TARTALOM

FULKÓ LOVAG
A DEBRECENI KASTÉLY
AZ UTOLSÓ BUDAI BASA
A HUSZTI BETEGLÁTOGATÓK
A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA
KOMÁROM
EGY BÁL
A MEGVETETT NAGYSÁG
A MOCSÁROK REJTEKHELYE
A KIS SZÜRKE EMBER
A VÉGZETES HELY
A ZSOLCAI HŐS

JÓKAI - ÖNMAGÁRÓL

AZ UTOLSÓ BUDAI BASA

Vedd fontolóra, magyar nemzet, e történetet, mit előtted most leírok.

Sokat vétettél önmagad ellen, sokat bűnhődtél önmagad miatt.

Kerested a veszedelmet, és megtaláltad; elhajítottad magadtól a jó szerencsét, és nem találtad meg többet.

Terhedre volt a nagy hatalom, amit Mátyás király hagyott rád, alig vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd; sok embernek jusson belőle, senkié se legyen.

Mikor végveszedelemre esküdt ellenség jött határodra, akkor belháborút csináltál magadnak, abban vérzettél el.

Mikor eljött rád a válság napja, nem voltál rá készen; álmodból riaszta fel a jajszó. Egy hatalmas nemzet, mint te, egy maroknyi haddal jelent meg felkészült ellensége előtt; az ott elveszett, elhullott. Dicsőség legyen szomorú sírjaikon! Akik túlélték őket, irigyelhették tőlük a halál nyugodalmát.

A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét-lábát nagy urak szolgáinak, nagyságos úrnak hívta, aki ráütött.

Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell.

Szép nagy országát elosztották két darabra; egyik tartozott a római birodalomhoz, másik oszmán tartomány volt, a szép ősi címer a négy ezüstfolyóval kétfelé vala repesztve; egyik folyó ide szakadt, a másik amoda; a magyarnak csak a köztük levő véres mező maradt.

Erős, hatalmas ellenség tette nyakára vaslábát, akiket ő megragad, három kézzel ragadja meg (értve európai, ázsiai és afrikai hadait). És minden egyes keze erősebb volt, mintsem kiszabadíthassa belőle magát egy láncra fűzött rab.

És íme, a háromkezű óriás most kórágyon fekszik: beteg embert csináltak belőle az idők; végtagjait bántják gonosz gyulladások, egy-egy gyógyíthatatlan részt el-elvágnak belőle bölcs orvosai, s tanácsot tartanak élete fölött, s vitatkoznak - hátralevő napjainak számán.

Te pedig, magyar nemzet, élsz, és lélekben, gondolatban egészebb vagy, mint valaha voltál.

Haladsz csendesen, de biztos nyomon; megszűntél önmagadat gyűlölni, s ez nagy nyereség; tanultál hódítani erősebb fegyverekkel, mint vas és tűz; még azok is, akik szeretni nem akarnak, tudnak becsülni.

Emeld fel szívedet.

Múltad volt olyan, amilyet megérdemeltél, s jövendőd lesz olyan, amilyet megérdemelsz.

Nézz bele a történetnek e lapjaiba, s gondold meg azután: mi voltál? mi vagy? s mi légy?

Ezerhatszáznyolcvanöt tavaszán éppen száznegyvennégy éve volt annak, hogy Magyarhon fővárosát, Budát, Szulejmán császár elfoglalta. Azóta hat ostromot kiállt, nyolcvan oszmán helytartó nevével ismerkedett meg, s azon dicsőségben részesült, hogy a török történetírók által az oszmán birodalom városai között rang szerint tizediknek írassék. (Három első volt a három szultáni székhely, Sztambul, Drinápoly és Brussa, azután a három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a hasonlíthatatlan; majd Damaszkusz, a paradicsomként illatozó; Bagdad, az üdv hazája; ezután következett Buda: az iszlám védbástyája Európában, az oszmán birodalom zárja és kulcsa.)

A város külső alakja is inkább azt mutatja, hogy ez a török birodalom végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.

Az ötfelé osztott város részeit kősáncok és védpalánkok különzik el egymástól, a zsidóváros szűk, szemetes utcái közt emelkedik a török mecset, hosszú fehér minaretjével, a Duna-parton áll egy tömör ágyústorony, melyből falazott sikátor visz fel a felvárosba; a Mária-templom nyolcszögű tornyán kívül még hat mecset tornya tükrözi magát vissza a Dunában, s a vársáncok apró tornyain mind aranyos félholdak ragyognak. A várszögleti körönd (rondella) terét egy vastag épület foglalja el, sárgára festett réztetővel, ez a hadiszertár, pincéiben a lőporkészlettel.

Mátyás király palotája még áll, de a hatszori ostrom, s a török helytartók restsége miatt az is omladozik már. Itt csak a külső bástyákra van gond. Az ős épület falai azon módon vannak, ahogy az ágyúgolyók beléjük ütődtek: némely kapu félig el van már borítva a koronkint legördült omladványtól, a domborművek megcsonkítva, néhol pusztára leverve, a nagy levelű falfüvek közt látszik még néhol a dicsőséges címer: a gyűrűs holló; fölötte ott lengnek a basák lófarkas zászlói.

Az első bejáratnál valamelyik a sok helytartó közül pompás tornácot kezdett építtetni keleti ízlés szerint, akit aztán időközben lefejeztek, s a megkezdett mű félbemaradt, az ajtók és ablakok veresmárvány rámái még csak össze sincsenek a falakkal róva; úgy járnak rajtuk keresztül.

A legdicsőbb király pompás elfogadási terme most a csauszok őrszobájául szolgál; a szép freskófestmények, mik a főerények alakjait ábrázolák: a bölcsesség, mérséklet, bátorság, hit, remény és erő jelképei, azokba most szegek vannak verve, mikre a török katonák aggatják tarisznyáikat és burnuszaikat. Valamelyik ablak párkányára e név van késsel felkarcolva: "Izabella regina", a rajta ülő oszmánok papucsai nem koptatták még le egészen.

Az innen nyíló terem a legnagyobb a várban, hossza negyvennégy, szélessége tizennyolc lépés: az volt hajdan a trónterem. A padmalyra az égi állatkör jelképei vannak festve, a háttérben a négy oszlopon nyugvó boltozatos mélyedés, mely alatt a trón állt egykor.

E trónmélyedés kerek boltozatán van ultramarinnal festve az égbolt, ezüstcsillagaival abban az állásban, melyben volt Mátyás király születése órájában; körüle e latin sorok írva:

"Aspice MATHIAE micuit quo tempore REGIS,
Natalis Coeli, qualis utraque fuit."^[109]

Az átelleni mélyedés boltozatán hasonló égrajz más csillagállással; ez Ulászló trónra léptének óráját jelezi. Mind a kettőt belepte már a füst (itt sokat dohányoznak); alig látszik ki az eredeti szín, az apró csillagocskákon, s a mitológiai alakokon keresztül-kasul vannak írva a koránból vett mondatok, arab betűkkel, pirosan vagy aranyozva, miket a basák festettek oda.

Ez a terem a budai vezér nappali pipázószobája; itt ül alacsony kerek divánján a délutáni meleg órákban két vendégével; az egyik Ihánzáde Mehemed, a jeruzsálemi főimám, a másik Petneházy Dávid, fiatal kuruc vezér.

Abdurrahman, vagy mint rövidített névvel szokták hívni, Abdi basa, eredeti típusa a török fajnak; hosszúkás, barna színű arc, hosszú fekete szakállal; nyugodt, hideg tekintetű szemek; szenvedélytelen sastekintet. Az imám, a dervisek egyszerű szőrköntösében, a II. Szulejmán által annyira üldözött török misztikus költők egyike, arca csupa ránc, szemei mélyen beesve összenőtt szemöldei alatt, szakálla göndör, fehér, melynek havát itt-amott egy-egy fényes fekete szál zavarja még meg. A kuruc vezér könnyelmű, délceg fiatal arc és alak. Thököly után divatozott rövid, nyírott bajusszal, mely barnapiros arcához olyan jól illik; gesztenyeszín hajfürtei homlokon és kétoldalt hármas üstökbe csavarintva, ahogy a kurucok akkoriban viselték - az allonge-parókák dacára, miket gonosz betegség hozott magával divatul Franciaországból, a megkopaszított fejek takarójául.

A kerevet előtti szőnyegen áll egy nagy üveggömb, valami fehér nedvvel megtöltve. A gömbnek felül kis szűk nyílása van. Az imám térdelve áll a gömb előtt, egy kezében tartott fiolából koronkint valami sárga, sűrű, nyúlós nedvet csöppent az üveggömb nedve közé; a csepp egyszerre zöld színt kap, aztán mentől jobban ülepszik a gömb feneke felé, annál több színt vált, átmegy a kékbe, sötétlila színbe, míg végre a feneket érve, egészen pirossá válik, s mint valami veres felhő, marad ott libegve, s eközben mindenféle tüneményes alakzatokra oszlik szét, majd gomolygó füstfelhőket képez, mikből soktornyú városok emelkednek ki, majd zavargó atomokba szakad szét, mintha bomló hadseregek ütköznének meg egymással, s a kuszált káoszból apró vörös gömböcskék hullanak gyorsabban alá: tán idő előtt elhullottak fejei? Majd meg szép zöld ligeteket képez, sötétzöld erdőket, hajló pálmafákkal; keleti síkságot, tarka sátorokkal, mint egy valóságos tábor. E tüneményes jelenetekből aztán jóslatokat mondanak az azokhoz értők. II. Szulejmán szultánnak is ez volt legkedvesebb foglalkozása; de amióta Szilihdár aga lett a szeráji kegyenc, ki vannak tiltva a kabbalisták a szerájból mind, akik jóslatokat mondanak. Pedig ezen az úton sok igazat meg lehetett mondani a szultánnak; hanem az utóbbi évek óta jobb volt neki nem tudni, mit hozhat a jövendő.

Petneházy először vett részt e misztériumokban. Mint református és akadémiákon utazott ember, nem tartotta az egészet egyébnek mulatságos vegykémleti tréfánál, s ezt a meggyőződést nem is igen iparkodott titokban tartani. Neki sok szabad volt, mert vitéz kuruc létére szerették a török urak; sőt tán Abdi basa még azt is feltette róla, hogy egykor vejévé teheti. A fiatalember nagyon szerelmes volt Abdi basa egyetlen leányába, Tellibe; a basa tudta ezt, és nem bánta nagyon: vitéz és eszes ember előtt fényes út van nyitva.

Ihánzáde jósló figyelemmel nézte az üveggömb nedvében terjengő bűvészi alakulásokat, s beszélt belőlük Abdi basának egész komolysággal.

- Látod ezt a sárga kört, Abdi? Ez itt Buda várának a sánca; körös-körül kék recés felhők tódulnak feléje minden oldalról; ezek a keresztények seregei. Ostromra jőnek.

- De a sárga körön nem bírnak keresztültörni.

- Hétszer visszaveretnek! De most nézz oda, egy vörös vonal támad, mint egy hosszú kígyó a kék felhő között; az behatol a sárga körbe.

- De a feje ott szakad, s maga visszazsugorodik.

- Most ismét egyesül a fejével, s keresztül tör, az egész kör lángvörössé válik: a gyöngyök mind lefelé szállnak, felfelé egy sem. Meglátod, Abdi, hogy az idén elveszíted Buda várát, és nem menekül meg belőle senki, s te fogsz lenni az utolsó basa Budán.

Abdi basának egy vonása sem rándult meg e szóra.

- De el fogok esni vitézül?

Ihánzáde összevont szemölddel nézett az üveggömbbe.

- Az a cikázó csillag, mely legtovább ellenkezik a vörös felhő gomolyagában, te vagy. Lassan múlik el; azután egy világoskék csepp hull sebesen a fenekére; az te voltál. - Abdi fejével bólintott csendesen: helyeselte a magyarázatot.

Petneházynak nagyon mosolyoghatnékja volt azon, hogy két komoly, tekintélyes állású férfiú ilyen gyermekjáték felől olyan komolyan beszél. Megszólítá Ihánzádét:

- Hát én hol vagyok ott, imám? Nézz utánam, ha megtalálsz.

A dervis száraz, reszketeg ujjával odamutatott az üvegre.

- Te vagy ott annak a vörös kígyónak a feje: első fogsz lenni, aki a budai sáncokra mászik, s a magyar zászlót kitűzi rájuk.

Ekkor a kígyónak a feje másodszor is elszakadt, s cikázva hullt alá a bűvcsoportozatból. Ihánzáde hirtelen megrázta az üveggömböt, arra egy szürkés köd lepte el az egészet, melyben nem látszott meg többé semmi alakzat.

- Ha Allah úgy rendelte, legyen úgy - szólt Abdi megindulás nélkül.

- Úgy fog lenni - mondá rá Ihánzáde, s azzal felvette az üveggömböt, köpenye alá rejté, s a papucsait előkeresve a kerevet mögül, eltávozott.

Petneházy nem állhatta meg, hogy nagyot ne nevessen, mikor egyedül maradt Abdival.

- Mehemed apó egy kissé eszelős.

- Az eszelősökön Isten lelke van, fiam - felelt rá Abdi -, azokban idegen szellem lakik, akit nem jó megcsúfolni.

- Tán csak nem hiszed, amiket itt jósolt?

Abdi sokára felelt rá valamit:

- Valóban, Érsekújvár elvesztét is megjövendölé, és a Bécs alatti vereséget; megjósolta egy évvel előbb Ibrahim szultán trónról leestét. Sztambulban, ahol az emberek napfényben fürdenek, rémül tőle minden főúr; azért is kellett neki onnan eljönni ide, és Budát nem szabad elhagynia.

- De ha te mindent elhiszesz, amit ez mondott, akkor azt kell tenned, hogy engemet rögtön lefejeztess, mint aki szerinte első lennék Budavár falain.

Abdi basa nyugodt arccal viszonzá reá:

- Isten kezét senki se előzze meg. Ha te léssz az első, te léssz; ha más lesz, más lesz; azért ami meg van írva, ki nem lesz törölve.

- De ha most engem láncra veretnél, ugyebár, nem lenne semmi Mehemed jóslatából?

- Beteljesülne az mégis. Én pedig egy hajadszálát sem görbítettem meg, hanem ollyá tartalak, mint édes fiamat, akire rábízom a fejem őrzését, mikor alszom.

Petneházy forrón szorítá meg az eléje nyújtott kezet, s föltette magában, hogy rögtön utánamegy a dervisnek; számon kérendő tőle, honnan veszi e képtelen jóslatokat, amik olyan messze vannak a teljesülés lehetőségétől, mint az ég a földtől.

Petneházynak nem volt tovább maradása Abdi basánál; nyugtalan, izgékony kedélye sietteté Ihánzáde felkeresésére, kinek a Szent György téren levő templomban volt lakása; ez a szép, márványkővel kirakott templom egy része ugyanis török mecsetté volt alakítva, másik része pedig elfalaztatván, fegyvertárnak használtatott; a sekrestyében volt az imám lakása.

Petneházy sokszor ment már e templom udvarán és hosszú folyosóin keresztül, de sohasem tetszett neki oly felötlőnek, hogy a fülkékbe faragott mártíroknak le vannak verve a fejeik.^[110] A bolond török még az arkangyal lábai alatt heverő sárkánynak is letördelte a fejét, mintha az is valami szent állatjuk volna a keresztényeknek. Petneházynak máskor nem jutott eszébe, hogy felsóhajtson, mikor az eléktelenített bolthajtások alatt végigment.

Az imám nem volt szállásán, hanem a csausz, ki a fegyvertárra őrködött, mondá Petneházynak, hogy előre meghagyta neki, ha majd a fiatal keresztyén bég jőni fog, és kérdezősködik utána, küldjék hozzá a könyvtárba.

Tehát már azt is előre tudta, hogy Petneházy őt keresni fogja.

A kuruc hadnagy ment utána a könyvtárba.

Mátyás király világhírű könyvtára volt az: egykor a palota főtermében, melyet faragott tornácokon kellett körüljárni; fehér eres kék márványból voltak a falai; karzatait aranyozott oroszlánok emelték; hanem abban a teremben nem maradhattak a könyvek; egyrészt azért, mivel minden jövő-menő követ, tolmács és alkalmatlankodó idegen folyvást lopta a javát; a kurd őrök egypár ezüstpénzért a legbecsesebb kéziratokat el engedték cipelni; de nagyobb baja volt a könyvtárnak az, hogy amint egy ágyúgolyó valaha a réztetőt behorpasztotta, azon lassankint keresztülázott a padmalya, s a könyvekre csorgott az eső, úgyhogy mire észrevették, csupa penész és gomba volt valamennyi. Akkor aztán, hogy a maradékot megmentsék, kiszedték szép fehérre festett, aranyozott szekrényeikből, lehordták az alatta levő pincébe, ott halomra hányták, s ha jöttek kíváncsi német tudósok megnézni Mátyás király könyvtárát, oda vezették le őket; akik is aztán örültek, hogy mentől hamarább kiszabadulhattak onnan. Néha pecsétet is ütöttek az ajtóra, mikor valami babonás várparancsnok elhitette magával, hogy abban lakik a keresztények minden bölcsessége, amihez ha egyszer hozzáférhetnek, megint visszafoglalják Buda várát.

Mikor Ihánzádét a misztikusok üldözése napjaiban Budára száműzték, az lőn rábízva, hogy szedje rendbe Mátyás király könyvtárát, s ami Törökországot érdeklő iratokra talál, azokat válogassa külön, s küldje fel Sztambulba. Azt hitték, hogy e munkába majd belehal. Azonban már akkor a negyvenezer kötetből álló könyvtár alig állt négyszáz fóliánsból,^[111] az imám régen elvégezte a reábízott munkát, s sürgette hazabocsátását; azonban otthon szintoly régen el volt felőle határozva, hogy sohase lássa meg többé az "édes vizek palotáit".

Petneházyt egy őrt álló janicsár bebocsátá a vasajtón, mely a pince bejáratát őrzé, s onnan harminc lépcsőn levezeté egy alacsony bolthajtásos terembe, melynek dohos szagát dohányfüsttel iparkodott elverni a benne dolgozó imám.

A félablak nem adott annyi világot kívülről, hogy a mécset nélkülözni lehetett volna; nappal is ott égett az Ihánzáde asztalán, ki az ifjú kurucot látta jönni, s megkínálta, hogy üljön le kerevetére, meghagyva a janicsárnak, hogy amíg együtt vannak, senkit se bocsásson be hozzájuk.

Mikor egyedül maradtak, Petneházy szemrehányásokat kezde tenni az imámnak.

- Tudod-e azt, kedves barátom, hogy te engemet a mai hókuszpókuszoddal a legbolondabb galibába hoztál? Én nem hiszem a jóslatodat, te magad sem hiszed; de hitelt ad neki Abdi; s ha most ő nem szeretne engemet annyira személyesen, könnyen megérhetném tőle azt a tréfát, hogy a fejemet a tenyerembe téteti.

Az imám keserű gúnnyal tekinte a könnyűvérű ifjúra.

- S bizonyos vagy-e afelől, hogy Abdi basa azért, amiért olyan nagyon szeret, egy este nem adja ki a parancsot, hogy másnap reggelre lemessék a fejedet, ha eszébe jut tőled félni? Ó, én sokkal kedvesebb fejeket is láttam már a földön végiggördülni, amiknek homlokát azelőtt egy órával a szultánok csókolták.

- No, annyival inkább veszedelmes helyzetbe hoztál bolondos jóslatoddal. Én itt most amiatt szüntelen az életemmel játszom.

- Nem fogsz vele játszani, ne félj!

- Hogyan nem?

- Mert el fogsz szökni Budáról három nap alatt, s nem jössz vissza másképpen, mint ahogy mondám: "fegyverrel a bástyarésen".

- Hogy én három nap alatt elhagyom Budát? Azt nem éred meg, jó imám. Először is: már egyszer kuruc vagyok, s hozzátok vagyok kötve, itt kell győznöm, innen várok minden jót szegény népemre; másodszor meg - szerelmes vagyok az őrülésig.

- Ami a csillagokban van írva! - szólt Ihánzáde ihletett arccal.

- Ne állj nekem elő csillagokkal, imám; én kálvinista vagyok: amit hiszek, azt erősen hiszem, hanem azután erős dolog is velem valamit elhitetni. Előttem az auspiciumok,^[112] konstellációk,^[113] horoszkóp^[114] felállítása, szellemidézés mind szemfényvesztő mesterség; jó megcsalni vele a köznépet meg a nagyurakat, de felvilágosodott ember arra nem ad semmit. Én pedig, tudd meg, hogy Wittenbergában jártam akadémiákon; azért én bizony a török jövendöléseiteket sem hiszem, akár az abadir^[115] mondta is azokat neked, akár a takimi vekaiból^[116] olvastad, akár el hagytad magad temettetni félholtan, s ismét felásatni, hogy azalatt a másvilágon a prófétával beszélj. A jövendőkbe nem láthat be emberi lélek, mert az a teremtő titka.

Ihánzáde figyelmesen hallgatá a fiatal protestáns szavait, s néha helyeslőleg inte rá fejével.

- Igazad van, fiam. Az abadir, a magától író nád, a takimi vekai: mind szemfényvesztés, a csillagokban nincsen semmi írva; az eltemetett dervis álomitalt vesz be, attól lesz tetszhalott; a kettős látás nem egyéb, mint két embernek összebeszélése, hogy ha a kérdező mondatát ez vagy amaz igével végzi, amannak mit kell rá felelni; mikor a pergamenre hintett fekete porzó a kérdező szavára egyszerre elkezd betűkké alakulni, s feleletté válik, az nem egyéb, mint vaspor, mit egy rejtett mágneshegy a pergamen alatt járva, emberi akarat után alakít.

- Tehát csak játék.

- És mégsem játék; a meztelen igazmondás olyan utálatos alak, amit meghajigálnak sárral, de ha beburkolják a jóslatok titkos fénykörébe, bejárata van a császárok és padisák palotáiba is. Mikor a becsületes emberek, az igaz férfiak, mindnyájan száműzettek a szerájból, vagy az eunuchok parancsára éjszaka megfojtattak, hogy a nagyoknak, a hatalmasoknak ne legyen többé, aki igazat mondjon, aki a szultán kezét megfogja, midőn azt saját országai vesztére felemeli, akkor nem volt más eszköze az igazságnak, hogy szavát hallassa, mint a hazugság palástját venni fel magára. Ki mondhatta volna meg Ibrahim szultánnak, hogy mik történnek egész országában, aki szerája belsejében, nyusztprémmel kivert szobákban ezerötszáz rabnő énekétől, bortól és ámbrafüsttől ittasan hevert, s mikor kiment a városba, az utcákon embernek nem volt szabad látszani sehol? De a Mehlewi mégis odaveté magát lova lábaihoz, s beszélt hozzá; és nem bántották, mert őrült. S ha a két Khaszéki szultána közül valamelyik, tán a Szadzsabaghli (a felkötött hajú) vagy a kegyenc rabnők, a Shekerpara vagy a Shekerbuli (cukorfalat, cukorlabda) unták magukat, s játékul, mulatságból bebocsáták a vén dervist, ki az abadirból rejtélyes jóslatokat tud nekik mondani, akkor a szultán is odajött, ő is mondatott magának jövendőt. S a szemfényvesztő olyankor nem saját hasznáért beszélt, hanem a közromlás miatt. Ez úton sok veszély elhárult az oszmán birodalom felűl; sok rossz ember végét érte; a jósok, a verseket író bohócok sok kegyencet megbuktattak, kiknek a dívántanács minden gyűlölete még csak fejfájást sem okozott. A szultán egykori kegyence, a szilihdár aga, végre meg akará törni e rejtélyes befolyást, mely egyedül volt ránézve veszedelmes. A költőket, kiknek csípős verseit a szerájban oly örömest olvasák, száműzeté Sztambulból; a jósokat a Jedikulába vettette; a kitűnőbbeket megfojtatá, s a rabnőknek nem volt szabad többé a jóslatokkal foglalkozni. A szultánnak azt mondták, hogy ez csak játék, mely hozzá nem illik, mert csak gyermekeknek és tudatlanoknak való. A siket lelkű bohócok felvilágosodásról beszéltek a bölcsek ellenében. Mi elmentünk száműzetésünk helyeire; a kegyencek nem hallják jóslatainkat többé. De hallják, ami azoknál rettenetesebb: a jóslatok beteljesültét! Elveszett Érsekújvár, elveszett Esztergom; mit mi Dsigerdilennek neveztünk, keresztények szívét átjárónak, az most ránk nézve lett Dsigerdilen; elvették tőlünk Vácot; tavaly megostromolták Budát, s a basa a védvívásban lelte halálát. Ezt meghallják Sztambulban is, s valahányszor egy ilyen rémhírt hallanak, utána mondják: ezt megjósolá Ihánzáde Mehemed! - s mindannyiszor egy kegyencnek a feje aláhull, mindaddig, míg egy van, aki Ihánzáde és a padisah szíve között áll.

- Ebből annyi kiderül, hogy a jövendőmondás nálatok szép és üdvös intézmény, de még az nem, hogy igaz dolog-e s legkevésbé az, hogy minek keversz te engemet bele, mikor én nem vagyok a szultánodnak se kegyence, se fővezére.

Ihánzáde hagyta beszélni a tüzeskedő ifjút, nem vágott szavaiba.

- Édes fiam, ha az ember csak azt tudná, amit szemeivel lát, akkor a kutyánál valamivel alávalóbb állat volna, mert az megérzi a földrengést előre, és elfut világgá. Az embernek ilyen ösztöne nincs, de van helyette esze. Aki ötven évig a magas kapu udvarában élt, ki tolmács volt sok ideig a dívánnál, s Európa minden hatalmasságánál levő főurakkal, tudósokkal ismeretséget kötött, aki tudja, hol és mi végre, ki ellen és mi mellett kötnek szövetséget: annál sem hazugság, sem csudatétel, ha évekkel előre biztosan meg tudja mondani, minő országos változások fognak történni a világon. Nem kell álomlátás hozzá, hogy tudjam, mi történik Sztambulban és Edrenében. A szultán történetírója, Abdi, nem jegyzé-e fel napról napra azon eseményeket, amiknek kimaradhatlan, gyermeke a jövendő? Ha egy terhes nőt látsz, nem meg tudod-e jósolni, hogy gyermeket fog szülni, s ha apja szerecsen volt, nem megmondhatod-e előre, hogy gyermeke mulatt lesz? Ilyen terhes anya az idő, és a születendő jövőnek éppen ilyen fekete apja van. Az oszmán birodalom belül régóta rohad már, és ellene régóta szilárdul össze egy ellenséges hatalom a világ minden keresztényeiből; ízről ízre fogják rólunk letépni a hatalom karjait, miket dicsőbb elődök növesztének a törzsre. De ez javunkra válik. A szerencse, a gazdagság, a fényűzés elpuhított bennünket; mindenki csak saját gyönyörűségére gondol; kell hogy nagy csapások érjenek, hogy saját kapuinkon dörömböljön az ellenség vaskeze; hogy felébredjünk az átkozott álomból, melybe a kéj, a mámor süllyeszte mindenkit; mert míg egy kéjpalota van az édesvizek mellett, addig nincs gyógyulás az oszmanlik számára; de majd ha a padisah ismét rászorul arra, hogy azon a tevebőrön üljön, melyen Omár kán aludt a pusztában, akkor ismét új nap fog sütni Törökországra.

Az öreg dervis egészen tűzbe jött e szavakra; éppen ilyen szavakért húzták karóba azelőtt egy héttel Mohamed Lárit a Valideh kán előtti téren. A szultán lóhátról nézte a kivégzést, s hallotta, mit beszélt hozzá a rajongó.

- Édes fiam - folytatá az imám -, Bécs felszabadulása óta nekünk nincs maradásunk Magyarországon többé. A háromkezű birodalom most nem három karral támad, hanem három karral védi magát. A karok még erősek, de a fő, de a szív rossz, erőtlen. A hadsereg virága nem harcol, hanem Sztambulban lázong; vezéreket, ulemákat emelget és buktat: ki hogy fizet. A főpapok versenyeznek a basákkal a fényűzésben, a rabnőkkel való mulatásban, a nép zsarolásában; maga a mufti, sejk Vani, megy rossz példával elöl. Egyszer, midőn arról prédikált a népnek, hogy a korán szerint kárhozatba jutnak azok, akik igazságtalanul szerzett vagyonból rabnőket, nyalánkságokat vesznek, megkérdem tőle: "Hát te magad nem igazságtalanul szerzett vagyonból vásárolsz-e?" Nevetve felelt rá a mufti: "Az nem úgy van; én ha rabnőt vásárlok, hitelbe veszem; tehát azzal a pénzzel még tartozom, amin vettem, csak később szerzem azt meg; tehát az írás szavai ellen semmiképp sem vétek." Hát maga a szultán, a birodalom feje? Egy olyan fő, melyben nincs gondolat. Egész életét vadászatban tölti; egész hadseregek indulnak ki vele dámvadakat, medvéket hajtani, s estenden Abdinak azt kell jegyezni, hány vadkant és szarvast ejtett el a szultán saját kezével. Ez üres, lélektelen hajszát félbeszakítja néha egy ünnepély, mindenféle oktalan alkalomra; például: ha a Validehnek egy tulipánja kinyílt, ezt meg kell ünnepelni egész Sztambulnak. Ilyen eseményekből áll most az oszmán birodalom története, mit Abdi az utókor számára megír. "Nyújtsd mosdótálamat, Abdi! - A szultán megmossa kezét szappannal. - Írd fel a történetkönyvbe, hogy én megmostam kezemet szappannal." Ilyen nagy dolgok vannak ez évben fölírva Törökország történetében. Egy napon kérdezé a szultán Abdit: "Mi van ma beírva a naplóba?" "Valóban - szólt a történetíró -, mai nap semmi sem történt." Erre Mohammed felkapott egy dsiridet,^[117] s hozzáhajítá, hogy a dsirid hegye végighasította Abdi vállát. "No, mármost van mit beírnod a naplóba: történt valami." És ugyanazon napon történt az, hogy az oszmán hadat kétszer megverték, tengeren és szárazon.

Petneházy gondolá magában: ez ugyancsak malecontetus^[118] egy vén török, aligha valami ivadéka magyar nem volt.

- Hanem hát lásd, kegyes imám, énnekem semmi bajom a te bajoddal, nekem a szultánod nem szultánom, én nem akarok Sztambulban dívántanácsnok lenni, sem szandzsákfőnök a tartományokban; én nem verekszem Törökország jóvoltáért, hanem harcolok a magam hazájáért, s minthogy ti is éppen az ellen harcoltok, aki ellen én, így találkozunk egymás oldala mellett, de sohasem egymással szemközt. A basák, kik fegyverszövetségeseink, nem kedves emberek: de legalább őszinték a gorombaságig; amit meg lehet fogni, azt elveszik, de a láthatatlanokhoz nem nyúlnak; s azért, amit hiszek, vagy nem hiszek, nem visznek gályákra.

Ihánzáde e szókra felállt vánkosáról, és egy vasládát felnyitva, abban egy csomó penészes iratot mutatott Petneházynak.

- Itt vannak Mátyás királytok s a budai kormányzó basák irattárának legtitkosabb okmányai. Olyan levelek, amikről, ha kibeszéled, hogy szemeiddel egy pillantást vetettél beléjük, az elég lesz arra, hogy a magad fejét és az enyémet elveszítsd; de meg kell látnod őket, hogy megtudd, mit jelent rátok, magyarokra nézve a basákkal való szövetség. Ím, itt ez összekötött könyvbe vannak foglalva a Mátyás király és Dsem herceg közötti alkudozások. Ez volt az alkalom, hogy a magyar a török nemzettel egy kalap alá kerüljön, mint van egy részben most. A borítékra Mátyás kezével látod felírva e sorokat (minő erőteljes vonások!): "Aki ellenségével szövetkezik, saját testébe veri a kést." Emitt vannak Kara Musztafa levelezései egy római birodalombeli nagy államférfiúval; csak az aláhúzott vörös sorokat lásd, amik ezen kezdődnek: "Legyen a magyar a cethal gyomrában, de egy helyen: s nem fogja semmi megemészthetni; de osszátok kétfelé, s tegyétek két külön paradicsomba, és el fog veszni!"

Sok volt ott még megírva, mik új dolgok voltak az avatatlanok előtt, de miket Petneházy csak vállvonva hallgatott.

- Mind tudom én ezeket, Mehemed; én sohasem reméltem semmi jót a török barátságból, de tudod, van egy elv, ami néha dühödt ellenfeleket is egy sátor alá hoz; ezt így hívják, hogy "idem nolle" (ugyanazt nem akarni). Ez tart bennünket itt; ha az betölt, akkor következik a határozottabb jelszó. Akkor különválunk, de addig maradunk. Látod, nem vagyok kevésbé őszinte, mint te vagy. Titkaimat mondom ki, amikre nagyon jó ez az ölnyi vastag boltozat itt.

- És ha ezeket a titkokat már tudnák az oszmán főurak is? Ha jól tudnák azt, hogy a magyar nem harcol a római császár seregében levő magyarok ellen, sem azok őellene; hogy a magyar segédcsapatok, ahonnan csak lehet, elkésnek a csatából, miben a török fogyasztja magát!...

- Azt mondanók rá: nem igaz, fényes példák igazolják az ellenkezőt, s helyén maradna mindenki.

- Egy bizonyos napig.

- Az ítéletnapig.

- Azt mondtad, hogy őszinte vagy, azt mondtad, hogy kálvinista vagy; egyik sem vagy! Van egy jel, melyre mindnyájan meg fogtok futamodni a török táborból. Midőn vezértek, a mindnyájatoknál eszesebb és merészebb Thököly, utoljára hadnagyait összehívá, nem azzal vált-e el tőletek: "A török holdja fogyóban van, félő, hogy veszteségeinek okát bennünk találandja, én közéjük megyek bűnbak gyanánt, de ti vigyázzatok arra, ha hírét halljátok, hogy engemet valahol elfogtak: akkor mindenkinek ott jobb, ahol a bőre nem ázik." Nem ezt mondta-e Thököly?

Petneházy bámulva intett fejével igent. Valóban így volt.

- No tehát, tudd meg, hogy Thökölyt négy nap előtt elfogatá a nagyváradi basa, s fogva küldé Isztambulba, te pedig el fogsz szökni Budáról még ez éjjel.

Petneházy könnyű vérét nagyon megzavarta ez az utolsó hír. Szeretett volna benne kétkedni, lehetetlennek találni, hogy Thököly Imrét, kit maga a szultán tett királlyá, magyarok fejedelmévé, most egy török szeraszkier^[119] elfogja, és láncokba veresse; azonban jól tudá, hogy Ihánzáde a szüntelen kóborló mehlevi dervisek útján mindenről, ami a török birodalom határai között történik, jól szokott értesülve lenni, és utoljára: a török rendszer mellett ez sem volt lehetetlen, kivált miután a szeraszkier Sátán Ibrahim s a nagyvezír Fekete Ibrahim Thökölyt személyesen, a magyarokat pedig általában gyűlölték.

Azonban, hogy efelől bizonyosabbá legyen, visszament Abdihoz, kire fél órát várakoznia kellett, míg a fürdőből kijő; azalatt szóbeszédbe elegyedett az előszobában ácsorgó csausz tisztekkel, s szóba hozta, ha nem kapott-e a basa Nagyváradról valami üzenetet. Azok közül egyik azt felelte, hogy onnan nem, hanem Egerből. Rosszkedve volt-e, vagy jó az üzenetvétel után? Bizony nagyon rossz.

A kijövő basa azonban most is szokott atyai nyájasságával fogadá Petneházyt, mint szokták szíves atyák fogadni leányuk bevallott szerelmesét, akiben ők is meg vannak nyugodva. Behívta magához alvószobájába, és szokás szerint kávét, s pipát adott neki.

Petneházy többször megkísérté, hogy Thökölyre vigye a beszédet, de a vén török vezérből e tárgy felől nem lehete választ kicsalni. Úgy tett, mintha ő tudna erről legkevesebbet, s segített ő is találgatni ifjú vendégének.

Egyszer aztán azt kérdé tőle Petneházy:

- Mi hír Egerből?

Erre a kérdésre ráncba vonult a basa homloka, látszott rajta, hogy ez a kérdés bosszantja.

- Bizony, fiam, Egerből rossz hír jött. Ismerted a kassai kuruc parancsnokot, Petróczyt?

Ez Petneházynak testi-lelki barátja volt; azonban a török légkör annyira hatott már az ifjú lelkére, hogy jónak látta némelykor nem tudni azt, amit tud.

- Nem ismerem - felelé közönyösen.

A basa gyanúsan nézett szemei közé; kávéját megkavargatá, egyet szürcsölt belőle fogain át, s hosszú vártatva kimondá:

- Ez a hitszegő kutya átadta Kassát a római császárnak.

Petneházyt ez a hír nagyon megrendíté: alig bírta elrejteni fölindulását; hogy Petróczy, az elégületlenek legszívósbika, feladja a rábízott Kassát, Felső-Magyarhon kulcsvárát, a protestáns felek első védbástyáját: ez több, mint árulás, ez árultatás! Most már bizonyos, hogy Thököly el van fogva, hogy a török porta a magyarokat amilyen magasra felemelte, olyan magasról ejtette le. Petneházynak minden csepp eszére szüksége volt, hogy megzavarodását eltitkolja; most már ugyancsak örült rajta, hogy eltagadta Petróczyvali barátságát. Ő is elkezdte azt hűtelennek szidni a basa előtt.

- Mit fog majd erre Thököly mondani?

A basa megveregeté fiatal vendége vállát bizalmasan, s azt felelé rá:

- Ezt majd megkérdheted tőle nemsokára magad.

Petneházynak erre a válaszra olyasmi jutott eszébe, mintha Thököly ezóta már a magas mennyekben lehetne, s rövid nap alatt neki is utána kellene menni. Mégis több magyarázatot akart hallani.

- Hogyan gondolod ezt, Abdurrahman?

- Úgy, hogy Thököly ezóta Sztambulban van, és rövid időn téged is oda foglak küldeni.

"Értem, a fejemet" - gondolá erre magában a kuruc vezér.

Késő este volt, midőn Petneházy odahagyta Abdi basát. Nyugtalansága nem engedte szállására menni, mintha érezné, hogy ott legkönnyebben rátalál minden veszedelem. Egy hosszú mellvédes sánc vezetett végig a vár keleti oldalán, melynek egyik végét a hajdani királyi vadaskert zárta el; a kuruc vezér ide jött ki fejét szellőztetni.

Innen a Dunára és a rákosi rónára lehete látni, jobbról a Csepel-sziget, balról a Margitsziget, átellenben a gödöllői halmok adtak nyugvópontokat; Petneházy azt hányta-vetette magában, vajon a Csepel-szigeten át vagy a dunai molnárok segélyével Óbuda felől lehetne-e biztosabban menekülni Hatvan felé. A dunántúli rész felé nem tanácsos, mert még ott tele van kóbor török hadakkal minden vármegye, s a palotai és veszprémi agák portyázói hamar kézre kerítik az embert.

Csak az a kérdés, hogyan lehessen észrevétlenül eltűnni a várból. Minden kapu zárva, a külső kapukon kettőzött őrszemek járnak, minden óranegyedben hallani tábori jajkiáltásaikat: "Jekdür Allah!" (Egy az Isten!) Egy kis merészség és leleményes ész azonban könnyen segít; a vadaskert ajtaja nyitva van, azon keresztül lehet menni, annak belső fala nagy fügefákkal van bevonva, azoknak a rostélyzatán fel lehet kapaszkodni a fal tetejére, a fal párkánya aztán lépcsőzetesen hanyatlik egész az alvárosi sáncig, onnan pedig csak egy jó ugrás, s az ember meg van mentve.

Hogy a vadaskert ajtaja nyitva van, ó, azt Petneházy nagyon jól tudta, mert hiszen a szép Telli most ott várakozik rá; ő szokta kedvese előtt e kis ajtót nyitva hagyni, mikor mindenki aluszik a várban. Hanem ezúttal nem volt szándéka Petneházynak a szép Telli ragyogó szemeiben vizsgálni a csillagokat, sőt inkább nagyon örült annak, hogy az egész eget bevonta valami bárányfelhő, s az éj kezdett bizalmas sötétté válni; amint az ismeretes ajtócskán belépett, gondja volt rá, hogy az ne nyikorogjon, azután meg szép óvatosan lappangott végig a szőlőrácsozatos fal mellett, lépteire is vigyázva, hogy zajt ne üssön. Ha Thököly is így megérezte volna egy nappal előre a bajt, most nem ülne a Jedikulában.

Mátyás király híres vadaskertje már akkor csak név szerint volt vadaskert, őzek, vadkanok, aranyfácánok kipusztultak abból, csak az apró fehér tengerinyúl szaporodott el, az futkosott minden lépten párosával Petneházy előtt, akinek most nem sok gondja volt rájuk, sem pedig arra, hogy a kioszk, melyben Telli vár rá, belül mind ilyen fehér tengerinyúlprémmel van kiszőnyegezve, még az oldalai is.

Már elérte a fügefa rácsozatot, midőn a kert belsejéből megcsendült egy ismeretes dallam, egyike azon szép török gázeleknek,^[120] miket a sirászi hölgyek olyan bűbájjal tudnak énekelni, hogy egész éjjel nem bír tőlük aludni, aki hallja. És Telli sirászi leány volt.

Erre a dalra szétrepült minden józan gondolat Petneházy fejéből, elfeledte félelmeit, szökési tervét, Thökölyt, Abdi basát, a Jedikulát és a selyemzsinórt; visszafordult, félrenyomta a süvegét, és bokrokon, virágágyakon keresztül sietett a kioszk felé.

A leány meghallotta a léptek csörtetését, és eléje futott, egy tövistelen sárgarózsabokor alatt találkoztak össze; azt a csókot, azt az ölelkezést ki tudná megszámlálni!

Tellinek nagy fekete szemei voltak, ezek még a sötét éjszakán át is tudnak ragyogni; piciny, gömbölyű ajkai: ezekre is rá lehet ismerni, bármilyen sötét az éj; de amiről még a kriptában is meg lehetne tudni, hogy ő az, az göndör, rövid haja volt, melynek puha selymében dúlni szerelmes ujjakkal olyan gyönyör! Nem tudom, jutott-e eszébe Petneházynak e percben a sírbolt, ahol olyan sötét van.

- Olyan sokáig várattál magadra - feddé a leány; forró ölelése bizonyítá, hogy a várakozás nehéz volt.

- Atyád tartóztatott vissza, Abdi basa.

- S te az apáért elfelejtetted a leányát. Beszéltetek háborúról, vezérek cselszövényeiről, elveszett várakról, megbukott főurakról; ezek tégedet érdekelnek nagyon, jobban, mint Telli szerelme, Telli dalai, Telli csókja.

Petneházynak nehéz is volt meg könnyű is e vádra megfelelni. Csókkal könnyű, szavakkal nehéz.

- Aggasztó hírek érkeztek atyádhoz. Magyar vezérek estek fogságba, mások átpártoltak a labancokhoz.

- Tudom - szólt Telli -, nekem is mondta ezeket atyám. Még többet is mondott, amit neked csak holnap fog tudtul adni; amit pedig éntőlem még ma tudsz; mit adsz érte, ha megmondom?

- Magamat.

- Azzal ne tréfálj; mert ha el találom fogadni, nagyon nehéz sorsod lesz, akkor nem lesz szabad tőlem eltávoznod soha, és akkor nem várakoztathatod Tellit magadra fél éjszakán át.

- Jól van, neked ajándékozom.

- Tudod jól, hogy csak cserélsz. Még jobban is megtudod. Atyám a délesti órákban, hogy rossz hírei jöttek, odahítt magához, s azt kérdé tőlem, hogy akarok-e nőd lenni. Gondolhatod, mit feleltem. Elmondá, hogy a kuruc vezérekkel elégedetlen a díván, s rövid idő alatt nagy változások fognak történni, s hogy egy emberre van szükség, akiben a magas kapu megbízhatik, akinek vitézsége, hadvezéri ismerete bizonyos, és az senki más, mint te vagy. Szulejmán basa nagyvezír kérdést tett atyámnál, hogy kit ajánlana a magyarok közül Thököly helyére, s ő tégedet nevezett meg; két nap múlva várja vissza a kinevezési fetvát.^[121] Látod, Telli mennyire bízik benned; Telli elárulja neked, hogy három nap múlva nagy úr leendesz, a nagyúr kegye által első embere Magyarországnak; ezt Abdi basa el akarta titkolni előtted; elébb azt akarta, hogy légy férjem, attól tartva, hogy ha magas polcodon fogsz állni, Tellit akkor kicsinyleni fogod; de én nem félek ettől, s kezedbe adom titkodat; ha szeretsz, csak szívemért szeretsz.

Petneházy szíve megtölt mámorral. Amiket Telli beszélt, azok részegítő dolgok voltak; ki ne ittasult volna el beléjök?

- Abdi basa keresztyén szokás szerint akar bennünket összeesketni. Ma este felhívatta a hamzsabégi lelkészt, két óráig tanultam tőle a hiszekegyet és miatyánkot; meghallgatod-e?

Petneházy odavette ölébe a leányt, ki ájtatosan összetéve kezeit, mondá el előtte a hitformát és az Úr imáját egész a megkülönböztető végszókig: "...mert tied az ország!" - amiről a reformátusok egymásra ismernek.

A kuruc vezér összecsókolá a szép török leány imádságos ajkait; s azontúl sem Ihánzáde bölcs jóslatai, sem társainak balesetei nem jutottak eszébe, csak arra hallgatott, miket beszél előtte a szép Telli, hogyan fog ő valódi magyar nő lenni, kit nem férje őriz, de erénye, ki nem játékszere, de hitvestársa szerelmesének, és hogy mindez milyen közel van...

Már hasadt a hajnal, mire Petneházy a vadaskertet újra elhagyta.

Másnap reggel felkereste Ihánzádét Petneházy a könyvtár pinceboltjában.

- Csodálkozol, ugye, hogy még itt látsz?

- Szerelmetes fiam, én semmin sem csodálkozom; én azt mondtam, hogy ma fogsz elszökni, nem tegnap.

- Pedig látod, sem ma nem szököm, sem holnap; hanem itt maradok.

- Ne úgy mondd, édes fiam! "Itt maradtam" - ezt mondhatod. De az, hogy "itt maradok", az a jövendők árnyékában van, s azokba te nem látsz. Tudom nagyon jól, hogy miért maradtál itt. Tellivel találkoztál, vele beszéltél, enyelegtél; tele vagy az ő szemeinek tüzével. Tellinek igen szép, édes hangja van, azoktól nem hallod a szót, amit egy fejed fölé lehajló láthatatlan ajk, hozzád közel, beszél; elfelejtesz miatta minden veszélyt, bánatot, ami tégedet és hazádat fenyeget. Igen jól van. Azért ami meg van írva, az meg van írva; de jusson eszedbe egyszer, majd mikor erényeidnek, hős szívednek jutalmát várod, és - nem kapod meg, hogy ez büntetés rajtad, amiért egy időben az asszony miatt elfelejted a férfit.

- Ne vádolj, imám; hallgasd meg elébb, amit nekem Telli beszélt.

- Édes fiam, nekem abból nincs mit tanulnom, amit te tudsz. Tartsd meg magadnak. Nektek van egy hosszú hitformátok, melyben elmondjátok, hogy miben hisztek: egy Istenben, Szentháromságban, bűnbocsánatban, örökéletben; pedig mindezekben összességgel nem hisztek annyira, mint az asszonyok szavában. Nálunk ez a hit nincsen. A muzulmán őrzi az asszonyt, s nem hisz a beszédének. Tegnap este, mielőtt Abdihoz mentél volna, a basa háremében felkeresé leányát, Tellit, ki gyermekei közt első kegyence. Ez parancsol a többinek, még anyjának is, aki különben egy tudatlan sirászi rabnő; senki sem ügyel rá. A basa ölébe vonta leánykáját, s azt mondá neki, szép borzas haját még jobban felborzolva: "Kedves leánykám, szemem fénye, holnap reggel férjednek fejét vétetem."

- Micsoda férjének? - kiálta közbe Petneházy.

- Éppen ezt kérdezte Telli is: "Micsoda férjemnek?" Abdi elnevette magát (háremében nevetni is szokott): - Kicsiny leánykám, lásd, én jól tudom, hogy te Petneházyval titokban megesküdtél, nejévé lettél; magától a rabnőtől tudom, ki téged minden éjjel ki szokott bocsátani a háremből a vadaskert felőli ajtón; te magad mondád el neki.

- Minden éjjel? - kérdé szorongó szívvel Petneházy.

- Ne az jusson eszedbe, hogy "minden éjjel"; hanem az, hogy fejedről beszél valaki.

- De az nem igaz; én hetenkint egyszer szoktam vele találkozni, egy rövid órára, és lelkemre mondom, e találkozás oly tiszta volt, mint mikor a napsugár és a harmat találkoznak.

- Az mindegy: a bölcs ezt nem kérdezi. Telli lesütötte szemeit, midőn apja azt monda, s nem tagadott semmit. "Kedves leánykám, férjednek meg kell halni." Telli azt kérdezé: "Miért?". "Mert áruló" - felelt a basa. "Mit vétett?" - kérdé Telli. "Még nem vétett, de majd véteni fog." "Kár érte, mert igen szép ember - mondá Telli -, ne ölesd őt meg holnap; hadd éljen még egy hétig." "Sokat kérsz - mondá a basa -, annyit nem adhatok: de ha még gyönyörködni akarsz szép szemeiben, engedek egy napot és két éjszakát, egy napig, két éjszakáig nem öletem meg; addig örüljetek egymásnak." - A dervis vállára ütött a bámulva hallgató Petneházynak. - Kedves fiam, az egyik éjszaka már letelt!

Petneházy felrezzent ámulatából.

- Ez mese. Álmodtad ezt, elámított valaki, akitől hallád. Hiszen ha Abdi azt hívé, hogy Telli nőm, hogy bízta volna rá azt a titkot, hogy engem meg akar öletni, azzal az engedéllyel, hogy engemet még azután többször láthasson, velem beszélhessen? Hisz azt csak képzelheté, hogy egy szerető hölgy figyelmeztetni fogja kedvesét e veszélyre, mely feje fölött függ, s azon lesz, hogy őt megszöktesse onnan, ahol fenyegetik?

- Pedig teelőtted Telli nem árulá el e titkot, ugyebár? Egészen más dologról beszéltetek. Dicsőségről, sztambuli útról, kitüntetésekről, aztán boldog szerelemről, vidám családi körről, amikben a keresztények annyi költészetet találnak. Telli mosolygott, Telli szemei ragyogtak, Telli boldog volt; tehette volna-e ezt, ha az igaz volna, hogy Abdi basa két nap múlva le akarja Petneházyt fejeztetni? Tudna-e ily képtelenséget összerímezni valaki? Ugyebár?

- Úgy van. Ezt magyarázd meg.

- Szerelmes fiam: a süketnek éles szemeket adott az ég, hogy lássa, amit meghallani nem bír; a vaknak finom hallást, hogy pótolja szemeinek látását; de te vak is vagy, süket is vagy; neked érezned kell; ütést kell érezned, kemény ütést, hogy magadhoz térj. Legyen meg az is. Jöjj el ma este, mikor a müezzin másodszor kiált a minareten, a győzelemtérre, hol a csigaszökőkút van: ottan találsz a kút fala mellé elrejtve egy gyaloghintót hordárok nélkül. Ott várj addig, míg én is megérkezem: a többit majd megmondom akkor, vagy talán nem is mondom, de meglátod magad.

Petneházy nem felelt, de arcából láthatá Ihánzáde, hogy az ajánlatot nincs kedve elfogadni.

- Te csak a müezzin harmadik kiáltása után vagy a vadaskert kioszkjába rendelve, addig visszatérhetsz.

Petneházy meg volt lepetve.

- Honnan tudod ezt?

- Az idők kiszámítása, egyszerű összeadás és kivonás.

- Homályosan beszélsz.

- Annak, aki nem gondolkozik, fölötte homályos az - majd világosabban fogsz érteni, ha látsz. Nem akarod megtudni e kérdés magyarázatát: "minden éjjel"?

Petneházy fogva volt e szóval. Ihánzáde tudta, hogy a féltés foga erősebben megragadja a férfit, mint az oroszláné.

- Jól van. El fogok menni.

- Addig is két dologra kérlek: egyik az, hogy ne menj haza, egész nap ne légy szállásodon. Mikor az embert a veszély keresi, jó neki nem lenni otthon; az úgyis addig keres, míg rád talál.

- Kedvedért ráállok.

- Másodszor arra kérlek, hogy meg ne kísértsd a várnak bármelyik kapuján való kimenetelt, mert azt elhiheted nekem, hogy a parancs már ki van adva: bármerre akarnál eltávozni, rögtön elfogjanak.

Petneházy vállat vont, mint aki ezt sem hiszi.

- Én kisegítelek e kelepcéből, amiben lánccal és selyemhálóval vagy megfogva; de senkivel ne közöld titkodat. Hogy meggyőzzelek a veszély jelenlétéről, egyre figyelmeztetlek. Amíg hozzám jöttél, hátad mögött egy édespiláf-áruló török jött mindenütt, fennhangon kiabálva: "Vegyetek piláfot, édes piláfot!" Erre te eddig nem figyeltél; majd vigyázz reá, most itt áll az ajtóm előtt, s amint kimégy, ismét utánad fog menni, fejére teszi kosarát, vállára veszi háromlábú asztalát, s kísér, kiabálva mindenütt; ahol te megállsz, ő is megáll; ha valami házba bemégy, annak az ajtaja előtt lerakja sátorfáját, s méri a nádmézes rizspogácsát a jövő-menőknek. Ez a rád vigyázó kém. Egy átöltözött mutefellika,^[122] aki fejével felelős a tiedről, s ezért mindenütt nyomban követ. Ha pedig egyszer valamelyik kapuhoz közelítenél, akkor ez a mutefellika egyszerre meggyorsítaná lépteit, eléd kerülne, elhagyna néhány lépéssel, s az őrház előtt háromszor kiáltva: "Vegyetek édes piláfot!" - ez volna az, akit az őrszemnek le kell tartóztatni. Ha kimégy, majd tapasztalod, hogy igazat mondtam. A süteményárus mindenütt kísérni fog. Meg sem intheted érte, mert hiszen neki az a kenyérkeresete, hogy a várost járja, s arról nem tehet, ha te is mind ott jársz, ahol ő. De ne is erőszakoskodjál vele, hanem légy ravasz, mint ellenfeleid. Itt vannak mindenféle kitömött állatok a régi Mátyás-gyűjteményből, amiktől a törökök irtóznak; ezek közül egy kis fekete patkányt rejts el mentéd ujjába. Mikor le akarod a kémet rázni nyakadról, fordulj oda hozzá, s kérd, hogy engedjen a hátán levő kosárból piláfot választanod; akkor csúsztasd a sütemény közé a kitömött patkányt. Azzal keress fel valami piacot, ahol török nép van; ott menj be a kapu alá; a kém a kapu előtt megálland, a nép körülfogja, süteményét venni kezdi, s megtalálja közte a patkányt. Arra mindenki "varázslót, hitetlent" fog kiáltani, a mutefellikát megrohanják; te azalatt, míg a kém felvilágosítja, hogy ő ki és mi, a zavarban nyomot veszthetsz, s a kitűzött helyre siethetsz, onnan aztán az én gondom téged odább vinni.

Petneházy csakhamar meggyőződött felőle, hogy Ihánzáde sok tekintetben igazat mondott. Amint elhagyta a könyvtárt, mindjárt sarkában volt az édespiláfárus, s azontúl kísérte utcáról utcára; azt is megkísérlé vele, hogy mi fog történni, ha valamelyik kapuhoz közelít. A piláfárus ott gyorsított léptekkel eléje került, s az őrterem katonái mind előjöttek a kiáltozásra, mintha ők akarnának legerősebben cukorcsemegéket vásárolni; Petneházy aztán felkerült a bástyáknak, ahol rajta kívül egy lélek sem járt. Arról már meggyőződött, hogy itt ebben a várban fogoly. De azt nem bírta megérteni, hogy Telli tudhatta volna ezt már tegnap, és ne mondta volna meg neki.

Ebben az egyben mégis alighanem csalódott a becsületes Ihánzáde. Aztán mit is vétett ő, amiért egyszerre a legmagasabb kegy fokáról a legmélyebb bűnhődés padja alá essék? Elég-e Thököly kegyvesztése, a protestáns vezérek elpártolása arra, hogy minden magyar és református feje érett gyümölccsé váljék a porta előtt?

Erre a kérdésre senki sem adott neki választ, pedig mögötte húszlépésnyire voltak azok a nyitott szájak, amik megfelelhettek volna rá: a bástyabörtönök alacsony ablakai, kettős vasrácsokkal, sűrű sodronyhálóval elsötétítve, csak azokhoz kellett volna fordulnia, azok majd elbeszélték volna, hogy lenn a dohos bástyafenéken most is száz meg száz jó magyar keresztény alatt rohad a nyirkos szalma, kiknek minden vétkük abból áll, hogy népük szeretete kitünteté őket; akik ott már hosszú évek óta sorvadnak anélkül, hogy valaha megmondták volna nekik, hogy miért. Néha egy-egy keresztény udvartól jövő követ meglátogatta őket, adott nekik alamizsnát, de panaszkodniok nem volt szabad; különben őreik megverték őket. A sűrűen egymás után következő várkormányzó basák nem is igen tudhatták, miért verette azokat bilincsbe a megelőző parancsnok.

Hanem hát Petneházy e néma szájakra nem ügyelt, szíve nagyon el volt foglalva azon talány fejtegetésével, aminek neve asszonyi szív; a börtönök pedig sokkal mélyebbek, hogysem azokból lánczörrenés, epedő sóhajtás felhangzanék.

A bástyán volt egy nagy terebély fűzfa, Petneházy az alá leült, a piláfárus nem messze tőle szintén lerakta sátorfáját. Petneházyt e nyílt szemtelenség nagyon ingerlé; ha a nő iránti szerelme bátorsága jobb részét el nem orozta volna, bizonyosan megdöngette volna az álcás mutefellikát gubacsfejű buzogányával, akinek ezen a magányos helyen csakugyan nem volt semmi ürügye mézespitét árulni.

Azonban ez az egy gondolat nem hagyott nőni szívében semmi mást; emiatt nem látta az ős Buda templomain meredő minarékat, nem vette észre az utcakövek közt, miken végig gázolt, a püspökök és hadfiak síremlékeit, miket a templomokból, a sírboltokból kihánytak, és kövezetnek használtak fel; csak Telli szemei felől kért magyarázatot a sorstól. Azt is elfelejtette, hogy egyék; naphosszant ácsorgott a bástyán, várva, hogy este legyen; végre megszólítá a nyomában járó mutefellikát, hogy engedjen süteményéből választani, s míg annak hátikosarából válogatott, a kitömött patkányt odarejté a pogácsák közé. Azzal sietett a György térre; ott betért egy föld alatti lebujba, hol méhsert árultak, a mutefellika kívül maradt.

A csel sikerült, az őgyelgő népség rögtön észrevette a tisztátalan állatot a sütemény között, s nagy lármát ütött a mutefellika ellen; aki azonban nem ijedt meg a zajtól, hanem elvetve kosarait, pisztolyt, handzsárt húzott elő, s halállal fenyegetett mindenkit, aki hozzá közelít. Utoljára egy nagy kővel találták, arra összeesett; Petneházy közbeveté magát, hogy agyon ne verjék, becipelte a csárdába, ott rábízta a csaplárosra, hogy vegye ápolása alá, s reggelig ki ne engedje menni onnan. Adott neki érte egy pár régi dénárt.

Azután megszabadulva kísérőjétől, egypár sikátoron át nyomot vesztett, s a bekövetkező sötétség oltalma alatt eljutott oda, ahova Ihánzáde rendelé, a csigaszökőkúthoz.

Egy nagy, márványból faragott tengeri csigahéj alakja volt az, mely a medencét képezé; a csiga minden rovátkájába egy-egy tartomány címere volt domborul kivésve, mik Magyarországnak hódolnak, közöttük volt még Ausztriáé is, ami azt bizonyítá, hogy e szökőkutat Mátyás király Bécs bevétele után emelteté. Hajdan gazdagon csorgott e nevezetes csigateknő rovátkáin alá a víz, mit a budai hegyekből vezettek idáig égetett cserépcsövek: most már megromlott a vízvezető, s a gyér nedv cseppenkint hull alá a címerekről, mik nem tartoznak Magyarországhoz többé, mintha siratná a gyönyörűséges múltat s a szomorú jelent.

A csigakút mellett ott állt már a gyaloghintó, egy kisded, egyszerű palankin, aminőkben a török világ idejében hordatták magukat a budai delnők. Csak egy hordár volt mellette, az is a gyaloghintó első rúdjai között heverészett, és kényére falatozott valami kenyeret és hagymát.

- Vársz valakire? - kérdezé tőle Petneházy.

- Csak a müezzin második kiáltása után.

- Engedd meg, hogy én addig beülhessek a zsellyeszékedbe; én is akkorra várok valakit.

A hordár elfogadta a neki nyújtott fél tallért, és megengedte Petneházynak, hogy addig üljön fedett hintajában. A kuruc vezér e helyen legjobban elrejtve érezheté magát; hogy jutna eszükbe üldözőinek őt ott keresgetni?

A várakozás ideje hosszú volt, Petneházy azalatt azt számlálgatá, hány könnyet sír le ezalatt a csiga Magyarország címere fölött.

Végre elkiáltá magát a müezzin a győzelemmecset minaretjéről:

- La illa il Allah!^[123] - Utána a többi tizenegy mecset toronyőre, míg az üvöltő hangok a Víziváros tornyai felé enyésztek el; ez jelenté körülbelül az éjfélt.

Petneházy kitekinte a hintóból.

- Még nem érkezett meg, akire vársz?

- Még nem - felelt a hordár.

- Az sem, akire én várok.

- De már megérkezett - felelt a hordár.

- Hol van?

- Én vagyok az - szólt közelebb lépve, s Petneházy most már bámulva ismerte fel benne Ihánzádét, ki nemcsak álköntöst viselt, de fehér szakállát is levágta, s a helyett feketét kötött fel. Petneházy elgondolhatá, hogy ez mégis több, mint tréfa, mikor egy imám saját szakállát levágja, hogy idegent kössön fel. Itt szakáll és fej között van választás.

- Akit várunk, nemsokára itt lesz; te addig, édes fiam, keresd meg a hintóban azt a csomagot, melyben számodra álruhák vannak, s cseréld el velük köntöseidet, hogy fel ne ismerjenek.

Petneházy szót fogadott, mint egy gyermek, aki ujját elmetszette, az orvosnak.

Valami kopott köntös volt az, amit magára kellett vennie, nehéz a zsírtól és a fokhagymaszagtól. Azonfelül Ihánzáde egy ollóval hosszú fürteit is levagdalá, hogy a turbán alól ki ne csüngjenek.

Petneházy kábult volt, engedett mindent történni az öreg kedve szerint.

Alig voltak készen az átalakítással, midőn a várkastély felől egy szürke palástba burkolt alakot láttak feléjük közelíteni; Ihánzáde megfogá Petneházy kezét.

- Most jól megnézd, ki ez!

Sötét volt, az alak palástba burkolva, messze is volt még; de Petneházy már a járásáról felismeré:

- Ez Telli.

Ihánzáde megrántá kezét.

- Ő az. Hallgass!

Az alak egyenesen a hintóhoz jött, ott megállt. A csillagfénynél jól lehetett arcát látni. Valóban ő volt.

- Te vagy itt, Ibrahim? - kérdezé. Petneházy a hangot is jól ismeré.

- Én vagyok, asszonyom.

- Tehát siessetek. Tudod már, hová?

- Tudom.

A delnő beült a gyaloghintóba, Petneházy még kérdezni akart valamit az imámtól, de az inte neki, hogy hallgasson, s maga elöl emelve fel a hintó rúdjait, Petneházyt hátraküldé.

A magyar ifjú reszketett a leány miatt; hova viteti magát e leány ily késő éjjel, egyedül, ez alvó utcákon keresztül? Buda főutcáján még akkor szép tömött sorban álltak a házak, mint a királyok idejében, de a sok ostrom után összevissza lyuggatva már; a falak megrepedezve, a tetőzetek rongyosan, az ablakok hártyával beragasztva; több helyen betömve szalmával; mostoha gyermek alakja, kinek gondnoka rabló!

Petneházynak sohasem jutott még eszébe, hogy ezek a házak milyen rútak, milyen nem lakni valók.

Végre egy emeletes ház elé értek a félreeső Abdallah téren; annak a háznak a földszinti szobái lóistállókká voltak alakítva, az emeletében pedig Ozmán bég lakott, a mutefellikák agája, egy fiatal afrikai, kivel nemegyszer ült együtt Petneházy egy palack tiltott nedv mellett, s olyankor sokat eltréfálgattak szépasszonyokról, akik olyan kedvenc tárgyai az ifjak beszélgetéseinek. Ó, e tárgyban Ozmán bég tapasztalt vitéz volt!

A ház emeletének két ablaka ki volt világítva és sárga függönyökkel bevonva, jeléül, hogy ott még ébren vannak.

A gyaloghintó e ház kapuja előtt állt meg. A delnő hirtelen könnyedén kiszökött a hintóból, a kaput felnyitá egy nála levő kulccsal, s maga után ismét bezárta.

Petneházy nem kérdezett semmit, meg sem mozdult helyéből, ott állt a gyaloghintó rúdjai közt - melyen saját maga hozta a jól ismert kéjenc lakáig szíve szerelmesét.

Nemsokára élénk kacagás, vidám enyelgő beszéd hangzott a kivilágított szobákból; Petneházy jól felismerheté azokban Ozmán bég és Telli hangját. Azután mandolinjáték keveredett az enyelgő hangok közé, s a kuruc vezér hallá azt a mézédes dalt, Hafiznak^[124] azt a szép dalát, mely lelkét annyiszor ábrándos álmokba ringatá, melynek minden hangjához egy-egy szépen álmodott rege volt kötve emlékében.

Azután félbeszakadt a dal, a vidám nevetés; Petneházy látott a sárga függönyökön páros árnyékokat megjelenni, mik karöltve járnak, fejeikkel egymáshoz hajolnak, karjaikat egymás válla körül fonják.

- Megöljem-e ezt a némbert? - kérdé fagyosan reszkető hangon Ihánzádétól.

- Dehogy öld meg - szólt csendesen, térdeire könyökölve az öreg. - Még most keveset tudsz felőle, mert még most gyűlölöd. Többet kell megtudnod, hogy megvesd, elfelejtsd, hogy rá ne gondolj többet; várd el a müezzin harmadik kiáltását, addig nem oly nagy az idő. Mindenekfelett azonban arra gondolj, hogy Buda vára kapui rád vannak zárva, s első gondod most, hogy a kapukon kívül légy; amire bizonnyal mondom, itt az alkalom.

Petneházy erre lázas dühvel ezt mondá az imámnak:

- Ha olyan öreg volnék is, mint te vagy, ha olyan hideg volnék is, mint ez a kő itt lábam alatt, mégis meg kellene ölnöm szeretőmet, ha azt más karjai közt találom.

- Jól van, hát öld meg, hanem annyit tégy meg a kedvemért, ne öld meg most, hanem majd egy óra múlva. Veled van zsebórád.

Petneházy elővonta oldalzsebéből a türkizzel kirakott gömbölyded zsebórát, minőt főurak nagy fényűzés gyanánt hordoztak, s a kivilágított ablakok derűjénél megnézte, hányat mutat. Éjfél után egy óra volt.

- Jól van; éjfél után két óráig tudok tűrni; de azután hiába szólsz többet, meghal ő, és meghalok én. Nem kellett volna velem ezt tudatnod. Most már gyűlölöm az életet, gyűlölöm magamat, gyűlölöm az egész világot.

- Ezt tudtam én előre; hanem azt is tudom, hogy egy óra múlva azt fogod mondani: "Most már megvetem az életet és magamat, és az egész világot"; és hidd el, kedves fiam, ilyen emberek azok, akik elsők szoktak lenni ostromlott várak falain.

A dal újra megcsendült, kétszer is abbamaradva - mintha csók szakította volna félbe; azután kialudtak a lámpák a szobában, a kapu újra kinyílt, s Telli gyorsan suhant ki rajta, hirtelen, mint kit lopáson kaptak, elbújva a gyaloghintó függönyei közé; onnan susogott ki az imámhoz:

- Tudod már, hová?

A két férfi felemelte a palankint, s az imám ment ismét elöl.

Lekerültek a Bécsi kapunak, egész bátran lehaladtak az őrházig; ott az őrszem megállította őket: "Kik vagytok?"

Telli kinyújtá kezét a függönyök közül, melyen Abdurrahman talizmán gyűrűje ragyogott, az őr-basi a fáklyavilágnál megvizsgálta azt, ráismert, s nem kérdezé a benn levő nevét; sokszor történhetett már ez eset.

A vastag kaput kinyiták előttük, félig elfordítva nyikorgó sarkaiban; a palankin hordárjai kimenekültek a várból. Petneházy nem volt senki foglya többé. Szeretője által menekült meg, de azért most még inkább meg akarta azt ölni.

A vár alatt végighaladva, innen a malmos palánk felé tartottak, annak a túlsó partján állt, hol most a Horváth-kert terül, egy erősen körülfalazott majorlak, kapuja és falai hegyes szegekkel kiverve; maga a ház teteje rongyos, a vakolat körül lehullt róla. Ebben a házban lakott egyedül a vén zsugori Sejtán bég; egy mohamedánná lett zsidó, közel hatvanesztendős már, rút, fertelmes arcú majom, gazdag, de piszkos, hatlépésnyire nem lehetett mellette megállani.

Ennek a kapuja előtt tették le a palankint. Telli kiszállt a hordszékből, és egy kavicsot véve fel a földről, azzal a zárt lak egyik vastáblás ablakát meghajítá. Erre a vastábla közepén egy kis kerek lyuk nyílt meg, s azon kiszólt Sejtán bég ismeretes hangja:

- Ki van alant?

- Én vagyok itt - felelt rá Telli. - Én, a shekerbuli.

Ez a szó keresztülnyilallott Petneházy szívén. Ezt a nevet ő adta szerelmesének egy boldog önfeledés pillanatában, ő szokta így nevezni: shekerbuli (cukorfalat).

A vén Sejtán nyájasan dörmögve jött le e szóra kapujáig, láncra kötötte az ugató kutyákat, lekapcsolta a vasrudakat belülről, mikkel a kapu el volt rekesztve, kinyitotta a zárakat, s akkora rést nyitva, amekkorán Telli befért, kezét nyújtá elé, s bevonta a házba. Vasrudak és lakatok újra csörömpöltek utána.

Petneházy az ámulattól nem bírt magához térni; nem szólt az imámnak semmit. Csak állt ott elmerevülten, eszméinek nem bírva ura lenni.

Néhány perc múlva a majorlak belsejéből kihangzott a mandolinpengés s az ismeretes szerelmi dal, mire az ifjú oly jól emlékezett.

- Mit jelent ez? - kérdezé el-elfulladó lélegzettel.

- Mit jelent? - riadt rá Ihánzáde kemény, dorgáló hangon. - Ez azt jelenti, hogy nyomorult bolond vagy; ki egy mindennapi rabnőt angyalként imádsz, ki egy háremhölgy miatt elfelejted hitedet, hazádat és eljegyzett mátkádat, ki téged mindennap megsirat.

Petneházy megdöbbenve tekinte az öregre: e hang nem az volt, melyen az imám szokott vele beszélni. Azt hivé, valaki más áll előtte.

- Te vagy az, Ihánzáde?

- Helyén a kérdés! Én nem vagyok Ihánzáde, hanem Gabriel Péter barát; sok év óta Ihánzáde rabszolgája, annak holta után alakmása, ki téged gyermekkorod óta ismer, karjain hordozott, mikor még eszed nem jött meg, s újra karjára vesz, midőn nem tudod eszednek hasznát venni.

Petneházy szemeit elborítá a könny: erőtlenül borult az agg férfi keblére, és sírt, mint egy gyermek.

- Most már érted a talányt. Tudod, mit jelent Abdi szava: "minden éjjel". Tudod, hogy kire pazarlád szíved szerelmét? Ilyen a török háremek leánya. Megcsal, midőn vőlegénye vagy, egy ifjúért, akit szintén szeret, s megcsal egy vén emberért, akit utál, de aki gazdagabb, mint te. Ugye, szép dolog török férjnek lenni?

Petneházy szégyenlette, hogy sírt; letörlé könnyeit.

- Akarod-e megölni?

Petneházy nevetett.

- Azt nem, de küldeni fogok neki egy erszény aranyat - mert látom, hogy adósa vagyok, s nem akarok az maradni. Most siessünk tova. Fojt a levegő Budavár körül.

A barát, kinek török nevével többé nem lesz találkozásunk, azt tanácslá Petneházynak, hogy menjen előre a Gellérthegy felé, ahol Mihály püspök sírköve az útfélre vetve áll; neki még maradnia kell mintegy fél óráig. Addig valami végeznivalója van.

Petneházy szót fogadott, a láz gyötörte azon ház közelében, ahol oly mélyen megaláztatott, mélyen, mert szívét érte a gyalázat. A barát egyedül maradt.

Ezalatt a Sejtán házában folyt a dal, a dobverés, a csengettyűs nakara zörgése kihangzott az utcára. Telli a tánchoz is értett, mint akármely utcai bajadér. A háremben úgy nevelték. Hanem az mégis szívtelenség volt tőle, hogy szeretője előtt elhallgathatta, amit atyjától megtudott, hogy annak csak egy napja van még élni.

A fukar ajtaján ismét zörögtek a lakatok és vasrudak; ő maga nyitotta azt ki Telli előtt, ő maga zárta be utána.

A leány kaftánja alatt egy erszényt rejtegetett: a fukar Sejtán bőkezű a bajadérok irányában. Midőn a gyaloghintóhoz ért, sietséges hangon mondá az öregnek:

- Hol van társad? Hívd gyorsan: a harmadik kiáltás előtt a vadaskert alatt kell lennem.

Az öreg tudta azt jól: Petneházy volt akkorra odarendelve.

- Társam nincs itt, nem is jő elő hamar - viszonzá -, az imént három tolumbadsi^[125] ment erre részegen, azok belékötöttek, összeveszett velük, az őrjárat aztán mind valamennyit bevitte a gömbölyű toronyba, onnan reggelig ki nem eresztik őket.

Az odaliszk nagyon megijedt e szóra.

- Mit tegyünk? Nem lehetne-e itt valakit találni, aki helyette a palankinhoz állna?

- Ha sokáig keresgélünk, legfellebb tolvajokra akadhatunk, akik bennünket kifosztanak. Nekem ugyan semmim sincsen, de neked...

- Hogyan jussak így be a várba vissza? Nőruhában feltűnök; mindent kitudnak.

- Tanácslok valamit: a hintó ülése alatt van egy csomagba kötve férfiruha; gazdája ott feledte; azt vedd magadra, így visszamehetsz a várba, ha a basa gyűrűjét mutatod; azt hiszik, valami megbízott oglánja^[126] vagy; odáig majd én elkísérlek.

- De hol öltözzem fel itt az utcán?

- Hát eredj be a palankinba, ott senki sem lát meg.

Telli úgy tett; bement a palankinba, és átöltözött. Nem is gyanítá, hogy azok Petneházy ruhái, amiket fölvesz. Mikor készen volt, az erszényt övébe rejté, s ismét kilépett a palankinból.

Körülnézett: az öreg nem volt sehol. Kereste, suttogva hívta; nem felelt senki; egyedül volt az egész sötét utcában. Azalatt, míg átöltözött, a barát úgy eltűnt a hintó mellől, hogy léptei hangját sem hallhatá.

Látva, hogy magára van hagyva, elkezde futni a vár felé; azt hivé, valaki fut utána, pedig csak a visszhang volt az, amit a magas várfalak adnak. Elfulladva ért a várkapuig; mutatá az őrnek Abdi gyűrűjét; ha az őr kevésbé álmos, meg kellett volna ismernie remegéséből a nőt; így szabadon hagyá a kapun bejőni.

Az ismerős utcákon már visszatért az odaliszk bátorsága; itt többé nem rabolhatják ki; minden utcaszegleten katona állt, s az őrjáratok ellen megvédte Abdi gyűrűje. Sietett a vadaskert felé. A müezzin éppen akkor kiáltott harmadikat, amidőn az alacsony kertajtón belépett. Hátranézett: nem jő tán éppen e percben Petneházy? vagy már talán itt is van? Ő türelmetlen szokott lenni. Mint akik igazán szeretnek. Milyen kár érte, hogy már holnap meghal. Olyan szép ifjú, és meg kell neki halni!...

De minek mondaná ezt meg neki? Minek rontaná el vele a mai napot? Hadd legyen még reggelig öröm, szerelem és mámor.

Reggel úgyis kettészakítja azt Abdi basa.

...Abdi basa azonban más gondolt. Amint a piláfárus történetét hírül vette, rögtön átlátta, hogy Petneházyt sokáig szem elől elbocsátani veszedelmes. Az az ember ravasz, vagy legalább ravasz tanácsadói vannak; jobb lesz vele gyorsabban elbánni.

Azt tudta, hisz kegyes elnézése volt rajta, hogy Telli a vadaskert kioszkjában fog összejönni vélt férjével. Attól is tarthatott, hogy a nő elárulja férje előtt a veszélyt, mely feje fölött függ. Rosszul ismerte leányát. Azért ezúttal megparancsolá Telli anyjának, hogy ma este leányát sehová se bocsássa; két mutefellikát pedig kiküldött a vadaskertbe, hogy rejtőzzenek el a kioszk ajtajánál, s amint az éjjel egy fiatal férfi magyar köntösben az ajtón be akar menni, azt rögtön ragadják meg, s vágják le a fejét.

Tellinek könnyen sikerült anyja tilalmát áthágni, ki nem volt előtte egyéb, mint egy megvénült rabnő, ajándékokkal, édes itallal éppen úgy megvesztegethető, mint a többi. Ő az éjjel is kiment szokott kalandjai után, mik Abdi basa előtt mind Petneházy rovására mentek. A müezzin két kiáltása között pedig nem Petneházyé voltak a gyönyör órái.

A két mutefellika unhatta magát erősen a vadaskertben, rájuk lévén parancsolva, hogy sem álló helyükből megmozdulniok, sem egymással beszélgetniök nem szabad.

Mikor a müezzin harmadik kiáltása elhangzott, akkor hallatszott a kertajtó halk nyikorgása, s utána közeledő léptek a kígyózó út porondján. A két mutefellika jól figyelt arra.

Néhány perc múlva a kioszkig érkezett, akire vártak. Egy karcsú ifjú magyar öltözetben. Arcát a sötétség miatt nem lehetett felismerni - és nem is volt arra szükség.

Amint az ifjú alak a kioszk ajtaja felé nyúlt, hogy a kulcsot a zárba belétegye, egyszerre előugrott kétfelől a két mutefellika, egyik hirtelen hátraszorította az áldozat két karját, a másik éppen olyan gyorsan lenyomta fejét, arccal a föld felé, és egy handzsárvillanás alatt a fő hajfürtjeinél fogva a zsoldos kezében maradt. A holttestet félretevék a bokrok közé, a levágott főt beletették az érte küldött bársonyerszénybe, s korán reggel felvivék azt Abdi basához, ki éppen akkor kapott Belgrádból, a fekete nagyvezírtől egy megdöbbentő üzenetet, mely tudatá vele, hogy az úgynevezett Ihánzádé Mehemed dervis nem egyéb, mint Gabriel Péter gyaur szerzetes, régi rabszolgája a volt imámnak, ki míg Sztambulból száműzetése helyére, Budára utaznék, egy kis faluhelyen meghalt; a rabszolga, egyedüli kísérője, felvette ura köntösét, titkos iratait, s most nem egyébért tartózkodik Budán, mint hogy a vár gyöngéit kitanulva, arról a keresztyén tábornak tudomást adjon, s a kuruc vezéreket, akik még a portához hívek maradtak, elcsábítgassa. Vigyázzon Petneházyra, s a kémet akasztassa fel.

Abdi basa övébe dugá a levelet, s asztalára helyezé a bársonyerszényt a levágott fővel.

- Már vigyáztam reá - mondá, a levél szavaira felelve. - Ez nem árul el senkit.

Azzal kifizetett a két mutefellikának kétszáz dinárt, megdicséré őket, s rájuk bízá, hogy most meg menjenek el az imám szállására, s amint megkapják, minden szó nélkül vágják el a fejét.

Egy óra múlva jelenté a basa teszkeredzsije,^[127] hogy a mutefellikák visszatértek; az imámot nem találják sehol, hanem íróasztalán leltek egy levelet, az Abdi basának szól; tudja meg, mi van benne.

Abdi basa felszaggatá a levél zsinórjait, s ezt olvasá belőle:

Abdurrahman! Sem engem, sem Petneházyt többé ne keress; majd megtalálsz bennünket, amidőn nem óhajtanád. Mire e levelet olvasod, mi mind a ketten a keresztény táborban vagyunk...

Barátod, Ihánzádé Mehemed

- De Petneházy nincs ott... - suttogá Abdi, megdöbbenve a levél tartalmán, és sietett az asztalhoz, melyen a poronddal töltött erszényben a levágott fő állt, s felnyitva azt, kivette belőle a főt. Telli feje volt az, szép borzas, göndör fürteivel, melyekkel úgy szeretett játszani a basa.

Abdi felordított dühében és fájdalmában. Majd a levágott fő ajkait, szemeit csókolá, majd átkokat szórt a barát és a kuruc hadnagy ellen; hasztalan, a lecsukott szemek és ajkak csókra fel nem nyílnak többé, s a menekülteket török átok utol nem éri ott, ahol vannak.

A basa véráldozatokkal gyógyítá fájdalmát; a két mutefellika, ki e rossz szolgálatot tevé, bámulhatott, midőn a jutalomnyerés után egy órával a vesztőkaróhoz hurcolták őket; az egész háremőrség fejével lakolt; Telli anyját zsákba kötötték, kígyók és patkányok közé, úgy hajíták a Dunába; hanem mindez hiába volt már; a kedvenc leány meghalt elárult kedvese helyett, s azt nem köté Budához egyéb többé, mint a megtorlás áloműző vágya.

Reszkettek-e Budavárnak falai, romlásuk előérzetében? Hajladozott-e a lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben? Nem égtek-e az aranyozott betűk a szeráj ajtai fölött, valahányszor a szultán keresztülment rajtuk? Nem reccsent-e mindig egyet a trón, midőn fellépett rá? Közeleg a végveszély Budavár ellen!

Június 3-án jött át a keresztyén sereg előcsapata a Dunán Esztergom alatt; azon szent hadsereg, melynek küldetése volt Budát, ezt a legszebb gyöngyöt kitörni az oszmán urak koronájából.

Kilencvenkétezer és hatszázra ment a harcosok száma; amilyennel a török az ideig nem mérkőzött még Európában. Ezek között volt húszezer magyar, s a birodalmi seregen kívül az egész keresztyén világ minden nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztes háborúra Magyarország földjére sereglettek. Spanyol grandok, Escalona és Vexas hercegek, Valero marquis, gróf Zuniga; brit és francia lovagok egyesíték zászlóikat, egy ügyért, egy lélekkel küzdve.

Társzekerek, ágyúk beláthatatlan sora követte a fényes hadsereget; a roppant ostromszekerek halmaza fogalmat ad a hadkészületekről, mellyel e nevezetes táborozás megindult.

Tizenkét öregágyú, réslövő, gördült nehéz hengereken előre; tíz ökör bírta húzni mindegyiket; ötven kisebb faltörő ágyú, harmincöt más, tízfontos golyókat lövő; harminchat csatakígyó; nyolcvan csataágyú rézből; a többi vas volt mind; tizenkét kővető haubic, tizenkét mozsár, kétmázsás bombákat hajító; nyolc olyan, mely hárommázsás bombákra volt számítva, nyolc pedig négymázsányi lövegeket hajított; kisebb bombákat hajító üstöt hoztak tizenkettőt. Ezekhez kétezer gyújtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tízezer harmincfontos, hatvanezer húszfontos, harmincezer tízfontos faltörő golyó, harminchatezer csataágyúkba való, négyezer láncos golyó, nyolcezer háromfontos szakállas gömb, tizenkétezer kartács: töltött bombák, két-, három-, négymázsásak tizenháromezer, kisebb fajta ötezer; kézből hajítani való gránát nyolcvannégyezer, görögtűz ötven mázsára való, kétezer-nyolcszáz mázsa ólomgalacsin a muskétákhoz; huszonnégyezer ásó és csákány tűzaknák vágásához, kétszázezer homokzsák az ostromsáncok készítéséhez, kétezer darab sánckaró, falszorító láncok, kapukat berontó petárdák, ötszáz ostromhágcsó, ugyanannyi tűzdárda, akkor még legújabb találmány, a törökök sohasem kóstolták még; ötszáz keresztvasas kasza; ötvenezer csatacsillag; kétszázezer vashorog, kétezer szurokkoszorú, öt mázsa terpentin, húsz mázsa olaj, gyújtószerekül, kétszáz mázsa salétrom, ugyanannyi kén; egy egész pokol kiállítására elegendő készlet.

Hát a szultán mit csinált?

Őseinek nagy győzelmeit olvastatá fel magának a háremben. Konstantinápoly elfoglalását Mohammed által, a csaldiráni ütközet leírását Szelim alatt, Rhodus meghódítását, Belgrád elestét, s midőn őseinek nagy tetteire vére felhevült: akkor előparancsolá lovait, szolákjait,^[128] csokodárjait;^[129] megfúvatta a trombitákat, talpra állított hatvanezer gyalogot, tízezer lovast, és megindult velük - vadászni. Szüntelen vadászott; ez volt egyetlen nagyravágyása.

Vadászkísérete egész hadsereg volt, vadászata egész utazás, hajtóvadászatai valódi csaták, a csataldsei vadászaton csak ember elesett harminc; képzelhetni ebből a vadak számát.

Egyszer havas tél derekán egész udvarával rendre hajtotta a kirkkilcsei, aidósi és karinabadi erdőket; a kényelmes basa urak, háremnöveltek, fáztak nagyon, utoljára könyörögtek neki, hogy menjenek már haza Drinápolyba. Akkor meg aztán egy lovaglásban hazavitte őket, húsz óráig le nem szállt a lóról sem ő, sem kísérői, fele az úton lehullott a fáradtságtól. Ebben a vadászatban csak tizenkétezer embernek fagyott el keze-lába.

A magával hordott Dülbendagaszi jegyezte napról napra, minő hőstetteket követett el a padisah e vadászatok alkalmával. Ezek foglalták el a török birodalom történetének lapjait. Voltak udvari költők, akik versekben is megénekelték, ha a szultán nyolcvanlépésnyiről eltalálta a vadat nyilával.

A hajtóvadászatok kerületébe néha medvéken és farkasokon kívül bujdokló zsiványok is kerültek, azokat azután a vadászat végével különös gyönyörűséggel szokták a szultán előtt karóba húzni; ez volt a legnemesebb vad.

Egy ilyen mulatság belekerült néha "egy egyiptomi kincs"-be. A képletes keleti nyelv ezzel a kifejezéssel nevez meg hatszázezer aranyra menő összeget. A hadsereg pedig fél év óta nem kapott zsoldot és kenyeret.

Mohammed nem gondolt semmire a vadászaton kívül. A népmonda azt tartá felőle, hogy valaha a trónról letaszított Szelim átkozta őt meg azzal, hogy soha nyugta ne legyen, mindig lovon üljön, s mégse legyen belőle semmi dicsősége. Az átoknak csodafoganattal kellett bírni, mert Mohammed később sérvet kapott, s fájdalmat okozott neki a lovon ülés, mégis kénytelen volt vadászni s újra vadászni, mialatt a nemesebb vadak egyenkint estek el a keresztények csapásai alatt.

Mikor az oszmán birodalom minden oszlopa összeomlással fenyegetett, a szultán nem tett egyebet, mint vadászott. Hónapokat eltöltött Larissza környékén haszontalan olcsó vérontással; míg a harcmezőn egyik kudarc a másikat érte. Mintha nem mint uralkodót, de még csak mint muzulmánt sem érdekelné a török birodalom sorsa. Ott az erdők között kellett őt felkeresni a külhatalmasságok követeinek, ott töltötte az időt csillagjósaival, akik a legvastagabb nemével a szemfényvesztésnek mulattaták kevéssel megelégedő lelkét.

Egy ilyen vadászat alkalmával egy livornói kalóz majd elfogta a szultánt kísérőivel együtt; a tengerparton vadászva meglátták a török urak a közeledő tengeri rablót s dereglyékre kapva, rárohantak; ez azonban visszaverte őket, s két napig ott maradt a part előtt, gúnyolva a nagy Szolimán utódát, ki három világrészen uralkodott volna.

A Khazne^[130] kezelői beszedék a régi jó ezüstnyolcasokat, s ahelyett eláraszták a fővárosokat értéktelen tartalmú pénzzel, mely miatt Sztambul, Brussa és Szmirna folytonos lázongásban forrott. A szultán azért csak vadászott.

A tartományokban a nép fellázadt az adószedők ellen a rendkívüli adó miatt (avarif), s megkövezte a kiküldött kádikat, muftikat és a janicsárok ezredeseit; akik a népből panaszra akartak menni a szultán elé, azokat a kajmakámok börtönre vetették, felakasztották, mint a drinápolyi öregasszonyt, a Dsombaskizit, ki a szertelen újoncozás ellen ment panaszt tenni; a szerencsétlen raják magok öldösték le saját gyermekeiket, hogy gályaszolgáknak ne vigyék őket; akik merészebbek voltak, elszöktek a katonaság elől békés falvaikból, s megnépesíték az erdőket rablócsapatokkal; a szultán rájuk is vadászott. A kizsarolt nép parlagon hagyta földjeit, éhség, drágaság nyomorgatta az országot, egész puszták szántatlan, vetetlen maradtak. A szultán az üres ugarokon annál könnyebben vadászott.

Legjobb vezérei, legjobb státusférfiai elhaltak, elhullottak; irigység, vetélytársi cselszövény megbuktatá, száműzé őket, s kalandorokat, jöttmenteket ültettek helyükbe, közzsákmány volt a kincstár, senki sem gondolt a holnapi napra, sem az adósságokra, miket a jövő évnek kell fizetni. A szultán vadászott.

Szegény szövetségesek, magyarországi alattvalók jöttek bizodalmas könyörgéssel a nagyúr köntöséhez folyamodni. A szultán kiajái, tolmácsai elárulták, kiszolgáltatták őket néhány erszény pénzért, mit maguk eltettek, elveték maguktól azt a drága kincset, ami egy emberéletben egyszer kínálkozik csak magától, kétszer soha: egy nemzet szövetkező bizodalmát, rokonszenvét.

A török porta hivatalnokaitól elárult magyar nemesek veszte óta nem volt a magyarnak senkit oly nagyon gyűlölni oka, mint kegyelmes védurát, a szultánt! Pedig hisz ez nem tett egyebet, mint vadászott.

Azon a téren, hol ő könnyelmű kíséretével, hiú mulatsággal űzé a napokat, hajdan nagy szellemek végzetes tusákat küzdöttek jó- és balsors fordulóra. A pharsalusi mezők, a Cynocephale martjai, Ossa és Alimp havasai, mind férfilelkesítő emlékek viselői. Ott tölté Mardonius, Xerxes alvezére is egykor a telet, ott tanyázott Scipio a pharsalusi csata előtt; ott hajtá le Pompeius vesztett csata után balsorstól meg nem alázott nemes fejét; ott tört meg a perzsa uralom hatalma, s ott érte végét a római szabad köztársaság. Vérrel megszentelt föld, sóhajokkal terhelt levegő az ottan. Mohammed nem tudott róluk semmit; a hősök hamvai fölött, a halhatatlan árnyakon keresztül ő gyáva vadakat üldözött.

Ilyen uralkodója volt Törökországnak, amidőn Európa legnemesebb népei szövetkeztek, hogy Magyarország fővárosát, az egykor oly fényes, aztán oly szomorú Budát másfél százados rabláncaiból kiszabadítsák.

Mielőtt a történet folyamát kísérnők, lássuk, mi történt Petneházyval és öreg védnökével, a baráttal!

Petneházy nagyon fiatal korában egy kassai főnemes leányába volt szerelmes, Kanizsay Borbálába. A nemesúr birtokai a Dunán túl feküdtek, a legnagyobb hadijárás útjában, ő maga gyöngén belekeverve a Zrínyi-féle ügybe, úgyhogy okai voltak arra, hogy egy időre Kassára vonuljon félre, ami kívül esett a törökjáráson, s a császári biztosoknak sem volt akkor kezük ügyében, s ahonnan utoljára is üldöztetés esetére könnyebb volt akár Lengyelországba, akár Erdélybe átmenekülni. Ilyenforma helyzetben sok főura volt akkor Magyarországnak, aki birtoka jövedelmét évekig nem húzhatta, s azalatt távol menhelyen élt, s csak az akkori magyar világ, melyben tisztesség volt szegény embernek lenni, az általános olcsóság és a tártszívű vendégszeretet és egymáson segítni vágyás tevék lehetővé, hogy az ilyen földönfutók nem vesztek el nyomorban.

Petneházy maga sem volt gazdag ember, s az ő birtokai is hasonló veszedelmes égalj alatt feküdtek, mely a legegészségesebb embert is meg tudta ölni, minden betegség nélkül.

Azonban fiatalember előtt fényes pálya volt ekkor nyitva: a harcmező; Petneházy úgy vált el Borbálától, mint aki hírt, nevet és vagyont szerezni indul, amit hű kedvesével majdan megosszon.

A hír, név és vagyon meg is termett; hanem az utóbbi ott maradt a török kezei között; a dalia egy teherhordó rongyos gúnyájában szökve jött ki Budáról, nem maradt, mit megosszon régi kedvesével egyebe, mint a hír és név; mert az, mit szerelemnek hívnak, már akkor igen sokfelé el volt osztva, török háremek festett szemöldökű virágai között.

Azonban megmaradt még a jó kard, s egy olyan kardot nagyra fognak becsülni a császári táborban is. Petneházynak csak meg kell nevezni magát a legelső tábornok előtt; kinek őrszemeivel összetalálkozik, hogy ismét azon a polcon álljon, amelyet másutt elhagyott.

Nem is csalatkozott: a lotaringi herceg örömmel fogadta a hozzá menekülőket, s hosszasan értekezve velük a budai vár védeszközeiről, Petneházyt a magyar könnyűlovasság ezredes kapitányává nevezte ki. Gabriel barátot pedig megbízta, hogy menjen vele előre Komárom várába, s ott a mérnökkar főnökét, báró Mansfeldet, értesítse mindazokról, miket a budai vár erődítéseiről körülményesen kitanult; azalatt Petneházy a megyékből odaérkező lovasbandériumokat fogja szervezni, minthogy Komárom környékén túl alig találna a lovasság számára elegendő szénakészletet.

Az áttért kuruc hadnagynak nagy meglepetésére szolgált, hogy eddigelé mindenütt oly szíves fogadtatásban részesült; s ezt a kellemes érzést fokozta azon férfias bizalom, mellyel Mansfeld báró legelső találkozásukkor megtisztelé. A derék német úr igen józan, emelkedett nézetekkel bírt, s értett más egyébhez is, nemcsak a hadmérnökséghez: belevegyült a politikába is; Mansfeld lovagias őszinteséggel bevallá, hogy biz abból semmi jó sem származott eddig, hogy a magyar és német nemzetiségek örökös küzdelemben tartattak egymással, és hogy ennek bizonyára nem a két derék nemzet az oka, mert ha rájuk hagynák, ők egy óra alatt kiegyenlítenék egy század versengéseit; hanem néhány fondor diplomata, kiknek önérdeke, nagyravágyása és gyűlölete képessé tevé a magyart, hogy innen a földről a holdba meneküljön. (Így fejezé ki elmésen a török uralomhoz pártolást.) Hanem hogy mind másképp lesz az ezután; csak egyszer Buda Magyarhon fővárosának neveztessék!

A bizalmas beszélgetés után ott marasztá Petneházyt és Gabrielt magánál ebéden a báró. Azalatt bemutatá őket családjának, átvezetve mindkettőt neje szobáiba.

Midőn Mansfeld Petneházyt a báróné elé vezette, a fiatal vezér egészen zavarba jött; e hölgy arca annyira hasonlított Kanizsayné arcához; bár az akkori francia divatos viselet nem egyezett is az elébbi ősmagyar főkötő és prémes mente emlékeivel. Nem merte ráfogni, hogy ő az, míg a hölgy meg nem szólítá magyarul:

- Petneházy régi ismerős. Sokszor járt hozzánk boldogult férjem idejében Kassán.

Tehát Kanizsay meghalt, az asszony visszatért birtokába, s a legelső ezredeshez, ki megkérte, hozzáment. Igaza volt; pártfogóra volt szüksége. Petneházy nagyot sóhajtott; hát a leányból mi lett?

Mansfeldné észrevéve a fürkésző, tekintetből, hogy kit keres, megelőzé:

- Barbara itt van.

Tehát Barbara és nem Borbála többé.

E percben a mellékszobából vidám beszélgetés közeledő hangjai vonák magukra Petneházy figyelmét. Ezek Borbála hangjai voltak; ó, de fájt, nagyon fájt azokat mégis így hallani! Idegen nyelven beszélt - idegen férfival.

Megnyílt az ajtó, a hölgy és egy fiatal katonatiszt beléptek rajta. A kisasszony szép hajfürtei, mik egykor oly szerényen voltak a gyöngyös párta körül csavarva, most bóbitás toronnyá fodrosultak fején, repkedő szalagokkal fellobogózva, s a hófehér kebelnek, mit egykor a szemérmes vállfűző gyöngysorai oly szűzen takartak, most a kivágott derék titkait csábítva árulgatá. Mikor Magyarországon e divatot először meglátták, megdöbbentek rajta, nem gyönyörködtek benne!

A lányka udvariasan meghajtá magát illendő távolból Petneházy előtt.

- Ah, Herr von Petneházy!

A kuruc vezér, ki másként képzelte egykori újratalálkozásukat, le volt hűtve. A világ nagyot változott, amióta odakinn járt. Hanem hiszen igaza van mindenkinek: ő csaknem törökké lett; török sorban csatázott, török lányért hevült, miért ne történhessen hasonló egy leánnyal, ki német családba, német környezetbe jutott? Hanem az mégis szomorú dolog, hogy a magyar olyan könnyen hajlott valaha ide és amoda!

A hölggyel jött fiatal tisztet Funkensteini Funk lovag néven mutaták be Petneházynak. A bizalmasság, melyet a család irányában tanúsított, éreztethette Petneházyval, hogy ez több, mint puszta látogató a háznál.

Jaj bizony, mikor valaki sokáig üresen hagyja a székét, mire eszébe jut visszatérni, elfoglalva találja azt.

Petneházynak nagyon rosszul esett ez a találkozás. A lovag ügyesebb udvarló, finomabb beszélő volt, mint ő, kiben a török basákkal érintkezés csak a nyers dacot erősítette meg; a török odaliszkok sem tanították finom udvarlásra.

Amellett a társalgás németül folyt, amit ő csak törve beszélt. Már ez hivatása volt a magyarnak, hogy ha vendég, a gazdája kedvéért, ha gazda, a vendégéért beszéljen annak a nyelvén.

Ebéd alatt Petneházy több mérget evett, mint sültet. Mentől tovább nézte Borbálát, annál szebbnek kezdte találni, s mentől tovább nézte a lovagot, annál jobban megerősödött abban, hogy ezt az embert neki meg kell ölni, vagy ez öli meg őt.

Borbála egyenlően nyájas volt mindkettőjükhöz. Jó nevelésű leánykáknak nem volt szabad akkor sem észrevétetni, hogy két férfi közül melyiket tüntetik ki jobban.

Ebéd után Mansfeldné férjének négyszemközött megsúgta, mi viszony volt közöttük és Petneházy között első férje életében, s egyúttal azt is, hogy Petneházy igen szép vagyonnal bír, s mint áttért vezér bizonyosan az udvarnál is nagy kegyben fog állani. Ezért más szemmel kell reá nézni.

Mansfeld egyenes lelkű, becsületes katonaember volt, kinek apró cselszövények sohasem forogtak fejében. Azt ígérte nejének, hogy majd elintézi ő azt a dolgot. Azt látta, hogy a két ifjú egész együttléte alatt folyvást kihívó pillanatokkal méregeti egymást, s bizonyos volt felőle, hogy mikor a hölgyek el akarnak távozni a teremből, annál a szokásos szertartásnál, hogy ki nyújtsa Borbálának a karját, s melyikét fogadja el a leány - a két vitéz között bizonyosan kitör a versengés. Ezt meg akarta előzni.

Midőn a hölgyek távozásra készültek, ő maga vette karjára nejét és mostohaleányát, s a két ifjúnak azt parancsolá, hogy maradjanak hátra.

Gabriel azalatt egy pillanatra sem hagyta el Petneházyt, attól tartva, nehogy valami balgaságot kövessen el ismert heves természeténél fogva.

Néhány perc múlva a báró is visszatért. Nyílt orcával lépett a két fiatal közé, s mindkettőt kézen fogva mondá nekik:

- Kedves bajtársaim! Ti mind a ketten egy betegségben szenvedtek, s szemeitek tekintetéből kitalálhatja az ember, hogy miben. Ti egy leányba vagytok szerelmesek, s mind a ketten jogot tartotok hozzá. Petneházy a leány megholt atyjától kérte meg Barbara kezét, Funkenstein pedig tőlem, ki az elébbi ígéretről semmit sem tudtam. Derék lovagoknak békességes, rendes időkben bizony alig marad más választásuk ilyen esetben, mint kardhoz nyúlni, s egynek a kettő közül elhagyni a szép világot; mert maga jószántából bizony az én időmben sem mondott le igazi lovag menyasszonya kezéről, senki jogáért. Mostani időkben azonban, midőn egy dicső hadjárat elején állunk, nem volna istenes dolog, hogy két derék, jó keresztény vitéz, kiknek karja sereget számít a hitetlenek ellenében, egymás vérét fogyassza asszonyos kérdésben. Azért én, mint Barbara gyámja, mint nektek jó barátotok és mint parancsoló vezértek, amondó vagyok, hogy e perctől kezdve egyiktek se szóljon Barbarával, mindaddig, míg Buda várában török úr parancsol; akkor pedig azé legyen a lány, aki kettőtök közül elébb lesz az ostromlott várfokon. Tetszik az ítélet? Ha tetszik, adjatok rá kezet.

Petneházy első volt, ki kezét nyújtá Mansfeldnek. Ragyogó orcával tevé azt. Az ilyen mondás volt neki kedvére.

- Ráállok, vezérem. S most már úgy segéljen Isten, ahogy nem engedem másnak ezt a dicsőséget!

Durcásabb képpel nyújtá kezét Funk lovag, vállat vonva.

- Én ezt sem bánom; de - szólt halk dörmögéssel - elébb el tudtam volna én ezt tenni láb alól; azután is következhetett volna a török.

Petneházy egészen felvidulva hagyta el a báró lakását Gabriellel.

- No, páterem - mondá neki könnyű szívvel -, most szeretném már, ha még Ihánzáde volnál, hogy gyönyörködhetnél jóslatodban; mert azt én beteljesítem.

Az öreg barát jószívűen felelt rá:

- Én pedig segíteni fogom beteljesültét!

Érzik már a halálszag Abdi basa palotájában! Közelget a kezdetnek a vége. Egy láthatatlan kéz vonul végig Magyarország térein, s letörli onnan a török hatalmat, mint avatag írást, melyet nem érdemes olvasni az utókornak.

Pedig milyen mélyen hitték azt bevésni, midőn a nemzet szívéig bevágták a betűket! Száznegyvenhét esztendeig voltak rajtunk, volt idejük nevüket megörökíteni. Gazdagok, hatalmasok voltak, azt tehették, ami nekik tetszett, építhettek, ronthattak, megölhették, rabságra vihették, aki ellenük szólt, övék volt az ország! Mi maradt meg belőlük? A rossz emlékezet. Tüzet hoztak reánk, megolvadtunk-e benne? Vérünkből tengert csináltak, belefulladtunk-e? Nem őrlötte-e meg a belső féreg a nagy oszmán birodalmat, melynek birtokában úgy volt elátkozva a kis magyar nemzet, mint a múmia szájába tett búzaszem? Azt pedig tudjuk, hogy kikel, és kalászt hoz ezredév múlva is.

A nagyvezírek sűrű változása jelenté, hogy az oszmán hatalom válságai egymást érik. Hogy akar fennállni egy ország, melyben nem nevelik a legelső erényt, a hazafiúi becsületérzést? Minden főúr, ki a kormány élén állott, csak saját kincstárára gondolt, csak palotái ragyogásáról, háremei gyönyöréről álmodozott. A nagyobbakról vettek példát a kicsinyebbek, a díván uraitól lefelé mindenkinek csak magához hajlott a keze, a roppant hadseregeket fizetni nem volt pénz, azok éheztek, zúgtak; de azért a dsengelkői mellett egyik tündérpalota a másik után emelkedett, s csalárd bizományosok elorzott milliókkal szökdöstek a határokon túl; s ha valaki panaszkodott, ha a nép siralmát a dívánig merte vinni, azt lázadónak nevezték, és úgy bántak vele. Így aztán széthullott lassankint a hatalom alkotta épület; kedvetlen hadseregek futni tanultak megvetett ellenségek előtt, és összedugott kézzel nézték, hogy dűl le egyik oszlop a másik után.

Vén ember már Abdurrahman basa, közel megvan hetvenéves; látott már mindent a világon, amit látni szép és kedves; élvezte, használta az életet; vitéz volt, dicső nevet szerzett: minek élne már tovább? Ő is látja jól a közelgő zivatart, ő is tudja jól, hogy annak nem fog ellenállhatni; de hiszen már hetvenéves. Jelen volt Kandia ostromában is, akkor mint a janicsárok főagája, részt vett ama dicsteljes harcokban. Ilyen emlékekkel ki ne kívánna meghalni? Háremének örömei között csak leányának mosolygása volt már, ami érdekelte: az pedig már nem mosolyog.

Egyik rossz hír hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbénél; ő azokat mind nyugodt arccal hallgatja ki, és nem mond rá egyebet, mint "dicsőség annak, aki soha nem változik".

Van abban is valami szép, ahogy egy öreg katona szemközt megy a veszély ellen, melyet őrjöngő kormányférfiak könnyelműen érleltek magasra; ahogy meghal egy zászlóért, melynek nincsenek hívei többé, csupán zsoldosai; ahogy eltemetkezik egy vár romjai alá, melyről császára megfeledkezék.

Midőn hírül hozták Abdurrahmannak, hogy a keresztény hadsereg egyenesen Budának tart, míg a nagyvezír Belgrádba vonult vissza: Abdi összegyűjté háremét, kincseit, drága paripáit, s átküldé azokat a Csepel-szigetbe. Tudta, hogy sohasem fogja azokat látni többet. Három nap múlva Batthyány Ádám a könnyűlovassággal elfoglalta a szigetet; a vezéri hárem és kincsek prédára jutottak; a harcosok sisakkal mérték az elfoglalt aranyat, ezüstöt, és kockát vetettek a régi gazdájukat nem sirató szépségek birtoka felett. Azt írják, hogy a zsákmányul esett kincs kétszázezer forintra ment. Mikor Abdi basa ily tetemes összeget kihajított a vár falán, akkor neki nagyon jól kellett tudni a végzetet, mely rá és a vele levőkre azon vár falain belől várakozik.

Pestet és Óbudát nem is védelmezé, minden fegyveres csapatját magához vonta Budára. Tizenhatezren voltak, azoknak legnagyobb része janicsár. Abdi basa kitűzette a vár négy falára a vörös zászlókat; jeléül, hogy készen áll a harcra.

A körülfekvő hegyeket elfoglalták az egyesült seregek, a hegyoldalokban felállították a nehéz lövegeket; roppant lovassági csapatok foglalták el a síkokat és mellékutakat; az erdők között mindenütt sátrak s lobogók látszottak.

A magyar hadsereg, a lotaringi herceg Károly hadtestével a Bécsi kapu előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választófejedelem seregei a Gellért- és Várhegy közötti tért, a német birodalmi hadak a Vízivárost.

A magyar seregek vezérei voltak: Esterházy János, Miklós és Zsigmond, Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós, Nádasdy Tamás és Petneházy.

Petneházyt saját kértére Károly herceg a gyaloghajdúság vezérévé nevezte ki; örömest is engedték neki ezt a helyet: tudják azt régen, hogy a konvertita^[131] a legtüzesebb ostromló.

Gábor barát nagyra becsült férfiú lett a vezérek előtt; egy tudományos készültségű ember, mint ő, sokat ér az ostromló hadseregre nézve, mert úgy le tudta rajzolni a vár védműveit, hogy azon minden közkatona eligazodhatott volna; megmutatta, hol leggyöngébbek a védfalak, hol legkönnyebben hozzájárulható a sánc, minő akadályokra találhatnak, ha az első erődítményeket elfoglalák.

Előadásából az derült ki, hogy a legkönnyebben megtámadható része a várnak a Duna felőli meredek, melynek védművei el vannak hanyagolva, s ahol az ágyúk nem sok kárt tehetnek, tűzaknáktól éppen nem lehet tartani, leggonoszabb hely pedig a Vérmező felőli nagy körfalak (rondella), melyet a többi várszegletek ágyúkereszttüze véd, s melynek előtere nagyon alkalmas tűzaknák készítésére. Efelett van a lőporostorony is, melyről sokszor mondá Abdi basa, hogy ha már az ellenség a sáncon volna, kanócot vetne bele, s magával együtt a légbe röpítené. Ez tehát átkozott pont lesz az ostromlókra nézve.

Petneházyt éppen nem lepte meg, midőn a haditanács után azt a rendeletet vevé, hogy hajdúival a nagy rondella ostromát fogja vezetni. Valamint az sem, midőn megtudta, hogy vetélytársa, Funkenstein, a bajor segédcsapatokhoz tétetett át, kik a víz felől fognak ostromolni. Kezdett már fatalista lenni s bízni a jóslatokban. "Ne búsulj, én is ott leszek!" - biztatá őt Gábor barát; amivel sok volt mondva, mert a tüzérség fővezére, Gonzales Antal, a Rác-hegy felőli ütegek vezetését a leleményes eszű barátra bízta, kiben az első találkozás után olyan ismeretgazdagságot fedezett fel, aminőt csak egy hosszú élet és meghalni nem akaró bosszúvágy tanulmányai adhatnak egy férfiúnak.

Június 19-én (1686) sütötték el az első ágyút a város falai ellen.^[132]

27-én kezdtek el a nagy rondellán rést lőni. Előtte való nap jött át a keresztény táborba három hajó budai rác nép, kiket a német krónikaíró "keresztény magyarok"-nak nevez zárjel között (ellenkezőleg a mostaniakkal, kik a jó óhitű magyarokból szerbeket csináltak nagy bölcsen); 23-án egy janicsár zászlótartó szökött át, ki felfedezte Gábor barát előtt a két tűzakna irányát, melyet Petneházy ellen ástak az ostromlottak; két ellenakna még azon éjjel megsemmisíté az elébbiek hatását, a felfedezett föld alatti folyosókban rövid viadal támadt, mely a törökök veszteségével végződött.

29-én a Pest felőli futóárokban vívtak a brandenburgi segédhadak; e napon Gábor tüzes golyói oly égést támasztottak a várban, melyet öt óra hosszat nem bírtak eloltani a törökök. A hadsereg nem nevezte már a barátot másképp, mint "Tüzes Gábornak", ez a név maradt rajta a történet lapjain is.

Augusztus 5-én már jókora rés volt lőve a nagy rondellán, ugyanakkor a két kisebb körsánc is halomba omlott; e napnak éjjelén a bajorok támadást próbáltak a tört résen át, s sikerült egész a belső sánckarókig hatolniok, ahol az elfoglalt helyet meg is tartották, és rögtön eltorlaszolták; a csata folyama alatt azonban néhány vitéz vezértiszt is elesett; amint Petneházy másnap hallá, azok között volt egy Funkensteini Funk lovag is. A becsület úgy hozta magával, hogy az elesett hős temetésén jelen legyen. A holtakat a Gellérthegy alatti temetőbe takaríták; Petneházy hajdúi adták nekik a végtisztelgést, hármat lőve sírhalmaikba. Itt látta Petneházy saját szemeivel, hogy a koporsó valóban a sírba szállt le, melyre fel volt írva: "Funkensteini Funk lovag, meghalt aug. 5-én"; ő maga veté az első göröngyöt a koporsóra, nemes szívéből szánva a hőst, nem gondolva benne a vetélytársra.

Ebben a percben valaki vállára üt hátulról, s amint Petneházy visszafordult, megdöbbenve látja ott állani megholtnak vélt vetélytársát, ki gúnymosollyal szóla hozzá:

- Ne hányja olyan jókedvvel a földet arra a koporsóra, bajtárs uram; nem én fekszem abban, hanem a bátyám; megboldogult Funkenstein Henrik. A keresztnevemet persze nem tudta ön.

- Annál jobb - viszonzá Petneházy -, ha ön még él; Buda várát majd annál hamarább bevesszük.

A következő napok szüntelen csatározásokban folytak le; majd a törökök rohantak ki éjjel az ostromlók víárkaira, s leöldösték az ott alvókat, beszegezék ágyúikat, majd a keresztények lopóztak a sötétben a szélső védművekre, s leronták az ellenfél sánckaróit; közben egy-egy tűzakna lobbanása rázta meg a harcolók lábai alatt a földet. A törökök tűzaknái többnyire szerencsésebbek voltak; a keresztények által fúrtak rendesen visszafelé lobbantak el, és saját népükben tettek siralmas károkat. A harcban elesettek levágott fejeit azután a törökök a várfalakra tűzték ki, az ostromlók viszonzásul az ő halottaik fejeit tűzték fel lándzsákra, s a víárkokat szegték be e rettentő jelvényekkel. A levágott fők mindkét részről egyre szaporodtak.

Különösen rosszul sikerültek a főrondella és a Krutina-fal ellen ásott aknák; e pontokon több veszteség volt, legkevesebb eredménnyel. Mint Gábor barát megjósolá: sokkal könnyebb munkájuk volt a bajoroknak, kik a Duna felőli meredek oldalt vívták, az ellenség ágyúitól és tűzaknáitól nem tarthatva.

Tizennegyedikén történt az első ostrom a rések ellen. Esti hét órakor minden ostromágyút kilőttek egyszerre, s arra elhallgatott valamennyi. Már csatarendben állt minden csapat, a spanyol önkéntesek és a hajdúk kezdték is az ostromot, midőn egy, a császáriak által ellobbantott akna oly szerencsétlenül csapott vissza, hogy kétszázötven embert eltemetett saját seregeik közül. Az erre támadt zavarban sok jó vitéz otthagyta az életét; sebet kapott a bajor herceg, Bejár; az angol herceg, Zaimes és Piccolomini; csak Petneházy maradt sértetlen; pedig alig állt százlépésnyire a boldogtalan tűzároktól. Elég baj volt ránézve a sikertelenség.

A túlsó oldalon következő éjjel a bajorok a kis rondellát s a hozzá tartozó kettős kőkerítést elfoglalták, Funkensteinnak csak egy lépése volt még hátra a várfalig; Petneházy még az első lépéstől is hátra volt vetve. Lehetetlenséggel volt határos, hogy őt megelőzze ezen az oldalon.

És ami oly hihetetlen volt, az másnap megtörtént. Délután Tüzes Gábor barát bombái olyan szerencsével jártak, hogy egy közülök a nagy rondellán levő lőportorony boltozatán keresztültörve, azt levegőbe röpítette.

Szemtanúk azt írják a lobbanásról, hogy az ég elsötétült bele, mintha rögtön éjszaka szállt volna a nap elé; süvöltő gránátok, égő gerendák, széttépett hullák repkedtek mérföldnyi távolságban szerteszét; s a képtelen erőszaktól a Duna hullámai túlcsaptak a pesti partra, s elboríták egyszerre az egész várost. Azt hitte mindenki, hogy a föld szakadt be! Csak percek múlva tértek az emberek magukhoz, s akkor látták, hogy a nagy rondella mi szörnyen elpusztult egy pillanat alatt; a mellékfalak húszölnyire le voltak döntve, kihányva alapjaikból; a sánckarók összezúzva, az árkok betemetve. Ötszáz török veszett el e robbanás miatt; Tüzes Gábor maga egy csatát nyert a török ellen.

E viadal után a lotaringi herceg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy adja fel a várat, mit úgysem védhet meg többé. A török vezér azt üzente vissza, hogy amint az eddigi ostromok előtt nem szólíttatott fel a vár feladására, úgy ezután se szólongassák, ő nem adja meg magát, nem is kénytelen vele. Az a vár az ottomán birodalom kulcsa, azt elhagynia nem is szabad. Bizonyosan tudja, hogy segítségére fognak jönni és felszabadítják, s a keresztények hiába rontják meg magukat, mint ezelőtt két évvel. Ő Mahomedra és a szultánra bízza magát, azok kisegítik. Inkább ajánl cserébe más várat, Egert vagy Székesfehérvárt, de ezt nem adja.

E napon érkezett híre, hogy a nagyvezír ötvenezernyi sereggel átkelt Eszéknél a hídon, az ostromlott várat felszabadítani. A várban ez este nagy ágyúzás volt, s a törökök zászlókkal, énekelve jelentek meg a bástyákon; jeléül, hogy ők is megtudták kémeik által a nagyvezír közeledtét.

A fővezérek erre általános ostromot rendeltek, a huszárságot a nagyvezír csapatai elé küldve, ki hír szerint már Székesfehérvár falai előtt állt.

Abdi basa vitézül védte magát, az ostrom vissza lőn verve; a keresztényeket oly hevesen támadták meg, hogy újra el kellett hagyniok az elfoglalt pontokat. Másnap, harmadnap csend volt a vívó felek között, negyednap visszaérkeztek a huszárok, jelentve, hogy ami török seregek Székesfehérvár alatt vannak, többnyire csak felültetett néphadból állanak, mely a sokkal kisebb magyar sereggel sem bírt megmérkőzni; hoztak belőle mutatványul foglyokat; hanem hogy a hegyek felől közelg sokkal nagyobb erővel maga a fővezér.

Másnap reggel jelent meg a török sereg egyik csapata Vörösvár felől. A keresztények előőrsei, kik aggodalom nélkül, elszórva tanyáztak ott, hirtelen zavarba jöttek, s a magyar lovasság nélkül még nagyobb is lett volna a veszély néhány levágott főnél, mit a rendetlen tatár had diadaljelül vitt magával. Délben tűntek fel a nagyvezír zászlói a budai hegyek között; éppen a bajor, magyar és császári hadak ellenében...

A nagyvezír megjelenésének hírére az ostromlók heve zsibbadni kezde; a haditanácsban a vezérek egy része, azok közt Starhemberg, az ostrom félbehagyását tanácsolák; hogy a császári sereg ennyi veszteség, ennyi küzdelem után ismét vonuljon el szégyennel a töröktől el nem vívható vár alól. A magyar vezérek és a két badeni herceg leküzdték a megalázó indítványt. Badeni Lajos elég merész volt szemükbe mondani, hogy nem a vívók lanyhasága késlelteti ennyire a sikert, hanem az, hogy nincsen két napra való tervük soha.

Már ekkor a keresztény tábor tízezer gyalogot és kétezer lovast vesztett, fegyver, tűzaknák és betegségek miatt.

A lotaringi herceg negyvenezer emberrel szemközt fordult a nagyvezírre, ágyúlövésnyi távolban állt egymás előtt a két sereg. Vívók és ostromlottak várták a harcot, ettől függött a vár sorsa. A harc azonban nem következett be; mindkét vezér jónak tartotta álláspontját, s a másikat várta. Utoljára is, ha a török vezérnek volt mulatni való ideje, a hercegnek nagyon volt. A halogatás nem az ő kárát szaporítá.

Azon éjjel a törökök tűzhajókkal kísérlék meg a Pestet Budával összekötő híd elrombolását; de sikertelenül, mert az óbudai bátor molnárok csónakaikkal a tűzdereglyék elé kerülve, azokat eleve elsüllyesztették.

A nagyvezír ki akarta kerülni az elhatározó csatát, hanem ehelyett mindenáron friss csapatokat akart bevezetni a várba. Másnap reggel egy dandár, nyolcezer szpáhiból és janicsárból álló, Budakeszin és Szent Pál völgyén keresztül a keresztények jobbszárnyát megkerülte, s a horvát gyalogosokat oly zavarba hozta, hogy azok saját ezredesüket is összetaposták, midőn Dünewald vértesei és a Bercsényi-huszárok szembejöttek rájuk. Erre dühös csata támadt: a horvátok a magyarokkal együtt visszafordultak a törökre, a lovasságot megszalaszták, s a cserbenhagyott gyalogokat az utolsó emberig lekaszabolták. Kétezer török hullott el, köztük két basa; nyolc ágyú és zászlók maradtak a győztesek kezében. Ez a harc a Nagy-Sváb-hegyen történt, ahol most azok a szép nyaralók vannak. Az elfoglalt zászlókat a víárkokban tűzték ki, hogy láthassa Abdi basa a várból a törökök veszteségének tanújeleit. A leölt janicsárok mindegyikénél volt három kézigránát és egy ásó. Valószínű, hogy hirtelenében sáncot akartak verni a Sváb-hegyen, s ott helyet foglalni.

Tizenhetedikéig csak az ágyúk felelgettek egymásnak; az ellenség minden oldalon pihent és várt; aznap a törökök egy tűzaknát lobbantottak fel, de az csak saját maguknak tett kárt.

Abdi basa ezalatt megújult hévvel védte a várat, betömette a támadt réseket, új sáncokat ásatott, hadait lelkesíté; míg az ostromlókat a fölmentő sereg csatározásai elvonták és csüggeszték.

Augusztus 20-án, éppen Szent István napján, hirtelen egy csapat lovasság rohanta meg a keresztény tábort; lóhátra ültetett janicsárok voltak azok. (Derék katona, akinek mindegy, ha ma gyalogságnak használták, s holnap lovasnak ültetik fel, és úgy is verekszik.) Ugyanazon horvát ezredet találták útjokban, mely néhány nap előtt a Nagy-Sváb-hegyen segített a diadalhoz. Ezúttal keresztültörték magukat rajta; vágtatva rohantak a tábort védő gátokig, ott leugráltak lovaikról, gyalog, fegyverrel kezükben áttörtek a védsáncokon, s mielőtt a keresztény tábor zavarából magához térhetett volna, már benn voltak a Tabánban (így nevezte el a török a hosszú külvárost), ott Heiszler vasas lovasai jöttek rájok szemközt, azokkal is megütköztek, azokat is elverték maguk elől, s már közel voltak a Fehérvári kapuhoz, már jött Abdi basa segítségükre, midőn Petneházy előrohant hajdúival, s dühös viadalt kezde velük, mely azzal végződött, hogy kétezerötszáz janicsár közül nem jutott több a várba ötszáznál, annak is nagy része sebesülten.

Hanem ez mégis diadal volt: erkölcsi diadala a török katona önfeláldozó merészségének a keresztény hadvezetők fontoskodása felett. Mi történhetett volna, ha ugyanekkor egy janicsárezred helyett az egész török sereg rohan a miénkre! Szerencsénk volt a nagyvezír tehetetlensége.

E siker örömére Abdi basa háromszor adatott sorlövést minden ágyújából, s négy új vörös zászlót tűzetett ki falaira: keresztények bosszújára.

Augusztus 22-én reggel ostromot színlettek a császáriak, melynek az volt a célja, hogy ezalatt a kastélyt, mely a vár felett uralgott, véglegesen hatalmukba kerítsék. A terv sikerült; háromszáz harcos felmászott a rommá lőtt torony magaslatára, s onnan lehányta a törököt. Az oszmánok háromszor kísérlék meg elverni onnan elleneiket, mindig sikertelen, ekkor bevonultak a torony alsóbb emeleteibe és pincéibe. A pinceablakokon át folytonosan tüzeltek kifelé, úgyhogy a toronyban levőknek lehetetlen volt segítségükre menni alulról, vagy akár azoknak onnan visszatérni; s emellett azon pokoli ötletük támadt, hogy az alsó emeletekben kénkövet halmoztak fel, s azt meggyújták. A felettük levő ostromlóknak mind ott kellett fulladni. Azonban a terv meghiúsult azon, hogy a torony boltozatain nem hatolt át a kénfüst, ahelyett inkább lefelé terjedt, s az ótalmazókat szorítá ki az üregeikből, másnap egészen a keresztények birtokában volt a kastélytorony; ágyúkat vontattak fel rá, s onnan gyönyörűen lőhették végig az egész várat.

Azon a napon az éjjeli vihar alkalmával Abdi basa egy törökké lett magyart s egy szerecsent küldött ki a várból, levelekkel a nagyvezírhez. A szerecsen jó úszó volt, a Dunán keresztül menekült, s kétszer átúszta azt, hogy a nagyvezírhez juthasson; de a másikat elfogták a huszárok a Csepel csúcsánál. Meglelték nála a levelet, melybe ez volt írva:

Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is maga után vonja. Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az ellenállásnak. Én nem mulasztottam el semmit. Én elkövettem mindent, ami hatalmamban állott. Engem nem érhet vád. Huszadikán alig háromszáz ember érkezett be hozzám, huszonkettedikén közülük száz elhullott a kastély ótalmában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte magát a kastélyba; kiket ellene küldöttem, azok nincsenek többé. - Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében.^[133]

Még ugyan megkísérlé a kastélyt másnap, harmadnap visszafoglalni; de mindannyiszor sikertelen. A közel fekvő házakból puskatűzzel, gránátokkal pusztítá a torony omladékain levőket, kik ott el nem sáncolhatván magukat, azokat ismét égő szurkos nyilakkal gyújták fel a törökök; ez a pont három napig folytonos harc színhelye volt, ember ember ellenében, a holtakat félrelökték, s jöttek helyükbe új élők; alig volt húszölnyi tér a viadalra.

Jól lehetett tudni, hogy itt az idő, amelyben a nagyvezírnek végső csapást kell merészelni az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja szabadítani.

Augusztus 29-én hajnalhasadta előtt az északi hegyek felől alászállottak a török hadcsapatok, ezer szpáhi, kétezer janicsár és tizenötezer tatár. Ezerötszáz lovas hirtelen Óbudán termett, s az előőrsöket felriasztva, a dunai köröndre vetette magát. Itt a cölöpzetek mögött és a dunai sajkákon Apti vezérlete alatt a magyar hajdúk és német céllövészek csapatai álltak, azok visszaverték őket; arra a Rókus-hegynél épült nagy ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a rohamot; a török elszántan harcolt; egy aga, ki már két halálos sebből vérzett, még bírt elég erővel Mercyt úgy sújtani vállon, hogy ez a páncélon keresztülható vágásba belehalt. De az is hasztalan volt, a városba nem lehetett bejutniok; a vad roham vissza lett verve; a szétbomlott hadtest egy része Pálffy Ferenc lovasezrede által a Kis-Sváb-hegynek lőn szorítva; a rend felbomlott mind a két hadsereg között. A Pálffy által üldözött szpáhik viszont a lotaringi herceget terelték maguk előtt, a fővezér közel volt hozzá, hogy foglyul essék, midőn egyszerre Schöning a brandenburgiakkal segítségére jött. A két tűz közé szorult dandár kétségbeesve küzdött elöl-hátul tóduló ellenségei közepett; egy bőszült csapata hirtelen oldalt nyitva rést, egész a császári herceg főhadiszállásáig tört utat, s ott hagyta magát lekaszabolni veszett viadal közt. Abból a hadtestből, amit hajnalban elküldött a nagyvezír, még csak hírmondó sem tért vissza hozzá a csatából.

Délre vége volt a harcnak.

Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hídon Scherfenberg rég várt segélyhada, Piccolomini vezénylete alatt; a nagyvezír látta ezt jól a hegytetőről, s elvonult onnan érdi táborába.

Pár nap múlva még ezerkétszáz svéd is érkezett meg távoli hazájából, az ostromban részt venni; a keresztény had hatezer-kétszáz emberrel szaporodott; a török felmentő sereg hátrább vonult - Budavár sorsa el volt döntve.

Szeptember másodikán délután három órakor hat ágyúlövés a Gellérthegyen jelenté, hogy az eldöntő ostrom perce jelen van. A várban akkor énekelték a halálba menő hősök szúráját a koránból. Abdurrahman tudta, hogy az ő ősz fejének s a budai félholdnak ez az utolsó napja.

Még egyszer kikülde levéllel egy hírnököt a nagyvezírhez, melyben szemére veté, hogy a várban levő asszonyok több kárt tesznek az ostromló ellenségben, mint ő az egész hadsereggel: de ezt a követet is elfogták; a nagyvezír nem hallotta meg a szemrehányást, segítségre úgysem jött volna.

A jeladásra a Kis-Sváb-hegy tűztelepei tizenhat ágyúval kezdték szétrombolni a rést elzáró cölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése mellett nesztelen, észrevétlenül közeledett a várfalakhoz, a futóárkokban meglapulva.

Amint a tört rés közelébe értek, hirtelen megrohanták azt, s tömegestül vetették magukat a védelmezőkre. A török nagyon jól harcolt; egy lábnyomnyi tért sem engedett át, nemhogy ingyen, de drága vérért sem; míg egy része a faltörés aljában harcolt, kard kard ellen, addig a többi égő gránátokat és kanócos lőporzsákot hajigált le az ostromlók legsűrűbb tömegei közé.

Hasonló dühös ellenállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat; ezeket kétszer verték vissza a várkastélyba, s már halva volt ott a vezér Piccolomini, itt Tattenbach gróf és Zacco őrnagy; már csüggedni kezde az ostromlók erélye, midőn a harci zaj közül diadalordítás töri magát keresztül, s a vívók a középkörönd romjain látják lobogni a keresztény zászlót, Magyarhon védasszonya képével. Aki azt a zászlót odatűzte, az volt Petneházy, s akik ott harcoltak mellette, azok voltak a magyar hajdúk, kiket kereszttel és karddal kezében lelkesített a köztük járó Gábor barát.

Abdurrahman basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni, látta emelkedni mindig közelebb, mindig magasabban azt a zászlót, melynek először kelle az ő bástyája szélébe fúródni. Céllövészei hiába irányozák feléje tölcséres fegyvereik csövét, a kézíjakat, annak az egy embernek ott nem lehet elesni, nem lehet ellenállani. Istennél a kegyelem!

Kétségbeesett dühvel harcolnak szpáhik, janicsárok, szarácsik, hajdúkkal, gránátosokkal összekeveredve személyes viadalban; nincs segítség, egyedül az Úristennél.

A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most Petneházy egyszerre felugrik egy bajtárs vállára, és arról átszökve a bástya párkányára, merész kézzel tűzi ki reá a zászlót.

- Verjétek őt le onnan! - ordít Abdurrahman; de ha nem szólna is, rohannának rá vitézei. Annak a zászlónak nem szabad ott lobogni; annak, aki azt oda tűzte, nem szabad a napot látni többé.

Petneházy jól tudja védelmezni veszedelmes helyét; kettő, három véres fővel bukik le a rátódulók közül, midőn egy fa tetejéről, mely a sáncon nőtt, egy kurd vitéz oly ügyesen hajítja felé a pányvát, hogy az a küzdő vitéz nyakára hurkolódik, s a következő pillanatban lerántva lábáról, ott függ a fa ágán: legdicsőbb pillanatában győzelmének a leggyalázatosabb halálnak kitéve.

Abdurrahman már örömében ordít; de a magyar vitézt e gonosz percben sem hagyá el lélekjelenléte; hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt kötelet, s kardjával kettészelé azt, s ismét talpon állt a földön; abban a percben értek oda hajdúi is, és kiszabadíták az ellenség kezéből.^[134]

Abdurrahman ezt látva, széthasítá köntösét, és sarkantyúba kapva lovát, elnyargalt a körönd előli térről; a várkastély felé futtában szemközt találkozik szilihdárjával,^[135] aki kérdezé tőle, hova fut.

- Istennél a segedelem! - felelt neki a basa. - A napok beteljesülnek, mi nem vagyunk itt többé urak! Eredj vissza, rakj tüzet lakásomban, s küldd szét az eunuchokat, - hogy gyújtsanak fel sorban minden házat, s a futó tűzárkok kanócait gyújtsák meg. A tubafa^[136] alatt találkozunk.

Az a tubafa pedig már a paradicsomban van.

Innen vágtatott a Bécsi kapu felé, hogy legalább ne Petneházy és az ál-Ihánzáde szeme láttára essék el.

A Győzelem téren (török elnevezés!) találkozott a recsinbtáragával és a tüzérparancsnokkal.

- Vissza! Vissza! Csak a dicsőség még a miénk, az élet nem többé!

Azzal mind a hárman visszalovagoltak a Bécsi kapuig; ott, ahogy a keresztény vértesek tódultak elő a résen, leugráltak lovaikról, azokat ott leszúrták s meztelen karddal kezeikben, gyalog rohantak az ostromlók közé; néhány perc múlva vége volt mind a háromnak, a győztesek Abdurrahman testén keresztül rohantak a városba.

Már akkor itt általános volt a futás, Petneházy diadalával szétbomlott a török védelmi rend; elöl-hátul meg voltak támadva; minden utcán szemközt jövő csapatok fogadták a futókat, itt térden állva esdtek kegyelemért, amit nem kaptak meg; amott kétségbeesetten harcoltak utolsó emberig, s e viadal közepett egyszerre elkezdtek a felgyújtott házak égni, amiknek utolsó szobáiban még harcoltak az utolsó pillanatért.

Legtovább tartott a tusa a várkastélyban; ott kétezer férfi, asszony és gyermek, a janicsáragával és a főmuftival egy kerek toronyba elzárkózva, végső kétségbeeséssel védte magát, melyet a bajorok túlnyomó ereje nem bírt leküzdeni. Végre a vezérherceg, hogy a harcnak végét vesse, kegyelmet adott nekik, s nem engedte őket bántani. A janicsáraga a bajor herceg lábaihoz borulva, kebléből egy szelencét vont elő, s neki nyújtá, az tele volt Abdi basa utolsó gyémántjaival, miket a török vezér a harc előtt dolmányáról letépett, elszórt, és miket az előrelátó aga bölcs volt felszedni, hogy életét megváltsa rajtuk.

Az alvezér életét a Zerini-ezrednek egyik magyar közvitéze menté meg.

Ekkor mutatott a napóra Mátyás király templomának falán ötöt.

Két óráig tartott a véres szomorújáték.

S annak bizonyságául, hogy valóban vége van, földrengető ropogással sült el az Abdi által utcahosszat ásatott futóakna, mely romba dönté még, amit az ostrom épen hagyott is; Buda vára nem volt más, mint egy romhalom, égő üszökkel fedve és vérrel befestve.

S aki ezt a megrendítő tragédiát a tétényi halmokról legnagyobb léleknyugalommal nézte - az a török nagyvezír volt. A török hadsereg láttára esett el az oszmán birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda.

Petneházy pedig az első volt annak falain a végostrom alatt, s vágytársa az utolsók között volt, kiknek a körtorony vitézei legtovább ellenálltak.

Petneházy másnap reggel Gábor barát kíséretében összejárta Budavár romjait. Alig talált már rá az ismerős helyekre; fel volt dúlva minden. A vadaskert fái ki voltak vágva és feltüzelve, a regényes kioszknak s a rózsalugasoknak helyök sem látszott már. Csak egy kettétört kőlap emlékezteté még valamire, amit a sáncmunkák közben félig eltakartak földdel. Annyit megtudott alakja felől, hogy az török halott sírköve, s annyit el tudott olvasni az arab betűkből, hogy azon a kövön Abdi basa egyetlen leányának, Tellinek neve van bevésve. Szinte jólesett azután, hogy a sárga házat, melyben őt legutoljára látta és meggyűlölte, nem találta sehol; azt úgy szétrombolták a tűzgolyók, hogy fel nem lehetett ismerni a romhalmaz közül.

A szerzetes némán megszorítá az ifjú kezét, tán kitalálta gondolatjait? A halott szerető emléke nehéz!

Amint a füstölgő romok közül ismét alászálltak, szemközt találkozának Heiszlerrel; a tábornok sohasem szerette Petneházyt nagyon, annál kevésbé a barátot; bántotta az, hogy a magyarnak miért van vitézsége - és esze. Mint Petneházy később megtudá, Funkensteinnak sógora is volt; ami elég ok a haragra a tegnapi hőstett után.

- Ne is menjen, ezredes úr, a főhadiszállásra - szólt hozzá szárazon -, parancsot hozok önnek a főhercegtől; az egri basák Pest ellen jönnek, már Hatvanig értek, és ott elsáncolják magukat; onnan ki kell őket ugratnunk, mielőtt várat csinálnak belőle. Vegye ön át Pesten levő huszárezredét, s induljon velem még ez órában, én az Aspremont-vasasokat vezénylem. Tüzes Gábor úr pedig menjen a főherceghez, s várja ott további rendeletét.

Gábot barát azt súgá Petneházynak:

- Őrizd magad ettől az embertől, aki mindenkit úrnak nevez. Tudtomra a magyar eddig csak az Istent és fejedelmét hívta uramnak, és ha másnak mondta, gúnyolódott vele.

Azzal elváltak.

Petneházy átment Pestre, és egy óra múlva csatlakozott Heiszlerhez huszárezredével, mely saját nevét viselte. Felötlött előtte, hogy ilyen hadi vállalathoz nem visznek ágyúkat; de nem kérdezősködhetett, mert tudta a szokást, hogy felsőbb rangú tiszt az alsóbb fokúnak ilyen kérdésre helyt nem áll.

Másnap szép rendben megérkeztek Hatvan alá; annak már akkor hevenyészett sáncai voltak, miknek szegletén a basa lófarkas holdja villogott.

Heiszler ott azt az utasítást adta Petneházynak, hogy a török hadsereg által összeterelt gulyát hajtassa el a város alól - fényes nappal.

A feladat a nevetségig lehetetlennek látszott; de Petneházy nem mondta rá, hogy lehetetlen. Hogy ne legyen senkinek kifogása személyes bátorsága ellen, kiválasztott ötven vitézt huszárai közül, s ő maga élükre állva, bátran belovagolt velük egész a török sáncok aljáig, ahol a gulya tanyázott.

Egypár szakállas golyó elbúgott fejük felett, de kárt nem tett bennük; később sűrűn tüzeltek rájuk öreg puskákkal; Petneházy erre megritkítá a csapat hadsorát, s sebesen nekinyargalt a gulyának; az őrt álló kurdok elszaladtak, otthagyták a teheneket, a huszárok pedig kiszakítottak belőlük egypár száz darabot, s elkezdték hirtelen terelni maguk előtt.

A városban levő törökök elébb cselvetésnek hitték ezt a mozdulatot, s nem jöttek ellene, most azonban maga az egri basa és alvezérei hatszáz szpáhival iramodtak a huszárok után, hogy ezt a csúfot ne engedjék megtörténni.

Heiszler jól láthatta, hogy Petneházy milyen veszélyben forog; de azért nem mozdult meg helyéből. Ha elesik, azt lehet róla mondani: elvette vakmerő bolondságának díját; ha megmenekül, csak a parancs szerint cselekedett.

Azonban Petneházy nem gondolt a megmenekülésre, hanem amint látta, hogy a török azonnal utoléri, hirtelen megállítá katonáit, s visszafordult maroknyi népével az üldöző ellenségre; annak egy része tovább rohant a nyargaló gulya után, más része akkor toppant meg, midőn a huszárok közéjük vágtak.

- Ki-ki a maga kezére dolgozzék! - kiálta Petneházy, s azzal ő maga egyenesen nekirohant az egri basának, s amint az szép ezüstös páncélba volt öltözve, úgy taszította keresztül kopjája vasával, hogy annak a hegye a nyeregkápában állt meg. Ugyanakkor egy másik huszár a török alvezérnek egy akkora darabot levágott a koponyájából, amennyi annak éppen elég volt arra, hogy a nélkül ne élhessen. Erre zavarba jött a törökség, rémület szállta meg vezérei elestén; lassankint egyes huszárok, dragonyosok száguldoztak társaik segítségére, a csata általános lett, a zavar még általánosabb. Mire kitisztultak belőle, kétszázötven török hevert a csatatéren; köztük a vezérek, nyolcvan foglyul esett; a többi meg sem állt Egerig, otthagyta Hatvant és a gulyát, s a vezéri nagypecsétet, mit Petneházy diadala tanújeléül vitt Budára a hercegi vezérnek, az meg a császárnak küldte.^[137]

Midőn innen visszatérve, Pesten találkozott Gábor baráttal, ez örvendve szorítá őt keblére.

- Elveszett embernek hittelek! Mármost ne tégy többet egy esztendeig; mert nem fog javadra szolgálni; eredj Komáromba menyasszonyodhoz; vidd oltárhoz, aztán ősi kastélyodba haza, s iparkodjál boldog ember lenni. Ha szükségük lesz rád, hívatni fognak; ha útjokban léssz, eltesznek láb alól. A császár grófnak nevezett ki, s ezt nem szeretik azok, kik a hátad mögött maradtak.

Azonban Petneházy nem fogadta meg öreg mentora jó tanácsát. Elragadta a hír, a dicsszomj; ahelyett, hogy véres babéraival sietett volna Borbálához, kinek kezét a legdicsőségesebb úton érdemelte meg: hazája visszavívott fővárosának ormára tűzött zászló által, jobbnak találta a főhadiszálláson megjelenni. Ott sok mosolygó arc fogadta, többek között Funkensteiné is, ki tréfálózva mondá neki:

- Bizonyára most már olyan nagy emberré lettél, hogy nem is kellene olyan közrangú leány keze után vágyódnod, mint Borbála; ha Bécsbe fölmégy, tucatszámra találod a hercegasszonyokat, kik erővel nőül akarnak hozzád menni.

- Már csak hagyd te nekem azt, akit megszolgáltam, s ne igen nevezgesd előttem Borbálának, mert az csak nekem Borbála, neked nem.

- Jól van, jól, azért ne légy olyan fennyen; nem a te érdemed, hogy ahol te jártál, ott kevesebb volt a fal és a férfi, mint ahol nekem kellett verekednem.

Ebből tüzes vita kerekedett volna, ha a vitéz urak közbe nem vetik magukat, mire azután a két lovagnak kezet kellett nyújtani és kibékülni, s minthogy Petneházy másnapra a hercegtől szabadságidőt kért Komáromba utazhatni arájához, Funkenstein azt indítványozá, hogy ezt egy búcsúlakomának kell megelőzni; aminthogy azután estve elkezdvén a nemesurak, egész kivilágos kivirradtig ittak, és jókedvben voltak; utoljára Funkenstein francia borokat hozatott elő, és azokból kényszeríté Petneházyt inni, akinek a pezsgőnedv nagyon tetszett.

Reggel, a hajnali trombitaszónál azután elkísérék jó barátai Petneházyt egész a török fürdőkig, ott búcsút vevének tőle, s engedék útjára menni Komárom felé.

Petneházy mintegy ötven huszárt vitt magával kíséretül, még mindig megeshető lévén, hogy valahol száguldozó tatár csapatokkal találkozzék Komáromig; azoknak hadnagyával bizalmas beszélgetésbe kezdett az úton. Egyszer, Vörösvár táján elkezd panaszkodni, hogy iszonyú hőséget érez, a hadnagy pedig azt állítá, hogy igenis hűs szél lengedez. Petneházy apródonkint leveté mentéjét, dolmányát, egy ingre maradt, mégis kiállhatatlan hőségről panaszkodott; az izzadság csorgott le halántékairól.

Kevés idő múlva azt mondá a hadnagynak, hogy a feje majd szétszakad. A hadnagy azt hivé, hogy ez az éjszakai mámortól van, s tanácsolá neki, hogy ha Vörösvárra beérnek, feküdjék le, és pihenje ki magát.

Petneházy erre sebesen előrelovagolt, a hadnagynak úgy tetszék, mintha a vezér le akarna esni lováról. Utána kiáltott, arra Petneházy megállt és bevárta.

Arca egészen ki volt kelve alakjából, szemei beesve és ajkai elkékülve.

- Bálint - mondta a hadnagynak -, én meg vagyok mérgezve; de visszamegyek, és megölöm azt, aki megölt!

Azzal tüzesen sarkantyúba kapta paripáját, és elkezdett vágtatni visszafelé Budának.

Huszárjai nem érték utol, oly bőszült nyargalást követett el, s elmaradoztak utána. Egyszer azután azt látták, hogy letér az útról, ki a sík mezőnek, mint aki már eszméletét veszté, s nem tudja kormányozni a lovat. A paripa nyargalt, szökellt árkon-bokron keresztül, néhol oly közel jött az ezredes kísérőihez, hogy azok láthaták annak feldúlt arcát, szederjes homlokát, égő szemeit, s hallhaták, mily szörnyen átkozza gyilkosát, vértől habzó szájjal; rettentő tünemény, egy méregtől megőrült dalia, kit bőszült lova ragad berken és avaron keresztül!

El nem bírták fogni, mindaddig, míg a halálra nyargalt ló össze nem roskadt, s lovagjával együtt a földre rogyott; mire odaértek, Petneházy meg volt halva.

Ki gyilkolta meg? Azt ki keresné mármost - százhetvennégy esztendő múlva? A jó öreg Cserey, ki e vele egykorú történetet ekként elbeszéli, azt veti utána: "Ha magyar vagy, és sokáig akarsz élni: okos ne légy, vitéz ne légy, és pénzed se legyen sok."^[138]

Budavár eleste gyásznap volt a török birodalomra nézve. A szultán felriada könnyelmű vadászataiból, s búcsújáratot rendelt az egész országra. Mekkában a próféta sírjából előhozták a koporsót, ezüstravatalra tették, melléje a csatában elesett emírek és hősök csontjaival megrakott huszonöt koporsót, hogy Allah lássa meg és elégelje meg a pusztulást. A búcsújárók seregei minden pénteken hétszer járják körül e ravatalokat, zene és kürtszó nélkül, egyedül emberi jajszónak szabad hallatszani.

A böjt utolsó napján húsz mérföldig menő búcsújárat rendeztessék; elöl egy nagy szekrényt vigyenek tört kardokkal, nyilakkal és csatában elhullt hősök csontmaradványaival; azt hatszáz zsákba öltözött katona kísérje, mezítláb, hajadonfővel.

Azután jöjjön háromezer szpáhi gyalog, fekete turbánnal, tépett és vérrel bemocskolt ruhákban, hátát tevefarkkal verve.

Utánuk hatezer dervis, övig meztelen, testébe késeket és nyilakat szurkálva, hogy a vér szertefecskendezzék róluk.

Azután hozzák a próféta szekrényét, mely mellett háromszáz basa járdal kivont karddal, s aki szemeit a szekrényhez fel meri emelni, annak fejét leütik.

Minden mérföldnél egy keresztény rabszolgát levágnak, s vérében otthagyják az úton meghalni.

Harminc előkelő vezér, fejét szamárvérbe mártott kendőkkel bekötve, egyik keze övéhez hátrakötve, másikban kard helyett tevefark, amit maga után vonszoljon a sárban. Kövesse őket hétszáz janicsár, fegyver helyett pálcával kezében; hátul jöjjön a nagyvezír, sánta szamár hátán, kezében nádszál, azzal fejét verve, kiáltozza: "Offát, millei, zaffai!"

Végül ismét keringő dervisek jöjjenek, testüket felhasogatva; s egy szekrényből a legapróbb rézpénzt szórják el az út mentében. Minden mérföldnél megálljon az egész menet, felordítva: Allah buffai! Allah mitrei Kresztinnai! (Allah verje meg a keresztényeket!)^[139]

Allah azonban nem hallá meg a búcsújárók szavait.

Buda nem jutott többé török kézre.

Kicsinyben múlt pedig. Az elfoglalt várat német őrséggel rakták meg, s a véráztatta falak között, miken Petneházy volt az első, Funkenstein lett a térparancsnok.

Kitüntetésnek szép volt, de helyzetnek nemigen kellemes. Egy feldúlt romhalmaz között, mérföldnyire elpusztított, kizsarolt vidék közepett a nemesúr rendkívül unta magát. Kérte néhányszor, hogy tegyék onnan át máshová, de a főhercegek azt viszonzák, hogy jó neki ottan.

Időközben megtudta azt is, hogy Borbála Petneházy halála után felvette a fátyolt. A gazdag menyasszonyt tehát végképp elveszté. Pedig az ostrom után részére jutott osztalék a zsákmányból már fogyatékán járt, s azok a zsidók, akiknek tartozott, történetesen Bécsben és Prágában laktak, nem voltak a budai vízvezetőnél véghezment mészárlás között.

Az alvezér háreméből két fiatal török leányt tartott meg magának, az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatinicának hítták.

A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a cselszövény. Fiatalsága dacára olyan jól értett ahhoz, mint a szeráj akármelyik kegyenc rabnője.

Midőn látta, hogy urának pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan szerezhetne azt megint sokat, s Funkenstein - követte a tanácsot.

Ezen időben Gábor barát Győrben lakott, s ugyanott volt főparancsnok Piszterczky ezredes, derék, becsületes lengyel, kivel esténként együtt szoktak sakkozni.

Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek:

A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt szolgaságban, észrevéve, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már másodízben a basához, ki vele elzárkózva, óra hosszat elbeszélget. A fogoly kíváncsi lett, s a kályhán át, ahol fűteni szokott, kihallgatá a párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátsszák a török kezére; kétezer arany az árulás díja. Mi neve az árulónak, azt meg nem tudhatá, de annyit hallott, hogy két török rabnő van nála. A foglyot másnap kicserélték török foglyokért, s az rögtön sietett Gábor barátot értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előpénzt is adott már az árulásért, s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanú nélkül van az is.

Az ezredes rögtön sietett a tanúval Budára, s tudatá a főparancsnokkal a hallottakat. Annak nem levén egyéb eligazodási jegye a két rabnőnél, minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hívatá, s kérdezé tőle, hogy talán rabnőinek váltsága végett írt a fehérvári basának.

Funkenstein azonban megérzé az illatot, s mindennemű levelezést tagadott a basával.

Ekkor a rabnőket fogták vallatóra, s Fatinica kivallá a küldött budai paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kimondá, hogy apját már másodszor küldé Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanúsággal szemben nem védheté magát a lovag, térdre esett, és kivalla mindent. Azzal mentette magát, hogy ő csak a pénzt akarta megkapni a basától, s azután a várat nem játszani át a kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek életének.

- Micsoda excellenciádnak egy maroknyi vér?

- De micsoda teneked kétezer aranyért annyi ezer emberéletet és egy országot eladni!

Pár nap múlva kézre került a paraszt is; a Vízikapunál akart bemenni, ott elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; míg levetkőztették, s meglelték azokat a harisnyákban. (A német krónikaíró magyar pórnak állítja ezt, magyar pór pedig sohasem viselt harisnyát, azt tudjuk.) Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságáért; végre Funkensteinnal együtt kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszorító alatt sem vallott többet egyik is, mint hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig megfejni.

Halálra ítélték mind a kettőt.

Az ítéletet az akkori idők irálya szerinti fordításban közlöm németből:

Minekutána most uralkodó cs. kir. felsége I. Leopoldus az annyiszor ostromlott, annyi ember, vér- és költségbe került Buda várát a török hadsereg szeme láttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által recuperálta;^[140] minden császári hadiszolgálatban levőknek azon kellene lenniök, hogy annak conserválása^[141] és defendálása,^[142] nem pedig ismét török járom alá juttatása felől törjék fejüket, mindezt nem tekintve Funkensteini Funk Konrád főhadnagy az érdemes Salm-regementből, annyira megfeledkezik tartozó kötelességéről, hűségéről s keresztény származásáról, hogy titokban a fehérvári basához külde egy parasztot, s levélben offertumot^[143] tett neki, hogy a várat újra kezébe szolgáltatja, csak egypár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel nyilatkozék, nem nehány százat, de nehány ezeret is küldeni. Ámbátor nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ő nem akarta a várat elárulni, csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni; mindazonáltal császári secretumokat tudatott vele, úgymint: hol lehet a várba legkönnyebben feljutni, s hogy a nagy körönd felől besegíti őt seregeivel etc. Ezért a basa a vezérnek írt is népek végett, s az utolsó, a parasztnál lelt írásában jelenti, hogy népség és pénz már készen állanak, s ezek szerint a vár, a benn levőkkel egyben, az egész kereszténység legnagyobb kárára és rémületére a legvégső veszélyben forgott, ennélfogva az ő vallomásai és levelei után a kirendelt haditörvényszék azt judikálta:^[144] hogy ő a császári vér- és haditörvény szerint crimen laesae majestatis és perduellionist^[145] követett el; ezért megérdemlett büntetésül s másoknak is elijesztő exemplum^[146] gyanánt feje levágattassék, teste négyfelé szelessék, négy része négy utcára kiszegeztessék, szíve kiszakíttassék, s a szájához veressék, s mindez a törvények értelmében, ítéltetett Budán, ápril 8-án 1687., mely ítélet 9-én, végre is hajtatott.

Még csak az sincs utána mondva: "Isten legyen kegyelmes nyomorú lelkének."

...Petneházy halála nem maradt bosszulatlan.

Azóta sok víz és - sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt, és múlni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz...

*

p.s.:

A hangoskönyvet hallgatva

és közben a szöveget is nézegetve

feltűnt, hogy a szerkesztő-"szöveggondozó"

egy-két kihagyhatatlan kivétellel

módszeresen kigyomlálta az írásból

a zsidó vonatkozásokat...

pl. a menekülésüket az ostromlott várból...

(N.J.)

52:34MOST JÁTSZOTT

MEGNÉZENDŐ VIDEÓK

HOZZÁADÁS A LEJÁTSZÁSI SORHOZ

Az utolsó budai pasa 1963

3,7 E megtekintés3 évvel ezelőtt

Balázs Pázmándy

http://port.hu/adatlap/film/tv/az-utolso-budai-basa-az-utolso-budai-basa/movie-10727.

3:13MOST JÁTSZOTT

Az Egri vár 1552-es ostroma