A bolond falu
Silda községben járt a nagyapám nagyapja, õ mesélte, hgoy ott olyan bolondos emberekkel talákozott, amilyenek nincsenek talán sehol a világon. Egy asszony panaszolta a bírónak: - Jaj, bíró úr, lagzi lenne nálunk, és csak egy csepp sónk van, a boltaban meg nem lehet kapni. - Édes fiam, vesd el azt a sót, majd megszaporodik, csak jó trágyás földbe vesd! Úgy is tettek, a legkövérebb földet felásták, elgereblyézték, belevetették a csepp sót. Telt-múlt az idõ, kikelt a helyén rengeteg árvacsalán. Az emberek, az asszonyok nyalogatták, kóstolgatták. - Hû, milyen csepp, még zöld és már milyen jó ereje van! Csak várták, csak várták, de nem fehéredett meg a csalán, a lagzi ideje pedig eljött. Más faluból hozott a võlegény menyasszonyt. Sildában csepp emberek voltak csepp házakat építettek. Jön a menet, a nagy hosszú sor, az elején egy szép magas menyasszony. Megáll a menyasszony az ajtó elõtt, mert nem fér be rajta, mögötte meg ott áll a nagy hosszú sor. - Mit tegyünk? Mit tegyünk? - kérdezik innen is, onnan is. Mondja a násznagy: - El kell vágni a menyasszony lábából! A bíró meg: - Hohó, én mondom meg az igazat! A feje nem fér be, azt kell levágni! Megszólal egy menyecske: - Hozzam-e a fejszét? A ház gazdája mást mond: - Ne hozzák a fejszét, olyat nem teszünk. Majd kiütöm az ajtófát. Nagyapám nagyapja mondja az utolsót: - Sose poroskodjanak már lagzi alkalmával, inkább hajoljon le a menyasszony! Meghajolt és befért. Jaj, nagyon örültek, mindjárt a fõ helyre ültették nagyapám nagyapját. Igyon, egyen! Hol termett magában az a nagy ész, hogy ilyet ki tudott találni? A lakodalom után közelgett a vendégség ideje, készültek rá, a bíró összehívatta a falu népét. - Emberek, nyakunkon a vendégség, a templomunkat meg mind benövi a csalán, a szederszál, minden. Azt tanácsolom, hogy egy hétig igyanak, egyenek, pihenjenek, az asszonyok meg éjjel-nappal fonjanak egy nagy kötelet, mert a templomot arrébb kell húznunk a gazból. Úgy is volt, az emberek ettek, ittak, hevertek a gyepen, az asszonyok meg fonták a rengeteg nagy kötelet. Mikor készen lett a kötél, körültekerték a templomon, a bíró meg nagy hetykén elkiáltotta magát: - Egyszerre rántsuk meg, emberek! ... Hõ, rukk! A kötél engedett. - Már jött, emberek, már jött! Bezzeg nem jött az semmit, a templom eleje tele maradt gazzal. Silda községben egy nagy diófa állta a patak partján. Húzta a sok dió, meghajlotak az ágak. A bíró meg: - Emberek, emberek, nem veszik észre, hgoy ez a nagy diófa szomjas? Ketten menjenek a tetejébe, és nyomják lefelé, mi meg majd lentrõl húzzuk. Az egyik embernek nem akaródzott a fára mászás: - Nem megyek, mert fáj a lábam. A másik nagy, erõs ember volt. - Felmeyek én egyedül is, lenyomom az ágat. Húzták-vonták a fát mindenhogy, majd egy nagyot pattant az ág, aki fent volt, annak levágta a fejét. - Ugyan volt-e ennek feje, mikor a fára ment? - kérdezi az egyik. A bíró meg: - Én nem tudom. Menjetek, kérdezzétek meg a feleségét! Szaladnak kérdezni: - Te Rozi, volt-e az uradnak feje, mikor eljött itthonról? - Honnan tudnám! Majd megnézem a kalapját. Kereste a kalapot, de nem találta. - Nem lelem sehol. Akkor csak lehetett. MEg is találták a fejet, eltemették. Silda községben járt egy vándor macskával a hóna alatt. Sildában nem ismerték a macskát, nagoyn elszaporodtak az egerek, mind kiették a magtárakból a búzát. Kérdezik: - Mit árul? - Macskát. - Miféle jószág az? - Pusztítja az egereket. - Az kellene nekünk. Hogy adja? - Egy véka aranyért. - Húj, megvesszük! A vándor mikor markában érezte a pénzt, ugyancsak kilépett, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot. A bíróék meg tanakodtak, hogy mit ehet az állat. - Szaladj a vándor után, fiam, kérdezd meg, mit eszik az állat! A gyerek szaladt, kiabált: - Mit eszik az állat? A vándor messzirõl visszakiáltott: - Egyet, mást. A gyerek úgy értette, hogy emberet, marhát. - Bíró úr, emberrt, marhát eszik a macska. - Jaj, jaj, végünk! Azért szaladt el a gazdája,. Mindegy, el kell pusztítanunk! Rágyujtották a macskára a házat, de a macska kimenkült, felszaladt a magtár tetejére. Felgyújtották a magtárt is. No, a végén a fél falu leégett. A bíró egyszer azt mondta a falusiaknak: - Most olyat gondoltam ki, hogy elsõk leszünk a vármegyében. Felmegyek a holdra. - Hogy, bíró úr? - Hogy, emberek? Látjátok a hegyet, milyen közel van hozzá a hold? Hordókat viszünk a hegyre, egymásra rakjukk mindet, és feljutok a holdra. Úgy is volt, az emberek guringatták a sok hordót, tolták fel a hegyre. Egymásra rakták, a bíró felmászott rá. - Emberek, adjatok még vagy kettõt, felhúzom a botommal! - De bíró uram, már nincsen. - Ó, ostobák, vegétek ki alólam a két legalsót, az már úgy sem kell! Kivették, a többi hordó meg szétgurult, a bírónak kitört a nyaka, meghalt azonnyomban. HA a bíró meg nem halt volna, még mindig olyan buta emberek laknák Silda községet.
Forrás: Nagy Zoltán - Pórul járt szerelmesek
|