LA FONTAINE FORDÍTÁSOK

*

Babits Mihály:

JANCSI ÚR GYŰRŰJE

RABELAIS MESÉJE

Vén napjaira Jancsi úr
fiatal nőt hozott a házba.
No főtt is irgalmatlanul
feje szegénynek gondba-lázba!
Bábika (igy hitták a lányt)
csinos, derék, jószőrü lány volt,
birólány, hát sokat kivánt,
s a szerelemben csupa láng volt.
Volt mit törődni a komának,
hogy ne legyen fölszarvazott:
szerelmes versek és románok
helyett olvasni asszonyának
csak erkölcsös mesét hozott,
és tartott erkölcsös beszédet,
szidta a sok tágszivü szépet,
sok romlott hiut és kacért,
amint csak a torkán kifért.
De az asszonyka nem szerette
a morált s prédikációt,
nem tűrte az orációt,
ám az udvarlást jól bevette.
.

Igy lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
annyira félt a csufolóktól,
inkább kivánta a halált;
de volt néhány jó perc is olykor,
amikor megnyugvást talált.
Egy éjjel, melyet jól betöltött
gyomorral Bábi mellett töltött
(étel-itallal jóllakott
s aztán kedvére hortyogott),
álmában megjelent az ördög,
s újjára egy gyűrüt dugott
és mondta: "Látom a keserved,
mely tőled minden nyugtot elvett,
s az nálam irgalomra lelt:
vedd e gyűrüt és jól viseld.
Mig újjadról nem fog leesni,
az ami aggódásba ejt,
tudtod nélkül nem fog megesni."
"Hogy háláljam meg? Nagy öröm! -
mondta Jancsi úr bölcs szavakkal -
Isten fizesse meg kamattal;
irgalmas atyám, köszönöm!"

És az örömtől fölriasztva
s fölnyitva kissé szemeit,
hogy hol találta Jancsi gazda
dugva az újját - sejthetik.

Babits Mihály:

A SZERELMES KURTIZÁN

Ámor, habár csak iskoláskölyök,
mégis nagy úr az istenek között:
nincs csodatévőbb, világrendjebontóbb,
ki által ostobákból okosok
és bölcs Cátókból lesznek kicsapongók
és bárányokká válnak farkasok,
a vak látó lesz és a látó vak lesz:
tanú Polyphémos, tanú Herakles;
egyik, ki sziklatrónusán nyögé
szerelmi gondját a szelek közé
s hogy elbájolja drága nimfalányát,
vizek tükrénél borotválkozott;
a másik elcserélte buzogányát
orsóval, s lányért lánnyá változott...
Százat mondhatnék... Boccaccio beszél el
egy példát, és nem közönségeset:
ifju Chimonról szól ez az eset,
szép fiu volt, de savanyú kedéllyel:
lám ugyanez ma kedves és vidám,
mert egy pillantás visszaadta kedvét,
a szerelem kinyalta ezt a medvét...
Mi tett csodát itt? Két szép szem csupán.
Kipallérozván Ámor, a bölcs pallér,
általa Chimon máma kész gavallér.
.

De nem erről kivánok szólni most,
hanem arról, hogy egy oly könnyü lányka
szivében, aki könnyü kéjet oszt,
hogy ébredhet szerelem tiszta lángja.
Hősnőm büszke volt és bizarr leány,
senkise tudott vele bánni tán.
Rómában élt, és lábainál nyüzsgött
a hódolók tömegje, és ha püspök
jött, süveges, botos monsignorok:
az néki semmi volt és kis dolog,
nagyobbra volt igénye, bíborosra,
hogy szeszélyének rabjává tapossa,
s ágyáig az is csak ritkán hatolt,
ha a nagybátyja nem a pápa volt.
Sőt hogyha szemét olykor rávetette
maga a pápa: azt sem sokba vette.
Büszkén hordta gőgszagu köntösét,
melyen sok gyémánt égett szerteszét
és drága himzés és ezer zsinorzat...
.

Ámor, ki minden gőgtől visszaborzad,
meg akarta alázni e szivet,
addig mesterkedvén, míg el nem éri,
hogy lángra gyujtsa őt egy szép s hideg
legelegánsabb ifju Róma-béli.
Camillenek hívták a fiút, s a hölgyet
Constancenak. És bár a fiú szelid
s nyájas modoru, ezt a szívgyötörtet
félelem fogja el ha közelit
szivének ifja. És be nem merészli
vallani vágyát; csupán sóhaja
árulja néha el, hogy mi baja.
Óh, életében most először érzi,
mi a szemérem és tartózkodás.
Camille mitsem vesz észre. Ily csodás
gőgű szivben hogy sejtene szerelmet?
Constance pedig csak sóhajt ifja mellett
és ránéz, aztán csak sóhajt megint,
s minden pompa közt bús álmokba ring.
Még a szépségéből is szinte veszt már,
rózsából liliommá válni kezd már.
.

Történt, hogy Camille vacsorát adott
barátainak. Hölgyeket is hoztak.
Constance is ott volt. Bölcsen vígadott
a társaság; mert ritkán szórakoznak
az ilyenfajta hölgyek szent-hideg
vagy tudományos, unalmas beszéddel.
Csak Constance volt a viccekre süket
s csak ő előle nem fogyott az étel.
S oszlottak már, megvolt a vacsora:
de legelőször Constance tűnt tova,
elrejtőzvén egy ágymögötti zugba.
Nem ügyelték: mindenki látta, tudta,
hogy rossz kedvű, gondolták, hazament,
vagy valami szerelmes üzlet hivja. -
Nemsokára egyedül maradt ifja,
a vendégek elmentek. Néma csend.
Camille leül és írni kezd. A lányka
egyedül vele végre, mint kivánta!
De előjönni sem mer, úgy remeg:
csak azt tudná, hogyan szólítsa meg!
és hogyan mondja meg neki, mi bántja? -
De végre látja, hogy nincs hátra más
s előjön. Képzeld, milyen bámulás
fogja Camillet el.

hát így lepi meg ön barátait?
.

Leülteti, majd várva egy kicsit:
.

- Ki hitte volna - kezdi - hogy ön itt van?
S ki bujtatta el ott az ágykalitban?
.

- A szerelem - felelte, s elpirúlt
mint egy süldőlány (óh csodálatosság!).
Venus papnője, ama kitanult,
kire máskor csak festve jő pirosság.
Camille is azt már gyanitotta rég,
hogy szeretik - mert nem volt oly tudatlan,
hogy meg ne értené az arc jelét;
de hogy még jobban lássa s biztosabban,
s mulasson rajta, hogy e büszke szív
mennyire lett alázkodó s naív,
hideget játszik. A nő csupa sóhaj;
de mert végre is a gyötrelmes óhaj
nem hagyja néma lenni, belekezd:
.

- Nem tudom, mit mond hozzá - nyögve szólal -
mit szól hozzá, hogy Constance merte ezt,
hogy bús szerelmét megvallhassa önnek.
Pirulnom kell, ha rája gondolok:
magamfajtának máskor kis dolog,
de nagy dolog valódi szerelemnek.
Nincs más mentségem, mint hogy rossz vagyok,
s a mult, melyet jaj! le nem rázhatok.
Legalább, Camille, őszintén bolondok
a szavaim. Jaj, látom, bármit mondok,
neked nem tetszik. Épp szerelmem árt:
de árt, nem árt, Constance imád örökké.
Vessed meg! űzd el! verd ki! ő csak áld.
Zárd ki házadból, ne lásd soha többé:
ő a tiéd!

- Én nem fogom önt elitélni, mert
az nem szokásom; de beszéde meglep
és annyit mégis mondok, asszonyom,
ön nem olyan hölgy, aki szent szerelmet
emlegethetne nékünk nagy jogon.
A gyöngébb nemet én tisztelem önben,
de minek ez az eloquentia?
Igazságtalan önmagával szemben:
önnek nem kell így szónokolnia;
de habár szépségének nincs hija:
nincs kedvem a fölkínált szerelemben!
Villám csapásaként sujtotta szemben
Constance-ot e szó. Mégis válaszolt:
.

- Megérdemlem, ha bánásmódja zord.
De - ha őszinte szóval meg nem bántom -
ha szépségem az volna, ami volt,
nem volna ön oly szigorú irántam.
Jól tudom, az imént bókolt csupán.
Nem tetszem önnek: ez az én hibám.
Szépségem, amely olyan ragyogó volt,
most megfogyott. Ki ebben a bünös?
Én önt okolom. Azelőtt büvös
testem bájának minden férfi hódolt.
E bájnak vége. Én önt okolom
és a szerelmet, ezt a romboló bort:
nem vagyok szép már, rossz a modorom,
s amit csak teszek, ellenszenves hóbort.
.

- Majd bölcselkedünk máskor e felett -
szólt a fiú - késő van: éjfelet
elvert; ideje már, hogy lefeküdjem.
.

Constance az ágyat nézte nagy szelid
kivánsággal; remélte, hogy felit
ő kapja: de nem mert szólni ez ügyben,
mert félt, hogy visszautasítja majd.
A gavallér most hallgatott, zavart
szinlelve, jó soká. Majd:

Én levetkezni nem tudok magam.
.

- Engedje, hogy a szolgát becitáljam!
.

- Nem, isten őrizz! Mindjárt pletyka van.
Nem akarom, hogy önt velem találják
és megtudják, hogy éjnek éjszakáját
szobámban tölti egy örömleány.
.

- Elég, uram - Constance ezt válaszolta -
hiszen azon segíthetünk talán:
visszabujok a függönyös zugolyba.
Vagy, még jobb lesz, nem is hivunk inast.
Ez egyszer Constance lesz lakája önnek:
hiszen minden szerelmes érti azt.
Legyen jutalma ez a szerelemnek,
ha semmi más.

s ruháját a lány kigombolja szépen;
ügyessen rakja s őrzi kezeit,
hogy valahogyan testéhez ne érjen.
Aztán a cipőt kezdi valahogy -
Hogyan? Constance? Hogyan? Sajátkezűleg? ...
Miért ne? (Én is vágynék arra, hogy
egy drága lábon egy cipőt kifűzzek!) -
Végre Camille fáradtan ágyba rogy,
annélkül hogy neki helyet kináljon.
Az elején azt hitte még a lány,
csak tréfál és ingerkedik talán:
de ez már túlmegy tréfán és határon!
Hogy túl legyen mindjárt a fontosán,
megkérdi:
.

hol aludhatnék?

- Itt a széken?

- Kapcsoljon hát ki, az isten nevében!

- Nem, hideg van, kapcsolja ki magát.
.

Közel, egy asztalkán heverve, lát
szerelmes hölgyünk egy tőrt, megragadja
és fölhasítja drága köntösét.
Zsinorja pattan, ugrál gombja szét,
annyi szegény varrólány áldozatja,
mely a királynők kincsét meghaladja,
két munkás hónap műve, oda lesz
egy perc alatt: és néki semmi ez,
mit más nő keservesen megsiratna.
(Francia nők, megtennétek-e ti
ilyent? Alig hiszem. De hallani
tetszik, ha egy szép olasz nő csinálja.) -
Nos hát, a szegény szerelmes leány
félőn közelg, remélve, hogy talán
már nem talál ki szivének királya
egyebet, ami akadály legyen...
De Camille szól:

olyan hölgy, aki magát fölkinálja,
oldalam mellett nem feküdhet itt:
ha tetszik, lábaimhoz fekhetik.
.

Óh mint sebezte e hideg keménység
a szép nő szivét! Ha véletlenül
a tőr ép akkor kezébe kerül,
szivébe döfi menthetetlenül.
De fenntartotta mégis a reménység,
mely még nem halt meg benne teljesen.
Camille nem lehet őszintén ilyen
udvariatlan, büszke, szívtelen,
ki máskor csupa jósziv és szerénység.
Tehát keresztben lábához hevert
s először is csókolni kezdte lábát
(de nagyon vadul csókolni se mert).
.

Elképzelhetni Camille boldogságát.
Óh mily diadal! Lenni ily csodás
és büszke szépség lábhoz alázója!
Nem írom le Constance-ot, mint szokás
(egy hétig is tudnék beszélni róla):
csak annyit mondok, hogy e szép, puha
test síma, bársony, olvatag husa
kissé sápadt volt: de oly módon sápadt,
hogy még növelt az minden kivánságot. -
Camille tehát lábát a lágy kebel
ivorszin, dupla párnájába nyomja
és sans géne, mintha lábvánkossa volna,
hűs talpát rajtuk zsongatva hever,
és szinleli, hogy Morpheusnak enged.
Ekkor, nem birva tovább a szerelmet,
a nő egyszerre könnyekben kitör.
S mindennek vége! Minden gát letör.
Camille nem állja, s nyájashangu szóval
szól:

Most rajtam a sor. Jöjjön közelebb.

S mig amaz felécsúszik, újra szólal:
.

- Valóban oly durvának hitt talán,
hogy a szigorut szívtől-sugva játsszam?
Hát rosszul ismer. Próba volt csupán.
Nem vagyok oly vad, amilyennek látszom.
Látni akartam, s most látom, szivét
s elégedett vagyok s tele örömmel;
szeretem önt. Büntesse meg hivét:
rajtam a sor, megalázkodni önnel.
Állj rajtam bosszút, hogyha akarod,
mert mától fogva hódolód vagyok
és hitvesed; mert nem hiszem, hogy élne
lány, bármilyen szép, rangos és tanult,
ki mint kedves és nő veled fölérne:
és köztünk eztán nem számít a mult.
.

De egyet meg kell mondanom előre:
titokban kell majd mennünk esküvőre.
Jobb is talán a titkos kézfogó,
intim házasság, amikor a kedves
egyszerre rejtett szerető és hitves...
.

S azt mondják, hozzátette a bohó:
.

- Akarod, addig is, míg pap elébe
mennénk, előlegezni magadat?
Teheted, mert imádód hív marad,
és árulás nem fér az ő szivébe.
.

Minderre Constance semmit sem felelt,
s e semmi - sok volt. Camille tudta, mert
nem volt már ujonc a szivek ügyében.
S most - jött az ős misztérium! Nem épen
szükséges bővebben leírni tán.
Elég, hogy Constance célját érte szépen
s tanulhat ebből mindenik leány.
Mert Ámor hirhedt akadémiáján
sok nő van, akit mérhetetlenül
inkább szeretnék feleségemül,
mint romlott úri hölgyet, aki száján
hordozza a büszke becsűletet.
Higyjék el, sok ily szegény, megvetett
lány jobb, mint álszent apáca akárhány.
De amit nem fognak elhinni már tán,
az az, hogy Camille tanitotta most
Constance-ot a szerelem gyönyörére.
Hogyan? Hát Constance nem hatolt-e mélyre
e tudományban? Á-ra, B-re, C-re
kell-e oktatni azt, ki kéjet oszt
(s ez mestersége) teljes életében?
.

Akár hiszik, akár nem, így volt épen.
És aki azt kérdi, hogy Hogy lehet?
kérdje akárkitől, aki - szeret!

Babits Mihály:

A CSIPTETŐ

Megfogadtam, hogy többet nem beszélek
apácákról. Hisz már ugyis tele
velük minden irásom. Szinte félek,
az olvasó is elfárad bele.
Minden hősnöm apácafőkötőben,
muzsám apácafőkötőt visel,
apácáinkat száz mesébe szőttem,
s habár még százat mondhatnék is el
szerelmeikrül - mert a szerelemnek
nagy menetében első sorba mennek -
vagy még ezer hamis históriát,
amennyit le nem irna tíz diák,
elég volt, s ez lesz utolsó, igérem.
.

Egy szőke fiú egyszer, nagy ledéren,
mivel apáca-szeretőt talált,
lányruhát vett föl, s a klastromba állt.
Bajusztalan fiú volt, tejes arcú,
egész gyermek még, és lány-módra karcsú.
Colette nővér! ez lett az új neve.

S a kis Colettet dédelgette Ágnes,
nem vélve, hogy mily drága mulatság lesz...
amig egyszer csak megszükűlt öve.
No volt is a zárdába lárma, botrány,
meglátva egy váratlan csecsemőt.
Egymás fülébe vihogott a sok lány:
"Ez a kis gomba lám, hogy idenőtt!"
Honna jött? Tán csak nem pottyant az égbül?
.

És a főnöknő vad haragba kékül:
igy beszennyezni ezt a szent tanyát!
.

Előbb karcerba vetik a mamát,
azután kezdik a papát keresni.
Hogy jöhetett be? Melyik oldalon?
Magas fal, dupla rács, és nagy torony...
ablak, amin alig lehet belesni...
"Tán lányruhában jött be a betyár -
szólt a főnöknő - s juhaink sorában
egy ifju farkas báránybőrbe jár.
Nos... levetkezünk, mentül szaporábban
mindannyian - nincs semmi irgalom:
az igazságot tudni akarom!"
.

Ki volt jobban lesujtva zavarában,
mint a hamis bárányka! Semmi mód
nem látszott, kettészelni a csomót.
Kihez, mihez forduljon nagy bajában,
hogy ebből a csávából mentse ki?
.

A szükség végre megsugott neki
egy egyszerü módot, lekötni szépen...
lekötni... mit? Nos, ez a huncut épen.
Hogy mondjam el? Hogy irjam ezt körül?
Lekötni azt... minek a nő örül.
Lekötni, nehogy áruló lehessen,
vékony cérnával, lapossan, ügyessen...
És lekötötte, mig oly sima lett,
mint az apácák combjai felett.
.

De cérna vagy selyemfonál, ha vékony,
Úristen! szakadékony, pattanékony:
szentet köss igy le, vagy angyalokat,
s hozz elibük húsz ifju zárdalánykát,
mint ott - kik minden köntösük lehányták -
s félek, a cérna mégis elszakad.
Képzelhetik! Oly ritka, büszke bájak
jöttek ott napvilágra! Melegebb
földeknek napja láthat ilyeket
szabadon - boldog, buja, messze tájak
láthatnak tán ilyeket szabadon,
vagy Hellasz hajdan... Éden... mit tudom?
.

A főnöknő föltette csiptetőjét,
hogy jól megvizsgálhassa az ügyet.
.

Jelt ad, s húsz ifju nővér lép előrébb
(az élet fáján gyenge szép rügyek),
oly toalettben, mellyet láthatólag
nem a klastromnak szabója szabott.
Gondolhatják, az ifju lánycsalónak
ez a látvány mily kinokat adott!
Hogyisne! bokros liliomtagok
bokroztak föl előtte, telt arányok;
keblet mutatta, dús csipőt, a lányok -
csak ő takarta mellét érthető
okokból, szegény, balga szerető!
bár mást is! - de már nincs ami megója,
a masinának működött rugója
s kiugrott, mint a puszták vad csikója,
a főnöknő szemébe - csiptető
messze röpült a padlón - visszahökkent
a főnöknő, majd hátra nem bukott.
.

Bolond csikó! ilyen nagyot rugott!
.

De erre már a klastrom összeröffent
s a főnöknőben gyult szörnyű harag.
Hamar kapitulumot tartanak
s az ifju farkast vén juhok kezére
bizzák büntetni. E vének pedig
az udvar közepére cipelik,
miként meghagyta csapatuk vezére,
s odaállitják egy nagy törzs elé,
de a hátsó felével kifelé,
s bilincset vonva lábára, kezére,
elszéledtek, otthagyva a legényt
a pellengéren, tünődve, miként
lakoljon a gazember; s mig az egyik
összeszedett minden seprőt, botot,
a másik szent korbácsokért futott
(miket vezeklésül használtak eddig);
a harmadiknak cellák kulcsa csörgött
kezében, miket a gyanusitott
ifjabb hölgyekre duplán forditott:
elég az, hogy mind elvivé az ördög,
pártfogolván a rajtért huncutot.
.

És lám, jön egy molnárlegény az utcán,
zömök fiú, lányok után futó,
kártyázni, inni, ... jól tudó,
Meglátja és szól: "Ej öcsém, de furcsán
kötöttek itt le! Szép szent, mondhatom!
Mi bűnért bűnhődsz e szégyenpadon?
Tán valamellyik ifjabb zárdalánykán
követtél el erőszakot? No lám, lám...
Mondd, jól esett? Csinos volt? Érdemes?
Látom, vidám fiú vagy és szemes:
no félhet is bármely apáca tőled!..."
.

S amaz felelt: "Jaj, ép ellenkezőleg:
hiába kérték ők szerelmemet,
azért ütöttek és karmolva téptek,
és a fához kötöztek engemet.
Nem mertem tenni illyen szörnyü vétket,
s nem mernék, bár aranyat oly nagyot
adnának érte, mint magam vagyok."
.

Nevet a molnár, és többre se várva
feloldja őt és igy szól: "Ostoba!
Még illyen szentet nem láttam soha!
A mi papunk bezzeg nem igy csinálna.
No fuss hamar, hagyj engem itt helyedbe:
én nem leszek mindjárt úgy megijedve
pár apácától, mint te, bús legény;
csak jöjjenek! elbánok velük én!"
.

Amaz kétszer se mondatá magának.
És most a molnár fordult be a fának.
.

Odakötözte jól és elszaladt.
.

Nos, ezalatt
jön ám nagy sorban az apáca-had.
Csakhogy ezuttal nincsen gyertya nála,
hanem bot s korbács. - S a molnárlegényt
körülállják és páholják szegényt,
mig az kétségbeesve kiabálja:
"Csalódnak, hölgyek! Nézzenek meg engem!
Ne véljék bennem azt az ostobát!
Hadd fusson ő! Próbáljanak meg engem,
és csodát fognak látni majd, csodát!
Egynéhány szép nő nem riaszt meg engem!
Csak a korbáccsal ne verjenek engem!
Megteszek minden tőlem tellhetőt... "
"Hát ez a bolond megint mit beszél itt? -
tünődtek a fogatlan zárdanénik -
Nem te kerestél nálunk szeretőt?
Nem te vagy, aki gyereket csináltál?...
Annál rosszabb neked, hogy ideálltál!"...
És záporeső módra verik őt...
Hiába nyögi: "Hölgyeim... bocsánat...
megteszek minden... tőlem tellhetőt..."
.

Öszvére akközt a lisztes komának
kényelmesen legel az út gyepén -
s odakacsint, hogy jajgat a szegény...

A felszarvazott férj

VÁLOGATOTT SZÉPHISTÓRIÁK