Vörösmarty Mihály

HONSZERETET

Szeresd hazádat és ne mondd:

A néma szeretet

Szűz mint a lélek, melynek a

Nyelv még nem véthetett.

Tégy érte mindent: éltedet,

Ha kell, csekélybe vedd;

De a hazát könnyelmüen

Kockára ki ne tedd.

S nem csak dicsőké a haza;

A munkás pór, szegény,

Bár észrevétlen, dolgozik

A hon derűletén.

Tűrj érte mindent ami bánt,

Kínt, szégyent és halált;

De el ne szenvedd, el ne tűrd

Véred gyalázatát.

S ne csak veszélyben légy serény,

A béke vészesebb,

S melyet vág álmos népeken,

Gyógyíthatlanb a seb.

Gondold meg, mennyit érsz: eszed,

Szived, pénzed, karod,

S fukar légy, alkván a honért,

Ha azt feláldozod.

S midőn a legtöbb emberek

Csüggednek várni jót

Családjok -, társaik - s magokért,

Ha sorsok csalfa volt;

Midőn nem méltatott erény

És bűn, mely célt nem ér,

Kifárad újra küzdeni

A vágyott javakért;

Midőn a legbuzgóbb anya

Remény - s munkátalan,

S a veszni indult gyermekért

Csak sóhajtása van;

Te még, oh honfi, ébren állj,

Remélni, tenni hő,

Míg a honból, kin lelked függ,

Van egy darabka kő.

S midőn setét lesz a világ

És minden tűz kiég,

A honfiszívben fennmarad

Egy élő szikra még.

S hol honfi húnyt, e szikra ég

Fenn a sírhalmokon,

Bal századoknak éjin át

E lángban él a hon.

S kihűlt hamvából a dicső

Göröghon újra kél,

Felhozza régi hőseit

E szikra fényinél.

E szikra a hon napja lesz,

S hol fénye hőn ragyog,

Az élet a hon kebelén

Ujúlva feldobog.

És újra felvirúl a föld,

Amerre a szem néz,

És minden, aki rajta él,

Munkára tettre kész.

S a nemzet isten képe lesz,

Nemes, nagy és dicső,

Hatalma, üdve és neve

Az éggel mérkező.

Oh honfi, őrizd e tüzet

S ne félj, ha vész borúl:

E szikra fényt ad és hevet

S ég olthatatlanúl.

1843. szeptember 1. előtt



A SORS ÉS A MAGYAR EMBER

Rege

A sors előtt (ki légyen

E nagy szeszélyü nő,

Jól tudja minden jámbor)

Áll egy esedező.

Fél vállán ócska mente,

Rezes kard oldalán,

Az üstök hátra kötve

Lóg, mint egy buzogány.

Lóháton rég nem ült már,

De vén bokáiról

Az elpártolt időknek

Vas sarkantyúja szól.

Azonban drága kedve

Már jócskán oda van:

Sirásra ferdűlt szája,

Beszéde súlytalan.

De sors asszonyt (szerencse!)

Épen vigan lelé,

Mert egy nagy égő várost

Pöfékelt felfelé.

Forgószél-pipaszára

Füstölt, mint a pokol,

Mig lenn az árva ember

Veszettül bőg s dobol.

"Mi baj, szivem magyarkám?

Beszéld el szaporán,

Mi kéne még, ha volna?

Kell egy pipa dohány?

Már adtam gazdag földet,

Csatákat, diadalt,

Sok őst és cifra köntöst

És mennyi hivatalt!

De szólj, mi kell? legyen meg!"

Szólt sors és úgy pipált,

Hogy egyre-másra nap hold

Tüszkölve felbakált.

De a magyar - mit tudna,

Ha még pípázni sem? -

Csak nem is hunyorított;

(Ez már aztán a szem!)

Sőt mintha észre jőne

A füst hullámiban,

Panasszal elsorolni

Kezdé, mi baja van.

Kért hosszu békeséget

És csendes háborut

Olyfélét, mint a permet,

Mely kár nélkül lefut.

Egy kis reszelt alkotmányt,

És hű jobbágyokat,

Lengyelnek pénzt,

Tokajnak

Jó bort, pedig sokat.

Sőt híreért kivánta,

Hogy tenger is legyen,

Hallá: mi ritka látvány

A tenger a hegyen.

S hogy vesszen a pityóka,

Teremjen csak buza,

Juhának gyapja nőjön,

Melyet már megnyuza.

S hogy lenne télen, nyáron

Jó útja (majd ha fagy!)

Mert hejh, Ráró, nem indít

Bár buzgósága nagy.

S kivána sok bolondot

És jókat is vegyest,

Míg a beszélgetőket

Megcserkelé az est.

Sors istennő megunta

E hosszu dolgokat,

Ásít mint egy repedt ég,

Oly szörnyü nagyokat.

S már jobbadán igérget,

Mit ád és mit nem ád,

Csakhogy lerázza végre

A rozsdás daliát.

S borzasztó! miglen alkvék,

Ásíta, nyöge, fútt,

Elejté pipaszárát,

Pipája kialutt.

A gaznép ott a földön

Kioltá a tüzet.

Mondják, egész cseberrel

Hordták rá a vizet.

Ez aztán már boszúság!

Lőn szörnyü végezet:

"Legyen meg, amit kértél,

Csakhogy hasznát ne vedd."

*

Az ócska honfi ekkor,

Nagy búsan haza ment,

Sok üdvös éven által

Eszméletlen pihent.

Meglőn a hosszu béke,

De ő nem dolgozott:

A gaztól parrag földe

Farkasbundát kapott.

Tanulni nem volt kedve,

Miből, ha könyve nincs?

Könyvet csinálni szégyen,

Hol kutyabőr a kincs.

És könyvet venni? kölcsön!

Úgy már megengedem;

A sógor bőven szolgált

S lőn újabb gyötrelem.

A sors-üldözte fajnak

A tudomány is árt:

Korccsá lett, mint az öszvér,

Hazája ellen párt.

És már tanult, tudott is

Sok tarkát és keselyt:

Elméje, szíve, nyelve

Külföld után delejt.

Hát még a többi tréfa!

Ha tán kapált, vetett,

A szomszéd* elseperte

A gabnát s szüretet.

S a lengyel a zsidónak

Fizetne örömest,

De annyi bal esethez

Nem óhajt ecetet.

S az ország visszafordúl

Úgy, mint Árpád lelé:

Regényes szép vadonság

Ásít az ég felé.

S dágványos út, kidőlt ló,

Száz tenger egy helyett:

Rút posvány és morotvák,

A föld rongyolt sziget.

Van csendes háború is:

Saját vérén vitéz,

Megvásárolt kezekkel

Egymást kiölni kész.

Szegény magyar! tulajdon

Vérébe vert csapot,

Hogy rajta német és tót

Két fülre kacagott.

*

"Sok ami sok! megálljunk"

Kiált sors: "halld magyar!

Ezt mégsem így gondoltam."

S új alkuvást akar.

De a magyar föleszmélt,

Szégyennel homlokán,

Szivében mély keservek,

Haragtól fél pogány.

Lehányja régi bőrét

S pusztán, de ifjan áll,

Bevárni a csalárd sors

Honának mit ajánl.

Sors asszony a belépőt

(Tetszett az új legény)

Kéjtelve súlyogatta

Szemének mérlegén.

És szóla: "Mit kivánnál

Ifjú, hűségedért?"

"Semmit!" szólt eltökélten

A honfi: "semmi bért!

Asszonyszeszélyre többé

Hazám nem bizhatom:

Mit tenni hátra van még,

Magamra vállalom.

Kiolvasom szeméből,

Mi az, mit tenni kell,

S megváltom őt szivemnek

Legtisztább vérivel.

S élek, halok; de többé

Vak ámításaid

Nem fogják fátyolozni

E honnak napjait."

*

Azóta foly a munka

Jól, rosszúl, mint lehet:

A sors borongva néz el

A küzdő hon felett.

1846. március 7. előtt

* A zsidót nevezi a magyar szomszédnak.



MI BAJ?

Mi ok, hogy tégedet

Kell féltenem,

Mi kéne még neked,

Én nemzetem?

Földed bort és buzát

S aranyat ád,

Mégis szegény fejed

Szükséget lát.

Az arany kirepűl

Fejed felett,

Vad éhség néz veled

Farkasszemet.

Kit egykor gyűlölél,

Most kedvesed,

Még a pityóka is

Rajtad veszett.

És pénzed soha sincs,

Csodálatos!

Pedig még vized is

Aranyat hoz.

Gondolkozál-e már,

Mi adna pénzt?

Tégy mint más nemzetek:

Végy kölcsön - észt.

Szabadságod dicső,

De magtalan;

Üdv nem terem sötét

Árnyékiban.

Törvényid száma nagy,

Ki tartja meg?

Betegség ez a sok

Törvény neked.

És volna szép Dunád,

De berekedt,

Végén egy jó barát

Hurkot vetett:

Széles határod is

Görcsöt kapott

Mindinkább befelé

Vonogatod.

Mi lelt, beteg vagy-e,

Mi kéne még,

Mit adjon, hogy üdülj,

A kegyes ég?

Rosz gazda vagy, szegény

Jó nemzetem,

Gazdálkodásodat

Nem szeretem.

Kivánod ami nincs,

S nem kapható,

S mid van, kezed között

Olvad mint hó.

Hol a hű szorgalom

S szent indulat,

Emelni s védeni

Országodat?

Helyt adni másnak is

A jog terén,

S nem tűrni a jogot

Bitor kezén?

De mindez még sebaj,

Ha lelked van,

Ha lelked csábokért

Nincs áruban;

Ha lelked ébren áll

Jó s rosz napon,

Világol és hevít

Munkáidon.

Ha ezt is eladod,

Jó éjszakát,

Nincs isten, aki le

Tekintsen rád.

1847



SZÓZAT

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze;

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

"Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív

Hiában onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály

1836