MERÉNYI KÁLMÁN

A házasság (család) büntetőjogi

védelmének történeti fejlődése

Magyarországon

Bevezetés

A házasság (család) válsága — a családi konfliktusok — a XX. században

különösen kiéleződött, általánossá vált és a II. világháborút követően

világméretűvé eszkalálódott. A házasságon belüli nézeteltérések, összeütközések

nem kizárólag legújabbkori történelmünk produktumai, sajátosságai, hanem hol

lappangóan, rejtve, hol nyíltan végigkövetik ezen együttélési forma minden

szakaszát a kezdeti időktől napjainkig. A II. világháború közel ötvenmillió

áldozata, a hadifoglyok milliói, az elszakított családok, szétrombolt otthonok

százezrei, a "mának élés", a morális értékek degradálódása a családmodell

alapjait ingatta meg. A családok kevésbé zártak és a nők tömeges munkába

állásával a családnak a külvilággal való rendszeres kapcsolata is nyitottabbá vált.

Megnőtt azoknak a családi konfliktusoknak a száma is, amelyek kritikus mértékű

összeütközésekhez vezetnek és feloldhatatlanná válnak. A felgyorsult társadalmi

változások módosították a család eltérő funkciójának jelentőségét és súlyát,

olyan kívánalmakat, elvárásokat hoztak felszínre, amelyek a családtagoktól

állandó dinamikus együttes fejlődést követelnek. Ez olyan igény, amelyeknek a

családtagok, főleg a házastársak jelentős része nem tud eleget tenni, és amelynek

következtében a konfliktusok száma gyarapodik, a válások száma nagymértékben

emelkedik. Magyarországon 1989. évben a válások száma 24.952 volt; a

megkötött és megszűnt házasságok között a különbség — 22.839; 1000 lakosra

2,4, 1000 fennálló házasságra pedig 9,6 válás jutott. Az összes házasság közül —

szintén 1989. évben — 36,7%-ban nem volt gyermek. A családban élők aránya a

népességnek 83,8%-a volt. A gyermekek 10,4%-a az anyával, 2,2%-a pedig csak az

apával élt ún. "csonka" családban együtt.

Az előzőekben vázoltak is nagymértékben közrehatottak abban, hogy —

a legújabb kximinálstatisztikai adatok szerint — az ismertté vált összbűnözésen

belül a fiatalkorúak aránya az elmúlt öt évben minden alkalommal meghaladta az

összes elkövetők egytized részét; a részvétel 1990-ben 1,9% volt, amely a

fiatalkorú népesség másfél százalékát jelenti. Gyermekkorúaknái — szintén 1990-

ben — a kapott érték 4,6%.

s

I.

Az Árpádházi királyok decrétumaitól az első kodifikációs tervezetig

Az ősi — a királyság korát megelőző — államszervezetben. meglévő

büntetőjog mibenlétéről, alapelveiről és szabályairól írott emlékezéseink nem

maradtak fenn.

A krónikák hiányos és nem egészen pontos adataiból kitűnően az állam,

a "nemzetegész" ellen irányuló bűncselekményeket, a nemzetgyűlésen választott

bírák által a nemzet torolta meg, kiközösítve az elkövetőt, kizárva a közbékéből,

amelynek következménye az egyén fizikai megsemmisítése (megölése),

rabszolgának való eladása volt.1

Az Árpádházi királyok korából származó törvények, dekrétumok a

szemérem elleni bűncselekmények között — a paráznaság, a nemi erőszak és a

norablás mellett — pönalizálták a házasságtörést-és a kettős házasságot (bigámia)

is.2

^Igen szigorúan büntette Szt. László törvénye a házasságtörés

cselekményét. A korabeli rendelkezéseknek megfelelően csupán a házasságtörő

nőt marasztalták súlyosan, halállal. Szt. László dekrétumainak egyik fejezete

szerint: "Valaki mással paráználkodó feleségét megöli, Istennek adjon számot

róla; és ha kedve tartja, vegyen mást feleségül. De ha valaki az asszony közelvalói

közül ellene kelne, hogy igaztalanul ölte volna meg, bírói eleibe vigyék a

dolgot;..." Ezek szerint a férji hatalom nem volt korlátlan, és az ártatlanul megölt

feleség hozzátartozói vérdíjat követelhettek.3

Rendelkezett és büntetés kiszabását helyezte kilátásba Szt. László a  kettős házasság

(bigámia) esetén is. Az I. könyv 1. fejezete szerint:

"Parancsoljuk, hogy a másodnős papok és diakonusok és a kik özveggyel vagy

urahagyott asszonnyal keltek egybe, bocsássák el azt magoktól és bűnbánat után

térjenek vissza az ő papságok rendjébe." A dekrétum meghatározza az

ellenszegülők büntetését is: "A kik pedig a tiltott házasságtól elállani nem

akarnának, azok a kánoni törvény szerint alacsonyabb rendre lépjenek alá."4

A magyar jogfejlődés során Kálmán szabályozta és büntette elsőként

úgy a házasságtörés cselekményét, hogy nemcsak a nő, hanem az aktusban részt

vevő férfi is büntetendő volt. A dekrétum a lehetséges elkövetők körét nem

szűkítette le a nőre, hanem általában házasságtörőkről (aduiteri) szólt.5

A II. könyv 8. fejezetében' viszont már csupán a nő házasságtöréséről

rendelkezett a törvény, kimondta, hogy: "Ha valaki az ő felesége paráznaságát

törvény előtt bizonyítja meg, tartson az asszony bűnbánatot, és annakutána

békéljenek meg, ha kedvök tartja: máskülönben maradjanak házasságkívül."6

Kálmán dekrétumaiban szintén büntetni rendelte a kettős házasság

cselekményét. Az I. könyv 67. fejezet szerint: A másodnős papok és a kik

özvegyet vagy urahagyott asszonyt vettek feleségül, álljanak el e tiltott

házasságtól, vagy rekesszék ki őket a papi rendnek társaságából."7

A II. könyv 9., 10. és 12. fejezete is a papok házasságával illetve

erkölcsével foglalkozik.

A 9. fejezet az előzőekhez hasonlóan a "másodnős" papokról

rendelkezik, azzal a szankcionális megszorítással, hogy az "engedetleneket"

nemcsak a papi rendből törlik, hanem elvesztik minden vagyonukat is. A törvény

szerint: "A másodnős papok és a kik özveggyel vagy urahagyott asszonnyal keltek

egybe, veszítsék el az egyház földi javadalmait és minden egyházi tisztöket."8

A házas papok "szolgálatjáról" szóló 10. fejezet szerint: «"Házas pap"

vagy diakónus egy se áldozzon az oltárnál, hanem csak ha felesége reáhagyja és

megtartóztatást fogad, és ő előbb annak külön lakásáról és testi élete

szükségeiről gondoskodik: mint az apostol mondja: a kinek felesége vagyon is,

úgy tartsa, mintha nem volna.»9

Alkalmazandónak rendeli Kálmán II. könyvének 4. fejezete az

excommunicatiót is, "Ha valamely másodnős pap az ő feleségéért elhagyja Isten

szolgálatát, vessék ki minden egyházi tisztéből és menjen a világiak közé."10

Kálmán törvényei után a Corpus Juris Hungarici 1462-ig, Corvin

Mátyás dekrétumáig — témánkra vonatkozóan — nem tartalmaz intézkedéseket.

Rendelkezésünkre áll azonban Buda városának Jogkönyve, amelyet a szabad

királyi városokszabályozásait tartalmazó ún. tárnoki jog egészített ki.11

A Jogkönyv 290. §-a általában védi a házasság intézményét, azonban in

concrétó csak az ún. kétoldalú házasságtörést rendelte büntetni, amikor

mindkét fél házasságban élt (adulterium duplex). Amennyiben a nőt és a férfit

szobában, zárt ajtók mögött, meztelenre vetkőzve találták, és helyzetüknek

megfelelő magyarázatot adni nemi tudtak, karóba húzták őket, majd a bűnösöket

az akasztófa tövébén közösen, élve temették el.

A tárnoki jog abban az esetben büntette az egyoldalú házasságtörést

(adulterium simplex), amennyiben a nő a házasságtörő (68.§). A jog szerint

ebben az esetben a megcsalt férjnek mind feleségét, mind pedig bűntársát még

kellett ölnie. Ha a férj önbíráskodási jogával nem élt, az elkövetők büntetése

ugyanaz volt, mint az adulterium duplex esetében.

Igen súlyos büntetés várt a feleségre, aki férjét szeretőjével együtt ölte

meg. A tárnoki jog 63§-a szerint az igazságot kínvallatással kellett kideríteni,

majd az asszonyt a vesztőhelyen elevenen temették el, amelyet szeretőjének

végig kellett nézni, mialatt testét izzó fogókkal égették. Azután a szeretőt

lefejezték.

A törvény nem szűkítette le a felelősségre vonást a női tettesre és férfi

bűntársára. A 90. § büntetni rendelte a feleség megölését is. Az elkövetőt ló

farkához kötve kellett meghurcolni és a vesztőhelyen lefejezni. Ugyanez a

büntetés várt a női bűntársra is.

Enyhébb rendelkezéseket tartalmazott a törvény 392.§-a a férj által

elkövetett házasságtörés esetén. A cselekménynek csupán annyi volt a

szankciója, hogy felesége hasonló tette esetén nem léphetett fel ellene.

A kettős házasságot a házasságtörés minősített esetének tekintették. Ez

esetben mindkét feleség vádlóként léphetett fel és a 279.§-ban foglaltaknak

megfelelően a bűnös férjét lefejezték. Amennyiben a "feleségek" egyike sem tett

panaszt, a cselekményt hivatalból nem üldözték.12

Corvin Mátyás és II. Ulászló decrétumaikban a hűtlenség esetei között,

különösképpen a szemérem elleni bűncselekményeket szabályozták, á

házasságtörés és a kettős házasság eseteiben csaknem teljes egészében Szt.

László rendelkezéseinek érvényét tartották fenn.13  A király és a főurak a feudális

jogbizonytalanság anarchikus állapotának

akartak véget vetni, és ezért a XVI. század elején az országgyűlés két esetben is

elrendelte az ország törvényeinek és szokásainak összegyűjtését. Több sikertelen

kísérlet után a munkára Werbőczy István kapott megbízást, aki 1514-ben

tervezetét az Országgyűlés elé terjesztette, amely azt hosszú vita után elfogadta.

A Tripartitum14 I. részének 105. címe a feleség házasságtöréséről és

büntetéséről rendelkezik. Ez alapján: "Eszerint meg kell jegyeznünk, hogy ha az

asszony a férje iránti tartozó hűségét megszegvén, házasságtörést követ el, és

ezért mert rajtakapták... De ha férje a házasságtörés után vele együtt lakván és

hálván, erkölcsi magatartását tudva elnézné, és férje ezután őt a házasságtörés

miatt (ha másodszor vétkeznék is) meg nem ölheti, a mit első ízben, a mikor

tudniillik a házasságtörés tudomására jutott, szabadon és jogosan megtehetett."

Az idézett törvényhely rendelkezett a halálbüntetés végrehajtása utáni

vagyonjogi kérdésekről is. Megállapította, hogy a házasságtörés elkövetéséért a

törvény szerint halállal bűnhődött asszony rokonai a hitbérét nem, csupán a

jegyajándékot követelhették vissza, kivéve ha a kivégzett arról végrendelkezett.15

Új vonása a rendelkezésnek, hogy a férj csupán első esetben és

kizárólag in flagranti esetén ölhette meg hűtlen feleségét. Amennyiben első

esetben ezen jogával a férj nem élt és feleségével az együttélést visszaállította,

esetleges második esetben — még tettenérés esetén sem — ölhette meg a vétkes

asszonyt. Kiemelkedő még, hogy a Hármaskönyv szintén csak a feleség által

elkövetett házasságtörésről szólt, csupán azt tekintette büntetendőnek.

Rudolf 1599. évi dekrétumának 36. szakasza már a bevezetőben

megállapítja, hogy a kettős házasságot "az isten parancsolatjáról és a

becsületességről megfeledkezésnek", tehát a házasság intézményét sértő

deliktumnak is minősítették. A hivatkozott törvényhely szerint: "mivel a többi

bűnös és szertelen gonozságok között, a melyek ebben a Magyarországban és

Szlovániában dívnak, az sem az utolsó, hogy némelyek, a kik az isten

parancsolatjáról és a becsületességről megfeledkezetek, egynél több feleséget

vesznek, sőt hogy bujaságuknak élhessenek és kedvezhessenek az első feleséget

elhagyva vagy megölve, másokat s néha a legközelebbi vérrokont veszik el és

fogadják házastársokul..."16

A decrétum meghatározta, hogy az "ilyen közönséges gonosztevőkre" az

1548. évi törvényczikkek rendelkezéseit kell alkalmazni. Az 1548. évi XLVIII. és

XLIX. szakaszok szerint a kettős házasságot elkövetők büntetése minden esetben

halál volt.17

A kettős házasság bűncselekményére tartalmazott még

rendelkezéseket I. Ferdinánd 1625. évi decrétuma is. mely szerint: "továbbá az

anya-, feleség- és gyermekgyilkosságban, még a több feleségtartásban találtakra...

az ilyeneket a hatóságok azonnal elfogassák és a törvényes eljárás megtartása

mellett, a kellő büntetéssel sújtsák."18

Ezt a rendelkezést egészítette ki II. Ferdinánd 1630. évi dekrétumának

XL. czikkelye, amely kimondta, hogy: "nem valamelyes gyanúra, hanem csak a

vizsgálat előrebocsátása mellett kell eljárni."19

A magyar büntetőjog kodifikálásának szükségessége első esetben az

1667. évi országgyűlésen merült fel, és 1712-ben önálló kodifikációs javaslatot

tárgyalt meg az Országgyűlés, a magyar Praxis Criminalis-t.i0

A többség által elsőnek tekintett 1712. évi javaslat a házasságtörést a

paráználkodással, valamint az erőszakos nemi közösüléssel egy paragrafusban

tárgyalja. Ezenkívül — témánkat illetően — büntetni rendeli a kettős házasságot

és — először a magyar rendelkezésekben — a gyermekkitétel cselekményét.21

A javaslat 13 §-ában foglaltak szerint: "A házasságtörés egyszerű vagy

kettős a szerint, amint csak az egyik fél, vagy mind a kettő házas. Az egyszerű

házasságtörést, ha a nő követte el, férje halállal torolhatja meg vagy

megbocsájthatja; ha a férj követte el, arbitrárius büntetéssel kell sújtani. Ilyenkor

a nem házas nő cselekménye csak paráználkodás (fornicatio), amelyet szintén

arbitrarie kell büntetni. A kettős vagy az arbitrarius büntetés után elkövetett

egyszerű házasságtörés fejvesztéssel büntetendő, s ettől a megbocsátás sem

mentesít."22

A javaslat tehát divergál az egyszerű házasságtörés (adulterium simplex)

és a kettős elkövetés (adulterium duplex) között, valamint eltérően rendelkezik a

feleség és a férj esetében. Különlegessége az intézkedésnek, hogy a férj

házasságtörése esetén — amennyiben partnere nem házas — büntetése szintén

arbitrárius, azonban "szabadállapotú" társát is elmarasztalja a javaslat.

A kettős házasság a javaslatban már nem egyértelműen "szermérem

elleni" bűncselekményként került meghatározásra. A 14. § rendelkezései

kimondják, hogy: "Aki hitvese életében, annak haláláról meg nem győződve új

házasságot köt, bigámiát követ el és ha az elhálás megtörtént, kard általi halállal

büntetendő".  Súlyosbította a büntetést, ha mindkét fél házas volt, ha az elkövető

visszaesőként követte el a bűncselekményt, valamint ha a paraszt férfi nemes nőt

vett el feleségül. Enyhítő körülménynek vette a javaslat amennyiben az egyházi

házasság megkötése után az elkövetők belátva tettük "törvénytelenségét"

tartózkodtak a "copula carnalis"-tól. Az a "szabadállapotú" aki a bigámiát

elkövetővel köt házasságot, nem kettős házasságban hanem paráználkodásban

bűnös. Ebben az esetben a büntetés is enyhébb, sőt amennyiben

jóhiszeműségét bizonyítani tudta büntetlen maradt.23

A magyar dekrétumok és törvények közül e javaslat rendelte először

büntetni a gyermekkitétel cselekményét. A 16.§-ban foglaltak szerint: "Az anya, ki

elhagyott, embernemjárta helyre tette ki gyermekét, ha az ott meghalt, kard általi

halállal büntetendő; ha a gyermek nem halt meg, az anya arbitrária poena alá

esik".

Enyhébben büntette a javaslat, amennyiben az anya "emberjárta" helyre

tette ki gyermekét azzal a célzattal, hogy vagy a gyermek vérszerinti apja vagy

más személyek megtalálják és felneveljék, függetlenül attól, hogy a gyermek előre

nem látható, az anyának fel nem róható körülmények vagy baleset

következtében meghal.

Igen figyelemreméltó a javaslat azon rendelkezése, hogy e

bűncselekmény tettese csak az anya lehetett, valamint hogy szankciók

meghatározásánál különbséget tett a kitett gyermek további sorsától függően.

Újszerű megoldás volt, hogy egy szubjektív elemhez, a célzathoz fűzött büntetést

enyhítő rendelkezéseket még abban az esetben is, amikor az elkövető szándéka

ellenére az elérni kívánt "eredmény", a kitett gyermek megtalálása és felnevelése

nem következett be.24

Tágabb értelemben család elleni bűncselekményt szabályozott III.

Károly 1923. évi dekrétuma, amikor az "álorczás" vagy "névbitorló" illetve

"névtagadó" személyek cselekedeteit pönalizálta.25

A dekrétum 46. czikkelye

szerint a bűncselekményt az követte el, "aki álnév alatt idegen nemzetségbe,

annak javait és jogait csalárdul bitorolni törekszik". Idetartoztak azok az esetek

is, amikor valaki más testvérének adta ki magát, vagy "költött" név és felvett

személyiség segítségével közelebbi vagy távolabbi előjogokat, illetve egyéb

előnyöket kíséreltek megszerezni. Az ilyen cselekmények elkövetőit a dekrétum

örökös szolgasággal büntette. Ugyanez a büntetés várt az elkövetők

leszármazóira is, amennyiben "... szüleik álorcájának nyomdokait követvén,

tudva és vakmerően a felvett névben és személyiségben megmaradnak..."26

Szintén családi kapcsolatot sértő deliktum volt az ún. "vértagadás",

amely "a negyedízigleni vérrokonok gonosz szándékú makacs megtagadásában,  örökségi és családi jogaiktól megfosztásában áll". A vértagadók büntetése —

azonosan az előzőekhez — szintén az örökös szolgaság volt.27

A Constitutio Criminalis Theresiana Mária Terézia büntető

törvénykönyve.28

A házasságtörés bűncselekményét a törvény a 77. articulusban

szabályozta: "Házasságtörés a házassági hűség gonosz megsértése egy másik

személlyel történő nemi érintkezés útján: ennek megfelelően az vagy egy férj egy

más feleségével, vagy egyedülálló férfi egy feleséggel vagy egy egyedülálló nő és

"egy férj" követték el". E szerint különbséget tett az "egyszerű" és a kétoldalú

házasságtörés között. A házasságtörés büntetése enyhébb esetekben

pénzbüntetés vagy koplalással egybekötött szabadságvesztés, súlyosabb

esetekben azonban hosszú ideig tartó börtönbüntetés vagy halál volt. A nem

házas felet mindig enyhébben büntették, de a cselekményt hivatalből üldözték.29

Büntetni rendelte Mária Terézia büntető törvénykönyve a "nőszemélyek

erőszakos megszöktetését" is. A büntetés bűnsegéd esetében is a lefejezés,

súlyosító körülmények esetén a kerékbetörés volt. Súlyosító körülménynek

minősült, ha a végrehajtás közben a sértett meghált vagy súlyos testi sérülést

szenvedett, ha a sértett apáca volt, illetve zárdából vagy más megszentelt helyről

szöktették meg; ha az elkövető visszeső volt, alacsonyabb rendű személy

magasabb rangú ellen, valamint ha zsidó férfi keresztény nő ellen követte el a

cselekményt. Amennyiben enyhítő körülményeket találtak, csupán

megkorbácsolták vagy száműzték az elkövetőket.30

II. József büntető törvénykönyve, a Sanctio Criminalis Josephina 1787.

január hó 13-án lépett életbe.

A törvény büntetni rendelte a házasságtörés cselekményét, tekintet

nélkül arra, hogy az egy- vagy kétoldalú volt.

A bűncselekményt csak magánindítványra lehetett üldözni, illetve az

eljárást megindítani. A magánindítvány mindkét fél ellen előterjeszthető volt,

tehát megszűnt a férfi privilegizált helyzete. A házasságtörés büntetése a testi

fenyítés és böjtöléssel szigorított fogság volt. A megbocsájtás és a házassági

életközösség visszaállítása büntethetőséget megszüntető okként szerepelt.31

Rendelkezett a törvény* a nő megszöktetéséről is, amelyet egyrészt

házasság vagy paráznaság céljából követtek el, másrészt a fenti célzat hiányában

a feleséget a férjétől illetve más személy törvényes hatalma alól vontak el. A

büntetés is igazodott a cselekmény súlyához. Az első esetben a szigorított börtön

és kényszermunkán kívül még az elkövetett cselekményt és a tettes nevét is

kihirdették, valamint a sértett kártérítésre is igényt tarthatott. A csekélyebb súlyú

— második — cselekmény elkövetőjét enyhébb fogságra és kényszermunkára

ítélték.32

_________

http://acta.bibl.u-szeged.hu/6727/1/juridpol_041_325-340.pdf