Bűncselekmény és büntetés

[1] A közösségben élő ember számtalan alkalommal megsérti azokat a normákat, amelyek az együttélést szabályozzák. Az antik római kultúra világából ismert hármas normarendszer, a vallási (fas), az erkölcsi (mos) és a jogi (ius) előírások egymással is szorosan egybefonódó előírásait megsértőkkel szembeni fellépést nevezhetjük a büntetőjog legtágabb értelmében vett történelmének.[1] A régi rómaiak e három normatípus között főleg a vallási szabályokat kezelték külön, az erkölcsi normákat pedig a tradíció talaján minden norma íratlan alapjának tekintették. Mint jól tudjuk, egészen más volt a helyzet a „jog” szabályaival. Ezek kezdetben – és lényegüket tekintve a római jog egész történelmén át – főleg az árucsere-forgalom élethelyzeteinek eligazítására szolgáltak, de a büntetőjogi tartalmú rendelkezések közül a legfontosabbak szintén olvashatók már a korai kútfőkben.[2] A római jogban a büntetendő cselekmények két fő csoportba oszthatók: a magánjogias deliktumok és a közbűntettek (crimina), amelyek fontos eleme volt, hogy a bűncselekmények effajta ismérvét mindig törvény mondta ki. A közbűntetteket az állam üldözte, s körük az évszázadok haladtával egyre bővült. Több mint érdekesség, hogy például a lopás (furtum) eredetileg magánvétség volt, majd a császárkorban crimen lett belőle.[3] Szorosabb értelemben természetesen csak a jogi normák megsértésével kell foglalkoznunk, de a fentiek előrebocsátása nélkülözhetetlen annak megértéséhez, miért kapcsolódott az évszázadok során annyi vallási és erkölcsi szempont a büntetőjogi rendelkezésekhez, s azok alkalmazásához.

[2] Végigtekintve a Mediterráneum bő kétezer éves jogtörténelmén, három korszakra osztható a közösség által büntetendőnek ítélt cselekmények és az alkalmazott eljárásrend által karakterizált társadalmi reakció. A kezdeteket a vallási és erkölcsi parancsok által megkövetelt bosszú jellemezte. A másodikat nevezhetjük egyfajta magánjogias korszaknak, mert a sértő és a sértett fél közötti egyezkedés nyomán került megállapításra a rendszerint anyagi értékekben rögzített szankció (compositio). A harmadik korszak az állam megjelenésével vette kezdetét, s ez jellemzi napjaink büntetőjogát is. Ennek legfőbb vonása, hogy a büntetőjogi igazságszolgáltatást teljes egészében az állami intézmények gyakorolják. Megállapítható, hogy a büntetőjog máig tartó fejlődésének ez a közjoginak nevezhető büntetőjog a „főutcája”, s nem a különböző társadalmi csoportok, közösségek (rendek, városok) megszámlálhatatlan kiváltságból építkező, sajátos jogi szubkultúrája. A három korszak jegyei bár egy-egy időszak meghatározó vonásainak mondhatók, azonban legalább rejtetten, mindenkor jelen voltak, sőt napjainkban is kitapinthatók.

[3] A régi büntető jogszolgáltatás fontos, általános vonása volt a processzuális karakter. Ez azt jelenti, hogy a modern fogalmaink szerinti anyagi és alaki jog szabályai szinte kibogozhatatlan egységet alkottak, vagyis a büntetőjog tartalmát adó és az eljárás rendjét szabályozó normák nem különültek még el élesen egymástól. Ugyanakkor annyit még hozzá kell tenni ehhez a képhez, hogy a domináns mégis az eljárásjog volt, és az anyagi jog csakis a perjog megszabta keretek között létezhetett és fejlődhetett. A régi jogban az anyagi jog rejtve volt, annak szabályait és mibenlétét úgy kell kifejtenünk. Az eljárás rendjének mindinkább önálló szabályai az újkorban kezdtek kialakulni, egyszersmind önállósodni, Közép-Európában meghatározóan a német jog megfelelő szabályrendszerének (Inquisitionsprozess) alapul vételével. Az újkor jogfejlődésének felvázolása e tekintetben már jóval egyszerűbb, hisz e kor legfőbb specifikuma a jog világában is végbemenő racionális reflexió, melynek dogmatikatörténeti korszakhatára a XIX. századra esik, amikor a büntető anyagi és eljárásjog szabályai számára már önálló törvények készültek. Az újkor büntetőjog-története nagyrészt egybeesik a büntetőjogi kodifikációk történetével.

[4] Minden ősi társadalomban a büntetőjogi értékelés után kiáltó, legsúlyosabb sérelmek orvoslására, pontosabban megtorlására gyakorlatban volt a bosszú. Ez a vallási vonatkozásokat is hordozó, erősen becsületbeli ügynek tekintett és persze pszichikai szálakkal sűrűn átszőtt magatartásforma a sértett vagy hozzátartozói részéről gyakran terhes, de elvárt kötelesség volt. A „szemet szemért, fogat fogért” elv, latinos formájában a ius talionis a megsértett jogrend helyreállítását célozta, méghozzá abban az adekvátnak tűnő formában, hogy a bűnöst ugyanazzal a büntetéssel sújtja, mint amilyen jellegű bűntettet az elkövetett. Jellemzően: a gyilkost meg kell ölni. A bosszú eredeti formájában természetesen mindig a magánosok ügye volt, de az első államok törvényei között is bőven megtaláljuk azokat a rendelkezéseket, amelyek a magánszemélyek kezéből kivéve, a közhatalom feladatává tették a bosszú teljesen formális szempontokat követő érvényesítését. Az állami bosszú legismertebb példái Hammurapi óbabiloni uralkodó törvényeiből valók.

[5] A bosszú államilag gyakorolt formájának továbbfejlődése jelentette az egyik meghaladási irányt. Az állam kezébe letett igazságszolgáltatásban ugyanis garantálva volt legalább az elfogulatlanság, bár egy-egy nagy visszhangot kiváltó jogsértés alkalmával az indulatoknak a bírák sem tudtak ellenállni. Az archaikus büntetőjog sok tekintetben még a közösségi büntetőjog felelősségi szemléletének gyakran a bosszú gondolatával is egybekapcsolódó elvi alapján állt. Jól példázza mindezt egy hazai történelmünkből jól ismert eset, a Zách Felicián-féle bűntény megtorlása. A Zách nemzetségből való Felicián 1330. április 17-én kivont karddal rátámadt a visegrádi palotában éppen ebédelő királyi családra. A királyt csak megsebesíteni tudta, ám a gyermekeit védelmező Erzsébet királynénak négy ujját levágta. A gyorsan közbelépő személyzet, majd a testőrség Feliciánt azonnal felkoncolta, és végzett a közelben tartózkodó (a merényletben amúgy teljesen vétlen) fiával is. Leányát, Klárát csúnyán megkínozták, és valószínűleg szintén kivégezték. Az egy hónap elteltével az országbíró elnöklésével összeült világi előkelők alkotta bíróság ítélete az egész nemzetséget sújtotta: elrendelték a család harmadízigleni kiirtását, a rokonság távolabbi tagjait szolgaságra vetették és teljes jószágvesztést mondtak ki.[4] Az eset, a maga korában európai visszhangot kiváltó, elrettentő ítélettel együtt a felségsértés tényállására és megtorlására szinte iskolapélda, egyszersmind a bosszú továbbélésének is világos bizonyítéka.

[6] Az erős közhatalom megjelenésével arányosan húzódott háttérbe az egyéni igazságszolgáltatás (bosszú), és adta át helyét egy új vitarendezési formációnak, amit a vagyoni elégtételadás (kompozíció) rendszerének nevezhetünk. A kompozíciós rendszer sok évszázadon át sikeresen alkalmazott büntetőjogi modell volt. Mind az indogermán népek, mind magyar eleink alkalmazták a jogsértések elsimításának e módját. A társadalmi konfliktushelyzetek ilyetén való kezelése bölcseletileg lehet ugyan hibás, hiszen egy emberi élet, például a női tisztaság nyilván nem fejezhető ki pénzben vagy egyéb anyagi javakban. A tapasztalat azonban nagyon életszerű választ adott a súlyosan kiélezett emberi tragédiák kezelésére. Ennek megértéséhez legelőször is fel kell idéznünk azt a tényt, hogy csak a zsidó-keresztény antropológiai talajon álló közgondolkodás szerint számított ember és ember egyenlőnek – persze, szigorúan véve csak Isten előtt. Mégis, ez az attitűd szilárd alapot jelentett annak a gondolkodásnak a megerősödéséhez, hogy az ember nem lehet tárgy (miként az antik Mediterráneum kultúráiban a rabszolga res volt), s így büntetőjogi értékelésre váró esetekben sem kezelhető tárgyként, másként közelítve: „értéke” nem fejezhető ki ekvivalens módon anyagi javakban.

[7] A kompozicionális rendszer talaján álló jogi kultúrák azonban a maguk idejében még eléggé távol állottak a fenti megfontolásokat alapul vevő szemléletmódtól, mondhatni éppen ellenkezőleg gondolkodtak: ember és ember éppenséggel nem egyenlő, az emberi személyeknek számos nem büntetőjogi karakterű élethelyzetben kifejezetten volt ára (rabszolgaság, nővásárlás), és a pragmatikus tapasztalat is igazolta, hogy a pénz nagyon jó gyógyír tud lenni a bűncselekmény okozta, amúgy valóban lassan gyógyuló sebekre.

[8] Volt egy további fontos oka is annak, hogy a bosszút a vagyoni jóvátétel rendszere kiszorította a gyakorlatból. A vérbosszú által gyakorta elindított, láncreakciószerű megtorlások folyamatosan destabilizálták a társadalmat. Ez a körülmény mindaddig, amíg a racionális szempontok nem kerekedtek felül, folyamatosan gyengítették, sebezhetővé tették a közösségeket. A germán társadalmakban hamarabb, de a pusztai népek köréből érkező régi magyar társadalomban is felváltotta a bosszút a vagyoni elégtételadás rendszere. Ez utóbbi tekintetben a magyar fejlődés a nyugat-európaitól teljesen eltérő okok miatt fejlődött ebbe az irányba. Az eurázsiai sztyeppéken élő több száz nép ugyanis folyamatos fenyegetettséget jelentett egymás irányában, hiszen e térségben a hólabdaszerű struktúrában szerveződő birodalmak földindulásszerű gyorsasággal olvasztották be, alkalmasint semmisítették meg a meggyengült népeket. A szinte állandósult létbizonytalanságban optimalizálni kellett a társadalmak működését biztosító erőforrásokat, és minimalizálni a kockázatokat. A vérbosszú intézménye pedig folyamatos és súlyos kockázatot jelentett a közösségekre. Ennek gyökeres kitépésére vállalkoztak eleink, amikor a más népeknél is szokásban volt vérszerződésre lépve, a törzsek egymást jelképesen testvérré fogadták: testvérek között pedig tilos volt a vérbosszú.

[9] A kompozíciós rendszer jogtörténeti, morfológiai szempontból a magánjogias vonásokkal jellemezhető: világosan kitetszik ez a perjogi konstrukcióból is, hiszen jellemzően a sértő és sértett fél vagy jogutódai álltak egymással szemben. A kompozíció anyagi jogi jellegzetessége abban állt, hogy a bekövetkezett jogsértést vagyoni eszközökkel orvosolták, ami magát a bűncselekményt is dologiasította. Félreismerhetetlen jegye, hogy tisztán materiális szankciókkal operált. Kártérítési szemlélet talaján állt, vagyis a jogvita egyik legfontosabb, eldöntésre váró kérdése az volt, hogy megállapodjanak a jogsértéssel okozott kár mértékében. Ennek előfeltétele volt, hogy a felek kölcsönösen elfogadták a vagyoni elégtétel útján való kiegyezést. Külső közhatalomnak ebbe eredendően nem volt beleszólása. A fejlett közszervezetek, majd az állam megjelenésével rögtön nem tűnt még el a vitarendezés eszköztárából a kompozíció bevett gyakorlata. A vagyoni elégtételadásra épülő jogrend gazdag adattárát őrizték meg a germán népek jogkönyvei, az ún. leges barbarorum.

[10] Az európai jogi kultúrában az antik római hagyományokat részben és lassan átvevő, de kezdettől saját útján járó germán népek koraközépkori társadalmának jogrendjét (magyar szemmel nézve) kiemelkedő részletességgel foglalták össze azok a királyi törvények, amelyek az uralkodói akarat rendelkezései mellett bőségesen tartalmaztak a maguk korában még széltében érvényesülő népjogokat (Volksrechte) is. Ezek a cikkelyek megőrizték számunkra a kora-középkori germán törzsek büntetőjogi szokásrendjét is.[5]

[11] A legjelentősebb törzsek mindegyikének elkészült és fenn is maradt a jogkönyve, amelyekből egyértelműen kirajzolódik az az archaikus rend, amelyben a csekélyebbtől a súlyosabb felé haladva, minden jogsértésnek precízen meghatározott anyagi ellenértéke volt. Fő szempontnak az okozott „kár” számított, ami személy esetén a társadalmi státuszhoz igazodott, s ugyanez a megközelítés érvényesült az elkövetői oldalon, ha a közszabadoktól élesen különbözött a bűnelkövető joghelyzete. Általánosnak azonban az alábbi megfogalmazás volt tekinthető: „Ha valaki egy szabad embert haragból megüt, amit pulislacnak neveznek, egy solidust adjon.”[6] Az elkövetői oldalon tehát a „valaki” lényegében bárki lehetett, ami világosan mutatja, hogy a társadalom még döntően közszabadokból állt.

[12] A Lex Baiuvariorum rendelkezéseinek példáján is világosan tükröződik az a jogtörténeti korszak, amely a bosszút már maga mögött hagyta, de az állam által kisajátított büntető-jogszolgáltatás még nem vált egyeduralkodóvá, hanem a vagyoni elégtételadás számított a fő vitarendezési eljárásnak.[7] A büntetőjogi minősítés és a büntetés szempontjainak számos részletkérdésére választ adott a jogkönyv. Így a bírákat intette az igazságos ítélet meghozatalára, és érzékelhetők a szándékosság és a gondatlanság megkülönböztetésére irányuló törekvések. A gondatlan elkövetés és a véletlenül okozott kár között azonban nincs éles határvonal. Befolyásolta a szankció mértékét a sértett neme is, így a női sértettekért általában kétszeres megváltást kellett fizetni. Az elkövetés helye is releváns volt, mert templomokban, uralkodói székhelyen elvetett bűncselekmények erősebb védelmet élveztek. Hasonlóan súlyosabb megítélés alá estek a titokban, alattomban (éjjel) véghezvitt bűntettek is.

[13] Első királyunk, Szent István korából fennmaradt törvények megőrizték annak emlékét, hogy a XI. század elején hazánkban is még nyilvánvalóan a kompozíciós rendszerben zajlottak le azok a büntetőperek, ahol erre az uralkodó megadta a lehetőséget. A leginkább idevágó rendelkezés szerint a szándékos emberölésért is „csak” jóvátételt kellett fizetni:

Si quis accensus ira ac superbia elatus, spontaneum commiserit homicidium, sciat se secundum senatus nostri decretum, centum et decem daturum auri pensas. Ex quibus quinquaginta ad fiscum regis deferantur, aliae vero quinquaginta parentibus dentur, decem autem arbitris et mediatoribus condonentur. Ipse quidem homicida secundum institutionem canonum jejunet. [Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyföségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz ezüstpénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak, tízet pedig a bíráknak és a közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen.][8]

Az idézett törvényből látszik az is, hogy a jóvátétel összege a szimbolikus 100 ezüstpénz körüli, mely más archaikus népeknél is egyfajta „etalon” volt (araboknál: 100 teve, ógörögöknél: 100 ökör). A pénzen lényegében fele-fele arányban osztozott a sérelmet szenvedett családja és a királyi fiscus, a fennmaradó összeg az ítélő bíráké lett. A böjtölés előírása világosan utal az egyházi szemlélet és értékrend megjelenésére.

[14] Modern jogi szóhasználattal magánjogiasnak mondható jellegzetessége e jogvitarendezési módnak főként azt jelenti, hogy az egymással szemben álló felek perjogi tekintetben alkupozícióban vannak egymással. Ez nem is lehetett másként, hiszen túlnyomó közhatalommal rendelkező, elkülönült és a jogszolgáltatás igényével, pláne monopóliumával fellépő közszervezeti tényező még nem létezett. Az egymással szembeni, gyakran valamilyen kölcsönösséget is felmutató, de mindenesetre az egyik fél jogigényének érvényesítését célzó, nem a nyers erő igénybevételét alkalmazó vitarendezés során az egymással szembenálló felek szabályozott jogi küzdelmet folytattak egymással. Ennek részleteiről sincsenek sajnos közelebbi forrásaink, hiszen az eljárásrend alapvetően szóbeli volt, a hasonló fejlettségi fokon álló más társadalmak történetéből nyert ismereteink nyújthatnak némi támpontot. A formális bizonyítás során leggyakrabban alkalmazott eszközök az eskü és az istenítéletek voltak.

[15] A formális bizonyítás azt jelentette, hogy a perbe vitt felperesi és alperesi állításoknak nem a valóságtartalmát, hanem hihetőségét, hitelességét mérlegelték, tehát puszta formai szempontok alapján dőlt el a jogvita. A pereket leggyakrabban eskükkel döntötték el, amelyeknek sokféle változata alakult ki és terjedt el. Kiemelkedően fontos, és még évszázadokkal később is alkalmazott formája a megvádolt (alperes) által tehető tisztítóeskü volt, amelynek érvényes és alkalmasint másokkal támogatott letétele után az alperes szabadulhatott a perből. Az alperes és a felperes mellett számosan felléphettek eskütársként, ami a hűbérjogi rendszerben a vazallusoknak elemi kötelességük is volt. A Szász tükör (más középkori kútfők mellett) bőven tartalmaz rendelkezéseket a különböző eskük tartalmi és formai előírásairól.[9]

[16] Az istenítéletek (ordáliák) voltaképpen a másként, például eskükkel el nem dönthető esetekben kerültek gyakorta alkalmazásra. Az a hiedelem állt a háttérben, hogy a mindenható és mindent tudó Isten az igazság pártján áll, és az ártatlan védelmére kel. Abszurd helyzetek megkonstruálásán keresztül gondolták megnyilatkozását „tetten érni” a kinyilvánított isteni álláspontot, amely helyzetek interpretációja néha egészen meglepő volt. Az egyik gyakran alkalmazott istenítélet volt a hidegvízpróba, melynek során az arra ítélt személyt összekötözve egy mély vízbe eresztették alá, s csak bizonyos idő elteltével emelték ki. Ha még életben volt, az a bűnösségére utalt, mert úgymond nem fogadta be a víz. Ha megfulladt, ártatlannak nyilvánította a bíróság… Megjegyzendő, hogy ez a középkori istenítélet mint bizonyítási eszköz (tehát nem perdöntő intézmény), az ún. „boszorkányfürösztés” visszatért a koraújkori boszorkányperekben, így a nevezetes szegedi „pörben” is.[10]

[17] A kereszténység felvételével újfajta szemléletmód kezdett lassan teret hódítani az európai büntető igazságszolgáltatásban. Ennek a paradigmaváltásnak talán legfontosabb vonása az egyéni felelősség elvének középpontba kerülése.

[18] Az archaikus büntetőjog sok tekintetben még a közösségi büntetőjog felelősségi szemléletének gyakran a bosszú gondolatával is egybekapcsolódó elvi alapján állt. A fentebb már említett Zách Felicián-féle eset jó példa a kollektív felelősség jelenlétére is az egykorú társadalmi, politikai közgondolkodásunkban. A királyi családra fegyverrel támadó személy közeli rokonságának kiirtását elrendelő királyi ítéletlevél azt a tényt őrizte meg számunkra, hogy a régi felfogás szerint egy családfő nemcsak a maga személyében volt felelősségre vonható, hanem cselekedetével gyászba boríthatta egész rokonságát is. Amiként egy hatalmas jóvátételi összeg előteremtése is bizonyára gyakran a rokonság egészének anyagi áldozatvállalását követelte meg, úgy kivételes esetekben akár vérükkel is osztozniuk kellett egy rokon súlyos megítélés alá eső cselekedetéért.

[19] E szemlélet ellenében lépett fel az egyház, amely a középkor évszázadaiban a maga értékrendjével határozottan állást foglalt az individuális jogi, benne a büntetőjogi felelősség általánossá válása mellett. Más megközelítésben azt is mondhatjuk, hogy az erősen eredményorientált tett-büntetőjog helyére mindinkább a tettes-orientált büntetőjog lépett, amely folyamatban az elkövető személyének vérségi kapcsolatrendszere egyre inkább kívül került a büntetőjogi felelősségre vonás hatókörén.

[20] A vérdíj a forrásokban igen gyakran említett jogintézmény, fejlődéstörténete pedig több mint tanulságos: kiválóan szemléltethető rajta a keresztény jogrend megőrző, egyben átalakító hatása. E jogintézmény egyike legősibb jogintézményeinknek, amely a magyarországi rendi korszak végéig fennmaradt, igaz, fokozatosan csökkenő jelentőséggel.

[21] Az elnevezés maga egyszerre tekinthető fordításnak, és sajátos magyar fogalomnak. A germán wergeld szó a népjogok korából való, jelentése: az ember (= férfi) ára. Azt a jóvátételi összeget értették alatta, amelyet szabad férfi megöléséért kellett fizetni. Mivel az emberi élet kioltása és a vele kapcsolatos jogi procedúra érthetően szimbolikus karaktert is hordozott, leggyakrabban ez a számszerűségben is megnyilvánult: nemcsak magas értékkel, hanem kerek összegekkel (100 ökör, tinó, teve) is igyekeztek kifejezésre juttatni az eset kimagasló jelentőségét. A germán nyelvi és tartalmi párhuzamok mellett, attól függetlenül, a magyar nyelv világában is értelmezhető e kifejezés, éspedig teljesen megegyező tartalommal. A vér díja az emberi élet díja, ára volt, s hogy a „vér” szó az élet szimbolikus kifejezésére is szolgált, azt nem kell külön hangsúlyozni. Jogtörténetileg a fő kérdés: kinek az életére vonatkoztatták ezt a jelentős vagyont?

[22] Werbőczy István korára (a XVI. század elejére) már régóta megszilárdultak a rendi jogintézmények Magyarországon, közte a vérdíj rendi értelmezése is. Eszerint a vérdíj lényegében fejváltságot, azaz váltságdíjat jelentett. A „gyilkosok becsüje” (aestimatio homicidarum) fordulattal adták vissza a régebbi fordítások, de tudnivaló, hogy a gyilkosság alatt nem feltétlenül nyilvános gonosztettet értettek, hanem modern terminológiánk szerint inkább csak szándékos emberölésre kell gondolnunk. Ez az értelmezés teljesen megfelel a keresztény jogrend filozófiájának: a gyilkos szorul rá arra, hogy bűntettével eljátszott fejét megváltsa. A halott embernek nincsen ára, hiszen lelke halhatatlan és megtért Teremtőjéhez, holtteste pedig nem lehet semmiféle alku tárgya. Werbőczy korában azonban még élhetett az az ősi gyakorlat, amely pontosan e fordított szemlélet talaján állt. Ez volt a kompozicionális rendszer, amely a kártérítési elv szempontjait érvényesítve bizony a holt ember értékét latolgatva szült vagyoni elégtételt. A Tripartitum szerzője mintegy tűnődve vetette papírra e sorokat:

Nonnulli tamen dicunt; homagium, pretium esse hominis perempti: licet absurdum sit ita dicere. Nam mortuus nullo pretio redimi et a mortuis suscitari potest. Sed homicida, ne talionem subeat, ut caput suum, et non illius, quem peremit, redima, necesse est. [Mindazáltal némelyek azt mondják, hogy a homagium a megölt embereknek a díja; jóllehet ezt úgy mondani képtelenség; mert a halottat semmi ágon sem lehet megváltani és halottaiból föltámasztani. Hanem a gyilkosnak kell saját fejét megváltania, hogy forbátul meg ne öljék és nem azért, a kit az megölt.][11]

A vérdíj eredeti jelentése tehát a 16. század elején még bizonyos fokig tudott volt, talán egy előttünk ismeretlen körben gyakorlat is lehetett, s fejtörést okozott Werbőczynek, mert oka volt annak, hogy törvénynek szánt művébe belefogalmazta a fentieket.

[23] A vérdíj mértéke a rendi korban az országos rendi álláshoz igazodott. Ez részint bizonyos mértékbeli, részint jogföldrajzi szempontokat fejezett ki. A rendi korban a vérdíjat a bűnelkövető személy rendi állásához mérték, vagyis minél előkelőbb rendi pozíciót élvezett valaki, annál magasabb volt a vérdíja. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezeket a különböző összegekben megnyilvánuló eltérést a jogsértő oldalán vették tekintetbe, vagyis a magasabb társadalmi presztízsű bűnösnek kellett magasabb vérdíjat fizetnie. Ez felelt meg a keresztény felfogással is kapcsolatban álló rendi szemléletnek: a magasabb rendi állású személynek drágább az élete, ha egy súlyos bűnnel mintegy eljátssza fejét, azt csak magasabb összeggel válthatja meg. Más szóval: az előkelőbb személy ugyanolyan tárgyi súlyú bűntette nagyobb súllyal esik a latba, súlyosabb beszámítás alá esik. A bibliai értékrend köszön vissza: akinek sok adatott, attól többet várnak el… A legmagasabb rendi állásúak a grófok, bárók voltak, az ő vérdíjuk 400 forint volt, az ún. országos, tehát kis- és középbirtokos nemesek vérdíja 200 forintra rúgott, Erdély nemeseinek vérdíja ennek a fele, 100 forint volt, Horvát-Szlavónország kiváltságoltjai pedig 66 forintot „értek”.

[24] A koraújkorban, ami Magyarországon javában a rendiséggel volt egyjelentésű, a vérdíj még gyakran feltűnt a bírósági ítéletekben, de eredeti értelme már teljesen elhomályosult, és lényegében csak egyfajta, a rendes szankció mellékbüntetésének tekinthető pénzbeli büntetést értettek alatta.

[25] Az európai jogfejlődés egyik fontos vonása volt a rendiség. A társadalom hasonló élethelyzetű és főként azonos jogállású tagjainak nagy társadalmi csoportjai voltak a rendek, s ez a rétegződés a büntetőjogban is világosan tetten érhető. Miként Európa nyugati országaiban, hazánkban is megfigyelhető, hogy a kiváltságolt osztályok (a papság, a nemesség és szűkebb körben: a polgárság) közös státusjegyei markáns büntetőjogi karaktert hordoztak.

[26] A középkori magyar társadalom első királyunk, Szent István óta elkötelezte magát a nyugati típusú keresztény társadalom és jog építése mellett. A hűbériség jogviszonyainak kifejlett rendszere hazánkban nem alakult ki, de a rendi struktúrák már minden lényeges attribútumaikban megfigyelhetők. Ezért a régi, lényegében a XIX. század közepéig megszakítás nélkül élő jogi tradíció európai összehasonlításban is általánosnak mondható jegyeket hordozott – természetesen számos magyar sajátossággal ötvözve.

[27] A magyar nemesi rendi büntetőjog kategóriáinak kialakulása nagyjából egyidős magával a nemesi renddel, és a megkülönböztetett nemesi jogállás megszűnésével, a XIX. század második felében el is enyészett. Forrásaink szerint a XIV. századtól, kivált az 1351. évi törvényektől kialakultnak tekinthető e rend mind közjogi, mind magánjogi vonatkozásaiban. A nemesi rend az ország szabad, világi birtokosainak jogi közössége, politikai érdekszövetsége volt. Az életmódban is látványosan megnyilvánuló nagy vagyoni és politikai különbségek dacára sikerült a jogi garanciák területén azt a közös platformot megtalálni és megfogalmazni, amely az una et eadem libertas elvében nyert közismert megfogalmazást, és amelynek nagyon markáns összetevői voltak a büntetőjog területén érvényesülő szabadságok. Fontos tudni, hogy a nemesi rend a maga kiváltságait a kor egyetemes kultúrnyelvén (azaz latinul) rendre a szabadság (libertas) szóval illette, s nem az egyházi rendet megillető különjogokra használt privilegium kifejezést használta.

[28] Ez a rendi büntetőjog arra az öntudatra épült, hogy a nemesi rend tagjai személy szerint leszármazottai és így örökösei a honfoglalók hajdanvolt szabad társadalmának, amelyen belül felettes bírói közhatalom (feltehetően valóban) nem létezett, a jogvitákat az érintettek maguk intézték el. Már az Aranybullában is olvasható az a jogigény (ott még csak királyi szolgákról volt ugyan szó), hogy nemes ember felett csak a király ítélhet. A nemesség közjogi felfogásában ugyanakkor király és nemesség egymással fogalmilag komplementer viszonyban álltak: nemessé csak a király, királlyá csak a nemesség tehet:

Neque enim princeps, nisi per nobiles eligitur, neque nobilis, nisi per principem creatur, atque dignitate nobilitari decoratur. [Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.][12]

Egyedül a király idézhette tehát bírói széke elé a nemes embert, de megfordítva is igaz volt: a nemesnek jogában állt panaszával a királyhoz fordulni. A nemesi renden belül egy gondosan felépített jogszolgáltatási autonómia működött, amely szervesen illeszkedett a középkori jogrend személyi alapon disztingváló világába. A nemesi rendi büntetőjog intézményei tehát szabály szerint csak azokra a jogvitákra voltak érvényesek, amelyekben mindkét fél nemesi jogállású volt.

[29] A nemesi rendi büntetőjognak nem alakult ki semmiféle rendszerezett jogelmélete. Ez nem meglepő, hiszen effajta jogág más rendek jogi kultúrájában, normarendszerében sem különült el. A modern értelemben vett büntetőjog az újkori Európa jogtudományának terméke. Az antik római jog ugyan kidolgozott számtalan olyan jogintézményt, amely a polgári büntetőjognak is sajátja, ám a középkorban ezek az ismeretek rejtve maradtak, a társadalmi realitás nem is indokolta és nem is igényelte az ókori normák adaptálását. Az újkori fejlődés pedig a maga útján haladt, s bár ez az egyetemeken kifejlődött tudós-jog nemcsak ismerte, hanem bizonyos mértékig épített is a jusztiniánuszi jogra, egészében mégis autonóm módon bontakozott ki.

[30] A középkori büntetőjogunk összefoglalását is adó Tripartitum (Hármaskönyv) szemlélete, szóhasználata és a nevesített intézmények eligazítást adnak arra nézve, miként próbálták eleink számba venni a büntetőjogi szabályozás alá vont eseteket. Megállapítható, hogy általános büntetőjogi alapelvekről szó sem esik, lényegében csak a legfontosabb tényállások szerepelnek Werbőczy nagy művében. Összefoglalóan három közös vonás emelhető ki:

• A Tripartitum egészének nagyon határozott magánjogias karaktere van, s ehhez illeszkednek a büntetőjogi passzusok is. Másként fogalmazva: amikor büntetőjogi jogszokásról ír Werbőczy, akkor döntően azokat említi, amelyeknek szoros kapcsolata van magánjogi tradíciókkal, és ezt a kapcsolatot természetesen részletesen ki is fejti. Így a nemesi magánjoggal közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban álló jogsértések nagyjából tárgyalásra kerülnek, de a nyilvános gonosztettekről alig esik említés. Ez logikus ugyan, hiszen azok elkövetői tipikusan nemtelenek voltak, ugyanakkor nagyon sajnálatos, mert jól tudjuk, hogy az újkori büntetőjog ezen a vonalon, a közjogi büntető törvénykezés szélesítésének útján haladt; nagyon hasznos lett volna számunkra, ha Werbőczy a közbűntettek elleni fellépésről is részletes adatokat szolgáltat.
• A Tripartitum további jellemzője a processzuális szemlélet. Werbőczy elsősorban gyakorló jogász volt, nem „szobatudós”, így nagyon érthető, hogy perjogi fogalmakban gondolkodott. Nagy műve perdöntő jogtörténeti bizonyíték arra nézve, mennyire igaz a tétel: az anyagi jog bölcsője a perjog volt.
• Végül kiemelendő a büntetőjogi szabályok bizonyos csoportosítása. A Hármaskönyvön belül egzakt, önálló fejezetet ugyan nem kaptak, eléggé szétszórtan lelhetők csak fel, annyi azonban igaz, hogy Werbőczy törekedett bizonyos kategorizálásra. A csoportosítás kézenfekvő, nagyon praktikus módját választotta: a cselekményeket a büntetések felől közelítette meg, és az egyazon szankcióval fenyegetett tényállásokat sorolta egy csoportba. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy „egy kalap alá” kerültek teljesen különböző magatartásformák pusztán a közös szankció okán. A megközelítés gyakorlatiassága azonban nem vitatható: mind jogalkalmazói, mind elkövetői oldalról nézve kétségtelenül ez volt a legfontosabb szempont.

A középkori jog tehát bűncselekménycsoportokban gondolkodott, amelynek elvi alapja a közös szankció, s hozzátehetjük, az azonos perjogi bánásmód volt. Megkönnyítette a dolgot, hogy bár a szankciók taxációja elvben nem létezett, a magyar nemesi rendi gyakorlatban mégis kialakultak bizonyos típusok, amelyek relatív homogenitása önmagában is rendi kiváltsággá szilárdult. Így például a halálbüntetést, ha alkalmazásra került, csakis pallossal lehetett végrehajtani, mert másféle halálnem súlyosan sértette volna a nemesi önérzetet. Hasonló megfontolásból a testfenyítő büntetésektől eltekintettek, mert azok szintén dehonesztálók voltak.

[31] Werbőczy nagy művét lényegében perjogi kategóriákban írta meg. Olyan címet például hiába keresünk a Tripartitumban, amely a nagyobb hatalmaskodás tényállásait rögzíti. Megtaláljuk persze e szabályokat, de ilyen titulus alatt: De sententiarum speciebus; ac diversitatibus et executionibus (Az itéletek fajairól, különféleségéről és azok végrehajtásáról).[13] Lényegében az ítéletek súlya és tartalma együttes szempontjai alapján különböztetett jogunk nagyobb és kisebb ítéletek között; utóbbi esetén tipikusan valamilyen vagyoni szankció került kiszabásra, előbbinél viszont az alperes feje is kockán forgott. Az ítéleteknek a perbeli funkció szempontjából két fajtája volt: közbenszóló (sententia interlocutoria) és végítélet (sententia definitiva). Ehelyütt csupán az utóbbival, a pert lezáró érdemi határozattal foglalkozunk.

[32] Nagyobb ítéletnek (sententia maior) hívták a hűtlenségi, a főbenjáró, a becstelenségi ítéletet és azokat, amelyek 100 forintot meghaladó összegű bírságra szóltak. Ehelyütt bővebben a nemesi rendi büntetőjogot leginkább jellemző, anyagi jogi szempontból a nagyobb hatalmaskodás tényállásainak elbírálása után hozott ún. főbenjáró ítélettel foglalkozunk.

[33] A nagyobb hatalmaskodást tehát főbenjáró ítélettel (sententia capitalis) büntették, amely fő- vagy jószágvesztéssel járt. A két szankcióelem egymással vagylagos viszonyban állt, tehát ha az egyik kiszabásra került, a másikat nem lehetett végrehajtani. De még tovább mehetünk, mert kettőjük között nemcsak alternativitás, hanem sorrendiség is érvényesült. Szabály szerint ugyanis a fejvesztésre csak mint ultima ratio került sor, a felek mindenekelőtt vagyoni elégtételben kellett, hogy megállapodjanak; leginkább azért, mert ezt diktálta a józan célszerűség. Úgy is mondhatnánk, hogy a fejvesztéssel való fenyegetés adott igazi tétet a perbeli egyezkedésnek. Felperes és alperes között nemcsak a per folyamán, hanem még az ítélet meghozatala után is mód volt a vagyoni elégtételben való megállapodásra. Azt írja Werbőczy, hogy az elítéltet fogságban tartó bíró előtt még három nap állt rendelkezésre a felek közötti egyezség céljából. Ha ez a határidő is eredménytelenül múlt el, sor kerülhetett a fővesztésre. Ezt a Tripartitum szerint a felperes hajthatta végre, aminek a valóságtartalma erősen kétséges, mert a XVI. század elején nemigen tudunk effajta magán-kivégzésekről. Ez inkább a bosszú és a kollektív felelősség akkorra már réges-rég elavult intézményeit juttatja eszünkbe. Lehetséges, hogy Werbőczy itt a régi jogszokással inkább csak súlyt, komorabb árnyalatot akart adni a főbenjáró ítéletnek, mintsem a tényleges joggyakorlatot rögzítette. Ha azonban a fővesztésre bármi módon, de sor került, a „jószágpusztítás” természetesen elmaradt.

[34] A tipikusnak mondható vagyonvesztés végrehajtása nagyon figyelemreméltó: a pervesztes jószágai nem a koronához kerültek, hanem a vérdíj és a vagyon harmadrésze a felperesre szállt, kétharmada pedig a bírót illette meg. Fontos további szabály volt, hogy ez a vagyon is visszaváltható volt az alperes fiai és osztályos atyafiai által, ún. közbecsű értékben. A kiváltásra az ítélet kimondásától számított egy év és egy nap állt rendelkezésre, addig a birtokok bírói zálogban voltak. Gyakori volt, hogy az elítélt osztatlan nemesi birtokközösségben élt. Ilyenkor osztályt kellett kérni, s az ítélet hatálya csak a többiekétől elkülönített osztályrészre terjedt ki. Lényeges joghatósági szabály volt, hogy az ország nagybírái által hozott ítéletek csak a magyarországi birtokokra vonatkoztak, az erdélyi vajda ítéletével pedig csupán erdélyi jószágokat sújthatott.

[35] Kisebb ítéletet (sententia minor) mondtak ki – mondhatni kizárásos alapon – azokban a bűnesetekben, amelyek nem estek nagyobb ítélet hatálya alá. Pozitíve fogalmazva: a kisebb hatalmaskodásban, nyelvváltságban és bírságos bántalmazás miatt elmarasztaltakra mondtak ki ilyen elnevezésű ítéletet. A szankció mindig pénzbeli volt, és nem haladta meg a fél vérdíj mértékét.

[36] Mint arra fentebb történt utalás, a Werbőczy-rögzítette mederben haladó magyar büntető szokásrend nem az elkövetési magatartás főbb, közös jegyei alá szedte „csokorba” az egyes bűntetteket, hanem a jogkövetkezmények alapján klasszifikált.

[37] A hűtlenség, pontosabban a hűtlenség bélyege (nota infidelitatis) volt az első és legfontosabb bűncselekménycsoport. Az elnevezés egyértelműen utal a hűbéri joggal való kapcsolatra, jóllehet Magyarországon a hűbériségnek az a jogilag precízen kidolgozott rendszere sohasem fejlődött ki, ami annyira jellemző volt Európa nyugati társadalmainak viszonyaira. Hazánkban a hűtlenség elnevezés és az általa jelölt bűncselekménycsoport akkor jelent meg, amikor már erősen eldologiasodott e magatartásforma, és mindinkább a tágan értelmezett állam elleni jogsértéseket értették alatta. A hűtlenség ezzel a tartalommal lép elénk a Tripartitum lapjain is.

[38] A kifejezés eredeti értelme tehát a hűbéri jogból érthető meg: a hűbérúr és vazallusa közötti kapocs, a rendszerint esküvel is megerősített hűség megsértését jelentette. Ez volt a korai középkor társadalmában az elkövethető legnagyobb bűntett, hiszen a hatalmi struktúra „kötőanyagát” támadta, és így a feudális állam stabilitását veszélyeztette. A hűség ekkor szigorúan interperszonális jellegű volt, azaz két személy közti sokrétű, gazdag kapcsolat pecsétje. Mivel az írásbeliség eleinte nagyon alacsony szinten állt, szó sem lehetett e reláció írásos vetületéről, bár a fejlődés magasabb szintjén már ez is megjelent és széles körben elterjedt. A szóbeliség korában tehát az esküvel megpecsételt, ünnepélyes ígéretek rendszerére épült az államo(cská)k rendezett léte, nagyon érthető tehát, hogy a kimondott szót komolyan vették és alkalmasint szigorúan szankcionálták.

[39] Nagyon lényeges fejlődéstörténeti változás, hogy míg a feudalizmus ideálisan kölcsönös viszonyai között a hűségsértést bármelyik fél, tehát az úr is elkövethette, a rendiség korában, mire az eldologiasodás jellemzővé vált és a bűncselekmény tárgya már csak az uralkodó és a fiktív állam lehetett, a kölcsönösség elenyészett, és gyakorlatilag hűtlenséget már csak a hajdankori vazallusok utódai, a rend tagjai követhettek el. A rendi állam a hűbéri állam egyenes jogutódja, s mi sem volt természetesebb, mint hogy az uralkodók kisajátították maguknak az egykori hűbérjogok szinte teljességét. A hűbérúrt megillető jogok örököseként az uralkodó, esetünkben a magyar király, magát mindinkább az állammal azonosította, és a rendiség kifejlett korában a személyes elem már majdnem teljesen háttérbe szorult az állam ellen irányuló cselekmények gyorsan bővülő köre mögött.

[40] Általános európai jelenség volt a rendiség korában, hogy az uralkodók folyamatosan bővítették a hűtlenség (felony stb.) tényállásainak körét. Ezzel ugyanis több legyet ütöttek egy csapásra: hangsúlyozták főhűbérúri pozíciójukat, fokozták a közbiztonságot és növelték az állami bevételeket. A középkorban e téren a legvégsőkig elmentek, az újkorban már inkább a hűtlenségi esetek számának csökkentése figyelhető meg. Ugyanez a helyzet hazánkban is. Werbőczy idejére már több tucat elkövetési magatartást soroltak a hűtlenség esetei közé, és ezek számát csak nagyon lassan sikerült apasztani. Nagy eredménynek számított, amikor 1723-ban e bűncselekmény-variánsok számát tízben állapították meg.

[41] A hűtlenségi esetek számának gyors gyarapodása azt is jelentette, hogy természetesen egy sor olyan cselekményt is ide soroltak, amelynek elkövetője nem kizárólag a nemesi rend definitív tagja lehetett: csak példaként említem, hogy az oklevél-hamisítást az amúgy általában analfabéta nemesek közül aligha követhette el bárki is, szemben azokkal a nemtelen (= nem nemes) nótáriusokkal, akik az írás-olvasás tudományának birtokában lévén, e bűntett gyakori elkövetői voltak. Más kérdés, hogy ha birtoktalanok voltak, szankcióként nem volt elkobozható fekvő jószáguk – ez a lehetőség azonban fennállott a birtoktalan nemesek esetében is, akiknek száma a középkorban még elég csekély volt, az újkorban azonban látványosan megnőtt. Elmondható, hogy a nemesi rendi büntetőjog intézményei közül a hűtlenség kimagaslik a’ tekintetben is, hogy az eldologiasodás folytán legmesszebb ment az elkövetői körben a nemesi renden kívül állók befogadásában, így a közbűntettek mellett a modern kori büntetőjog megalapozásában is jelentős szerepet játszott.

[42] A hűtlenség általános szankciója közismert volt: fej- és jószágvesztés. A büntetés két eleme konjunktív kapcsolatban állt egymással, tehát nem lehetett szó vagylagosságról. A bűnösnek halálbüntetéssel és teljes vagyonvesztéssel kellett számolnia. Legalábbis de jure; de facto ugyanis némileg más volt a helyzet. A halálbüntetés végrehajtása alól a király kegyelmet adhatott, a jószágpusztító szankcióelem azonban rendre érvényesült. Különösen így volt ez a Habsburg-korszakban, amikor a (mai szóhasználattal élve) koncepciós perek alig titkolt célja az udvari kincstár feltöltése, kegyencek birtokhoz segítése, és nem utolsósorban a politikai ellenfelek elnémítása, megfélemlítése volt. Olykor a fővesztés tényleg elmaradt, de a jószágvesztés szinte soha. Köztörténetileg talán a fejvesztéssel kapcsolatos fejlemények érdekesebbek, a jog intézménytörténeti szempontjából nézve azonban a jószágvesztés kérdése érdemel több figyelmet.

[43] A hűtlenségi ítélet személyi hatálya látszólag egyértelmű: a hűtlenségi tettel vádolt személyében lakol, a bűntettben részt nem vettek, legyenek akár rokonok, természetesen nem. Ez elvszerűen megfelel az 1231. évi XXV. törvénycikk szerinti személyes felelősség elvének, de tudjuk, hogy akadt azért kivétel. Ennek talán legismertebb példája a Zách nemzetségbeli Felicián fentebb már említett esete, akit halálra már nem kellett ítélni, mert a merénylet helyszínén tartózkodó szolgák rögtön fölkoncolták, de a fennmaradt ítéletlevélben a teljes közeli rokonság és harmadíziglen a távolabbi rokonok kiirtását elrendelték (= kollektív felelősség).

[44] A hűtlenségi ítélet időbeli és tárgyi hatálya jóval bonyolultabb kérdés. Bizonyos, hogy az ítélet jogereje a hűtlenségi cselekmény elkövetésének pillanatára tekint vissza, hatálya onnan számított. Ez a tény tehát személyi és tárgyi szempontokat vet fel: mi a jószágvesztés alá eső vagyon és mely személyi kört érint? Az elkobzás alá eső vagyon a bűnös mindenféle jogi természetű ingó és fekvő jószágára kiterjedt, tehát szerzeményi, ősi és adománybirtokára egyaránt. A királyra de jure visszaszállt birtokokra adományt lehetett kérni.

[45] A személyes felelősség elvszerű érvényesülése azt kívánta, hogy a cselekmény elkövetése pillatára visszavetítetten kellett megállapítani az elítélt vagyoni állapotát; ez az osztatlan birtokközösség gyakori állapotára nézve annyit tett, hogy osztályt (divisio) kellett tartani, és a fiscusra csak a bűnös vagyona szállt. Werbőczy azonban felhívja a figyelmet arra, hogy lényeges különbség van azon fiak között, akik már éltek a hűtlenség elkövetésekor, s az utószülöttek között. Az előbbi személyi körbe tartozó figyermekek ugyanis osztoznak az atyát sújtó szankcióban, tehát nem érvényesülhet örökjoguk; a hűtlenségi cselekmény elkövetése után születettek ellenben teljes joggal örökösödnek az atyai jogokban – feltéve, hogy atyjuk királyi kegyelmet nyert.

Filios tamen intellige jam natos, et non nascituros. Nam post paternam condemnationem: seu labe infidelitatis ejus innodationem filii nascituri; in juribus paternis (si gratiam regiam et dominium adhuc bonorum suorum paternorum consecutus fuerit) merito, riteque succedunt. [Azonban értsd itt már a született fiakat és nem azokat, akik azután születnek. Mert az atyának elmarasztalása és a hűtlenség vétkébe bonyolódása után született fiak az apai jogokban (ha atyjok a király kegyelmét s még jószágainak uralmát is megnyerte) teljes joggal örökösödnek.][14]

[46] A királyi kegyelem birtokjogi hatálya tehát azt jelenti, hogy azáltal az utószülöttek öröklési joga feléled, de a korábban születetteké semmiképpen sem. Azok (és más nemzetségi atyafiak) az elmarasztalttal a kölcsönös öröklési állapot helyreállítása érdekében egymás közt újabb szerződéseket kellett, hogy kössenek, s ezekre királyi jóváhagyást nyerjenek.

[47] A továbbiakban a magyar rendi büntetőjog leggyakoribb tényállásait vesszük számba. A hűtlenségnek tekintett cselekmények pontosan definiált taxációja a középkorban nem alakult ki, de kiindulási alapul bátran elfogadható a Tripartitum-féle felsorolás (Trip. I. 14.). Tartalmuk, pontosabban (ma így mondanánk:) a veszélyeztetett jogi tárgy alapján e bűncselekményeket az alábbi módon csoportosíthatók.

[48] Kétségkívül a felségsértés (crimen laesae maiestatis) az első és a hűtlenség eredeti jelentésére legközvetlenebbül utaló magatartásforma. Elköveti, aki a király személyére kezet emel, fegyverrel vagy méreggel életére tör, avagy erőszakkal behatol abba a házba, ahol a fejedelem tartózkodik. A védett alanyi körbe tartozott természetesen a király személyén kívül annak családja is, bár a közelebbi személyi kör már bizonytalan. E tényállásra lásd fentebb a Zách Felicián-féle esetet. Ide vonható a Hunyadi László-féle eset is, akinek kivégzése jogi hátterét illetően az elmarasztalás jogcíme szintén a felségsértés volt, hiszen Cillei Ulrik lekaszabolása idején a nándorfehérvári vár vendége volt az oda látogató király, így a király tartózkodási helye megalapozhatta az egyébként nyilvánvalóan rosszhiszemű jogi értékelést.

folytatás:

https://ijoten.hu/szocikk/buncselekmeny-es-buntetes

Internetes Jogtudományi Enciklopédia