A Jancsi bohóc

Az úgy volt, hogy...

A kis Karcsika egy gazdag, kefe- és seprűgyártó kereskedőcsaládba született 1876. február 22-én, Budapesten. Ahogy cseperedett, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz kereskedő, s mivel inkább az iskola mellé mintsem abba szeretett járni, már sejthető volt, hogy hosszú tanulmányok sem állnak előtte. Akkor még csak kevesen tudták, hogy igazából a cirkuszi rivalda vonzotta. A szülők erről hallani sem akartak, helyette egy nyomdába küldték, hogy valamilyen szakmát tanuljon az a haszontalan gyerek.

Talán épp ez volt a legjobb, amit tehettek, mert egyik nap megbízták, hogy vigye át a Wulff-cirkuszba az elkészült plakátokat és szóróanyagokat. Ahogy ott körülnézett, már tudta, neki ez lesz az élete. Néhány héttel később megszökött otthonról és a cirkusszal Londonban kötött ki. Nem tartott sokáig a boldogság, mert a papa utána ment és szinte fülénél fogva vitte vissza az akkorra már „cirkusszal fertőzött” kamaszfiút. Persze mindez csak olaj volt a tűzre. A fiúcskát a családi boltban alkalmazták, ahol minden összekuporgatott pénzét hangszerekre és artistákról szóló könyvekre költötte el.

Nem sokkal később megismerkedett egy hasonszőrű fiúval, (aki később Schossy néven lesz világhírű zenebohóc) akivel kitaláltak egy humoros, zenés számot, melyet egy műkedvelő előadáson meglátott az akkor Pesten legmenőbbnek számító Somossy-orfeum szervezője, aki azon nyomban szerződést kínált nekik. Három koronát és egy vacsorát kaptak fellépésenként. Így tizenhét esztendősen hátrahagyott mindent és az orfeum társulatával nekivágott a nagyvilágnak, hogy meghódítsa Európa közönségét.

Az egyik turné alkalmával ismerkedett meg a híres és szintén magyar zenebohóccal, Alberto-val és a nem túlságosan tehetséges tanítványával Adrian-nal, aki később Grock művésznéven lett világhírű.

Sajnos kettejük történetének nem lett happyend a vége. Miután különváltak, Adrian Wettach világhíres zenebohócként írta be magát a cirkusztörténelem nagykönyvébe Grock művésznéven. Alberto azonban nem volt ilyen szerencsés. Lecsúszott és elszegényedett. Ócska, pesti külvárosi kocsmákban zenélgetett. 1925 februárjában, amikor meghallotta, hogy egykori tanítványa a magyar főváros legdrágább mulatójában lép fel, megkereste. De a „nagy Grock” csak a titkárát küldte ki azzal, hogy nem ismeri, s hordja el az irháját, különben rendőrt hívnak. Hálátlan dög! A híres magyar zenebohócot, Albertot, végül egy Pesti bérház lépcsőházában találták meg, holtan, ölében kopott mandolinjával. Átpengette magát a túlvilágra...

De ne szaladjunk előre.

Szóval a mi kis Karcsikánk összeismerkedett az Alberto-Adrian duóval és csatlakozott hozzájuk. A trió sikert sikerre halmozott, de az Orfeum direktora sem volt túl elégedett a svájci származású Adriannnal. Végül sikerült tőle megszabadulniuk és ezután ketten folytatták tovább. A kis Karcsikából időközben Károly lett, Morgenroth Károly, a híres zenebohóc, s a német területen Hanswurst néven hódította meg a közönséget.

Feleséget is egy német turné alkalmával talált magának. A csinos, fiatal lánnyal, amint meglátták egymást, azon nyomban egymásba szerettek. Csupán az a bibi merült fel, hogy a leány a cirkuszt befogadó városka polgármesterének féltett csemetéje volt, s nem épp egy vándor, Európát átcsavargó zenebohóc oldalán képzelte el gyermekét. De oly erős volt a szerelem, hogy a bősz atya végül engedett. Ezután az asszonykával alkottak duót és „a kér Charles” zenés, komikus produkcióval járták Európát.

Már épp a németországi fészekrakáson gondolkodtak, amikor a népszerű zenebohócot fölkereste Beketow Mátyás, az orosz származású artista és több cirkusz tulajdonosa. Elmesélte, hogy immár Magyarországon telepedett le és a fővárosban kíván cirkuszt alapítani. Az új elvárások szerint leginkább magyar nyelvű produkciókat szeretne, s arra kérte a neves művészt, hogy fogadja el szerződési ajánlatát, melyhez sztárgázsit is kínál.

Beketow nem állított valótlant, mert Budapesten 1904. április 30-án megnyitotta kapuit a Városi Cirkusz, mely nagyon rövid idő alatt a budapestiek kedvence lett. 1910-ben, végül ide szerződött főhősünk családostul, s már az első fellépésével belopta magát a közönség szívébe. Csúcsos sipkájában, nagy gallérjával, gitárral a nyakában olyan dalokat énekelt, amelyeket az akkori politikai hangulatban, társadalmi lelkiállapotban hallani akartak. Ő volt az első bohóc Magyarországon, aki csak magyarul szólt a közönséghez, aki képes volt egyszerre megríkatni és megnevettetni őket. Beketownak nem tetszett a Hanswurst művésznév. Magyar nevet szeretett volna adni mindenki kedvenc bajazzo bohócának.

-Karcsikám. Mit jelent ez a Hanswurst pontosan? Magyarítsuk egy picit, ha lehet.
-A Hanswurst azt jelenti, Paprikajancsi.- Válaszolta Morgenroth.
-Akkor legyél te csak Jancsi! Jancsi bohóc!- Ajánlotta fel Beketow.

A név aztán eggyé vált viselőjével, s eredeti nevét csaknem el is feledték.

Jancsi bohóc hihetetlenül népszerű volt, oly annyira, hogy sokan megpróbálták utánozni. Persze amikor a közönség meghallotta az eredetit, akkor vált nyilvánvalóvá az igazi tehetség mibenléte. Egyszer egy efféle utánzó -Kóbor Jancsi- öngyilkos lett, de a helyi lap már csak „Jancsi bohóc halála” címmel közölte le a hírt. Morgenrothnak ezért hivatalos nyilatkozatot kellett tennie, hogy Ő bizony él.

Közben magánélete is szerencsésen alakult. Öt csodás gyermekkel, szerető feleséggel élte mindennapjait. Amikor épp nem turnézott Európa- szerte, vagy nem szórakoztatta a hazai közönséget, akkor az egyszerű, tisztességes polgárok életét élte. Nem ivott, nem dohányzott. Operába és színházba járt, de leginkább csak a drámai alkotások érdekelték. A vidámságot meghagyta a cirkusznak, főleg, ha Ő lehetett a mulattató.

Épp ötven évesen ünnepelte művészi pályájának 35. évfordulóját. Még a fővárosi lapok is beszámoltak e nagyszabású eseményről, melynek helyszíne természetesen a Beketow cirkusz volt, ahol Ő és teljes családja is fellépett. Gyermekei később mind híres művészekké váltak, négyen a cirkuszporondon, egyikük pedig az operaház színpadán, mint balerina.

„Szép volt és megérte!”

Az 1930-as évek második felében egyre nehezebben tudta kezelni cukorbetegségét. 1938 nyarán a városligeti vurstli 100. születésnapján még fellépett, de 1939 elejére már annyira rosszra fordult állapota, hogy kórházba kellett szállítani. A műtét és a vérátömlesztés sem segített. Egy hideg februári napon örökre elköszönt e világtól.

„Ne sírj bolond, nevesd ki ezt az életet.
Ne sírj bolond, ha szomorú az éneked.
Hisz pergő könnyed úgy se lehet hinni,
A sírba is kacagva fognak vinni.
Ne sírj bolond, a könny neked nem áll jól,
Ne sírj, ha sírsz is csak komédiázol.”