I. ^[1]

Cigánycsoport lármázva bandukol
Végig a besszarábi pusztaságon.
Ott alszik a rongyos sátor alatt,
A vízparton, a zöld mezőn.
Szabadságvágya egyezik
Jó kedvivel, jó álmival;
A rozzant kordéhoz közel,
Mit a ponyva félig takar csak,
Ég a tűz. A család sütkérez.
A „turcsik” ott legelnek a gyepen.
Sátor mögött lánc nélkül hentereg
Az engedelmes medvepár.
Jámbor cigány munkás zajától
Élénkül a sík pusztaság,
Asszony dalol, gyermek zsivajg,
S az üllőn csattog a pöröly.
S leszáll majd rá az álom csendje
A bujdosó karavánra.
Ebugatás, lónyerités
Hangzik a csendben néha, néha.
A tüzek is kialva mind.
Béke uralg. A fényes hold
Ragyog le a derült magasból.
Egy ősz marad csak ébren sátorában,
Guggolva a parázs előtt,
Melengeti tenyereit,
S kibámul a nagy pusztaságba,
Melyet az esti köd bevon.
Ifjú leánya kinn bolyong
A puszta sík fenyéren még.
Vadon szabadsághoz szokott ő,
S akkor jön meg, mikor akar.
Már éjjel is lesz, lám a hold is
Elbúvik a felhők közé,
S Szemfira még se jő haza.
Meghűlt már rég az estebéd,
Az ősz apa sovány falatja.
De most csak ő jön! Lépteit
Kiséri egy ifjú a pusztán,
Idegen a cigány előtt.
„Nézd, szól a lány, itten hozok
Apám egy vendéget neked,
Itten találtam őt a pusztán
S meghíttam a mi sátorunkba.
Saját szabad kivánatából
Cigány akar lenni velünk.
Őt törvény üldözi; én védem őt.
És hű barátnéja leszek.
Alékonak hívják. Fogadja,
Hogy engem mindüvé követ.

ÖREG.

Örülök rajta. Hát maradj
Vendégül sátorunkba reggelig,
Maradj aztán is, hogyha néked
Úgy tetszik. Mindig szívesen
Megosztom véled kenyerem
És rongyos ponyvasátorom.
Maradj velünk, s osztozz velünk
A bujdosóknak kincsein.
Szegénység és szabadság kincseink.
Holnap hajnalban – itt a kordé!
Velünk együtt utazhatol.
Válassz mesterséget magadnak.
Foldozhatsz üstöt mint kovács,
Vagy járhatsz, hogyha jobban tetszik, a
Falukra medvetánchoz énekelni.

ALEKO.

Maradok.

SZEMFIRA

Így, most már enyém lesz!
Ki űzheti most tőlem el?
De már késő az éj. A hold
Letűnt. Ej szállt le a mezőkre.
Álmos vagyok, majd eldülök.

*

Virrad, halkan setteng neszelve
A vajda a sátor körül.
„Szemfira. Kelj már! Süt a nap!
Héj vendég! Ébredj! Keljetek
A „pelyhes” ágyból gyermekek!
A sátort bontják, nagy zsibongva
Verődik össze a csoport.
Mozgásba jön egyszerre minden,
A laptikák nyikorganak.
A horda átvonul a pusztán.
A rajkók a kosárban a szamár
Két oldalán. A férfiak,
Testvérek, lányok, asszonyok,
A véne, ifja mind siet
Egymás nyomát taposva, zsörtölődve
S cigánynótákat énekelve,
Amikbe medvemormogás
És lánccsörömpölés vegyül.
A tarkabarka rongyok, foltok,
S a meztelen purdék, dadék,
A csaholó kuvaszhad,
Hegedűszó, keréknyikorgás
Egymással összezagyvalítva.
Vad és szegény, de gondtalan
És életpezsgő zűrzavar
Távol a sápadt kéjmámortól,
S az élet lomha unalmától,
S egyhangú, mint a rab dala.