Amint a Mazsihisz honlapjának tegnapi hírcikkéből megtudtuk, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor felszabadításának hetvenedik évfordulója alkalmából tartott helyszíni megemlékezésen Balogh Zoltán kijelentette: „A jövőben meg kell akadályozni, hogy az emberek egyes csoportjait akármilyen alapon megbélyegezzék.” Igen? Akkor hát, ha felemlegetjük Kun Béla és körei viselt dolgait, már antiszemiták vagyunk?
Mintha a modern kori adósrabszolga-tartás forgatókönyvéből idéznénk, mondhatnók, ha elolvassuk a Financial Times elemzője, Gideon Rachman írását. Amiből feketén-fehéren kiderül, mit is üzen minden EU által kárvallott európai országnak a háttérhatalom. Azt, hogy legyenek csak továbbra is engedelmes adósrabszolgák. Az MTI által ma közzétett elemzés egyértelmű üzenet: az adósság leírása „az Európai Unióban északon és délen egyaránt súlyos politikai következményekkel járna”. Nem nehéz kitalálni persze, mégis mivel: „Ha a kormányok lemondanak követeléseik egy részéről, akkor a hitelező országokban megerősödnének a szélsőjobboldali és nacionalista erők, amelyek eleve ellenezték a görögök megmentését.”
Az ember egyszerűen nem hisz a szemének. Egy kormány, amelyet a társadalom egy jól körülhatárolható szegmense folyton ostromol, amiért nem eléggé irgalmas szamaritánus hozzá, ezúttal sem magyar egyetemnek ad gigatámogatást. Nem kell különösebben találgatni persze, melyik intézményről is van szó. No de lássuk a részleteket!
Nyilván nemcsak e sorok írójának állandó fájdalma, hogy mindmáig nem kapják meg méltó helyüket költőink, íróink irodalomtanításunkban. Mintha szégyen lenne, hogy vannak műveik, melyekben élesen tárták fel nemzetünk sorskérdéseit és történelme fordulópontjait. Itt van erre például az öt év híján százhúsz éve, 1900. január 25-én született Fekete István esete.
Megint csak helyben vagyunk. Ismét támadásba lendült egy jól körülhatárolható szegmens. Amely önmagát amolyan főinkvizítori autoritással ruházza föl. És ha megállapítja, hogy a kereszténységnek befellegzett, akkor punktum. Aki pedig ez ellen protestálni merészel, megkapja bizony rögvest az ilyenkor megszokott jelzőket.
Ráadásul látszólag időnként liberalizmusellenes húrokat megpengetve. Azonban nincs hiány eközben a hamis hangokból. Ugyanis a polgárpukkasztás magasiskolája, hogy ők beszélnek olyan művelődéspolitikáról, ami nem a „konc- és díjleső haverok légióit” hozza helyzetbe. Hanem kiket? Netán a nemzeti kultúrára valamit is adó művészeket?
„Esélyegyenlőség”. De sokszor és sokaktól halljuk ezt. Akik a kultúra sokszínűségét hirdetik fennhangon. Milyen érdekes viszont, ha képviselőiről neveznek el díjat, egy bizonyos körnél tovább nem jutnak a névválasztásban. Óh vajh ki érti ezt?
Kezdési időpont: 2015. január 29 csütörtök, 18 óra
Helyszín: Két Hollós könyvesbolt, 1801 Kenyérmező u. 3/a.
A TÚRA SOROZAT FOLYTATÓDIK!
2015. március 28. (szombat)
Szamosháton elkezdődött ősvallás-járásunk után most az Ormánság felé vesszük az irányt. Olyan templomokba látogatunk, amelyekben nyomon érhetjük a magyarság üdvtörténetének különböző fejezeteit. Tesszük ezt a legavatottabb szakértővel együtt!
Útvonal: Budapest - Adorjás-Kórós - Patapoklosi - Budapest
Utazás: Kényelmes autóbusszal
A túrát PAP GÁBOR művészettörténész vezeti
További információk és jelentkezés:
Két Hollós Könyvesbolt
(Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)
LAST_UPDATED2
A GYEVI TÖRVÉNY
2015. január 28. szerda, 19:04
A GYEVI TÖRVÉNY
Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát amakfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.
Kérdezem tőle, hová való, ezt feleli rá:
- Leginkább csak Gyevibe.
A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedők.
No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:
- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?
- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.
- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.
Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:
- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt:
- Kivéve a gyevi bírót.
Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
- Csárda ez, atyafiak?
- Az ez.
- Van-e benne fehér cipó?
- A váci püspök se eszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.
- Hát piros bor?
- A török császár se iszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.
- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.
- Ilyen jóízűt se ettek ma Buda várában - ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.
- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.
- Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.
- Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!
- Kivéve a gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.
- De bizony azt vigye el legelőbb!
- Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg.
- Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.
- Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?
- A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.
- No, szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.
- Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!
- Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.
Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.
- Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!
Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.
- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró.
- Jobban süt ez annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.
Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.
Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta.
- Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.
Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:
- Olvasd, ispán, olvasd!
- Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.
- Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.
- Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.
- Kivéve a gyevi bírót!
- Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Ezüsttálból aranykanállal egyen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.
- Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.
Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!
Mátyás király vállát nemcsak a kormányzás terhe, de a nősülés kötelessége is nyomasztja. Hogy a gondoktól szabaduljon, álruhába vadászni megy.Így jut el Gyevibe, a világ közepére, ahol a törvény maga a bíró, akire természetesen semmilyen törvény nem vonatkozik.A dölyfös bíró fogdába záratja az álruhás királyt, miközben a királyi udvarban csak gyűlnek a menyasszony jelöltek, nem kis diplomáciai bonyodalmat okozva.
A Csíkrákoson született, Kodály-tanítvány akadémikus, Sárosi Bálint az elmúlt években két fontos kötetet adott közre a Nap Kiadó gondozásában. Előbb a cigányzenekarok kialakulásával, a „cigányozással", a magyar nemzetkarakterben másfél száz éven változó, nagyon lényeges szerepet játszó cigányzenéről írt könyve jelent meg. Most egy tekintélyes nótagyűjteményt állított össze és írt hozzá bevezetőt. Mindkét kötet születésének hátterében ott van az a cél, hogy valamelyest enyhítsen azon a nemes és akadémikus purizmuson, vagy éppen pentaton-sznobérián, amely szíve szerint kitiltana a közhasználatból minden olyan dallamot, amely nem tekinthető autentikusan népinek. Sárosi Bálint úgy nyit ezzel a (Bartókra, Kodályra hivatkozó) szűkítő szemlélettel szemben másfajta nézetek felé, hogy nem vonja kétségbe a népdal művészi, a „magaskultúra" felől értelmezett esztétikai és történeti jelentőségét, értékét, rendkívüliségét. Csakhogy az ezekre az értékekre szűkített, a kizárólagos zenei szakszerűség alapján aligha vitatható szemlélet nem ad magyarázatot arra, hogy - amennyiben még egyáltalán akadnak - a spontán, csak a maguk örömére daloló-nótázó közösségek, nem a népzene avatott szakemberei számára értékes dallamokat-szövegeket fújnak. Sárosi ezt a jelenséget, vagyis a zene legköznapibb megjelenési formáját azzal a nyitottsággal szemléli, amely - egyfelől - fontos értéknek tekinti a közös éneklésben megjelenő önkifejezést, az abban való felszabadulást, örömet. Másfelől nem vitatja el az ilyenkor elhangzó dallamok zenei és művelődéstörténeti értékét. Ennek hátterében két dologra érdemes figyelnünk. Az egyik, hogy Sárosi Bálint becslése szerint 25-30 ezer műből tartósan 3-400 tudott gyökeret verni a szokásos nótázás repertoárjában, ami olyan fokú rostálás, hogy az autentikus népzenében uralkodó zenei ösztön szerepét feltételezve mindenképpen valamiféle minőségelvű „válogatást" sejtet. Amásik, hogy a nóták jelentős részének szerzői, előadói, terjesztői, divatjuk egyengetői a magyar történelembe ágyazva, sorsfordulóinkkal, a nemzet fájdalmával, közös élményével és ihletével összhangban működtek. Fölbukkan a nótákban Rákóczi, Bercsényi, Kossuth alakja, a szabadságharc leverése, az ország 20. századi feldarabolása. A mindenkori kiszolgáltatottság mint történelmi élmény rendre megjelenik ebben a dalkészletben - egészen a korábbi szövegek újraköltésével elmondott panaszokig, amelyekben pl. az erőszakos téeszszervezés, a padlássöprés, a kommunista rendszer más erőszakosságai jelennek meg. Ezért a nóták dallamaikkal, szövegük nyílt vagy rejtett utalásaival, szimbolikájával a nemzeti identitás részévé is váltak - ami ugyan zenei értéküket közvetlenül aligha befolyásolja, de még zenetörténeti értelemben is fontossá teszi őket. Ha másért nem, akkor azért, mert külső szemmel nézve magyarságunk megjelenítőjeként értelmezik őket: ahogyan Brahms vagy Sarasate, vagy éppen a magyarságára büszke Liszt Ferenc tette. És itt kell utalnunk arra, hogy tehetséges, képzett, vagy éppen született zsenialitásuk, a „célközönség" elvárásainak megérzése jegyében működő zenészek alkotásai is (Mosonyi, Szentirmay Elemér, Dankó Pista, Dóczy József stb.) változó szinten, de értéket jelentenek.
Alighanem csak vaskos tanulmánygyűjteményben lehetne megválaszolni, hogy milyen szerepet játszott a magyar közgondolkodásban és szellemi életben a nóta. Sok szakterület illetékessége okán szerzők sokasága kellene hozzá, történészek és irodalomtörténészek, néprajzosok, szociológusok - és persze sokféle zenekutató. „A 19. század elején nótának - idegen táncoktól való megkülönböztetésül: magyar nótának - a hangszeres verbunkos darabot nevezték. Aszázad közepétől a népies dal lett e megnevezés örököse. Ezzel együtt a népszokáshoz szorosan nem kötött népdalokra is hamarosan ráragadt a nóta megjelölés" - határozza meg tárgyát Sárosi Bálint. Jellemző, hogy a Bartók-gyűjtéseken fellelkesült Csáth Géza is gyűjtőmunkába kezd Szabadka szomszédságában - és büszkén arról ír naplójába, hogy hány nótát jegyzett le. Vagyis a nóta megjelölés a zenetudományon kívül sokáig a népdal megjelölésére is vonatkozott, s alighanem a mai, fogyó számú köznapi nótázók sem különböztetik meg az általuk énekelt vagy éppen bömbölt dalok geneológiai különbségeit.
És erre nincs is szükségük. Sárosi Bálint szerint „a dalkészlet így, merítésszerűen, nem valamilyen elv szerint válogatva tartozik hozzá a társadalom művelődésképéhez". Valóban, de nemcsak művelődésről van itt szó. Anóta a polgárosodó Magyarország másfél száz évének sajátosságaként a mindennapok emberének zenei életműködéseként jelent meg, az élet változatos színterein. Hogy milyen széles spektrumot fedett le, ahhoz elég az életmódja okán bizonyosan sokat nótázó-hallgató Adyra gondolnunk (kedvenc dalai közül kettő ebben a gyűjteményben is megtalálható). Az ő életművében, meghatározó verseiben is megjelenik a nótára utalás: a Hortobágy nótát elfeledő, káromkodó és fütyörésző poé-tájának képében a mélyebb jelentések, magasabb rendű értékek jelképe, a „nótázó, vén bakák" képe pedig a valóságtól elfordulással, a maguk dalainak révületébe menekülő kiszolgáltatottak alakjával már a magyarság nemzeti neurózisának és öngyógyító ösztönének bozótosába vezet.
A nóta, a nótázás tehát mindenképpen része történelmünknek, és ez az újkorban levéltári adatok, levelezések, gazdag nyomtatott anyagával, ponyváról árult gyűjtemények és irodalmi művek sorával bizonyítható, nem is szólva arról, ami a legtermészetesebb: a zenei emlékekről.
Nehéz volna (de fölösleges is) föltárni, hogy a Sárosi Bálint által közreadott gazdag gyűjtemény darabjai (együtt és csoportjaikkal) miként illeszkednek ebbe a sorba. Nehéz, már nemcsak azért, mert az előzmények sokszínű vonulataihoz való illesztésük sem könnyű, de még bizonytalanabbak vagyunk a folytatást tekintve.
Nem tudjuk, hogy a mindent elöntő gépzene és a kulturális globalizmus a jövőben mekkora teret hagy magának a nótázásnak, annak, hogy emberek, embercsoportok a maguk örömére és szórakoztatására énekelnek, nótáznak. Ezek a változások a hétköznapokat és az ünnepeket egyaránt elérik: azok a közösségek fogyatkoznak, amelyekben a nótaszó természetes. Ahogyan a középkor végén „okafogyottá" váltak és eltünedeztek a hősi énekek, részben mert elmúlt az eposzi méretű harcok kora, részben mert olyan államok születtek, amelyek a hagyományos közösségek „hatásköréből" kivették, és a maguk intézményrendszerének keretei közt folytatták küzdelmeiket. (Európának azon a részén, tehát a Balkánon, ahol a folyamatos háborúk, egyáltalán a „középkor" határa kitolódott, a műfaj még a 20. században is élt!) De ugyanígy a múlté lettek a hagyományos, kaszával (esetleg még sarlóval) végzett aratások, és velük együtt eltűntek az aratódalok - ma pedig már a társas élet kínálta alkalmak is elfogyóban vannak, így a nóták életben maradásának esélye is bizonytalan.
Ezt a helyzetet jól érzékeli a kötetet közreadó és bevezető Sárosi Bálint. Rövid előszava a nóta-problematika minden alapvető sajátosságára utal. Eza problémakör nagyon is létezik: a szaktudományok számára is komoly kihívást jelent - ha ez itt nem is bontakozhat ki a maga igazi terjedelmében és mélységében.
Bartók és Kodály (de akár Kriza Jánostól Vikár Bélán, Lajtha Lászlón, Veress Sándoron és annyi máson át, Jagamas Jánosig, Kallós Zoltánig sorolhatnánk a neveket) után elvileg a népdal és a nóta két különböző, sokak szemében távoli, és ugyancsak sokak számára egymást kizáró dolog. Apurista szemlélet számára népdal az, amiről a népzenetudomány ezt megállapította.Eza történeti szemlélet magától értetődően egyfajta rejtett esztétikai ítéletet is tartalmaz, mely szerint zenei értéke a népdalnak van, a „nóta" ehhez képest alárendelt, nótázni bizonyos értelemben a tudatlanság és a sekélyes ízlés bizonyítéka.
Amit egyébként sem Bartók, sem Kodály nem gondolt. Még akkor sem, ha pl. Bartók remek humorról tanúskodva ír egy levelében arról, hogy mit élt meg ősi dallamokra éhes népzenegyűjtőként akkor, amikor minden buzgósága ellenére a fejlett, városias ismereteikre büszke parasztok -„adatszolgáltatók" - a népszínművekből és a kávéházi cigányoktól, azok operetteken csiszolt ismereteiből merített „nótákkal" örvendeztették. Ám éppen Bartók a példa arra, hogy miként jeleníthet meg mély és valós értékeket egy olyan sem remekműnek, még kevésbé ősi jogon „magyar"-nak nem tekinthető dallam, mint a Concertóban feldolgozott Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországé. Amúgy pedig a cigányzene hatásával kapcsolatosan sem árt óvatosnak lenni. Mert - az rendeli a nótát, aki fizet. Degré Alajos naplójában olvashatjuk, hogy (a reformkorban) Temesvárra kerülve, ahol a város hangulatát a nagyszámú osztrák katonaság határozta meg, nagyon rosszul érezte magát, „mert itt még a cigány is német". Ami azt bizonyítja, hogy a cigányzenészek nem meghatározták, hanem kiszolgálták az adott közeg vagy közösség zenei ízlését - ahogyan teszik ezt másfél száz évvel később is.
Létezik a népdal fogalomnak egy másfajta, a korábban jelzettnél kevésbé tudományos felfogása is, amit a Bartók és Kodály előtti felfogás is magáénak tartott (Bartalus István, a sokáig legátfogóbb gyűjtemény szerzője is ennek jegyében adta közre a Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteményét). Eszerint ide sorolandó minden, amit a nép magáénak tartva énekel: vagyis minden olyan zenemű, amelyik mintegy funkcionálisan népdalként létezik. Mondhatjuk tehát azt is, hogy a - hadd nevezzem így - használati dal az, amit a veretes kifejezéssel nótának nevezünk. Értelmét, jelentését, értékét így nem absztrakt zeneisége adja, hanem az adott helyzet, közösség körülményei diktálta szerepe. Vagyis a nóta rendszerint felértékelődik az adott közösség számára, önmagánál többet jelent. Aligha fedezhető föl benne a természeti erőként termő népdal kozmikus távlata, kétségkívül messze esik a táncházi muzsika autentikus, önmagában, dinamikájában, társas kapcsolatokat építő értékein túl történelmi, kulturális identitást, életmódot alakító jelentőségétől. De mégis képes megteremteni a saját, alkalmanként igen vonzó erőterét. Vagyis arra is gondolnunk kell, hogy (mint más művészeteknek is) a zenének nemcsak alaki (abszolút), hanem helyi értéke is van. Hogy egy - ugyan más összefüggésben - közismert szerző, P. Howard - Rejtő Jenő mélyen szántó megfigyelését idézzem: „Nincs melódia, ami gyönyörűbb, felemelőbb és meghatóbb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért" (írja a Santa Luciáról). Szögezzük azért le rögtön, hogy aNótáskönyv darabjai túlnyomó többségükben egyáltalán nem giccsek: többségükben népdalok, vagy (majdnem) népdallá asszimilált nóták. Ám a szerkesztés sajátos szempontjaiból fakadó eklektika olykor különös találkozásokat produkál. Kivételes példaként így kerül egy oldalpárra Dankó Pista Egy cica, két cica... című nótája és az Ej, haj gyöngyvirág... című virágének.
E véletlenszerű és groteszk találkozás mutatja meg, hogy ez a könyv milyen nyílt szellemű válogatás eredményeként jött létre. Anemcsak alkalmas nótáznivalót kínáló kötet eligazító előszaván túl szólnunk kell arról, hogy a könyvet a címben is megjelenített műfajnak megfelelően nótáskönyvként használókat nem terhelő, de a művelődéstörténeti kíváncsiság jegyében forgató olvasó számára fontos vagy színes ismereteket kínál ez a kötet. Így értesülünk arról, hogy mit húzatott magának szívesen Ferenc József vagy Rudolf trónörökös, melyik nótát vezényelte Csörgő Csuli az Úri muriban. Amagam részéről ilyen megjegyzésekből szívesen láttam volna még többet. Nem állom meg, hogy ne jelezzem: Szabó Dezső kedvence a Ki tanyája ez a nyárfás volt, míg Puskás Öcsi a Nótás kedvű volt az apámat tekintette a maga nótájának.
(Sárosi Bálint: Nótáskönyv. Bp., Nap Kiadó, 2010.)
Elérhetőségek
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Dankó Rádió 1037 Budapest Kunigunda útja 64. Jó ebédhez szól a nóta üzenetrögzítős telefonszám: 06-1-328-77-88 Frekvenciák: Budapest, FM98.6Mhz Debrecen, FM 91,40 MHz Nyíregyháza, AM 1251 KHz Szolnok, FM 101,2 MHz Mosonmagyaróvár, AM 1116 kHz Győr, AM 1350 kHz Szombathely, AM 1251 kHz Miskolc, AM 1116 kHz Miskolc, FM 102,3 MHz Pécs, FM 101,7 MHz Szeged,FM 93,1 MHz
Magunkról Kedves Nótakedvelő Barátaink! Sokszor hallottuk, hogy nincsenek csodák, nálunk mégis csoda történt. Nemzeti kincsünk, a magyar nóta a korábbi tiltott, majd tűrt kategóriából a támogatottba került. Új megjelenési formánk, a Dankó Rádió 2012. december 22-én reggel 6 órától elkezdi adását, remélhetően sokak örömére. Valódi rehabilitálása ez annak a műfajnak, amelyet Kodály és Bartók igényes szórakoztató zenének nevezett, a mindenkori kultúrpolitika mégis mostohagyerekként kezelt. Igaz, ebben a mostoha állapotban is gyakran rendeztek nótahangversenyeket a Vigadóban, az Erkel Színházban és a Zeneakadémián. Ez ma elképzelhetetlen. Vagy mégsem ? Szerkesztő társaimmal, Asbóth Józseffel, Erdélyi Claudiával és Nagy Ibolyával, valamint a Dankó Rádió összes munkatársával arra törekszünk, hogy méltóak legyünk a bizalomra, visszaadjuk a két évszázada létező magyar nóta rangját és egy közkedvelt, kiemelkedő hallgatottságú szórakoztató rádiót hozzunk létre, amelyet szívesen üdvözölnek a hallgatók országhatáron innen és túl. Arra kérem önöket, hogy támogassanak bennünket megtisztelő jelenlétükkel a készülékek előtt! Isten segítse közös munkánkat! Tisztelettel Tarnai Kiss László felelős szerkesztő
LAST_UPDATED2
Gárdonyi Géza - Dankó Pista
2011. május 08. vasárnap, 08:07
GÁRDONYI GÉZA
DANKÓ PISTA Ezelőtt valami huszonöt esztendővel a szegedi cigányprímás felesége a legszebb selyemruhájába öltözötten toppant be a palánki kisiskolába. - Nem egyébért jöttem - mondotta a tanítónak -, hanem hogy az én szegény Pista fiamat meg ne bolondítsák a sok tudománnyal, mert mink is tanultunk írni, de egy irka egy hétig tartott, ennek a gyereknek pedig mindennap két irkára kell a krajcár. Könyörgöm alásan, nem akarunk mi ebből urat nevelni, csak cigányprímást. A tanító persze csodálkozott ezen a kérésen. - Dehogy íratok én mindennap két irkát tele - mondotta -, gyere csak elő, Pista, hol van a Pista? - Ide bújt a pad alá - felelték a gyerekek. Egy perc múlva ott állott a kis fekete képű, fekete, égő szemű gyerek a tanító előtt. Vallatás kezdődött, hogy mire kellett a sok krajcár. Persze a Pista gyerek hallgatott, de a többi annál inkább felelte, hogy: vadászatra. - Micsoda vadászatra? - Tigrisvadászatra, meg oroszlánvadászatra. Ilyen kezdet után lassankint kiderült, hogy a Pista szenvedélyesen szereti a képeket és krajcárjával fizetett minden vadállat-vadászatot, amit Koczor János, az osztály művésze, most szegedi rendőrkapitány, irkalapokra rajzolt és festett neki. A Pista gyerek táskájában nem kevesebb, mint száz oroszlánvadászatot találtak. Kiderült, hogy a Pista gyerek se nem tanult, se nem írt, hanem mindig csak a vadászatokat nézegette. Az ember azt jósolta volna, hogy a kis cigánygyerekből világhírű jáger lesz. Talán az is lett volna, de puska helyett hegedűt adtak a kezébe, s tizenegy éves korában már prímása volt az egyik szegedi malacbandának. Kijárt hegedülni a pusztákra, meg a falukra. A banda hol őt csapta el, hol ő a bandát. Az apjával folytonos hadilábon állt, úgy, hogy az öreg nem is tudta néha, hogy hol van. Egyszer csak, tizenhét éves korában, mint színműíró bukkanik fel a Pista. Szatymazon a nyári publikumnak műkedvelői előadást hirdet, s azon a cigánybandájával mint színészek szerepelnek. A darab sikert arat. A nézőközönség sorában egy bájos, tizennégy éves leány megszereti a Pistát, s nem telik bele három hét, egy jónevű akadémiai festő kétségbeesetten szaladgál mindenfelé a leánya után. Nincs. Valaki elszöktette. Ezek a Dankó Pista nótaköltészetének előzményei. Egy év múlva ismét Szegeden van: egy szép, fehér képű, fiatal asszonyka, aki immáron törvényes hitvese, meleg, tiszta szobácskát rendez be neki. A Dankó hegedűjén megszületik a fonódal, maga sem tudja, hogy és miképpen. A dalt dicsérik, Dankó csinál egy másikat: Nem forog a dorozsmai szélmalom. Ez a szövegsor is tőle való. Egy helybeli poéta kiegészíti nótává, s egy hónap múlva zeng az egész Alföldön. Majd jön a Rám se nézett, a szegedi boszorkánynóta, egyik szép dal a másik után, mint ahogy a rózsabokron egyik virág a másik után fakad, s a rendetlen életű cigányfiú lassankint fölemelkedik az ország legnagyobb népdalköltőjévé. Az ő dalai hangzanak minden városban, minden faluban. Népszínmű évek óta nincs más, csak az ő dalaival. Az Egy csillag sem ragyog fenn az égen már a verklikben külföldre is eljutott, éppúgy, mint a Szőke kislány, csitt-csitt-csitt nóta, ami lenyomta a Tarar bum dié-t is. A Daru madár nótája, a Katika-patika nóta, a Páros élet nóta, Kanász nóta, Nem átkozom ibolyakék szemedet, a vásárhelyi sétatéren muzsikáló Béla cigány nóta, a Wekerle-nóták; a siroki románc mind megannyi gyöngyei az ő zengő szívének és kincsei a magyar népdal-irodalomnak. A zeneműkiadók kapva kapnak minden nótájáért, s ő most erejének virágzásában, még teljesen barna fejjel, bizalommal nézhet a jövőbe, aminthogy a nemzet is bizalommal és büszkén néz reá, aki a magyar népdal-irodalmat olyan virágzóvá tette, aminő soha nem volt. NÓTA EGY CIGÁNYRÓL Dankó Pista ezelőtt egy hónappal belevetette magát a Tiszába. Meg akart halni. A szegedi lapok hallgattak erről. Minek írjuk meg - mondották -, hiszen kifogták a Pistát. De hát mi hajtotta Dankót a halál ajtajához? A nyomorúság. Én édes istenem, hát még ma is olyan szomorú föld ez a Magyarország, hogy csak éppen a poétának nem terem kenyeret? Hát Csokonai, ha ebben a korban születik, ma is sírva keresné a szerencséjét? Lavotta, ha most élne, ma is kegyelemasztalra szorulna? Petőfit újra bekényszerítené a sors a debreceni kályhátlan szobába? Nyizsnyay és Palotási az írnoki toll nélkül ma élve sem élnének meg? Mert bizony mondom, hogy ez a fiatal cigányember nemcsak a nyomorúságában említhető azokkal. Ha nem járna még a földön, másképp emlegetnék. A meteor is fénytelen rög a földön. Haj! de hogy fénylik az égben! Szegény, szerencsétlen cigányfiú, szinte látlak, amint sápadtan, szomorúan ott kószálsz a Tisza partján. Csakhogy most nem a Fonó-dal akkordjai zsonganak a fejedben. Az éjjeli csöndben a város mélyéből innen is, onnan is nóta repül hozzád. Szívetfogó, szép magyar nóták, amiknek mindenikében élet van, s amik mind a te lelked virágos fájáról repültek világgá. Egy ablak alatt valaki az álmodó leánynak azt huzatja: Szőke kislány, csitt, csitt, csitt, és szerelmes szívének minden gondolata kifejezést talál ebben a nótában. A Tisza túlsó partjáról, az újszegedi mezőségről pedig egy pásztorfurulya-trillén hangzik: "Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány." Ez is a te nótád. A te szíved gondolata csattogott Pálmai Ilka ajkairól is a Páros élet dalban, a Népszínház színpadján. Te örökítetted meg a dorozsmai szélmalmot. A te húrjaidon zendült meg először a "Rám se nézett" nóta. Neked köszöni Vásárhelyi Béla cigány, hogy Tiszán túl, Dunán túl emlegetik a hegedűjét. Te zendítetted meg azt a dalt is: "Egy csillag se ragyog fenn az égen", s a nemzet csalogánya, Blaháné ma a Darumadár-nótával százak szívét ragadja a te költői álmaid világába. És még mennyi, de mennyi dalod cseng és zeng ajkon és húron, rónán és erdőn, bölcső felett és ifjú szerelmesek szívében! A magyar daltermés megújult, mikor a te varázshegedűd megzendült. Elárasztottad szép magyar hazánkat költészetednek tündérzenéjével, délibábos szívednek ragyogó gondolataival. Egy vagy azon ismeretlenek közül, akik a nemzet érzéseit, vidámságának csapongását, bánatának zokogását, örömét, keservét a saját szívük teremtő mélyében dalnak alkotják, amely dalok, a költészetnek e bájos madarai minden időkön átszárnyalva lebegnek közöttünk. Csakhogy a te nevedet tudjuk, mert egymagad többet alkottál, mint egy évszázad minden névtelen dalköltője. Az ismeretlenség homályából dalaid szárnyán emelkedtél ki. Tanítód volt a saját szíved, a természet és a magyar nemzet ősgéniusza. Nincs nemzet ez idő szerint a földtekén, amelynek hozzád hasonló dalköltője volna. És te ott bandukolsz a Tisza-parton. Kiadók, akik ezreket vettek be, és aratnak ma is egy-egy nótádból, amiket öt forintjával, az örök-joggal szedtek el tőled, selyempaplan alatt alusznak. Te pedig titkolt nyomorodban sötét gondolatokkal tusakodol. Az éj csendes. Egy cimbalom a távolban a Jaj de bús ez a harangszó nótádon méláz. A Tiszát megterítette az éjfél fekete posztóval, s a víznek ölében reszkető csillagok behintik sugárral a másvilág országútját. Bizony mondom, nemes Szeged városának nem termett a porában ennél az egyszerű cigánynál kincsesebb lelkű embere. Ne nézzék származását, ne nézzék ruháját, ne nézzék, hogy cigány! A magyar dalköltészetnek olyan poétája ő, aki, ha a nyomorban elpusztul is, a lelkét örökbe hagyja dalaiban a nemzetnek. Mit ér neki az, ha halála után rézből és ónból öntött szobrot állítanak az emlékére? A szoborral sohasem a költőt becsüli meg a város vagy a nemzet, hanem csak önmagát. Vajon Petőfinek is nem jobban esett volna-e, ha azt a nyolcszáz mázsa rezet, amit dicsőségére a Duna-parti kofák közé helyeztek, életében juttatja neki más alakban az elismerés? Látlak, Dankó Pista, te cigány Petőfi, amint ott állasz ércbe öntve a Tisza-parton. Tán éppen azon a helyen, ahol belevetetted magad a hullámok közé. Jó szabású és tisztességes arcruha van rajtad. A szobrász egészségessé formálta beesett, barna arcodat. De a szemedben ott a mély tűz, és homlokodon ott a borongó gondolat. A kezedben érchegedűt tartasz. És csöndes éjjeleken, mikor a Tisza vizét elborítja az éj fehér csillagokkal, az állad alá veszed azt a hegedűt, és elhúzod érchúrjain azt a Petőfi versén világgá zendült, szép búsongó dalodat: Boldogtalan voltam Egész életemben, Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. A BOROSTYÁNPIPA Az én jó barátomról, Dankó Pistáról szól ez a história. A híres emberek mulatságos eseteit igaz hogy csak akkor szokták elmondani, mikor meghalnak, de hátha én halok meg előbb? S Dankót életében is szeretik nálunk annyira, hogy elolvassák, amit róla írunk. Hát egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tízet meg egy nótaszövegére, amit ott írt hevenyében a kótakereskedés asztalán. Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan ilyenek. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszereket, órákat vesznek, mert azt mondják: az effélét zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány sem tudja elképzelni a világrendet. Azonban Dankó Pista már ekkor mindenféle hordozható kincsben bővelkedett, s negyven forintot különben sem tartotta akkora összegnek, hogy érdemes legyen vele az ékszerkereskedésbe bemenni. Viszi hát a pénzt nagybúsan a Hatvani utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van; mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva; az egyik kezében valami új nóta kótája, a másikban cigaretta. - Mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mormogja magában. - Volna több; vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak. Meg-megáll a kirakatok előtt, és a fejét rázza. - Minek nekem műláb? - morogja, vállat rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. Kell a kutyának műláb! A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. Végre a pipásbolt kirakata Prométheuszként láncolja Dankót magához. Egy másfél araszos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, hanem csak pipa alakú szivar-szopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán: a szár is borostyán, szép felhős húsleves színű, áttetsző portéka. - Drága lehet! - szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. - Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart! De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt. Az utca végén megáll. - Elviszik - mondja töprenkedve. - Valaki azóta megvette. Vakar egyet a tarkóján, és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban. A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol. - Milyen tetszik? - kérdezi a kövér, kis pocakos boltos. - Magam sem tudom - feleli kimelegedve Dankó -, olyan hosszú, vastagot... - Britannikát? - Azt, azt - feleli Dankó. Belemarkol a szivarládába, és kiemel egy nagy marékkal. - Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? - kérdezi félvállról. - Az a borostyánból való ott a kirakatban. - Melyik? - mondja ravaszul a boltos. Mert borostyánból való szipka nincs ott több, csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi. Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatni a borostyánpipát. A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világosság felé tartja úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen, és csak azután mondja meg az árát: - Harminchat forint. Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz a pipa, vagy legalábbis negyvenegy, szóval, hogy az ő mindennapi boldogtalansága - amely az ő életrendjébe úgy kell már, mint a feketekávé - ezen a napon is meglesz. Azonban, hogy a pipa megvétele most már csak tőle függ, aggodalmak támadnak a lelkében. - Harminchat forint - mondja a fejét rázva -, sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért. - Sok? - szól az öregúr kereskedelmi kacagással - hetvenforintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért. Dankó belenyúl a zsebébe. - De igazi borostyán-e? - kérdezi utolsó ellenvetésképpen. - Igazi-e? - szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. - Mindjárt meglátja nagyságod. Leszakítja egy újságpapirosnak a sarkát, és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján, és fölrántja vele a pelyheket. Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra, és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyánpipát. Az egyik szivart mindjárt bele is illeszti, és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból, és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését. Egy darabig a járón megy, de hogy a Hatvani utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát, nehogy valami bolond ember nekiütközzék. - Ördög vigye ezt a sok népet - mondja bosszúsan. - Már kell a háború, hiába! Letér a kocsiútra, és ott füstöl tovább. Hogy itt nem jönnek vele szembe annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját. Persze, amint fölér a Kerepesi útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balett-ugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől. Betér hát egy kávéházba, és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik. Egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók, színészek vagy muzsikus cigányok. Nincsenek. Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József szakállú öregúr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öregúr bosszúsan pillant rá az újság mögül. Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti. A pipát még inkább feléje tartja az öregúrnak, és még pogányabbul füstölög. Az öregúr lebocsátja az újságot, és a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét. Így vesz lélegzetet némely elme, mikor villámlani készül. Dankó azt hiszi, hogy az öregúr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen. - Ugye, szép pipa - mondja bizalmasan, hogy megelőzze, a dicséretet. - Nem szép! - mordul meg az öregúr. - Micsoda? - Nem szép! - ismétli az öregúr még erősebben. - De kérem, ez a pipa hetvenforintos. - Akkor sem szép! - Borostyán. - Bánja a tüzes istennyila! Maga... maga kémény! Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban megelégszik azzal, hogy így szól a kávésnak: - Látja ezt a pipát? - Látom. Dankó leszakítja az újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával. - Ugye hogy borostyán? No, mit szól rá? A kávés hidegen feleli: - Még négy krajcárt kérek az újságért. Dankó haragosan füstölög el a kávéházból. Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne. A délután folyamán még három-négy kávéházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de az ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat, és kapkodtatja a pipával. De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Sem zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart egyiket a másik után. És most következnék annak a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és mennyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízni könnyebb, mint leírni. Én csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmúltával megint a Hatvani utcát sárgítja a pipájával. - Meguntam ezt a pipát - mondja a kereskedőnek. - Szüntelenül kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza? A kereskedő vállat von és orrot von. Nézi a pipát, terjegeti a tenyerét. Végre így szól: - Hat forint. - Hat forint? - ismétli elszörnyedve Dankó. - Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér. - Lehet - feleli a kereskedő -, de lássa, tisztelt úr, az ilyen pipa nem kell a kutyának sem. Dankónak ma is megvan a borostyánpipája, de már nem hordja magával. Csak mikor vendégei vannak, akkor veszi elő. Elmondja, hogy a pipa hetvenforintos, és sűrűn kapkodtatja vele a papiros pelyheket.
Régóta tűnődöm azon, hogy tanulmányt kellene írni mulatós cigánynótáinkról, melyeket szakadatlanul muzsikálnak, dalolnak, fütyörésznek köröttünk, s meg kellene vizsgálni, hogy mit jelentenek nekünk. Körülbelül tízezer ilyen nótánk van. Közülük százat valamennyien tudunk, dallamostul és szövegestül. Közönyös, hogy mit érnek ezek. Azzal se törődnék, hogy magyarosak-e vagy németesek, hogy népdalok-e vagy műdalok, vagy népies műdal-ok.Ezt döntsék el avatott zenei tekintélyek. Korukat se firtatnám. Általában régibbeknek vélik, mint valóban. Vannak olyanok, melyek kétszáz évesek, s olyanok is, melyek alig ötven-hatvan évvel ezelőtt keletkeztek, noha úgy rémlik, mintha az idők kezdetétől fogva itt zengtek volna. Ez szintén nem tartoznék tanulmányom keretébe. Tanulmányom lélektani lenne, s csupán azzal foglalkoznék, hogy hatnak nótáink az itt élő közösségre.
Hogy vannak és hatnak, az tagadhatatlan. Bölcsőnktől koporsónkig kísérnek bennünket. Figyelhetünk rájuk elandalodva vagy undorodva, mindegy: öntudatosan, öntudatlanul bennünk szunnyadnak. Egy magyarról, aki azzal kérkedik, hogy egy nótát se tud, végül mindig kiderül, hogy ugyanannyit tud, mint a többi. Én se sokat cigányoztam, hajlamomnál fogva pedig nemigen vonzódtam ehhez a népszínműi tárgykörhöz, mégis bátran állhatom a versenyt e tekintetben híres korhelyeinkkel, akik megannyi tükröt törtek össze, s megannyi nagybőgőbe belerúgtak. Köröttünk vannak ezek a nóták, nem védekezhetünk ellenük, a levegővel szívjuk magunkba. Majdnem azt merném állítani, hogy amint az ókori görögséget egy érzelmi és egy szellemi közösségbe forrasztották azok a dalok, melyeket rapszódjaik énekeltek Akhilleuszról és Hektórról, vagy a finnséget már évszázadokkal ezelőtt összekovácsolták a Kalevala akkor még töredékesen kóválygó versei, azonképpen minket is végzetesen egybefűznek cigánynótáink, és egységet teremtenek közöttünk, akik egyébként oly kevésben tudunk megegyezni. Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, mint valami hitrege, mint valami vallásos áhítat, mely hatalmasabb nálunk. Ilyesmin nem uralkodhatunk értelmünkkel. Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló, és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete. Annyi élet itatja át őket, annyi elfajzott fájdalom és vidámság, annyi semmivé párolgott keserűség és féktelenség, annyi soha meg nem virradó duhaj éjszaka, annyit énekelték már mások, akik előttünk jártak, és ma nem élnek, annyit hallgattuk mi magunk is, talán még csecsemőkorunkban, amikor bölcsőnkben toltak el bennünket egy lakodalomra, hogy az, amit hallunk, sohasem elsőséges élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk, messzire nyúlik vissza lelkünk őskorába, mely felett köd és fény imbolyog. Így történik, hogy ezekből a nótákból egyszerre kilépnek azok az alakok, akik csak éppen oda vannak vázolva - vagy mázolva -, de bennünk születésünktől kezdve élnek, s nemzedékről nemzedékre öröklődnek, mint egy monda, hitrege, egy vallásos áhítat alakjai: a leány, aki az ormódi temetőben elvesztette piros bársonykeszkenőjét, a kondorosi öreg bojtár, a hetyke, fiatalságában őrjöngő, rokonszenves jogász, akit mindig agyon akarnak ütni, de hát sohase sikerül, és a jogász legnagyobb örömünkre mindig kiugrik az ablakon. Valóbbak a valónál ezek az alakok. Emlékszem, hogy mikor évekkel ezelőtt Pápára vetődtem, s az ottani kollégiumban műveltségünk nyomdokait bámultam, és Petőfi, Jókai szárnypróbálgatását olvasgattam egy önképzőköri díszkönyvben, állandóan izgatott az a gyermekesen-együgyű, megfoghatatlan, de annál erősebb remény, hogy a pápai utcán, melyet azóta is "söpörnek", meg fogom majd pillantani valahol a "tizenhat esztendős barna kislányt", akit szilaj éjszakáinkon, viszkető jókedvünk rakoncátlanságában, tréfából "hatvankét esztendős barna kislánynak" csúfoltunk, noha tudtuk, hogy örökké tizenhat esztendős, és örökké a "regiment után ballag", mert felette csodálatosan megállt az idő. Csodálatos világ ez. A nóták sorfoszlányai a gondolattársítások végtelen változatát keltik bennünk életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Amit az iskolában tanultunk, felületes cafrangként fityeg rólunk. Ezek azonban mélyen belé vannak ágazva kedélyünk televényébe, s ott csíráznak és sarjadzanak. Hányszor gondolom egy közönyös legyintéssel: "Gombház", s hányszor mondom, vagy inkább érzem, akaratlanul is, kétségbeesett levertségemben, amikor semmiféle európai remekíró nem elegendő lelkiállapotom kifejezésére, hogy "Megvirrad még valaha".
Tervezett tanulmányomban, melynek most csak szeszélyes vázát közlöm, tüzetesen elemezném az egyes nótákat, főképp azt a sajátos, külföldieknek merőben megfoghatatlan szertartást, ahogy mi mulatunk. Tévedés azt hinni, hogy a szövegek betű szerint hatnak reánk. A szövegek sokszor idegen ízűek, érzelgősek, semmi közük az igazi néphez, afféle regényes, álnépies hamisítványok, melyek a negyvenes években divatoztak. A lélek nem is olvad egészen beléjük. Felettük vagy alattuk csapong, magasan, a szemlélődés fellegeiben vagy mélyen lenn, a dévajkodás, a gúny, a fintor földszintjén. Maga a szöveg és dallam nemegyszer ellentmond egymásnak. Mi is csak játszunk velük, kacéran és szemérmesen is. Vidámra fordítjuk a szomorút, s a vidámat szomorúra. Dölyfösen megvetjük azt, ami fontos, és haláloskomolyan vesszük, ami nem fontos. Az ősi jelképekből - a borból, a búzából, a szerelemből - holmi parlagi bölcselet körvonalai alakulnak ki. Ez a bölcselet gyakran túlontúl érzelmesnek látszik, de nem az, s gyakran anyagiasnak is látszik, de akkor talán a legérzelmesebb. A régi szerető, aki hajdan piros csizmát viselt, azért kénytelen mezítláb járni, mert tisztelője megvonta tőle anyagi támogatását, de ebben a kissé vaskos s kétségtelen udvariatlan megállapításban mennyi hódolat van, mennyi csók és mennyi új piros csizma ígérete. Kimutatnám, hogy egy ilyen nóta hallatán mindannyian, akik e csillagok alatt növekedtünk, egyetértünk, és pontosan egyet érzünk is. Ez a mi iskolánk, és ez döntő a mi regényes életszemléletünkre. Mindegy, hogy hány egyetemet végeztem és hol, nekem az igazi mulandóságot csak az a három sor érzékelteti meg, mint itt bárkinek, hogy "Szép asszonynak, jónak, Büszkén járó lónak Kár megöregedni" - s ez jut eszembe először és nem Horatius és nem a Carpe diem! Olykor sivár környezetbe kerülök, olyan emberek közé, akikkel egyetlen közös élményem, olvasmányom sincsen. Nem is tudok velük társalogni. De ha ezekkel este benyitok egy vidéki étterembe, s ott a cigány a Sárga cserebogar-athúzza, már egyek vagyunk. Helyeslem, hogy abban a katonanótában, amelyikben a leány haja a jobb válláról a bal vállára göndörödik, olyan lassan megy végbe ez a felettébb egyszerű folyamat, hogy néha egy negyedórába is tart, míg végre-valahára megtörténik. Az se fordult még elő, hogy mikor részeg iparosok és sápadt díjnokok verték az asztalt, mint árva férfilázadók, és bömböltek, hogy nekik "olyan asszony kell", csak a legcsekélyebb különvéleményt is jelentettem volna be ez ellen, akár a jó modor, akár az irgalom nevében, hiszen nekem is csak olyan asszony kell, aki felkel, ha százszor is beteg, s megfőzi vacsorámat. Ez a testvéri kapocs széttéphetetlen közöttünk.
Tanulmányom zárószakaszában kifejteném azt is, hogy mennyire becses ez a világnézeti és bölcseleti egység s hogy szinte az elveszett iráni-hun mondakört pótolja számunkra. Valóban mindnyájunkat egy titokzatos, szinte regei viszonyba hoz egymással. Lehetek bárhol a világon, északon, a ködben egy kis norvég gőzösön is, mihelyt rábukkanok egy magyarra, más híján azonnal elbeszélgethetek vele például Csicsónéról és három különös leányáról, mint közös ismerősünkről, akárcsak két francia Madame de Maintenonról, vagy két német Brunhildáról és a valkűrökről vagy két amerikai a legújabb hollywoodi mozicsillagokról. Nem is szabad ezt fitymálni vagy megvetni. Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk. Nem ismerjük önmagunkat. Az idegenek, akik közénk jönnek, elsősorban nótáinkat veszik észre. Bíznunk kell abban, hogy ítéletük helyes. Arcunkat sem a szemünk tükrén látjuk meg, hanem a tükörben, egy idegen üvegdarabban.
Pesti Hírlap, 1933. január 8.
SÖTÉT BÚJÓCSKA
Az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondozta RÉZ PÁL
Mikor valaki utazik és távolabb van, mint hitte, a falu, szokta mondani: hol van már ez a falu olyan messze, talán borsón tolták el? Alkalmat adott erre a görgeiek (Torna megyében) felől járó adoma, kik meg akarván bővíteni templomukat, borsót hintének a falak belső tövibe s tolták kifelé s mikor mindnyájan hátra csuszamlottak volna a borsón, azt gondolták hogy a falak mentek kiebb, s megnyugodtak templomuk bővülése felől.
Pekri Lőrincz vezér mondá azt, midőn tisztjei arra beszélték hogy erővel törjön a megyesi szászokra, kik, bár jót tett velök, nem akarák bebocsátani városukba. D.
Elszaporodván a hernyók egy falu határán, a tanács, hogy e csapástól meneküljön határuk, vezeklésül böjtöt rendele a lakosokra. Ekkor mondá egy elméncz pór: inkább a hernyókra szabnának böjtöt, az volna ám a mesterség.
Üstér, aranyér, cifra ruháér, Leányt el ne végy koszorújáér, Inkább szeressed jámborságáér, Előtted való szép járásáér.
Mert hej, a leány járásából, orcájának szelíd pirulásából, szemének szemérmes lesütéséből sok mindent lehet ítélni!
Ahogy a tálat hozza, ahogyan leteszi, ahogy kínálja, a feje tartása, keze mozgása, meleg nyájassága, minden számba vétetődik.
De a leány is tudja ám, hogy nagyságos nagy órák ezek az ő életében. Egész este fülig pirosan jár-kel közöttünk. Lesütött szemmel hozza mindig a tálat. Isten csudája, hogy mégis odatalál az asztalhoz.
Festői ecsetre sohase volt szép ez a leány. Kissé gömbölyűbb a képe, mint a Vénuszoké. Az ajkai duzzadtabbak, mint a parasztnőké szokott lenni.
De ma mégis szép. Csillogó két szeme, boldog zavartsága, szapora járása, könnyű fordulása, gondos sürgése-forgása szépíti meg ez estén. És hát elvégre is az ilyén csókolom-képű kerek arc tetszik legjobban a parasztnak.
De el is van ám bájolva a legény! Serkedező bajuszát meg-megsodorintva pillog a leányra, s ahányszor az azt mondja: -Tessék venni! - bizonyára kanalazna rá a fűrészporból is.
Pestához intéztem aztán egynehány szót. (Már csak Pestának mondom én is, az apját meg Estvánnak, mert ők is így nevezik egymást. Az István meg a Pista olyan nekik, mint az úri ruha: ismerik, de nem öltik magukra.)
- Hát - mondom -, Pesta, van-e sok gyümölcsfátok?
- Nekünk? Beony van - feleli a legény büszkén. - Tavaly is ültettünk.
- Katona voltál-e?
A legény röstelkedve pislant. Helyette az apja válaszol:
- Egyetlen fiú, hát kimentődött.
Kadari bólint:
- Hálistennek.
Mindez csak olyan haszontalan beszédnek látszik, valójában pedig minden kérdés egy-egy ajtócska-nyitó és minden felelet egy kép a jövőből.
Mert ezek a szegény együgyű emberek épp olyan remegő szívvel állanak a jövő fátyola előtt, mint az okos gazdagok. A maga gyermeke szegénynek, gazdagnak egyaránt szíve bálványa. Életének minden gondolata lassankint reáfűződik, s mikor párt választ a gyermekének, a reménység gyöngyei az öröm és aggodalom hullámai között forognak a lelkében.
Csakhogy itt nincsenek báli, fürdői és teásesti előzmények. A Mondschein-szonátát hírből sem ismerik, és a leány nem structollas legyezőbe rejti az arcát, mikor elpirul, de még a kötényébe se. Pirul, hát pirul őszintén. Úgy szép a barack, ha piros!
Oh micsoda nehéz dolgos élet vár rájok! Ahogy elnézem ezt a gyönge teremtést, aki még tegnap gyermek volt, a szép Szabó Magda sorsa lebeg előttem, aki ma tizenhat éves és anya. Talán egy év múlva már ez is gyermeket tart a kebelén, és ezen a tiszta, sima homlokon is megjelenik a gondok első redője.
Aztán elnézem ezt a húszéves erős, vállas fiút, aki a leányba szemmel láthatólag belegyönyörödve most csak abban a rózsafürdőben ül, hogy ő élettársat kap, s néhány hét múlva hallja kend Esvány lesz, mint az apja.
No, szép sor az embersor, de nagy munka az ára!
A kenyér nem fán terem nálunk, mint boldog Afrikában. Nálunk a kenyeret a földből kell kiszántani, kiboronálni, kikaszálni, kicsépelni; verejtékezni minden karéj kenyérért, s annak is a felét eltörni, és odaadni adóba. Hát aztán, mikor időhaladtával hét-nyolc szájacska is csipog a fészekben! Akkor kell ám együtt kelni az ég madaraival, s együtt feküdni a másnap gondjaival!
De csak jó legyen az asszony, munkás, tiszta és kedves. A dologhoz úgy hozzá van keményedve a mi népünk tenyere, hogy el se tudja képzelni másképp a világot.
Pipázgatunk, beszélgetünk az asztalnál. A házasság szó még nem hangzik fel a sok beszéd között. Mintha nem is azért jöttek volna. S ha netalán úgyis mennek el, akkor se szól erről senki. Nem tetszenek egymásnak, azzal vége. Azért ha Kadariék vásárra járnak, mindig benéznek ezután Soósékhoz, és Soósék is Kadariékhoz. Lesznek komák, szerető jóbarátok, aztán majd a harmadik-negyedik nemzedék egy-egy szál virága összehajol köztük.
Hogy a vacsora véget ért, Soós Estván kérdést vet, hogy hát a háznak szép kis rózsaszála miért nem ül az asztalhoz?
- A konyhán van az ő helye ilyenkor - feleli az anya örömszemmel pislogva maga elé.
De azért csakhamar kimegy a lányáért, és betuszkolja a szobába.
Csodálatos valami, hogy a konyhán ünneplős ruhában szoktak dolgozni a lányok! Szép fehér ingvállban, kék selyem vállkendőben, fehér üvegklárisban, s a hajuk pántlikában.
Nagy irulással-pirulással leül a legénnyel szemben, de eltakarja az arcát.
A következő percben megint csak felugrik és kiszalad. Bizonyosan a kamrába szaladt, vagy legalábbis a belső szobába. Nem lehet onnan behozni kötélen se.
No de most már Soós Estvánék is kimennek, hogy megnézzéka lovakat.
Kisidőnyi csend marad utánuk a szobában. Kadari nagyokat szí a pipáján, aztán rámnéz.
- Hát - mondom óvatosan -, én jámbornak látom a legényt. Izmos, tagos, dologra való is, és ahogy látom őket: békességes család.
- Jó emberek - dörmögi boldogan az öreg Kadari.
- A földjüket megnéztük, mikor az apám ott feküdt nálok - mondja az apa. - Jó föld, jó vérmes földek. Ha a mienk olyan volna, kétszer annyit érne.
- Csak olyan messze ne volna - sóhajtja az asszony.
És egy könnycseppet törül le a szeméről.
- De hát tetszik-e a legénynek? - kételkedik Kadari.
A kételkedés hozzám van intézve. Kadari bizony tudja, hogy tetszik a lánya. Semmi se bizonyosabb. De hát a bizonyosság is akkor bizonyosság igazában, ha más is bizonyosnak mondja.
A két Soós visszatér. Előbb az apa kocog be, kisvártatva a fiú.
Az apa pipát töm s eközben mindnyájunk arcára rápillant egyenkint.
No, az arcok nyájasan sugárzanak.
Megköszörüli erre a torkát Soós Estván és a füstölgő pipát az ujja között tartva, megszólal imígyen.
- Immáron elballag az idő. Mink is messze lakunk.
- Nono - mondja a gazda.
- Még nem fütyült a gőzös - teszi hozzá jókedvűen az öreg.
- Hát - mondja Soós Estván, ünnepi komolyan -, hogy mink összeismerkedtünk evvel a tisztes családdal, elhoztam ide a fiamat is.
- Jól tette - mondják egyértelműen Kadariék.
- Hát most azt kérdezem, hogy van-e valami kifogásuk a fiam ellen?
És körülpillant.
- Derék ifjú legény - mondják Kadariék. - Isten éltesse, Pesta!
És koccintanak vele.
Soós Estván nem koccint. Míg a fiával isznak, kettőt-hármat szippant a pipáján.
- Hát annak erányába jöttünk volna - folytatja lágyabb hangon Soós Estván -, hogy minekutána az első ember is úgy volt a paradicsomkertbe...
Itt a szokásos paradicsomi hasonlat mély figyelemmel hallgatódik. Még a lámpa lángja is magasabbra áll, mintha fülelne. És szinte ugrik a láng, mikor Soós Estván a paradicsomból rátalál a Kadariék hajlékára, s ebben arra a tisztes leányzóra, aki a szent keresztségben Juliánna nevet kapott.
A két látogatásban a szülők ugyanis megismerték már egymást, s most a fiataloknak kell nyilatkozniok. Hogy a két fiatal is tetszik egymásnak, azt már tudja mindenki a házban. Ahogy a leány megtessékelte minden ételnél, a legény meg, hogy mindannyiszor elfogadta és szinte aggasztóan sokat evett, ebből mindent meg lehet érteni.
Kimegyek hát a leányért és előhívom a belső házból, ahol a ládán ült és Isten tudja micsoda érzések és gondolatok között várakozott.
- Légy bátor - mondom neki a tanító iskolai hangján -, nehogy azt gondolják, hogy nem vagy életrevaló. Több eszed van teneked, mint Soósék egész falujoknak. Hát légy bátor, lelkem.
Azzal bevezettem.
- No, Juliska - mondom itt neki ünnepi hangon -, hát itt e becsületes ifjú személyében kérőd érkezett.
Juliska lesüti a szemét és azt hiszem, szeretne elsüllyedni. (Mikorra beértünk, elfelejtette ez a bátorságot!) De én ám erősen átfogva tartom a bal karját, hogy el ne süllyedhessen, se az anyja keblére ne bújdoshasson.
- Hát tudom - így beszélek tovább -, hogy most sokkal zavartabb vagy, semhogy ura lehetnél a szónak, de azt is gondold meg, hogy a ti kedves vendégeitek messze laknak és nem várhatnak a te szavadra, hát ha megtalálta a szívedet az a legény, akkor annak jeléül, hogy elfogadod a választását, nyújtsd neki a kezedet.
Juliska fölemeli az arcát. Félénken pillant a legényre. A legény piros, mint a főtt rák. A leány újra lesüti a szemét, s úgy nyújtja oda a kezét a legénynek.
Esti kilenc óra volt már és hát az örömszülőknek sok mindent kellett megbeszélniök.
A kölcsönös kézszorítások és áldásszavak között a legény gyűrűt adott a leánynak, a leány meg piros selyemkendőt a legénynek.
Azután bevezettük őket a belső szobába, hogy míg a szülők beszélgetnek, ők is ismerkedjenek.
- Ugyan, Juli - mondom másnap a lánynak -, te olyan okos és csertes leány voltál mindig, mondd el nekem, hogy mit beszélgettetek?
A leány elpirult, mosolygott, szégyenkezett.
- Semmit.
- Így felelsz-e nekem, tanítódnak?
- De igazán nem beszéltünk semmit, mester uram.
- Hát mikor magatok maradtatok, mi történt az első percben?
- Én leültem a ládára, az izé meg a székre.
- Aztán...
- Aztán hogy én nagyon szégyeltem magamat, hát az arcomat a kezemmel eltakartam. Mer a gyertya nagyon az arcomba sütött. Vártam, hogy szól valamit, aztán én is felelek.
- Azt gondolta, hogy sírsz.
- Nem gondolhatta, mert aztán levettem a kezemet. Úgy ültem, hogy láthatott. Láthatta, hogy nem sírok.
- És nem szólt?
- Nem.
- Hát mit csinált?
- Csak ott ült a széken. Egyszer rápillantottam, hát láttam, hogy ő is piros, oszt csak a csizmáját szemléli.
LAST_UPDATED2
Álmos Király Televízió/Akadémia
2015. január 30. péntek, 06:55
Aki nem kapta meg a lapot, jelezze:
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Magyar Ember 300 Ft / hó - 1 évre most január 31-ig: 3.000 Ft ÁKTV 1.000 Ft / hó - 1 évre most 10.000 Ft ÁKA 1.000 Ft / hó - 1 évre most 10.000 Ft
OTP számlaszám: 11773061-06778682 Iban: HU48 1177 3061 0677 8682 0000 0000 Swift: OTPVHUHB Kedvezményezett: Kubinyi Tamás Közlemény: ÁKTV, vagy ÁKA, vagy ME, vagy könyv
KÉRJÜK AZ INGYENES OTP-SZÁMLASZÁMRA UTALÁST.
PayPal
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Szokásunkhoz híven ismét idézünk, éspedig ezúttal egy olyan magyar tudóstól, aki nemcsak általában hazánk, hanem a benne élt és élő nemzetiségek történelmét is kitűnően ismerte. Így tanulmányai folytán arról győződött meg, hogy – bizonyos, már akkortájt is csak a saját hangjukat hallató körök felfogásával szemben – mi igenis lojálisak voltunk mindig más honfitársainkkal szemben.
Balogh Albin Lajos (1887-1958) pannonhalmi bencés tanár, régész és történész ma is kiválóan használható művére esett választásunk (Ország és nyelv a magyar történelemben, 1928), amelyben ezt olvassuk:
„Ha beletekintünk a messze múltba, büszke öntudattal állapíthatjuk meg, hogy egész Európában a magyar nemzet volt a legnemesebb másnyelvű honfitársaival szemben. Nemcsak hazát adott nekik saját hazájában, hanem saját kára árán is megőrizte jogaikat, szabadságaikat; biztosította, elősegítette nyelvük és kultúrájuk önálló fejlődését. Nem elnyomó, hanem sokszor és sokáig maga is elnyomott, ellensége az elnyomásnak. És ha itt-ott egyesek részéről történt is túlkapás – bár ez is csak elvétve – a nemzetet a maga egészében, törvényeiben és intézményeiben, éppen a nemzetiség kérdését tekintve, az évszázadok tanúsága szerint az igazság, megértés és szeretet vezette.”
Világos beszéd. Mégis, hosszú évtizedek óta más se járja, minthogy valósággal Balkán voltunk, kalodája az itt élt nemzetiségeknek. Ahol csak lehetett, ütöttük-vágtuk őket, aztán szerfelett csodálkoztunk, amikor bekövetkezett – Trianon. Amivel csak azt kaptuk, amit velük szembeni magatartásunkért megérdemeltünk.
Csupán rovatunkban már számtalan publikációnkban bizonyítottuk a fentiek abszolút hamisságát. Most, ezeket kiegészítendő, kissé tallózzunk csak tovább a pannonhalmi tudós művében! Tekintettel a benne leírtaknak nemcsak teljes tárgyilagosságára, hanem ijesztő időszerűségére is, lássuk, mit is ír az annyira a közérdeklődés fókuszába került két hazai nemzetiségről! Először a cigányságról.
„A cigányok nem a fáraók utódai, hanem minden jel szerint a hódítók elől menekült indiai őslakók, akik vándorútjukban a XV. század elején érkeztek hazánkba. Sajátságos szokásaikat, intézményeiket (például matriarchátus) máig fönntartották; nem hagytak föl nomád életmódjukkal sem, ellenben a cigány nyelvet már sokan nem beszélik, hanem a környezethez simultak. Erdélyben persze nagy részük oláh. (Oláh cigány.) Összes számuk talán kétszázezer lehet. Mint hazai specialitás, József főhercegnek érdeklődését is fölkeltették, aki megírta nyelvtanukat. Egyébként mint üstfoltozó nomád és muzsikus úri cigányok ismeretesek s az utóbbiak a magyar zene kultiválásával szereztek érdemeket, melyeket azonban egyesek újabban nagyon is kétségbe vonnak.”
Beszédes sorok, amelyekből teljességgel hiányzik bárminemű megbélyegzés, pejoratív minősítés. Mert így is lehet történelmet írni ám. NO de lássuk, csak, mint ír ama másik nemzetiségről, a – zsidóságról!
„A zsidó tulajdonképpen vallás és nem nemzetiség, hiszen a magyarországi zsidók faji származása sem egységes.”
Itt persze közbevethetnők, hogy vallásilag sem egységesek, gondolva az ortodox-neológ vitákra. De fontosabb, amit a továbbiakban olvasunk:
„Palesztinai eredetű zsidók elszórtan jártak hazánkban a honfoglalás előtt is és laktak az Árpád-korban egyes városainkban, mint erről Szent László és Kálmán törvénye meg a helynevek (például Esztergomban Zsidód) tanúságot tesznek. A püspök felügyelete alatt élnek, keresztény szolgát nem tarthatnak, de egyébként szabadok, még földbirtokot is szerezhetnek. Számuk, befolyásuk növekedett, az Aranybulla külön foglalkozik velük és IV. Béla nagy kiváltságokat ad nekik (1251). Nagy Lajos meg akarta őket téríteni, de törekvése nem járt sikerrel, mire kiűzte őket. Ámde már egy év múlva ismét itt voltak és itt is maradtak mint kereskedők, pénzkölcsönzők, akik nagy kamatokat szedtek, mg a keresztények ezt nem tehették. A török hódoltság idején számuk nagyon megfogyott, például Szolimán a budai, esztergomi zsidókat hajókra rakatta, és a Balkánra szállította. Így a mai zsidók legnagyobb része a felszabadító háború után költözött hazánkba.”
Tehát ama mindmáig oly bestiálisnak, sötétnek titulált középkorban valójában nyugodtan fészket rakhattak hazánkban. Akárcsak a tizenkilencedik században ide települt keleti rétegük:
„A régi zsidók vagy a keleti országokból, vagy Német- és Csehországból származtak, a mostani zsidók közt ezeknek alig van utódjuk, hanem egynéhány Spanyolországból (szefárd), túlnyomó számban pedig Orosz- illetve Lengyelországból és Romániából vándorolt ide. Ezeknek ősei közt ismét alig akad palesztinai származású, hanem a Volga mentén lakó kazárok közül valók, akiknek egy része 750 körül tért a zsidó hitre. Galiciánereknek is mondják őket, mert az északkeleti részek zsidósága onnan költözött be, nyelvük azonban nem kazár, lengyel vagy héber, hanem elferdített németnek mondható jiddis (askenáz zsidók), melyet azonban a városi, helyesebben a tanult zsidó hamarosan fölcserél a környezet nyelvével, nálunk a magyarral, míg a jiddist gyakran németnek vallják be.”
A magyarság irányukban továbbra is befogadónak bizonyult hát. És amint a bencés tudós írja, ez a helyzetet csak egy bizonyos mozgalom igyekezett aláásni:
„Csak az újabban kifejlődött cionista mozgalom kezdte kifejleszteni a nemzetiségi öntudatot és törekvéseket, melyekért kedvező anyagi helyzetüknél fogva nagy áldozatokat is hoztak. A csonka országban mindamellett ma is nagyon kevesen vallják magukat zsidó nemzetiségűeknek, ellenben a Felvidéken és Erdélyben a cionisták száma százezrekre megy. És a megszálló hatalom mesterségesen is igyekszik növelni számukat, hogy ezzel is kisebbítse a magyarság arányszámát, hogy minél több lelket idegenítsen el a magyar nemzettől.”
Mindezeket most hadd ne kommentáljuk. Inkább figyeljünk arra, milyen higgadtan, visszafogottan, indulatmentesen írt valaha egy igazi tudós ilyen kényes témakörben is, amivel szintén bizonyságát adta műve címünket megadó mondatának.
Mert igen, „egész Európában a magyar nemzet volt a legnemesebb másnyelvű honfitársaival szemben”. Függetlenül attól, járt-e ezért hála. Micsoda, hála? Lehet, hogy Adynak volt igaza: „ki egyszer rúgott a magyarba, szinte kedvet kap a rúgáshoz”?
