„Általános nyelvi jelenség, hogy bizonyos szavak, kifejezések jelentése, hangulata, így a káromkodások is változnak. Ha valami nagyon durvának, sértőnek indul, az idővel megszokottá válhat, elkophat a sértő jellege. Létezik egy ellentétes folyamat is, amikor egy nem bántó szó, kifejezés egy idő után sértővé, pejoratívvá válik. De ahogyan minden nyelvben, a magyar nyelvben is vannak olyan szavaink, káromkodásaink, amelyek korábban sokkal durvábbak voltak” – magyarázza Balázs Géza nyelvész.
Frászkarikát például ma nyugodtan lehet mondani. Pedig a frász rángógörcsöt, epilepsziát jelent. A franc („A franc egye meg!”) pedig a franciabetegségre, azaz a szifiliszre, egy idegrendszert megtámadó nemi betegségre utal. A régi betegségnevek ma nem bántóak, eredeti jelentésük azonban ma már homályossá vált. A rettegett rákbetegséggel azonban ma is lehet ijesztegetni. A „rák egye meg a két szemed”, „a rák egye ki a gyomrodat”, ezek ma is erős, sértő, ijesztő átokformulák.
Miért káromkodunk egyáltalán?
A káromkodások azonban szorosan összefüggenek az átokszavakkal, kifejezésekkel, és nagyon régről, talán a nyelvkeletkezés idejéből származnak. Az átok jelentésköre és használata tágabb, a káromkodásé szűkebb, és elsősorban istenkáromlást jelent. De mind mögött a szómágia áll, az a meggyőződés, hogy az emberek hittek és hisznek ma is a szavak erejében.
Az a hiedelem, hogy ha kimondok valamit, azzal óvatosan kell bánni, mert megvalósul. Ezért az őskortól napjainkig témákat tabusítanak az emberi közösségek. Az egyik ilyen a sorsunkat irányító hatalmak, hiedelemtől, vallástól függően: Isten, Szűz Mária, szentek, szellemek. Tiltja a káromkodást (istenkáromlást) a tízparancsolat is.
AKI EZT MEGSÉRTETTE, KÉTSZÁZ ÉVE MÉG SÚLYOS BÜNTETÉSRE, KALODÁRA, VESSZŐZÉSRE, SŐT AKÁR NYELVKIVÁGÁSRA IS SZÁMÍTHATOTT.
A másik a felmenők, édesanya, család, de a bosnyákoknál például az apa is. De tabusított terület a fent említett betegségek, valamint a kiválasztással (ürítéssel) kapcsolatos kifejezések is. És a mi kultúránkban tabu a szexualitás is; megfigyelhető, hogy a káromkodások mennyire célba veszik ezeket a területeket.
Ezek a témák mind tilalom alá kerültek, ezért könnyen lehet velük sérteni, bántani. És olyan az ember, hogy ha lehet sérteni velük, akkor meg is teszi. A káromkodás kiváltó oka valamilyen feszültség, és ilyen lelkiállapotban az ember kevésbé tud magán uralkodni. Szánt szándékkal megtöri a tabut. És hogy miért teszünk ilyet?
Számos pozitív hatása van.
Azért, mert a káromkodás alapfunkciója a feszültség levezetése, és enyhülést okoz. Ha a csavarkulcs a nagylábujjunkra esik, gondolkodás nélkül kiszalad belőlünk.
Modern idők
Idővel módosulhatnak az egykor durva káromkodások, és kevésbé sértővé válhatnak. Ahogyan a kutatás is mutatja, a „fuck” vagy a „shit” szavak az angol nyelvterületeken ma már elvesztették eredeti jelentésüket, sértő élüket, és jóformán töltelékszavakká avanzsáltak. Inkább nyomatékosításra, közösségi összetartozás erősítésére, meglepetés kifejezésére használják őket, sőt akár még humorforrásként is szolgálhatnak.
A magyar nyelvben is lejátszódott ez. Ha azt mondjuk, baszki, mindenki tudja, hogy mit jelent eredetileg, és hogy egy szexuális tabura vezethető vissza. Baszki formában azonban jelentősen enyhült a sértő ereje.
Magam is meglepődöm, amikor az egyetemen ifjú tudós kollégám minden második szava az, hogy baszki. Nekem is mondja, pedig bennem még él az eredeti jelentés. Ő már nem érzi ennek sértő voltát, véletlenül sem akar megsérteni. Mindenki ismer olyan embert, aki folyamatosan használja a teljes négybetűs kifejezést, pótolhat vele igét, főnevet, határozószót, indulatszót
– magyarázza Balázs Géza. A töltelékszavakká vált durva kifejezéseknek részben nyomatékosító funkciójuk van, részben hézagkitöltők. Azzal, hogy ezeknek a szavaknak erejük van. Ha azt mondjuk, „asztal”, nincs benne sok erő. Még ha nyomatékkal mondom, akkor is semleges marad. De a „baszki”-ban megvan az erő. Még módosult, legyengült állapotában is működik ősi mágikus hatása.
„Sajnálatos, de a nyilvános magyar nyelvhasználatban is egyre több durva kifejezés bukkan fel, illetve ezek enyhített változata, amelyek azért utalnak az egykori durvaságra. Ennek oka pedig az – mondja Balázs Géza –, hogy lazultak az erkölcsi normák, a durva kifejezések használata egyfajta rosszul értelmezett divattá vált.”
Káromkodással a csoportkohézióért
Minden közösségnek van egy sajátos stílusa, közös nyelvhasználata, ami a közösségi kohéziót erősíti. És a tagok szinte öntudatlanul átveszik a csoport nyelvi stílusát is.
Ottlik Géza Iskola a határon című regényében néhány katonai alreáliskolás fiú azzal különbözteti meg magát a csúnyán beszélő katonai környezettől, hogy ellenállnak a csoportnyomásnak, csak azért sem használnak ilyen kifejezéseket. Úgy állnak ellen, hogy régi, erejüket vesztett irodalmias káromkodásokat használnak.
Persze azért kemény fizikai munka közben, amikor nehéz súlyokat kell emelni és nagyon oda kell figyelni, és valaki például nem jókor emeli meg azt a nehéz súlyt, akkor nehéz türtőztetniük magukat az embereknek. Ilyenkor indulatból, nem csoportösszetartásból káromkodnak.
Magyar virtus...
1479-ből való az első dokumentált magyar káromkodás, amelyik így szólt:
Vesztig kurvanő fia faros német, itt ádtuk vérünket, ma isszuk a ti véreteket.
Messzire jutottunk ettől az archaikus stílustól, de azért köztudottan nagyságrendekkel gazdagabb a magyar nyelv káromkodásszókincse, mint az angolé vagy a németé, akik pár szóból kénytelenek feszültséget oldani, kohéziót erősíteni, vagy éppen nyomatékosítani.
Így tekeredik a leghosszabb (részlet)
Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad. [...] Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. [...] Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg[...] Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.
Valószínűleg Guinness-rekorder lenne Horváth Mihály uram 600 szóból szóból kunkorodó kackiás szitoklevele 1663-ból, amelyet Szabó Gyurkához kanyarított politikai hűtlensége miatt.
Jókai Mór ilyet gyártott: „Hát azt a Júdás apostollal összecimborázott aprópénzhamisító Poncius Pilátusát a jeruzsálemi Golgotha hegyén Krisztus káromló latorképpen keresztrefeszített paraszt öregapádnak! Nem állsz meg mindgyár!?”
„Tehát tudunk cirkalmas káromkodásokat kanyarítani, és ezzel büszkélkedni kezdtünk. Elterjesztettük, hogy a magyar állandóan káromkodik, sőt ebben mi vagyunk a világon a legjobbak, és ezt a nyugati tudósok elhitték” – mondja Balázs Géza.
Talán nemzetkarakterünkben kell keresni a választ a miértre? Nem lehet, hogy véres történelmű, sokszor balsorsú, frusztrált népként a káromkodás feszültséglevezető funkciója mindig jól jött nekünk?
...és a szóvirágos metaforák
Nem zárja ki ezt a lehetőséget a nyelvész, de, mint mondja, erre nincs semmilyen bizonyíték. Györffy István néprajzkutató szerint a magyar a török korban durvult el, amikor mindenkinek katonáskodni kellett, és elvadultak az erkölcsök. Azóta káromkodunk csak igazán.
„DE SOKKAL INKÁBB A MAGYAR NYELV RENDKÍVÜL GAZDAG METAFORIKUSSÁGA ÁLL A CIFRA KÁROMKODÁSAINK MÖGÖTT.
A magyar nyelv erősen metaforikus nyelv. A káromkodások képi megfogalmazásai tele vannak szóvirágokkal: azt az égen kopogó, oltáron kerékpározó, nádvágó, fűzfánfütyülő, fityegő rézangyalát! Kétségtelenül kacifántos, de ebből nem következik, hogy mi magyarok káromkodósabbak lennénk másoknál.”
Kinyílt a kocsma ajtaja
De mintha egyre kevésbé fognánk vissza magunkat... Balázs Géza úgy véli, hogy durvul a nyelvhasználat. Ennek oka, hogy fölszakadtak a tabuk, összecsúsztak a társadalmi rétegek, a média, az internet pedig nyilvánossá teszi mindazt, ami eddig rejtve volt. Egyre erősebb a nyilvános agresszivitás a közéletben, a médiában, különösen a közösséginek nevezett, de egyáltalán nem közösségi médiában. A közösség ugyanis közös eszméket és célokat takar, itt pedig erről szó sincs.
A kocsmákban valószínűleg mindig is káromkodtak és csúnyán beszéltek, de az a kocsmán belül maradt. Most pedig a kocsma ajtaja kitárult, mindenki mindent hall és lát. A tabuk visszatartó erejét csökkenti, hogy anonim módon is lehet verbálisan garázdálkodni a világhálón. „Nekem ezzel az a bajom, hogy megszűnik a közösségi és az önkorlátozás.
A MŰVELT EMBER EGYIK LEGFONTOSABB TULAJDONSÁGA, HOGY VISSZA TUDJA MAGÁT FOGNI, PÉLDÁUL KORLÁTOZZA AZ AGRESSZIVITÁSÁT.
Tehát az, hogy megtehetek valamit, de mégsem teszem meg, mert nem akarok másokat megbántani. Ha nem értek egyet, inkább érvekkel igyekszem meggyőzni a másikat. Persze ehhez lassulni, gondolkodni kell, és végtelenül türelmesnek lenni. Ez pedig hiányzik.”
(Borítókép: Hadházy Ákos feliratot tart a kezében Orbán Viktor miniszterelnök napirend előtti felszólalása alatt az Országgyűlés plenáris ülésén 2019. október 21-én. Fotó: MTI / Kovács Tamás)
https://index.hu/tudomany/2024/02/01/ezert-karomkodnak-oly-cifran-a-magyarok/
