Táncsics Mihálynak hívták. Született 1799 április 29-én. Ez benne van a lexikonban is, meg a Szinnyeiben is. Nem volt nehéz megállapítani a születési dátumát, mert azt ő maga följegyezte az önéletrajzában. De mivel, mint a legtöbb ember, Táncsics se volt olyan előrelátó, hogy a halála napja följegyzésével is megkönnyítette volna a kutatók munkáját, az már nincs benne az okos könyvekben. Csak annyit mondanak, hogy meghalt 1884-ben. A kíváncsiak kedvéért én is idejegyezhetem, hogy június 26-án halt meg - de hát ki kíváncsi "a szabadsajtó rabjá"-ra? Egész bátran ráfestheti minden márciusi szónok a történelmi tablóra, nem hozza zavarba senki azzal a kérdéssel, hogy hát azután mi lett vele?

Táncsics Mihály már csak ezért is szimbólum. Mindenki emlegeti, de senki sincs vele tisztában.

Veszprémi jobbágy fiának született, libapásztorkodott, kanászkodott, a falusi takácsművészetet is kitanulta, aztán a falusi kosta segédje lett, és tanította a magánál kisebb suhancokat az i betűre, bemutatván az ősi módszertan szerint, hogy "kis igényes, gácsérfarkú, egy puntum van fölötte". Amerikában az ilyen gyerekekből lettek a Franklin Benjáminok, minálunk az ilyenekből lettek a Violák, az alföldi haramiák. Már huszonnégy esztendős volt, mikor be akart iratkozni a latinba, mert nem volt forróbb vágya, mint hogy ő megérthetné a papot, mikor az a misében az Istennel beszél. Két-három iskolából is gorombán elkergették azzal, hogy az ilyen vén kamasz már menjen kapálni, Kecskeméten aztán mégis megnyílt előtte a paradicsom kapuja. Egy-két esztendőt végzett is, de akkor beleunt abba, hogy a direktor mindig kendnek szólította, hátat fordított a kollégiumnak, és lett belőle peregrinus. Bejárta az egész országot, s élt a keze munkájából hol mint takács, hol mint kertész, mikor pedig a szerszámot letette, akkor nekiült könyvet írni. Írt ábécét is, történelmet is, természethistóriát is, nyelvtant is, hol magyart, hol németet, s a negyvenes éveknek nem volt felkapottabb tankönyvírója, mint ő.

Addig nem is lett semmi baj se, míg katekizmust nem írt, de hát a katekizmus sokszor bajt csinál, különösen az olyan, mint a Táncsicsé volt.

- Minthogy Isten bennünket akaratunkon kívül és tudtunk nélkül teremtett és e földre helyezett, nekünk természeti jussunk van annyi földhöz, amennyiből meg tudunk élni. Márpedig némely nagyúrnak lóiskolája meg kastélya vagy mulatókertje is nagyobb, mint némelyikünknek a földje, amiből családjával élnie kell, s még a kastély urának adóját is fizetni belőle - most már azt mondjátok meg, paraszt társaim, hol itt az igazság?

Ilyen kérdések voltak Táncsics katekizmusában már a negyvenes évek derekán, és ezért került rabnak Budára, a József-kaszárnyába. (Akkor halt meg az első gyereke, annak a temetésén már nem lehetett ott.) Onnan hurcolta át egy év múlva, a bilincstörő napon, a tömeg Pestre, a vállán, égő fáklyák közt, a szabadság éltetése közben. A Nádor-fogadó legszebb szobájába vitték, Barabás lerajzolta azon rongyosan, néhány ezer forintot összegyűjtöttek a számára, és nevét széthordta a hír a Kárpátoktól az Adriáig. A képét sokszorosították, vezércikkeket és verseket szavaltak róla, a forradalom szimbóluma lett belőle.

Az is maradt a jámbor, előbb kezdte és tovább csinálta a forradalmat, mint a komoly emberek, és hitt benne még akkor is, mikor már ő is csak olyan emlékké vált, mint a Kossuth-bankó.

Ahelyett, hogy a nemzeti adományból földet vett vagy boltot vásárolt volna, vagy csapott volna belőle nagy dínomdánomot, vagy elkezdett volna vele kupeckedni, vett egy kis nyomdát, és megindította a Munkások Újság-ját.

Soha naivabb és becsületesebb magyar lapot nem csináltak. Úgy szólította meg az olvasóit, ahogy őt hívta valaha a kecskeméti direktor: "Hallják, kendtek!" Siklóson is azt fejtegette a választóinak, akik mandátumot adtak neki az első magyar parlamentbe, hogy most már nem lesz se báró, se gróf, se nagyságos, se méltóságos, csak "kend" lesz, mert nincs annál szebb titulus a világon. De a siklósi parasztok azt mondták rá, hogy az nagyon parasztos, már akkor inkább csak "kegyelmed" legyen.

Hanem a szentesi olvasója szaván fogta. Negyvennyolc végén azt írta Táncsics egy vezércikkében: "Mi a jog? Mikor azt tehetem, amit akarok". Erre kapott Szentesről egy levelet, amelyben csak ez volt írva: "Hallja kend, szamár kend!" Becsületesen lenyomatta ezt is a lapja december 14-i számában, csak éppen csillag alatt ezt a szerkesztői megjegyzést fűzte hozzá: "Szerkesztő ellenkező nézeten van".

Világos után tudta, hogy kötél vár rá, már csak mint szimbólumra is, de azért nem emigrált. A megedzett, hányt-vetett régi peregrinusnak nem volt lelke hozzá, hogy a családját elhagyja. Nyolc esztendeig szaglásztak utána, a Prottmann kopói, és nem találtak rá. Mikor 1857-ben kihirdették az általános amnesztiát, és ő is jelentkezett a rendőrfőnöknél, az azt mondta neki:

- Csak arra vagyok kíváncsi, hol lappangott ön ennyi ideig, mikor mindent tűvé tettünk érte?

- Itt voltam Pesten.

- Az lehetetlen.

- A saját házamban.

- De hiszen ott is nagyon sokat kerestük.

- Hallottam én azt mindig a föld alatt. Nyolc esztendeig egy veremben laktam az udvaron, csak éjszaka jártam ki levegőzni.

Ez bizony rosszabb volt a legális rabságnál. De hát jutott neki még abból is: 1860-ban a megamnesztiázott forradalmár megint törvény elé került, tizenöt évi súlyos börtönre ítélték és a citadella kazamatáiba dugták. Igen meg volt vele elégedve, mert attól félt, hogy Olmützbe vagy Josefstadtba viszik, s ott ha elrothad, idegen föld közé keveredik a pora. Márpedig az állítólagos első magyar kommunista ennél borzasztóbb gondolatot nem ismert.

Évekig türelmesen viselte a fogságot, csak azért könyörgött, hogy legalább egyszer eresszék be hozzá öreg feleségét, fiatal leányát. De hát a Habsburg-birodalom biztonsága érdekében nem teljesíthették a kérését. A rabsága ötödik márciusában azonban kéretlen is megláthatta a boldogtalanokat.

- Gyerünk, Táncsics, sétálni! - zörgetett be hozzá a prófosz. - Elmegyünk magukhoz.

Természetesen láncot vertek a veszedelmes emberre, akinek már akkor alig volt jártányi ereje, és szuronyos katonák vitték át Pestre - hajadon lánya koporsójához. A mellett találkozott öt percre az apa és anya, aki öt évig nem látta egymást.

Aztán visszament a kazamatákba, és ott senyvedt még két esztendeig. Mikor Andrássy Gyula a nagy kibékülés örömére kiszabadította, megint március volt, és a pesti lelkes ifjúság megint a vállára vette Táncsicsot. Nemcsak mint szimbólumot, hanem mint elvilágtalanodott embert is. (Szolgálati ideje emlékére a vakságot hozta el a kazamatákból.) Hanem pénzt most már nem gyűjtögettek a számára. Akinek olyan történelmi múltja van, mint neki, az már megélhet abból is. Annak pedig az a módja, hogy valaki vegye emlékül azt a nagy nyaláb kéziratot, amit a sajtószabadság rabja a börtönében összeírt.

Úgy látszik, a nemzet nem nagyon tolongott a szent öreg relikviáiért, mert elég jutányos áron kerültek a Teleki Miksa gróf birtokába: ötven forintot adott értük. Igaz, hogy másra nem is voltak valók a kéziratok, csak relikviáknak. A vak ember görbe sorait és ákombákom betűit annál kevésbé lehetett elolvasni, mert a tapintása sokszor megcsalta, s a sorok vége nem a papírra íródott, hanem az asztalra. De igen mindegy lett volna az, ha csupa szépírási mintákat kalligrafált volna is: Táncsics Mihály és a kiegyezés kora már nem érthették meg egymást.

1870-ben Orosháza megválasztotta követjének, föl is járt a parlamentbe, egyszer-kétszer föl is szólalt, de mindig baj volt vele, mert mindig a negyvennyolccal hozakodott elő, pedig sohse volt napirenden. A következő választások után el is ejtette a saját pártja is, a szélsőbal, s most lett azután Táncsics Mihályból emigráns, hetvenegy esztendős korában. A vidéki tisztelőkhöz emigrált a fővárosból, hol Cegléden, hol Komáromban tengődött.

A vak aggastyán, mikor mindenütt tehernek érezte magát, megint csak visszament Pestre szemérmes koldusnak és szimbólumnak, ami külön-külön is nehéz mesterség, hát még együtt! Volt egy napja az esztendőnek, amikor megéljenezték a Múzeum előtt, egy-egy dalárda estélyt is rendezett a tiszteletére valamelyik külvárosi kocsmában, néhány forintot összetányéroztak ilyenkor a számára: ez az egyetlen ünnep volt a Március 15. A többi háromszázhatvannégy nap hétköznap volt, ilyenkor föl kellett ölteni télben-nyárban az avult kerekköpenyeget, föltenni a nagyszélű karbonári kalapot, fölnyalábolni egy hónaljra valót Táncsics Mihály összes munkái-ból, és a nagy görbe botra támaszkodva bekocogni a jó emberekhez:

- Egy-két könyvet hoztam megtekintésre. De az igazat megvallva, azt szeretném ám, ha megvennék őket...

A görbe bot nélkül nem tudott járni, azzal tapogatta az utat, az volt az egyetlen támasz és a legnagyobb ellenség. Mert ahol az emberek meghallották a görbe bot kocogását, siettek becsukni az ajtót bosszús morgolódással:

- Ejnye, már megint az öreg Táncsics! Hiszen nincsen most Március 15...

Tíz esztendeig élt még szenvedései felesével az irgalom morzsáiból, amiket a magyar írók segélyegylete, egy-két kispénzű ellenzéki képviselő meg néhány bohém juttatott nekik. Egyszer a fővárostól is kijártak a számukra ötven forintot, csakhogy ezt az újságban is kiírták - s a végrehajtó előbb ott volt, mint a pénz.

Mikor Eötvös Károly pár hónappal a halála előtt meglátogatta, akit arra kért meg, hogy nagy befolyásával protezsálja be őket a szegényházba, akkor a Soroksári úton lakott egy udvari szobában Isten két szegény öreg verebe.

- Hát egy kis ennivaló is kellene, ugye, meg egy kis ruha is? - nézett körül Eötvös elborult szemmel a nyomortanyán.

- Ruha? minek az már nekünk? - fakadt ki elkeseredetten az asszony. - Én nem bírok kimenni a szobából, ő nem bír kijönni az ágyból.

"Ő" elgondolkozva meredt a reggeli napba világtalan szemeivel. Utolsó könyve foglalkoztatta az "első magyar kommunistát". Azt akarta benne bebizonyítani, hogy a magyar nemzet a világon a legrégibb és az fog élni a világon a legtovább. De csak az első felét bírta bevégezni a könyvnek...

A gyászjelentése egy röpcédula volt, ezzel a tömör szöveggel: "Táncsics Mihály népíró meghalt, ma délután 6 órakor temetik". A "Táncsics-bizottság" csinálta a gyászjelentését. Az is temettette el: derék, becsületes kalaposok, vargák, szabók, kötélverők, tímárok, azok a polgárok, akiket az akkori népgyűlési pátosz "iparoskeblű honfitársak"-nak szokott nevezni...

A magyar sajtó története Táncsics Mihály néven ismeri, de százegynéhány évvel ezelőtt a rendőrség Stancsics néven tartotta nyilván mint gyanús elemet. Úgy féltek tőle, mint a tűztől, mert borzasztó felforgató ember volt. Például egyszer azzal állított be Borároshoz, a híres pesti városbíróhoz, akinek impériuma alá tartoztak az időben az elemi iskolák is, hogy ő inasiskolát akar csinálni Pesten. A városbíró nagyott nézett. Hivatalánál fogva sok mindenféle fantasztával volt már dolga, de ilyen megkeveredett emberrel még nemigen találkozott.

- Kifele, miféle kend? - vallatta a peregrinus formájú, nem nagyon divatosan öltözött kócos embert, akinek gubancos szakállát már csipkedni kezdte a dér.

Ami a mifélét illeti, a torzonborz embernek volt miben válogatni. Fele úton volt a harminc és negyven közt s legalább tíz életpályára tekinthetett vissza. Volt béres, favágó, kocsis, kukoricacsősz, harangozó, falusi kosta, takácslegény, nagyúri házak nevelője, jurátusok csizmapucolója és szótárkészítő. De ő a tizenegyedik foglalkozást vallotta a magáénak.

- Magyar író vagyok.

A városbíró egy kicsit megenyhült és elmosolyodott. Hja, magyar író! Hát persze, hogy annak nem úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek.

Stancsics előgombolta az írásait. Tessék, huszonnégy éves korában beiratkozott a gimnáziumba s azóta nemcsak azt végezte el, hanem a tanítóságot is kitanulta Budán.

- Jó, jó - bólogatott a városbíró -, de hát tud kend magyarul írni?

A kérdés nem volt egészen indokolatlan. Akárhány híres iskolában olyan német vagy tót ember tanította a magyar nyelvet latin könyvből, aki egy szót se tudott magyarul, ha a könyvet letette a kezéből.

Stancsics erre is tudott kádenciát. Most már könyvet gombolt ki a ruhájából. Az volt a címe: Magyar és német beszélgetések.

- Ezt én írtam, tessék megnézni az úrnak. A József nádor gyerekei is ebből tanultak meg magyarul. Még akkor nem volt elkobozva a könyv.

- Hát aztán mért kobozták el? - füttyentette el magát a városbíró.

- Azt a palatinus úr őfensége tudja. Egyszer kivette a gyerekek kezéből a könyvet és úgy mondják, valami olyast talált benne, amit veszélyesnek talált a haza nyugalmára.

- Hm, hm - csóválta a fejét Boráros és felnyitotta a nyelvkönyvet. De mindjárt be is csukta és visszaadta a szerzőnek. Azon az állító mondaton akadt meg a szeme, hogy: minden ember egyenlő. Ez ugyan mondatnak egészen kifogástalan mondat lehet még magyar nyelven is, de veszedelmesnek még németül is veszedelmes.

- Mondja el kend röviden, mit akar.

- Én szobát kérnék az iskolaépületben, hogy én ott összegyűjthessem vasárnaponként a pesti inasgyerekeket és ingyen taníthassam őket.

- Az inasokat? - húzta fel a szemöldökét a városbíró. - És mire akarná kend a pesti inasokat tanítani?

- Magyar beszédre - vetette szét a két karját a peregrinus. - Mily szép volna az, ha Pesten magyar beszédet is lehetne hallani az utcán!

Boráros nemcsak tanult, művelt férfiú volt, hanem igen értelmes ember is. Hogy a palatinus magyarra taníttatja a gyerekeit, azt még csak megértette valahogy. A nagyuraknak néha különös passzióik vannak, de azoknak nem árt meg semmi. A palatinus gyerekei majd csak megélnek valahogy akkor is, ha magyarul beszélnek. De aki olyanokat képes kigondolni, hogy a pesti utcán magyarul beszéljenek, azzal csakugyan kíméletesen kell bánni, ha máskülönben ártalmatlan ember. S mivel Borárosban sok volt az emberség, nem a hajdúival kényszerítette visszavonulásra a peregrinust, hanem ő maga tologatta ki mosolyogva az ajtón.

A népírót azonban nagyon elkeserítette a kudarc. Nem is ment addig haza - valahol az Orczy kert körül lakott akkoriban, Rousseau filozófiájával és sajátmaga által termelt krumplival táplálkozván -, míg egy kis panasszal nem könnyített a lelkén. A Beimel nyomdába is benézett. Heckenasthoz is, Kiliánhoz is, a két kiadóhoz - mindenüvé, ahol egy kis trécselésre össze szoktak ülni az írók. Talált is részvevő kebelt, Garay János is segített neki búsulni, Kunoss Endre is, a két költő. De a prózaírók már akkor is huncut emberek voltak, különösen a szerkesztők, akik a hetilapokban mélabúról és színes divatmellékletekről gondoskodtak hazánk szebblelkű leányai számára. A népíró bejáratos volt minden szerkesztőségbe, sőt néhol szívesen is látták. Különösen ha Bajzát vagy valamelyik akadémikus literátort kellett kikészíteni. A jóhiszemű, naiv népírót neki lehetett ugratni magának Széchenyinek is, csak alkalmas jelszót kellett tüzes taplónak a fülébe dugni. Mikor azonban a szilaj harcos egy pár cipőre való honoráriumot kért, legfeljebb egy cipóra valót kapott.

Most azonban a Rajzolatok szerkesztője jó tanáccsal fizette ki.

- Elhibáztad a dolgot, Miska barátom. Nem Pestet kell megmagyarosítani, hanem Bécset.

- Bécset?

- Persze. Pest aztán magától is utána megy Bécsnek.

- De hát ki akar Bécsben megmagyarosodni?

- Mindenki, barátom. Futár hozta a hírt, hogy a bécsiek mind meg akarnak tanulni magyarul, s egy ezüstforintot fizetnének egy óráért, ha alkalmas magyar nyelvmestert találnának.

A peregrinus másnap már útban volt Bécs felé. A tél korán befogott, november közepén már hó borította az országutakat, majd két hét beletelt, mire Stancsics népíró meglépte az utat. De életének ez volt a legszebb útja. Ezüstforintosok csikorogtak a lába alatt nappal, és ezüstforintosok csillogtak rá a téli égről éjszaka. Minden órára egy ezüstforint! Reggel hatkor már munkába lehet venni a koránkelő bécsieket. Délig hat ezüstforint. Este hétig, egyórás ebédszünettel, megint hat forint. Egy esztendőre csak háromszáz napot számítva, a többit leütve az ünnepekre, háromezerhatszáz forint ezüstben, vagyis nyolcezer váltóforint. De hát el lehet ennyi rettenetes pénzt költeni? Talán. A népíró először Julcsára gondolt, a húgára, aki Hollner mézeskalácsoséknál szolgált Fehérvárott. Egyszer tíz forintot kért tőle kölcsön, s megesküdött neki, hogy mindjárt visszafizeti a pénzt, mihelyst megírja a szülővármegye, Veszprém monográfiáját, s Heckenast úr ad érte ötven forintot. Sajnos, Heckenast úr nem akart belemenni ilyen nagy üzletbe, s Julcsa öt év óta hiába várja a tíz forintját. Nos, most majd megkapja kamatostól. Igen, az lesz az első, hogy kiházasítja a húgát. Házat is, földet is vesz neki. Aztán jön az öccse, Jancsi, aki paszomántossegéd Pesten. Eddig csak azzal mutathatta ki iránta való szeretetét, hogy neki olvasta fel először a magyar hon üdvét célzó rajzolatjait. Most műhelyt vagy boltot fog neki venni, válasszon, amelyiket akarja. De mi lesz aztán a többi pénzzel? Talán a szülőfalujában, Ácsteszéren kellene egy ispotályt építtetni? Aztán az izsáki iskolára is gondolni kellene, ahol segédtanító volt, két elemi végzettséggel, tizennyolc éves korában, s egy könyvet talált a kántor gerendáján, amelyből megtudta, hogy van egy Afrika nevű világrész is, s azt olyan emberek lakják, akiknek fekete a bőre. Igen, ezzel az iskolával okvetlen csinálni kell valamit. Az izsáki gyerekeknek nincsen olvasókönyvük, hanem minden tanuló elviszi hazulról az imádságos könyvet vagy a kalendáriumot, s abból tanulnak meg olvasni egyenként, addig a többi birkózik vagy pandúrt és zsiványt játszik a szalmásistállóban. No, az nagy öröm lesz Izsákon, ha ő minden gyereknek egyforma olvasókönyvet vesz - ilyen iskola tán még nem is volt az Alföldön. De még akkor is tömérdek pénze marad. Örökáron megveheti a krumpliföldet az Orczy kert mellett. Aztán... aztán... talán azt a mellényt is vissza lehetne váltani, aminek az árából egyszer Vörösmarty Mihályt jóllakatta...

Pesti deák volt akkor, innen-onnan tíz esztendeje lesz már, ötödikes gimnazista, de szakállas, bajuszos. Egyszer óraközben egy felsőbb osztályos deák szaladt utána, Szalay László nevezetű.

- Miska bácsi - lobogtatott előtte egy szürke papírtáblás könyvet -, megvan-e már ez magának?

- Mi az, öcsém?

- Ez a Zalán futása, Miska bácsi.

- Nem, öcsém, az nincs meg, de már olvastam. Greguska tisztelendő úr ideadta elolvasni az övét.

- Vegye meg, Miska bácsi, az Isten is megáldja. Csak öt váltóforint az ára.

Az öreg diák elnevette magát.

- Hát van ennyi pénz a világon, öcsém?

Szalay László felsőbbosztályos ifjú deák nagyon elszomorodott.

- Vörösmarty Mihálynak kellett volna a pénz. Nincs neki miből megebédelni.

- Nincs? - mosolyodott el az öreg deák. Azon mosolygott, hogy ő már két napja nem ebédelt; de ezt nem mondta, csak megrántotta a szép fekete mellénye alját. - No, ha erre a mellényre ad a zálogos egy ebédre meg egy vacsoráravalót, akkor megveszem a könyvet és jóllakhat Vörösmarty Mihály.

Jól is lakott, mert akadt olyan zálogos, aki méltányolta a mellényt. Igaz, hogy olyan is volt a mellény, amilyent még nem szült szabóipar. Egy ácsteszéri takácslegény volt annak a gazdája valamikor, Kertész János nevezetű, aki a katonafogdosás elől kiszökött Angliába, s húsz esztendeig ott inaskodott egy nagy úrnál, természetesen frakkban. Húsz esztendő múlva erőt vett rajta a honvágy, visszahozta a falujába, mégpedig frakkostul. Itt Mr. Kertész söprűkötői pályára lépett, s mivel a söprűkötés és a frakkviselés közt összeférhetetlenség esete forog fenn, Mr. Kertész levágta a frakk farkát. A Stancsics-gyerek pedig, mint élelmes ember - abban az időben takácsnövendék - megvette, és mellényt varratott belőle magának, aminek csodájára járt az egész falu. Mert az sohase lett tarkás és sohase vörösödött ki, mint amit az ászári görög boltos árult, hanem mindvégig fekete maradt, mint a bogár, még akkor is az volt, mikor a pesti zálogoshoz vándorolt, hogy a Zalán futása költője ebédet rendelhessen magának valamelyik csapszékben.

Hát azt szerette volna nagyon a peregrinus, ha a bécsi ezüstforintokból a maga számára is kiszoríthat annyit, hogy ezt a csodamellényt kiválthassa a rabságból.

Azonban előre nem látott akadályok merültek fel. Bécsben nagyobb volt a rend, mint ahogy a peregrinus gondolta.

Mivel nem kiálthatott be minden kapun, hogy itt a valódi magyar nyelvmester, hirdetni akarta magát egy bécsi újságban. Ott azonban azt mondták neki, hogy a hirdetést meg kell fizetni. De fizetés ellenében is csak úgy veszik fel, ha a rendőrség megadja a nyelvmesterségre a licencet. A rendőrség azt mondta, hogy ő megadni megadja, de először bizonyítsa be a Herr Schriftsteller, hogy tud magyarul. Azt pedig azzal bizonyítja be, ha írást ad neki róla Márton József professzor úr, aki a bécsi egyetemen magyar nyelvet tanított volna, ha lett volna kinek.

Márton professzor úr egy dörmögés után ki is adta a testimoniumot, de a mariahilfi rendőrség húzta-halasztotta a licencet. Valósággal kirabolta a peregrinust. Mindennap tizenkét ezüstforinttól fosztotta meg! Február végére már kilencszáznégy ezüstforint vesztesége volt. Mindig ezt számítgatta, ahogy a Kärtnerstrassén hányta a havat, lényegesen kevesebb napidíjért, mint amennyire mint nyelvmester számított. S ezt számítgatta azokon a napokon is, amikor a magyarok istene rosszkedvű volt, és nem adott hánynivaló havat a bécsieknek. Ilyenkor a peregrinus a könyvkirakatokat meg a virslikirakatokat nézegette, néha magányosan, néha mecénásával, akit Bíró Miklósnak hívtak, s valahonnan Erdélyből peregrinált Bécsbe. Mecénássága abban állt, hogy pipája volt neki, s azt a bécsi kirakatok előtt felváltva szívta Stancsics Mihály magyar népíróval.

Tavasz felé azonban rámosolygott az ég a peregrinusra. Igaz, hogy a hó elolvadt, de Kleener gombkötő üzent érte, hogy neki nyelvmesterre volna szüksége. Fizetni ugyan nem fizet egy ezüst forintot óránként, hanem mindennap megebédelteti a nyelvmestert.

Stancsicsnak felragyogott a szeme. Mégiscsak sikerülni fog Bécset megmagyarosítani!

- Gut Morgen! - köszönt be a gombkötőnek.

- Adjon isten - köszönt vissza a gombkötő. - Beszéljen csak velem magyarul, barátom, az Isten tüze pusztítsa el azt is, aki a német szót kitalálta!

- Hát nem magyar nyelvmester kell az úrnak? - képedt el a népíró.

- Dehogynem! Olyan magyar nyelvmester, aki engem a német írásra, olvasásra megtanítson, mert nem tudom rendesen kiállítani a számlákat a kuncsaftoknak, és azért mindig becsapnak ezek a rőzsérevaló bécsiek.

Így aztán se Julcsa nem kapott házat, se Jancsi műhelyt, s Táncsics Mihály sohase bírta kiváltani a mellényt, amelynek majdnem olyan különös volt a pályafutása, mint a gazdájának.

*

MÓRA FERENC

NAPOK, HOLDAK, ELMÚLT CSILLAGOK

A FELE SEM TUDOMÁNY

A SZÖVEGET GONDOZTA VÉSZITS FERENCNÉ

TARTALOM

NAPOK, HOLDAK, ELMÚLT CSILLAGOK

A JÓ ÖREG DUGONICS
RÉGI ASSZONYOKRÓL
KOPOLYAKÚT
...SZÓT KÉRT EGY FIATAL HUSZÁRKAPITÁNY...
PETŐFI-MORZSÁK
BOLOND ISTÓK
VAN-E PETŐFI-KULTUSZ?
KERTBENY
EMLÉNY
A SZABADSAJTÓ RABJA
MAGYAR NYELVMESTER BÉCSBEN
A VÁRMEGYE EMLŐI
KI ÍRTA AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-T?
ARANY-EMLÉKEK
JÓKAI
A LÁTHATATLAN EMBERNÉL
GÁRDONYI ISMERETLEN MUNKÁI
DON VIGOLE
ÉLŐFA ÜNNEPÉN
A KÖLTŐ
ÉNISZ-TENÖM, JÓISZ-TENÖM - AVAGY MAGÁNVÉLEMÉNY AZ IRODALOMRÓL
A HALHATATLANSÁG KÖRÜL
TÖMÖRKÉNY
STEINGASSNER A POSZTON
A LEGOKOSABB MAGYAR EMBERRŐL
AZ ÉGIG ÉRŐ DIÓFA
KEDVES ÖREG ÁRNYAK
UTOLSÓ LÁTOGATÁS A VÁRÚRNÁL

A FELE SEM TUDOMÁNY

FÖLKAROLOM KOPERNIKUSZT
EGY ÉSZRE NEM VETT MILLENNIUMRÓL
JUBILEUM
A NÖVÉNYEK CSODÁLATOS ÉLETE
UTAZÁS GRAMMATIKÁBAN
A CSODA - A HAMLET-ELŐADÁS BEVEZETÉSE
AZ ELSŐ OKTÓBER 6.
FODOR JOZEFA
MAGAS VENDÉGEM VOLT
TÁRSASÁGOS VÍG MULATSÁGOK
KÖZÉPISKOLA
ENYHEGES, BELÖRMÉSZ ÉS EGYÉB ALTISZT
IJEDŐS EMBEREKNEK
JÓ GYEREKEKRŐL ÉS NEM JÓKRÓL
CONSISTORIUM CALVINISTORUM
MIKOR A FÉNY BETEG VOLT...
NYELVTANÓRA
USUK-PUSUK, AVAGY ATYAFIAK FÖLTEKINTÉSE
SZERETNÉM MEGNYUGASZTANI AZT A SZEGÉNY SPENGLERT!
HOGY KÉSZÜLT AZ AKADÉMIA?
BORT ISZIK A MAGYAR EMBER.
A MAGYARSÁG VIRÁGAI
RÉGI SZÁMOK
A KRÁK
MAGYAROK SZIMFÓNIÁJA
NYELVRONTÁS
LEGKEDVESEBB KIRÁLYAIMRÓL
FATA NUMMORUM
NAGI MAGIAROSODÁS HONUNKBAN
AZ ELSŐ AKADÉMIKUSOK
AZ ÚT AZ ICHÓRIG
A HÁLA AZ AKADÉMIA NAPIRENDJÉN
ROSSZ CSILLAGOK JÁRNAK
NÉPIES NÖVÉNYEK A KISKUNSÁG FLÓRÁJÁBAN
RÉGI PESTI "INTÉZETEK"-RŐL