(Elbeszélés.)

«Hát persze, hogy bűn!»

Tessék csak szerkesztő úrnak kezébe venni azt a tollat s utánam stenografálni, a mit elbeszélek! Aztán majd kiderül, hogy az nem csak bűn, sőt kriminalitás.

Én is a «toll embere» vagyok. Csak hogy én nem azt a részét használom a tollnak, a mit kegyed, hanem azt, a mit kegyed a tolláról letép. Igen is: fosztott tollal és pehelylyel kereskedem. En gros. Exportban. Ott van a nagykereskedésem a Töhötöm-utczában a sarkon, átellenben a nagy bajuszpedrő gyárral. Csak tetszik ismerni a Hunyadi Mátyás bajuszpedrő gyárt? Az nekem sógorom.

Annak a bajuszpedrőjét használta Mátyás király is. - Mi ketten képviseljük a magyar industriát a külföldön. A millenniumi kiállitásban is részt fogunk venni.

Tehát, hogy mingyárt az elején kezdjem: tavaly az athléta bál alkalmával történt. (Tetszik tudni: én is athleta vagyok, a «nemzeti» csónakegylet tagja.) Ez a bál szokott a farsang tetőpontja lenni. Milyen diszítés! Micsoda toilettek! És a hangulat! Én nem tánczolok egyebet, mint csárdást. Ez nekem szent fogadásom. Nem csak «nyelvében él a nemzet»; hanem lábában is él. Reszketősen járom a csárdást. Ugy tudom a reszketőst tánczolni, mintha a nehéz hideg lelne vitustánczczal párosítva. Az első csárdás volt nyugvó óra előtt. Ez volt a baj. Mert ha a nyugvó óra után lett volna, az mentségemre szolgált volna. A tánczosném egy gyönyörűséges szép kis barna volt: épen olyan tűzről pattant, mint én. Szikrázó két fekete szeme, hamis szemöldöke, gyönyörű fitos orra, piros orczáján mosolygó gödröcskék; de a mi legjobban megigézett: az az a parányi piros száj, a mi szüntelen nyitva volt félig, a legszebb gyöngyfogakat engedte orozva kivillogni. Engem kinzott szörnyű módon, hogy miért vannak ezek a parányi piros ajkak szüntelen félig nyitva? Hisz ez bűvészet! Én ennek a bűvészetnek tudom az ellenbűvészetét. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy tánczfordulónál odaöleltem magamhoz a kis barnát s egy egészséges csókot czuppantottam azokra a varázsló ajkakra.

Mit tetszett mondani? «Ezért aztán kapott ön egy egészséges pofoncsapást!» - Az lett volna nekem jó! Mert azzal ki lett volna egyenlítve a számla. Lekvitteltünk volna naturáliákban. - De nem úgy következett ám. A kis barna szemei még jobban szikráztak, a cseresznye ajkak pedig e szókat mondták: «ezért ön keservesen meg fog bünhödni!» Ezzel ott hagyott s felkereste a mamáját.

Ekkor gondoltam csak meg, hogy milyen meggondolatlanságot cselekedtem. Ismerem hiréből a kis barnának a familiáját. Az apja előkelő fehérnemü kereskedő a körúton; két bátyja athléta: az egyik a bajnoki díjért versenyezett az ökölviadalban, a másik országos hirü vasparipanyargoncz. Ezek engem összekaszabolnak! - No de én is ott leszek majd. Magam is athléta vagyok. S úgy felemelek két kézzel egy mázsa tollat, mint más ember két mázsa vasat. Hát csak jöjjenek. Állok az elégtétel elé.

Másnap reggel háromfertály tizenkettőre, még ki sem törültem az álmot a szememből; kopogtatnak az ajtómon, kinyitom s majd a lábamra hág, úgy tör befelé, de nem a szekundáns; hanem egy zöld galléros ember, egy hosszu papirossal a kezében. Törvényszéki szolga volt és idéző levél.

Az államügyész följelentése következtében, köszöntet a budapesti kerületi törvényszéki biró, hogy a holnapi napon jelenjek meg a hivatalszobájában, személyesen, magamat védelmezni az ellenem emelt közerkölcsiség elleni vétség vádja ellen.

No ez szép kis história!

Az én barnám az államügyész kezébe adta az én csókomnak a megtorlását. Erre az egyre nem voltam készen.

Másnap pontosan a rendelt órában megjelentem a biróság szentélyében. Már akkor ott volt az államügyészi helyettes. (Az is athleta, csakhogy más, velünk rivalizáló egylet tagja.) A diványon ült a terhelő tanu és panaszos fél, a mamájával: az én kis barnám; mind a ketten fekete ruhában, fekete keztyűben.

Az első «ki vagy, mi vagy? voltál-e már fogva? megeszed-e a sonkát?» kérdések után elém adá a biró a rettenetes büntényt a melylyel vádoltatom, megintve, hogy igazat mondjak; mert csak töredelmes vallomás által nyerhetem meg a biróságtól enyhébb büntetés kiszabását.

Gavallér ember a biró előtt nem hazudik. Megvallottam az elkövetett bünt egész őszintén.

Ekkor az államügyészi helyettes-rágyújtott a plaidoyéra. Csoda dolgok sültek ki abból! Be lett bizonyítva, hogy én vagyok az oka az általánosan elterjedő erkölcstelenségnek, hogy a sürü öngyilkosságok, párbajok, családi drámák lábrakapó mániájának mind ez az én büntényem képezi a vezető bolygó fényét, annálfogva «principiis obsta»! Kéri a rám idézett paragrafusok szerint megérdemlett büntetés kiszabását nyomorult fejemre.

E remek vádbeszéd után a biró a panasztevő hölgynek adta át a szót.

Nojszen ha bámultam a minap azt a félig nyitott száját: ugyan teljes elismeréssel kellett adóznom a teljesen felnyitottnak. Milyen ékes szólással bír az a kis lány! Mikor előadta, hogy egy fiatal leánynak legdrágább kincse a szeplőtlen becsülete: a ki ebből csak egy csipetnyit is elrabol, az visszaadhatatlan drágaságot pusztitott el; egy fiatal leány együtt él és hal a jó hirnevével: az olyan mint egy virág, melyről ha egy bimbót leszakítanak, gyökerestül kivész! - Hát erre a szóra az egész hallgatóság könnyezett. S mikor aztán kigyuladt arczczal és amazoni taglejtéssel követelé bünömhöz méltó megfenyíttetésemet; fejemnek levágatását és azonfelül életfogytig való bebörtönöztetésemet: akkor a hallgatóság tomboló tetszésnyilvánításban tört ki: úgy, hogy a birónak kellett rendre inteni a karzatot.

Akkor következett aztán én rám a sor. No hát mivel tudom magamat a súlyos vádak ellen védelmezni?

Hát hiszen én sem hiába olvasom minden nap a lapokban a törvényszéki csarnokot: valamit csak profitáltam belőle.

- Hát én akkor beszámíthatatlan állapotban voltam.

- Ejh, édes vádlott úr! szólt erre az államügyészi helyettes gunyosan. Hiszen konstatálva van, hogy az elkövetett bűntény a nyugvó óra előtt történt, a mikor még vádlott úr nem ivott egyebet egy pohár kürászónál. Hát a «nemzeti» csónak egylet tagjának egy pohár kürászó is a fejébe megy?

Ez sértette az ambitiomat.

- Hát igen is nem megy a fejébe! Tessék a Neptun tagjának velem egy egész palaczk kürászóra kiállani! Majd meglássuk, hogy melyikünk áll meg a lábán tovább.

A biró figyelmeztetett, hogy kerüljem a személyeskedést, s mondjam meg hogy mitől voltam hát részeg.

- Mitől voltam? Hát ezeknek a szép szemeknek a sugaraitól voltam. Tessék megitélni! Nem butellia számára ömlik-e ki e delejes hatásu szemekből az a mámorító fluidum, melynek befolyása alatt a lélek önkivületbe jön: hogy saját akaratát elveszíti s a suggestionak a hatása alatt azt kénytelen cselekedni, a mit a delejezője parancsol? Nézzen oda biró úr!

- Ebben a bíróság nem illetékes! Kiáltá közbe az ügyész.

No ezzel aztán egészen balekemmé lett a Neptun!

- Hát hiszen én is azt mondom, hogy nem illetékes! Annálfogva követelem, hogy a biróság rendeljen ide szakértő orvosi tekintélyeket, a kik vizsgálatot tartván, illetékes véleményt adjanak abban az előzetes kérdésben: van-e olynemű delejező fluidum a panasztevő úrhölgy szemeiben, mely egy delejezésre fogékony ifju lelket a kérdésben forgó bűntény elkövetésére indíthat.

A biró ebben az értelemben mondta ki a határozatot, tizennégy nap mulva új tárgyalást tüzve ki, a midőn a Rókus-kórház és a Veres kereszt megfigyelő osztályának orvosai, mint szakértők meg fognak hivatni.

Ezzel haza bocsátottak bennünket.

Én pedig ezután a tárgyalás után őrülten szerelmes lettem ebbe a kis barnába. Véghetetlenül megtetszett nekem, hogy leányi becsületének megsértéseért ilyen kegyetlen megtorlási módot választott.

Majd én más módját találom az elégtételadásnak.

Felszólitottam a sógoromat, a hires bajusz-pedrő gyárost, hogy legyen közvetitő az ügyemben. Megtörtént: elfogadtak; látogatást tettem náluk. Előadtam a komoly szándékomat. Meghallgatták. Kezemet és szivemet és vagyonomat - tehermentesen - ajánlám fel. Megtörtént a kiengesztelődés. Az apa is beleegyezett. Egy fehérnemű kereskedőnek egészen helyes egy tollkereskedő vőt kapcsolni magához. A kis barna is megszeretett és nem kívánta már a fejemet levágatni.

Időközben ugyan kaptunk holmi megidézéseket a birósághoz az elhalasztott ügyben; de hát már azokon nagyokat nevettünk. Persze, hogy tájékára sem mentünk a törvényszéknek.

Végbement szerencsésen az esküvőnk is: anyósom fényes reggelivel vendégelte meg a násznépet; s onnan egyenesen hajtattam a menyasszonyommal a központiba, megkezdendő a tündéri nászutazást a narancsok hazájába. Az egész család kikisért az indulóházig.

Midőn azonban épen jegyet akarok váltani, odalép hozzám egy két csillagos rendőrbiztos s barátságosan a vállamra téve a kezét, a fülembe súgja:

- Uram! Én nekem parancsom van önt elfogni.

- Elfogni engem? Hisz nem szököm én pénztárral.

- Igen sajnálom. Nekem egy elfogatási parancsom van ön ellen: a ki a kerületi biróság által közerkölcsiség elleni vétkezés miatt három heti államfogságra itéltetett.

- Ah! az a bolondság! Az a csók história? Hiszen nézze uram: már rendben van a dolog. A panaszos fél kibékült: feleségemmé lett.

- Az önöknek a magánügye. De az államügyész nem vonta vissza a vádat, a mit hivatalból emelt ön ellen; s ön in kontumáczium el lett itélve három heti fogságra, a mit rögtön meg fog kezdeni az én kiséretemben: már meg is váltottam a jegyeket Szegedre.

A feleségem elájult, az asszonyok jajgattak, a férfiak szedtevettéztek, de az mind nem használt semmit; engem bizony a szép Olaszország helyett elvittek Szögedébe a csillagbörtönbe, a hol három hétig ültem párbajvivásért elitélt krakélerek s sajtó ellen vétett újságirók s más afféle országháborítók társaságában, s mire a feleségem, apósom, anyósom, sógoraim kiszaladgálták számomra a legfelsőbb kegyelmet, akkor már csak három nap volt hátra a strófomból.

És mind ezt azért, hogy megcsókoltam a tulajdon saját esküdt feleségemet.

https://www.youtube.com/watch?v=Q0VSCNKd8XU

Laborfalvi Róza és Jókai Mór ezüstlakodalmukon.

Kedves Testvérem, Nagy Jenő!

A Mária Rádió vidéki frekvenciáinak működési jogosultsága lejárt, az újra pályázás költségeinek és a műsorközlő berendezések felújításának, estleges cseréjének fedezésére adománygyűjtő adásnapokat szervez a Mária Rádió. Ezen adásnapok a MARIATHON elnevezést kapták, 2015.január 23-án és 24-én kerülnek megrendezésre. Hallhatóink e két adásnap folyamán élő adásban, négy telefonvonalon ajánlhatják föl támogatásaikat. Célunk, hogy ismét egy országos méretű összefogással fejezzük ki cselekvő szeretetünket, mely a 10 vidéki frekvencia megmaradását és megújítását eredményezheti.

Aki teheti, tartson velünk a kétnapos marathonunkon a Mária Rádióért.

További részletetekért látogassanak el a honlapunkra.

Testvéri szeretettel:

dr. Szabó Tamás

a Mária Rádió elnöke

HUN-MAGYAR ROKONSÁG

Cey-Bert Róbert Gyula

A hun-magyar rokonság több mint ezer éven át mondáink, krónikáink, történelmünk elfogadott ténye volt. Álmos és Árpád, Atilla leszármazottainak tartották magukat. Árpádot nem azért választották fejedelemmé, mert az egyik legerősebb törzs feje volt, hanem azért, mert a többi vezér is Atilla leszármazottjának tekintette.

A lovas kultúrák mindig nagyon számon tartották származásukat, és ha valaki nem tudott felmutatni legalább 8-10 felmenő őst, jöttmentnek számított. Nagy tekintélyű vezérek és fejedelmi családok viszont 20-25 felmenő ősig könnyedén vissza tudtak számolni. 20-25 nemzedék időben 400-500 évet jelent, tehát ha a honfoglalás idején úgy tudták, hogy Árpád Atilla leszármazottja, akkor ez azt jelenti, hogy vissza is tudtak menni Árpád felmenő ágán Atilláig. Ezért lett Árpád az ősmagyarság fejedelme.

Így tudta Anonymus is, III. Béla királyunk (1173-1196) jegyzője, aki 300 évvel Álmos és Árpád fejedelmek bejövetele után megírta a honfoglalás történetét. ‘Szkítiának első királya Magóg volt… Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Atilla király… Ugyanezen Magóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, akinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai’. ‘A hét fejedelmi személy… fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Választásuk… Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy az Atilla király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.’

Közel egy évszázaddal Anonymus után, 1283-ban Kézai Simon, IV. László király krónikása, további részleteket közöl a hun-magyar rokonságról. ‘Ménrót király a bábeli nyelvzavar után két fiút nemzett, Hunort és Magort, akikből a hunok vagyis a hungarusok erednek.’ Kézai Simon azt is tudni véli, hogy Atilla pajzsán koronás turul ékeskedett, és ez az uralkodói jelkép Géza fejedelem idejéig fennmaradt. IV. László király krónikása részletesen leírta művében Atilla király tetteit, akinek a Kárpát-medencébe való bejövetelét a magyarok honfoglalásának tekintette.

Krónikáink szerint a magyarság és vezérei küldetés tudattal érkeztek a 890-es években a Kárpát-medencébe azért, hogy visszafoglalják ősük, Atilla rájuk hagyott örökét. Egy lovas műveltségű nép, a magyar, tudatosan lépett tehát az előző, a hun örökébe, elfoglalva azt a Kárpát-medencét, amelyet tartós megtelepülésre különösen alkalmasnak tartott. Vitathatatlan tehát, hogy az Árpád-kori magyarság és az uralkodó-ház Atilla örökségének tekintette magát. Még a címerállat, a turulmadár is Atilla öröksége.

A századok során a hun-magyar rokonság mindig a magyar történetírás alapját képezte. 1575-ben a kolozsvári lelkész, Heltai Gáspár, aki megírta és kinyomtatta a magyarok történetét így ír: „A hunok, akiket mostan magyaroknak nevezünk, régen Szkítiában mind vadászással éltek. 373-ban kezdének a magyarok kijönni Szkítiából, és megszálltak Pannóniában a Tisza, nagy folyóvíz mellett.”

Szenci Molnár Albert hasonlóan ír (1621.): „Magyar népünknek a hadi erény örökké tartó dicsére­tét fegyverivel és katonai bátorságával Atilla király nyerte el.”

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651.):

Én vagyok a magyarok legelső királya

utolsó világrészről én kihozója!

Én lehetek tehát magyarnak példája

Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823.):

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

A hun-magyar rokonság mellett szóló néhány érv:

1.  Embertani tényezők: a hun és a honfoglaláskori sírok leletanyaga genetikailag nagyon közel áll egymáshoz.

2.  A régészeti emlékek közös stílusjegyei és közös jelképei.

3.  A hagyomány és mondavilág: az európai népek közül a magyar mondavilág őrzi legerősebben a hunok emlékét…

4.  A hun-magyar regék közös jelképei: a hunoknál ugyanúgy megvan az égig érő fa, mint a csodaszarvas legendája…

5.  Közös Isten szavunk, Istenfogalmunk és közös hitbeli értékeink, amelyek a hun és magyar kultúra vallási értékvilágát közös alapokra helyezik.

A hun-magyar rokonság tehát a magyarság történelmi önismeretének, nemzeti tartásának és hősies kiállásainak minden időben meghatározó tényezője volt. Történelmünk legszörnyűbb viharaiban is erőt adott a hun-magyar rokonság eszméje és Atilla király dicső tettei.

(Cey-Bert: A hunok és magyarok Istene, A hun-magyar Istenfogalom kialakulása,

Ősi Gyökér kulturális szemle, XXVII.évf. 3-4 szám, 1999. július-december, 47-48. o., Kiadó: Miskolci Bölcsész Egyesület)

Nemzeti himnuszunk históriája