Ha a káromkodást röviden akarjuk meghatározni, azt mondhatjuk: durva szó, kifejezés, fordulat használata. Gyakran a trágár beszédet is a káromkodásokhoz sorolják, szűkebb értelmezésben viszont az istenkáromlás tartozik a káromkodások csoportjába. Pontosabban a vallásban minden szentnek tartott személy, tárgy, hely illetlen nevezése, átkozódásba és szitkozódásba illesztése. Ide soroljuk a becsmérlő beszédet is: vagyis ha negatívan minősítünk másokat.

Hogy az a...
(Forrás: sxc.hu/Rene Asmussen)

Természetesen ezek nem feltétlenül nélkülözik a trágár szavakat, de önmagukban a trágár szavak nem tartoznak szorosan a káromkodás témaköréhez. Erre példa a kurva szó, ami önmagában csak pejoratív szó a prostituáltra. „A kurva anyádat!” esetében viszont már káromkodásról beszélünk. Másik mutatója a különbségnek, hogy az utóbbi kifejezés indulatból szalad ki az ember száján, míg a vulgáris szavak használata nem függ ennyire az érzelmi töltettől.

Mióta káromkodik az ember?

Régóta. Valószínűleg akkor született meg az első káromkodás, amikor egy ember szakítani akart a fizikai erőszakkal, és a szóbeli „megruházást” választotta.

A káromkodások születéséről más elméletek is születtek; ilyen például a „bálványromboló” elmélet. Ez az elképzelés szerint az ember mindig szükségét érezte annak, hogy valamilyen felsőbb erő létezésével magyarázza az emberi hatáskörön kívüli történéseket. Imádták, áldozatot mutattak be a transzcendens hatalomnak, de ha nem volt elég sem az ima, sem az áldozat ahhoz, hogy a felsőbb erő teljesítse az emberek kérését, akkor azok haragra gerjedtek, és dühükben lerombolták a felsőbb erő jelképét, a bálványukat. A legfelsőbb erő a keresztény vallásban Isten. Az ő szidalmazása hasonlítható ehhez a bálványromboló tetthez – csakhogy nem fizikailag valósul meg, hanem verbálisan.

Az első magyar káromkodások...

Magyar káromkodásokról a 13-14. századtól kezdve találhatunk adatokat. Nagy részük különböző periratokban, panaszos beadványokban, különféle jegyzőkönyvekben maradt az utókorra. A használatról viszont ezek az adatok nem adnak reális képet, ugyanis az első megörökítés előtt is léteztek már káromkodások a nyelvben. Aktív használatukról tanúskodik az a törvény is, amit 1563-ban adtak ki. Ambrustól idézve: „aki az Isten és a szentség ellen káromkodik, nehogy az Úr jogos haragra gerjedjen Mária országa ellen, az első ízben fenyíttessék meg, másodízben megpálcáztassék, harmadízben pedig, mint emberölőt vagy más efféle gonosztevőt, büntessék meg”.

Néhány száz évvel ezelőtt nagyon súlyos következménnyel jártak a káromkodások, akár a durva formuláról, akár az eufemizált (enyhített) változatról volt szó. Sőt, a megszépített formuláknak volt a legsúlyosabb büntetése, mert a vallási felfogás szerint, ha Isten nevét pl. ördöggel vagy kutyával helyettesítették, akkor az ő mindenhatóságát vonták kétségbe. A büntetések széles skálán mozogtak: a vesszőzéstől, botozástól egészen a testcsonkításig (például a nyelv kivágása) vagy akár a halálbüntetésig. Azt a személyt is perbe foghatták, akinek tudomása volt a káromkodásról, de nem jelentette. A nemeseknek, persze, kitaláltak enyhébb büntetést: pénzzel kiválthatták a bűnüket.

Klasszikus káromkodások

Klasszikusnak nevezhető káromkodásaink legalább két emberöltővel ezelőtt születtek. Természetesen minden kornak megvannak a maga káromkodásai. Az idő haladtával ezek eredeti jelentése elhomályosul a beszélők számára, társadalmi elítéltségük pedig mérséklődik. Helyükbe pedig más, erősebb káromkodások kerülnek. Ezért érezzük ma inkább mókásnak, mint durvának a régi káromkodásokat, illetve egyes elemeiket. Lássunk néhányat:

A nyavalya enné meg!

A nyavalya a 13-14. század körül tűnt fel írásos emlékben. Nyavalyatörés néven is találkozhatunk vele, epilepsziás görcsökre utal.

A betegségnevek egyébként gyakran fordultak elő a szitkozódásokban. „A rosseb egye meg!”, „A ragya verje ki!”, „A kórság törje ki!”, és így tovább. A rosseb a rossz sebből ered, a szifiliszt jelentette. A ragya a himlőre, illetve a himlő után örökre megmaradt hegekre; a franc a francia-betegség szóból származik, amivel szintén a szifiliszre utaltak. A kórság pedig általánosságban valamilyen betegséget, vagy konkrétan epilepsziás görcsöket jelentett.

A teringettét!

A teringettével 1657-től kezdődően találkozhatunk írott anyagokban, egyik változata a keringette. Az ördög teremtette, a kutya teremtette alakból rövidült a teremtette, majd megszületett ennek az eufemisztikus változata. A t-végű alak valószínűleg analógiás fejlemény olyan káromkodásokra, amelyekben tárgyas ige valódi tárgyragos vonzata szerepel.

A teremburáját!

Arany János Toldijában is olvashatjuk: „Hé, kocsmáros, hol vagy? a teremburádat!”. Valószínűleg a 19. században keletkezett, szépítő célzattal. Eredetije: (baszom) a teremtő urát. Szintén szépítő kicsavarás eredménye „Az iskoláját!”, „Az istállóját!” is.

Sokszor hallhatjuk ezt ma értelmesített változatban is: „A terem búráját!” Mivel a beszélők számára elhomályosult az eredeti kifejezés jelentése, illetve az eufemizálás ténye (a teremtő szó rövidítése, a b hang betoldása), új értelmet igyekeztek adni neki. Bár nem tudjuk, milyen lehet egy terem búrája, mégis ennek találták több értelmét, a rövid u-val rendelkező burával szemben.

Basztikuli!

A 19. század szülte ezt a tréfás káromkodást. Több változata is ismert: basztikurdi, basztrikuli, pasztikuli, basztirihuri. Bár az eredete bizonytalan, valószínűsíthető, hogy a baszik igéből képezték, és enyhítő szándékkal hozták létre.

A kutyafáját!

A durva szitkozódásként használt kutya faszát szépített változata a 20. században terjedt el igazán. Hasonló módon jött létre az istenfáját, a kutyafülit alak.

A leghosszabb magyar káromkodás

A leghosszabb magyar káromkodás a 17. századból való, Guinness-rekordként is emlegethetnénk. Több mint 600 szóból áll. Horváth Mihály szitkozódó levelet küldött Szabó Gyurkához 1663-ban. A kiváltó indulat tulajdonképpen politikai hűtlenség volt. Az ominózus káromkodás nyelvezete gazdag, pontos, sziporkázóan választékos – már csak ezért is érdemes figyelmet szentelni neki.

Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad. [...] Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. [...] Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg[...] Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.

Válogatott cifraságok

A káromkodások többféleképpen is csoportokra oszthatók. Egy csoportosítási szempontot képezhetnek például a frazeológiai jellemzők. Ezek alapján beszélhetünk állandósult szókapcsolatokról, amik már-már szólásra emlékeztetnek és közkeletűek, valamint alkalmi improvizációkról.

Az állandósult szókapcsolatok mindig ugyanabban a formában fordulnak elő, míg az improvizáció különféle elemek véletlenszerű összeválogatása. Általában kerülnek bele megszokott elemek, amik magukban is káromkodásként funkcionálnak, mellettük pedig trágár és nem trágár kifejezések sorakoznak. Ez utóbbiak önmagukban nem káromkodások, de bevonhatók a cifrázásba.

Egy másik csoportosítás szempontjának azt vehetjük, hogy a káromkodásban szereplő „kulcsszavak” a szókincs mely területéről származnak. A hitvilághoz kötődő szavak szinte elsőként kerültek a káromkodásokba. Ehhez kapcsolódnak közvetetten az állatvilágból vett szavak. Ezek általában az ember emberi mivoltát becsmérlik (beste lélek), tulajdonságaiban az ember alá rendelt állatokhoz hasonlónak nevezik, amivel tulajdonképpen az isteni teremtést, az istentől való származást gyalázzák meg.

Jellemző még a testrészeket (főként persze a nemi szerveket) és a testi funkciókat (mint tudjuk, legtöbbször a kiválasztást, a salakanyag kiürítését, szaporodási tevékenységet) jelölő szavak bevonása. A régi betegségnevek használata is gyakori, főként olyan kontextusban, hogy másnak kívánják, más szenvedjen benne (ld. átok). Továbbá jellemző a rokoni kapcsolatok, származás, földrajzi vagy közösségi hovatartozás gyalázása trágár jelzők bevonásával: pl. kurva, rohadt, szemét, és így tovább.

Cikkünk folytatásában – a teljesség igénye nélkül – a káromkodások három csokrával ismerkedhetünk meg részletesebben.

*

„Isten nevét hiába ne vedd!” - szól a Tízparancsolatból a harmadik számú. A vallási tárgyú káromkodás halálos, de gyónással megbocsátható bűnnek számít a katolikus vallásban.

Egy tiltó tábla a Virginia Beach nevű üdülőhelyen, ahol törvény tiltja az átkozódást, káromkodást

Istenkáromlás

Az istenkáromlás a teremtés, illetve a teremtőtől való származás gyalázása. Pl. „A kurva istenit!” vagy „A teringettét!” (utóbbit ld. cikk első fele). De istenkáromlás még Isten minden teremtményének, magának az életnek („A kurva életbe!”), Isten mindenhatóságának, a szenteknek, a szent helyeknek, szent tárgyaknak, a liturgia elemeinek (kyrie eleison 'könyörgés' > „A kirjelájzumát magánok!”) illetlen emlegetése. Súlyos káromkodás Isten nevét különféle műveltetésekbe bevonni: „Az isten bassza meg [azt]!”. Ennek modern eufemizált változata a „Bassza meg [azt] a jegesmedve!”. Itt is az állatvilágból vett név helyettesíti Isten nevét.

Gyakran találkozunk rövidült káromkodásokkal az istenkáromlások között. A hiányzó elemeket, amely általában az ige, odaértik: pl. (baszom) a teremtő urát. Nem okoz a megértésben problémát, ha csak egy nyomatékos szószerkezetet hallunk. Lehet, hogy az eufemizálás (szépítő szócsavarás) kezdte ki a teljes mondatot: a durva baszom egyes számú, első személyű alakját hagyták el, és csak az ige tárgyi bővítménye realizálódott verbálisan. Ennek analógiájára születtek aztán egyéb tárgyragos kifejezések, amelyek eredetileg nem szerepeltek teljes mondatban. Pl. kutya teremtette > teremtette (az alanyi rész hiányzik) > teringette > „A teringettét!”.

A másik elmélet a tárgyrag megmaradására: a különféle műveltetések tárgyának analógiájaként jöttek létre a t-végű alakok. Pl. „(Az Isten verje meg) az anyádat!” Ha az állítmányt elhagyjuk, a hiányos kifejezés a ma nagyon divatos anyázás egyszerűsödött formáját mutatja.

A másik jellemzője ezeknek a rövidült káromkodásoknak, hogy tartalmaznak egy bevezető szerepű részt, ami legtöbbször határozott névelő. A bevezető rész után még nagyobb nyomaték esik a káromkodás tartalmas elemére.

Még jobban nyomatékosít a tárgyragos mutató névmással kiegészített bevezetés:

„A mindenségit!” (= „A mindenség urát!”) > „Azt a mindenségit!”

Vagy pl. „Azt a kutya meg a macska!”  - A kutya, mint Isten nevének helyettesítője itt is felidézheti a régmúlt súlyos káromkodásait. „Azt a hét meg a nyócát!” – „A hétszentségit!” finomított változata. A nyolcas szám viszont arra is utalhat, hogy a katolikus vallás alaptételeiből nem csak a hét szentség került bevonásra, hanem a nyolc boldogság is.

Szitkok és átkok

Szitkot vagy átkot szórni valakire (vagy valamire) az más kárának kívánását jelenti: a kevéssé megrázó anyagi, fizikai vagy szellemi károktól egészen a hosszú betegségekig, az erőszakos vagy szenvedésekkel teli halálig. A kategóriák némileg átfedésben lehetnek, mert átkozódásokban is szerepelhetnek vallási tárgyú nevek, szavak. Továbbá mások halálának kívánásával szintén az életet, mint magát Istent átkozzák, tehát istenkáromlás is egyben. Valamint az Istennel vagy szentekkel való műveltetés is átoknak számít, mert megvalósulásuk negatív állapotot idézne elő.

Más személyt vagy élőlényt cselekvésre felszólító (műveltető), illetve óhajtó mondatok használata a leggyakoribb.

„Hogy a ... tegyen veled/vele/stb. valamit” vagy „Hogy tennél/tenne ...-t, amivel saját magának okoz rosszat” típusú képletbe változatos jelentésű szavak helyettesíthetők be. A másik jellemző minta: „Legyen neked/neki/stb. valamilyen ártalmas „tulajdona”: betegsége, hiánya vagy túl sok valamiből.

Az átok elszenvedője mindig határozott személy vagy dolog, még ha nem is nevezi meg az átok kimondója.

Testi sérülés, fogyatékosság vagy rendellenesség kívánása másnak:

„Legyen száz gyűrűje, de ujja egy se!”

„A holló mondja a szemére, hogy csecsebogyó!”

„Nőjjön fasz a homlokadon!” – Van, aki ezt a változatot nem tartaná kellemetlennek.

„Hogy az ördög cifrázná ki a pöcsödet csalánnal!”

„Szarjál szöget!”

Meg nem születés:

„(Bár) folytál volna apád lába szárán!”

Halál:

„A rák egye ki a beledet!” – A rák az esetek nagy százalékában (sajnos általánosságban is) halálos betegség.

„Hogy basznád szájba a vacogós cápát!” – Ha valaki ilyen közel kerül egy cápához (mindegy, hogy vacogós vagy nem), az biztos halál.

„Hogy az a ráckazári lingőtrosseb húzna rajta bánatos valcert!” – Kicifrázott átkozódás arra vonatkozóan, hogy egy személy kapjon el valami nagyon kellemetlen, esetleg halálos betegséget az átok elszenvedője. A halálos kimenetelre utalhat a bánatos jelző is.

„Vésnök dolgozzon a neveden!” – Finomított körülírása annak, hogy „Bár látnám már a sírod, s tégedet benne!”.

Közvetetten halál:

„Menj a pokolba!” – A pokolba vagy a mennyországba jutás elhalálozás esetén lehetséges.

„Menj a picsába!”

Vérfertőző kapcsolatok:

„Csinálj magadnak kistestvért!”

„Hívjon az öcséd apunak!”

Átkok naiv bájjal:

„Légy tenmagad kedvese!” – Erősen eufemizált változata a „Baszódj meg!” kívánságnak.

„A hátad legyen elől!”

„A macska rúgja meg!”

„Szídd ki az orrom!”

„Vigyen el a rézfaszú bagoly!” – Régebben ezzel az érdekes állattal rémisztgették a rosszul viselkedő gyerekeket. A közvetetten halál kívánása csoportba is osztható lenne, hiszen ismerjük a népi hiedelemvilágból, hogy a bagoly elviszi a holtak lelkét, jelzi, hogy jön a halál. Igaz, más felfogások szerint ő hozza a születendő gyermekek lelkét is.

A baszik igével alkotott mindenféle műveltetés is a szitkok közé tartozik.

„Baszd meg a ...-t!” Ennek rövidült változata a „Baszd meg!”. Általános értelművé válik attól, hogy tárgya nem kerül kifejtésre. Ez az általánossá válás vezetett oda, hogy ma már gyakran használják az igénytelen beszédben töltetlékszóként.

Ide kapcsolható még az ön-átok, ami nem kifejezetten átkozódás, de rokonságot mutat a jelenséggel. Itt ugyanis nem az a cél, hogy magunknak kívánjunk rosszat, inkább igazunk nyomatékosítására használjuk. Az átkot érvényteleníti az utána következő feltétel, ami leggyakrabban az igazmondásra vonatkozik. Viszont ha a feltétel nem teljesül, azaz hazudunk, akkor saját magunkra irányuló átkozódásról beszélhetünk.

Pl. „Szakadjon rám a plafon, ha nem mondok igazat!” vagy „Haljak meg, ha nem igaz!” - A megjelölt történés, ami veszélyeztetné az életemet, akkor valósuljon csak meg, ha nem mondok igazat.

Becsmérlő kifejezések

A becsmérlő kifejezéseket nagyjából a beszólásokkal azonosíthatjuk. A beszólások is indulatból születnek, és általában negatív véleményt, rosszallást tükröznek. Jellemzőjük a gúny, az irónia. Általában az erőfitogtatás nyelvi eszköze is.

Érinthetnek rokoni kapcsolatokat (anya, nagynéni, apa), etnikai vagy földrajzi származást, szellemi és fizikai képességeket, külső adottságok, stb.

A becsmérlő, indulatos megszólítás a beszólásnak egy nagyon egyszerű formája: „Te, hülye!”, „Te, elmebeteg!”, „Te, óvszerszökevény!”.

Vagy mondatba ékelve: „Ezt jól elintézted, te, szerencsétlen!”

Eufemizált változat: „Te szemét szemű!”

A hasonlítás nagyon gyakori formulája a beszólásnak. Íme néhány eléggé ismert képlet, amit sokféle módon ki lehet tölteni:

„Olyan [negatív jelző] vagy, hogy...”, „Olyan vagy, mint a ...: [ilyen] és [olyan]”, „Akkora paraszt vagy, hogy...”.

Íme néhány példa a fenti minták kitöltésére:

„Olyan vagy, mint a lépcsőház: sötét és korlátolt.”

„Olyan sötét vagy, hogy a negró világít a szádban!”

„Akkora paraszt vagy, hogy a fagyit is bicskával eszed!”

„Akkora paraszt vagy, hogy kilóg a szádból a kapa/ásó/kombájn!”

„Ha olyan messze laknál, mint amilyen hülye vagy, sose érnél haza.”

„Ha nekem ilyen fejem lenne, felültetném a buszra és integetnék neki.”

„Húzza, mint a tyúk a meleg taknyot!”

Fizikai erőszak ígérete:

„Úgy töröllek szájon mindjá', hogy a fogaid körmérkőzést játszanak a bennmaradásért!”

Az átkok közé, de a beszólások közé is besorolható a személy közvetlen felszólítása nem túl kellemes cselekedetre:

„Kabbe!” és „Kapd be!”– Ez is hiányos szerkezetű káromkodás: az ige tárgyi bővítménye nem kerül kifejtésre. Többféle elem is beilleszthető ebbe a felszólító mondatba. Rövidebb kiegészítéssel: „Kapd be a majom faszát!” És egy hosszabb kiegészítéssel, amely enyhébbnek hat az előzőnél, de képileg eléggé összetett:

„Kapd be a kéthetes kapcába csavart gumicsizmából kirángatott nagylábujjam, és nyald ki a körme alól a piszkot!”

Rokoni kapcsolatok becsmérlése: „Kurva nénikéjét!”

Eufemisztikus használatú jelző, amely a rokoni kapcsolatot érinti:

„Anyád, az a hernyótalpas”. A hernyótalpas jelző a prostituáltak által gyakran viselt magas talpú cipőre utal.

A beszólás ritkább, de érdekes formája a találós kérdés:

„Tudod, ki az? Sarkon áll, és téged szeret.” (Prostituált.)

Lehet a káromkodás finomkodó és választékos

Az eufemizmus az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint a következőket jelenti: „kellemetlen, durva vagy illetlen fogalmakat kifejező szó helyett valamilyen szépítő enyhébb árnyalatú szó, kifejezés, körülírás”. A káromkodás nyelvi tabu, de hogy használni lehessen komolyabb szankciók nélkül, ki kellett találni valamit: a megszépítést. Szebbnek hangozzon, de a káromkodásjelleg azért valamennyire megmaradjon. A megszépített káromkodás is elhagyhatja nagy indulatok közepette a szánkat, de inkább a mérsékelt érzelmi töltet jellemzi.

Már eddig is sokszor esett szó a káromkodás szalonképessé tevéséről. A teljesebb kép érdekében nézzük meg még a megszépítés egyéb eseteit, más aspektusait is.

A nyelvi kreativitás a káromkodásban is szórakoztathat: súrolhatja a vicc kategóriáját. Amikor elvárásaink szerint, melyeket előzetes tudásunk táplál, káromkodásnak kellene következni, de nem azt halljuk, az meglepetést okoz, s csattan, akár egy jó vicc. A durva káromkodás helyett ilyenkor egy szokatlan, az elvárásunknak nem megfelelő, esetleg elsőre értelmetlennek tűnő kifejezést vagy mondatot hallunk káromkodás funkcióban. Hát még az mekkorát tud csattani, amikor felfedezzük a kapcsolatot az eredeti formula és a megszépített között. „Pompás pej paripa pimpilimpi a popódba!” Ugye, nem kell lefordítani?

A meglepetést fokozhatja, ha a helyettesített káromkodás és az elhangzott kifejezés között nincs semmilyen jelentésbeli kapcsolat.

„Szatyor!”

„Jó kedvet!” – Egyszerűen pozitív visszajelzést adunk a negatív történésekre.

„Azt a jereberózsám!”

A hatása olyasmi, mint amikor ezt a viccet mesélik nekünk:

„A nyuszika megy az erdőben. Egyszer csak [hatásszünet] fotel.”

Az eufemizálás egy másik eszköze a hangalak megváltoztatása, elferdítése: „Vazze!”, „Bameg!”, „Bakkerfáni!”, „Fasszameg!”, „Ó, hogy peszmeg!”, „Basztikuli!” (ld. cikk első részében), és még sorolhatnánk.

Van példánk arra is, amikor értelmes marad a formula: „A kurva életbe!” > „A durva életbe!”. Összesen két hang cserél helyet. Vagy úgy is felfoghatjuk, hogy két nagyon hasonló hangalakú, értelmes szó cserél helyet.

A körülírás is tipikus eszköze az megszépítésnek: „A kurva anyádat!” > „A prostituált foglalkozású nőnemű szülődet!”

„Nyald ki a szemfenekem!”

Testrész bevonása a másik nem túl előnyös cselekedetre való felszólításába elég gyakori, enyhítésére viszont kevés ilyen jó példa van, mint a következő. A durvaság enyhítése úgy jön létre, hogy a megjelölt testrész felcserélődik egy hasonló nevű testrésszel, amellyel a megjelölt cselekedet nem lenne annyira kellemetlen a másiknak, mint az eredeti változatban. A név viszont felidézi a kiindulási formát, tehát a káromkodásjelleget nem rejti el teljesen. „Nyald ki a seggem!” gyakori változat > „Nyald ki a fenekem” köztes, enyhített változat > „Nyald ki a szemfenekem!” eufemizált végeredmény. Ez a nyelvi kreativitás még meg is mosolyogtat bennünket, akkor is, ha nekünk mondják.

A szépen káromkodás esete az is, amikor egy idegen szót használunk egy magyarban trágár szó vagy egész mondatnyi káromkodás helyett. Az idegen szónak kellően hosszúnak és bonyolultnak kell lennie, hogy mire kimondjuk, elszálljon a dühünk. Ha valaki túlzóan szakzsargont vagy bonyolult idegen szót használt, ezt mondjuk neki: „Ne káromkodj!”. Rögtönzött példa az idegen szavakkal való káromkodásra: „A dezintegrátor koncesszálja mélyen az intuícióját az excentrikus profilodba!”

Az eufemizálás további esete, amikor a megszokott káromkodást idegen nyelvű megfelelőjével helyettesítjük. Az idegen kifejezés sohasem hangzik olyan durvának, mint az anyanyelvi forma: a hangalak különbözik a magyar változattól. Pl. az egyik valóságshow-ból tanult olasz káromkodást, a „Vaffanculo!”-t használják a „Menj a picsába!” helyett.

Mesés elemek is kerülhetnek a káromkodásba szépítő céllal: szivárványos lófasz, ábrándos fasz, hamubasült faszság.

Káromkodás-generátorok

Több olyan programmal találkozhatunk a hálón, amit bárki használhat, ha híján van a cifra káromkodásoknak. Van olyan program, ami véletlenszerűen válogatja össze a többszörösen összetett mondatot, jelzők halmozásokat a már előre betáplált kifejezésekből, tagmondatokból. Van olyan is, amely esetében mi választhatjuk ki az összekombinálandó részeket a kínálatból, és azokat rakja össze a program egy mondatformába. Valójában mi magunk is össze tudunk hozni ilyeneket, ha egy kicsit törjük az agyunkat, nem kell érte a szomszédba menni.

A cifra jelzővel illetett káromkodások mindegyike tartalmaz durva és megszépített részeket is. Ez a váltakozás adja meg a cifra káromkodás ritmikáját. A kevéssé durva elemek higítják, lazítják a durva elemekből álló szekvenciát.

Íme néhány példa az élet hozta cifra káromkodásokból:

„Azt az Ábrahámra vicsorodó, félszemű, randa pofádat!

„Pirosszemű kurva anyád!”

„Cseresznyemagos kurvaszarral le van szarva!

„Azt a fűzfán fütyülő, kiszidolozott pöcsű rézangyalát neki, hogy enné meg ríva az oroszlán!”

„Azt a rézfaszú, kaporszakállas, ágytálon bicikliző mindenségit, hogy a tarisznyarák enné ki a szemét kínai evőpálcikákkal, csípős mártásba forgatva!”

Lehet ízesen, változatosan is pattogtatni. A fő kihívást azonban ne a durvaság halmozása jelentse, hanem az eufemizálás. Helyettesítsük kreatívan a k-val, p-vel, b-vel, f-fel kezdődő szavakat ártalmatlanabb nyelvi elemekkel! Kellemes szórakozás lesz, ezt megígérhetem!

Források

Ambrus Lajos: A leghosszabb magyar káromkodás. In: Szókalauz, Kortárs Kiadó – Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996.

Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.

Crystal, David: A nyelv enciklopédiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Kiss Lajos – Papp László (szerk.): Történelmi-etimológiai szótár I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.

Kiss Lajos – Papp László (szerk.): Történelmi-etimológiai szótár II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

Kubínyi László – Papp László (szerk.): Történelmi-etimológiai szótár III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.

A káromkodások saját gyűjtésemből, illetve a felsorolt irodalomból származnak.