a cseh vezetést: reformjaik nem sérthetik a szocializmus érdekeit. 
1968. júl. 5. Prágában nyilvánosságra hozzák az „1000 szavas manifesztumot”, mellyel a „2000 szavas manifesztum” követeléseit próbálja meg enyhíteni a csehszlovák pártvezetés. 
1968. júl. 15. Közvetlen légi járat indul Moszkva és New York között. 
1968. júl. 29. Tárgyalások kezdõdnek a csehszlovák és a szovjet vezetõk között Csehszlovákia helyzetérõl. 
1968. aug. 8. Az Egyesült Államokban Richard Nixont választják meg a Republikánus Párt elnökjelöltjévé. 
1968. aug. 9. J. B. Tito Csehszlovákiába látogat. 
1968. aug. 20–21. A szovjet hadsereg magyar, lengyel, bolgár és keletnémet katonai segédlettel bevonul Csehszlovákiába, és felszámolja a Dubcek nevével fémjelzett reformokat, az „emberarcú szocializmus” kísérletét. 
1968. aug. 22. Összeül a Csehszlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa. 
1968. aug. 23. A kínai vezetés bûncselekménynek minõsíti Csehszlovákia megszállását. 
1968. szept. 1. Csehszlovákiában normalizálódik a helyzet. A megszálló csapatok kivonulnak a nagyobb városokból. Ugyanakkor Moszkva rosszallása ellenére ismételten a CSKP KB elsõ titkárává választják A. Dubceket, aki a reformok óvatos folytatására készül. Gustav Husák, a Szlovák Kommunista Párt vezetõje, viszont fellép az „antiszocialista” erõkkel szemben. 
1968. szept. 9. Az Egyesült Államokban hadrendbe állítják a világ legnagyobb repülõgép-anyahajóját. 
1968. szept. 12. Albánia kilép a Varsói Szerzõdésbõl. 
1968. szept. 26. Frankfurtban újjáalakítják a Német Kommunista Pártot. 
1968. szeptember folyamán Budapesten megrendezik a második táncdalfesztivált, amely az Illés zenekar elsöprõ sikerével zárul. 
1968. okt. 3. Peruban katonai junta kerül hatalomra, amely államosítja az amerikai érdekeltségeket. 
A csehszlovák kormány szerzõdést ír alá a Varsói Szerzôdés csapatainak további csehszlovákiai tartózkodásáról. 
1968. okt. 12. Mexikóvárosban megnyitják a XIX. Nyári Olimpiai Játékokat. 
1968. okt. 18. A magyar Országgyûlés törvényt fogad el a népi ellenõrzésrõl. 
1968. okt. 24. Budapesten autógyártási együttmûködési szerzõdést ír alá Magyarország és a Szovjetunió. 
1968. okt. 27. Demokratikus szellemû nemzetiségi törvényt fogad el a szlovák parlament, ugyanakkor a gyakorlatban tovább folytatódik az elszlovákosító politika. 
1968. nov. 1 Lyndon B. Johnson amerikai elnök leállítja Észak-Vietnam bombázását. Megkezdõdnek a béketárgyalások. 
1968. nov. 5. Richard Nixon megnyeri az amerikai elnökválasztást. 
1968. nov. 7. Dél-Vietnamban kihirdetik a rendkívüli állapotot. 
1968. nov. 15. Romániában megalakul a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa. 
1968. dec. 4. Az MSZMP KB megtárgyalja és elfogadja Nyers Rezsô elôterjesztését a gazdasági reformról. A testület határozata szerint az új gazdasági mechanizmus pezsdítõ hatást gyakorolt a gazdasági életre. 
1968. dec. 7. Magyar Ifjúsági Szövetség alakul Pozsonyban. Mûködését a szlovák hatóságok korlátozzák, majd betiltják. 
1968. dec. 11. Megalakul az új amerikai kormány Richard Nixon vezetésével. 
1968. dec. 31. A szovjet Tupoljev–144-es utasszállító repülõgép elsõként lépi át a hangsebességet.

Heller Ágnes a felejthetetlen évről
Heller Ágnes: az életforma forradalma kell



A filozófusprofesszor, a hatvanas években – részint Lukács György tanítványaiból – szerveződő Budapesti Iskola tagja 1968 negyvenedik évfordulója kapcsán azt mondja: az akkori új baloldali mozgalmak megváltoztatták a világot. Arról is beszél: ma semmilyen eszméje nincs a baloldalnak. KARÁCSONY ÁGNES interjúja. (168 óra online)

Egyik írásában úgy fogalmazott: 1968 felejthetetlen év volt az ön számára.

Az első olyan esztendő volt ’56 után, amikor – ha szkepszissel is, de – reménykedni kezdtünk. Januárban bevezették az új gazdasági mechanizmust. Próbált valahogyan utat engedni a piacnak a gazdaság.

Ahogyan írta: „Amikor felfedeztem, hogy a szimpla fekete az egyik eszpresszóban 10 fillérrel drágább, mint a másikban, ujjongtam. Íme, itt a verseny!”

De tudtuk: ez még önmagában semmi – politikai változás nélkül.

Lukács György akkoriban úgy gondolta: a gazdasági reform maga után vonhatja a politikai reformot.

Igen, ebben bíztunk. Leginkább a prágai tavasz idején véltük úgy: Magyarország és Csehszlovákia politikailag talán szinkronizálódhat. Legalábbis ebbe az irányba mutatott a mi új gazdasági mechanizmusunk, a cseheknél pedig a sajtócenzúra eltörlése. Valóban hittem, hogy a rendszer megreformálható. Kicsit hasonlóan vélekedtem, mint Bibó István ’56-ban: szabad választás lesz, egyfajta „kombinált rendszer” jön létre, a parlamenti pártok mellett valamiféle tanácsi szisztéma alakul ki. Azt is gondoltam akkor: nem szükséges erőszakosan, forradalommal megdönteni a rendszert, az lassanként magától összedől, és szépen „átúszunk” egy demokratikusabb világba. Ennek az „ideálnak” a prágai bevonulás vetett véget augusztus 21-én, és csak 1989 mutatta meg: mégsem volt teljesen abszurd az elképzelés.

Rainer M. János történész szerint a kommunista rendszer története során talán 1968-ban volt legközelebb ahhoz, hogy elmozduljon egy nyitott társadalom és egy annak megfelelő politikai rendszer felé. Ezt a nyitási esélyt veszítettük el ’68 augusztusában?

Igen. Nem volt nagy eltérés ’56 és ’68 céljaiban, de a hozzájuk vezető két út nagyon is különbözött. Másrészt 1968-ban az is kiderült: egyik sem járható. A Szovjetunió nem engedhette meg az „alternatív szocialista” kísérleteket, ezzel ugyanis saját legitimitását kérdőjelezte volna meg. Ebben az összes kommunista párt összefogott, szövetséget kötött. Végül befulladt az új gazdasági mechanizmus, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott.

Amikor a Varsói Szerződés erői 1968. augusztus 21-ére virradóra megszállták Csehszlovákiát, a korculai nyári egyetem résztvevői – köztük ön és a budapesti iskolabeli filozófustársa, Márkus György – manifesztumban ítélték el a szovjet beavatkozást. Miután hazatértek, fegyelmit kaptak, útlevelüket bevonták.

Aztán nem telt el öt év, és kirúgtak az állásomból, a Szociológiai Intézetből. Nemcsak engem persze.

Visszamenőleg a korculai tiltakozás miatt?

Igen. Megvárták Lukács György halálát. Amíg élt, nem mertek elbocsátani minket. Tudták: ő mellénk állna, és akkor nem tudják kisajátítani a lukácsi örökséget. Márpedig az MSZMP szerette volna maga mellé állítani őt, a párt „díszkatonájának” megtenni. Sűrű időszak volt.

Franciaországban, Németországban és Amerikában viszont elindult az „új baloldal” mozgalma. Sokak szerint ez radikálisan átrendezte a háború utáni Nyugat-Európát és Amerikát.

Kétségtelen: semmi sem maradt olyan, amilyen volt. Egy nagyon heterogén mozgalom részmozgalmai voltak ezek: a nők vagy a homoszexuálisok egyenlőségéért vívott küzdelem, vagy a francia diáklázadás, amelyhez a munkások is csatlakoztak, Amerikában a vietnami háború-ellenes megmozdulások, illetve a feketék polgárjogáért folytatott harc. De a hippik, a szexuális forradalom, a kommunális életforma is mind új baloldali „találmányok” voltak.

Vehetjük úgy: modernizáló mozgalom volt?

Abszolút. Amit ma posztmodernnek nevezünk, az ’68-cal kezdődött. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a művészet státusa. Hogy liberálisabb, felszabadultabb lett az élet – ez mind ’68-nak köszönhető. De nincs jó rossz nélkül. Jó, hogy a diákok azóta beleszólhatnak az egyetem ügyeibe, ám sajnos az oktatás színvonalának a süllyedése is akkor kezdődött. Ami pedig a legnegatívabb oldala volt 1968-nak: a kábítószer elterjedt az ifjúság és a művészek körében is. Az új baloldal tulajdonképpen a globalizáció első jele volt. Azért volt „új”, mert – szemben a régi baloldallal – nem az volt a célja, hogy megszerezze a hatalmat.

Hogyan ítélték meg az új baloldalt a Budapesti Iskola tagjai?

Eltérően. Vajda Mihály és én örömmel fogadtuk. De például Márkus György nagy kétségekkel nézte, afféle „romantikus” mozgalomnak tartotta.

És Lukács?

Pozitív forradalomnak vélte. Szerette, hogy a lányok rövid szoknyát kezdtek hordani. És azt mondta: lehetetlen, hogy „a hosszú ruhák visszajönnek”, mert az embereket már nem lehet manipulálni.

Ugyanakkor ön azt írta egy visszaemlékezésében: az új baloldali események akkor még nem hatottak a Kádár-rendszer baloldali ellenzékére. Példaként hozta fel: Dalos Györgyöt és Pór Györgyöt mint maoistákat állították bíróság elé ’68-ban.

Pórék maoista mozgalma tökéletes „őrülmény” volt. Szuperdogmatikus. Hogy úgy mondjam: Kádárt balról bírálták. Mivel házi őrizetbe kerültek, védelmükben férjem, Fehér Ferenc írta meg a levelet – Lukács nevében – Kádár Jánosnak. Azt mondtam Ferinek: „Persze hogy a védelmükre kell kelni, de azért borzalmasak ezek az eszmék!” Erre Feri Adyt idézte: „Ma még tán egymást összetévesztjük, holnap egy leszünk, észre sem vesszük.” És igaza volt.

Amennyiben?

Észre sem vettük, s mindnyájan liberálisok lettünk. Amúgy az új baloldal külső hullámai – az a bizonyos „eksztázis héttől tízig” – csak később érték el hazánkat. De begyűrűztek, és hatottak az ifjúságra, a művészekre. Példaként említhetők az alternatív színházak, képzőművészeti csoportok vagy a magyar rockzene is. Persze mindennek volt politikai vonatkozása – anélkül, hogy kimondtuk volna. Amikor az Illés-együttes azt énekelte: „hódító katonának én nem állok, testvéreim gyilkosává én sohasem válok”, akkor mi a prágai tavaszra s annak leverésére is asszociálhatunk. De visszatérve 1968 eszméihez: valóban úgy találtam, hogy azok az én eszméimnek felelnek meg. Vagyis ahhoz, hogy másként éljünk, nem politikai forradalom kell, hanem az életforma forradalma. Naiv az ember.

Mi volt benne a naivitás?

Hogy az ilyesmi sokáig tart. Akik annak idején elutasították a fogyasztói társadalom „bőségkultúráját”, mára a legkiválóbb fogyasztóivá váltak.

Orbán Viktor tavalyi tusnádfürdői beszédében arra a következtetésre jutott: lezárult a régi európai politika, amely 1968-ban vette kezdetét. Hozzátette: a ’68-as korszellem mára okafogyottá vált. Ön szerint?

Valószínűleg igaza van annyiban, hogy a ’68-as célokból a legtöbb már megvalósult. És ami megvalósult, azért többé nem kell harcolni. Nem újdonság. Másfelől az egykori új baloldali mozgalomnak ma már semmiféle eredményét nem tekintjük baloldalinak. Egyszerűen természetesnek vesszük őket.

Honi balos értelmiségiek mostanában egyre többször bírálják a mai magyar politikai baloldalt: nincs eszméje, nem találta meg történeti gyökereit, így viszont a jövője is kétséges.

Miért beszélünk csupán a magyar baloldalról? Az egész európai baloldalt az „eszmegyengeség” jellemzi. Nézze meg, mindenütt győz a jobboldal, és épp ezért. Nekik nincs szükségük új eszmére. A „haza”, a „család” mind régiek, s élnek tovább. A baloldalnak azonban mindig új eszmékkel kell előjönnie, ilyen volt az „új baloldal” vagy a „jóléti állam”. De nem féltem a baloldalt: bizonyosan erőre kap majd, s kialakítja magának az új eszméit. Hiszen egy modern demokráciának a pluralizmus a lényege.

___________________________________________________

Családforma és kommunizmus 1

– részletek –


Az életforma forradalma

Marx – az utópistáktól eltérõen – nem törekedett a kommunista társadalom részletezõ leírására; hiszen elméletének lényegéhez tartozott, hogy az emberi viszonyokat maguk az emberek alakítják, e viszonyok formái tehát az emberi tevékenység, a társadalmi harcok során alakulnak ki. A jövõ konkrét struktúrájának elõzetes rögzítése egy eszménynek a valósággal való szembeállítását jelentette volna. Ebbõl azonban nem következik, hogy Marx ne tételezett volna olyan értékeket, melyek realizációja nélkül kommunista társadalom elképzelhetetlen. Ezek az értékek tagadásai az elidegenedett társadalmi-emberi viszonyoknak, de nem egyszerûen negativitások; a fennálló társadalmi viszonyok tagadása Marxnál pozitív értéktételezésekre épül. A cél nem egyszerûen az össztársadalmi struktúra létezõ formáinak másokkal való helyettesítése; minden ilyen irányú változás célja az egyének és kapcsolataik humanizációja.
Számára nem volt kétséges, hogy a magántulajdon megszüntetése, az állam elhalása szükségképpen együtt kell hogy járjon az elidegenedett mindennapok szervezési központjának, a monogám családnak a felbomlásával. A polgári családok többsége ma már nem a termelés, hanem a fogyasztás körül szervezõdik a modern kapitalizmus szerkezetében végbement változások következtében. Így a család ökonómiai funkciója a modern kapitalizmus keretei között is leszûkül. Minden valószínûség szerint ezzel függnek össze azok a jelenségek, melyeket „a család bomlásaként”, a „családforma válságaként” szoktak jellemezni.
Melyek ezek a jelenségek?
1. A szigorú értelemben vett monogámia megszûnése. A válás de jure (vagy legalábbis de facto) mindenütt bevett jelenség, ha ennek társadalmilag negatív vonásaira – nem is minden vonatkozásban jogosulatlanul – fel is figyeltek. E jelenség legélesebb megnyilvánulási formája a házasság jogi eltörlésére vonatkozó javaslat Svédországban és Dániában.
2. A férfi házasságban betöltött hatalmának de jure majdnem teljes megszûnése és de facto csökkenése. Ez összefüggésben van a nõk úgynevezett emancipációjával, a nõk számára nyitva álló pályák körének folyamatos bõvülésével, a nõk politikai egyenjogúságának létrejöttével stb.
3. A szexualitásra vonatkozó erkölcsi normák átalakulása, ami priméren újfent a nõk szituációján változtat elõnyösen, s visszahat a válások szaporodására.
4. A többgenerációs család gyakorlatilag teljes megszûnése; a családnak az úgynevezett „nukleáris családra” való szûkülése.
Az emberi kapcsolatok szabadon választottságának, mint alapvetõ értékkritériumnak szempontjából ezt a folyamatot pozitívnak kell tekintenünk, még akkor is, ha szerintünk megoldhatatlan konfliktusokhoz vezet. Olyanokhoz, melyekkel szemben a társadalom még abban az esetben is tehetetlennek bizonyul, ha szervezetten törekszik ezek kiküszöbölésére.
Az egyik ilyen alapvetõ konfliktus a válás szabadságának és a gyermeknevelésnek az ellentmondásából fakad. Az itt jelentkezõ anyagi természetû problémák a társadalom anyagi gazdaságának bõsége esetén minden további nélkül megoldhatók. Nem is elsõsorban ezekre gondolunk, hanem arra, hogy a válás a gyerekek többségének életében egy semmiképpen sem önmaga által megválasztott szituációátalakulást eredményez.
A bomlásjelenségek eredményeképpen jelentkezõ másik alapvetõ probléma a magányosságé. Már a nukleáris család önmagában is csökkenti az intenzív sokoldalú kapcsolatok lehetõségét (természetesen csak olyan társadalmakban, melyekben a családon kívüli emberi kapcsolatok majdnem kivétel nélkül funcionálisak). Fokozottabban jelentkezik a probléma az egyedül maradt öregek esetében. A családok többségére az jellemzõ, hogy amennyiben az öregek együtt élnek a nukleáris családdal, annyiban vagy szolgálják ezt a nukleáris családot, vagy tehertétellé válnak; amennyiben nem élnek együtt azzal, akkor fizikailag is teljes magányosságra vannak kárhoztatva. Hasonlóan jelentkezik a magányosság-probléma az elvált házasfelek (elsõsorban a nõk) esetében, különösen ha gyermekeikrõl való gondoskodás hárul rájuk, ami megakadályozza õket új kapcsolatok kiépítésében.
A szexuális forradalom mint jelszó és mint mozgalom részben kifejezi, részben elõsegíteni kívánja ezt a bomlási folyamatot. Lényegében szabad emberi kapcsolatok kialakítása a célja. Ennek érdekében a polgári család teljes felbomlasztására törekszik. Az természetesen igaz, hogy a szexuális kapcsolatok szabad megválasztása és állandó szabad újraválasztása – mint minden emberi kapcsolat esetében – az individualitás kialakulásának és általánossá válásának alapvetõ feltétele. A szexuális forradalom koncepciója ugyanakkor leszûkíti az emberi kapcsolatok megújításának programját a szexuális kapcsolatok szabad választhatóságára. Nem veszi tekintetbe – illetve nem elemzi ezzel kölcsönhatásban – az intenzív kapcsolatok más formáit, elsõsorban a felnõttek és a gyermekek kapcsolatát. Nem kínál semmiféle megoldást egy új társadalom új alapsejtjének kialakítására. Véleményünk szerint az általa egyedül vizsgált szexuális kapcsolat vonatkozásában is egyoldalú: abból kiindulva, hogy a történelmileg kialakult szexuális kapcsolat-típusok nem szabadok, preferálja a promiszkuitást, nem veszi tekintetbe, hogy a legtartalmasabb, legintenzívebb és sokoldalúbb intim emberi kapcsolatok mégis csak a páros együttélésben jöttek létre (szerelem, barátság stb.).
A szexuális forradalom jelszava mögött az az elméleti meggondolás rejlik, hogy a szexuális kapcsolatok és családi kapcsolatok összetartozása mindenképpen a „normális” szexualitás elfojtásával jár, hogy a szexualitást „ki kell szabadítani” minden egyéb társadalmi kapcsolatnak való alárendeltségébõl. Ez valóban forradalmi jelszó a keresztény hagyománnyal szemben, mely a szexualitást a gyermeknemzésre kívánja korlátozni. Véleményünk szerint azonban a két problémára (szexualitás, illetve család) csak együttesen lehet megoldást találni.
A polgári család autoritariánus jellegû, nem közösség. A családok nagy többségében ma is (össztársadalmi szituációja és a hagyomány következtében) a férfi az autoritás, függetlenül attól, hogy autoritatív hatalmát milyen mértékben és milyen eszközökkel gyakorolja. Ma már léteznek olyan családok is, melyekben társadalomban elfoglalt helyénél vagy személyisége súlyánál fogva a nõ az autoritatív hatalom. Ez sem változtat azonban azon, hogy a családban autoritatív hatalom mindenképpen létezik. Ennélfogva a mai család nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a két szülõ minden kérdésben, minden lépésben tökéletesen egyetért, összehangolt életük és cselekvésük semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát elõiskolájává sem válhat, mivel ez kivételes és nagyobb társadalmi egységekben elvileg el sem képzelhetõ. A legharmonikusabb szülõi kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való elõkészítését.
Ez a struktúra elõkészíti a gyerekeket a társadalomban tanúsított autoritariánus magatartásra. A fentiekbõl következõen ez még az egyáltalán nem autoritariánus ideológiájú családokban is természetes, hiszen ahhoz, hogy a felnõttek saját életüket élni tudják, szükségképpen alapértékké válik a gyermekek „engedelmessége”; a „jó” gyerek szinonimmá válik a „szófogadó” gyerekkel. A szülõk elleni vétségekért „bocsánatot kell kérni”, akár belátta a gyermek igazukat, akár nem. A büntetés és jutalmazás (akár igazságtalan, akár igazságos) a gyermek számára úgy jelenik meg, mint melyet az „erõ pozíciójából” hoztak. Ugyanígy természetesen családon belül a munkamegosztásban elfoglalt hely autoritatív kijelölése.
A proletárcsalád eredetileg nem polgári család, nem az még Marx korában sem, mivel a proletariátus számára adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család „normális” életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnõttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükbõl élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelõen automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidõ nem is ad lehetõséget arra, hogy a kisgyermek kötõdése a szülõkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsõdlegesen a családban történik. (A gyerekek az „utcán” nõnek fel.) A proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása lehetõvé tette, hogy a proletariátus családstruktúrája „polgárosodjék”, s így azonosuljon a társadalom uralkodó családformájával, a polgári monogám családdal. Bernstein ezt nagyon jól látta, igenelte ezt a folyamatot (mindenkibõl „polgárt” kell nevelni), s jól látta ennek összefüggését is a munkásmozgalmak reformista tendenciáinak kialakulásával. Aki polgári módon él, az nem kívánja a polgári társadalmat egy alapvetõen más típusú társadalommal felváltani, hanem magán ezen a társadalmon belül kíván olyan reformokat megvalósítani, melyek a saját, az õ családja, az õ nemzete életlehetõségeit magasabb anyagi szinten biztosítják. A kispolgári családban felnövõ proletár még abban az esetben is, ha nagyobb társadalmi válságok tömegméretekben taszítják osztályát a nyomorba, többnyire lázadóvá és nem forradalmárrá válik. Ilyen emberekbõl adódott a fasizmus munkás-tömegbázisa is. A munkásosztály egy része kispolgári pszichológiájának kialakulása nélkül a fasizmus nem juthatott volna hatalomra.
A marxi kommunizmus nem utópia: az értéktételezéseinek megfelelõ társadalmi viszonyok megvalósításának lehetõségét a fennálló társadalomban jelen lévõ tendenciákra alapozza. A kommunista társadalom adekvát családformájára vonatkozó elképzelések is csak akkor illeszthetõk be a marxi felfogás kereteibe, ha nem az általunk elképzelt „ideális” társadalom követelményeibõl vezetjük le õket, hanem létezõ társadalmi igényeket – még ha ma még nem is tömegméretekben jelenlevõket – elégítenek ki. Az eddigiekben azt törekedtünk bizonyítani, hogy a polgári család alkalmatlan számos, részben már általánossá is vált szükséglet kielégítésére. De léteznek a családforma átalakítására irányuló pozitív igények is. Egyértelmûen erre mutatnak az egyre szaporodó, legkülönbözõbb típusú kommuna-kísérletek. Hogy ez az igény csak olyan körökben vált és válik tudatossá, ahol a mindennapi kenyérgondok nem léteznek, távolról sem jelentik azt, hogy másutt ez az igény ne léteznék, s a kibontására irányuló társadalmi mozgalom ne tehetné explicitté.

A kommuna mint a kommunista társadalom családtípusa

A következõkben szeretnénk felvázolni, hogy milyennek képzeljük el a kommunista társadalom családtípusát. A részletek kidolgozása természetesen értelmetlenség lenne, mert – mint mindenütt – a jövõ szervezetei itt sem elõzetes „terveket” fognak megvalósítani. Továbbá: mint ahogy a monogám polgári családnak is számtalan típusa létezett, bizonyosak vagyunk abban, hogy a „kollektív család”, a kommuna is igen sok, különbözõ típus realizálását teszi majd lehetségessé. Minthogy bonyolultabb, összetettebb struktúráról van szó, mint a monogám polgári család esetében, a variációk száma bizonnyal még nagyobb lesz.
Az általunk elképzelt kommuna kifejezetten a polgári család „utóda”. Így nem a kommunista társadalom gazdasági vagy politikai alapsejtje. Az össztársadalmi organizáció egésze teljesen független a kommunától; az utóbbi a mindennapi együttélés szervezõ központja. Elképzelésünknek tehát semmi köze nincsen a fourieri falanszterhez és más hasonló, termelõegységként funkcionáló kommunákra vonatkozó tervekhez, úgyszintén a sokszor ugyancsak „kommunáknak” nevezett lakóhelyi egységekre épülõ közösségekhez. Éppen, mert csak a család funkcióját tölti be, széles körû megvalósulása nem lehet független az össztársadalmi politikai szituációtól, a kommunizmusnak a társadalom minden szintjén való megvalósításától. Úgy gondoljuk azonban, hogy hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust és mindennapi életkereteket. Közvetlen funkciója tehát a fent említett konfliktusok megoldása, közvetetten azonban megteremti a feltételeit annak, hogy a gazdasági és politikai struktúrában végbemenõ kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. Ez nem annyit jelent, hogy „meg kell várni” a kommunák szervezésével, amíg össztársadalmi szinten a kommunisztikus átalakulások legalábbis radikálisan beindulnak, ellenkezõleg, a két folyamatnak együttesen – párhuzamosan – kell beindulnia. Az is lehetséges, hogy – amennyiben a szituáció inkább ennek kedvez – a kommunákra való áttérés idõben megelõzi az összfolyamatot.
A kommuna szabadon választott közösség. Tagjai közé azok tartoznak, akik tagjai akarnak lenni, s akiket a közösség minden tagja mint ilyet elfogad. A kommunába egyének lépnek be; a belépõ családok minden egyes felnõtt tagja, mint egyén lesz kommunatag. A létszámnak természetesen biztosítania kell azt, hogy a kommuna ügyeit közvetlen demokratikus formában lehessen intézni.
A kommunában az egyének individualitását minden formában tiszteletben kell tartania. Három követelmény van, melynek betartása nélkül nem tartjuk elképzelhetõnek a kommunaforma mûködését. Ezek: 1. Munkakötelezettség (a kommuna minden munkaképes felnõtt tagja dolgozik; részt vesz a társadalmi munkamegosztásban). Így például mai szituációt tételezve sem fogadható el a kommunán belül, hogy a jól keresõ férfi a hozzá tartozó nõt eltartsa. 2. A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely senkit sem mentesít a kommunán belüli közösségi feladatok ellátása alól. 3. Mindenkinek valamiféle formában kötelessége foglalkozni a kommuna gyermekközösségével, akár vannak „saját” gyermekei, akár nem.
Ezenkívül semmi másba – érintse az emberek életformáját, munkabeosztását, szabadidõ-töltését, emberi kapcsolatait – a kommuna közössége bele nem szól. Persze lesznek a kommunában – mint minden közösségben – optált emberi magatartások. Az erkölcsi optálás azonban nem csap át erkölcsi imperativusba, kivéve határeseteket. Ilyen esetben azonban a kommuna kizárja az illetõt.
Elképzelésünk szerint a szexuális kapcsolatok vonatkozásában a kommunának nincsenek értékpreferenciái. A szexualitásra vonatkozó értékpreferenciák ugyanis az eddigi civilizált társadalmakban lényegében két tényezõbõl fakadtak. Az egyik a tulajdon- és a tulajdonosság- tudat (a nõ a férfi magántulajdona, illetve „modernebb” felfogásban: férfi és nõ egymás tulajdonai). A másik a gyermekekrõl való gondoskodás szükséglete. Miután a kommuna a magántulajdonosi viszonyok tagadására épül, az elsõ tényezõ természetszerûen esik el. A második tényezõ vonatkozásában pedig éppen a kommuna hozza a megoldást. A kommuna akkor is gondoskodik a kommunában megszületett, illetve odatartozó gyerekekrõl, ha szüleik idõközben más partnert választanak, esetlegesen egyik vagy másik ki is válik a kommunából.
Mit jelent konkrétan az, hogy a kommunában nincs értékpreferencia szexuális vonatkozásban? Hogy ezen belül elképzelhetõ egy életre szóló páros kapcsolat éppen úgy, mint a promiszkuitás, méghozzá egyazon kommunán belül is. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a promiszkuitást a kommuna nem teszi kötelezõvé. Erre éppen azért fektetünk súlyt, mert az elmúlt években alakult hasonló szervezetek egy részében nemcsak hogy optálták a promiszkuitást, hanem egyenesen arra épültek. Ez azonban éppen úgy az individuum szabad önkifejlõdésének korlátozását jelenti, mint a monogámia optálása.
Ilyen feltételek mellett valamely páros kapcsolat felbomlása nemcsak a gyerekek életformáját hagyja változatlanul, hanem a válás jelenlegi negatívumait a felnõttek vonatkozásában is csökkenti. Nem a fájdalom csökkentésérõl van szó, hiszen ez nem életforma kérdése, hanem arról, hogy a kapcsolat megszûntével az elvált felek megmaradhatnak eredeti közösségükben, nem lesznek egyedül.
A kommuna a magányosság-problémát nemcsak a válás esetében oldhatja meg. Mindenekelõtt: vannak egyedülálló emberek, akik ezzel közösségre találnak. Továbbá: a jelenlegi családforma mellett párok is lehetnek magányosak, hiányozhat számukra az emberi kapcsolatok sokfélesége és sokoldalúsága, amin sok esetben akkor sem tudnak segíteni, ha lennének olyan emberek, akikkel szívesen tartanának fenn kapcsolatot. (Nagy elfoglaltság, távol esõ lakóhely stb.). Természetszerûen szûnik meg az öregek magányossága és „feleslegesség”-érzése.
A kommunaforma elõsegíti azt, hogy csökkenjenek a puszta megszokáson, rutinon alapuló emberi kapcsolatok. Igen gyakori a jelenlegi családforma körülményei között, hogy emberek csak azért élnek egymás mellett, mert megszokták, mert jobb megoldást maguk számára nem tudnak elképzelni, s ennélfogva nem kívánják viselni a válással járó tényleges nehézségeket. A kommunán belül ilyen probléma egyáltalában nem is létezhet.
A kommuna nem egy befelé zárt egység abban az értelemben, hogy akadályozni vagy lehetetlenné tenné a kommunán kívüli gazdag emberi kapcsolatokat. Ezek szükségképpen létre is jönnek, minthogy a kommuna sem nem termelési, sem nem politikai egység. Amennyiben a kommunák nagyszámúak, természetesnek tekinthetõ a kommunák közötti fluktuáció is, magának a kommunának az újraválasztása.
Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak általában nincs mintegy „hivatalosan” deklarált közös világnézeti álláspontjuk. De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy – legalábbis a jelen feltételek mellett – a kommuna az élet egy alapvetõ vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti. Szinte bizonyosnak tekintjük ennek következtében, hogy világnézeti problémák a kommunák belsõ konfliktusainak forrásaivá lehetnek. (A kommunával kapcsolatos konfliktuslehetõségekrõl a késõbbiekben még lesz szó.)
A jelenlegi gazdasági és technikai feltételek mellett a háztartási munka alól való „felszabadulás” elõrelátható jövõben nem valósulhat meg. A szolgáltatóipar önmagában nem megoldás, a szolgáltató személyzet számának növekedése ellenére sem (ami önmagában sem problémátlan jelenség össztársadalmi szinten). A háztartás modernizálása is csak könnyíti, de meg nem oldja a problémát. Nos: a kommunában lehetõség van arra, hogy az adott gazdasági és technikai feltételek mellett is jelentõsen csökkenjen a háztartás ellátására fordított idõ. Magától értetõdõ, hogy a nagy háztartás sokkal ökonomikusabb, és jobban kihasználhatóvá teszi a gépi erõket is.
Már ez önmagában is növeli a szabadidõ mennyiségét. Ugyanakkor a szabadidõ felhasználásában is forradalmat idézhet elõ a kommuna. Míg a páros családban a felnõttek – amennyiben kisgyermekeik vannak – házhoz vannak kötve, itt ez a házhozkötöttség megszûnik. Ugyanakkor a „ház” már önmagában is lehetõséget ad sokoldalú szabadidõ-felhasználásra. Lehetõséget ad arra, hogy a szabadidõ-felhasználás – „házon belül” is – ne elsõsorban a fogyasztásra korlátozódjék, hanem aktív legyen, kulturált, személyiségfejlesztõ. Ennek formáit természetesen nem lehet elõre meghatározni. De kétségtelen, hogy a közösség „felhúz” kulturális vonatkozásban. Ezt bizonyítják olyan történelmi példák is, mint a régi munkásmozgalmi szakszervezeti közösségek kulturáló hatása. Ez a „felhúzás” természetesen csak akkor következik be, ha a közösség nem korlátozza az individualitást. Ezt azonban eleve tételeztük.
A kommuna legalapvetõbb elõnye azonban – mint ezt jeleztük – a gyermekek vonatkozásában jelentkezik. Mindaz, amit az eddigiekben elmondottunk, már a „kész” egyedek ügye. Számukra biztosítja eddig is létezõ problémáik megoldását. Mi azonban azt mondottuk, hogy a polgári család megszüntetése azért alapvetõen fontos, mert kiküszöböl számos, a pszichikai karakter kialakulását döntõen befolyásoló negatív elemet. Vizsgáljuk meg ezeket.
Mielõtt azonban ezeket áttekintenénk, vázolnunk kell a kommuna-gyerekközösségre vonatkozó elképzelseinket. A kommunában nem a felnõttek nevelik „közösen” a gyerkeket, hanem a kommuna reális gyermekközösséget, illetve gyermekközösségeket hoz létre. A gyermekek magatartásának a megítélése, a gyermek munkamegosztásba való beállítása, jutalmazása és büntetése, a gyermekek egymás közötti viszonyának a szabályozása meghatározott életkor elérése után nem a felnõttek, hanem a gyerekközösség feladata. Ez nem jelenti azt, hogy a gyermekek és felnõttek kapcsolata ne lenne sokoldalú és szoros. Csakhogy nem olyan egyértelmûen autoritatív viszony, mint a polgári családban. A gyerekek úgy közelednek a felnõttekhez, hogy tudatában vannak annak: saját sorsukról számos alapvetõ vonatkozásban maguk döntenek. Minthogy a demokratikus „készségek” ennélfogva igen korán kialakulnak, a gyerekek viszonylag fiatal korban léphetnek át teljes jogú tagként a felnõttek közösségébe.
Az egész kisgyermek szempontjából is – ahol a felnõtt-gyerek viszony autoritatív jellege kiküszöbölhetetlen – döntõ változás, hogy nemcsak a „vér szerinti szülei”, hanem a kommuna minden egyes felnõtt egyede és idõsebb gyermekegyede is foglalkozik vele. Így tehát már születésétõl fogva nincsenek fix vonzalmi preferenciái. Felnövésének folyamán a gyermek egyre inkább maga választja meg azokat a felnõtteket, akikhez inkább vonzódik, akikhez bensõségesebb kapcsolat fûzi. De ez fordítva is így áll. A felnõtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötõdnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a „legrokonszenvesebb”, „legközelibb”. Gyermekre és felnõttre egyaránt áll, hogy senkit sem kell szeretnie, különösképpen senkit sem kell a legjobban szeretnie. A szeretet – mint minden más érzelem is – szabad választás következményeképpen rögzõdõ kapcsolat. Ez ugyanakkor az „enyém”-„tiéd” kategóriát érzelmi alapjaiban megrendíti.
A gyermekkel belépõ kommunatagok esetében az érzelmek szabad választása természetesen illuzórikus; nem az azonban a kommunán belül született gyerekek vonatkozásában. Hogy a családstruktúrán belül felnõtt emberek esetében ez konfliktusokat eredményezhet, azt nem kívánjuk tagadni; mégis hivatkozunk arra a nagyon is általános tapasztalatra, hogy az emberek érzik: ezt vagy azt a gyereket mint „sajátjukat” tudnák szeretni, ha az õ környezetükben növekedtek volna fel. Másrészt: felnõttek gyakorta azért nem mernek szembenézni saját gyermekeik mély emberi hibáival, mert félnek, hogy ha ezt feltárják, „mi marad nekik”. Sokgyermekes családoknál ez ma sem feltétlenül van így.
A kommunák közösségének természetesen megvannak a gyermekközösségre vonatkozó követelményeik is: ezek ugyanazok, mint amelyeket a felnõtt tagokkal szemben támasztanak. Tehát: munka (tanulási) kötelezettség, kötelezõ részvétel a közösség közös munkáiban. Amennyiben itt a fel*?* közösség autoritariánus hatalomként kénytelen fellépni, akkor sem a családfõ védelmében az; ugyanis elsõsorban ugyanolyan típusú kötelességek elvégzését kéri számon a gyerekközösségtõl, mint a felnõttektõl.
Az érzelmi preferencia vonatkozásában megemlítettük az „enyém”-„tiéd” tudat kihalásának problémáját. De a magántulajdonosi pszichológia kialakulását a gyermekközösség más vonatkozásban sem segíti elõ. A gyermeki világban ugyanis – szemben a felnõttek világával – minden személyi tulajdon közös, tehát megszûnik a személyi tulajdon. Hogy ez nem illúzórikus, azt a ma létezõ gyerekközösségek példája is mutatja.
A fent leírt körülmények között felnõtt gyermekek pszichikus karaktere véleményünk szerint alkalmassá teszi az embert a demokratikus együttélésre. Az itt felnõtt gyermekek számára soha sem lehet természetessé, hogy szavuk sincs saját sorsuk irányításában. Ugyanakkor nem alakul ki igényük más ember akaratának elnyomására. Ellenünk vethetnék, hogy a ma létezõ gyerekközösségek nagy részére éppen a kegyetlenség jellemzõ. De ezek monogám polgári családban felnõtt gyermekek közösségei, akik éppen itt akarják „kiélni” a családban kialakított és ugyanakkor elfojtott hatalmi ösztöneiket. Súlyosabb az az ellenvetés, hogy vajon ezek a gyermekközösségek nem akadályozzák-e az individualitás kialakítását. Hogy ez ne következzék be, a kommunának természetesen meg kell teremtenie a feltételeket, melyek lehetõvé teszik, hogy a közösséggel szembeni kötelességeik ellátása esetén minden gyermek – akárcsak a felnõttek – a saját ízlését, vágyait követhesse. Azt játszhasson, amit akar, azt olvasson, amit akar, úgy töltse el szabad idejét, ahogy ínyére van.
Másrészrõl a szabad individualitás kialakulását véleményünk szerint rendkívüli módon elõmozdítja, hogy a gyerekek igen nagy számú felnõttel vannak konfrontálva – ha ugyanazt tételezzük, mint a nukleáris család esetében, hogy ugyanis e *?* alapjában morálisan pozitív karakterûek – ez ahhoz a következményhez vezet, hogy a gyermekeknek módjuk van választani mindennapi magatartás-eszményképül azt (vagy azokat) a felnõtteket, akinek (akiknek) pszichikai és morális élettere „megfelel” az õ partikuláris kívánságaiknak.
A fentiekbõl is következik, hogy a társadalmi funkciójukat jól ellátó kommunák létrehozásának meghatározott anyagi feltételei vannak. Már említettük, hogy a kommuna nem lehet zárt, azaz minden egyes kommunatag számára biztosítani kell, hogy bármikor kiléphessen a kommunából. Ugyanakkor a közösségnek is meg kell hogy legyen a joga a kommunatagok esetleges kizárásához. Ennek feltételei a társadalomban biztosítva kell legyenek. Szabad lakásoknak kell rendelkezésre állniuk, melyeket a kilépõ vagy kizárt kommunatagok bármikor elfoglalhatnak.
Magának a kommunának a normális funkcionálásához is szükség van az anyagi bõség bizonyos fokára. A „nyomor-kommunák” – legalábbis európai körülmények között – szükségképpen felbomlanak. Ugyanakkor azonban nem szükséges valami különleges „gazdagság” sem a kommuna megalapításához. Már csak azért sem, mert a kollektív háztartás, közös könyvtár, közös gyermeknevelés stb. az egy fõre jutó alapköltségeket jelentõsen csökkenti.
Itt jegyezzük meg, hogy mindaddig, amíg a kommuna árutermelõ társadalom keretei között mûködik, különös gonddal kell szabályozni az anyagi kérdéseket, hogy az minél kevesebb konfliktus forrásává váljék.
E probléma tényleges megoldását – minthogy a kommuna nem szigetelhetõ el a társadalom egészétõl – csak a jövedelemkülönbségek össztársadalmi szinten végbemenõ csökkentése eredményezheti. Mindaddig, amíg a jövedelem kérdésének kommunisztikus megoldása létre nem jön, a kommuna is reprodukálhatja az e téren össztársadalmi szinten jelentkezõ konfliktusokat.
Utópisták lennénk, ha azt hinnénk, hogy a kommuna önmagában a legalapvetõbb társadalmi problémák megoldását eredményezheti. Nincs a társadalomnak olyan szintje, szektora stb., legyen az gazdasági vagy politikai, amelyek izolált átalakítása kommunisztikus irányban önmagában végleges lehet, és megaladályozhatná a társadalom régi struktúrájának reprodukcióját. Így például az üzemi demokrácia is könnyen eltorzulhat, alakulhat át manipulált látszatdemokráciává. Mint láttuk, nem kivétel ez alól a családprobléma elszigetelt megoldása sem. Sõt, amennyiben a család forradalma elszigetelt marad, bizonyosra vehetjük a kommunaforma eltorzulását is. Ezért is a kommunatagok alapvetõ társadalmi feladata, hogy elõsegítsék a kommunisztikus átalakulások bekövetkezését a társadalom minden területén. Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történõ össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisekké. Az új típusú pszichikus karakter kialakulása ugyanis csak itt következhetik be. Csak itt növekedhetnek fel tömegméretekben olyan egyedek, akik nemcsak nagy társadalmi megrázkódtatások idején vesznek részt aktívan az egész társadalom ügyeinek intézésében, hanem folyamatosan, „hétköznapjainkban” is, akik soha nem közömbösek.

Kortárs, 1970.
Heller Ágnes
Vajda Mihály


________________________________________________________________________

UNGVÁRY RUDOLF

Mit ér a hit, ha politikai?


Elég sokan voltak egykor a fasizmus, késõbb meg a reális szocializmus hívei. Mára tûvé kellene tenni az országot utánuk.

Budapesten az 1944–45-ös ostrom idején két fegyveres SS hadosztály is harcolt az oroszok ellen. A túlélõk közül volt, akivel találkoztam. Se antiszemitizmusnak, se fasiszta magatartásnak nem tapasztaltam nyomát, pedig az õ esetükben erre meglehetõsen kihegyezetten figyel az ember. Feltételezem, hogy õk is tudták, mennyire figyeltem akkori szavaikat. Az SS-rõl úgy beszéltek, ahogy a katonaságban eltöltött idõrõl szokásos: „Soldaten wie alle anderen” (katonák, mint akárki más).

Nem mindenki vonult be önként, meggyõzõdésbõl az SS-be. Akik Magyarországról és Erdélybõl származtak, népi németként még csak választani se nagyon tudtak: õket eleve ide sorozták be. Lehet, hogy közöttük sokan akkor sem azonosultak e szervezet céljaival. Nem tudhatom, hogyan gondolkodtak akkor. De mérget vehetek rá, hogy ha az akkori politikai szóhasználatnak megfelelõen fogalmaztak, azt ma sem lehet másként érteni. Nyilván azért, mert a fasiszta szövegek nem tartalmaztak semmit, ami a zsidó-keresztény humanizmus szempontjából védhetõ volna.

Nem láthatok a veséjükbe azoknak sem, akik a kommunista pártállam nyelvén fogalmazták meg korabeli írásaikat. Közülük feltûnõen sokan állítják, hogy szövegeik marxista-leninista fordulatai korántsem úgy értendõk, mintha a politikai rendszerrel, netán a diktatúrával is egyetértettek volna. Ez az értelmezésük írásaik alapján valóban nem zárható ki, mert a szocialista szövegek valahol mindig tartalmaznak valamit az európai humanizmus eszméibõl, s adott esetben hivatkozni lehet rá, hogy ez a humanista tartalom a helyes olvasat.

A fasizmus vagy a szocialista pártállam látszólagos vagy valódi híveinek lelkében valaminek feltehetõen történnie kellett. Lehet, hogy ma sokan közülük csak hazudnak, és önmaguk elõtt is letagadják egykori gondolataikat. De lehetnek olyanok is, akik akkor se hazudtak, ma se hazudnak, csak éppen megváltoztatták a véleményüket. Ez bonyolultabb folyamat, mint ha csak hazudnának. Hogyan játszódott le ez a lelkük mélyén? Látnak-e okot arra, hogy szégyelljék magukat, amiért lélekben legalábbis olyasmi mellett törtek lándzsát, ami másoknak szenvedést okozott?

Nekem nem az a legfontosabb problémám, hogy valaki a pártállam idején hazudott; ez az emberi nyomorúság ismeretében viszonylag könnyen megmagyarázható és menthetõ. Az én problémám azzal van, aki valamit egykor õszinte hittel vallott, különösen pedig azzal, aki megváltoztatta ugyan a felfogását, de magára az akkori hitre, mint valami erkölcsi értékre továbbra is hivatkozik. Az én problémám azzal van, aki valamiféle erkölcsi felmentést talál abban, hogy hitte, amit akkor vallott.

1970-ben nyomban a megjelenésekor megdöbbentett Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus címû tanulmánya, melynek félelmetes mondanivalóján elsõsorban azért nem tudtam se akkor, se ma túltenni magam, mert az a mondanivaló kétséget kizáróan nem a fennálló politikai hatalom akaratából született meg, éppenséggel azzal szembehelyezkedett, ugyanakkor mégis az a vágy, remény, akarat éltette, mely egykor ezt a hatalmat az íróasztalok mellett szellemileg elõkészítette vagy legalábbis inspirálta. Mintha tetten érhettem volna a forrását annak, ami – intenciójának „nembeli lényegét” tekintve – akkori életem politikai nyomorúságát is okozhatta. Ha úgy tetszik, ontogenetikailag.

Heller nemrég röviden reflektált az akkori publikációs módszerekre, melyeket nemcsak õ alkalmazott. Summázata: valamennyit hazudni kellett marxista–leninista nyelven, hogy azt fogalmazhassa meg, amiben ténylegesen hitt, de szövegeinek lényegi részében „nem volt egyetlen szó sem, mely a rendszert vagy annak csak egyetlen intézkedését is támogatta volna”. Nekem nem a hazugság, hanem az az igazság volt a botránykõ, melyet a szerzõk õszintén vallottak.

Mielõtt rátérnék az 1970-ben megjelent tanulmányra, vázolni szeretném az elõzményeket. 1962-ben, jóformán még „az akasztófák árnyékában”, nyilvános vita kezdõdött a nemi erkölcsrõl. Heller mostani, rövid reflexiójában pozitívumnak tartja, hogy a vitában – a forradalom leverése óta talán elõször – az említett publikációs módszernek hála, több álláspont fogalmazódhatott meg. Valójában a jól ismert, egy évszázada létezõ két tábor vitája volt ez, ma úgy mondanánk, hogy a jobboldali-nemzeti ütközött „megint” össze a baloldali-liberális táborral. A megjelenés érdekében mindkét fél vehemensen szocialista, leninista, kommunista mezbe öltözött. Képzeljük el ebben a szerepben a rendszert kiszolgáló békepap, de valójában mégiscsak keresztény-konzervatív Dezséry László evangélikus püspököt és az inkább népi-konzervatív S. Nyírõ József szerkesztõt. Velük szemben pedig Gyurkó Lászlót, Huszár Tibort és Heller Ágnest.

Két dologról nem történt említés Heller említett reflexiójában. Az egyik, hogy a vita a mai szemmel jobboldali-konzervatív nézeteket képviselõkkel szemben lényegében az õ gyõzelmükkel végzõdött. Nem abban az értelemben, hogy ettõl kezdve az õ nézeteik érvényesültek állami szinten, hanem abban az értelemben, hogy vitapartnereikkel szemben az utolsó szó valamiképpen az övék volt. Mégpedig azért, mert a pártállami ideológia legalapvetõbb indítékainak – így például a forradalmi szükségszerûség vagy a proletárhatalom elvének – nagyon is hiteles letéteményesei voltak, és ezen az ideológiailag alapvetõ téren senki velük igazán versenyre nem kelhetett.

Ezen semmit sem változtat, hogy „állami” szinten (ha a nemi élet normáival kapcsolatban valami államiról egyáltalán beszélni lehet), amúgy suttyomban inkább a konzervatív nézetek érvényesültek továbbra is. És az se változtat, hogy mindazok, akik – hozzá hasonlóan – balról próbálkoztak a rendszer kritikájával, a hatalom birtokosaival szemben ugyanúgy tehetetlenek és kiszolgáltatottak voltak, mint akárki más. A kevésbé tájékozott közvélemény, még kevésbé a vitában velük szemben álló felek számára ez nem játszott valami fontos szerepet. Hiszen a „nem szakmabeliek” meg a „reakciósok” (ez utóbbi voltam akkor én is) szemében õk is csak baloldaliak, kommunisták voltak. Magyarán: Dezséryrõl akkor is tudta mindenki, hogy a szocialista mez valamiképpen csak hazugság. Hellerrõl és partnereirõl viszont mindenki joggal hihette, hogy baloldaliak, ezért az õ „leninelvtársozásuk”, „szocializmusozásuk” egyáltalán nem csengett hiteltelenül.

Nekem Dezséry meg Nyírõ nemi erkölcsrõl vallott nézetei akkor sem kellettek, de a „kommunista hitelességük” miatt a másik táborral sem tudtam az égvilágon semmit sem kezdeni.

Még valamirõl nem történt említés. Arról, hogy egyik fél sem mondhatta ki világosan, mi a véleménye a másikról: a vitában nem hangozhatott el nyíltan, hogy itt konzervatív-nemzeti nézetek ütköznek baloldali-liberális nézetekkel. Mivel azonban a rendszer baloldalinak számított, s mivel az utolsó szó (mindig, mert a „nembeli lényeg” miatt szellemileg közelebb voltak a rendszerhez, mint a másik fél) azé a baloldali táboré volt, amelyikhez Heller is tartozott, a konzervatív-nemzeti felek (és velük a „nem szakmabeli”, a kulturális életet nem annyira ismerõ „laikusok” jelentõs része is) nem úgy élték meg a dolgot, mintha egyenrangú felek vettek volna részt a vitában, hanem hogy a „rohadt kommunisták” megint belefojtották a szót azokba, akik mukkanni mertek.

Ezért nem egyedül a pártállam volt a felelõs. Ebben a felelõsségben legalábbis cinkos volt mindenki, aki a kommunista „hit” jóvoltából így vagy úgy, de a nyilvánosság elõtt az utolsó szót mégiscsak kimondhatta. Hiszen a teljes politikai jogegyenlõség a szükségszerûségre hivatkozva ebbe a hitbe sem fért bele, akárcsak a pártállamba.

Ezzel pedig ugyanott vagyunk, ahol 1919-ben és 1945–48-ban. Noha a magyar történelmi osztályok pocsék politikája volt felelõs azért, hogy sor került a Tanácsköztársaságra meg a második világháborús részvételre, de az erre adott – ugyan érthetõ, de ettõl még szörnyû – tanácsköztársasági és késõbb kommunista/szovjet válasz végzetes következményekkel járt. Olyan mértékben erõsítette meg a gyûlöletet 1919 után, illetve csapta agyon 1945 után a konzervatív, a nemzeti demagógiára fogékony jobboldali tábort, hogy az képtelen volt normálisan, az európai változásokkal együtt fejlõdni. Ennek következményeit tapasztalhattuk az 1989-es rendszerváltás óta tartó, „nemzeti” alapon folytatott kirekesztésben és gyûlölködõ liberálbolsevistázásban. A Heller által említett 1962-es vita az erkölcsrõl csak egyik jelentéktelen, kulturális eleme volt ennek az agyonvágásnak.

Az akkori – Antall József volt miniszterelnök szavával „alámerült” – konzervatív-jobboldali vagy nép-nemzeti erõk nem érezhették magukat egyenrangúnak politikailag a másik tábor tagjaival, és erre az „igaz” kommunisták és számos más „igaz” baloldali „hite” csak rátett egy lapáttal, hiszen a jobboldaliak politikai jogegyenlõségét – finoman szólva – õk se tekintették a demokrácia feltételének. Más szóval nem csak a fasisztákét, a rasszistákét, hanem minden jobboldaliét, amibõl az is következett, hogy a nyílt jobboldaliság minden válfaját kizárták a hatalomra kerülés jogából. A pártállam idején hibernált jobboldal (mégpedig nemcsak a fasiszták) nem ismerhette meg a politikai egyenrangúság ízét a „zsigereiben”, és ezért a politikai ellenfelek egyenrangúsága nekik se olyan magától értetõdõen természetes dolog. Akárcsak egykori kommunista elnyomóik, a legszívesebben õk is magukat tekintenék a demokrácia és a nemzet egyedüli letéteményesének. Mivel a demokráciában a jobb- és baloldali erõk elkerülhetetlenül váltogatják egymást, számítani kell rá, hogy Magyarországon elõbb-utóbb olyan jobboldal kerül megint hatalomra, mely történelmileg ilyen hatások alatt fejlõdött.

Mindebbõl nem következik, hogy a mai Magyarország politikai osztályának a pártállami nómenklatúrából kinõtt részét ne jellemezné hasonló demokrácia-deficit. Ezeket a kölcsönös deficiteket fokozatosan, csak a legnyíltabb politikai küzdelemben lehetséges felszámolni. Ennek fényében Magyarországon valójában nem túl heves, hanem éppen elégtelen a politikai konfrontációk mértéke. Ez feltehetõen éppen azért van így, mert a felek maguk is tudatában vannak ennek a demokrácia-deficitnek: mindenki túlzottan fél, hogy felborulhat az egyensúly. Ezért inkább vállalja a „tocsikolás” kölcsönös és hallgatólagos elfogadását, amivel viszont a harmadik világ felé sodródik az ország.

Az egykori fegyveres SS tagjainak évtizedek óta van egy folyóiratuk, a Der Freiwillige (Az önkéntes) „für Einigkeit und Recht und Freiheit” („az egységért és jogért és szabadságért”) alcímmel. Nagyon szép, fényes papíron, sok-sok korabeli katonai fényképpel, mai civil portrékkal, olykor metszett gótikus betûkkel. A skarlátvörös címlapon baloldalt fent, fehér alapon mélyfekete, kemény kontúrú, fekete, egyenlõ szárú német hadikereszt. Néhány százezer év múlva, amikor aligha lesz magyar, aki akár hetedíziglen is emlékezne Dunába gyilkolt elõdeire, amikor talán senki sem fog már tudni fasisztákról és kommunistákról, zsidókról és árjákról, Auschwitzról, Vorkutáról, Hitlerrõl és Sztálinról, valaki rápillant majd erre a címlapra, ugyanazt találja mondani, mint Leni Riefenstahl filmjének, az Akarat diadalának a nürnbergi képeirõl: – Szép! – Talán még azt is: – Erotikus. (Mert furcsamód valóban van bennük valami ilyesmi.) – Ha meg kezébe kerül valamelyik kommunista párti sajtótermék, teszem azt a Szikra Lapnyomda kopott téglapirosas fedelû, az ötvenes vagy hatvanas években makulatúra papírra nyomtatott politikai kiadványa, akkor meg úgy érezheti, soha ennyire „aszexuális” megjelenésû, herélt benyomást keltõ, kiagyalt intellektualizáltságot sugárzó alkotást nem látott.

Az említett lap elején többnyire vezércikk található az európai politikáról, ezt térképes hadtörténelmi tanulmány követi, melyben részletesen tárgyalják a második világháború valamelyik eseményét. A lap második felében látszólag jelentéktelenebb dolgokkal foglalkoznak: veterántalálkozókkal, temetõkkel, egyéni sorsokkal. Itt található egy-egy személyes visszaemlékezés is arról, hogyan élték meg mondjuk Dnyepropetrovszk városközpontjának bevételét, vagy a visszavonulást Tuniszból. És végül a keresõszolgálat következik: néhány mondatos szövegek tájékoztatnak arról, hogy például Jacques Naujoksot, a 9. „Hohenstaufen” SS hadosztály francia Sturmscharführerjét utoljára a gomeli rendezõpályudvar északi szélén látták, amint az égõ vagonok fedezékében délkeleti irányban kilõtte a két közeledõ T 34-es páncélos közül a közelebbit – ki tud róla? Egy-egy történet dióhéjban, olykor fényképpel illusztrálva, melyrõl szõke, kék szemû germán, fekete kelta dinári francia, vagy széles, szláv arcú baltikumi néz a világba, gallérján az SS-rúnákkal. És legeslegvégül a hirdetések, ugyancsak fényképpel. Muskátlis-erkélyes, kinyúló tetejû többszintes alpesi parasztház valahol a Fekete-erdõben, alatta a szöveg: családi nyaralásra meghitt, megértõ, baráti környezet. A hirdetõ panziótulajdonos neve után rövid monogramszerû három betû: LAH. Akikhez a hirdetés szól, mind tudja, mit jelent: a „Leibstandarte Adolf Hitler” SS páncélos hadosztályt (Hitler testõrségét).

Sietek fölvilágosítani mindenkit, aki már-már a szívéhez kapna abban, hogy ez az idill a fasizmusé: ez az idill az emberi személyiség tiszteletén alapuló polgári demokráciáé. Amelyben az állam polgára szabad, és ebben a szabadságban a jogegyenlõség alapján mindenki, aki a törvényeket betartja, osztatlanul részesül. Lehetséges, hogy a lapban szereplõk között egykori tevõleges gyilkosok is vannak, és több mint valószínû, hogy többségük világnézete jobboldali, antiszemiták is akadhatnak köztük szép számban, meg olyanok, akik visszasírják a Harmadik Birodalmat. De ötven éven keresztül demokráciában éltek, és ötven éven keresztül éltek úgy, hogy nap mint nap megélték állampolgári egyenrangúságukat, melyben nem kényszerültek hazug szövegek szajkózására annak érdekében, hogy tanulmányaikat vagy foglalkozásukat szabadon megválaszthassák. Ha „moderálták” magukat, azaz nyílt fasiszta nézeteket nem hirdettek, akkor publikálhatták a maguk jobboldali, legfeljebb áttételesen a múltra bandzsító nézeteit. Nem vagyok olyan ütõdött, hogy azt higgyem, ettõl kitisztult az agyuk és megvilágosodott az elméjük – de ötven éven keresztül a demokrácia volt az élményük, meg a személyiség tisztelete. Gyûlölködésük mértéke, jellege, „szaga” mindenesetre nem olyan indulati, mint amit itt Magyarországon tapasztalok.

Mindezt azért mondom el, mert már az 1962-es vita idején borítékolhattam volna: mindazok, akik nem baloldaliként voltak kénytelenek az elmúlt évtizedekben Magyarországon alulmaradni, például Heller Ágnessel szemben, az esetek jelentõs részében nemcsak azért gyûlölhették õt, mert vitapartnerük baloldali, hanem azért is, mert nekik politikailag nagyobb mértékben kellett lapítaniuk. Õk semmiféle mértékben nem lehettek azonosak önmaguk politikai lényegével, szemben a másik oldallal, amely legalább büntetlenül vallhatta, hogy baloldali. Nem akarok ezzel senki jobboldalit felmagasztosítani. Mióta 1990-ben elkezdõdött a magyar politikában a „nemzeti” szájtépés és küszöb alatti zsidózás, még inkább eltávolodtam tõlük. De nem tudom letagadni, hogy politikai megalázottságomban évtizedekig együtt voltam velük. És ezért át tudom élni az akkori állapotukat, átélni meg érteni vélem borzalmas megrekedtségük okait. És a sors különleges adományának tekintem, hogy én nem gyûlölöm azt és azokat, amit és akiket õk gyûlölnek.

Az 1970-ben megjelent tanulmányról 1 Heller ma – csupán a teljesítmény szempontjából mérlegelve – azt írta: Családforma és kommunizmus címû közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették.” Benne – saját szavaival – elragadtatással üdvözölte az életformák forradalmát. A dolog erkölcsi oldalával nem foglalkozik: „…újabban rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy antipátiák inkább az ember kedélyével, mintsem politikai meggyõzõdésével függnek össze.” Annak ismeretében, hogy tanulmányában a család visszafordíthatatlan megszüntetését tartja szükségesnek, ez a kedélyállapotra való mai hivatkozás egy ilyen, minden emberi életet fundamentálisan érintõ kérdésben talán még félelmetesebb, mint maga a cél volt.

Tanulmánya látszólag nagyon elvi, nagyon elméleti alapvetés, de számomra – sajátos összhangban azzal, amit ma a kedély szerepérõl írt – inkább a lélek legmélyén rejlõ vágyról árulkodott. Arról a vágyról, hogy – ha kell, erõszakkal is, de – meg kellene váltani a világot. Filozófiailag minden úgy fest, mintha a szerzõk mindig csak az eszmékbõl következetesen levezetett gondolataikat közölnék. Azt, amire õk vágytak – a kommunizmus irányába terelendõ világot –, szükségszerûnek tekintették. A bizonyossághoz azonban minden jel szerint nem volt elég az elméleti levezetés; meglehetõs mennyiségû „hit” is kellett, hogy el lehessen takarni vele azt, ami mélyebben van az elméletnél, és ami az elméletet valójában generálta: a vágyat a megváltott világ iránt, mely szenvedéllyé vált, és éppen az elmélet az, mely ennek a vágynak a lehetõ legpraktikusabb – mert felmentõ, „megtisztító” – formát adta. Az összekötõ kapocs pedig aközött, ami az érzéki, vággyal teli mélyben rejlik, és aközött, ami verbálisan az elméletbõl szükségszerûen következik, a „hit”.

Ebben az értelmezésben magamból indultam ki. Nekem is voltak vágyaim, csak én óvatosabb voltam velük, mint Heller meg Vajda, és elhallgattam õket. Úgy érzem, nem volna igazságos, ha most is ezt tenném, ezért magamon kezdem. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy meg kell kérdeznem magamtól, mennyire vagyok fasiszta? A „fasiszta” politikai kifejezés, ezen a helyen valójában nem ebben, hanem metaforikus, lélektani értelemben használom. Így is fogalmazhatnék: mi van bennem, aminek vetületei valamiféleképpen felismerhetõk a fasiszta késztetések, gondolatok mélyén is?

A lelki életembõl származó, a vágyaimmal összefüggõ jelenséggel próbálom a dolgot megvilágítani.

Körülbelül tízéves koromtól kezdve gyötrõ problémát okozott, hogy a szomszéd államokban élõ magyarok, akiknek a nyelvét beszélem, a kultúráját a német mellett a legjobban elsajátítottam, más nemzetek elsõbbsége alatt, az erõszakos asszimilációnak kitéve élnek. 16–17 éves koromig azt is megpróbáltam, hogy rávegyem magam ennek a realitásnak az elfogadására, de ez megoldhatatlannak bizonyult. A veszteséget nem bírom tudomásul venni, azt, hogy a szomszéd államokban folyó erõszakos asszimiláció következtében egyre kevesebben beszélik a nyelvemet, ezért egyre jobban beszûkül a hazám.

Nem használt annak tudatosítása sem, hogy ezért történelmileg elsõsorban a saját nemzetem felelõs. Ennek nagyon egyszerû a magyarázata: azért nem segített ez igazán, mert a szomszédos államok nemzeti politikája a nagyhatalmak ajándékaként kapott határaik között jottányival sem volt erkölcsösebb. Ezekben az államokban valójában nem azért tekintették igazságosnak a „büntetésünket”, amiért erkölcsileg megérdemeltük, hanem azért, mert korábban õk nem tehették azt, amit addig mi tehettünk: a nemzetállam torz eszméje alapján asszimilációra kényszeríteni másokat. A mi gyalázatunkat tetézték az ugyanolyan gyalázattal.

A feszültséget, melyet a helyzet elviselhetetlensége okozott, csak egyetlen formában oldhattam fel: titkos, bûnös ábrándokat kezdtem szõni arról, hogyan pusztíthatom ki valamelyik szomszédos nemzetet oly módon, hogy azt a világ ne a magyarok, hanem a kipusztult nemzet számlájára írja, és ezáltal megszûnjék az asszimiláció veszélye. Az már nem is volt fontos, hogy az ország, amelyben ily módon már csak magyarok élnek, egyesüljön Magyarországgal, hiszen a lényeg megtörtént: a kulturális szemantikai-kommunikációs tér megõrzése. Az ábrándnak számtalan megoldási vázlatát dolgoztam ki az évtizedek során – nem részletezem. De mindig tudtam, hogy nekem erre azért van szükségem, mert másképp nem bírom ki, és hogy mindennek semmi, de semmi köze nem lehet a valósághoz. Hogy mindez valójában tilos.

Mondanom sem kell, hogy mélyen hallgattam róla egész életemben. Tudtam, hogy valamiféle értelemben bûnt követek el, még ha nem is olyat, mely a jog eszközeivel megragadható. Azt is mondhatnám, hogy kitaláltam valamit, mert arra vágytam, hogy jó legyen a nemzetnek. Kitalálásom áldozatokkal járt, és képzeletben engedélyeztem is ezeket az áldozatokat.

Miközben felnõtt lettem, elolvastam számos tanulmányt a fasiszta politikusokról, és arról, hogyan képzelték el az új európai rendet. Heinrich Himmler például ugyancsak kiszínezte, hogyan válik németté a Visztula és a Volga közötti Kelet-európai-hátság a letelepített SS-ekbõl kialakuló parasztságával, robusztus, gótikus-germán stílusban épült új városaival. Én belülrõl, a vágyak világából tudom, mirõl van itt szó, és azt is tudom, hogy az egyetlen mentségem, ha soha nem engedem meg magamnak, hogy a nyilvánosság elõtt megfogalmazzam, amirõl képzelegtem. Hogy még igazi ábrándok se legyenek…

Mikor a hetvenes évek elején Nádas Péterrel megismerkedtem, az egész éjszakát végigbeszélgettük. Végül azt mondta nekem, mintegy összegezésként: – Persze, mert te fasiszta vagy. – Én meg arra gondoltam, hogy valahogy megérezhette bennem a titkos ábrándozásaimat, melyekrõl pedig soha senkinek sem beszéltem. Úgy éreztem, hogy lehettem volna fasiszta, csak valahogy megúsztam.

Heller és Vajda tanulmánya, amelyrõl szó van, és amelybõl a továbbiakban idézni fogok, egy másik írással együtt mintegy politikai betetõzése volt Heller korábbi, 1962-ben is megfogalmazott gondolatainak a szexuális erkölcsrõl. Nem azzal foglalkozom, mit hazudhattak benne a szerzõk a megjelenés érdekében. Azzal sem foglalkozom, hogy erkölcsös volt-e egyáltalán részt venni „a politikai szabadság teljes napfogyatkozásának világában” egy olyan vitában, mely a szabadságot a szerelemben vagy a kommunákban védelmezi. Azzal foglalkozom, ami nem hazugság ebben a tanulmányban, és amivel kapcsolatban a viszonyát ma is azzal jellemzi, hogy hitt abban, amit írt (noha saját bevallása szerint azért konzervatív lett sok mindenben és – mint mondta volt – inkább a kedélye vezérelte). Idézem a szerzõket:

„…a termelés viszonyainak kommunisztikus átalakítása, továbbá a hatalmi struktúrák össztársadalmi és helyi igazgatási struktúrává való átépítése csak úgy mehet végbe, ha tudatosan forradalmi intencióink egyszersmind a mindennapi érintkezési formák átalakítására is irányulnak. …

A polgári család társadalmi alapfunkciója… a polgári társadalom mûködését… biztosító személyiségtípus alakítása. … A polgári család autoritariánus jellegû, nem közösség. … nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. …semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát elõiskolájává sem válhat… A legharmonikusabb szülõi kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való elõkészítését. … A családon belül történik a létfenntartás ösztönének bírásvággyá, a bírás »ösztönévé« való alakítása. … A mai család tehát teremti a tulajdonosi tudatot…”

Mindez halálos fenyegetés mindazoknak, akik családot akarnak. Akkori káprázatuk egyik félelmetes jele, amit a korai proletárcsaládról írnak: „A proletárcsalád eredetileg nem polgári család…, mivel… az adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család »normális« életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnõttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükbõl élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelõen automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidõ nem is ad lehetõséget arra, hogy a kisgyermek kötõdése a szülõkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsõdlegesen a családban történik. A gyerekek az »utcán« nõnek fel.”

Annak alapján, amit az utcán felnövõ gyerekekrõl és az ott uralkodó ököljogról tudunk, és annak alapján, hogy a szerzõk nem nagyon ismerhették meg saját bõrükön, milyen is az az „utcai” nevelés, ezeknek a gondolatoknak az alapja aligha lehet más, mint a szerzõk dogmáknak áldozatul esõ vágya a megváltott világ iránt. E világhoz természetesen kell valami, amit megvált – és ez a proletár. De miféle vágy az, mely ilyen mértékben semmibe veszi a proletár realitást? Még egy – az egésszel persze szorosan összefüggõ – oldalág a korai szovjet államvédelmi szervezet, a CSEKA által igényelt embertípus pedagógusáról: „A kor legpregnánsabb terméke ebben a vonatkozásban az Új ember kovácsa, a kollektív életmód és pszichikum-alakulás összefüggéseinek ezen gyönyörû dokumentuma. Igaz, a kísérlet sikerességéhez – mint ezt már elemezték – hozzájárult, hogy Makarenko közösségébe olyan gyermekek kerültek, akik eleve nem polgári családban nõttek fel.” Heller ma joggal óvja kritikusait, nehogy túlságosan egyszerûen írják le „azt a szerkezetet, ami az ember” . Egyszerûnek valóban nem tekinthetõ az a lelki szerkezet, melynek erre a „belügyes” káprázatra van szüksége, de valahogy talán mégis megmagyarázható (akárcsak az a szörnyûség, ami az én ábrándjaim mögött leselkedik). „Az általunk felvetett problémák megoldását… csak a család radikális átalakításával tartjuk elképzelhetõnek. … Egy ilyen megoldást keresünk abban az új családtípusban, melyet ettõl fogva kommunának fogunk nevezni. …[A kommuna] hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust… megteremti a feltételeit annak, hogy a … kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. …Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történõ össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisek.”

Nem térek ki az olyan, részletekben is megnyilvánuló rémületes elképzelésekre, hogy „a felnõtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötõdnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a »legrokonszenvesebb«”. Ezekre Bozóky Éva hónapok múlva adhatott rövid, áttételesen megfogalmazott választ.

Engem alapvetõen egyetlen jellemzõ foglalkoztat ebben a gondolatmenetben. Az, amirõl a szerzõk következetesen hallgattak. Nincs közvetlen utalás arra, hogy önkéntes-e a kommunákba való belépés, van-e joguk másoknak polgári családban élni, vagy sem? A szöveg elemzése alapján, az implicit tartalmakból nem lehet másra következtetni, mint arra: valahol a mélyben arról van szó, hogy erre a társadalmat így vagy úgy, de rá kell kényszeríteni. Lehet, hogy nem adminisztratív eszközökkel, lehet hogy úgy, hogy ez a kényszert senki észre nem veszi, és senki kényszernek föl nem fogja, hanem önként és dalolva teszi, mert majd lesz kommunista tudatuk. De az hogyan lesz? Én is úgy színeztem az ábrándjaimat, hogy majd maguk a románok teszik meg, hogy elpusztítják magukat, nehogy már a magyarok felelõssége legyen ez a dolog.

Erre a rejtett vagy nyílt kényszerre elsõsorban az „irreverzíbilis” jelzõ utal, és az az alapkoncepció, hogy a polgári család – ha annyiban hagyják – folyton csak azt az autoriter személyiséget termeli újjá, aki fütyülne a kommunára és a család átalakítására. Van aztán egy másik mondat is: „Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak nincs mintegy »hivatalosan« deklarált közös világnézeti álláspontjuk.” [Feltehetõen ezt kell úgy érteni, hogy a szerzõk szembehelyezkedtek a pártállammal, ahol mindig van hivatalos álláspont.] „De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy … a kommuna az élet egy alapvetõ vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti.”

De mi legyen azokkal, akik mégse rendelkeznek ezzel a közös világnézeti alappal? Akiknek nem kell ez a forradalmi átalakítás? A kommunáknak egyrészt a tudatos forradalmi intenciók alapján az egész társadalom kommunisztikus átalakítását kell elõsegíteniük (tehát nem maradhat ki belõle senki), másrészt ez az átalakítás forradalmi (mi mást jelenthet ez, mint baloldali forradalmat, mi több: kommunista forradalmat). Aligha hihetõ, hogy az ilyen forradalmi átalakulásnak az volna a célja, hogy a jobb- és baloldali nézetek képviselõinek teljes demokratikus egyenrangúságát biztosítsa – például a polgári család fenntartásában.

Ennek az elképzelésnek a fényében semmi jelentõsége nincs az olyan betéteknek, mint „biztosítania kell az individualitás kibontakozását”, mert egy jobboldali nézeteket valló reakciós személy az irreverzíbilitás körülményei között aligha küldheti majd el a kommunákat melegebb éghajlatra, hiszen ezzel kerékkötõje lenne annak, hogy az egész társadalomra vonatkozzék a dolog, és hogy forradalmi legyen. De még a polgári demokrácia liberális híveinek sincs itt semmi keresnivalójuk.

Ez eddig „rendben is van”, hiszen a korszak Magyarországán sem volt mit keresniük. Csakhogy a korszak Magyarországán a családhoz nem nyúltak. Ha elképzeljük, hogy a családhoz az irreverzibilitás szándékával, a szerzõk íróasztalnál kigondolt jövõterve – és kedélyállapota – alapján hozzányúlnak, akkor a keletkezõ, a társadalom minden porcikáját immár maradéktalanul átható tragédiákhoz és gazdasági katasztrófákhoz képest a mezõgazdaság kollektivizálásával járó borzalmak zenés-táncos örömünnepek voltak.

Olyan halálos ez az irreverzíbilitás azok számára, akiket érint, ahogy az én ábrándjaim lennének halálosak milliók számára.

Vagy hihetõ lenne, hogy ezt az egészet a szerzõk úgy képzelték el, hogy az állam csak lehetõséget teremt a kommunákra, és az emberek szabadon döntik el, polgári családban vagy kommunában akarnak élni? Legalább egy szóval utalhattak volna rá, ettõl még senki nem vonta volna kétségbe szocialista meggyõzõdésüket. Ha úgy gondolták volna, akkor mi akadályozta meg õket abban, hogy az önkéntességet meg is fogalmazzák? Egy ilyen néhány mondatos kiegészítéstõl tanulmányuk publikálása aligha vált volna lehetetlenné, hiszen a szövetkezetekbe való belépést is mindig úgy emlegették akkoriban a pártállami politikusok, mint az önkéntesség elvének maradéktalan érvényesülését. Ha pedig ettõl a kiegészítéstõl lehetetlenné vált volna a publikálás, akkor egy ennyire fontos erkölcsi kérdésben szabad lett volna kompromisszumot kötni és a megjelenés érdekében lemondani errõl a kiegészítésrõl? Hiszen itt tartalmi kérdésekrõl van szó, melyrõl minap azt írta: „Nem a mondandóm lényeges tartalmában alkalmazkodtam a játékszabályokhoz…”

Fel se merem tételezni, hogy Heller ma is egyetértene akkori mondandójával. Más a problémám. Ma azt írja akkori gondolatmeneteirõl: „…én hittem abban, amit írtam… hogy a távoli jövõben megvalósul az a társadalom, melyben megszûnik az elidegenedés… nem lesz többé állam, se erõszak, se kizsákmányolás. Ezt nevezte Marx kommunizmusnak… Hülyeség volt? Naivitás?”

Az a problémám, hogy mi értelme van ma a hitet egyáltalán szóba hozni, ha az, amit õszinte hittel javasolt egykor, maga a borzalom? Számít ez valamit is annak fényében, hogy a hite alapján mit írt le? Nem inkább arról van szó, hogy ennek a hitnek a mai hangsúlyozásával elhatárolja magát erkölcsileg azoktól, akik nem hittek, csak hazudták. Ez a fontosabb neki? Hát számít az valamit, hogy valaki a borzalmat õszinte hittel vagy hazudva javasolja? Felmenti a filozófust a „hit”, ahogy a katonát a „parancsra tettem”? Hiszen a hitnek az volt a feladata, hogy feloldozást adjon, amiért a kifejtett gondolatokban mérhetetlen kegyetlenségek rejlenek, és az akkori hitre való mai hivatkozásnak se más a szerepe. Mit érnek Heller erkölcsrõl írott filozófiai mûvei, ha a hit félelmetes funkciójával való szembenézés helyett megelégszik azzal, hogy a „hülyeséget”, vagy a „naivitást”, sõt a „kedélyt” emlegeti? Mikor néhány napja elõször elolvastam a már idézett mondatát a kedélyrõl, elõször azt gondoltam, nem tudja, mirõl beszél.

Ha megírtam volna, hogy a magyarság érdekében egy másik népet valahogy föl kellene számolni, akkor blaszfémia volna utólag a „hülyeséget”, a „naivitást”, a „hitet” vagy a „kedélyt” emlegetni, ahelyett, hogy azt mondanám: ez szörnyû. Vagy csak annyit: szégyellem magam.

Erre az általam alkalmazott párhuzamra talán az a válasz: nem lehet összevetni a család visszaszorítását egy nép elpusztításával? Az elsõ javaslatot Heller ösztönfelfogása szerint talán az objektiváció, az ember „második természetébõl” a „nembeli lényeg beépítése” inspirálja, a másodikat legfeljebb a frusztráció, vagy az érdek motiválta agresszió. Elismerem: az én ábrándjaimnak a gyökerei aljasak voltak, akár Hitleré és Himmleré, mert védteleneket eleve csak elpusztítani akartam. Akik viszont a családot akarták megszüntetni, ezt nem aljas indokból, hanem valamiképpen az érintett emberek javára akarták elkövetni. De a „hit”, a „hülyeség”, vagy a „kedély” késõbbi emlegetése azért ebben az esetben sem annak a jele, hogy valaki igazán a szeme közé nézett ennek a dolognak. Hiszen a polgári család irreverzíbilis megszüntetése nyomán is pusztulás járt volna. Vagy Kambodzsában nem ez történt? Ér valamit is ilyenkor a hit?

A vágyakból született meg például 1534-ben az anabaptisták nõközösséget is hirdetõ rémuralma Münsterben. És amilyen iszonyatosak ezek a sokszor nagyon tiszteletreméltó indítékú vágyak, olyan rémületes a megtorlás is, mely megvalósításuk nyomában jár. A nyomorgó proletárok sorsának kétségtelenül jobbító vágya okozta, hogy a Tanácsköztársaság idején a polgári lakásokba prolikat telepítettek, de ezzel a társadalmi igazságosság helyreállítása helyett a társadalmi igazságosság eszméjének gyûlöletét sikerült végzetesen elterjeszteni. A nyomorgó prolik vállán, az õszinte hit lelki védõpajzsa mögött egy õserdei ösztönökre – „kedélyükre” – hallgató, messianisztikus, egyre totálisabban szervezõdõ értelmiségi és pártfunkcionárius csoport törekedett a teljes hatalomra 1919-ben is és 1945 után is.

Kétségtelen, hogy Heller és Vajda hátrányosabb helyzetben voltak nálam: sérelmeik jellege miatt abban a hitben éltek, hogy nem bûn kommunistának lenni. Az én helyzetem szerencsésebb: a fasizmusról, ami engem fenyegetett, tudtam, hogy bûn.

1970-ben Heller és Vajda tanulmányának olvasásakor valójában saját magammal szembesültem. Azzal a szörnyûséggel, amit én is magamban hordozok. És azért éreztem akkor irányukban olyan engesztelhetetlen indulatokat (melyek bizonyára ebben a mai szövegemben is valamiféleképpen visszahatnak), mert önmagammal szemben kellett engesztelhetetlennek lennem.

A történetnek már rövid a folytatása. Megpróbáltam 1970-ben Heller és Vajda tanulmányára válaszolni, de publikálása még csak szóba se jöhetett. Valószínû, hogy a rendszer iránti ellenszenvem erõsebb volt, mint mondjuk Dezséryé, mert azokban az évtizedekben képtelen voltam közölhetõ kritikai szöveget létrehozni. Bozóky Éva szelídebb lélek lehet nálam, az õ válasza hónapok múlva – egyetlenként – megjelent (noha õ se hivatkozott Leninre, és nem emlegette bírálóan a burzsoá, kispolgári nézeteket, ahogy ezt állítólag tenni kellett).

Bennem még egy évtized múlva is forrt a méreg. Amikor a hetvenes évek végén megszületett a kéziratos Napló, az egyik fordulójában 1982 nyarán nekirohantam Hellernek (már el is felejtettem, hogy Vajda a szerzõtársa volt), és szörnyû dolgokat írtam róla, melyek közül a „fasiszták méltó ellentettje” és az „eszmények csecsét szopó szörnyeteg” a legenyhébb kifejezések voltak.

Válaszként akkoriban néhányan, köztük Radnóti Sándor is, közölték, hogy olyan Naplóba, ahol ilyesmi elhangozhat, nem írnak többé. Ezt nagyon bántam. Nem sokkal ezután, 1983 elején a Napló meg is szûnt. De már elõtte is tudtam, hogy én vagyok a demokratikus ellenzék fasisztája, amiben nem voltam ártatlan. Pap Mari mesélte, hogy Csalog Zsoltnak olykor szinte habzott a szája, ha rólam volt szó. Rosszul is éreztem magam ettõl, meg nem is. A „fasiszta” jelzõ szinte tetszett. Az is, ahogy a pártállamitól elhatárolt (új)baloldaliságukat akkoriban, amikor a pártállam még javában fennállt, provokálhattam. Élvezet volt, noha azt nem élveztem, hogy ezért nem szeretnek.

Viszont egyáltalán nem haragudtam rájuk. Ezt nem viccként említem, hanem tényként. Nem is lett volna jogos a haragom, hiszen én voltam, aki provokálta õket és aki úriemberhez nem illõ jelzõket használtam. Ebbõl gondolom, hogy a gyûlöletem, mely akkortájt kavargott bennem minden baloldaliság és minden politikai „hit” ellen, talán nem volt annyira „zsigeri”, mint ahogy feltételezték. Emlékszem Radnóti vagy Csalog tekintetére, amikor olykor találkoztunk. Mintha csodálkoztak volna, hogy nem viselkedem barátságtalanul; ez igaz is volt, mivel mindig is kedveltem õket.

Ma már nem úgy érzek, mint egykoron. Ha csak futólag is, de találkoztam Heller Ágnessel is meg Vajda Mihállyal is. S noha pontosan emlékeztem rá, mit váltottak ki bennem egykori gondolataik, ama mélyrõl jövõ lelki késztetések alapján, melyeket követve emberek között választani szoktunk, meg kellett állapítanom, hogy közelebb állnak hozzám, mint a rendszerváltás után ismertté vált jobboldali politikai gondolkodók Pokol Bélától Tõkéczki Lászlóig és tovább. (Tudom, hogy ez az összevetés nem méltányos, mert a mai magyar politikai jobboldalon valójában nincs hozzájuk fogható teljesítménnyel rendelkezõ személyiség. Ennek egyik okára – a jobboldal háború utáni teljes szétverésére – már utaltam.) Áthangolódásomhoz bizonyára az is hozzájárult, hogy elviselhetetlennek érzem, ahogy „liberálbolsevistának” gyalázzák õket, és kétségbe vonják, hogy baloldai nézeteikkel ugyanúgy magyar érdeket képviselnek õk is, akárcsak jobboldali, magukat nemzetinek minõsítõ politikai ellenfeleik, mert ennek a képviseletnek senki sem letéteményese. De amikor elolvastam Heller legutóbbi visszaemlékezéseit, felkaptam a fejem.

Ilyen egyszerûen azért ne intézzük el azt az akkori dolgot.

A hit – akárcsak a jó szándék – a politikában a pokolhoz vezetõ út „kövezete”. Csak arra való, hogy elleplezze a szembenézést saját világmegváltó vágyaink – ha tetszik: kedélyünk – irracionális, önzõ (ha tetszik: szubjektív) indítékaival. Az erõszakos szélsõbaloldali társadalmi megváltás politikai hite manapság kevésbé eleven, mint jobboldali változata. A mai szélsõjobboldali cikk- és tanulmányírók (akik saját bevallásuk szerint se nem antiszemiták, se nem a diktatúra hívei), ha párthíveikkel netán hatalomra kerülnek, talán megint – mint már annyiszor, akárcsak az egykori baloldaliak – megpróbálják majd az íróasztaloknál kigondolt jobbító gondolataikat valamilyen irreverzíbilisnek képzelt formában a nemzet javára valósággá változtatni. Szerencsés idõket élünk. Sem egy Harmadik Birodalom, sem egy Szovjetunió nem áll ma a potenciális gyilkosok háta mögött. Ezért nem eleve reménytelen, hogy vágyaik politikai megvalósításával nyíltan szembeszegüljünk.



JEGYZETEK

Heller Ágnes, Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus. In: Kortárs, 1970. október, 1655–1665. o.

Heller Ágnes: Vita az erkölcsrõl és a dogmákról, avagy hogyan kell a sorok között olvasni. In: Beszélõ, 1997. április, 98–100. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti, kedves András. In: Beszélõ, 1997. május, 121–123. o.

1968. In: Beszélõ, 1997. november, 70–79. o.

Heller Ágnes: A nemek közötti kapcsolatok jövõjérõl. In: Kortárs, 1970. június, 301–308. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, pp. 122.

Bozóky Éva: Törzs? Kommuna? Matriarchátus? In: Kortárs, 1971. február, 333–336. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, 122. o.
Mivel csak Hellertõl olvastam, hogy hogyan látja akkori akkori nézeteit, ezért ebben a vonatkozásban csak rá hivatkozom, Vajdára nem.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, 121. o.

Visszatérés a történelemutániságba. Möller van der Bruck alteregóiként a Nulladik Birodalom nyomában. Válasz Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak. 1970. november. [kézirat]

A nagy generáció - I. rész: A Nyugat


„Tilos tiltani!” (Falfirka a Sorbonne falán, 1968-ban)

1969. február 10-én Párizsban egy feltűnően csúnya, vastag szemüveges öregember mászott fel szuszogva a szószékre, hogy beszédet mondjon a forradalmi ifjúságnak. Legnagyobb döbbenetére egy cédulát nyomtak az orra alá a következő szöveggel: „Sartre, legyen világos, legyen rövid. Sok rendszabályt kell még megvitatnunk, elfogadnunk.”

Az ünnepelt filozófus-író, a nagy tekintélyű professzor megdöbbenve forgatta a kezében, nem volt hozzászokva, hogy megmondják neki, mit kell tennie. Évtizedek óta mondta, tette, írta azt, amit jónak tartott, az elnyomó imperialista társadalom, melyet oly sokszor ostorozott, nem merte a „cher Maitre”-nek (kedves mesternek) - ahogyan de Gaulle szólította - előírni, hogy mit tehet és mit nem. A „forradalomban” kiteljesedett szabadság viszont egy percig sem tétovázott. Persze, mint mindennek, ennek is nagyon hosszú története van. Nézzük, miből is nőtt fel a nagy generáció!

A francia forradalom undorító hánykolódásaiban és mészárlásaiban testet öltő humanista tradíció a szabadságot tette mag az Isten halála utáni ember céljának és mértékének. A felvilágosodás álláspontja szerint az Ész és a Szabadság kéz a kézben járnak, kölcsönösen feltételezik és meghatározzák egymást. Az észhasználat feltétele a szabadság és a szabadság feltétele az észhasználat. A frissen felfedezett történelem télosza is a szabadság, ugyanakkor „Minden ami van, ésszerű” (Hegel). A fejlődés mértéke a szabadság fokozatos kiteljesedése. Ebben egyetértett Hegel és Auguste Comte, a pozitivizmus atyja és Hegel nagy kritikusa.

A romantika, mely sok mindenben szakított a felvilágosodás ész-kultuszával, nem szakított a szabadságra vonatkozó hittételekkel. A szabadság az ateista vallás dogmája, a tizenkilencedik és huszadik század talán leggyakrabban használt szava lett. Mindeközben, valahogyan elmaradt a szabadság fogalmának közelebbi meghatározása. A filozófiai elmélkedések elsősorban a szabadság általános aspektusát boncolgatták, ijedten kerülve a tartalmi meghatározást. Egy Heller Ágnessel folytatott beszélgetésben Ági néni a posztmodernre a „mindent szabad” definícióját találta adni, mire a jelen lévő Eörsi pikírten megkérdezte „Ágika akkor nekem most mit szabad?” A „mit szabad itt és most?” kérdésének megválaszolatlansága nagyon gyorsan kiprovokálta a szabadság abszurd értelmezését, a bűn dicsőítését (lásd de Sade márkitól Stirneren, Lautréamonton keresztül Nietzschéig), némiképpen aláásva a szabadság és az ész összefüggésébe vetett hitet.


A szabadság kétféle megközelítése terjedt el. Egyik oldalról a Hegelre visszamenő, a társadalomban, annak viszonyaiban és intézményeiben elérhető ésszerű szabadság gondolata - Hegel szerint aminek nincs megvalósulási lehetősége, de vágyunk rá, az nem szabadságvágy, hanem illúzió. Másfelől az egzisztencializmusban kiteljesedő egyént és annak immanens szándékait a középpontba állító nézet, Kirkegaard, Heidegger, Jaspers nevével fémjelezhető irányzat nyert teret, ebbe még nagyjából a romantika zsenikultusza is belefért. Mindkettőre jellemző azonban a kritikai irányultság. A fennállónak - a szabadság szemszögéből nézve, bármi legyen is az - határozottan a korlátozó, elnyomó, represszív jellegét hangsúlyozzák. A kritikai szociológia megszületésével minden, ami társadalom, összeesküvés a szabadság ellen.

Miután a hagyományos, tizenkilencedik századi demokrácia-felfogás alapján szervezett társadalmak két elképzelhetetlenül véres és értelmetlen háborúba sodorták a világot, Európa elveszítette elsőbbségét. Minden tekintet Amerikára irányult, a háborúk vitathatatlan győztesére, arra az országra, amely többé-kevésbé bűntelennek tűnt, alkalmasnak az új eszmék kihordására.

Mint a világ vezető nyugati hatalma, Amerika több új kihívással nézett szembe a háború után, ugyanakkor magában az USA-ban is radikális változások kezdődtek. Az USA kulturális és tudományos életét, az egyetemeket eluralta az Európából bevándorló (többnyire zsidó) értelmiség. Úgy alakult, hogy a filozófiai és szociológiai tanszékek vezetői nagyrészt a frankfurti iskola tagjaiból verbuválódtak, ebből a nagyon heterogén, de marxi gyökereiben egynemű társaságból. Az előadótermek hamarosan visszhangozni kezdtek a szabadságról tartott nagyívű előadásoktól, melyekben ostorozták a társadalmi repressziót, az elnyomást és a kizsákmányolást. Az amerikaiak számára a szabadság egyébként is hívószó. Persze egyáltalán nem úgy értették, mint a gondolat derék matadorai.

Az amerikai szabadságfogalom kezdetben messzemenően közösségi volt, az egyéni szabadságot a közjó fogalma felől értelmezték: ésszerű szabadság volt ez, annak klasszikus felfogásában. Az ország mélyen vallásos volt a szó rigorózus kálvini értelmében, és még csak csírájukban léteztek a keleti és nyugati part kozmopolita metropolisai. Tulajdonképpen mindenki vidéken élt, az államforma a rendkívül hatékony oligarchikus köztársaság volt, ahol a politikai hatalmat néhány száz gazdag klán tartja a kezében. Hol voltak még a Kennedy-korszak tojásfejű liberálisai!


A szofizmus évezredes tradíciói ellen nagyrészt immunis Európával szemben, az amerikai diákok oda voltak ezekért az új fogalmakért, és lenyűgözték őket ezek a rendkívüli műveltséggel, írás- és beszédkészséggel megáldott emberek, akik messze kiemelkedtek a meglehetősen felkészületlen átlag-amerikai közegből. Volt azonban egy bökkenő. Az amerikai társadalom hihetetlenül gyors gazdasági fejlődésen esett át ezekben az időkben, kivéve a részét a világ újjáépítéséből. Nem túl alkalmas időpont ez az elégedetlenség szítására, amikor az autók és hűtőszekrények vásárlásának mámora uralja a hétköznapokat. Így mindez a felvilágosító munka kevéssé jutott át az egyetemek kerítésén, az amerikaiakat nem nagyon érdekelte.

A késő ötvenes, korai hatvanas években azonban hirtelen sok minden történik, szinte egyszerre. Kennedy elnökké választásával szélesre tárul a kapu az egyetemek és a legfelsőbb állami vezetés között, egyetemi előadókból miniszterek és miniszterekből egyetemi előadók lesznek - a szellem kiszökik a palackból. A baby boom generációja beérik, a társadalomban nagyon nagy számban jelennek meg a tizen- és huszonévesek. Kitör, és nemsokára - részben a pacifista eszmék hatására - rendkívül népszerűtlen lesz a vietnami háború. A fogyasztás nagyon gyors növekedése révén az addig elképzelhetetlen jólétben és kényemben élő fiataloknak nem fűlik a foguk a véres vietnami mocsarakhoz és őserdőkhöz.

A média uralma minden addiginál jobban kiteljesedik, ezzel szoros összefüggésben a részben Európából importált új zenei irányzatok addig soha nem látott népszerűségre tesznek szert. Mindezek hatására elmélyülő szakadék támad a generációk között. A nagy generáció porondra lép és az újszerűen felfogott szabadság nevében helyet követel magának a nap alatt.

*

A nagy generáció - a Nyugat 2.

Európában - érthető okokból - másképpen mentek a dolgok. A Németország fölött aratott győzelem nem volt alkalmas időpont a háború okainak, az elkövetett hibáknak az elemzésére. A baloldal mindenütt diadalünnepet ül magán a jobboldalon, a reakción, a jobboldal és a nácizmus összemosásának nemes hagyományai alapján. A Szovjetunió háborúban játszott szerepe okán különösen nagyszájúvá válik a kommunista baloldal, feledhető kitérőnek minősítve a Molotov - Ribbentrop paktumot, magát tünteti fel a háború igazi győztesének. Ekkor születik az aki nem baloldali, az fasiszta megközelítés. A kultúra és az oktatás területén egyértelmű, militáns, baloldali szupremácia alakul ki. Akik nem állnak be a sorba, azokat - különböző vádakkal - mint Camus-t, vagy Heideggert félreállítják, ellehetetlenítik. Jellemzően, minél erősebb volt az adott országban a helyi náci párt, annál sarkosabb a baloldali fordulat. Az óriási vérveszteséget elszenvedő nemzetek - némiképpen igazolva Napóleon cinikus megjegyzését, aki wagrami csatatér halottain végigtekintve megjegyezte: „Párizs ezt egy éjszaka alatt behozza” - hihetetlen gyorsasággal pótolják a veszteségeket. Nagy létszámú fiatal nemzedék teremtődik tehát és már készen állnak az egyetemek, ahol majd a szabadságról tanítanak nekik, meg a fasizmus rémtetteiről. A kommunizmus rémtettei nincsenek a színlapon. A Szovjetunió által bekebelezett kelet-európai országok emigrációjának nincs sajtója, a Vörös Hadsereg rémtetteit, népirtásait egyszerűen szemenszedett hazugságnak minősítik, és ezzel el is van intézve. Lázas sietséggel épül a szép új világ.

A helyzet annyiban azonban hasonlít az amerikaihoz, hogy itt is gyors gazdasági fejlődés kezdődik, és szinte teljes a foglalkoztatottság. Amerika divattá válik, a televíziózás elterjedésével, az american way of life egyre többek számára válik elérhetővé. A proletariátus - a marxizmus elérhetetlen szent Grálja - korrumpálódik. Az 1956-os magyar események fölött még simán napirendre tértek, sőt ellenforradalminak titulálva, az elvakultabbja leverésének szükségességéről fecsegett. A helyzet azonban egyre katasztrofálisabbá válik az osztályharc híveinek szemében, megbukni látszik a történelem kovásza, az örökös, kiengesztelhetetlen osztályháborúról szóló teória és - ami még rettenetesebb - nem a vérszomjas kapitalista hordák dörgő fegyverei által, újabb mártírokat teremteve, hanem autók, mosógépek, televíziók és más vacakok révén. A világforradalom lángszavú prófétáit kacatok tengere győzi le és az emberi természet, a lustaság és a bírvágy, mely iránt oly közömbösek voltak mindig. A helyzet adott volt, új válaszok kellettek, olyanok, melyek minél többet megőriznek az eszméből, legalábbis hihetőnek látszanak és - ami a legfontosabb - biztosítják a tudományos és kulturális életben elfoglalt meghatározó pozíciókat is. A jelentősen kompromittálódott Marx mellett mesteréhez, Hegelhez fordulnak. Amerika készséggel visszaadja amit kapott - teret hódit az új baloldal, a három M jegyében (Marx, Mao, Marcuse).

*

Itt - talán - tehetünk egy kis kitérőt. A marxi örökség igen sokféle volt, a Marx halála után elszaporodó iskolák és tanítók szerint. Esetünkben a leglényegesebb az, amit talán kultúr-marxizmusnak nevezhetünk. Ez, egyrészről meg kívánta védeni a marxizmust az esztétika területéről érkező támadások ellen, másrészről tompítani igyekezett legbrutálisabb közvetlen konzekvenciáit, mint a proletárdiktatúra. Az első követelmény a magas-kultúra közvetlen védelmét eredményezte, illetve a tömegkultúra elutasítását. Ez jól tükröződik például Adorno, vagy Marcuse munkásságában, de akár Lukácsot is említhetnénk. A második követelményt egyszerűen teljesítették: hallgattak róla. Ez jellemző a poszt-marxista iskolák tizenkilencedik század végétől, huszadik század közepéig terjedő időszakára, arra, amiről most beszélni szeretnénk. Később, miután a történeti meghatározottság nihilista esztétikai végkövetkeztetéseit levonták, a szélsőségesen liberális eszmék győzni látszottak, a magaskultúra védhetetlennek tűnt, a maga polgári és konvencionális mivoltában, megnyílt az út a minden lehet művészet posztmodern elmeszüleményei előtt. Megkezdődött a művészet-elméletek szabad szárnyalása a györgypéteri magasságokig.

A jólét növekedésének hatására - a média hathatós közreműködésével - megnőtt az igény a szórakozás és a szórakoztatás iránt. A háború előtti időkben és azelőtt évezredekig a művészetek rendszeres élvezete kevesek kiváltsága volt, a nép keveset látott és még kevesebbet ismert belőle. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy nem volt ideje rá. A napi 12 - 16 órás munkaidő után nemigen jártak koncertre, egészen egyszerűen túl fáradtak voltak a hedonizmushoz. A gyorsan fejlődő gazdaság és a növekvő jólét a szabadidőt is radikálisan növelte, a szabadidőt, melyet el kellett tölteni. Miután a rádiózás időben megelőzte a televíziót, a legkézenfekvőbb szórakozási forma a zene lett. Természetesen nem Mozartot hallgattak, hanem szórakoztató-, ma úgy mondjuk, könnyűzenét. A több szabadidő fokozta szórakoztatás iránti igényt, az pedig mértéktelenül növelte a szórakoztatók, a művészek társadalmi presztízsét. A rádiózás elterjedésével az egyes előadók addig sohasem látott ismertséget és népszerűséget értek el, melynek kiaknázására egész iparág alakult ki. 1963-ban az addig alig ismert angol zenekar, a Beatles a televízió közvetítette koncertet adott a londoni Palladiumban. Talán innen számíthatjuk a beat-korszakot. 1964-ben indult a Rolling Stones, majd sorra a Brit invázió nagynevű együttesei. Szinte néhány hónap alatt végigsöpört a világon az új őrület. A példátlan népszerűséget és sikert sok minden indokolta, történetünk szempontjából itt ennek két elmét emelném ki. Az egyik - a szabadsághoz hasonlóan - kulcsfogalom a huszadik században,: az új. Az új=jó a felvilágosodásban nyeri el mai, triviálisnak gondolt tartalmát, abból az erőlködésből fakadt, hogy a felvilágosítók a maguk gondolatait megkülönböztessék a régi (nyűtt, avíttas, vacak) gondolatoktól. Az új varázsa nem csak a zenére, a művészetekre általában is hatott. Miután kínosan közel került a hegeli művészetek vége pillanata, továbbá a művészet maga is a régit akarta meghaladni, közvélekedéssé vált az újdonság, az eredetiség és az igazi művészet azonossága. A másik fontos vonás, hogy ez az új zene nagyon alkalmas volt valamiféle életérzés kifejezésére. Az életérzés nem más, mint a görcsös unalomból és némi félelemből fakadó rosszkedv, utálat és az ebből felhorgadó lázadásvágy. Nagy szerepet játszott az életérzés kialakulásában a hidegháborús szembenállás gerjesztette félelem a nukleáris Armageddontól. Ma már szokatlan és talán érthetetlen is, de a kor többé-kevésbé elkerülhetetlennek tekintette a nukleáris háborút. A kölcsönös elrettentés, mely - kis szerencsével - megakadályozta a nyílt háború kitörését, csak egy teória volt még ezidőtájt. Ezek együtt tették elsöprő hatásúvá az új zenét és ami fontos még, tették közösség-formáló erővé, hiszen ebben az életérzésben egyesülhetett egy egész generáció. A nagy generáció megtalálta benne a saját nyelvét, mit nyelvét, az indulóját.

*

A generációs lázadás eltérő utakat járt be Amerikában és Európában. Amerikában, az erős keresztény gyökerek hatására, a hippi mozgalom vált a legnépesebb protest-irányzattá, a maga szelídebb, utópikus kommunalizmusával, amíg Európában a baloldali, forradalmár tradíciók hatására egy sokkal kombattánsabb és ideológia-vezéreltebb irányzat követelt helyet magának. Marcuse - az egyik M - arra a következtetésre jutott, hogy a korrumpált munkásság helyett a fiatalok az új forradalom autentikus harcosai. (Ebben, annyiban igaza is volt, hogy a fiatalok valóban eléggé tapasztalatlanok - különösen ilyen zűrös időben - hogy beleképzeljék magukat a hős forradalmár szerepébe.) Így azután fiataloknak való programok - mint a szexualitás felszabadítása - kerültek a programfüzetekbe. Voltak azonban közös vonások is az amerikai és az európai mozgalmakban. A legalapvetőbb az egyéni és társadalmi szabadság kiteljesítésének igénye. Ez - alapvetően - nem volt más mint a ködös szabadságfogalom tartalmi kitöltésére tett kísérlet. A szabadságról azt tanította a kritikai iskola, hogy az nem adottság, hanem ki kell vívni, harcolni kell érte és más forradalmi és erőszakos tetteket kell elkövetni, hogy létrejöjjön - egyszóval - forradalmat kell csinálni. A szabadságnak a társadalmi represszióval szemben való meghatározása szükségszerűvé tette a társadalmi kisebbségek és általában az elnyomottak iránti szimpátiát. Így kerültek Amerikában eleinte a négerek és a nők, majd miután őket felszabadították, mindenféle egyéb és egyre deviánsabb kisebbségek a megmentendők listájára. Európában a nőkön kívül más segítségre szoruló kisebbség nem nagyon lévén, a felszabadító düh első sorban a gyarmati népek sorsát karolja fel. A felszabadító háborúk melletti tüntetések - mely háborúk többnyire esztelen vérengzésekbe torkollottak - a 60'-as évek utcaképének megszokott részévé váltak. Így lett a vietnami háborúból az elnyomott nép felszabadító háborúja az amerikai kizsákmányolás ellen; holott valójában az északi kommunista diktatúra - orosz és kínai segítséggel - éppenséggel leigázta a déli törzseket, valami elképzelhetetlen kegyetlenséggel.

Mindezek Európában - az inkább komikus, mint tragikus - '68-as eseményekhez, Amerikában Woodstockhoz vezettek. Párizsban a diákság megszokott tüntetései és utcai megmozdulásai egyre hevesebbé váltak. Ezeknek a lázadásoknak és tüntetéseknek óriási tradíciói voltak errefelé, már az 1400-as években rendszeresen kitörtek, az elnyomás olyan eklatáns formái hatására, mint például a bor árának emelése, és diákok, valamint királyi íjászok tucatjai haltak bele. Az állam vezetőinek eleinte nem volt túl nagy kedve hozzá, hogy saját gyerekeit és unokáit veresse véresre a Quartier Latin utcáin, de azután mégis cselekedtek. A rendőri erők ésszerűtlen és indokolatlan bevetése olaj volt a tűzre. A forradalmi hangulat a tetőfokára hágott. Ez - praktikusan - azt jelentette, hogy még hevesebb viták folytak a kizsákmányolásról, az elidegenedésről és más magvas témákról az egyetemek udvarain és előadótermeiben, melyeket csak a rendőrökkel, vagy egymással folytatott verekedések szakítottak meg pihentető közjátékként, miközben patakokban folyt a calvados. Amint a rendőri erőket visszavonták, a háború - ellenség híján - véget ért. A célhoz, a szabadság tartalmának meghatározásához azonban nem jutottunk közelebb. A szexuális forradalomból mindent elöntő pornográfia, a felszabadító háborúkból hutuk és tuszik, a szabad művészetből Hermann Nitsch hentes-artja, a droghasználatból a medellíni kartellek lesznek. A társadalmi szabadság kék madara ugyan elrepült, de a mindent szabad gondolata - mint a szabadság egyetlen lehetséges tartalma - kitörölhetetlenül befészkelte magát az egymást követő generációk üres fejébe. Megmaradt az elnyomott kisebbségek felszabadítása mint kötelesség, és a világ megmentése is változatos veszélyektől. Ezek a veszélyek a legkülönbözőbbek, és egymásnak ellentmondóak lehetnek, mint a globális felmelegedés, az atomenergia, vagy a bálna vadászat. Meglepően keveseket zavar, hogy a világ megmentésére javasolt receptek forradalmi etikája tételesen mond ellent az általuk használt szabadságfogalomnak.

A nagy generáció vívmányai, a '68 utáni önmegtagadásukkal együtt is jelenünk talpkövei lettek.

Folyt. köv.

*

A nagy generáció - Magyarországon

„A nagy tömeg egészen rabszolgalelkületet mutat, s a barmok életmódját követi; hanem persze némi igazolást talál abban, hogy a hatalmon levők közül sokan Szardanapallosz életfelfogását vallják.” (Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika)


*

Miután '49-től '56-ig megtörténik a hazugság és '57-ben az árulás, a felszínén homogénnek tűnő társadalom szürke díszletei előtt minden készen áll arra, hogy színre lépjen a „nagy” generáció. Ahogyan előadás előtt illik: csend volt. Oka volt hallgatni mindenkinek. A nómenklatúra és a "nép" egyaránt a keserű leckén rágódott. Félelem az egyik és félelem a másik oldalon is. A nómenklatúra nem feledhette a szenespincékben és padlásokon rettegéssel töltött '56-os napokat, mikor erőszakszervezeteik egyik percről a másikra füstté váltak, hatalmuk varázsütésre eltűnt, rettegő pőre valóságukban mutatkoztak egy pillanatig, mint rablók, akiket - mások javaival véres kezükben - rajtakaptak.

Kiderült, szinte mindenki tud róluk mindent: hiába vetül börtön és akasztófa árnyéka az országra, ott belül a fejekben és a szívekben, ahová szondáikkal nem jutnak el, ismerik őket. A pufajkások, később a munkásőrség, a csahos kutyafalka csak a gazda pórázán és kenyerén élt. Nem valamiféle nemes vadászebek és kopók, ó nem, hanem rühes korcsok ők, egymással marakodva, akikre gazdájuk is undorral tekint. A másik oldalon a „nép” részben kigyógyult ugyan ostoba ábrándjaiból - akinek volt -, mint az egyenlőség vagy a munkásuralom, de nem örülhetett ennek.

Az árulásnak ezért tudatosnak kellett lennie: tudta, láthatta mindenki, hogy kik azok, akiket elfogad, akikkel együttműködik. Az ország hatalmas veszteséget szenvedett a több százezer disszidens révén, aki ezentúl csak IKKA- utalványok (az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése, amellyel a Nyugaton élő rokonok által küldött pénzt szerezte meg az állam) formájában építette az országot. Még a magát baloldalinak valló értelmiség bizonyos erkölcsi korlátokat átlépni nem kívánó része is emigrált.



A történtek és a kialakult helyzet két társadalmi réteget érintett a legsúlyosabban: a parasztokat és az értelmiséget. A parasztság szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket, mert miután rendszeresen kirabolták a beszolgáltatásokkal, életformájuk feladására, bérmunkássá is kényszerítették őket az abszurd téeszesítés révén. A legtöbben elmenekültek a városokba, ahol a szocialista ipar igényelte a munkájukat, többségükből nagyon rossz ipari munkás - szakszóval melós - lett, és ezzel párhuzamosan növekedni kezdtek a nagyvárosok körül a lakótelepek, a maguk gyökér és tradíció nélküli lakosságával, új, különös kasztot hozva létre.

Az értelmiség szerepe még ellentmondásosabban alakult. '56 rámutatott a hatalmat működtetni képes értelmiség égető szükségességére. Az ötvenes évek elejéig jellemző, cselédek és disznópásztorok által működtetett, közvetlen, üsd-vágd típusú hatalomgyakorlás tarthatatlannak bizonyult, káderekre volt szükség a gyorsan izmosodó bolsevik bürokrácia működtetésére. A meglévő, megbízható moszkovita értelmiség elégtelen létszámú volt és főleg adminisztratív képességekkel nem bíró ideológusokból állt, mint Lukács vagy Révai.

Ráadásul ez a csoport is számtalan belső törésvonal mentén volt szétszabdalva, folyamatosak voltak a mára már tökéletesen érthetetlen hitviták. Krassó Miklós (Krassó György bátyja) a Lukács-iskola szépreményű, ám később emigrált üdvöskéje valamikor a '60-as években találkozott Heller Ágnessel Londonban, aki - miután Krassó kifejtette véleményét magyar viszonyokról - elképedve kérdezte tőle: „Miklós, miért nem mondtad el nekem akkor ezeket a gondolataidat?” „Mert feljelentettél volna, Ágika” - válaszolta Krassó. Velük nehezen volt elképzelhető a szocializmus üzemszerű építése. A szakképzett értelmiség szükségességének belátása alapozta meg a „szakértők” máig ható mítoszát. Ez volt az első lépés az értelmiség útján az osztályuralomba.



Amint arról másutt beszéltem, tömeges értelmiségi janicsárképzés indult a népi káderekből, eleinte némileg spontán módon a NÉKOSZ mozgalomban, majd a párt legszorosabb felügyelete és irányítása mellett. Itt dőlt el a nagy generáció sorsa.

Kiképzésüknek legszembeötlőbb vonása a végletes egyoldalúság volt. Egyetemi tankönyvem, az 1954-ben kiadott Sejttan a következő mondattal kezdődött: „A nyugati sejtelmélet a reakciós kromoszóma-misztika karmai közé került...”. Ezeket - a természettudományokban - később már kerülték, de minden egyebet átszőtt a zanzásított marxizmus. A történelem az osztályharcok története lett, a művészet felosztatott reakciós, polgári és haladó szocialista művészetre, és bizonyos tudományágak, mint a szociológia vagy a pszichológia nem is létezhettek. Marx nem írt etikát és ez nem véletlen.

Lankadatlan erővel folyt a „magyar ellenállás”, vagy a „magyar” munkásmozgalom, a „magyar” kommunista párt történetének kiagyalása, készültek a szükségesnek ítélt eredetmítoszok. Ugyanakkor nem vették persze észre, hogy a romantikus forradalmi hősiesség gondolatának elültetése - sárkányfogvetemény. A nagy generáció későbbi vonzalma az ultrabaloldali tanok iránt nagyrészt éppen ebből a beléjük oltott forradalmi romantikából eredt. A nyugati (értsd: nem vonalasan marxista) társadalomtudományi szakirodalom kutatói olvasótermek mélyén lapult, többnyire idegen nyelven. A nyelvtudás pedig privilégium volt. Emiatt lett máig meghatározó a Lukács-iskola. Hogy ezek - az olvasottság-privilégiumon alapuló - pozíciói a Lukács-iskolának, óvodának, (napjainkra bölcsődének) milyen erősek, jól példázzák az Akadémia Filozófiai Intézetének vezetése körüli mai háborúságok. Az egyházakat kiszorították mindenünnen, az oktatásból, a politikából és - jórészt - a nagy generáció szívéból is. Nem tudta betölteni azt a megtartó szerepet, mint Lengyelországban.

Amíg a nagy generáció elődei a háború előtti Magyarország sokkal színesebb, sokoldalúbb szellemi életébe szocializálódtak, addig a nagy generációnak csak ez a féloldalasság maradt. A közízlés - ellentmondva a progresszió gondolatának - tökéletesen megrekedt a két világháború közötti, olcsó tömegtermékek színvonalán. A búsuló juhászok és gombolyaggal játszó kismacskák a hatalomra jutott cselédek és disznópásztorok szemében nyilván a kifinomult ízlés jelei voltak, melyek - kulturális vívmányként - immár az egyszerű proletárokhoz is eljutottak. Furcsa módon, ahogyan a háború előtti Magyarországból szinte mindent tagadtak, vagy elhazudtak, a tömegkultúra szintjén mi sem változott a helyzet. Népművelői dühtől hajtva tömegével adták ki a háború előtti világ és magyar irodalmat, de szinte csak azt. A képzőművészetben az akadémizmus, az építészetben - amennyire volt - a Bauhaus utánérzések hatottak. Az irodalom az árulás után hallgatott, vagy a szocialista realizmus mocsarában dagonyázott. Egyedül a költészet volt képes élni és túlélni, de hát a magyar nyelv nem tud nem költőket teremni. A rádiókból magyar nóták szóltak.

Ebben a világban, ahogyan nőtt az új, nagy generáció, úgy lett egyre tapinthatóbb a feszültség a plebejus, forradalmár romantikával beoltott, tenni vágyó fiatalok és a csendes apátiába süllyedt, hallgatag idősebbek között. A családokban történeti némaság uralkodott, a legtöbb helyen nem esett szó a régi - értsd háború előtti és alatti - dolgokról, az újabbakról, mint '56 meg végképp nem. A családi könyvtárak - ahol voltak - őrizték egyedül egy színesebb világ lenyomatát. Emlékszem: egy középiskolai történelem-vetélkedőn kiderült, én olvastam egyedül Szekfű Gyula Három nemzedékét. A történelemtanárom azután félrehívott és elmagyarázta, hogy miért ártottam ezzel a vetélkedő-csapat győzelmi reményeinek, meg az amúgy is csekély esélyeimnek a bölcsészkari felvételit illetően...



Ebbe a várakozásteli csendbe robbant bele a '60-as évek közepén az óperencián túlról érkező zene és vele a forradalom. Az elkülönböződés vágya, a forradalmi romantika hihetetlenül erős fegyverhez jutott, a sárkányfogvetemény beérett. Elementáris volt, mert itt nem voltak előzmények, nem volt blues, nem volt dzsessz, nem volt rock'n'roll. Az öregek és a hatalom kimondhatatlanul utálták, a hosszú hajak, serkenő szakállak, melltartó nélküli, miniszoknyás lányok és farmernadrágok összekötötték és megkülönböztették a többiektől az új nemzedéket. Gombamód szaporodtak a zenekarok, deszkából barkácsolt gitárokkal és néprádióból tuningolt erősítőkkel és valami elmondhatatlan, angolnak gondolt dalszövegekkel. Az alternatíva nélküli baloldaliság, a háborúellenesség, forradalmi romantika, a rockzene - úgy tűnt, egy pillanatig, hogy a világ fiatalságának szíve egy ütemre dobban. Pedig nem.

Mindenekelőtt nagyon nem ugyanazt értettük/érthettük a szabadság fogalma alatt. A „szabad” nálunk nem a végtelen lehetőségeket jelentetette, hanem mindig azt, hogy mit szabad, mi van megengedve. A nagy generáció nálunk meghaladni kívánta azt a társadalmi rendet, melyet a nyugatiak megvalósítani akartak. Persze fogalmuk sem volt róla, mit is akarnak megvalósítani, ahogy nálunk sem volt fogalma senkinek arról, mi is lenne az a visszatérés a baloldali, autentikus gyökerekhez. Bár a szabadság értelmezésének voltak közös vonásai, amik az életmódot érintették, alapvetően mást értettek azonban a fogalmon egy sokkal gazdagabb és szabadabb társadalomban, mint itt.

Amíg a hatvannyolcasok Nyugat-Európában szakítani akartak és részben szakítottak is egy társadalmi tradícióval, addig Magyarországon nem volt már - legalábbis a nagy generáció tekintetében - tradíció, amivel érdemben szakítani lehetett, így egy levegőben lógó radikalizmus alakult ki. Így azután a '68 utáni kiábrándulás is sokkal súlyosabbá vált. A '68-as csehszlovákiai bevonulás világosan megmutatta a határt az ábrándok és a valóság között. A Nyugat - egy intranzigens kisebbség kivételével - boldog mosollyal és lassan süllyedt a fogyasztói társadalom mocsarába, de nálunk valódi kiábrándulás zajlott le.

Ennek emblematikus példája Hajnóczy Péter, a háború utáni nemzedék talán legtehetségesebb prózaírója: nála, ahogyan könyvei egy nemzedék kiábrándulását, alkoholizmusa egy nemzedék alkoholizmusát sűrítette tragédiává. Lehet ugyan Lowryhoz, vagy Stachurához hasonlítani, de ő igazán magyar volt, klasszikus elsőgenerációs, feltételezett nyertese és valódi áldozata a gyökerek eltépésének. Aki kíváncsi rá hogyan omlott össze és üresedett ki a nagy generáció számára minden, olvassa el a Halál kilovagol Perzsiából-t, vagy nézze meg Jeles András filmjét a Kis Valentinót. Akik összeomlottak - sajnos -, azok voltak talán a legjobbak.

A hatalom ragyogóan felismerte, hogy ami kötelező, azt nem csináljuk. Így húzták ki például a március 15-i rendzavarások méregfogát az állami rendezvényekkel, meg a Forradalmi Ifjúsági Napokkal, amik kötelezőek voltak és - néhány karrieristán kívül - magától a kutya sem ment el rájuk. Lett állami rockzene is - különös felhangokkal. Az érett kádárizmus stratégái felismerték, meg kell kötni egy bizonyos kompromisszumot a társadalommal. Ez pedig úgy szólt, ha leteszel bizonyos beleszólásról a köz ügyeibe, otthon, vagy a kocsmában, tőlünk azt csinálsz, amit akarsz.



Mérlegelni kellett volna, észrevenni a csapdát, de nem volt mivel. Voltak ugyebár a kényszerítő körülmények, a realitások és voltak a marxizmussal fertőzött agyak - a marxizmussal, mely a forradalom után már csak a beletörődésről tudott beszélni. Egyfajta ál-fogyasztói társadalom alakult ki. A hatalom gyakorlói eltűrték, sőt sokszor erősítették a fogyasztás modern hedonizmusát, ugyanakkor képtelenek voltak kielégíteni az így keltett igényeket. Sok minden hozzájárult a szocializmus bukásához, de a legnagyobb hatású fegyverek talán az orkán-kabát és Parker toll voltak. Tűrtekké váltak az avantgárd művészetek - vagy amit annak gondoltak - és egyre több nyugati filmet, zenét, művészetet engedtek be.

Ezek is, mind-mind a kínált alku részei voltak és az alku megköttetett: porondra lépett a nagy generáció, mint a haladó baloldali értelmiség. A cél-, érték- és elköteleződésnélküliséget összetévesztve, összemosva a szakértő objektivitásával, minden helyzetre voltak-vannak tudományos megoldásaik. Tanítanak ők, akiket rosszul tanítottak, a fél-forradalom fél-emberei, tanítják amit tudnak: a megalkuvás és célnélküliség tudományát, ugyanazzal az intellektuális gőggel, mint mikor még úgy vélték: tudják a célt. Az emberarcú szocializmus végül kétféle ember kialakulásának kedvezett: az alattvalónak, aki mindent elfogad és az infantilis anarchistának, aki mindent elutasít. Egyesek túl korán megöregedtek, mások sohasem nőttek föl.

Nem tudom kivonni magamat sem a fentiek alól: bizonyára pusztulnunk kell - talán jobb lesz nélkülünk. Sorsunk intő jel és figyelmeztetés: életünk céljának életünkön kívül kell esnie, különben eltévedünk.

„...ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”

forrás és kommentárok:

http://mandiner.blog.hu/2010/09/01/a_nagy_generacio_itthon

A nagy generáció
magyar játékfilm, 109 perc, 1985

rendező: András Ferenc
forgatókönyvíró: Bereményi Géza
operatőr: Ragályi Elemér
vágó: Morell Mihály

szereplő(k):
Cserhalmi György (Réb)
Eperjes Károly (Makai)
Koltai Róbert (Nyikita)
Kiss Mari (Mari)
Udvaros Dorottya (Bea)
Major Tamás (Nagypapa)
Melanie Jeane (Marylou)
Hollósi Frigyes
Ujlaki Dénes
Szikora Róbert
Komár László

Réb, Makai és Nyikita barátok. 1968 nyarán elhatározzák, hogy kiutaznak Magyarországról a Nyugatra. Van azonban egy alapvető probléma: csak Makainak és Réb barátnőjének, Marinak van útlevele. Réb nem sokat teketóriázva ellopja Makai útlevelét, beragasztja saját fényképét és kiutazik Marival.
Eltelik nyolc év. Makai a budapesti rádiónál dolgozik - zenei adást vezet, Nyikita pedig egy butik tulajdonosa, ahol Mari is dolgozik - visszatért Magyarországra magára hagyva Rébet az Egyesült Államokban. Kapcsolata Nyikitával nem korlátozódik csupán a közös üzletekre. Egy nap váratlanul megjelenik Budapesten Réb, Marival közös 13 éves lányával, Marylou-val. Makai szívélyesen üdvözli, mintha semmi rossz sem történt volna közöttük. Visszaemlékeznek a régi szép időkre és kollégákra, akik szétszéledtek a világban. Hamar kiderül azonban, hogy Réb nem csak Budapest iránti vágyakozásból jött az országba.

http://port.hu/pls/pe/person.person?i_pers_id=188&i_topic_id=1&i_city_id=3372&i_county_id=-1