Berzsenyi Dániel

Életfilozófia

Én is örömre születtem 
  Árkádia berkében, 
Rózsapárnán szenderegtem 
  Cypris ambrás ölében. 
  Az aranyszázad istene 
  Pásztorai közé kene. 
 
Ah, de mint az aranyvilág, 
  A rózsakor elrepül! 
Olympusra más isten hág, 
  S Dodona berke dördül. 
  Elvirít a szép kikelet, 
  S vele a hesperi liget. 
 
Az enyém is elvirult már! 
  Pályám vége közelit: 
Hol a gigászi Örök vár, 
  S chaoszába elmerít, 
  Mint egy cseppet az óceán, 
  Mint egy sóhajtást az orkán. 
 
Légyen álom, légyen bíró, 
  Bátran megyek elébe, 
Mint egy elfáradt utazó, 
  A vadon enyhelyébe. 
  Mert ha bíró: nem furdal vád, 
  Mert ha álom: nyugalmat ád. 
 
Ember voltam, csak gyarlóság 
  Létem fényes bélyege, 
Ha virtusom nem hiúság, 
  Forró vérem melege, 
  Ha szívem nemesebben vert: 
  Önmagában méltó bért nyert. 
 
Sírjak-e, hogy életemet 
  Jól használni nem tudtam, 
S legkiesebb ösvényimet 
  Álmodozva folytattam? 
  Ha ezt ujra elkezdhetném: 
  Ismét a multat követném. 
 
Az ifjúság örömeit 
  Lelkesedve öleltem, 
De szívem szebb ösztöneit 
  Soha bé nem tölthettem. 
  Ithakám partját elértem: 
  S ah, hazámra nem ismértem! 
 
Úgy éltem, hogy életemet 
  Visszaélni ne bánnám, 
Úgy éltem, hogy életemet 
  Végezni ne fájlalnám; 
  Megcsókolgattam rózsáit, 
  Megizzadtam vaspályáit. 
 
Láttam a mosolygó tavaszt, 
  Láttam az égető nyárt, 
Láttam miden időszakaszt 
  S minden földi láthatárt: 
  Ha örök időket élnék, 
  Ezeknél többet nem érnék. 
 
Tűnő éltem rövidségét 
  Én tehát nem siratom, 
S a jövendő kétes képét 
  Előre nem borzadom, 
  Minden kornak van istene, 
  Nem zúgolódom ellene, 
  S kebelemben marasztom.