Bizonytalan becslések

A nők ellen elkövetett nemi erőszakról sokféle okból hosszú időn át hallgattak az áldozatok, és persze a hivatalnokok, a rendőrök, az elkövetők is. Hiányoznak és esetlegesek a róluk szóló írott dokumentumok is. A nemierőszak-esetek összehasonlításához elvileg katonai, egészségügyi, bűnügyi, közigazgatási és külügyi írott források jöhet- nének szóba. A katonai iratanyag Moszkvában van. A magyar külügyminisztérium anyagaiban megtalálhatók az ország különböző részeiből érkezett panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. A magyarországi közigazgatási jelentések, országo- san a főispáni jelentések szintén megemlítenek egyes eseteket, de önmagukban nem elegendők a teljes kép megrajzolásához. Budapest Főváros Levéltárában a tisztiorvosi és kórházi fondok adatai szintén csak hézagosan informálnak.[11]
Ami a másik oldalt, a közvéleményt illeti, az emberek "tudják", hogy a szovjet hadsereg katonái nemi erőszakot követtek el: az általános vélekedés szerint Budapesten az esetek száma mintegy százezer körül lehetett. A személyes élmény áll szemben azzal, hogy a kérdés politikai tabu volt.
A nemi erőszak számáról még a legpontosabban behatárolt földrajzi egységek esetén is (a megmaradt és legbiztosabb forrásnak tartott tisztiorvosi jelentések birtoká- ban) csak óvatos becsléseink lehetnek. A jogi, politikai szabályozás vákuumában a tisztiorvosok hatósági szerepe jócskán megnőtt, mivel a tisztiorvosi szolgálat átvészelte a háborús változásokat.
Budapest lakossága erősen felduzzadt a háborús menekültek miatt, az ostromlott városokban sokkal több nő zsúfolódott össze, mint férfi. Az ostrom után pedig sok környékbeli nő is inkább a fővárosba ment, hogy megbizonyosodjon róla, lettek-e és ha igen, milyen természetű következményei a szovjet katonákkal történt nemi érintkezésnek, így kerülve el a közvetlen szomszédság figyelő tekintetét és esetleges bíráló megjegyzéseit - bár erre az áldozat valószínűleg csak a terhesség vagy nemi baj gyanúja esetén érzett késztetést. Ha egyik sem következett be, akkor "az eset" elkerülte a hivatalos nyilvántartás figyelmét, és elveszett női élményként maradt fenn, bezárva a női testbe.
A népes városokban és a környező falvakban is feltűnő különbségek lehettek a nemierőszak-esetek számát illetően, ami szintén nehezíti az általánosítást. Egy reprezentatív, úttörő jelentőségű  osztrák helyi kutatás szerint e tekintetben az volt a meghatározó, hogy a települést mennyire súlyos harcokban foglalták el. A nemi erőszak aránya magasabb, akár 40 százalékos is lehetett, ha az adott települést hosszú és nehéz harcok sikerült csak visszavenni. Ha harc és feszültség nélküli bevonulásra került sor, akkor a női lakosságnak 6 százaléka került szexuális kapcsolatba a felszabadítókkal. A vidéki, gyéren lakott vagy rejtőzködésre alkalmas hegyes területen ez az arány még kisebb lehetett.[12] Budapest domborzati viszonyai és az elhúzódó ostrom is bizonytalanná teszi az egész fővárosra vonatkoztatott becsléseket.
A "nemi erőszak" meghatározása csak akkor egyértelmű, ha a csapatok elfoglalnak egy adott területet, ahol összeszedik és fegyveres erőszakkal nemi aktusra kényszerítik a nőket. Háborús körülmények között a katonákkal önként létesített szexuális kapcsolat is eredményezhetett nem kívánt terhességet, amelyet a teherbe esett nőnek úgy kellett nyilvántartásba vétetnie mint nemi erőszakból származót, ha az enyhülő abortusz-előírások adta lehetőséget ki akarta használni. Ez újabb bizonytalansági tényező a statisztikai elemzésben. Különbséget kell tennünk az átvonuló és a tartós megszállásra berendezkedő csapatok viselkedése között is.
A Vörös Hadseregen belül is nagy különbségek figyelhetők meg az egyes egységek viselkedése között. Történetek szólnak azokról a parancsnokokról, akik a nemi erőszakon kapott katonákat helyben saját kezűleg lőtték le, de olyanokról is, akik a nemi erőszakban és nem a harcban jártak elől.

A nemi erőszak és a születési számok alakulása

Feltételezhetjük, hogy ha a nő a nemi erőszakból következően esett teherbe, akkor az abortusz engedélyezett módszeréhez fordult - ami azonban nem jelentette az abortusz teljes legalizálást. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak mindenképpen hozzájárult az abortusz politika liberalizálásához a különleges helyzetben. Azt, hogy a nő dönt a testében fejlődő embrió sorsáról, széles társadalmi rétegek, sőt még az egyházak is elfogadták. Ravasz Imre püspök körlevelében leszögezte, hogy ne- mi erőszak esetén megengedhető a művi abortusz.[13] A népességszámban jelentős változás nem állt be, tehát a születésszám növekedéséből nem következtethetünk a nemierőszak-esetek számára.
Budapesten az élveszületések száma nem nőtt jelentős mértékben a felszabadítást követő kilenc hónapban. (l. 1. sz. táblázat). Az 1946. áprilisi kiugróan magas él- veszületési számot nem feltétlenül a szovjet katonák által gyakran elkövetett nemi erőszak magyarázza. A népesedési trend a háború után nem változott döntően a háború előttihez képest. A lakosság általánosan rossz fizikai állapota és az egészségügyi viszonyok általános romlása természetesen nyomott hagyott a csecsemőhalandóságban is. A budapesti tisztifőorvos a "női szervezetben beállott zavarokban, a gazdasági és lelki okokban, a jövőért való aggódásban és a terhességtől való félelemben és tartózkodásban" jelölte meg azokat az okokat, amelyek a számára is meglepően alacsony születési számokhoz vezettek.[14]
Ha a nem kívánt nemi aktusból mégis születtek gyerekek, akkor a kommunista népjóléti miniszter rendeletileg intézkedett a sorsukról: "az ország területén történt átvonulás és az azt követő általános zűrzavar nyomán számos olyan gyerek született, akiket tartására köteles hozzátartozóik a családban gondozni nem kívánnak. Minthogy azonban a gyermekek ellátás és gondozás nélkül nem hagyhatók, azoknak állami gondozásba vétele iránt intézkedni kell, hogy a felmerülő gondozási költség a jog szerint tartásra kötelezett hozzátartozókat ne terhelje. Felhívom ennél fogva az Árvaszéket, hogy tekintettel a fennforgó anyagi és erkölcsi elhagyatottságra, minden olyan csecsemőt nyilvánítson elhagyatottá, aki a születési hely felszabadulásának időpontját követő kilenc hónapon túl, de tizennyolc hónapon belül született feltéve, hogy a szülők vagy azok bármelyike a gyermek családi kötelékben való tartását a gyermek első életévének betöltése előtt megtagadja, a szülőanya pedig a város polgármestere, Budapesten a kerületi elöljáró, kis és nagyközségben pedig a községi elöljáróság által kiállított igazolvánnyal igazolja, hogy a gyermek születését megelőző, fent megjelölt időpontban, a fent hivatkozott események áldozata lehetett. A fentebb említett feltételek fennforgása esetén elhagyottá kell nyilvánítani az egy éven felüli gyermeket is akkor, ha a jog szerinti atyja, aki a gyermek születésekor a családjától távol volt, a gyermeknek családja kötelékében való tartását a visszatérését követő két napon belül (kiemelés tőlem P. A. ) megtagadta."[15] Az árvaházak nyilvántartása azonban, sajnos, nem hozzáférhető, így a németországi adatokkal szemben, amelyek tudni vélik a Russenkindern számát, nem tudjuk, hogy Magyarországon mennyi volt a szovjet katonáktól született és aztán örökbe adott gyerekek száma.

Az abortusz

A Budapesten tapasztalható tömeges igény az egészségügyi intézményben elvégzendő, így kisebb egészségügyi kockázattal járó abortusz iránt kifejezetten a szovjet hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak következménye. (Megbízhatónak tű- nő számok hiányában a berlini kutatásokat kell analógiaként felhasználnunk. A berlini adatok szerint a megerőszakolt nők 20 százaléka lett terhes.)[16] Így Budapesten most először vált lehetővé a térítésmentes, engedélyezett abortusz igénybevétele, amely gyökeresen megváltoztatta a magyar születésszabályozási gyakorlatot.
A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette a Büntetőtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, és kimondta, hogy azt a megfelelő engedélyek után az orvos - kizárólag egészségügyi intézetben és a magyar születésszabályozási gyakorlatban most először ingyenesen - elvégezheti.[17] A felfüggesztés a tervek szerint csak négy hónapig maradt volna érvényben.[18] Ezzel azonban precedenst teremtettek, és az 1878-as törvény korábbi egyértelmű tiltása, valamint a kijátszására szolgáló születésszabályozás gyakorlata ezzel végleg felborult. Felmerült az a kérdés is, hogy milyen alapon kötelezik rendeletileg a hívő nőgyógyászokat a műtét elvégzésére.
1945-ben a művi vetélés bizonytalan törvényes alapját még kétségesebbé tette az a mód, ahogyan a rendelkezést nyilvánosságra hozták. Ez a nyilvánosság csupán az egészségügy nyilvánossága volt. A tiszti- főorvosok által felvett jegyzőkönyv alapján került sor az abortusz elvégzésére. A közkórházak igazgatóival Budapest Székesfőváros tisztifőorvosa levélben tudatta, hogy a szülészeti osztályok főorvosait nekik kell értesíteniük, hogy "a mai rendkívül súlyos helyzetre való tekintettel a terhesség korai megszakítását olyan személyeken, akik ezzel a kéréssel fordulnak szülész szakorvoshoz, engedélyezi." A Nemzeti Bizottságok levélben utasították a közkórházak igazgatóit, mint történt a győri kórház esetében is, hogy a "megerőszakolt nőket a kellő segítségben" részesítsék.[19] 1945. júniusa és szeptember 10-e között ez a rendelkezés maradt érvényben.
A tisztiorvosi szolgálat töredékesen fennmaradt irataiból nehezen rekonstruálható az amúgy is titkolandónak számító ne- mi erőszak. Ha egy nőnél megállapították a terhességet, fel kellett keresnie a tisztiorvost, aki jegyzőkönyvet vett fel az esetről, amelyben rögzítette a nemi erőszaknak a nő által előadott történetét, és engedélyezte a művi vetélést. Ezzel a jegyzőkönyvvel kellett a nőnek jelentkeznie valamelyik kórház nőgyógyászati osztályán, ahol az abortuszt ingyenesen elvégezték.  A feljegyzésekből Budapesten egyet sem talál- tam, így egy  tipikusnak mondható lébényi történetet idézek fel. A 26 éves L. M. lé- bényi lakos a következőképpen vallott a tisztiorvos hivatali szobájában: "Ez év június 18-án Lébény községben eset 10 óra tájban, amint a varrónőtől hazatérőben voltam, 2 orosz feltartóztatott, letepert, és mind a kettő erőszakot vett rajtam. Pontosan négy hétre, július 16-án pedig este 8 óra körül a vasúti sínek menten Mosonból biciklivel igyekeztem haza. Egy orosz a biciklimet akarta birtokba venni, de mikor sírásra fakadtam, a biciklit meghagyta, rajtam azonban erőszakot követett el. Utolsó rendes vérzésem június hó 7-én volt. Vérzé- seim 3-4 napig szoktak tartani, és a legtöbbször négy hetente jelentkeznek. Volt azonban idő, amikor csak hat hétre kaptam meg a bajomat. A várt időre a vérzésem nem érkezett meg, terhesnek éreztem magam, s mivel akaratom ellenére kapott terhességet kihordani nem akarom, kérem kórházba utalásomat, hogy terhességemtől megszabaduljak. Mást előadni nem kívánok, a jegyzőkönyvet, mivel panaszom fel- vétele helyesen történt, aláírom."[20] A nemierőszak-esetekre vonatkozó becsléseket az is bizonytalanná teszi, hogy például L. M.-et összesen hárman erőszakolták meg - kérdés, hogy az esetet a megerőszakolások száma, vagy a megerőszakolt nők száma alapján vesszük számításba.[21]
A nemi erőszak gyakoriságának megállapítására a másik forrás a házasságkötés előtt kötelező tisztiorvosi vizsgálat során született jegyzőkönyv. Az ingyenes vizsgálat folyamán a megerőszakolt nők kérték az esetleges terhesség megállapítását, hogy azt, mint a házasság akadályát, megszakítsák.[22] De nem minden megerőszakolt nő kívánt férjhez menni, így ez a forrás sem adhat teljes képet.

A nemi betegségek

A nemi erőszak másik következménye a nemi betegségek terjedése volt; e mutató alapján a jelenség nagyságrendjét is megállapíthatjuk, jóllehet nem minden nemi erőszak járt szükségszerűen fertőzéssel. A nemi betegek nyilvántartása ugyanúgy hiányos, az iratok részben elvesztek. A "nemi betegség", a nemi úton terjedő fertőzés ekkor két betegséget jelölt. Az egyik betegség az egyszerűbb, rövid egy- kéthetes lappangási idő után jelentkező könnyű lefo- lyású gonorrhea volt, a másik a hosszabb, háromhetes, esetleg egyhónapos lappangás után kialakuló, nehezen gyógyuló, súlyosabb fertőzés, a szifilisz.
A szovjet megszállási zónában kétségtelenül tapasztalható a nemi betegségek, elsősorban a gonorrhea-fertőzés ugrásszerű megnövekedése. Az ugrásszerű emelkedés csak a szovjet csapatok megjelenésével magyarázható, hiszen a nemileg aktív, harcoló hazai férfiak nem tértek még haza Budapestre a hadifogságból. A nyugati zónában a nemi betegségek terjedését penicillinnel és gumióvszerrel sikeresen korlátozták. Így ott a nemi úton terjedő betegségek nem okoztak olyan drámai változást a megszállt országok közegészségügyében. A szovjet hadsereg nem alkalmazott sem penicillint sem gumióvszert, a Vörös Hadsereg egyes csapatai ráadásul már sokadik éve harcoltak az ismert higiénés viszonyok közt, szűrővizsgálatok nélkül; a fertőzést sokszor több tízezer kilométeren át magukkal hordták.
A nemi betegségek fennmaradt pontos nyilvántartása alapján megbecsülhetjük a nemierőszak-esetek hozzávetőleges számát. Az osztrák történészek egyedülálló, egy körzet  teljes 1945-ös népességét felölelő vizsgálata alapján vonhatunk le általános következtetéseket. Így a Bécshez közeli melki kerületben élő összes nő vizs- gálata alapján a Vörös Hadsereg átvonulását követően bejegyzett nemi betegek az összes megerőszakolt nő 30 százalékát jelentették. A helyi mikrofelmérés szerint a 14-60 év közti női korosztályok 5-6 százalékát  erőszakolták meg szovjet katonák.[23] Ha a melki eredményeket vonatkozatjuk Budapestre, megállapíthatjuk, hogy az elterjedt vélekedés, miszerint Budapesten a lakosság 10 százalékát megerőszakolták volna, túlzottnak tűnik.
A háború miatt a nemi betegség elleni védekezés ügyében a nyilasok is adtak ki rendeletet, amely a katonai vonal mellett a betegség polgári vonalon való terjedését is igyekezett gátolni.[24] A szovjet megszállás hatására a nemi betegségek "elterjedésének fokozódása miatt" a népjóléti miniszter 888/1940-es BM sz. rendeletével drákói intézkedéseket léptetett életbe.[25] A bejelentési kötelezettséget, a gyógyszerek ada- golását és a gyógykezeltetési kötelezettséget pontosan szabályozták. A nemibeteg- gondozó intézetek hálózatának helyreállítása is elsőrendű feladatnak bizonyult a tömegesen jelentkező megbetegedések miatt.
A nemi betegség elleni harcot segítette, hogy az a három gyógyszergyár, amelyik a nemi baj kezelésére az akkoriban általánosan használt sulfonamidot gyártotta, szinte érintetlenül átvészelte a háborút. A gyógyszerek feketepiacán nagy értéke volt a szernek, s ennek is köszönhető, hogy nálunk a szomszédos országokban megszokottnál lényegesen olcsóbban lehetett hozzájutni.
A Magyar Népjóléti Minisztérium VII. főosztálya 1945. évi, Molnár Erik számára készített jelentésében rámutat, hogy 43 nemibeteg-gondozóban és az újonnan felállított ötben a kezeltek száma "az egész ország területén a korábbi évek adataihoz képest tekintélyesen fokozódott".[26] A budapesti tisztifőorvosi jelentésekből a nemi betegségek háromszoros növekedése valószínűsíthető. (ld. 2. sz. táblázat.) "Nagy mértékben emelkedett a nemi betegek száma. A betegség terjedése ellen a védekezést nagyon megnehezíti az, hogy: a betegek egy része betegségét rendszeresen nem vagy egyáltalán nem kezelteti, a súlyosabb betegek számára nincsen elegendő kórházi férőhely, a nemibeteg bejegyzett és titkos prostituáltak megfelelő osztályokon el nem helyezhetők, a szükséges mennyiségű gyógyszer hiányzik, a jól bevált esti rendelőintézeti kezelések egy részét közbiztonsági okokból szüneteltetni kell."[27]
A nemi betegségek hordozóinak Budapesten ingyenes gyógykezelés járt, azért is, mert sok "tisztességes nő" is megfertőződött a gyakori nemi erőszak miatt. A nemi baj általános terjedése megkérdőjelezte a nemi betegség hordozói iránt korábban érzett erkölcsi megvetést. A nemi betegséget gyógyító osztályok túlzsúfoltsága következtében októberben például 160 ágyon 192 beteget kezeltek a Kun utcai nemibeteg-osztályon.[28]
A nemi erőszak kétségkívül egészségügyi problémává vált, jóllehet hivatalosan nem esett arról szó, miért is lett hirtelen olyan sok a nemi beteg nő, de hozzájárult az állami egészségügyi hálózat és az ingyenes kezelés elterjedéséhez.

Nemi erőszak a háborúban: a lehetséges magyarázatok

A nemi erőszak okait két magyarázat keretében értelmezhetjük: az archaikus patriarchális, illetve az ideológiai-nemzeti keretben. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakot mindkét keretben értelmezhetjük az adott hatalmi viszonyok függvényében.
A nemi erőszak legáltalánosabb, a szakirodalom szerint archaikus-patriarchális magyarázata, hogy "a háború az háború".[29] A nemi erőszak révén az ellenséges férfi a győzedelmes katona tulajdonaként veszi birtokába a nőt. A háborúban a nő maga is stratégiai tárggyá válik, amelyért a harcolók egymást ölik. A nők megerőszakolásával a háborúban egymással ellenségként szembenálló férfiak egymás tulajdonának a minőségét rontják. Az áldozatoknak különösen hallgatniuk kell elszenvedett fájdal- maikról, mert a megcélzott áldozatok valójában nem ők, hanem az otthon őket uraló férfiak. A történet újbóli elmondása tehát a győztes diadalát tovább növeli. E magyarázat szerint a nemi erőszak a férfiak háborújának a része, hozzátartozik a háborúk előre kialakított játékszabályaihoz.  "A másik, az ellenség legyőzése a legfontosabb parancs a másik férfival vívott háborúban... A nők testének sérelme eszköz, amellyel a győzelmet kivívják és megerősítik."[30]
Amikor a Vörös Hadsereg áthaladt Jugoszlávia északkeleti  peremén, 121 nemi erőszakot jelentettek. Gyilasz, mint a "Beszélgetéseiből" tudjuk, bátran panaszt is tett miatta Sztálinnál. A sokat idézett beszélgetés során Sztálin csodálkozott, hogy az emberi szenvedés és szív nagy ismerője, Gyilasz miért nem érti meg, hogy az állandó életveszélyben lévő katonának joga van egy kis szórakozásra.[31]
A másik magyarázat szerint a nemi erőszak ideológiai-nemzeti fogantatású[32], a hadsereg ugyanis a férfias erőt testesíti meg. A hadi események leírásánál gyakran használtak nemiséggel összefüggő kifejezéseket. Az első világháború idején a franciák Belgium "megerőszakolásával"[33]vádolták a németeket. Ez nem azt jeleni, hogy minden katona elkövet nemi erőszakot, hanem hogy elkövetheti, mert a férfiasság, amely egyenlő a hadsereggel, szélső esetben így nyer végső bizonyítást. A hadseregben, a háború különleges helyzetében az egyéni bátorság bizonyítására tág tér nyílik. A női test az egész közösség fogalmát kifejezi, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyőzése.
Aligha kételkedett bárki, aki olvasta, Ilja Ehrenburg 1942-es lelkesítő szózatának ígéretében. Az író részletesen beszámolt arról, hogy a németek hogyan becstelenítik meg az orosz asszonyokat: "Ezek a mocskos paráznák... megerőszakolják és megfertőzik az asszonyainkat."[34] "Öljetek, Öljetek! Erővel törjétek meg a német nők faji gőgjét, tekintsétek őket jogos hadizsákmányotoknak!"[35] Az Ehrenburg-szöveggel egyidőben sok száz hasonló pamflet készült. Kérdés azonban, hogy az Ehrenburg-szöveg lett volna-e a szakirodalomban a leggyakrabban idézett szöveg, amellyel a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakot magyarázzák, ha a náci propagandának nincs szüksége minden eszközre a fáradó német katonák lelkesítésére - így az Ehrenburg-szövegre is. A szovjet katonák tényleges viselkedése összhangban volt a Horthy-rendszer propagandájával, amely azzal riogatta a magyar keresztény középosztályt, hogy a nőket a Szovjetunióban közösen használják. Ahogy a nemi erőszak egyik berlini áldozata mondta interjújában: "Göbbels azt mondta, hogy az oroszok meg fognak erőszakolni bennünket... Alig tudtuk elviselni, hogy a végén mennyire igaza lett."[36] A göbbelsi propaganda egyik leghatásosabb lépése az volt, amikor a filmhíradókban bemutatták, hogy ha a német katonák nem képesek felvenni a harcot az orosz hadsereggel, akkor durva, egyenruhába bújt, csizmás "mongol" katonák fogják hívatlanul felkeresni a békés német otthonokat. Amikor az élet utóbb igazolta a propagandát, a hatás megdöbbentő volt.[37]
A Szovjetunió elleni hadjárat megindulásakor viszont Molotov jegyzékben informálta a Szövetségeseket arról, hogy német csapatok mennyi szexuális erőszakot követnek el a női lakossággal szemben. Ez az ún. Molotov-jegyzék később a nürnbergi perben bizonyítékként szerepelt. S ezzel a nemi erőszak kérdése nagypolitikai szintre emelkedett.[38]

Az okok

A háborúban elkövetett nemi erőszaknak sokféle oka lehetett. A hadtörténészi magyarázat szerint "a nemi erőszakot gyakran nem szexuális, hanem civilizációs okokra lehetett visszavezetni".[39]
Norman Naimark könyvében[40] a Németország szovjetek által megszállt zónájában elkövetett nemierőszak-eseteket elemzi, és úgy véli, hogy Magyarországon lényegesen jobban tombolhattak a katonák, mint a korábban felszabadított országokban. Ám ennek méretei meg sem közelítették a németországit, ahol 1945 már- ciusa és novembere között 1,9 millió nemi erőszak történt, ebből mintegy százezer Berlinben, április 24-e és május 3-a között esett meg.[41] Naimark az okok közt említi, hogy Magyarországon nem érvényesülhetett a szláv nyelvi szolidaritás, mint például Bulgáriában, másrészt a magyarok a németek mellett aktívan részt vettek a háborúban.[42] Ezt az érvet cáfolja Lev Kopeljev haditudósító, amikor könyvében kelet-poroszországi élményeiről ad számot. Szerinte mindegy volt, hogy a megerőszakolt nő milyen nyelven beszél: az ellenséges németet vagy a baráti lengyelt. A hivatalos szovjet propaganda szerint viszont a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak egyáltalán nem is létezett. Naimark könyvében rámutat a személyes bosszúfontosságára, hogy ugyanis a szovjet katonák, szembesülve a magasabb magyar életszínvonallal, bosszút akartak állni a magyarok által a Szovjetunióban elkövetett atrocitásokért. Megerősíti ezt egy magyar interjúalany, aki a francia illegális kommunista mozgalomban is aktívan részt vett: 1945 februárjában, Budapest belvárosában, férje és szülei szeme láttára erőszakolta meg két fegyveres orosz katona.
A szovjet hadsereg jellege is magyarázatul szolgálhat a gyakori nemi erőszakra. Egyesek szerint a frontvonal volt a legveszélyesebb a nők számára, mivel a tovább haladó katonák a halál árnyékában azonnal le akarták szakítani a pillanatnyi győzelem gyümölcsét. Mások szerint (a klasszikusnak számító Susan Brownmiller itt a történész Cornelius Ryant[43] idézi) azok az egységüktől leszakadt, fegyelmezetlen hordák bizo- nyultak a legveszélyesebbnek, amelyek a fegyelmezetten viselkedő első vonalbelieket követték.[44] A jó moszkvai kapcsolatokkal rendelkező Vas Zoltán arról biztosította a nála járt panaszosokat, hogy majd csak az első vonalban harcoló rohamegységek után érkeznek meg az elitegységek.[45] Tény, hogy nagy különbség volt az egyes egységek magatartása között, még az adott frontszakaszon belül is: akadtak fegyelmezettebb és akadtak irányítatlan egységek is.
A kortárs politikusok megdöbbenve értesültek a szovjet katonák tetteiről. Az esetek  legkínosabban a helyi kommunistákat, a baloldaliakat érintették. A magyarországi helyzetről Rákosi Mátyás folyamatosan jelentett a Komintern vezetőjének, Dimitrovnak, és kérte a közbelépését, mert "helyzetünket nehezíti, hogy a Vörös Hadsereg túlkapásait a párt számlájára írják. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van bizonyos javulás, de a nők tömeges megerőszakolásának esetei, fosztogatások stb. minden terület felszabadításánál megismétlődnek, így legutóbb Budapesten is".[46] A kérésnek nem lett különösebb eredménye, pedig Rákosi pontosan érzékelte, hogy a Vörös Hadsereg támogatására szoruló kommunista párt számára nem a legjobb propaganda az, ahogy az orosz katonák viselkednek.
A felszabadításban nem feltétlenül csak szovjet katonák vettek részt. A román egységek erőszakoskodásáról részletes leírást kapunk Horn Gyula emlékirataiban, aki különbséget tesz a román és a szovjet katonák nőkhöz való viszonya közt. A szovjet katonák szerinte másképpen közeledtek a nőkhöz: "ők inkább kedveskedve, ajándékokkal igyekeztek levenni a nőket a lábukról, olykor nem sikertelenül."[47]
A Vörös Hadsereg megérkezése előtt és után szintén az ázsiai karakterről, a szovjet katonák faji másságáról esik a legtöbb szó Budapesten. Magyarországon leginkább a politikai rendszer különbözőségét aknázták ki az antikommunista propaganda érdekében.[48] A Grősz-naplóban, Mindszenty visszaemlékezéseiben és az esztergomi prímási levéltárban található naplójában is szerepelnek a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról szóló plasztikusan megírt fejtegetések. A közvélekedés szerint a közelgő és ellenállhatatlan ázsiai barbár horda veszélye, amely a művelt keresztény nyugatot évszázadok óta veszélyezteti keletről, összekapcsolódott a kommunizmus rémségeivel. A megszálló szovjet csapatok, mint a megszálló csapatok általában, nem ismernek kegyelmet, és mindent, ami mozdítható, magukkal visznek. A náci hadi propagandagépezet alaposan előkészítette a lakosságot, hogy mi vár rá, ha a szovjet hadsereg győzedelmeskedik. A híradók képei végül valósággá váltak, és a nők az oroszokkal való első találkozásukat "filmszerűen" mesélik el. Mindkét országban a lakos- ság félelmei elsősorban a Vörös Hadsereg katonáinak etnikai másságán alapultak. A megszállás után a szovjet hadipropaganda a katonai emlékművekre hangsúlyozottan csak szláv arcberendezésű katonákat helyezett, így kísérelték meg az ellenérzéseket csökkenteni.
A nemi erőszakot nem feltétlenül a szexuális vágy motiválja. Nemcsak az áldozat, hanem minden harmadik (nemi erőszak miatt börtönbe került) elkövető szexuális diszfunkcióról számol be. A nemi erőszak tehát nem jár együtt a nemi örömmel.[49] Az elkövetőt a nő iránti gyűlölet hajtja, valamint a vágy, hogy hatalmát kiélhesse. Ugyanakkor a háború alatti és utáni férfihiányos időben a női szexuális fantázia is fokozottabban működött. A korábban elnyomott szexualitás, a szigorú normakontroll alatt tartott nők kiéletlen szexualitása gyakran a megerőszakolásos történet elmesélésében tört felszínre, noha ilyesmi esetleg meg sem történt velük. Ugyanakkor a nyomasztó férfihiányt az egyenruhás férfiak nem éppen kockázatmentes jelenléte váltotta fel. A régi világ meglazult erkölcsi normái szabadabbá, egyúttal kockázatosabbá tették a nemek közti kapcsolatot.

A nemi erőszak elleni egyéni és kollektív védekezési technikák

Mind az interjúk, mind az általános vélekedés szerint a szovjet katona fogalma eggyé vált a részegen, fegyveresen garázdálkodó veszélyes külföldi alakjával. Általános volt az érzés, hogy itt van a határ, ahol a nyugati, keresztény civilizáció szembesült a Kelettel - elbizonytalanítva az addig elfogadott normákat. A magyar történeti emlékezetben élénken él a török uralom, és a keleti katonai barbarizmussal szemben a magyar területek védő szerepe. Sokan, köztük Szekfű Gyula is, a szovjet megszálláskor újabb török uralomra készültek.[50] Budapesten az egyéni védekezési módszerek voltak csak hatásosak, és senki nem hibáztatta sem a férfiakat, sem a politikát azért, ami vele történt.
Az interjúkból kiderül, hogy a nők már előre nagyon féltek a szovjet katonáktól.[51] A baloldaliak és a Horthy-rendszer ellenzéke viszont várta a felszabadítókat.[52]
A családi történetekből ismert, hogy a lányokat idősnek álcázva, bekormozott arccal küldték ki az utcára, bár ez sem feltétlenül mentette meg őket  a szovjet katonák által igen gyakran elkövetett nemi erőszaktól. Rákosi emlékirataiban a nadrág véderejéről írt: "Sok nő ormótlan nadrágban járt (hallottam, hogy az ilyen nadrágosokat állítólag ki nem állhatták az orosz katonák)."[53] Pedig akkoriban, télvíz idején, szinte mindenki nadrágban járt. Ha a nők férfi ruhába bújtak, azt  kockáztatták, hogy mint katonaszökevényt elfogják őket. A nők vagy elbújtak, vagy betegséget színleltek: befecskendezett jóddal a vérbajt, piros festékes köpettel a tbc-t.[54] A menstruáció szimulálása vagy a tudatos ápolatlanság, a piszok azonban nem mindig védte meg a őket. Budapesten a  csoportokba verődött szomszédok, rokonok, ismerősök, ha nem is mindig, nagy valószínűséggel meg tudták védeni a nőket az erőszaktól. Ha viszont az erőszak már megtörtént, akkor a trauma azonnali kezelésében nagy szerephez jutottak a közelben lévő ismerősök. A fegyveres ellenállás rövid távon hatékony volt, bár a legnagyobb kockázattal járt. A fegyveres önvé- delmet nem ismerte el a szovjet hadbíróság mentő érvként, így az elkövetőre halálbüntetés vagy 30 évi börtön várt.[55]
A nemi erőszakról beszámoló magyar nők nem hibáztatják a férfiakat, családjuk férfi tagjait sem, amiért az történt velük, ami. Nem említik a politikusok és a katonák háborús tragédiába torkolló végzetes döntését sem mint ami hozzájárult ahhoz, hogy a nők teste felett a szovjet katonák szabadon rendelkeztek.

A történet elmondva

A családon belüli heteroszexuális kapcsolat európai attribútumai: a lojalitás, a hűség és a romantikus szerelem.[56] Bármilyen magyarázó elvet használjuk is a II. világháborúban a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszakra, a női hall- gatás beépített eleme volt a rendszernek. A nőknek nem volt szabad elmesélni a partnerüknek, ami velük történt, mert ezzel, az erőszakot elkövető szándékainak megfelelően, csak tovább erősítették volna a szégyenérzést. A lojalitás a férfiuralmon alapuló társadalom fenntartásához fontosabb volt a személyes élmény pszichológiai feldolgozásánál. 1945-ben a nyugalom elérése kívánatosabb cél volt az újjáépítéshez, mint bármi egyéb. A férfiak csak akkor fogadják el a nők által elszenvedett nemi erőszak tényét, ha megfeleltetik az archaikus- patriarchális vagy ideológikus-patrióta értékrendnek. Ha a nők saját élményeik alapján maguk kívánnák az eseményeket feldolgozni, hamar szembekerülnének a fér- fiak megítélésével, akik a háborúban elkövetett nemi erőszakot a háborúval természetesen együtt járó eseménynek tekintik. Ebben a helyzetben, amikor elvárták asszonyaik és lányaik feltétlen lojalitását, ők maguk csak a nemzethez és a hazához ma- radtak lojálisak.[57]
Azok a korántsem reprezentatív interjúk, amelyeket készítettem, azt bizonyítják, hogy a nemi erőszak élményének feldolgozásában Budapesten a baloldali (szo- ciáldemokrata), szakszervezeti hagyományokkal rendelkező családokból származó nőknél más elbeszélési módokat találunk, mint a "másik" oldalon, a nem baloldali beállítottságú nőknél, akik a legrosszabbat várták, és azt kapták, amit vártak. A baloldali beállítottságú nőkre a pozitív szovjet kép jellemző, mint ahogy az illegális kommunisták szinte széthordták a szovjet pavilont a budapesti kiállításon, ereklyeként tisztelve minden darabját.[58] Politikai okokból is kívánatos volt, hogy hallgassanak ezekről az esetekről. A hidegháború idején a szovjet hadseregre tett bármilyen negatív megjegyzés politikai állásfoglalásnak tűnt. Az interjúkban a kommunista párthoz közel állók a negatív kicsengésű történetet többes szám harmadik személyben, semleges hangnemben adják elő, mintha azt érzékeltetnék, hogy mások mit gondoltak a szovjetekről. Ugyanakkor a saját pozitív élményeiket egyes szám első személyben mesélik el.
A nő lelki élménye és a történtek jogi megfogalmazása között nagy volt a különbség.  A jog külső bizonyítékokat keres: itt a nő tanúságtétele a fegyverrel megtámogatott nyers erőszakkal áll szemben. A győzedelmes szovjet hadsereg katonájával szemben a megerőszakolt nőnek nem volt rá lehetősége, hogy hivatalosan is háborús áldozatnak minősüljön. A háború utáni békerendszerben a magyar nép a Horthy-fasizmus áldozata volt, ugyanakkor háborús vesztes is. A nők számára a jogi igazságtétel elmaradt, de azért a történetet elmesélték. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak megjelenése a nyilvánosság előtt a hidegháború kitörése után politikai kérdéssé is vált: a baloldali érzelműek tagadták, hogy ilyesmi megtörténhetett, mélyen hallgattak róla. A konzervatívok, a "nyugatbarátok" pedig talán túlértékelték a dolog jelentőségét, kihasználva a benne rejlő pro- pagandalehetőséget a győztes Vörös Hadsereg nimbuszának megtépázására.
A nemi erőszak megtörténte befolyásolta a nő helyzetét a családban, a szűkebb környezetében - ha más is tudomást szerzett róla. A bíróságon az esetről valló nőnek az eseményt személyes élményként újra el kellett mondania, újból felidéznie azt, ami megtörtént. Újból végig kellett élnie a dolgot, és emlékei alapján a külvilág számára érthető történetként megfogalmazni, "befogadható" módon előadni a férj vagy a bíró számára.[59]
Mindenkinek saját magának, de a családban kellett volna az élményt feldolgoznia - ám végül az egészet elhallgatták. A nőknek a férfiak iránti lojalitása megakadályozta, hogy az élményt feldolgozzák. A megerőszakolásról nem szívesen beszéltek, hiszen ha fény derül rá, a nő értéke csökken. Azok, akiket megerőszakoltak, attól féltek, hogy őket hibáztatják a történtekért, hiszen másokat nem erőszakoltak meg, "csak" éppen őket. A nők, akik elmesélik, hogy mi történt velük, személyes élményként adják elő a dolgot, nem helyezik be tágabb keretbe. Elmondják a fájdalmat, szégyent, amit éreztek, de nem beszélnek arról, hogy sokkoló élményük mennyiben ingatta meg a férfiakba vetett hitüket. A nemi erőszak elmesélt történetei sematikusak, ugyanazok az elemek, szófordulatok ismétlődnek bennük. A nemi aktus technikai részleteiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset. "Szerencsés voltam" - fogalmazott a nemi erőszak magyar áldozatainak egyike, mert " se beteg se terhes nem lettem." Az élmény, a történelmi kutatás tárgya, így megmaradt a női testben, amely látszólag "érintetlenül" úszta meg a szovjet katonákkal való találkozást. Ezekről az esetekről írott nyom nem maradt.
Kortárs férfiak írtak hasonló esetekről, például Háy Gyula, aki így beszél a szovjet katonák budapesti tombolásáról: "Lehetetlen volt egy napot vagy akár egy órát is eltölteni Budapesten anélkül, hogy ne hallottuk volna a szovjet katonák által elkövetett brutalitásokat."[60] Kovács Imre is említi a budapesti "segélykérő kiáltásokat és sikolyokat",[61] de egyiküknek és szinte senkinek sem volt lehetősége bármit is tenni.  "Betelt az idő", az ellenállás értelmetlen. A szovjet katonák magukkal hozták a magyar intézményrendszertől független saját igazságszolgáltatásukat. Ahogy a szovjet hadsereg nem ismerte el a szovjet katonával szemben a jogos önvédelem fogalmát, ugyanígy a szovjet katonákat sem kezelték magyar egészségügyi intézményekben, főleg a dezertálási veszély miatt.[62]
A szakirodalom a németországi nemierőszak-esetek feldolgozása során, a kiadott naplók és visszaemlékezések alapján elemezte a női szublimációs kísérleteket.[63] A háború okozta hosszas pszichológiai megterhelés után a nemi erőszak sokszor, közvetve vagy közvetlenül, öngyilkossághoz vagy őrültséghez vezetett azoknál, akik elszenvedték.[64] A mátyásföldi szovjet lakta- nya közelében a nők még 1946 júniusában is féltek este kimenni az utcára, mert "sok az orosz".[65] A félelem nem fogalmazódott meg pontosan.
A budapesti helyzetet nagyszámú, szisztematikusan készített mélyinterjúval tárhatnánk fel, úgy, ahogy a témával foglalkozó háromórás német dokumentumfilm, illetve könyv is tette.[66] A bécsi "oral history" módszerét alkalmazó kutatás keretében a kutatók azt találták, hogy a megerőszakolt nők ezt az emléküket "elzárták" (abgesperrt), inkább a hollywoodi filmek (Zsivágó doktor, Elfújta a szél)képeit kölcsönvéve, tehát távolságot teremtve adják elő élményeiket.[67]
A nők viszonya saját élményükhöz - az általam készített interjúk alapján is - általában az, hogy egyáltalán nem rendkívüli, ami velük történt. Más az akkori nők viszonya saját nemiségükhöz, mint a második hullám feministáié, akiknek más a mai női identitásra kialakított fogalomtáruk. Vidéken a házasságban a szerelem nem játszott jelentős szerepet, a női test elsődleges feladata a reprodukció volt. Ugyancsak segítette a nemi erőszak elviselését az, hogy a nők eltávolodtak saját testüktől, vagyis maguk is eszköznek tekintették.

Összefoglalás

A szovjet katonák által a megszállt területen elkövetett nemi erőszaknak komoly lélektani hatása volt. A megszállt ország korábbi jogorvoslati szervei rendre összeom- lottak, az előállt hatalmi vákuum nem adott rá módot, hogy a győztes hadsereg katonáit bevádolják a hatóságoknál. A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött.[68] A bűn így büntetlen maradt. A nemi erő- szak ténye a nemi betegség elleni intézményes küzdelemben jelent meg, arról viszont, hogy mitől lett beteg az illető, nyilvánosan nem beszéltek, mintha semmi kü- lönös nem történt volna. Az egyéni szinten is feldolgozatlanul maradt nemi erőszakot mély hallgatás vette körül.
A nemi erőszak a genfi konvenció szerint az "emberi méltóság elleni bűntett"; a becsület azonban a férfiak és a férfiak által meghatározott közösség becsülete.[69] A legutóbbi jugoszláv háború kegyetlenségei késztették arra a nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló bíróságot, hogy elfogadja: a nemi erőszak háborús bűntett. Az első per, amelyben az elítéltet háborús nemi erőszakért állították bíróság elé, 2000. március 20-án kezdődött Hágában. Nehéz magyarázatot találni rá, hogy a nemek társadalmi kapcsolata miért olyan kegyetlen; ez az esettanulmány csak kísérlet annak bemutatására, hogy az erőszak szexuális formát is ölthet.

1. sz. Táblázat
A Budapesti helybeli születések száma[70]

2. sz. Táblázat
A Budapest Székesfővárosi nemibeteg gondozókban kezeltek száma[71]

[1]A tanulmány az Institut für die Wissenschaften vom Menschen (Bécs) keretében működő "Rethinking Postwar History" keretében készült a CEU Junior Research Grant támogatásával. A tanulmány bővebb változatát lásd: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemierőszak-esetek emlékezete. Történelmi Szemle, 1-2. 1999. 85-107. old. és: Stimmen des Schweigens. Erinnerungen an Vergewaltigungen in den Haupstaedten des "ersten Opfers" (Wien) und des "letzten Verbundenten" Hitlers (Budapest). Zeitschrift für Geshichtwissenschaften, 10. 1999. 892-914. old.
[2]Köszönöm Vida Istvánnak, Sipos Péternek, Szücs Lászlónak, Somlyai Magdának, Gyáni Gábornak és Földesi Margitnak a segítséget.
[3]Susan Brownmiller: Against Our Will. Men, Women and Rape. A Fawcett Columbine Book, 1975.
[4]A nők elleni nemi erőszakról mint a II. világháború elfelejtett történetéről l. Helke Sander, Barbara Johr: BeFreier und Befreite. Krieg, Verwaltigung, Kinder. Verlag Antje Kunstmann, 1992. Stuart Liebman, Anette Michelson: After the Fall: Women in the House of the Hangmen. October 72, Spring 1995. 5-14. old.
[5]Verena Fiegl: Der Krieg gegen die Frauen. Tarantul Frauenverlag, 1990.
[6]Interjút készítettem további három, az ismeretségi körömben véletlenül "megtalált" nővel, akik szintén nemi erőszak áldozatai voltak Budapesten, 1945 februárjában. Azt kérdeztem tőlük: hogyan történt, hogyan védekeztek, milyen következményei voltak a dolognak, kinek és hogyan mesélték el a történteket. A történetek nem reperezentatívak a kis esetszám miatt.
[7]Liz Kell, Sheila Burton, Linda Reagan: Researching Women's Lives or Studying Women's Oppression. Reflections on What Constitutes Feminist Research. Researching Women's Lives from a Feminist Perspective. Eds. Mary Maynard, Jane Purvis, Francis Taylor, 1994. 35. old.
[8]Sorsforduló. Szerk.: Karsai Elek, Somlyai Magda. Bp., 1970, I. 223. old.
[9]Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina, 1998. 331. old.
[10]Attina Grossmann: A Question of Silence: The Rape of German Women by Occupation Soldiers. West Germany under Construction. Politics, Society and Culture in the Adenauer Era. Ed. Robert G. Moeller, University of Michigan Press, 1997. 51. old., 43. sz. lábjegyzet.
[11]Köszönet Budapest Főváros Levéltárában Horváth J. Andrásnak a segítségért.
[12]Marianne Baumgartner: Das Kriegsende und die unmittelbare Nachkriegszeit in lebensgeschichtlichen Erzaehlungen von Frauen aus dem Mostviertel. Diplomamunka, Bécs, 1992. 87. old.
[13]Idézi Völgyesi Zoltán: Az 1956-os forradalom történeti előzményei hajdúnánáson. Doktori értekezés. Debrecen, 1998. 31. old., 138. sz. lábjegyzet
[14]Budapesti Főváros Levéltára (továbbiakban BFL) XXI. 515. b. A budapesti tisztifőorvos jelentése, 1946. január 6.
[15]BFL XXVI. 1117. Budapest Székesfővárosi Anya és Kisdedvédelmi Intézet iratai, 97/1946. 8540/ 1945. I. 3. sz. népjóléti minisztériumi rendelet, 1946. január 14.
[16]Helke Sander, Barbara Johr: BeFreier und Befreite. Krieg, Verwaltigung, Kinder. Verlag Antje Kunstmann, 1992. 52. old.
[17]Itt mondok köszönetet Németh Györgynek, aki az abortusszal kapcsolatos kutatási eredményeit nagylelkűen megosztotta velem.
[18]BNB jegyzőkönyvei 1945-1946. Bp., 1976. 33. old.
[19]Győr Megyei Levéltár, Nemzeti Biztottság iratai, 1945. április 30.
[20]Győr Megyei Levéltár , Győr megyei Tisztifőorvos iratai, 245/1845. tfo .sz.
[21]Az abortuszkérelmek szociolingvisztikai elemzését német területen ld.: Attina Grossmann, A Question of Silence: The Rape of German Women by Occupation Soldiers. West Germany under Construction. Politics, Society and Culture in the Adenauer Era. Ed. Robert G. Moeller, The University of Michigan Press, 1997. 37-39. és 46-49. old.
[22]Budapesti Főváros Levéltára. XXI. 580.b. A X. kerületi tisztiőrvos iratai 1945. özv. B. S-né, 1908-ban született nő újraházasodási engedélye, 1945. augusztus 27.
[23]Marianna Baumgartner: Zwischen Mythos und realitaet. Die Nachkriegswerwaltigungen in sowjetisch bestetzten Mostviertel. Zeitschrift für Landeskunde von Niederösterreich. 1993. 2. Jahrgang 64. 80. old.
[24]Győr Megyei Levéltár, a Győr-, Moson- és Pozsony megyei alispán levele, 1945. január 20. 108/1945.
[25]BFL XXVI. 1102 Rókus Kórház iratai. Csorba polgármester hirdetménye, 1945. április 24.
[26]Magyar Országos Levéltár, NDO Népjóléti Minisztérium iratai, 6. tétel
[27]BFL XXI. 515. d. Budapesti tisztifőorvosi jelentések, 1945. december 12/1945.
[28]BFL XXVI.1102. 7792/945
[29]Julius Hay: Geboren 1900. 287. old.
[30]Yuki Tanaka: Hidden Horrors. Japanese War Crimes in World War II. Colorado, Westview Press 1996. 107. old.
[31]Susan Brownmiller: id. mu, 71. old. Az eredeti idézetet ld. Milovan Gyilasz: Találkozások Sztálinnal. Budapest, Magvető 1989. 102. old.
[32]Erika M. Hoerning: The Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory 16 (1) 1988. 38. old.
[33]Edmund Burke - őt idézi Roy Porter: Does Rape Have a Historical Meaning? Rape. Ed. by Sylvana Tomaselli, Roy Porter, Blackwell, 1986. 232. old.
[34]Susan Brownmiller: id. mu, 65. old.
[35]Susan Brownmiller: id. mu, 70. old.
[36]Erika M. Hoerning: The Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory 16 (1) 1988. 22. old.
[37]Attina Grossmann: A Question of Silence: The Rape of German Women by Occupation Soldiers. West Germany under Construction. Politics, Society and Culture in the Adenauer Era. Ed. Robert G. Moeller, University of Michigan Press, 1997. 41. old.
[38]Yuki Tanaka: Hidden Horrors. Japanese War Crimes in World War II. Colorado, Westview Press, 1996. 101. old.
[39]Ungváry Krisztián: Szovjet jogsértések Magyarországon. Magyar Nemzet 1997. november 29. 16. old.
[40]Norman M. Naimark: The Russians in Germany. A History of the Soviet Zone of Occupation, 1945-1949. Belknap Press, 1995.
[41]Naimark Stuart Leibman, Anette Michelson: After the Fall....a 9.old. adatait használja.
[42]Norman M. Naimark: The Russians in Germany. A History of the Soviet Zone of Occupation, 1945-1949. Belknap Press, 1995., 70. old.
[43]Az eredeti a Berlin bevételéről írott könyv, amely a hidegháború elfogultságával beszél: Cornelius Ryan: The Last Battle. London, Collins, 1966.
[44]Susan Brownmiller: id. mu., 66-67. old.
[45]Kovács Imre: Magyarország megszállása. Katalizátor Iroda, 1990., 270. old.
[46]Dokumentumok Rákositól, Rákosiról. Válogatta Vass Henrik. Múltunk, 1991. 2-3. sz. 247. old. 1945. feruár 19-i levél
[47]Horn Gyula: Cölöpök. Bp., Zenit Könyvek, 1991. 71. old. Köszönet Ungváry Krisztiánnak, hogy erre a forrásra felhívta a figyelmemet.
[48]A megállapítások azokból az interjúkból származnak, amelyeket Budapesten nemi erőszak áldozatul esett nőkkel készítettem. 
[49]Ruth Seifert: Krieg und Vergewaltigung. Ansaetze zu Analyze. Massenvergewaltigung: Krieg gegen die Frauen. Ed. Alexandra Stigmayer, Kore, 1993. 87. old.
[50]Köszönöm Gyáni Gábornak, hogy erre a vonatkozásra felhívta a figyelmemet.
[51]Irene Bandhauer Schöffmann, Ela Hornung: Vom "Dritten Reich" zur Zweiten Republic. Frauen im Wien der Nachkriegszeit. Frauen in Österreich. Beitrage zu Ihrer Situation im 19. und 20. Jahrhundert. Hg. David F. Good, Margarete Grandner, Mary Jo Maynes. Böhlau, 1993. 232. old. és saját interjúim alapján.
[52]Ld. például Horn Gyula: Cölöpök. Bp., Zenit Könyvek, 1991. 71. old.
[53]Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések. 1940-1956. I. kötet. Napvilág kiadó, 1997. Szerk.: Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. 160. old.
[54]Erről a taktikáról a román katonák ellen ld. Horn Gyula: Cölöpök. Bp., Zenit Könyvek, 1991. 69. old.
[55]Kovács Imre: id.mu, 246. old.
[56]Erika M. Hoerning: The Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory, 16 (1), 1988. 19-45. old.
[57]Erika M. Hoerning: The Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory, 16 (1), 1988. 40-41. old.
[58]Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) Visszaemlékezés-gyűjtemény, 867. f. 1/k-91.
[59]John Forrester: Rape, Seduction, Psychoanalysis. Rape. Ed by Sylvana Tomaselli, Roy Porter. Blackwell, 1986. 72. old.
[60]Julius Hay 1945. februári naplójegyzetét idézi Naimark, ibid., 70. old. Eredeti idézet: Julius Hay: Geboren 1900. Christian Wegner Verlag, 1971. 287. old.
[61]Kovács Imre: id. mu, 246. old.
[62]BFL XXVI.1102. Rókus Kórház irata 800/1945. 1945. február 16-i tisztiőrvosi leirat.
[63]pl. Hildegard Knef: Der geschenkte Gaul. Frankfurt, Ullstein, 1970. (e.n.) Barbara Noack: Ein Stuck vom Leben. Münich, Vienna, Langen, Muller, 1984. Szerző nélküli kiadvány: Eine Frau in Berlin, Tagebuchaufzeichnungen (Geneva, Frankfurt Verlag, Kossodo, 1959.), illetve: A Woman in Berlin. New York, Harcourt Brace and Co. 1954. A két utóbbit elemzi Annemarie Tröger: Between Rape and Prostitution: Survival Strategies and Chances of Emancipation for Berlin Women after World War II. Women in Culture and Politics. Ed. Judith Freidlander, Indiana University Press, 1986. 97-117. old.
[64]Annemarie Tröger: Between Rape and Prostitution: Survival Strategies and Changes of Emancipation for Berlin Women after World War II. In: Judith Friedlander et al. eds.: Women in Culture and Politics: A Century of Change. Bloomington UP, 1986. A pápai kórházban ápolt fertőzött, később megőrült és öngyilkos nőkről ld.: A magyar katolikusok szenvedése. 1944-1959. Dokumentumgyűjtemény. Havany Gyula szerkesztésében és kiadásában. 1990. 34. old.
[65]PIL 283.f. 20. cs. 28. öe. 80. old. 1946. június 9-i jelentés.
[66]Helke Sander, Barbara Johr: Befreier und Befreite. Krieg, Verwaltigungen, Kinder. Verlag Antje Kunstmann, 1992.
[67]Irene Bandhauer Schöffmann, Ela Hornung: Vom "Dritten Reich" zur Zweiten Republic. Frauen im Wien der Nachkriegszeit. Frauen in Österreich. Beitrage zu Ihrer Situation im 19. und 20. Jahrhundert. Hg. David F. Good, Margarete Grandner, Mary Jo Maynes. Böhlau, 1993. 233. old.
[68]Erről bővebben ld. Andrea Pető: Memory Unchanged. Redefinition of Identities in Post WWII Hungary. CEU History Department Yearbook.1997-98.Eds.: Eszter Andor, Andrea Pető, István György Tóth. Bp., 1999. 135-153. old.
[69]Nira Yuval-Davies: Gender and Nation. Sage, London, 1997. 110. old.
[70]Budapest Főváros Levéltára Budapest Főváros Közigazgatási Bizottság jegyzőkönyvei. XXI.515.b. Budapest Tisztifőorvosi jelentések
[71]Budapest Főváros Levéltára Budapest Tisztifőorvosi jelentések XXI. 515.b.