|
A megszégyenítés mint közösségi büntetés |
|
Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
|
|
2022. június 25. szombat, 06:21 |
A MEGSZÉGYENÍTÉS MINT KÖZÖSSÉGI BÜNTETÉS
Amikor Szendrey Ákos a jogszokások szórványadatait egybegyűjtötte, arra is felhívta a figyelmet, hogy a faluközösségek, az igazságszolgáltatásra hivatott intézményektől függetlenül, hatékonyan érvényesítették a maguk hagyományos „büntető szokásait”. Idézett adatai szerint e büntetési módok a közösség erkölcsi normái ellen vétő egyén megszégyenítését szolgálták, és – ahogy következtetését megfogalmazta – szélsőségesen alkalmazva a halálbüntetésnél is kegyetlenebbek: a vétkes „erkölcsi halálával” azonos súlyúak voltak. Akit elítélt közössége, el kellett viselnie a bűne súlyával nem feltétlenül arányos, ritualizált szokásokban is megfogalmazódó mind keményebb büntetéseket: a megszólást, a kicsúfolást, a társaságból való időleges kirekesztést, majd a teljes kiközösítést, illetve a nyilvános megalázást és a bosszút (Szendrey Á. 1936a: 68–70). Tárkány Szücs Ernő – lényegesen több adat birtokában – hasonlóan vélekedett: a „jogszokások szankciórendszereként” foglalta egységes rendszerbe mindazokat a büntető tartalmú szokásokat és alkalmi csúfondáros akciókat, melyek a közösségi szabályok, normák „megtartásának kikényszerítését” voltak hivatva biztosítani (Tárkány Szücs E. 1980b: 373).
A közvélemény-büntetésről szóló jogelméleti irodalom legfőbb gondolataival megegyezően sorakoztatta fel tehát Tárkány Szücs a „társadalmi kényszer” egyedi-alkalmi, illetve egy-egy faluközösségben hagyományos példáit. Ezek egy része a középkori városi vagy a modern nagyvárosi társadalmakra ugyanúgy érvényes volt, részben érvényes ma is, mint a hagyományos faluközösségre. Az idézett példák – még a ritualizált szokásokról szólók egy része is – nem csupán „parasztokra”, hanem kifejezetten „polgárokra” vagy „munkásokra” vonatkoznak. A „népi szankciórendszerhez” tartozó büntetési módként jellemezte továbbá a helyi egyházi és világi hatalom által kezdeményezett büntető célú megszégyenítéseket is. Azokat a büntetéseket tehát, melyeket választott vagy kinevezett, bűnüldözésre és igazságszolgáltatásra hivatott testületek vagy tekintélyes személyek szabtak ki a falvakban a parasztokra, a városokban a polgárokra. Olyan középkori eredetű, a 19–20. században jogszerűen már nem alkalmazható büntetési formák voltak ezek, melyek az érintett közösség egyetértésére, sőt közreműködésére számítva s elrettentő példa gyanánt toroltak meg a „helyi törvényben” – vagyis a szokásjogban – közösségellenesnek 731s így büntetendőnek tekintett cselekményt, esetleg a helytelenített magatartást is.
Az önbíráskodásnak a közvélemény támogatásával véghezvitt, a modern társadalmakra is jellemző „népi” megnyilvánulásai és a falusi bírák vagy az egyházvezetés emberi méltóságot sértő, ezért a polgári jogfelfogással összeegyeztethetetlen, megszégyenítő büntetések abból a szempontból valóban azonos tartalmúak, hogy a vétkes – vagy annak vélt – személy megbélyegzése, a közösségből való kirekesztése, „erkölcsi halálának” előidézése a céljuk, s többé-kevésbé az eredményük is. Az ítélkezés és az ítéletvégrehajtás jogi kellékeinek hiánya, illetve (legalább részleges) megléte mégis könnyen megkülönböztethetővé teszi a közösségi megszégyenítést mint közvélemény-büntetést és a feudális jogrendszertől nem idegen, így nem jogszerűtlen, fő- vagy mellékbüntetésként általánosan alkalmazott megszégyenítést.
|
