Isten hozta, őrnagy úr! (1969)

Gyöngyösi Zoltán

A Fábri Zoltán által rendezett film tulajdonképpen pontot tett Örkény István színművének színházi pályafutására: ennél jobb feldolgozást ugyanis nem lehetett azóta sem színpadra vinni. A „dobozolós Tóthék” története azóta nemzedékeket nyűgöz le Örkény, Fábri, Sinkovits, Latinovits, Fónay Márta és Venczel Vera főszereplésével.


A film hűen követi Örkény színművét. Tót Lajos (Sinkovits Imre), az észak-magyarországi hegyi falucska községi tűzoltóparancsnoka és kisded családja, azaz felesége, Mariska (Fónay Márta) és lánya (Venczel Vera) békésen éldegélne, családjuk egységét „csupán” a II. Világháború veszélyezteti, amelynek következtében a „mi Gyulánk”, azaz a család istenített fiúgyermeke zászlósként a szovjet frontra került. Onnan küldözgeti leveleit, s az egyikben bejelenti, hogy beprotezsálta a családjának az őrnagyát (a mindvégig névtelenül szereplő Latinovits Zoltánt) egy kis pihenőre, tekintettel arra, hogy a partizánokkal való állandó küzdelem megviselte őt: csend kell neki és tisztaság!


A család boldogan fogadja az őrnagyot, hiszen ezzel a fiúk jövőjét biztosítják be a fronton a „meleg zászlóalj-irodán”. A lánygyermek már látatlanban isteníti az őrnagyot, de a nyalka, magas, rettenthetetlen álomtiszt helyett egy széthullott idegrendszerű, szakadt szerencsétlent kapnak a nyakukba, aki mindenütt ellenséget alít: már a bemutatkozása is az, hogy a falu közepén elnyaklik a földön egy feltételezett partizántámadás miatt (amit a helyi cserkészek produkálnak), és rögtön elalszik, majd felelősségre vonja Tótot, hogy miért néz folyton az ő háta mögé, hiszen elég baj az, hogy a világ egyik fele folyton ott van – minek erre felhívni a figyelmet ezzel is? Ezért aztán Tót kénytelen egész idő alatt a szemébe húzott tűzoltósisakban járkálni, hogy ne idegesítse az őrnagyot…


A befogadott tiszt aztán percek alatt elnyomja a családot. Ugyanis nemcsak érzéketlen, üldözési mániás, de hiperaktív is. Folyton azzal fenyegeti őket, hogy elmegy, mert ő nem akar a terhükre lenni! Tóték elvállalták a „dobozolást”, vagyis papírdobozok hajtogatását egy gyógyszergyárnak – és ez az őrnagynak azonnal megtetszik. Innentől kezdve elkezdődnek az éber hajnalba hajló éjszakák, ahol az őrnagy vezetésével az egész család kínkeservesen vergődik a hajtogatással. Tót úr sajnos folyton elalszik, amit újabb és újabb hisztériás roham követ az őrnagy részéről. Tót menekül előle, Mariska elviseli, a lányuk pedig rendíthetetlenül rajong érte. Aztán az őrnagy megalkotja az új margóvágót, amellyel egyszerre tíz ív kartont is be lehet metszeni! Végül mégis ő húzza a rövidebbet: a tűzoltóparancsnok felszeleteli őt a margóvágóval négy darabra…


Kicsoda is az őrnagy? Fura, de egy nem létező pszichológiai kategóriát alkotott meg Örkény és Fábri: a „jószándékú pszichopata” karakterét. A pszichopaták ui. nem jó szándékúak, hanem érzéketlenek és csak a saját céljukat követik, lelkiismeret nélkül, tehát hajlanak a bűnre. A mi őrnagyunk azonban szereti a családot, de tisztában van azzal is, hogy hatalma van felettük, s ezt a legegyszerűbben azzal kényszerítheti ki, ha előveszi a bőröndjét. Ugyanakkor részint a saját szórakoztatása, részint Tóték (és különösen Lajos, mint családfő) erkölcsi színvonalának a felemelése érdekében igyekszik befogadóit ránevelni a „dobozolásra”, vagyis az alkotóerő kihasználására, amely egyben az új nemzetközi rend lényegében a feltárását is jelenti a tudatlan család előtt. (Ld. erről az őrnagy monológját a kocsmában a „dobozolás” mérettani és esztétikai kérdéseiről a „végső győzelem” után az egyes európai nemzetek vonatkozásában.) Az őrnagy jelleme e vonatkozásban a fasizmussal áll összefüggésben, e létszemlélet számára ugyanis végtelenül gyanús és megvetendő volt a nem dolgos, hanem gondtalanul a maga kisvilágában szemlélődő állampolgárral szemben, akit – elkerülendő a gondolkodás káros következményeit - állandóan mozgatni kellett, vagy, mint ahogy Hitler mondta: az embereket rá kell venni arra, hogy dörzsöljék egymást, mert a dörzsölés hőt gerjeszt, az pedig energia. Az őrnagy, mint a fasiszta aktivitás apostola persze nemcsak ezért mozgatja meg a családot, hanem azért is, hogy ne kérdezgessék őt a frontról, meg a fiúkról – és valóban, ezekről egy szó sem esik a filmben. Meg hát az őrnagy állandó beszédkényszere és mászkálási mániája a saját maga elől való menekülést is példázza – a filmből ugyan nem derül ki, de nyilvánvaló, hogy az őrnagy egy magányos ember, akinek nincs családja, ahová hazamenjen. (Talán ezek után érthető is, hogy miért.) Még az sem tölti el őt lelkesedéssel, hogy a lánygyermek felajánlja magát neki az ágyában fekve – vagy impotens volt, vagy egyszerűen nem illett hozzá egy olyan szerep, amelyben érzelmeket kellene valaki iránt megvallani.


A környezet pedig egészséges életösztönétől ösztökélve engedelmeskedik az őrnagynak. Egyedül Tót Lajos az, aki megpróbál ellenállni, de már az első kísérlete is kudarcba fullad. Amikor az őrnagy éjszaka elmegy vele a kocsmába, egy útra vetülő faárnyat ároknak néz, és átugorja azt. Tót nem akar magából bolondot csinálni, ezért kétségbeesetten tipródik az árnyék előtt addig, amíg meg nem jelenik Sóskúti, aki az őrnagytól rokona megmentését kérte, azt ui. kommunista szimpátiával vádolták meg. Sóskúti, az örök alkalmazkodás kisembere kapcsol és átugorja az árnyékot. Tót fogcsikorgatva követi a példáját, azonban visszafelé menet már nem bírja magába fojtani az igazságérzetét és elmondja az őrnagynak, hogy az mit mivel kevert össze… Ekkor előkerül Sóskúti, aki az árnyék mélyéről néz ki rájuk: ugyanis időközben árkot ásott az úton az őrnagy kedvéért, aki ezek után erkölcsi fölénnyel lendül át azon és Tót mi mást tehetne? Követi őt…


Második két menekülési kísérlete az emberiség legvégső két nyughelye: a templom és az árnyékszék. Az elsőből a felesége vonszolja ki, a másodikba pedig az őrnagy, mint a mindent ellenőrző totális hatalom képviselő telepszik be mellé a délutáni szemlélődésre… De legalább dobozolni nem kell.


A filmben a legátütőbb szerepet természetesen Latinovits adja, akinek olyannyira jól állt az egyenruha, hogy még néhány második világháborús katonalakot is megformált az életében: elegendő itt olyan szerepekre gondolni, mint az Egy szerelem három éjszakája, vagy a Hideg napok. De Sinkovits is a legjavát adta bele a filmbe, amikor a józan gondolkodású, egyszerű, békés apát alakítja, akinek a számára mi sem visszataszítóbb, mintha valaki be akarna költözni az életébe, akit egyébként látni sem vágyik. Gyötrelmes nézni, ahogy egyre penyhüdtebben vegetál az őrnagy kesztyűs vasmarkában és senki nem áll mellé. Zseniális választás volt az is, hogy Darvas Iván mondja alá a narrációt: nyugodt, de kioktatóan cinikus hangja tökéletesen egybeillik a film mondanivalójával.


A film talán egyetlen dramaturgiai megakadása az lehet, hogy félúton kiderül: az imádott Gyula már halott, de a falu félbolond postása (Dégi Lajos) nem adta oda a gyásztáviratot a családnak. Ez némileg ront azon, hogy felszabadultan élvezzük az őrnagy és „drága Lajosom” predesztináltan egyenlőtlen párviadalát, viszont annyiban meg jót tett a filmnek, hogy érzékeljük: ez innentől kezdve valóban egy tét nélküli játék, ahol a történelem által minden már rég elrendeztetett – még az őrnagy sorsa is, amit végül is Tót Lajos végez be a kiköszörült margóvágóval. Ezzel, ha élne is még a fia, annak sorsát végképp elrendezné: egy tisztgyilkos gyermekének ugyan milyen sors juthat a fronton? De már mindegy. Este van, este van, ki ki nyugalomba…


A mű érdekessége még az, hogy Örkény nem volt megelégedve a filmmel, mert színdarabjában az őrnagy inkább esendően bolond, mintsem közveszélyes figurát játszott. Azt pedig kevesen tudják, hogy a mű alapjául szolgáló színdarabot Örkény és Bacsó Péter még a hatvanas évek elején együtt dolgozták ki, s csak azért lett abból színdarab, mert a filmgyárban fontosabbnak tartották Fábrit megbízni a Húsz óra megalkotásával, Örkény pedig megunta a parkolóállást és inkább színdarabat írt a művéből előbb Pókék majd Tóték címmel. Így aztán, amikor Fábri megalkotta a filmjét, már mindenki úgy tekintett arra, mint egy színpadi sikerdarab meglovagolására.