Hetérák, nőstényfarkasok és szent papnők
A prostitúciót gyakran nevezzük a legősibb mesterségnek, noha - jobban belegondolva – a vadászat vagy gyűjtögetés, legalább meg kellett előzze, különben mivel is fizetett volna az ősember az ősszexért? De a tyúk és a tojás problémáján túllépve, érdemes közelebbről megvizsgálni e foglalkozás történetét, melyet a korai időkben kísérhetett tolerancia, állami szabályozás vagy éppenséggel körül lenghette vallási áhítat…. Ugyanakkor kevés olyan korral és társadalommal találkozunk, ahol a kéjelgést ne érte volna valamilyen fokú társadalmi megvetés, jóllehet – mint látni fogjuk - az jobbára csak annak űzőit, nem pedig a bordélylátogatókat vagy az utcalányokat leszólító férfiakat sújtotta…
Ha a prostitúció nem is a legősibb mesterség, a legrégebbi ráutaló forrás nagyon is ősi, ie. 2400-ból, Mezopotámiából származik. Ez nem is meglepő: a szexualitás és a prostituáltak a sumérok vallási életében jelentős szerepet játszottak. Ishtar, a szerelem és termékenység istennőjének templomában például létezett egy rituálé, mely során a legfőbb papnő egy magasrangú pappal, olykor magával az uralkodóval közösült egy nyilvános szertartás keretében, így bocsájtva szabadon az istennő termékeny energiáit az országban. Az istennő templomban élő szolgálólányai pedig az év többi napján biztosították ezen termékeny energiák életben tartását: szexuális szolgáltatásokat nyújtottak a betérő férfiaknak, akik a fizetség egy részét az istennő templomának ajánlották fel. Hérodotosz, görög történetíró még egy ennél is különösebb szokást ír le: Babilóniában élete során legalább egyszer minden asszonynak el kellett mennie Isthar templomához, s ott addig várakoznia a megszentelt lépcsőkön ülve, míg egy férfi meg nem vásárolta szolgálatait. Az összeg és a férfi kiléte közömbös volt, egyiket sem szabadott visszautasítani, a kapott pénzt pedig szintén az istennőnek kellett felajánlani. Ha ez megtörtént, az asszony visszatérhetett otthonába. (Megjegyzendő, hogy e tekintetben számos történész megbízhatatlan forrásnak tarja Hérodotoszt, s ha a termékenységi rituálékét nem is, a szent prostitúció létezését gyakran megkérdőjelezik.)
Hamurappi törvényoszlopa ugyancsak tesz említést prostituáltakról, elsősorban öröklési jogaikat védi, ami egyedülálló a korban: „Ha egy papnő vagy egy prostituált, apjától földet kap (…), apja halála után fivérei kötelesek földjeit és kertjeit gondozni, és annyi gabonával, olajjal és tejjel ellátni, amennyi neki jár, s igényeit kielégíti.” (Hamurappi törvényoszlopa, 178. sz törvény) Nem volt ilyen szerencsében része az ókori görögök örömlányainak. Európa bölcsőjében a nők egyébként is jogfosztott lényekként élték mindennapjaikat, a prostituáltak helyzete pedig még a „tisztességes” asszonyokénál is rosszabb volt. (Ez megmutatkozik az antik kerámiákon is, ahol a prostituáltakat jobbára megalázó helyzetben vagy visszataszító, közönséges külsővel ábrázolták) Kivéve talán a hetaerae-k, azaz hetérák csoportját: ők alkották az örömlányok legelőkelőbb kasztját. Szép, művelt és anyagilag független nők voltak, akik hosszabb kapcsolatokban köteleződtek el, egyszerre csak egy férfi mellett. Utánuk következtek a szintén önállóan működő prostituáltak, akik alkalmi partnereiket jobbára az utcán szólították le. Gyakori ismertetőjelük volt egy különleges szandál, mely az utca porába a ”Gyere utánam!” szavakat rajzolta, elvezetve hozzájuk a potenciális kuncsaftot.
A prostituáltak legalsó és valószínűleg legszerencsétlenebb csoportját a pronai-k alkották. Ők bordélyokban dolgoztak rabszolgaként, a bordélytulajdonos pedig adót fizetett az általuk termelt bevétel után. Az Ókori Görögországban egyébként a kéjelgés minden formája adóztatás alá esett, s Szólón volt az első politikus, aki állami bordélyt hozott létre: itt a pronai-k szolgáltatásait fix áron (kb. egy korabeli közmunkás napi keresetéért) bárki igénybe vehette.
A rómaiak meglehetősen praktikusan álltak a prostitúció kérdéséhez: a szabad vagy felszabadított nők, ha e hivatásra adták a fejüket az aedilis-nél, (afféle városi tisztségviselő), felvetethették magukat a hivatásos örömlányok, a meterixek sorába, közölve nevüket, korukat, születési helyüket és a „művésznevüket”, mely alatt szolgáltatásaikat nyújtani kívánták. A meterixek elsősorban a lupanariában, azaz a bordélyban dolgoztak, mely szó szerint farkasvermet jelent, minthogy a prostituáltakat egyszerűen csak lupának, azaz nőstényfarkasnak nevezték. Alupanariát egy bordélytulajdonos vagy „madam” vezette, akitől az örömlányok – leginkább nyomorúságos kis lyuknak tetsző – szobáikat bérelhették (lásd lent: egy Pompeii-ben feltárt lupanaria). A szoba ajtaja fölött egy tábla jelezte a bent működő örömlány nevét, s a táblát megfordítva az „occupata”, azaz foglalt felirat tűnt fel.
E nők adót fizettek, szükség esetén pedig az illetékes magisztrátusnál fel is jelenthették az esteleg fizetni elfelejtő vagy erőszakoskodó kuncsaftot. A meterixekviszonylagos köztiszteletnek örvendtek, minthogy tevékenységüket főként az éjjeli órákban űzték, szemben a prostibulákkal, a „törvényen kívüli”, azaz regisztrálatan prostituáltakkal, akik az utcán, fürdőkben és bizonyos templomok, középületek környékén árulták bájaikat. Náluk már csak a rabszolgasorban tengődő kéjnőknek volt nyomorúságosabb a helyzete, akikkel tulajdonosuk kénye-kedve szerint rendelkezhetett. Az örömlányok legnagyobb százalékát egyébként éppen ezek a rabszolganők tették ki.
Ugyanakkor az ókori Róma utcáin a prostituáltak roppant sokszínű csoportjaival találkozhattunk. A teljesség igénye nélkül a nonariae-ék („kilenc órás lányok”) csak „limitált bárcával” bírtak, s csak kilenc óra után árulhatták bájaikat. Az aelicariae, azaz a péklányok, pékségekben dolgoztak s testük mellett férfi illetve női genitáliát formázó süteményt árultak, amit a kliens áldoztul ajánlhatott fel Venusnak. A prostituáltak legbizarrabb csoprtját kétségkívül a bustuariae alkotta. Ezek sirató lányok, asszonyok voltak, akik két temetés között a sírkertekben fogadták ügyfeleiket. Tartozhatott azonban egy prostituált bármelyik csoportba, a „tisztességes” római asszonyoktól meg kellett különböztetnie magát: fejüket, hajukat nem takarhatták el a korabeli nők hagyományos fejkendőjével, a stolával, s - ironikus módon – tógát kellett viselniük, ami a szabad római polgárok, azaz férfiak kiváltságának számított. Ruházatuk alatt pedig egy pántszerű melltartót viseltek, ami az akkori férfiak számára szexuális vonzerővel bírt (lásd bővebben a melltartók történetéről szóló írásomat.)
A kereszténység elterjedésével a szexualitáshoz és így a prostitúcióhoz való hozzáállás is megváltozott, de természetesen a középkorban továbbra is virágzott az „ősi mesterség”. Ennek érdekességeiről a következő részben lesz szó.
