1939 őszén jelent meg a Magyar Szemle Társaság kiadásában, Budapesten, Szekfű Gyula szerkesztésében a Mi a magyar? című tanulmánykötet. Ebben olvasható első ízben a Magyarság a zenében, Kodály Zoltán frissen fogalmazott, nagylélegzetű, tudós tanulmánya. A kötetcímben elhangzó komoly kérdésre Kodály keményen, világosan válaszol: „Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.”

Azért is! De hogyan? 1939-ben hogyan kell, s hogyan lehet?

Sűrűsödő időkben értelmiségi gond: az igazat mondani, nemcsak a valódit.

Sűrűsödő időkben burjánzó veszély: megszaporodnak a fecsegők – a szájhazafiak, ahogy Széchenyi István nevezte a fent és lent feleslegesen szájukat jártató nagyhangúakat – s fogyatkoznak a bátor tettek, a pillanat korlátozottságában a lehetséges jövő felé hidat álmodó cselekedetek.

Valódit mondani, jogos jajszót, okos félelmet fáklyaként megvillantani: politikus látvány, percnyi csillogás. Láng, füst, hamu. Igazat tenni: nehéz teher. Olykor lehetetlen. S amikor cselekedni kellene, de csak hallgatni szabad, megkeseredik a ki nem mondott szó, torz indulattá penészedik a meggyilkolt gondolat.

1939 tavaszán a politikusok szónokoltak, tárgyaltak, alkudoztak. A laktanyákban pucolták a fegyvereket. Ragyogtak az ágyúcsövek.

Parádéra? Háborúra?

Kodály Zoltán dolgozószobájában, íróasztala mellett, könyvek, kéziratok, kóták, fonográfhengerek barátságos társaságában magyarságunk minőségéről gondolkodik. Tudós népzenegyűjtő, nagy hatású zenepedagógus, ünnepelt muzsikus: magyarságunk minőségét zenekultúránk évszázadaiban, a forrásvidékek s évezredes folyamatok feltárásában, alakulásában követi nyomon. Muzsikus és tudós, nem kenyere a politika.

Mégis: a Magyarság a zenében szövegét ha elemző bonckés alá vette az utókor, szerzője politikus bátorságát említette elsőként, szókimondását dicsérte, mert Kodály népzenénk minőségét átvilágítva, egyértelműen hangsúlyozta, milyen mélyen, gyökereiben különbözik magyar zenénk a német zenétől, a magyarság ízlése, érzelemvilága a germán ethosztól. S akkor, a tornyosuló ágyúcsövek s Berlin bénító szorításában életben maradni akaró Budapesten valóban nem csupán tisztesség, de bátorság kellett magunkat, múltunkat, magyarságunkat elhatárolni a Birodalom germán szellemétől.

Kodály pontos és éles határt von magyar és német zene között, elkülöníti hangszereinket, szembeállítja dalaink hanglejtését, szerkezetét, hanganyagát.

Bátor volt?

A Magyarság a zenében szövegét ha elolvasta a német követség kulturális attaséja, aligha fogalmazott tiltakozó jegyzéket. Nem volt miért. Német és magyar források alapján Kodály zenei tényeket írt le; ha bátor volt, a lehetséges bátorság határait nem lépte át: a késői kor olvasója éppúgy nem talál harcosan politikus mondatokat e szövegben, mint aki 1939-ben tanulmányozta Kodály gondolatait, s keresett bennük fogódzót, segítő iránytűt, eligazodni óhajtván a percről percre puskaporosabb mindennapokban.

Gyáva volt Kodály?

Két évvel korábban megjelent tudós könyvében, A magyar népzene lapjain már aprólékosan megfogalmazta, összegezte népdalgyűjtő bolyongásainak, elmélyült kutatásainak eredményeit; amit a magyar népzenéről fontosat tudósként, muzsikusként mondani akart, ott kifejtette, elmondta. Most – 1939 tavaszán – népzenénkben rejlő, megbúvó magyarságunkról, emberségünk lehetséges tartalékairól gondolkodik. Két évvel korábban a tudós magyar ült nap mint nap íróasztalához, s ragadott tollat; most a magyar tudós tartja mindennél fontosabbnak, hogy világosságot lobbantson a rossz fényű alkonyatban, s értékes múltunkra, örökségünkre emlékeztessen: egyetlen, kimeríthetetlen erőforrásunkra tartalmas jövőnkért megvívandó harcainkban.

Sűrűsödik az idő. Mit tegyen a muzsikus-zenetudós a fénylő, parádéra-háborúra álmukból felbolygatott ágyúcsövek vészjósló árnyékában?

Legyen bátor?

Ócsárolhatja a német népzenét, kackiásan ősibbnek, különbnek mondva a magunkét. Hajlonghat a tapsorkánban.

Lehet bátrabb: szidhatja a német politikát, írhat gúnyiratot egy torzonborz osztrák szobafestőről, aki összerondítva, hamisan kornyikálja a német dallamokat. Könny és mártírkoszorú lesz jutalma.

Kodály nem volt ilyen bátor, politikus frázis nem keveredik megfontolt, okos szavai közé. Tudós és muzsikus, nem kenyere a napi politika.

Vagy csak nem kedvelte a szájhazafiakat, a talmi fecsegőket, az okos gyávákat odafönt, az ügyes jajongókat idelent, a lázas kiabálókat, akiknek nincs bölcs és őszinte és halk szavuk, amely értelemmé érik, gondolattá gazdagodik, tetté nemesedik az emberek lelkében, szívében.

A sűrűsödő pillanat szorításában ki dönti el: most mit lehet, mit kell tenni? S mi az igazi tett?

(Kölcsey Ferenc 1833. január 27-én így fordult kérő-figyelmeztető szóval nagyhangú politikus hazánkfiaihoz: „…tegyetek valamit, ami tett ne csak legyen, de maradjon.”)

Tudós munkájában 1937-ben Kodály Zoltán alig néhány sort írt a német zenéről; szlovák és román melódiákat idézett, összefonódó kapcsolatukat a magyar dallamokkal, s Bartók szavával a nemzetközi „kelet-európai” népdal megszületéséről mesélt. Arról, ami népeket, életeket összeköt.

1939-ben fontosnak tartja leszögezni: „Legkevesebbet talán a németektől vettük át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek.” Fontos szó: ezenfelül. 1937-ben tárgyilagos bölcsességgel ismertette a hosszi furugláról, dudáról, tamburáról – a magyar nép hangszereiről szükséges tudnivalókat, s megállapítja: újabban terjednek a rézfúvó-zenekarok a magyar falvakban. 1939-ben a Wagner-kultusz káros hatásának mondja magyar zeneéletünkben a rézfúvók kultuszát, s hozzáfűzi: „Ha van nemzeti ízlés a hangszínekben (és bizonyára van), a magyar nem szereti a rezesbandát és a nagy lármát.”

Rezesbanda s nagy lárma lenne Wagner muzsikája?

A rezesbanda: katonazenekar. 1939-ben német katonazenekar, német rezesbanda, amelynek csinnadrattájára, ritmusára ugrálni, masírozni, idegen vezényszóra meghalni nem akarunk!

Nem szeretjük a rezesbandát.

Politizál Kodály? Bátor? Csak pontosan fogalmaz, amikor feketednek az idők, s rezesbandák muzsikálnak a népnek Wagnert a piactéren.

Hallgatni: kötelező.

„Még ki sem alakulhatott egy jellegzetesebb magyar dallamstílus (ami benne eredetibb, a kuruckor hagyománya), már betört a barokk, idegen dallamképleteivel. Majd 1800 táján a németes jambusdallam. Az idegenség áradatában félénken üti fel fejét egy-két magyarabb dallamtípus.”

Régi dolgokról mesél Kodály Zoltán, barokk időkről, kuruc hagyományról, németes jambusdallamról, az idegenség áradatáról. 1939-ben mindez ingerlően jelen időben cseng. Mert a második mondatban nincs igei állítmány: a németes jambusdallam tehát sorvasztó veszély, éppúgy, mint idegen dallamképleteivel a barokk, amely betört hozzánk.

Betört; a tamburmajor már lengeti pálcáját a rezesbanda élén. Menetelnek, menetelünk. Ágyúcsövek harsonázzák a valkűrök lovaglását. Tegnap. Ma. Holnap.

A bátorság esztétikai kategória olykor.

Kodály Zoltán dolgozószobájában, íróasztala mellett, könyvek, kéziratok, kóták, fonográfhengerek barátságos társaságában 1939 tavaszán népzenénkben rejlő, megbúvó magyarságunkról, emberségünk lehetséges tartalékairól gondolkodik. Muzsikus és tudós: ír. Járt úton jár, hogy sokan tudják követni. Gondolkodik. Gondolkodtat. Építi a jövőt.

Bátor?

Kölcseyre hallgat: cselekszik.

Amit tett: megmaradt. A Magyarság a zenében mély kút, amelyet 1939 tavaszán ásott.

Aki szomjas, ma is meríthet belőle friss vizet.