Hol volt, hol nem volt... Valahol mostanában történt. Csak annyi új ország támadott a régiek mellett, hogy elfelejtettem az ország nevét, ahol történt.
Tehát ebben az éppen elfelejtett nevű országban okos király lépett a trónra és jót akart.
Elhivatta magához tanácsosait és így szólott hozzájuk:
- Nagy államférfiak, derék jó emberek, adjatok tanácsot, miképpen ismerhetem meg az igazságot?
A miniszterek nagyon összerezzentek, összenéztek és alázatos mosollyal válaszolták:
- Urunk, királyunk! Az igazságot mi mondjuk meg Neked.
A királyfi fölkacagott.
- Hogyan tudnátok ti ezt megcselekedni, mikor most legelső kérdésemre nem feleltetek igazságot. Nem igaz, hogy ti nekem igazságokat mondtok. Államférfiak nem értenek ehhez. Egyik azért nem, mert gyáva a hatalmasabbik előtt. A másik azért nem, mert önző és remeg saját hatalmáért. Félti veszendő kegyemet. A harmadik azért nem, mert aggódik népszerűségéért vagy hiú. Annyira megszokta a miniszteri frakkot, hogy hozzánőtt. Ragaszkodik hozzá, még ha égeti is, mint a Dejanira-palást. A legnagyobb baj, hogy legtöbben már megszokásból is eltakarjátok szavaitokkal a valóságot, mert így tanultátok bölcsnek és ügyesnek és a szokás nagyobb erő, mint az elme vagy szív. Mondjátok meg az igazság jobb kútforrását!
A tanácsosok sértődve néztek össze. Mindegyik a másikat tartotta gyávának, önzőnek, hiúnak vagy megszokásból füllentőnek. Majd egyértelműleg szólottak:
- El sem tudjuk fedni az igazságot, mert hiszen itt vagyon a sajtó!
A királyfi jóízűen nevetett.
- A néhai Gutenberg, ki csak bibliákat nyomott, beszélhetett volna így... Mióta lapok léteznek, megszűnt az igazság. Először is kiadtok valami félhivatalos lapot és csak azt adjátok be nekem. Abban az van, amit én akarok, helyesebben, amit ti akartok. Nekem iratjátok. Ha más lapot akarok látni, inkább elkoboztatjátok. Hogyha meg elém adtok mindent, eltévedek az útvesztőben, mert amit egyik lapban szentnek olvasok, a másikban gyalázatosnak találom. Hol vagyon az arany középút? Ha meg rátalálok erre az arany középútra, érzem, hogy - miként a szentirás irja - se hideg, se meleg, tehát elvetendő... Emberek, jobbat!
A miniszterek még sértődöttebben mondák:
- Urunk, királyunk! Akkor nem marad más hátra: ölts álruhát és menj a nép közé, mint a mese királyai tették. Többet fogsz hallani, mint amennyit kivántál.
- Hű embereim, ma már nehéz dolog Mátyás királyt játszani. Az ő korában még nem voltak detektivek, kik vigyáztak rá. De ti utánam küldenétek őrszemeiteket, hogy bajom ne essék. És előttem járnának kengyelfutóitok, kik megsúgnák mindenkinek, hogy jövök. Mindenki új ruhába, ünneplőbe öltöztetné lelkét is és legott megint csak Potemkin-falvak között bolyonganék...
A tanácsosok zavarodottan néztek az aranyozott barokk-mennyezetre, meg a sikosra csiszolt parkettre. Gondolataikban nem volt - tovább.
A király gondolkozott. Senki sem mert lélekzeni. Hallatszott, amint a várpalota ablakához hozzáütődött a zümmögő légy.
- Nos, ha nem tudtok tanácsot adni, adok én magamnak. Úgy látszik, csak a bolondok mondanak igazat. Tartok én is udvari bolondot, mint őseim a középkorban. Teremtsetek elő olyan okos embert, ki elég bolond ahhoz, hogy nekem mindig igazat mondjon. Hirdessetek pályázatot, doboltassátok ki a falvakban és a jelentkezőket vezessétek nyomban elém.
Úgy lőn, ahogy a király megparancsolta.
Multak a napok, repültek a hetek, - nem akadt pályázó. Az okos emberek féltették a nyakukat az igazmondástól. A másik meg féltette méltóságát a bolond rangjától. A harmadik groteszknek találta az eszmét és titkon aggódott királya egészségéért.
Végre egy szép napon a tanácsosok a király elé vezettek valami nyugodt, jóképű embert, az egyetlent, aki vállalkozott az új méltóságra.
A király kiváncsian fogadta és kegyesen szólt hozzá:
- Ki vagy és honnan jöttél?
- Uram király! Legyen a nevem Senki. Ez a legjobb. Bármit mondok, nem haragudhatik meg rám sem királyom, sem más. Senkire nem lehet haragudni. Honnan jöttem? Nem mondom meg. Szavaimért bosszút állnak tanácsosaid véreimen hetediziglen. Mert az emberek megbocsátanak azoknak, kik megcsalják őket, - megbocsátanak a rágalmazóknak, kik áskálódnak ellenük, megbocsátanak még feleségüknek is, ki másra veti a szemét, - de annak nem, ki igazat mond. Az udvari bolondoknak sem maradt meg a neve. Pedig a névtelen szegény ördögök sok jó tanácsot adtak uruknak, mely tanácsok megvalósításáért azután a poéták és a mesemondók, kiket ti történetiróknak neveztek, adományozták a királyoknak a "nagy" melléknevet. Itt lettem. El akarom foglalni hivatalomat, mely függetlenebb, mint főbirádé vagy nádorispánodé. Bolond vagyok, tehát nem vonhattok felelősségre...
A király figyelemmel hallgatta és kiadta a parancsot:
- Tetszel nekem, Senki! Kinevezlek. Szavaid szabadok, miként a gondolatok. Megtiltom, hogy bántódásod legyen. Fogadom, hogy addig, mig igazat mondasz, nem eshetik bajod.
Az udvari bolond mosolygott és meghajolt.
Legott kapott új diszruhát, olyat, mint a többi udvarosé. Csak ott, hol a többi méltóság rendjeleit viselte, nagy aranyos "B" betű vala kihímezve. Mindenki sugdolódzott: a Bolond. Ő maga azt mondta: Tévedtek. "Bölcs", hiszen a kettő egyazon fogalom.
A király visszavonult bizalmas termeibe és reggeli előtt elsőnek orvosát fogadta, hogy meghallgassa tanácsait, miképpen uralkodhassék félszázadon át. Az udvari bolond utána surrant és közbeszólt:
- Uram, micsoda kórságban szenvedsz, hogy jó egészségben orvost kérdezel?
- Semmi bajom sincs. Én csak egészséges akarok maradni.
- Akkor kergesd el ezt a jó urat. Van-e házi orvosa a sasnak? vagy a pusztai oroszlánnak? De még a pacsirtának meg a verébnek sincs. Pedig egészségesek mint a makk. Mert az állat sohasem teszen olyat, ami ártalmas neki. Csupán az ember. Csak azok az állatok betegeskednek, melyeket már megszelídített az ember és magához idomított vagy finnyásságban vagy kiaknázásuk által. Ha fáradt vagy, pihenj. Ha éhes vagy, egyél. Ha szomjas vagy, igyál. Dolgozzál szakadatlan eszeddel és szíveddel, hogy ne érj rá betegeskedni és ne vedd észre, hogyan szaladnak az évek. Akkor sok esztendő múlik el gyorsan és baj nélkül.
A király legott elküldte orvosát és jól érezte magát.
Ezután a fejedelem behozatta könyveit és elmerült azok olvasásába. Egyszerre csak mellette terem az udvari bolond:
- Uram, csapd be ezeket a foliánsokat. Préselj bennük virágot. Arra jók, mert nehezek.
- Fiam, ezek törvénykönyvek. Ismernem kell országom törvényeit, melyeket én adtam népemnek...
- Csapd be, Királyom. Ha volnának jó törvények, miből élnének biráid, ügyvédeid, néped okoskodó ezrei? Mivel foglalkoznának törvényhozóid? Bizony más kenyér után kellene nézniök. Ami ebben a 33 foliánsban van, azt valami Mózes nevű ember elmondotta néhány ezer esztendővel ezelőtt tiz kicsi parancsolatban. Ami az embereknek szükséges, azt elmondotta a názárethi próféta a tizsornyi Miatyánkban. Mire jó a többi? Egy törvény igaz: a szeretet törvénye. Csakhogy azt nem lehet szavakba és paragrafusokba önteni. Egy igaz biró van: a kisbiró, kit mások lelkiismeretnek hivnak. Egy becsületes törvényhozó van: a józanság. Ez azután nem is tart nagy beszédeket és nem szorul kommentátorokra. Préselj e könyvekben virágot. Arra jók.
A király elrakta a törvénykönyveket.
Mikor sutba kerültek a nagy könyvek, a bolond belekarolt a király karjába és a kitárt ablakhoz vonta. A lengedező szellő szétlebbentette a széles brüsszeli csipkefüggönyt. Szénaillat áradt be, - az óriás park mézédes parfümje. A tolakodó jázmin elébe igyekezett bódítóan, minden szellőhullámnál erősebben. Vetélkedtek, mint a versengő leányok, kik közül egyik szemérmetesebb, a másik feltűnő és kacér.
A tágas tisztás gyöp bársonyán puhán fonódtak össze müvésziesen rendezett virágok ezreiből az arabeszkek. Az illatos élő keleti szőnyeg fölött lassan surrantak tova az elvitorlázó bárányfelhők árnyékai. A tűleveles fák mereven állottak, mintha sötét szinekkel csak úgy volnának odafestve a kék levegő-alapra. A lombos gallyak minden levele ringott-forgott, majd fényes zöld felületét, majd ezüstszürke alját mutogatva az ablak felé. Ez a csodálatos szinhullámzás, e szakadatlan remegés titkos életet sejttetett a bokrok között, - láthatatlan kezek hajtogatták, rázogatták ide s tova az ágakat.
Az egyik oldalon virágzott a jázminbokrok sokasága. A virágzás kiderengett a sötét levelesből, mint az olvadás után visszamaradt nehéz hópárna. A másik szélen biborvörös kaméliák pirultak, mintha mindenik ág sötétpiros borral szinültig telt kelyhet kinálna koccintásra: "Szép az élet!" Fölibük lógott az aranyeső, a gazdag fürtökké változott aranyos napsugár.
Az egész kép fölött fehér fény reszketett. Távolról áthallatszott a város zaja, kocsik robogása, gyárak kalapálása, összeolvadva harmonikus értelmetlenséggé, mint ahogy valaki távolban szöveg nélkül magának dalolja a ritmust. Szavak nélkül is kihallik belőle a szöveg: az ezerféle élni-akarás.
A bolond ellenállhatatlanul, szinte parancsolóan kiáltotta:
- Süt a nap. Gyere ki! A szoba tetszhalál és pokol. A levegő élet és mennyország. Süt a nap. Gyere ki!
A király akarat nélkül, de örömmel követte. Szinte nagyobbat lélekzett, mint máskor.
Leértek. Az út fölött pillangó libbent keresztül tétova bohósággal. A bolond macskaügyességgel kapta el, ledobta a földre és összetaposta.
- Miért tetted?
- Mert élvezte rövid életét.
A király megcsóválta fejét. A gyöp fölé kiálló nyirfaágon tele torokkal búbos pacsirta dicsérte az Urat. A bolond kihúzott zsebéből egy kis parittyát és éles kaviccsal némította el a kert jókedvű trubadurját.
- Mit művelsz te szivtelen!
- Minek jobbkedvű az a madár, mint én!
Az udvari bolond gyors iramodással beszáguldott a virágágyak közé és legázolta a legszebbeket. Szanaszét röpdöstek a szirmok.
- Megállj, bolond!
- Megöltem őket, mert szépek és nem vétettek senkinek semmit.
- Szerencsétlen! Nem értem tanításodat.
- Fejedelem! Csak bemutatom népedet. Ilyen. Irigy és gonosz. Letöri azt, ki ártatlanul örül az életnek. Kioltja azt, kinek van derű a lelkében. Legázolja azt, ami szép és gyönge...
- Nem, nem mondtál igazat. Az emberek jók. Az én népem jó. Nézd, - és a park egyik terére mutatott, - mennyi galamb turbékol ott. Szelid fiúcska eteti őket. Letelepesznek kezére, fürtjeire, vállára. Szeretik a símogatást, kezéből esznek. A nép, mely gyerekkorában ilyen szelíd, nem nevel romboló férfiakat.
A bolond felkacagott.
- Hahaha! Tudod-e, ki szerette gyermekkorában legjobban a galambokat? Ki volt gyermekkorában a legszelídebb? Robespierrenek hivták ezt a gyermeket...
- Istenem, te minden illuziómat megsemmisited!
- Királyom, hát ne építs illuziókra, hanem valóságokra. Tépd ki a gazt, hogy nőhessen a derék. Légy igazságos, hogy megnyugodjanak a becsületes szegények. Kergesd el a korlátoltságot, hogy érvényesülhessen az ész. Oszd ki azt, amit semmi aranyért nem lehet megvásárolni, pedig a legolcsóbb: oszd ki mindenkinek a reménységet. Uram, gazdagságot nem oszthatsz mindenkinek, de a reménységet a boldogulásra oszthatod - és ez az elégedettség. Az elégedettség pedig jobb tanítómester, mint egyetemeid minden tudós doktora, - mint törvényszékeid legbölcsebb birái, - mint nemzeted legékesebb szavú irói. Elégedett emberek között megél a pillangó és a jókedv, a madár és a költő, nyilhatik a virág és a szépség... mert nincsenek irigyek. Akkor a galambetető fiúból nem lesz Robespierre. Nézd a természetben minden elégedett, csak az ember nem. Adj neki reményt és minden rendben van.
A király gondolatokba mélyedt. Szomorúan, szótlanul léptek egymás mellett.
- Te bolond, csupa lehetetlenséget akarsz tőlem. Mikor így hallgatlak, összeomlanak előttem terveim, alkotásaim. Hiábavalók az eszmék, mert vagy nem érti azokat senki, vagy máris elavulnak...
A bolond szelíden, melegen símult urához.
- Lásd Uram, előbb példa kedvéért legázoltam egypár virágot. Most meg azt mondom: ültess virágot, ahol arra hely vagy alkalom vagyon. Mivel hintenéd be a bölcsőt, hogyha nem volna rózsa? Mivel öveznéd az ara fehér homlokát, hogy ha nem volna myrthus? Mivel borítanád a sirt, hogy ha nem volna krizantém?
- Megint nem értelek, mit akarsz mondani.
- Hintsd el a szép eszméket. Hogy a virág elszárad és szemét lesz belőle? Igazi földi dolog. A szép eszmék és a nagy gondolatok épp így elvirágoznak, elszáradnak, megbarnulnak. Avar lesz belőlük, melyet kisöpör a következő nemzedék. Sebaj. Azért mégis szépek voltak a maguk nyarán. Úgy-e, ma nevetsz azon, hogy valaha imádták a tüzet... Pedig szép gondolat volt hálálkodni a fénynek és melegnek. Úgy-e, ma nevetsz azon, hogy Alarichot vagy Atillát lovával együtt temették el... Pedig nagyszerű volt a bizalom a halhatatlan élet folytatásában... Ma nevetsz azon, hogy a flagellánsok véresre verték önmagukat. Pedig hatalmas önérzet nyilvánult abban, hogy az ember önmaga büntesse meg önmagát, ne más...
A királyfi belefáradott a gondolatok összevisszaságába és lassan visszatért palotájába. A bolond árnyékként surrant utána.
Mikor alkonyodott, a király kiséretével felvonult a "rózsák" termébe. Azért nevezték így ezt a termet, mert a falakat borító brokát rózsamintával volt átszőve. A terem falain csupa pastorale függött, szépséges, ifjú, szerelmes párok kedves, naiv játékai, virághímes mezőkön, bokrétázó fák alatt. Hagyomány volt az uralkodó családjában, hogy mindegyik utód ebben a teremben intézte el házasságának kérdését.
A királyfi is itt fogadta egyik szomszédos ország nagykövetét, ki fontos küldetésben érkezett. Választ hozott saját urától, ki azt üzente, hogy "örök barátsága jeléül" hajlandó leányát eljegyezni a királyfival. Nagy dolog volt ez, mert ettől a házasságtól függött a két ország között a szövetség, a kereskedelmi szerződések megerősítése, gyarmatok átengedése.
Gyönyörű beszédek hangzottak el. Magasztalták a király szerelmét, a még senki által nem ismert ara báját, a szónokok céloztak a brokátra hímzett rózsaláncokra és a pastoralek bájos játékaira.
Előlépett az udvari bolond is. A fejedelem ünnepi hangulatban várta hűséges embere hódolatát.
A bolond az egész udvar szörnyűködésére rettenetes dolgokat mondott:
- Uram Király! Legjobb lesz, hogy ha elmégy valami afrikai rabszolgavásárra és ott választasz magadnak feleséget, mert ott legalább magad választasz. Avagy menj Te szomszédod udvarába és ott hét esztendeig szolgálsz vala, mint egykoron Jákob Leáért.
Az idegen nagykövet felháborodva pillantott a szerencsétlenre. A király is haragosan parancsolta:
- Magyarázd merész szavaidat!
- Oh én jó uram! Az életben sok nagyszerű cél vagyon, melyért érdemes élni. Ezek mindazok a jócselekedetek, melyekkel embertársainknak boldog órát szerzünk. De ez az életünk a másoké, önmagunknak csak egyetlenegy szépséges pillanat jutott osztályrészül, melyért érdemes volt születni. Ez a szerelem. Az első. Legelőször. Egyszer, csak egyetlenegyszer.
A király rászólt:
- Folytasd!
- Leheletszerű gyöngédséggel jön a szerelem és mindent legázoló erővé viharosodik... Meglátjátok egymást. Elmentek egymás mellett. Egymásra kell gondolnotok. Erdőn-mezőn. Négy fal között. Könyv mellett és munka közben. A családi tűzhelynél. Az anya karjai között. Szebbek közt is. Egyedül és százezrek tömegében...
- Másodszor találkoztok. Egyik is, másik is hátranéz. Egyszerűen kellett. Beköltöztök egymás lelkébe. Nem beszéltetek össze, de találkozik pillantástok. Megálltok. Súgva beszéltek egymással. Ezer és ezer milliószor elmondták ugyanezt egymásnak szegény elfelejtett szürkék és százszor idézett poéták. És mégis - így még soha, - a mások. Kezet fogtok. Oh, annak a puha kis kéznek legelső érintése... Mi ahhoz képest minden későbbi ölelés gyönyörűsége! Semmi. Ilyen lehetett a legelső napsugár cirógatása, mely a teremtéskor belesütött a fekete khaoszba... Ahova odaért, meleg érintésétől kinyilt az eddig sohasem látott bimbó, a földnek legelső egyetlen önzetlen ajándéka...
A bolond kipirult. A király bánatosan hallgatott.
- Király, te erről ünnepi eljegyzésed pillanatában nem tudsz semmit. Úgy látszik, csak az operettekben van ilyen jussuk a királyfiaknak... Te szegény jogtalan! Azt nélkülözöd, a mihez minden, a legutolsó alattvalódnak is vagyon joga, hogyha fiatal... A te szerelmed államszerződés. Választásodat nem az a csodaszép, az a kényszerű első találkozás diktálja, hanem elnémult ősök gőgje és beszédes tanácsadók furfangja. A te első vallomásod diplomatáid körmönfont szóáradata. Első csókod az udvari etiquette eseménye... Oknyomozó történetírók búvárkodásának alapja... Te végtelen szegény, jogtalan ember!
Az udvarosok elborzadtak és odakiáltották vádjaikat:
- Ez az ember közönséges halandók sorsára akar sülyeszteni!
- Zárasd el! Izgat rangszerű házasságod ellen!
- Izgat az ország boldogsága ellen!
A bolond gúnyosan vágott közbe:
- Csak a te boldogságodról nem esik egy árva szó sem. Hahaha! Mi a rangszerű házasság? Az, hogy ismered arád családfáját a történelemből... Egyik ükapja, Nagy Alfonz, olyan kegyetlen volt, hogy karóba húzatta, ki nem tetszett neki. A másik ükapja, a "Jó Fülöp", egypár ezer ártatlan embert égetett el, hogy istennek kedves munkát végezzen, mint ő hitte... A harmadik, - a "Bús Károly" - nos, mit művelt az? - melankolikus volt. Szegény élő halott... A negyedik, a "Szép Lajos" - azzal a hajporos parókával - kikapós vala, hogy hites királyi párja pirosra sírta két szép szemét miatta... Uram, király, jó ezt tudni? Nem, ezerszerte jobb kitárni karodat, szívedre ölelni a leányt, kinek csak apjáig, anyjáig ér a családfája, kiről csak azt tudod: Szép vagy! Angyal vagy! Szeretlek! Enyém vagy.
Az idegen nagykövet simán meghajolt, de arcán meglátszott, hogy a jegygyürű helyett hadüzenetet fog küldeni...
A király visszavonult dolgozó szobájába és készült a háborúra, mert "örök barátság" jeléül nem jegyezte el a szomszéd fejedelem leányát...
*
A palotákon és a viskókon lobogók lengedeztek. Pompásan hullámzott a szellőben a zászlók élénk színe a mélységesen kék égen. A déli napfény csillogtatta a katonák fegyvereit, mikor dalolva, zöld levéllel sapkáik és sisakjaik mellett, ütemes dobogással vonultak el a királyi palota előtt. A zene harcias indulókat muzsikált. A nép ujjongott és a katonák felé tolakodott; a rendőrök csak nehezen bírták visszatartani összefogódzott kezeikkel a boldog tömeget, hogy a katonák közé ne bomoljon és meg ne ölelgesse őket. Egy-egy legény a sorból csókot hányt valakinek a tömegbe, - a másik ugrándozott a zene dallamára és nagyokat rikkantott.
Hazajött a győzedelmes sereg. Mielőtt átlépte a főváros határát, a vezérek parádéba öltöztették. A sebesülteket és nyomorékokat elrejtették a kórházak. A tépett lobogókat, az összetört ágyúkat és szekereket künt hagyták a csöndes falvak szérűiben.
A fiatal király künt állott palotája erkélyén, dicsőséges tábornokai és bölcs tanácsosai között és örült a győzelemnek és a békekötésnek, mely naggyá és gazdaggá tette országát.
Egyik udvarosa Nagy Sándorhoz, a másik Nagy Károlyhoz, a többiek Napoleonhoz hasonlították. Az egyik ősz államférfiú örömkönnyes szemekkel tekintett fiatal királyára és így szólott:
- Salve Caesar! Lábaidnál hevernek a szomszédaid. Győztél. Most megmutatjuk, hogyan kell a győzelemmel élni, méltón a modern kultura dicsőségéhez. A leigázott föld népének főkolomposai elmenekültek. Az ellenség vére elfolyt. A rebellisek nemzedéke elszéledett. Aki ellened emelte fegyverét, ma gyönge, mint a hervadó palánta, néma, mint a sír. Mi telepszünk a pusztulás tájékaira, felépítjük a kultúrát és a leperzselt falvak helyére odaküldjük a mi népünket, hogy sokasodjék és gazdagodjék és virágozzék. Egy évtized behegeszt minden sebet, hogy még a forradások sem látszanak. Egy évtized múlva nem fog meglátszani a forradás, a régi határ. A modern háború nem tatárjárás, hanem gyógyulási folyamat, az erők átoltása, az egészséges fejlődés megalapozása...
A királyfi diadalmasan nézett végig az ujjongó tömegen, a köréje sereglett fényes gyülekezeten, azután újra meg újra a végefogyhatatlan katonai meneten, mely úgy húzódott végig a fővároson, mint a lüktető véráradat a szíven, erőt hozva, piros életet és piros reménységeket. A bolondhoz fordult:
- Nos, ma talán te sem gáncsoskodol?
- Éljenek a tatárok! - kiáltotta az udvari bolond.
Az ünneplők között vészesen morajlott végig a felháborodás zúgása. A király arcát is pár pillanatra elöntötte a vér, de azután nyugodtan szólt a fejedelem:
- Hallgassuk meg a bolondot. Parancsolom!
- Bizony, - kezdé emez száraz hangon - azt mondtam, éljenek a tatárok. Megmagyarázom. Volt egyszer valahol egy király. Meghódított akkora országot, mely mellett a tiéd csak valami kurta nemes uradalma. Akiket meghódított, mást hittek, mint ő. Beszédjüket sem értette. A fajtájuk nem az ő vérsége volt... És ő közibük ment és monda nekik: adj' isten jó napot, testvérek. Higyjetek, amit akartok, mert kinek-kinek üdvössége a lelkében lakozik, nem pedig a papjánál. Beszéljetek, ahogyan akartok, mert legékesebben mindegyiknek az édes anyja beszélt. Boldoguljatok és erősödjetek: én segíteni foglak benneteket. Küldjétek el hozzám okos és tanult embereiteket, hadd tanulok tőlük! Legyen áldott, aki szeretni tud!... Ez a fejedelem többre becsülte a megmentett vércseppet, mint a golkondai bányák legnagyobb gyémántcseppjét... Bebizonyította, mert nem félt egyedül kétszáz mérföldet nyargalni váltott paripákon leigázott ellenségei között, hogy megmentse egy hervadó leányasszony életét. Holott nem is ösmerte a leányasszonyt. Nem is lőttek feléje egy árva nyilat sem azok, kiket éppen legyőzött... ezért mondom, éljenek a tatárok!
Mindenki meg volt győződve, hogy az udvari bolond egészen megzavarodott a fényes látványtól. Az ország nagyjai sajnálkozva mosolyogtak a szegény ügyefogyott tudatlanságán. Csak a király kérdezte komolyan:
- Melyik szomszédom őse vala ez a legendás király?
- Nem ott élt, ahol a nap nyugszik, hanem ott, ahol hajnalodik. Nem nevelték szent papok avagy nagytudományú választottak, hanem a puszták párducai között nőtt fel. Nem született selyembölcsőben, hanem földönfutónak magzatja volt. Még csak az a szerencse sem érte, hogy hallott volna annak a gyönyörű szép betlehemi csillagnak feljöttéről... Tatár volt az istenadta!... Dzsingiszkhán ivadéka, Timurlán unokája... Mikor Európában boszorkányok alatt lobogtak a máglyák, - a tatár - turkomán Akbár 200 mérföldet lovagolt, hogy eloltson egy máglyát, melyen messze Hindosztánban egy özvegynek kellett volna az ő ura után halnia... Király! a te tankönyveidben nem olvastam róla... Éljenek a tatárok!
A nádorispán előre lépett és emelt hangon szóla keserű szavakkal:
- Királyom! Hűségemet kipróbáltad. Érzem felelősségemet. Csukasd le ezt az ünneprontót, kit csak az ellenség csempészhetett, tiszta, dicső udvarunkba...
Az udvari bolond gúnyosan nézett végig az országnagyokon és intett, hogy nyissanak neki utat.
A nádorispán megörült:
- Hagyjátok futni e szent őrültet. Megszabadulunk ez emberi formába rejtett veszedelemtől - és legalább nem kell mai olajágas ünnepünkön a megtorló igazság öklével reá sújtanunk!
Az udvari bolond meghajolt a király felé és büszkén távozott.
A fejedelem szomorúan nézett utána, de nem mert szólani hozzá, mert meghallotta a tömeg zúgását. Hirtelen megállott a katonák ütemes lépése és a zene úgy hangzott, harsogott, mint a vihar, mely átsüvít a sziklák résein.
A király kedvetlenül vonult vissza dolgozó szobájába. Nem tudott többé örülni a győzelem töviskoszorújának.
Mikor belépett a terembe, ott ült a küszöbön a bolond és zokogott.
- Mit siratsz, ember? - kérdé a király.
A bolond felugrott. Fölcsillant két cseresznyefekete szeme és forró kezével megérintette a király kezét.
- Hah! először szólítasz nevemen. Embernek neveztél. Ez az én igazi nevem. Kitaláltad és ezért még egy igazságot mondok Neked. Siratom a győzőket. Menj, - menj, - fuss a legyőzöttek közé. Hints virágot az első sirra, mely valamelyik elesett ellenséged csontjait takarja. Simogasd meg az első özvegyet, kivel ott találkozol. Vedd karodra szeretettel az első árvát, kit az üszkök közül emelsz ki. Hivd haza a bujdosókat és add nekik vissza hazájukat. Adj kenyeret azoknak, kiknek kezéből kiesett ez a legnagyobb kincs. Mondd nekik: beszéljetek ékes nyelveteken. Mondd nekik: gazdálkodjatok a magatok portáján reménységgel. Mondd nekik: testvéretek vagyok és hiszek nektek... És nagy leszel, mint Akbár, a tatár... És országod bevehetetlenebb lészen, mint a Himalaya jégerődei.
A király lehorgasztotta fejét és szomorúan válaszolt:
- Megértem igazságodat, de nem követhetem, mert országomban forronganak, akik éhezének a szomszéd buzakalászának áldására. Forronganak, akik nevemben győztek, és elűznek engemet.
A bolond kiegyenesedett, összeráncolta homlokát.
- Akkor fölösleges vagyok. Hallgass a többi udvari bolondodra, kik nem viselik e jelet. - S a mellére mutatott, hol aranyosan csillogott a kihimzett "B" betű. - De add ki béremet!
A király tollat ragadott.
- Kivánj annyi vert aranyat, amennyi elfér kincstáraimban. Válaszd koronám bármelyik klenódiumát, mely méltó hozzád. Szemeld ki birodalmamban a legremekebb kastélyt és uradalmat. A tiéd.
A bolond lázasan súgta a királynak:
- Adj egy darab földet, melyért még Kain nem ütötte agyon Ábelt. Adj egy talpalatnyi földet, melyen a vetést sohasem perzselte irígység aszálya, a vér mérges harmatja, a könnyek izzó zápora. Adj egy talpalatnyi földet, hol ember lehetek istenesen, becsületesen, igazságosan - anélkül, hogy bolondnak itélnek!
A király hanyatt dőlt karosszékében és fejét rázta:
- Ezt a jutalmat nem tudom kiutalni, bármilyen hatalmas vagyok!
A bolond közelebb lépett. Bánatosan megszorította a király kezét és búcsúzott:
- Tudtam, hogy szegény vagy ahhoz, hogy engemet kifizethess. Azért tehát, amit mondtam, bérül elviszem cserébe nyugalmadat. Mert annak, aki megismeré az igazságot, e földön nem lehet többé nyugodt lelkiismerete...
És szomorúan, lehajtott fejjel ment a szőnyeges folyosón, - a sikos márványlépcsőkön, - a park fehérlő kavicsösvényén. S eltűnt.
Édesapja, id. Jankovich Marcell fiatalon meghalt; édesanyja, Meszlényi Eugénia, majd nagyapja, Meszlényi Jenő nevelte. Nagykanizsán járt elemi iskolába, Pozsonyban római katolikus gimnáziumba, közben ugyanis gyenge tüdeje miatt elköltöztek, hogy a koronázóváros közeli hegyek gyógyító levegőjét szívhassa. Már fiatal diákkorában 3-4 ezres hegyeket mászott meg az Alpokban. 1897-ben jogi doktorátust szerzett a Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán, majd 1900-ban ügyvédi vizsgát tett.
1892–93-ban Kossuth Lajosnál, anyaági rokonánál élt Torinóban. (Nagyapja Kossuth sógora volt.) Ezután Pozsonyba költözött, ügyvédi irodát nyitott. Felesége, Jamniczky Agál a szlovák–lengyel származású Jamnicky család tagja volt.
Sasfészkek. Bolyongások a legmagasabb hegyeken; Magyar Turista-Egyesület, Bp., 1906
Az Alpesek (1911)
Kis barátom könyve, elbeszélések (1913)
Két kis leány könyve, emlékezések (1918)
Álmatlan éjszakák. Egy festő feljegyzéseiből; Wigand Ny., Pozsony, 1921
Az udvari bolond. Kis történetek; szerzői, Bratislava-Pozsony, 1926Emléktáblája egykori lakóhelyén, Budapesten, a Vérmező melletti Pauler utca 19. számú házon
Egy század legendái, regény (1939; 2003) 1945 után betiltották.
Húsz esztendő Pozsonyban (1939; 2000) 1945 után betiltották.
Félszáz névtelen magyar. Pillanatképek; Egyetemi Ny., Bp., 1940
Ölvedi László emlékezete (1941)
Lelkek találkozása (1942)
Évek tavasz nélkül, elbeszélések (1943)
Gróf Klebelsberg Kunó. Jankovics Marcell emlékbeszéde a Klebelsberg emlékbizottság ülésén 1943. okt. 13-án; Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége, Bp., 1943
Világító ablakok; Új Idők Irodalmi Intézet (Singer és Wolfner), Bp., 1944 (Magyar regények)
_eml%C3%A9kt%C3%A1bl%C3%A1ja_I_ker%C3%BClet_Pauler_utca_19.JPG)