„A kártyajáték nem lovagjáték” – mondotta egyszer Mikszáth. Megállapításával azonban korántsem a kártya eredetére célzott, mégis majdnem telibe talált, mert – akárcsak a sakk – ez is hadijáték volt kezdetben. Legalábbis feltételezzük, mert a kártyával is úgy vagyunk, mint jó néhány fontosabb dologgal: nem ismerjük eredetét. I. e. néhány századra tehető a feltalálása. Kétes dicsőségét több keleti nép is a magáénak vallja. Annyi azonban bizonyos, hogy Itálián és az Ibériai-félszigeten keresztül került Európába, a XIII. század során, mint az ókori eredetű kockajáték vetélytársa.

Kezdetben csak a kiváltságosakat szórakoztathatta. A kártya ugyanis akkoriban a kódexek miniatúrájával volt rokon: festett kép. Képíró pedig csak a királyok, illetve főurak udvarában dolgozott, s az csak természetes, hogy a kártyából is egyedi darabokat alkotott. A XIV. század végén aztán a képíró alkotásáról fára, majd rézre metszik a kártya képeit, így sokszorosítani tudják, vagyis kialakul a kártyafestő, illetve a kártyakészítő mesterség, és a kártya elindul hódító útjára. Rohamosan terjed. Nürnbergben pl. 1380-ban már – más játékokkal együtt – tilalmazzák:

„A lóverseny és a szerszámíjas céllövés kivételével minden más játék: az ostábla, a teke, a kockajáték és a kártyajáték 25 pfenning büntetés terhe alatt megtiltatik.”

Hogy a magyarság mikor ismerkedett meg a kártyával, nem tudjuk. Az urak a XIV. század legvégén talán már forgathatták lapjait. A polgárság később, feltehetően a vándorló mesterlegényektől tanulta meg e játékot. A XV. század elején azonban már a kocsmaasztalhoz tartozott a kártya, hisz a kassai takácscéh 1429-ben így rendelkezett:

„Az legények közzül senki magát az részegségnek, az koczkázásnak és az kártyajádzásnak ne adja, a czéhnek kisebbségére, mert az ki efféle vétekben találtatik, elsőbben 40, másodszor 80 dénár, harmadszor 2 ft bírságon marad.”

Nem tudjuk viszont, hogy a föld népe ez időben kártyázott-e már, de feltehetjük, hogy csak eltanulta a polgároktól, az uraktól vagy azok szolgáitól. S jellemzi a XV. század végére kialakult helyzetet Beszterce város 1506. évi rendelete:

„Senki is az város polgárai közül koczka vagy kártya játzódásra ne merészkedjen, mégis az itt mulató nemes urak szolgáló népeinek megengedtetik.”

A XVI. századra már kialakult a kártyának ma is ismert három típusa. Az itáliai-ibériai eredetű tarokk meg a származásáról elnevezett francia és német kártya. Mindegyikben négy, hierarchikus rendű szín van, s minden színben figurák: rangrendi és szám-ok: számrendi értékkel. A tarokk négy színe kezdetben a kehely, kard, pénz és bot volt, később átvette a francia kártya színeit és lett az is szív, négyszög, lándzsa, levél, vagyis: kör, káró, pikk és treff. A német kártyának – amelyet mi magyar-nak nevezünk – a négy színe részben hasonló: szív, csengő, levél, makk, vagyis: piros, tök, zöld és makk. A tarokk az itáliai trappoló-nak és az ibériai naibi-nek az egyesítése. A trappolóban volt figura: király, dáma, lovas, gyalogos és 1-től 10-ig terjedő szám, melyek fokozatosan kiestek belőle, hogy végül csak az 1-es és a 10-es szám maradt meg. A naibi 22 lapból állt, amelyeket allegorikus képek díszítettek. Később ezeket római I-XXI számmal jelölték, a 22-ik lap azonban számozatlan maradt, ez volt a bolond, ma skiz a neve. Így a tarokk 78 lapos kártyából fokozatosan 42 lapos kártya lett. A francia kártyában három figura volt s van: király, dáma, bub és az 1-től 10-ig terjedő szám, 52 lapos tehát. A német kártyában a király, felső, alsó figurák mellett kezdetben 2-től 10-ig terjedő szám is volt, később aztán a 3-4-5-ös számok kiestek, a kettesből pedig, az ún. kétszemből vagy duas-ból lett az ász – vagy mivel vaddisznó rajza díszítette, a disznó – végül pedig kiesett a 6-os szám is. Tehát kezdetben 48, majd 36, végül 32 lapos lett.

Hazánkban a XVI. században mindhárom kártyatípust ismerték, s mivel többféle játékot lehetett velük játszani, jó néhánya nálunk is dívott. És már a föld népénél is. 1588. június 5-én a szalónaki uradalom három jobbágya a következő váddal került az úriszék elé:

„Jol tugyak azt, hogy ennek elothe 15 esztendőwel meg volt tiltwa, hogy senki az ur jozagaba kartiat ne jaczek… 2 ft byrsag alatt… Ha pedig az mely ember hazanal jaczonanak, es az Ur ő Nagsanak a gazda meg nem mondana, az is 32 ft byrsag alatt volt meg hagyva. Azerth az el mint esztendőben ez… harom zemely ezekkel… semyt sem gondoltanak, hanem mind ezen tillalom alatt ők jaczotanak.”

S mivel mindhárom nemcsak játszott, hanem gazda is volt, fizettek együtt 138 ft-ot. Drága mulatság volt.

De nemcsak a földesurak, megyéink, városaink is tilalmazták a kártyázást a XVI. század végétől kezdve szinte állandóan. Egyes helyeken még az uraknak is megtiltották. Szepes megye pl. 1634-ben a tilalmazást így zárta:

„Ezen határozatunkat mind a mágnás és nemes urak, mind a nemtelenek és polgárok egyaránt betartsák, 12 ft birságnak a terhe alatt.”

Persze, voltak megértőbb törvényhatóságok is. Késmárk város pl. 1667-ben csak annyit rendelt el:

„Polgáraink a kártyajátczással és a dohányzással nagyon elővigyázatosan és mértékkel éljenek.”

Hogy mennyire mértéktelenül élhettek vele, többek között bizonyítja az is, hogy a kártyaműszavakat még a hitvitázók is felhasználták. 1666-ban pl. Kiss Imre ilyen címet adott művének: „Tök, Makk, Zöld Tromffára Posahazinak Veres Trompf.” Mire Pósaházi így válaszolt: „Ben sült Veres Kolop. Avagy: Kis Paternek Veszet Peri.” És csatlakozott hozzájuk Czeglédi István, aki vitairatának ezt a címet adta: „Egy veres tromfosdit Jádtzó Sandal Barátomnak, jatek el-vesztéséért való megpiricskeltetése.” És idézzünk végül Pázmány prédikációjából is egy mondatot:

„Nem kártya az szent irás, nem jácczótársaid a szentek, a lelki dolgok között ne makktromfoskoggyál.”

Tegyük hozzá: a királyosdi játékban a makkfelső volt a legerősebb lap, a tromf pedig a latin triumph, vagyis győzelem szóból származott. A kolop tót neve a filkó-nak, amely viszont a görög panfilos, vagyis kedvenc szóból latin, francia, német, cseh területen kerülve hozzánk, alakult ki, a felsőt jelölte, de volt ilyen nevű kártyajáték is. Mivel pedig egy másik játékban az a játékos, akinél a játszma végén megmaradt a tökfelső, lett a bolond, kapta a tökfilkó nevet, amelyet ma ostoba, buta jelentéssel is használunk. S hogy milyen más kártyajáték járta nálunk abban az időben, arra példát olvashatunk Koháry István 1683-ban fogant versében is:

A pikét-et ma is játsszák, a quindecim a huszonegyeshez, a trizák pedig a ferblihez hasonló játék volt. Törvényhatóságaink persze mindent elkövettek, hogy a „kártyázás gyalázatos szenvedélyének” véget vessenek. Ruszt város tanácsa pl. 1697-ben így határozott:

„Az városbíró uram, amikor akarja, válasszon ki néhány derék polgárt, és küldje ki őket az ilyes játékos házakhoz, és azok írják fel az ottan kártyázóknak neveit, senkit ki nem vévén, a játékasztalon levő pénzt pedig elkobozzák, s a névjegyzékkel együtt adják át a bíróságnak. A kártyázáson fogott játékos, valahányszor, annyiszor 32 ft bírságot fizet, a gazda pedig ennek kétszeresét.”

A játékszenvedély elhatalmasodását pedig szinte már következményeiben mutatja az Ónódon 1707-ben kelt „Hadi Regulák… és Törvények” ama pontja, amely szerint:

„Őrködni tartoznak a tisztek, hogy fegyverét, szerszámát, töltését senki is a katonák közül kockára és kártyára ne rakja.” A kártyaszenvedély legyőzéséhez azonban elsősorban nem tilalomra, hanem erős akaratra volt szükség. Olyanra, mint Bethlen Miklósé volt, aki 1661-ben megfogadta, hogy nem játszik többé, és fogadását 40 éven át meg is tartotta, kivéve egy esetet 1708-ban. Önéletírásában így számol be erről:

„Zrini Péterné hiv egyszer kártyázni, hogy véle, leányával, … fiával, … és páterral játszódjunk. Én mondám: nékem fogadásom, soha pénzbe nem játszom, mondá: fogadásom bántása nélkül való játékot tud ő. Egy zacskó veres rézpénzt hozata elő, mindenikünknek egy-egy marokkal ada, sokat játszánk, osztán mint nyerő, mint vesztő odahagyák s a zacskóba visszatölték. Adná Isten, hogy királyok, fejedelmek, s utánok valók vennék fel ezt, megorvoslódnék az ördög nagy műhelye.”

A XVIll. század derekától kezdve aztán törvényhatóságaink felhagytak a kártyázás meddő tilalmazásával. A bécsi udvar tanácsosai azonban úgy gondolták: ha a kártyázást megszüntetni nem lehet, legalább az államnak legyen haszna belőle: illetéket róttak ki rá, és Mária Terézia 1752-ben elrendelte, hogy csak lebélyegzett kártyával szabad játszani. A rendelet azonban csak Ausztriában volt érvényes, nálunk nem. Az 1742-ben életbe léptetett, a szerencsejáték-ot tilalmazó rendelkezést viszont 1768-ban hazánkban is bevezették. Érdemes idézni a helytartótanács rendeletéből:

„A szerencse- vagyis az ún. hazárdjátékok mindenféle fajtája, úgymint a fárao, a basset, a pasa-dieci, a landesknecht, a quindeci, a trenta, a quarenta, továbbá a rause, a ferbli, a trizák, a scincere brentem, a molina teljességgel megtiltatnak szigorú büntetés terhe alatt, mert ezek a játékok nagy veszedelmet hoznak a szerencséjüket kergetőkre, és nemcsak önmaguk, hanem utódaik anyagi romlását is okozzák.”

A hazárdjáték azonban olyan mértékben terjedt, hogy a rendeletet törvénnyel kellett megtetézni, és az 1780. évi 31. törvénycikk többek között így intézkedett:

„A közönségesen hazárdnak nevezett fáraó és a kocka és mindenféle játékok, amelyben minden a véletlenre van bízva, száz arany büntetés alatt tilalmaztatnak, melyet úgy a játszón, mint… a háznak… gazdáján, … a nemeseken, a nem nemeseken, a polgárokon … a maguk bírósága előtt… meg kell venni, … azokra pedig, akik fizetni nem tudnak, börtön… vagy testi büntetés lesz alkalmazandó.”

A törvény megjelenését aztán a „Magyar Kurír” így kommentálta:

„Nem lessz hát már ezentúl Nemzetünk betsmérlőinek tsak annyi fundamentumok is a tsufolodásra, mint volt eddig a Fáró jádzásnak Nemeseink között lett nagy el hatalmazásánál fogva, … mert ha tsak a Posonyi Casino óldal szobái szóllhatnának is, majd meg mondanák azok, hányat buktatott meg… tsak egy este is a Fárózás.”

Mert bizony itt nem fillérekben kártyáztak. Nem egyedülálló eset az, amit Bethlen Lajos gróf említett magáról naplójában. Egy fáraójátékban 16 ezer ft készpénzen kívül még Bánffy generális négylovas hintóját is elnyerte. Később 40 ezer ft-ért adta el.

De nemcsak a férfiak szegték meg a törvényt, Baranyai Jánosné jegyezte fel 1791. évi naptárában:

„Miolta az Anspach-Regiment tisztjeinek itt vagyon egy Stábja, azolta a Halberzwelf és Fáró játékok olly mód felett elhatalmasodtak, hogy sok Bálakban egész éjczakákat is ezzel töltenek el a dámák.”

A tiszt urak persze a táborban is kártyáztak. Gvadányi villant elénk egy ilyen pillanatot a „Rontó Pál” című, 1793-ban megjelent verses munkájában:

A XIX. század elején aztán városainkban megjelent, Pest-Budán pedig elszaporodott a kávéház. S ezekben talált igazi otthonra a kártya. A kávéházak különszobáiban nagy kártyacsaták dúltak. Többnyire a tiltott hazárdjáték járta, leggyakoribb vendége pedig az volt, aki a kártyából él, e játék mestere: a hamiskártyás. A játékasztal itt demokratikus, a kártyakompániába rangra, fajra, nemre való tekintet nélkül mindenki beléphetett, ha volt veszíteni való pénze. Nagy Ignác a „Magyar Titkok” című 1844-45-ben megjelent regényében „Rablóbarlang” fejezetcím alatt mutat be egy ilyen pesti játéktermet:

„[Innen] nem bitófára, hanem hintóba lépendenek ki a nagy bűnösök. A banktartó tarfejű öreg úr a kávéstól bérlendi a bankot, s átutazó kártyaművészektől búsás hasznot hozandó új fogásokat tanuland… Segédje szótalan férfiú, testét a férgek, emlékezetét a feledés öröklendi… E halovány ifiú itt atyai örökét verendi, anyját koldusbotra, magát tömlöczbe juttatandja… Ama görbedt, remegő kezű ember családapa, hivatalviselő, hópénzét azonban a zöld asztal harácsolandja. Őt a Duna hullámai nyelendik el.”

S hogy milyen szerencsével jár majd a lap, volt aki megjósoltatta. Ahogyan Petőfi írta:

Ez a kártya – Arany szóhasználatával: a „sorstudó” – nálunk általában a közönséges német, vagyis a magyar kártya volt. Szóval, Pesten sok kártya fogyott, az 1840-es években megélt belőle itt 10 kártyakészítő, míg vidéken csak a nagyobb városokban dolgozott egy-egy. Működési engedélyt csak az kapott, aki bebizonyította, hogy ért a mesterségéhez, vagyis – mint más kézműves – remeket készített. Erről a helytartótanács 1851-ben így intézkedett:

„A mesterjelölt az acél- vagy rézmetszettel, amelyet a jövőbeli mesterségéhez metszenie kell, 20 játszma kártyát úgy készítsen el, hogy abból teljesen hibátlan 6 játszma tarokk, 6 francia és 6 német kártyát összeállíthasson; a színezéshez szükséges 40-50 sablont maga készítse el, mint a többi munkát is: nyomassa, ragassza, kifesse (hátlapot tetszése szerint), simítsa és körülvágja. E próbát 4 hét alatt megcsinálja.”

Az abszolutizmus idején aztán nálunk is bevezették a kártyailletéket. Ettől kezdve már csak lebélyegzett kártyával játszhattak. A 80-as évektől kezdve pedig a kártyagyártás és -árusítás jövedéki felügyelet és ellenőrzés alá került.

Ebben az időben alakult át a kártyakészítő mesterség is. Már litográfiával készül a kártya, megjelenik a kártyagyár – tulajdonképpen nyomda –, sok tízezer játszmát készítve évente.

A kártyák kivitelezése – a típusoktól eltérően – századokon át állandóan változott. Az ábrázolás, a kép, a dekoráció, a kosztüm mindig a kor ízlésének, divatjának megfelelő volt. A kártya ipari gyártásával megállapodik ez is, megmerevedik a ma is ismert forma, a felező, kétfejes ábrázolással együtt.

A kártyajátékok közül nálunk a XIX. században dívott a magyar származású alsós, aztán a kalabriás, a wisth vagy magyarul csitt – erről jelent meg egyébként az első magyar kártyakönyv is Pozsonyban, 1824-ben –, továbbá a snapszli, a máriás, a tűz, a lórum, a ramsli, a preferánsz, a huszonegyes, a makao és a ferbli, amelyről Mikszáth a „Két választás Magyarországon” című regényében megállapította, hogy: „a ragadozó állatok közé tartozik: gyorsan eszi a pénzt és az időt.”

Ő csak tudhatta, sok csatát látott a régi Lloyd-klubban, ahol a társadalmi élet sok reprezentánsa a tarokkpartik mindennapos vendége volt, többek között Jókai is.

A kártyázás azonban a XX. század elején is inkább az urak és a polgárok mulatsága maradt, a föld népe ritkán vette a kezébe, s általában akkor is pénz nélkül játszott. Célszerű szemlélete, óvatos természete mindig is idegenkedett ettől a képeslapos játéktól, az ördög bibliájá-tól. A „kártyás, kártyapecér” jelzők olykor erkölcsi megbélyegzéssel értek fel. Ezért többnyire nem kellett olyan fogadalmat tenniök, mint az egyszeri polgárnak:

„Soha többé nem kártyázom – kivéve, ha vendégségben vagyok, vagy nálam van vendégség, vagy negyediket keresnek, avagy éppen egyéb alkalom kínálkozik.”