Payday Loans

Keresés

A legújabb

Prostitúció a középkorban
Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
2018. augusztus 29. szerda, 07:29
2017. november 03.Budai Lotti
Prostitúció a középkorban


Prostitúció a középkorban

Apácaéletet élő örömlányok és egyházi bordélyok

Mint a téma előző bejegyzéséből kiderült, az úgy nevezett szent prostitúció kivételével már az ókori világban is kisebb-nagyobb társadalmi megvetés lengte körül a prostitúciót, pontosabban a prostituáltakat. A római kor szabadosságának leáldoztával arra számítanánk, hogy a szigorú, keresztény erkölcsökbe burkolódzó középkorban még ennél is hevesebb ellenérzés, sőt, üldöztetés övezhette az ősi mesterség művelőit… De meglepő módon, a helyzet nem egészen így fest: az intézmény védelmére még szentek is keltek, s a maga módján az egyház is kivette a maga részét az örömlányok termelte haszonból.fig-1-brothel.jpgA keresztény egyház nagyon sokáig egyfajta „szükséges rosszként” tekintett a prostitúcióra. A 354-430 között élt Szent Ágoston például „De ordine” című könyvének II. kötete 12. fejezetében (szabad fordításban) így ír: „Ha a társadalomból száműznénk a prostitúciót, a zabolázatlan vágyak mindent felforgatnának.” Aquinói Szent Tamás pedig úgy tekintett a prostitúcióra, mint a csatornára egy palota alatt… bűzlik, bűzlik, de ha eltüntetnék, mindent elárasztana a szenny és a mocsok. Az egyház szemében ugyanis a kéjelgésnél vagy bordélyok látogatásánál sokkal nagyobb bűnnek számított például az erőszak, a szodómia vagy a maszturbáció, így, ha a prostituáltak segítenek e bűnöket megelőzni, ám legyen.
454a64f215c89a8c70a6d54c9e29ebf4--scapegoat-political-leaders.jpgAz egyháznak egyébként megvolt a maga haszna a prostitúcióból: a fent említett bordélyok ugyanis gyakorta épültek egyházi tulajdonban álló földeken, amiért bérleti díjat fizettek. Winchester püspökének például - a London piroslámpás negyedének számító - Southwork városrészben olyan sok bordélyban volt érdekeltsége, hogy az angol fővárosban csak per winchester geese, azaz mint winchesteri libák utaltak a prostituáltakra. Erről a körülményről egyébként Shakespeare is megemlékezik a IV. Henrikben, mikor Gloster eképpen támad a püspökre: „Ki a rimáknak bűnre búcsut adsz!”

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az örömlányok továbbra is oly szabadon művelhették mesterségüket, mint az Ókori Róma utcáin. Szigorú szabályok vonatkoztak rájuk, amiknek megállapítása városi jogkörbe tartozott. Például nem árulhatták bájaikat a városfalakon belül, egyházi ünnepek idején, esetleg este hat után vagy éppenséggel csak meghatározott utcákon űzhették mesterségüket, és a szabályokat megszegőre súlyos büntetés várt. A szabályokat betartatni legkönnyebben bordélyházak segítségével lehetett, melyek ugyancsak a város irányítása alá tartoztak és adót fizettek.  A legkülönösebb bordélyt Johanna nápolyi királynő 1347-ben létesítette Avignon városban az ott töltött száműzetése alatt. Ez leginkább egy kolostorra hasonlított: azt elhagyni a bent élő hölgyeknek nem volt szabad, életüket óramű pontossággal meghatározott napirend szerint élték, s mikor nem kuncsaftokat fogadtak – akik kizárólag „jó keresztények” lehettek -, imádkozással és egyéb üdvös cselekedetekkel kellett tölteniük az idejüket. Mindezt pedig a város által választott „rendfőnöknő”, azaz bordélyvezető felügyelte. A lányokat hetente meg is vizsgálta egy város által kijelölt orvos, kezelésükről rendelet tartalmazott előírásokat.middle-ages.jpgA bordélyok népszerűségének, a szifilisz 15-16. századi futótűzként való terjedésével, átmenetileg leáldozott. Hamar felfedezték ugyanis a kapcsolatot a bordélylátogatás és a nemi betegség között, csakhogy ez más következményekkel is járt: minthogy a középkori fürdőházak egy része bordélyként is működött, azokat sorra záratták be, illetve az orvosokban megszületett az elképzelés, mi szerint a víz is terjeszti a kórt. Így aztán következő évszázadokra a fürdésnek is búcsút mondott a kor embere (Lásd bővebben a fürdés történetéről szóló bejegyzést).

De az örömlányokra vonatkozó szabályokra visszatérve: tipikus előírásnak számított, hogy a prostituáltak kötelesek öltözködésükkel megkülönböztetni magukat a „tisztességes asszonyoktól”. London városában csíkos főkötőt, Bécsben sárga vállkendőt, Milánóban fekete köpenyt, Augsburgban zöld övet kellett viselniük. A legkülönösebb ismertetőjele kétségkívül a velencei prostituáltaknak volt: a 15. századtól chopine-t, parafából vagy fából készült cipőt kellett hordaniuk, aminek magassága akár a húsz-harminc centit is elérhette. Ironikus, hogy a prostituáltak megkülönböztetésére szánt viselet valóságos divathóbortot váltott ki a velencei előkelőség köreiben, így annak viselése végül a nemesség előjogává lett, akik egészen a 17. századig tipegtek, pontosabban botladoztak a magasított cipőkben. S ha már Velencénél járunk, eszünkbe juthat a Velencei kurtizán című film is, ami Veronica Franco, a főurak és királyok kegyeit élvező prostituált életét mutatja be. Velencében – néhány más városhoz hasonlóan - valóban kivételezett helyzetben voltak a prostituáltak, akiknek még saját céhük is lehetett, mi jogaikat védte. Az sem volt ritka, hogy egy kivételes szépséggel és műveltséggel megáldott örömlány valóban sokra vigye és csinos vagyont is gyűjtsön. Az esetek túlnyomó többségében azonban a prostituáltak a társadalom legszegényebb rétegeiből kerültek ki és ott is maradtak életük végéig. S ritka kemény sorsuk lehetett. Jacques Rossiaud történész a Dijon városában fennmaradt gazdag levéltári anyagokat felhasználva tanulmányozta hetvenhét prostituált hátterét 1440 és 1540 között. A hetvenhét nőből mindössze tizenegy választotta önszántából e hivatást, a többieket családjuk vagy más körülmények szorítottak rá. Huszonkét lányt például azért kényszerítettek prostitúcióra, mert nemi erőszak áldozataiként „becstelenek” lettek. Fizetségük sem volt éppen kimagasló. Perugiából 1388-ból maradt fent egy szerződés, amely egy bordélytulajdonos és egy örömlány közt jött létre, s melyben a prostituáltat munkájáért cserébe mindössze élelem és ruházat illette meg. A dijoni adatokból egyébként az is kitűnik, hogy harmincéves korukra véget értek a prostituáltak „aktív évei”, s miután bájaik árulásából nem tudtak többé megélni, jobbára a szegényház, a koldulás vagy az éhhalál várt rájuk. 18_progressofawomanofpleasure_newton.jpgBár szerencsés esetben egy zárda is befogadhatta őket… Az örömlányok jó útra tereléséért az egyház ugyanis mindig is tett erőfeszítéseket. Ehhez hozzájárult Mária Magdolnának – a Krisztus követőjévé lett egykori prostituáltnak - 12. századra megerősödő kultusza is. 1227-ben IX. Gergely pápa elrendelte az ún. Magdolna Házak megalapítását, ahol a „megjavulni” kívánó kéjhölgyeket várták. E házaknak adományozni, őket pártfogolni pedig afféle divatnak számított akkoriban, s némely ilyen intézmény szép vagyonra tett szert. Mindez persze a visszájára is elsülhetett. 1480-ban például III. Frigyes engedélyezte a Bécs városában működő Magdolna Háznak, hogy a tulajdonában álló szőlőn termelt bort értékesítse…. Csakhogy ily módon a „javítóházból” előbb ivó, majd pedig bordély lett…

 

Hogy tulajdonképpen hány prostituált is működhetett a középkori városokban nehéz megbecsülni. A 15. századi, kétszázezres lakosságszámú Párizsban például öt-hatezer örömlányról tudtak a hatóságok, de nem is a konkrét adatok hiánya miatt nehézkes valós képet alkotni számukról. Prostitúcióra sokkal több nő kényszerült, mint akikről levéltári feljegyzések fennmaradtak: a legtöbben ugyanis nem bordélyokban és nem hivatásszerűen űzték a mesterséget, hanem alkalmanként, amikor nehéz helyzetük, például egy-egy szegényes termés erre kényszerítette őket, hogy az éhhaláltól megmeneküljenek…