|
|
 |
|
 |
Zúg a téli éj hideg szele,
Míg előtte száraz lomb szalad,
Itt-ott baljóslásu csillagok,
Mint aludt vércseppek állanak.
A mocsáros parton fűzfaerdő
Nyujtja égnek száraz ágait,
Mint könyörgő esdő karjait
És az ágak oly tompán csörögnek,
Mint a csontváz karjai. Felettek
A gyöngébb ágacskák megzokognak,
Mint didergő árva gyermekek,
Rájok éles zuz pereg - -
Rémes éj - oh rémes éj! -
És ki az ki ottan tántorog
Pongyolában haloványan?
Elszórt barna hajzat leng utána,
Mint gyászos palást vagy rémkiséret.
Üldözik tán kósza szellemek,
Avégett tekint szét oly ijedve,
Forgó szemmel jobbra, balra
És takarja el fülét, hogy
Rémes daljukat ne hallja?! - -
Im karján csecsemőt visz, a csecsemő sír
S elhal a sírás éji viharban;
Roskad a nő, vérzik a lába
A kavics élén. - -
"Óh hideg, úgy-e, az éj gyermekem!
Majd melegebb nyoszolyát vet anyád,
Hogy ne nevessen bélyegedért,
Melyet már születés nyoma rád,
Az erényes ember." - -
Most megáll és ás, ás görnyedezve
Izgatástól reszkető karokkal;
Nő a kis gödör, felreppen a por
Felhőként az éji viharral.
S hogy kinéz a hold hegyek mögűl,
A nő felsikoltva összedűl
S kérdi újra hogy felvánszorog:
Nincsen-é kilesve a titok?
Majd gödörbe fekteti fiát,
Csókot nyom sirója homlokára,
És a könyű, melyet ejt reája,
Mint gyémántcsepp megfagy hirtelen.
"Hah! - kiált a nő - ki szól velem,
Vagy te dobbantál meg csak, szivem?
Nincs körűlem áruló tanu;
Néma fák, vad bokrok és kövek,
Úgy mint az erényes emberek,
Kárörömmel el nem vesztenek.
Óh ne zokogj, ne zokogj gyerekem!
Hisz te a célra jutottál,
Melyhez a hosszú életen át,
Kín s nyomorúság közt jut az ember.
Nem juta néked ugyis örökűl
Földi szerencse és becsület,
Szolga levél, hogy rád süte a nap
És a nyomor, bűn jegyesed."
S gyermekére hantot hány legott,
Halkabb lesz a sírás, mígnem elhal,
A nő felkacag vad borzalommal,
És a kín szobrává változott. -
"Elhallgattál hát, kicsinyem,
Óh te megáldnál, jól tudom, engem,
Mert hogy a szégyent s annyi keservet
Véled e kisded hantba temettem!
Jó neked ott lent, ottan is érzed
Ami reád még jó jöhetett:
A napnak melegét, levegőjét
A szabad égnek.
Vad bokor áll őrt majd porodon,
S míg lent édesen álmodozol,
Meg sem is érzed, hogyha megtapod
A hideg tél és erényes ember.
Őket átkozd, az erényeseket
Kik kigyófajzatként sima nyelvvel
Csábítják a gyönge nőt el,
S hogyha enged a szerelemnek,
Mit szivébe Isten önte,
Kéjhölgy - s ronda fattyu gyermek
Hő szerelme bús gyümölcse.
S ajtaján ha kérnek enyhet,
Gúnymosolygó büszke arccal
Alamizsnát vetnek eléjök.
Isten, Isten verd meg őket! - -
Néked jó itt lent gyermekem -
Óh de én, de én, ki szégyenemmel
Az anyaszívet nem temetém el,
Mit tegyek én?
Fel! biró elébe tört kebellel,
Öljenek el az erényesek! - -
Hadd nyugodjam. gyermekemnél én is,
S ők reszkessenek!" - - -
Kölcsey Ferenc védőbeszéde
GYERMEKGYILKOS R. d. M. ÜGYÉBEN
Alperes védelmezője fájdalommal ismeri meg a szomorú tettet, mely tiszti ügyész által követeltetik, megtörténtnek lennie; fájdalommal ismeri meg annak rettenetes voltát; s jól látja miképp az büntetés nélkül semmi esetre nem maradhat: azonban mégsem hiszi szükségtelennek, szavát a bűnös ügyében felemelni, s a tett körűlményeit, indítóit, és következéseit felvilágosítani; ezáltal a szerencsétlen jövendő sorsának könnyebbűlését remélvén.
Gyermek életét, melynek első szikrája az anya szíve alatt lobban fel, ugyanazon anyától eloltatva látni, jól jegyzi meg felperes tiszti ügyész, természet elleni látomány. Vad dühösség lakik a ragadozó állatban; s mégis, midőn a földkerekség minden lakosaival harcban él, kölykei mellett saját életét készen áldozza fel. Oly készség, mely a tenyészet fenntartó ösztönéből önkényt következik, s annálfogva minden állati kebelbe természettől oly mélyen vésve van, hogy annak bötűit csak igen erőszakos, az állatot önmagából kivetkeztető, egész lényét öszverázó és felforgató körűlmények törűlhetik le. S íme ez iszonyú körűlmények az állatok legnemesbikénél, az embernél, állanak elő!
Mi érzet az, minek e megdöbbentő észrevétel mellett, bennünk legközelebb ébredni kell! Utálat? bosszú? Nem! a legközelebb, legtermészetesb érzet, amit itt szíveinket elfogja: a legmélyebb, legigazságosb szánakozás.
Az ember egy részben értelmi állat ugyan, de azért nem szűnik meg érzékiségénél fogva más állatokhoz sokképpen hasonló lenni; s így ami az állati természet egyetemi törvényeit illeti, azok belé is eredetileg öntve vagynak. E törvényeken alapúl a fenntartás nagy rendszere; s azért a végetlen bölcseség mindenről gondoskodott, ami az állatiságot azoknak szakadatlan követésére oldhatatlan láncokkal szorítsa. Forró kívánat, gyönyör, és fájdalom érzelmei vezetik az állatot; gyönyör van összekötve a magzat táplálásával, s annak elvesztésével mondhatatlan, égő fájdalom: s ez okozza, hogy az egyetemi nagy törvény ez esetben híven betöltetik, hogy minden állat fárad és gondoskodik magzatáról, hogy minden állat retteg magzatától megfosztatni, s készebb önéletét veszedelmeztetni, mintsem a kirabolt anyának iszonyító gyötrelmeit szenvedje.
Ha ez így történ az állati világban közönségesen: szükséges az emberrel is így történnie. S mennyivel inkább így történ, minthogy az ember nemcsak jelenben él mint az állat, hanem a múlt és jövendő hatásait is érezi! Csak ember az, ki gyermeke sírdombján hosszú évek után is fájdalom könnyeit sírhatja; csak ember az, ki gyermeke jövő sorsáért aggódik, s magának sanyarúvá teszi az életet, hogy gyermekének gazdag örökséget hagyhasson; és ez embert lehet-e lélekrázó szánakozás nélkül szemlélni, ha szívében a természet örök törvényei ellen vad lázadás rohan fel? Ki nem volt valaha tanúja a földfeletti boldogságnak, melytől megdicsőűlve az anya most született kisdedét legelőszer kebléhez szorítá? Ki nem volt valaha tanúja a leírhatatlan gyötrelemnek, melytől elborítva az anya ölében elhúnyt gyermekét utoljára szívéhez kapcsolá? Most képzeljük a szerencsétlent, kit sors, történet, vagy aminek nevezni lehet, addig vezet, űz, tévelyegtet, míg oda jut, hol ama boldogságot magától önmaga eltaszítja, ama gyötrelembe maga önmagát buktatja! Lehetséges-e nem jutni a gondolatra, hogy itt a természetet győzhetlen ellenség verte le? hogy itt a szerencsétlen teremtvény értelmét és érzelmét visszatarthatlan ború lepte meg?
Hagyomány és történetírás tanítják: miképpen voltak emberek, voltak egész népek, kiknél gyermekeiket feláldozni szokásban vala. Így vivék Agamemnon és Idomeneos saját gyermekeiket halálra; így lángoltak a druidák berkeiben borzasztó gyermekáldozatok. De ezeket a minden szerencsétlenség legnagyobbika, a babona vakítá és tompítá el. És mégis a görög költő és művész nem állíthatta elő Agamemnont leírhatatlan fájdalom jelenségei nélkül; Idomeneos, a hagyomány szerént, önkénytes száműzöttségbe keresett nyugtatást; azt pedig hihetni-e, hogy midőn a babona által kisdedkorától fogva mélyen lealacsonyúlt asszony, a druida vadságára hagyta szülöttét, mégis kínos mozdúlatokat nem érzett volna szívében? Nemzetségeken, s századokon keresztűl plántált embertelen tudomány mellett is, minden bizonnyal rábeszélés, jelen és életutáni kínokkal rettentés, hatalom és kábítás vala az, ami az anyát ily körűlményekben is az iszonyító lépésig ragadhatá. Ily eszközekkel kényszeríttetik a megholt hindu nője lángokba rohanni; s anyának magát vagy magzatját dönteni halálba: egyenlően rettentő elszántság.
Amit a múlt kor fejletlen népeinél babona okozott: azt nálunk a lélek szenvedéseinek őrültségig hágó ereje okozza. Mert asszonyt gondolni, ki magában az anyát hidegvérrel semmivé tehesse; ki előremeggondolással, mint a vétekben megöröködött rabló, emelhessen kezet magzatára; ki vérének s idegeinek egyetemi rengésbejötte, s gondolat és érzésrendszerének tökéletes őszvezúzatása nélkül a halálos csapást megtehesse; ily asszonyt gondolni felette nehéz, mondhatnók lehetetlen. Azonban, ha ez erkölcsileg lehetetlennek látszó dolog valaha mégis megtörtént; annyit korunk s az emberiség becsűletére teljes bizonysággal állíthatunk: ily eset törvényszékeink előtt ritkább, mintsem egyébnek lehetne tartani oly kivételnél, mely éppen ritkasága, példátlansága, rendszeretlensége által mutatja, mennyire ellenkezik a dolgok természetes folyamával.
Ezért valahányszor e jelen esethez hasonlók jőnek elő, szorgalommal kell az okokra tekintenünk, mik által lehetségessé, vagy éppen kerűlhetlenné lettek; vizsgálnunk kell a körűlményeket, mik a bűnöst oly tettre határozák, mely ellen saját kebléből száz meg száz szózat emelkedett. S ha látni fogjuk, mint kezdett a szerencsétlen lassanként sűllyedni; mint lehetett lelkének és szívének lassanként kábúlni, s végre a természet minden intéseire megvakúlni, minden szózataira megsiketűlni: akkor mindamellett, hogy őt bűnösnek kell vallanunk, mégis bosszúkívánság helyett szánakozás fog ébredni; s lehetetlen lesz nem enyhítnünk sorsát a mélyen sűllyedettnek; lehetetlen nem ohajtanunk, bár ily tettnek inkább elhárítására találtatnék óvóeszköz, mint bosszúlására büntetés.
És mit kell mondanunk, ha meggondoljuk: miképpen az iszonyú bűnre - saját gyermekét meggyilkolni, többszer és inkább tántorodhatik oly személy, ki az erkölcsiség érzelmét még nem vesztette el, mint olyan, ki minden szép és jó iránt megtompúlva, az erkölcsi veszettség legalsó lépcsőjéig jutott? Szívrendítő gondolat! de amit figyelem alól el nem lehet ereszteni anélkül, hogy veszélybe ne jöjjünk, elveszteni a cselekedet való mértékét; s két bűnös között azt tartani kisebbnek, ki a sors kárhoztató könyvébe törűlhetlen bötűkkel van beírva; nagyobbnak pedig azt, ki a vétket tépett szívvel követte el, s legelső percben utána a megbánás kétségbeesését kárhozott lélek kínjával érezte.
Az elvettetett teremtvény, ki magát a bujaság karjában nyilván vetette, s az élet örömeiből kikiáltott keresetet űz; ki az emberiség sajátságainak egyik legszeretetreméltóbbikát, a szemérmet, nem ismeri, ki az emberek becsűlésére számot sem nem tarthat, sem nem tart: ily teremtvény, mit veszthet általa, ha gyalázattal viselt élte-bizonyságát ölében hordozza? S az eltartás gondjai is kínozhatják-e őt annyira, hogy miattok tettet kövessen el, önéletére veszélyhozót? Az erkölcsi lesűllyedés, a közönség szemei előtt gyalázatban forgás merész homloktalanságot hoz magával; s ki a bűn ösvényén eddig jutott el, az selyemben és rongyban, dobzódva és éhen egyenlő szemtelenséggel tolakodik az emberek közt; s keres és talál módokat a táplálás gondjaitól úgy szabadúlni meg, hogy a törvény fenyítéke alá ne essék.
Mi másképpen van a szerencsétlen, kinek szívéből az erkölcs még egészen számkivetve nincs; kinek becsülete a közönség véleményében még el nem veszett; ki mégis győzhető vagy győzhetlen kisértetek közt a gyarlóságot titokban elkövette; ki e pillanat óta könnyeit emberi szem elől palástolva, jövendőjén aggódik; s most egyszerre ott látja magát, hol titka felfedeztetvén, hírét, szerencséjét semmivé téve szemléli, s előtte egy hosszú, kínnal és gyalázattal gazdag élet nyílik meg! Itt mennél gyöngédebb az érzés, annál közelebb a veszély; mennél kevesebb veszett el az erkölcsiségből, annál bizonyosb a kétségbeesés; s mikor ennek kínai előállanak, mikor velőt és ideget fagylaló vaskézzel ragad meg: akkor emberi ész többé nem munkál, emberi erő többé nem használ; a veszélyteljes óra megkondúlt, s a következmény halandó akarattól többé nem függ.
E tekintet alá jön a szerencsétlen, ki felett tiszti ügyész a halálos ítéletet kimondatni kívánja. Alperes a maga esetének következésében sokkal inkább el van csüggesztve, az iszonyú lélekállapot, melyből tette folyt, s ez a tett, mely a gyermek éltével együtt az anyai szívet s az egész élet minden boldogságát keresztűlmetszette, sokkal nehezebben fekszik rajta, mintsem a halált egyébnek tarthatná azon egyetlenegy módnál, minélfogva végetlennek látszó gyötrelmeiből kiszabadúlhat. De a bírónak az előtte álló boldogtalant más szempontból kell néznie. Neki látni kell, hogy nem megrögzött gonosztevő, nem jobbíthatatlan bűnös fejére mondja az ítéletet; hogy szánásra méltó nyomorúlt ez, kinek nem annyira büntetést, mint útat kell szabnia, melyen bánkódás és megtisztúlás által istent és embert megengesztelve a társaság kebelébe visszatérhessen; s önmagával még egyszer kibékűlve idő és vallás által találjon most még alig remélhető vígasztalást.
Alperes atyja bizonyos, külföldről bevándorlott tiszt vala; ki minekutána szolgálatra alkalmatlan lett, hosszú viszontagságok közt e városig ért; nevén, becsűletén, kardján és leányán kivűl nem bírván semmit is. Beteg volt a megérkező, s egy orvos, szánakozásból, vagy azért mert nőtelennek a virúló leány szemében tűnt, befogadá. Emberi tudomány az életemésztő fájdalmak ellen nem használt; s az idegen, hol hazát keresett, kevés napok múlva temetőjét találta. Ő ugyan elnyúgodván mentve lőn mind azon bajoktól, mikkel a sors életét gazdagon halmozá: de annál csoportosbak lettek azok az árva felett, ki most ifjúsága virágában, segéd, tanács és tapasztalás nélkül egyedűl s idegen földön áll vala. Hova fordúlhatott volna? Közintézeteink, hol az ügyefogyott munkát és enyhűlést leljen, nincsenek; ismerőse az egy orvoson kivűl senki nem vala; s így ehhez folyamodott: vetné közbe magát, s keresne szolgálatot számára. Igéretet nyert; s teljesítését vártában szerencsésnek tarthatá magát, ha az orvos fedele alatt maradhatván, a házról házra koldulás vagy az éhenhalás közti rettenetes választástól megszabadúlt. Azonban a szállásadónak ily vendég nem volt kedve ellen; a szolgálatkeresés napról-napra sikeretlenebb lett, s kevesebb szorgalommal vitetett; szóval a leány helyben maradt, s a háztartás gondjait viselé.
A szerencsétlenség forrása ez vala. A férfi a jóltevő szerepét játszva, vendége helyzetével visszaélt; és szerzőjévé tette magát az esetnek, mely miatt egy élet már feláldoztatott, s még egy másiknak feláldoztatása törvény útán kívántatik. És ő, ki a gyengébbet, a viszontagság alatt meghajlottat a bűnbe nem vezeté, de taszítá, bátorságban ül; ez pedig a legkeserűbb sors martalékává lőn; és sokkal kevésbé azáltal, amit a törvény kárhoztató szavai reá mondanak, mint a gyógyúlhatlan seb által, mit a kétségbeesés pillantatában saját lelkébe égetett vala.
Lehetne talán a gyengeséget menteni, melyet vele természeti ösztön és személyes hajlandóság elkövettetett. Az emberi gyarlóság magamagának ellensége; s magában is rosszra vezethet; s mi leszen még, ha csábítás, alkalom, szűkölködés, s ezer meg ezer kísértetek tűnnek fel, értelmet és érzést ostromolvák? mindamellett ki szabadíthatja fel őt a vétek alól? De nyomorúságának mélysége abban áll, mert vétket követvén el, tiszteletét az erkölcsiség, a társasági rények iránt magából ki nem irthatta; mert mélyen érezte mit vesztett el, s nem nyerhetett magán erőt, e veszteségével világ előtt megjelenni. Így történt, hogy míg mások, a vétket megszokván, s a gyalázathozó következéstől nem rettegvén, híreket ugyan eltékozolták, hanem a társaság kebeléből ki nem vettettek: ő lelke borzasztó tévelyedésében magát a társaságos életből vérrel szakasztá ki.
Felébredt a részegűltségből, mellyel indúlatai rajta uralkodának; s éles, de már késő pillantatot vete a jövendőbe; s megborzadt. Csábítója nyújthatott volna segédkezet; de ez vad szilajságban törte le a virágot, s még vadabb hidegséggel löké most el magától; a leányt elkergetvén. Ki mondhatja magát szerencsétlenebbnek, mint ez elhagyatott e percben vala? beteljesedve érzett maga felett minden átkot, amit a megbántott istenség a bűnös emberi nemre kimondott. Atyja halálakor, idegen nép hazájában, segéd és remény nélkül, még boldognak mondhatá magát, mert tisztán állott isten és emberek előtt; s ahhoz imádságát, ezekhez kérelmét pirúlás nélkül nyújthatá. Most ott álla, két élettel szíve alatt lesűllyedve teremtője előtt, kinek csillagaihoz felpillantani nem mere; s égető gyalázat érzelmével az emberek közt, kiknek tekinteteikből saját vétkét képzelte olvasni. S vegyük e helyzethez a léleklázasztó gonoszságot, mellyel eddigi lakhelyéről száműzetett: s hol az ember, ki őt könnyeire méltónak nem találná?
Ekkor lőn, hogy önmaga előtt rejtezni kivánván, cél és kinézés nélkül útnak eredt. Álomjáróként tévelygett az útakon; három egymásután következő nap folytában többen látták majd itt, majd amott; futotta a vándort; kerűlt falut és vendégházat: s élelem és nyugvás nélkül keble fúriáit hurcolá. Az óra jött; alkony feküvék az erdőn, melynek széleig vonszolta kínait. Mi történt? az rettenetes valóságban áll előttünk. Mint történt? azt tudja az ég, melynek szent boltozata alatt idegen szem tanúsága nélkül, s a tevő lelkének elkábúlásában történe. Nehány lépésnyire fák közt jött egy útas, s éppen az, kit a tiszti tanúk sorában legelől láthatni; vad felsikoltást hall közel; arra fordúl; s látja a felsikoltott személyt térdein, és látja, mint szorítja a már nem élő gyermeket szívéhez; mint nyomja ajkait a vérző sebre, s mint omlik el fájdalmaitól elszédítve félholtan!
Vagynak esetek, mikor az ember ohajtásokra kényszeríttettik, az emberi jóllét és méltóság gondolatával ellenkezőkre. Így e jelen esetben erőszakosan tolakodik belsőnkbe a rettenetes kívánság; bár e szerencsétlen a reászállott lélekborúból ne derűlhetett volna ki! és nem volna-e jótétemény, ha öntudatától megfosztva, tette iszonyú voltát által nem láthatva, helyzete vigasztalhatatlanságát nem érezhetve futhatná keresztűl az életet, istennek e szép, de reánézve kárhozattá vált ajándékát? Most mit használ neki az észnek visszatért világa, hanemhogy segédével tisztán pillanthasson körűl a mélységben, melybe értelmének a meghatározó percben történt elsötétülése buktatá?
Nem lehet állítani, hogy az elkövetett bűn neki nem tulajdoníttathatik. Őrjöngése a kétségbeesés szempillantatnyi rohanásának következése volt, mely minekutána jóvátehetetlen dúlással keresztűlment, az értelem uralkodásának ismét helyet engede; s ily körűlményben a bírói itélet meg nem némúl. Azonban, ha megnémúlnia nem lehet, enyhűlnie bizonyosan kell. Mi is lenne az emberekből, ha egyedűl a tett, nem pedig annak s tevőjének körűlményei tekintetnének? Volt rabló, ki fegyveresen állott a vándor útában, mert éhség idején kézmunkája nem nyújthatott elég segédet, számos háznépét a mindennapi szükség torkából kiragadni. Bűnös vala, az tagadhatatlan; de bírája előtt nem csak a bűnnek kelle feltűnnie, hanem a fájdalomnak is, mely haldokló háznépére vetett mindegyik pillantatával kétélű fegyverként metszé kebelét; a fájdalomnak is, mellyel kettőztetett fáradságainak sikeretlenségét látni kénytelen vala. És fel kelle tűnnie a naponként nevekedő szükségnek, földi és mennyei segédbe vetett bizodalom naponként fogyásának, s az iszonyú ostromnak, mely a lelket mind ezek alatt szakadatlanúl kínozá. Megtelik egyszer a pohár; a kétségbeesés megjelen; s ki mondja meg, mit lehetne akkor borzasztóbbnak találni? azt-e, ha az embert hirtelen őrület szállja meg, s öntudatlan teszi a bűnt? vagy azt-e, ha eszméletét nagyrészben megtartván, mélyen érzi a bűn rútságát, nyúgalma és üdvessége örök veszélyben forgását, és mégis kezeit visszavonni nem bírja?
Nem szükség fejtegetnünk: ily esetekben mennyire lehessen a vétket a vétkesnek tulajdonítani. Az iskola minden bölcseségénél többet mond ilyenkor a szív mozdúlata, minélfogva előttünk világos, hogy találkozik bűnös, kinek joga van mindazon könyörűletre, mit azok, kiket szerencsétleneknek hívunk, érdemelnek is, kívánnak is. Amilyen utálatra méltó az, ki az emberiséget levetkezvén hidegen, vagy éppen gyönyörrel űzi a bűnt, kereset módjává tévén azt: olyan szánakozásra tarthat számot, kit egymást váltó baltörténetek, erőszakos körűlmények, vagy lassanként, de észrevetlenűl vezettek, vagy sebes rohanással ragadtak bűnbe. Ennek szerencsétlensége az vala, mert nem bírt hősi bátorsággal szenvedés és kisértetek ellen vívnia; mert nem bírt erős nyúgalommal megvizsgálni, hogy mentséget keresvén oly eszközhez nyúlt, mely minden szabadúlást elzár előtte. S hol van halandó, ki bizonyos lehetne, ha belső szélvészekben mindég elegendő erőt és csendességet bírand-e állandóúl maradni a pályán, mit boldogsága napjaiban magának kijelelt? A szerencsétlen hasonló a katonához, kit ellenség nagy száma vett körűl; s kinek kardja kezében akkor szakad ketté, midőn ereje végső megfeszítésével magát a sűrű sorokon keresztűlvágni akará.
Hol az emberi szánakozás a gyarlóságban magáról megfeledkezett személy számára menedéket készített; hol a szülő hibája miatt balsorban született gyermekről gondoskodó intézet alkottaték: ott ily tett, mint e leányé, valamint ritkábban fog történhetni, úgy nehezebb büntetésre érdemesnek méltán tartatik. De nálunk (szomorú vallástétel!) a gyarlóra nem vár egyéb gyalázatnál, elhagyatásnál, ínségnél; nálunk a későbbi jobbúlás úta annál nehezebbé tétetik, mennél inkább ki van téve a vétkes legelső tévelyedésével mindent elveszteni, s minden reményről előre lemondani. Különbség van, és mily nagy, mily megmérhetetlen! a vétkes közt, ki előtt még út van a visszatérhetésre; s a vétkes közt, ki előtt mindjárt első lépés után, a teremtő egész végtelen világa bezáródik; ki előtt a kegyelem gazdag forrása az utolsó cseppig egyszerre kiapad; s az örök vigasztalás milliom sugárai egyetlenegy percben setétednek el. Ily állapotban lehet az örök kárhozatra vetett lélek, ki helyzete rettentő, végetlen és változatlan voltát világosan látja. Mit használna már nékie a lélekengesztelő megbánás, az elhagyott útra visszatörekedés, s minden egyéb, ami bármely mondhatatlan gyötrelmek után is, bármely felszámíthatlan századokon, ezredeken túl is csak valaha, csak egyszer enyhűlést nyújthatna?
Ennek az öszvezúzó, semmivé tevő érzelemnek kellett e szerencsétlenen is erőtvenni; ennek kellett az ő kétségbeesését az őrjöngés dühéig felcsigázni. S mennyi cím jöve itt együvé az eltévelyedett, és sem külső, sem belső erő által többé nem támogatott személyt örvénybe sodrani! Idegen, elhagyatott voltának tudása; csábítója vad bánása; elkövetett gyarlóságának lesújtó ismerete; remény nélküli, szívfagylaló kinézés a jövőbe: mindezek mi önbizodalmatlanságot, keserűséget, gyűlöletet, szégyent, és aggódó rettegést riasztának fel keblében! Adjuk hozzá, hogy elűzetése után az egyetlenegy fedél alól, hol az idegen földön, noha saját romlására, még eddig magát megvonhatá, természeti csendében többé nem vala; hogy három napi gyötrelemmel teljes életét tébolyodottként bolyongva töltötte; hogy nyúgalom és táplálat hiányában teste és lelke elerőtlenűlvén, maga hatalmában már nem lehetett: s állíthatjuk-e, gondolhatjuk-e, hogy megfontolással, hogy előre megérlelt szándékkal cselekedett; s hogy öntudatát e lázasztó, e marcangoló érzetek közt végpontig megtarthatta? és vajon keresett-e helyet, hol kémlelő szemek elől tettét elrejtse? gondoskodott-e róla, hogy elkövetés után annak jeleit eltitkolhassa? Ott omla öszve a boldogtalan közel az úthoz; sikoltásával árulá el magát; s bűne vértanúját vad szerelemmel kapcsolá kebléhez. E viselet szándékos, saját magáról tisztán eszmélő bűnös viselete nem lehetett. Sikoltása, mely tettét elárúlá, egyszersmind bizonyságot tesz lelke állapotáról, mely azon pillanatban szabad akaratjától nem függhetett. De bizonyságot tesz az egész helyezet, melyben a tiszti tanúk elsője őt megpillantá; bizonyságot az ájulás, melybe hullott; s a vér, melyet ajakaira az ártatlannak sebéből csókola; és mindenekfelett bizonyságot tesz felébredése az ájulásból, e felébredés, melynek kimondására szó, festésére szín nem találkozik.
Mindezeket, mik a tiszti tanúk által felhozott körűlményekből önkényt és világosan következnek, részént bizonyítja, részént magyarázza a hónapok óta raboskodónak itt a közönség szemei előtt viselt élete. Nem volt-e a megye fogházában bűnös, ki a legfelsőbb szó által helybenhagyott halálos itéletet oly fájdalommal hallgatta volna, mint amilyennel ez elkövetett tettét emlékezetében hordozza? S ha a fenyítőtörvény legfőbb, tiszteletre legméltóbb célja - bűnöst jobbítani: bizony ő érdemli, hogy ránézve e cél szem elől el ne tévesztessék. Szenvedései nagyobbak valának a halál előérzéseinél; s maga a cselekedet, miért bünhödnie kell, oly lángoló, oly gyógyúlhatlan sebet ejte rajta, minek fájdalmát az igazság pallosa nem nevelheti, csak megszűntetheti. Látnivaló, itt a büntetést maga az isteni végzet mondá ki; s maga az isteni kéz teljesítette. Ily esetben embernek csak a szeretet munkája marad fenn: az elbukottnak kezet nyújtani, s azt a remény és kegyelem útaira visszavezetni. Alperesi ügyvéd e hit által vigasztalva, nem kételkedik, hogy ez ügyben igazság és irgalom kezet fogva hozandják az itéletet, mely alá ezt ezennel bocsátja.
|
