1962

A kicsiny területű irodalmak légköre akár a kisvárosoké: pletyka, aztán a halottakról jót vagy semmit. Akiket a hír fölkap, vagy angyalok vagy ördögök, átmenet nincs, legfeljebb tisztáramosás, elégtételadás; ez rendszerint éppoly szenvedélyesen elfogult, mint annakidején a rangfosztás, a népítélet. Árulókból nemzetmentők, kikiáltott cemendékből mártírnők lesznek és viszont. Mindenkihez személyes közünk van.

Júlia most a patyolatramosottság állapotában van. A két emberöltőnyi gyalázkodás után a penitenciaszerű lovagiasság se tévesszen meg bennünket. Hagyján a gyászévből hiányzó végzetes tíz nap – a nemzet épp azt bocsátotta meg legkevésbé neki, amire férje oktatta: a társadalmi formák megvetését –, de azt hiába szépítjük, hogy Júlia egy kicsit túlszívélyesen érintkezett a hóhérokkal, akik férjét ha nem két kezökkel ölték is meg, hajlandók lettek volna minden pillanatban úgy is megölni. Senki sem vetheti szemére, hogy nem maradt hű férjéhez – de mért nem maradt hű az eszményhez? És Zoltán sorsa… Amikor leánya, Horváth Ilona évtizedek múlva megvédi emlékét, maga is elismeri anyja „excentrikus voltát” – de vajon, ha a hajlam megvolt is benne, hogy excentrikus legyen, nem a költő hatása alatt lett-e igazán az? Nézzük meg elfogulatlanul.

Az udvarias ecsetű Barabás meglágyította Júlia vonásait is. A későbbi fényképek alapján magunk elé idézhetjük azt a fiatallány-fejet, amely szeptember 8-án délután öt és hat óra közt Téreyék kertjében s aztán este a megyebálon a költőt lenyűgözte. A sötétbarna haj koronájában üde, tiszta homlok, enyhén kiugró pofacsontú, enyhén szegletes, mongolszabású arc, a mandulaalakú barna szemek nem bandzsán össze, hanem egy hajszálnyira kancsalul, szétállnak; ez a tekintet révedezővé, átszellemültté teszi akkor is, amikor a lélek a leghétköznapibb gondokba merül. De Júliának lelke is nehéz örökséget kapott; nagy megrázkódtatáson mehetett keresztül addig is, amíg a költő bűvkörébe nem került.

Szendrey Ignác nem szerette feleségét. Amikor Gyulai veje, Hellebrandt Árpád később családi adatokért faggatja az aggastyánt, az készségesen mesél, beszél ifjúságáról, de tudatosan vagy elszólásképpen, tehát még jellemzőbben, felesége neve helyett minden gondolkodás nélkül annak a leánynak a nevét mondja, akinek ifjúkorában tüzesen udvarolt. Így becsülték meg szegény Gálovics Amáliát már életében is? Alakja nem rajzolódik ki, még halványan sem, se Júlia, se a költő jegyzeteiben. Térey Mari leveléből tudjuk, hogy Szendrey 48 elején el akart válni tőle. „Rába összeegyeztette őket, én nem helyeselhetem ezt, jobb lett volna, hiszem, ha Papád akaratja történt volna meg.” Miért? Az erdődi „várban” lejátszódó nagy jelenetek során az „erős szemöldökű, sápadt asszony”, ahogy Pap Zsigmond szűkszavúan leírja, csak zokogását hallatja néha; úgy viselkedik, mint a kedélybetegek.

Szendrey minden szeretetét leányára pazarolja. Attól a perctől, hogy Júlia hazatér Tenczer vagy dallamosabb magyar nevén, Lejtei Lilla szegényes tanintézetéből, ő körötte forog az az egész, magtárakká és gazdatiszti lakássá hanyatlott erdődi vár. A tanintézetben a német szón, a kézimunkán és zongorázáson kívül csak olvasásra, regényolvasásra, vagyis a kor leánynevelő elvei szerint ábrándozásra oktatták. Úrikisasszony? Keszthely mellett, Újmajorban ma is látható a szülőháza. Kétszobás ispánlakás a cselédsoron. Itt Erdődön nem is kastélyban, hanem várban lakik? De itt is csak egy közepes jövedelmű uradalmi alkalmazott, egy közönséges gazdasági inspektor lánya. A „vár” mérföldekre esik az első valamirevaló szellemi gócponttól; az isten háta mögött, egy nyomorúságos sváb falu s néhány cselédviskó fölött fekszik. A fiatal leánynak tehát kétszeres oka is van az ábrándozásra, azaz a nagyravágyásra, az elégedetlenségre. Franciául jóformán csak annyit tud, hogy egy levélborítékot megcímezzen, de ezzel az ismerettel akkor is él, ha a levél csak Grand-Károlyba megy, egyetlen barátnőjének, Mademoiselle Marie de Téreynek, aki franciául ugyancsak pontosan annyit ért. Erdődön Júliának minden vágya, sőt amit Erdődön annak lehet nevezni, minden szeszélye teljesül. Ha férjhezmenésre gondol, nyilván olyan férfiról ábrándozik, aki legfőbb szeszélyét, legtermészetesebb kislányos vágyát teljesíti; elviszi erről a pusztaságról abba a világba, amelyről annyit ábrándozott, könyveiben már annyit olvasott, s amely – siessünk megjegyezni – csak rossz regényekben van meg. Ezt valóban csak egy hős, mégpedig egyedül csak regénybeli tudná megcsinálni. Júlia ilyenre várt? Az ötvenes évek végéről van egy oldalnyi, már nem szenvelegve, hanem őszinte szenvedéllyel s talán csak a maga csillapítására írt jegyzete „a természet legmegvetésre méltóbb salakjáról”, a gyáva férfiról. Az elemi undor, amely elfogja csak a gondolatra is, hogy gyáva férfi megcsókolja, következtetni enged, hogy valaha milyen vonzódást érezhetett a bátrak iránt.

Szeptember 8-ának emlékezetes estéjén a fogadó tánctermében nemcsak azért pillantgathatott kíváncsian a bemutatkozó fiatalember fahéjszín arcába, mert íme egy országhíres, nagy név hordozóját láthatta szemtől-szembe, akit mellesleg másnak, jóval idősebbnek képzelt. A költőnek csak neve volt rá hatással, versei kevésbé. Az Erdődön ispánkodó Sass Károly, István öccse, egyszer kölcsönadta neki a költő műveit. Júliának nemigen tetszettek a versek: egyik-másikát – nyilván még a Tenczer-tanintézet irodalmi elveinek hatása alatt – ő is illemsértőnek találta. De a fiatalember nevét Nagykárolyban aznap nem is a verseiről szólva emlegették annyi méltatlankodó fejcsóválás, csodálkozó szemmeresztés és helyeslő mosolygás közepette. Úgy köszöntött be a városba, ahogy azelőtt a magyar szellem egy képviselője sem.

Megérkezésekor, szeptember 6-án a költő még nem tudja, melyik barátjához szálljon; az első napra a Szarvas-fogadóban vesz szobát, s szabad idejében véletlenül épp Rákóczi emlékiratait olvassa.

Franciául, mert a magyarok azidétig élt legnagyobb szabadsághősének írásait, noha már egy százada halott, még mindig nem lehet magyarul olvasni.

A megyei csaták konzervatív táborának kortestanyája véletlenül épp a Szarvas. Amikor délben a költő egyedül lemegy a közös étterembe ebédezni, a hatalmas helyiséget zsúfolásig megtöltő vidéki urak véletlenül épp a környék leghatalmasabb főuráról áradoznak; arisztokrata létére sem röstellt a főispáni beiktatáson személyesen megjelenni! Sőt kegyesen szóbaereszkedni az egyszerű nemesekkel! A szomszéd asztaloknál a bor hatása alatt a jó urak nem találnak eléggé méltó kifejezést a hála és a meghatottság ecsetelésére. Volt, akit karon is fogott a gróf! A kegyelmes úr, akit véletlenül épp Károlyi Lajosnak hívnak. Károlyi, Károlyi – az elragadtatással kiejtett név a költő fejében a közeli Majtényt idézi fel, a lebukott kuruc zászlókat, a bujdosó Rákóczit, s a sereg császárhoz pártolt vezérét, a rossz emlékű Károlyi Sándort. Egy ideig izgatottan forgatja a kihajtott inggallérban nyakát, aztán a sok véletlen belőle robbantja ki, aminek ilyen esetben törvényszerűen mindig meg kellene történnie. Odafordul a rajongó s oly könnyen feledő magyarokhoz.

– Ugyan, mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni… hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt.

Székek borulnak, borosflaskók dőlnek, a lelkesültség egy pillanat alatt haraggá forr át, a kardos, illetve ólombotos urak ott hadonásznak a költő orra előtt. Boldog alkalom az imádat s az ősi hősiesség bebizonyítására.

– Kicsoda az úr, hogy így mer beszélni?

A mészáros fia billiárdgolyós botjával nagyot üt az asztalra, keményen az urak szemébe néz, hőssé teszi tán az öntudatlan érzés, hogy itt ő, a szlovák cselédlány gyermeke testesíti meg azt, amit a magyarság szellemének lehet nevezni.

Így hangzott el Nagykárolyban először az akkor még oly fura, azóta oly természetesnek hangzó név, amelyet ő csinált magának. Az urak nem a név, hanem a magatartás hatása alatt megtorpantak; nem verték agyon, bár költőhalálnak ez is stílusos lett volna. Nem verték agyon, de – a fogadkozásban lévén igazán nagyok – megígérték neki. S rohantak boldogan, hogy valamit mégis tehetnek, megvinni a csatáról a jelentést a grófnak, aki véletlenül Erdődnek is tulajdonosa.

Ez volt az első hír, amely Júlia fülébe eljuthatott. Ezt még – bizonyára a többséggel – furcsának találhatta, magát a jelenetet egy kicsit ízléstelennek, nem a bon ton szerint valónak. A következőt, a másnapit már kedvesnek, szeretetreméltónak; abban is föltűnt egy gróf, de az már a különös fiú oldalán.

A pajtások megjelennek a fogadóban, a költő most már három helyre is mehetne lakni. De nem megy, a kortesek azzal fenyegették, hogy visszatérnek – áll elébük, nem szökik meg! Izgatott lelke még jobban felizgatódik. Minden idegszála harcra feszül. Másnap elmegy a főispán ünnepélyes beiktatására, de a legszebben kanyargó körmondat közepén egyszerre föláll. „Jer, menjünk innen – mondja türelmetlenül barátjának, Telegdi Kovács Lászlónak. – Egy ültőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!” Este ott ül megint a Szarvas étteremben: még mindig az agyonverést várja? Tekintete élesen, kihívóan villog, mintha az ő egyéni feladata volna minden kufárt, minden hitvány lelket kiverni nemcsak a templomból: az egész földkerekségből. Barátai szűkölnek, amikor a másik grófnak, gróf Teleki Sándornak bemutatják. Semmi „boldog vagyok, hogy megismerhetem”, még csak egy szokványos „van szerencsém” sem.

– Ön az első eleven gróf, akivel beszélek – helyezkedik hadállásba azonnal a költő, ahogy nevüket megmondják egymásnak.

Telekinek nem könnyű a helyzete. De föltalálja magát, egy pillanat alatt ő is leteszi a barátság nagy vizsgáját. Nemcsak kitűnő, szinte már mániákus szabadságpárti, de kitűnő lélekismerő is. Tudja, kivel áll szemben. A kihívásra kötekedő mosollyal és rögtön tegezéssel vág vissza.

– Hát döglöttel beszéltél-e?

Most jön az igazi bemutatkozás. A költő nem restelli múltját; minél magasabbra kerül, annál kevésbé.

– Az én is voltam komédiás koromban.

– Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.

A híres jelenetet Teleki följegyzéseiből ismerjük. Jó megfigyelő és tárgyilagos, jó emlékező.

Később annyi kalandot és csodát látott életében – Garibaldinak Marsalaban, Victor Hugónak Jersey-ben volt meghitt barátja és fegyvertársa – hogy Emlékei-ben szinte közömbös tárgyilagossággal számol be arról is, amikor versek születésének lehetett szemtanúja. A jelenet ismét arra adat, hogy a fiatal költő azok közé az alkotók közé tartozott, akik nemcsak asztalnál, papírra tudnak verset írni, hanem ha kell jártukban, emlékezetük lapjára is. A bilincs születése így folyt le.

Telekinek gyűlésbe kellett mennie; hívta új ismerősét is. Amannak nem akaródzott.

„Mit csináljak ott? Egy csomó haszontalan szóbeszéd, de eredmény semmi; aztán meg még gorombáskodni sincs jogom, nem lévén táblabíró. Míg ti csépelitek a szalmát, addig firkálok valamit.

– Tudod mit? – írja emlékei során Teleki – én fölszaladok egy pillanatra a gyűlésbe, s megmutatom magamat egy percre a karoknak és rendeknek; úgy sincs ma semmi érdekes tárgy, azonnal jövök. Maradjunk együtt. Megvársz ugye?

– Menjünk s végezd hamar.

Negyedóra teltével a megyeház kapuja előtt találkozánk.

– Hova menjünk? – kérdém.

– Ha nem restelled, menjünk szállásomra, valami kotyog a fejemben, szeretném leírni.

– Menjünk!

Riskó szobájában valánk. A költő leült, s egy darabka papírra írt, én pedig Gvadányi Rontó Pál-ját olvastam, mely az asztalon hevert.

Kevés idő múlva felállt, megdörzsölé homlokát, s jobb kezével kivágott a levegőbe; később tapasztalám, hogy ez szokása volt, mikor valamelyik költeménye sikerült.

– Menjünk – mondá –, ez elég mára.

– Jó-e? – kérdém.

– Annak kell lenni. Olvasd, ha nem unod.”

Írjuk ide, milyennek látta ez a vad gróf a költőt, akivel az összeismerkedés, néhány kemény, megsodort mondat örök barátságba kötötte.

„Közép termetnél valamivel magasabb alak, sudár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrű, tömött, felálló, kurta fekete hajjal, melyet jobb kezének ujjaival beszéd közben gyakran hátrafelé simított; közép homlok, a két szemöldök közt egynéhány ránc, a mély gondolkodás jele, szép, rendes, barna szemöldök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének; egy kevéssé a homloknál meggörbült orr, szép kicsi száj, rendes fehér fogakkal; arcának bőre sárgásbarna volt, egynéhány szeplőformájú még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól állt rajtok a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel; gyér, vékony bajusz s állszakáll, világosabb a hajnál, szemöldöknél és szempilláknál, színe a sötétbarnából egy-egy ritka téglaszín által a gesztenyeszínbe ment át, s hosszú nyak.

Öltözete: vékony, zsinóros fekete atilla, históriai inggallérja ráhajtva; sötét – majdnem fekete-szürke pantallónadrág.”

A képet mások leírásából még azzal kell kiegészítenünk, hogy a sudárnövésű alakot akkor már mindjobban izmosodó és szélesülő váll tette még arányosabbá, a száj vonásai pedig a kiálló szemfog miatt vettek fel némelykor kellemetlen kifejezést.

Ilyen külső alatt kereste Júlia a híres és főleg bátor férfi tulajdonságait. Az első pillanatban keveset fedezhetett fel azokból. A költő esetlenül lökdösődik a forgó párok között, nem tud táncolni, finoman társalogni sem. De amikor a kezdet nehézségeit és félszegségét legyőzi, egyszerre a szenvedély, a hirtelen támadt szerelem olyan áradatát borítja a lányra, hogy az soha többé nem tér magához. Júlia nem gyullad abban a pillanatban szerelemre, de meginog, egyensúlyát örökre elveszti. Próbál hidegen számolni, nem a költővel, a saját érzésével. Hasztalan; a szép kerti fára egy percnyi szünet nélkül dől a vihar, a távolból is. Júlia elveszti fejét.

Későbbi magatartása ellen lehet kifogásunk. Itt Szatmáron és Erdődön ártatlan, kedves vidéki kislány, aki természetes, hogy játszik a lánggal, s nem hibás abban, hogy tűzvészt kelt, amelybe különben lelkileg ő is belepusztul. Képzeljük el öntudatoskodó, gyermeki tekintetét, bájos és megfoghatatlan, mert szétágazó pillantásait, amikor a költő első bókjait és világforgató szónoklatait hallgatja. Rokonszenvünkbe kell fogadnunk. Ne feledjük legeslegnagyobb mentségét sem: alig tizenhét éves, amikor a költővel megismerkedik, és húszéves fővel jut özvegységre… Az van benne legkevesebb, amivel szegény legtöbbet kísérletezik: önállóság. Bár hatás alatt nagy elhatározásra és áldozatra is képes. Minden pillanatban férjhez mehetne egy gazdag báróhoz, egy gazdag dzsentrihez, egy ulánushoz – az irodalomtörténet regényesítői szerint. A valóság, hogy ezek szívesen táncoltak vele. Nem kis szó, hogy Júlia még a parketten is a szellemet részesíti előnyben.

Igaz, a kor művész-hódítások kora. Előkelő urak elől ágrólszakadt csepűrágók halásszák el a legjobb nőket. Az ifjú hölgyek a szív szavára hallgatva, éjszakánként még kimásznak az ablakon, hogy egy kalandos lengyel szabadsághőssel világgá fussanak. George Sand minden alkalommal szinte szabályszerűen nem művészi lélekkel istenül? Liszt Ferenc frakkját a hangversenyteremben is letépik a nők, hogy valami ereklyét nyerjenek tőle, s van alapja a karikatúrának, amely szerint amikor egy városból végre el akar távozni, még a kocsija elé is odafeküsznek, egy egész utca hosszán. A fény, amelynek késő sugarában a cigányprímások sütkéreznek, a költőket is megaranyozza. Az irodalmi hírnévnek is van még értéke, városunk ifjúsága minden valamire való nevezetességet fáklyászenével és vacsorával ünnepel.

A hírnévhez, a bátor férfi varázsához, amellyel Júlia szívének meg kellett volna birkóznia, vegyük még hozzá, hogy Magyarország legszenvedélyesebb férfia tette neki a szépet, aki akaratát fergetegrohammal és vaskonoksággal tudta megvalósítani és másokba plántálni. Az emlékezetes bál másnapján már ott ül Téreyéknél a lány oldalán, harmadnap és negyednap is. Vegyük még azt is hozzá, ami ezek alatt a beszélgetések alatt derült ki, hogy ez a szélvészjárású ember közben aranyos, kedves fiú. Ártatlan, jóhiszemű gyerek, a becsület és tisztesség megtestesült mintaképe; a nők irányában életét áldozó lovag, amilyen igazán csak Dumas regényeiben található. Ráadásul pedig vadóc népköltő híre ellenére is ritka tudású férfi, ő valóban ért franciául, németül, sőt angolul és olaszul is, ha megerőlteti magát. Júliát pedig elkápráztatta Térey Mari műveltsége; a művelt Térey Mari is elkápráztatva néz a költőre, aki mindenről értesülve van, mindenkit ismer. Ez sem utolsó súly a latban.

Júlia szerette a költőt. A költőt-e vagy az embert? Felesleges találgatás, ki tudná kibogozni s kiválasztani a szerelem ezer oka közül az elsőt vagy a legfontosabbat? Szépség, erő, jellem, tudás éppúgy fakaszthat igaz nagy érzelmet, akár a hatalom, gyengeség, gazdagság, sőt együgyűség, sőt jellemtelenség. A híréért szerette, a költészetéért áldozta fel magát? Akkor becsülhetjük csak igazán. De ez nem valószínű. Mindenestül szerethette azt a rajongó, szertelen, huszonhárom éves fiút – annyira beillett az ő tizenhét éves fejének képzeletvilágába.

Júlia hazamegy Erdődre a várba, a költő pár nap múlva már ott is felkeresi, egy várban! Hat óra hosszat forog körötte, s nem eredmény nélkül. Ha a házasság intézménye nincs a világon, ha ifjú szerelmesek e földön életre-halálra szóló tervezések nélkül egymásé lehetnének, valószínű, hogy Júlia már ott Erdődön, vagy a következő találkozáskor, két nap múlva Szatmáron, ahova csak e találkozás végett megy be, a költő karjaiba omlik, egy-két hét múlva enged az ellenállhatatlan rohamnak, s a szerelem kiégi későbbi salakjait, vagy esetleg teljesen elég az első tűzben.

De a költő híve a házasságnak, nyugodt családi tűzhelyet és gyermekeket akar, ezen a téren nem forradalmár. Illetve… Mint minden egészséges forradalmár, siet a maga ügyeit minél előbb rendbehozni, hogy szívvel-lélekkel a másik – kimondhatjuk, mert ő is kimondta –, a szerelemnél is nagyobb ügynek élhessen. Társadalmi forradalmár, a nép s nem az érzékei szabadságáért harcol. Eszményi forradalmár; azt hiszi, vannak örök erkölcsi törvények, s a világ baja csak az, hogy ezeket sokan nem tartják meg, de ha megtartják, minden rendben lesz. E törvények közé tartozik, hogy a férfi köteles osztozni a szerelem következményeiben, köteles gondoskodni a nőről és a gyerekekről. Megindulnak a tervezgetések, a számítgatások. Júlia ezekbe zavarodik bele egy időre.

Nyilván nem az foglalkoztatja, hogy az állítólag tán mégis kínálkozó királyi tanácsos-származék helyett egy kocsmáros-fi lesz a férje. A költő, akit a szatmári légkör forradalmárabbá tett, mint valaha, s aki nemcsak szívét, bizonyára sebeit is föltárta a szeretett lény előtt, eléggé meggyőzhette a kiváltságosok elkerülhetetlen s immár oly közeli s olyannyira megérdemelt pusztulásáról. Júliát a regények másik hazugsága nyugtalanítja: a művészek érzéseikben állhatatlanabbak a rendes földi halandóknál. A falusi ars amandi tanácsa szerint tehát ő mutatkozik állhatatlannak, hogy szerelmesét kipróbálja. A hatás nem marad el. A fölzaklatott költő kijön a sodrából, hiúsággal, olcsó kacérkodással vádolja a lányt, és keserűen kimondja az első végleges szakítást, neki más dolga is van az életben, mint hogy női szeszélyek játéka legyen. Isteníti a lányt, de oly haragos és jéghideg pillantásokat tud arra is vetni, hogy abban meghűl a vér. A szakítás persze csak tizenkét napig tart, szegény Júlia a saját csapdájába esett. A várból örökre elrobogó költő után az inspektor-lakás ablakában állva, kendőt lobogtat, aztán kimesterkedi, hogy újból találkozzanak. Ekkor, október 23-án megállapodnak, hogy Júlia tavasszal fog végleges választ adni, addig pedig… Hagyjuk a kedves kergetődzés derűs-borús apró kanyarjait. Kövessük közben a lélek mélyebb rétegében folyó változásokat is.

Ha Júliáért érdemes is meghalni, nemcsak ő van a világon.

Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme díjába’ Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát!

A mennydörgő átok az aljasság sarkába süllyedt magyarokra vonatkozik, a lelkes főispán-iktatókra s a még lelkesebb gróf rajongókra; Júliával való megismerkedése előestéjén vetette papírra a költő. Utána a szerelmes versek hosszú sora következik. Túl erős volt a lélek feszültsége, túlságosan hamar, túlságosan nyersen lökte ki mondanivalóit? – a mostani Júlia-dalok egyike sem éri el zengését ennek a versnek, amely megelőzte őket. Sem azét, mely egyelőre befejezte őket. Ez a kéthazájú, széthúzó magyarokra vonatkozik.

Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Eggyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagyvilágnak minden részibe, És soha többé nem leljük meg egymást. Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai…

A nagyszerű vers asztalfölötti rögtönzésként hangzott el először, egy ellenzéki pártebéden. Nem valószínű, hogy azonnal abban a tökéletes formában, ahogy ma olvashatjuk. Jókai először mint tósztot említi. Ritmikus próza volt már akkor? Elképzelhető, hogy a hajdani színész, aki annyi verses drámát ismert betéve, akiről többen is följegyezték, hogy jókedvében csaknem óraszámra szokta Shakespeare egy-egy hősének szerepét szavalni, valóban tudott jambikus rímtelen versben beszélni. Teleki ezt az előbbinél is érdekesebb – születési folyamatot így mondja el:

„Gyönyörű őszi napok jártak, vidékünkön ez az évszak a legszebb. A nagy hegyek és bércek, melyek mértföldekre terülnek el szemeink előtt a láthatáron, ilyenkor tarka színvegyületet öltenek magukra, az erdő tömör zöldje a szín minden árnyalatát változtatja, a szelíd gesztenyefák megsárgulnak, a bükkös piros és vérvörössé lesz, s az egész egy olyan összhangzatos egészet képez, s befödi a tájt a természet óriás perzsa szőnyegével.

Ebéd előtt értekezletet tartánk – ősi szokás szerint: kalács és szilvórium mellett – az udvaron, a nagy eperfa alatt, melynek tetejében a körülvevő oszlopokra felfuttatott folyondár mennyezetet képezett; a német atyáskodás a zsidó gazdálkodás alatt e jó öreg fát is kivágatta.

Egy óra tájt jelenték, hogy a leves az asztalon van: fölmentünk ebédelni. Ebéd alatt more patrio folytak a pohárköszöntések s hallók a szép szót; én felálltam ülőhelyemből.”

A költőhöz ment, ki az asztal legvégén ült.

„– Druszám, tégy ki magadért és értem, én nem tudok a szóhoz, mondjad te helyettem is.

– Jól van, próbálok egyet! – azzal a könyökére támasztá fejét, nem evett s gondolkodott.

Mikor a csemegéhez értünk, felállt, szemei ragyogtak, homlokát összeráncosítá, s ihlettel, érces, csengő hangon rákezdé:

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs…

S hévvel folytatta, midőn a tételhez ért:

Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősírást az égiháború.

itt megállt, s csillogó szemével végignézett rajtunk. Magnetizálva valánk, s elragadtatva bámultuk a lángész rögtönzését.

Ő folytatta, s midőn a végszavakhoz ért, felugrottunk, pohárral kezeinkben, körülálltuk a magasztos ihletű költőt. Pócsy Laci ráhúzta…

Én, vállára téve kezemet, bevezettem a nappali szobába. Vendégeim az ebédlőben kávézva maradtak.

– Sándor, megvan-e ez neked? – kérdém meghatottan.

– Honnan volna? hát nem érezted, hogy most csináltam? – felelt szinte neheztelve.

– Akkor kérlek, ülj le, s írd le, nehogy elvesszen.

– Majd én neked most firkálok!

– Nem nekem firkálsz, komám, hanem a hazának írsz.

– Hát küldd be Viktort, s küldj kávét, lediktálom.

Haray Viktor tolla alá mondta; elvégezvén kijöttek, s elolvasták ismét, de már nem volt az olyan, mint azt lelkesülten, rögtönözve mondá.

Ez az Erdélyben című költemény története.”

Aztán meg ezt mondja el:

„Időtöltésünk, mulatságunk a lovaglás és kocsizás volt. Kilovagoltunk az erdőkbe, bekocsikáztunk Nagy-Bányára. A ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni, Ferenc úr hajtani. Ferenccel egész barátságot kötött, és többnyire együtt kocsiztak be Bányára, a posta után és bevásárolni.” A költő hajtotta a négy lovat. „Ferenc úr mutatta, mint kell azt a tudomány szabályai szerint kormányozni.”

A költő Szatmár megyei tisztelőinél és barátainál vendégeskedik: előzően is járt már Kovács Lajosnál Berencén; átlovagol Erdődre, legalább a tájat láthassa; Lubynál Nagyaron, Csekén, Pap Zsigmondnál Nagybányán, majd ismét Telekinél időz, ennél hosszabban, mert Teleki is Erdélybe készül, mihelyt dolgai engedik. A koltói kastély az ellenzékiek központja. A költő, gőgből mindig az asztal végén, együtt lelkesedik a partiumbeli haladókkal; a szenvedély, amely az imént még Júliát ostromolta, most a történelmet akarja befolyásolni. Semmi titokzatosság benne, hogy lelke szinte percenként cserélgeti az indulatokat. Mindig a legvégletesebbeket. A haza, a köz ügye, de a verselésé is el-elborítja Júlia ügyét. Lesz ebből a szerelemből valami? A költő csak a tiszta, világos helyzetet bírja. Szerelmes, de vannak pillanatok, amikor egészséges természetével már szabadulni szeretne a bonyolult viszony reménytelen huzavonáiból.

Szerelmes, de rendületlenül őszinte saját érzéseivel is. Követi emberi hajlamait; ha nem fogalmazza is meg a testi és lelki hűség közti különbséget, az életben a szerint cselekszik, és sok mindent elkövet, ami megzavarja az irodalomtörténészek és a vidéki kislányok képzeletét; de nem a lélekbúvárokét.

A kor felfogása csak a házastársaktól kíván hűséget, a vőlegény még szabad; csapongásait, föltéve, ha a szívnek semmi köze hozzájuk, a menyasszony is elnézi. A koltói kastélyba be-bejár egy szép, fiatal cigánylány, Pila Anikó nevezetű. Be-bejár éjszakánként a költő szobájába is – hisz az még jegyesnek sem tekintheti magát. Ez indította meg a félreértések sorozatát, a pletykákat, amelyekből Júlia arról értesült, hogy a költőnek ez az érzése is csak költői ábránd volt, a költő pedig arról, hogy Júlia valóban csak játszott, máris egy sereg – csupa előkelő – udvarló nyüzsög körötte? Az első végleges szakítás után egy hónapra bekövetkezik a második.

Van egy elgondolkoztató rezzenet az érzelmeknek ebben az interferenciájában. A viszony későbbi verseihez képest e mostani, e kezdeti versek elég közepesnek sikerülnek. Az érzések túlságosan erősek ahhoz, hogy a rögtönzésekbe beleférjenek? Vagy – most még – valójában csak felületesek? Az őszi eső vagy Erdély sokkal sikerültebb verset kap, mint Júlia.

Szerelmes vagyok én; Megmondjam-e, kibe? Egy barna kisleány Hófehér lelkibe!

Nem várjuk, hogy a versekben a szeretett lény mutatkozzék meg. De a költő sem mutatkozik meg úgy, ahogy az eddigiek után gondolnánk. A mostani korszak terjedelemre legnagyobb darabja, Költői ábránd volt, mit eddig érzék, a költő született képességeihez mérten csaknem szorgalmi feladat. Egyikben sem leljük a dalolásba zökkenésnek azt a természetes, hiteles erejét, azt a költői azonnaliságot, amelyet pedig most is meglelünk – hogy a forradalmi vers helyett egyelőre még ezt mondjuk – a közéleti versekben.

Még a Teleki Sándorhoz való viszony is egyénibben, láthatóbban villan ki a versből, mint a Júliához való:

Te elfáradsz, mig őseidnek Végigtekintesz névsorán, Én jóformán azt sem tudom, hogy Ki és mi volt a nagyapám – – – – – – – – – – – – – Szóval: nagyúr vagy és én koldus, S mégis, légy büszke rá, igen – – – – – – – – – – – – – – Mert, hej nem mindenik nagy úrnak Jut a szerencse, elhihet’d, Hogy megöleljem s barátomnak Nevezzem, úgy, mint tégedet.

Az erdélyi út Telekivel sem ütődik nyélbe, a költő november 10-e körül Koltóról Pestre indul, Debrecenen át; itt három-négy napot tölt.

Három-négy dicsőséggel, éljenzésekkel, vad veszekedésekkel és ünnepi vacsorákkal teli napot és éjszakát, amelyek alatt alig hunyja le szemét, s amelyek valamelyikén megkéri egy színésznő kezét.

A szatmári úri környezetből, ahol agyon akarták verni, ahol kutyába se vették, ahol az orránál fogva vezették, visszacsöppent az írók és színészek közé, a régi ismerős világba, ahol mindenki ismeri. Amikor a színházba belépett, hatvan torok a „lelkesedés, égiháború hangján” kiáltott éljent a nevére. A színpadon egy percre megállt a játék, s a darab főszereplője, Prielle Kornélia, a régi pesti ismerős, a darab egyik dalbetétje helyett az ő népdalát énekelte. Ilyen események között hallotta a költő, hogy Júliának már nemcsak udvarlója van, de kérője is; illetve vőlegénye. Mert eljegyezte magát.

Vagy ez sem kellett ahhoz, hogy végre véget vessen a hiábavaló hercehurcának, s egypár órai beszélgetés után megkérje a rokonszenves kis Kornéliát? Színésznő, az való neki – bizonyára ez forgott fejében, amikor még aznap éjjel meg akart esküdni vele. Szendreynek épp akkoriban akadt valami dolga Debrecenben; a város még visszhangozza a költő dicsőségét, a papokkal, cenzorokkal váltott szóváltásait. Szegény Júliát ez az igazán véglegesnek látszó elválás láncolja a költőhöz. Lelkében akkor mond végleges igent, amikor meghallja, hogy Nellike is igent mondott.

Az érzelmek szál-vetésében, amely majd Erdőd és Pest közt szövődik, ez a debreceni fonál-rántás nem nagy jelentőségű, egy a sok között. Annál jelentősebb önmagában mint adat; segítségével közelebbről megvizsgálhatunk egy jellemet. Illetve kettőt.

A romantika e korszaka a férfias férfi számára a rögtöni cselekvést, a kardrántás gyorsaságú döntést írja elő. Nemcsak a költő, minden haladó ihlet befolyása alatt áll. Főleg szerelem dolgában tilos töprengeni. A szív még a Múzsánál is önkényesebben súg, s az igazi szerelem első pillantása, villámcsapásként éri az embert.

Nem első eset, hogy a fiatal költő szerelmét rögtön házassági ajánlattal fejezi ki; kért ő meg már lányt – aki tetszett neki –, láttuk, puszta fogadásból is. A boldog kiválasztottak, akikhez szerelmes verseit írta, meghökkentő gyorsasággal váltakoztak. Ezt mégsem holmi csapodársággal kell magyaráznunk.

Azt a tréfás indoklást kockáztatjuk meg, hogy mindez gyakori helyváltoztatásából következett. Tévedés, hogy a szerelmeseknek nagy választék kell, vagyis, ha minél nagyobb körben kereshetik, annál inkább rálelnek az igazira. A nagy szerelmek kis közösségekben, hivatalokban, szakmabeliek közt kis falvakban keletkeznek, sőt egy utcában, mint Romeóé s Júliáé. A szerelem némiképp a hely tartozéka is, akár a tűzhely. Diákok és katonák új állomásra érkezve először is a lányokat nézik meg, függetlenül attól, másutt ki várja őket, sőt kihez sóvárognak. Szép nőt látni, olyat, aki mellett szívesen elaludnánk, otthoniassággal tölt el. Ennyit a test mentségére.

De ilyet azért még ő sem tett. Alig egy hónapja meg akar szöktetni egy hiedelme szerinti „várkisasszonyt”, hogy leüsse, hiedelme szerint egy valódi királyi tanácsos fiának, egy valódi szolgabírónak a kezéről. És most megkér egy másik lányt, mégpedig olyat, akit addig közömbösen kezelt, mert hisz már régebbről jól ismert. Két napig eget-földet megmozgat, hogy feleségül vehesse. Azután pedig úgy elválik tőle: hogy – Kornélia az egyetlen szerelmei között, akiről egyetlen verset, egyetlen sort sem írt, olyat, ami fönnmaradt. Mi történhetett itt?

Hallgassunk egyszer mi is a múzsák szavára, s próbáljuk megszerkeszteni hátrafelé a különös történetet a legfőbb életismeret, a művészet szabályai szerint. Soha kínálkozóbb anyag nagy drámai kibontakozásra.

Hogy a színházba érkező költő üdvözléséül az éppen folyó színdarab – Szigligeti Két pisztoly-ának – dalbetétjeként a saját népdalát énekeljék el hárfakísérettel (mert a színpad oly kicsi volt, hogy az előírt zongora nem fért el rajta), az Prielle Kornélia ötlete volt. A hatás nem maradt el. A költő a felvonás után felment a színpadra. Harminchárom év múlva Nellike így szedegeti össze emlékeit: „Akivel nem volt személyes ismeretségben, azzal röviden barátságot kötött, Felekyt, Gyulait már úgy ölelte, mint legjobb pajtásait, mint művészi előkelőségeket, a szerényen hátrábbvonult, őt csak némán üdvözlőket s azok közt a reszkető, boldog Dávidot, fel-felbátorította egy-egy kézszorítással:

– Barátaim, testvérek vagyunk az úrban: köszönöm, hogy olyan szívesen fogadtok, higgyétek el, hogy ma este mégiscsak ti szereztétek nekem a legédesebb örömet. De hát hol van az a ti Kornéliátok?

– Úgy? hát már nem vagyok többé kis Nelli? Pedig nézze, még mindig rövid a hajam, de biztosítom, hogy már élénkebb felfogást rejtek alatta; például önnek minden költeményét könyv nélkül tudom.”

Ez a képtelen, édes hazugság is megtette hatását. A költő másnap reggel a próbák idején is elment a színházba. A Lara hét fiá-ra készültek, s mivel annak csak elején volt Nellikének csekély szerepe, egész délelőtt egymás mellett ültek a sötét nézőtéren némán.

Nellike ugyan nem írja le, de abból, amit a későbbiekről mond, következtetni lehet, hogy csak nyelvük volt néma. Kezeik már nyilván beszéltek egymással. Mert a próba vége felé a költő egyszerre csak szerelmet vallott. Érdekes, tehetséges és kívánatos nő ült mellette. Mit érezhet egy huszonhárom éves költő az iránt a nő iránt, akiről azt hiszi, hogy összes műveit fejében – sőt szívében – hordja? Hálát? Vagy azt, hogy valamiképp már az övé, hisz lénye lényegét eleve magába fogadta?

Kornéliának csak irodalmi tájékozottsága volt; irodalmi műveltsége a nullánál is kevesebb; a rosszat szerette, mint saját szavaiból rögtön kiderül.

Fölényben vagyunk történetünk mellék-hőseivel szemben: egy-egy hosszú élet cselekedeteiből tudunk ezidőbeli jellemükre következtetni. Kornélia – a mindvégig tehetséges színésznő – tudott, mégpedig jó lélekismerettel – hazudni, de csak szeretett volna olyan nagy-ravasz lenni, ahogy el-elszánta magát. Mélységesen jószívű volt, vagyis ártatlan és kihasználható. Dosztojevszkijék rajzolgatták, a mi Tersánszkynk festette meg tökéletesre a becstelen, mert magát csak hideg számításból megőrző szüzet és a becsületes, mert magát szinte nazarénusi alázattal szétosztó cédát.

Kornélia ebben az időben magát tizenhét évesnek mondja. Életrajz sem lehet ürügy arra, hogy nők, főképp a fiatalság kellékeivel is dolgozó nők titkait földúljuk. Akárhány éves volt is, történt már vele egy s más. Csak azt mondjuk, amit ő maga is elmond:

A vallomás után nemsokára – délután – a költő ismét megkereste.

„Már akkor nem az udvaron, nem a színpadon volt mindnyájunk látogatója, hanem szobáinkban keresett föl bennünket, Felekynét és engem. Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűbben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött – lévén az író- és varróasztal, azonfölül könyvtár egy alakban – a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve.”

Ízlésbeli vastörvény, hogy aki a szalonfi Kuthy arcképén koszorút tart, az nem tudhatja betéve a János Vitéz pusztafi szerzőjének verseit. Az az arckép azon a szegényesen telezsúfolt asztalon a debreceni kartársaknak szólt már: megbocsátható, szomorú kérkedés volt. A „természet vadvirága” megnézte magának a főúri házak bájvirágát, elkomolyodott s leült. Kornélia jó jellemére vall, hogy a nagy pillanatokat mesteri keresetlenséggel mondja el.

„Kevés idő múlva ismét odanézett, onnan reám, végre azt kérdezte:

– Hát azt hiszi: érdemes a Hazai rejtelmek szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza?

Én elpirulhattam, mert ő nem tetszőleg bólintgatott a fejével, és arcomat vizsgálta.

– Az író és az ember előttem el van választva egymástól – mondám. – Azután nem vétkezett ellenem semmit; az nem az ő hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van”…

Ezt szép és bátor dolog volt ott így kimondani. A költő még komorabb lett. – Gyűlölöm azt az embert! – mondta. – Hej, ha én!…

„Itt nem tudom, mire gondolt” – teszi hozzá Kornélia.

„Beszélhettünk még sok mindenféléről, míg egyszerre belebonyolódtunk egymás magasztalásába. Én teljes szívemmel dicsőítettem az ő nevét, nekem ez könnyű volt, mert zengett az az egész országban, de azt hiszem, az ő viszonzó áradozásába már jóformán belevegyült az ifjú ember lángragyúlt szíve is…

Egy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem.

– Szívesen – mondám – bármivel, ami tőlem telik.

– Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet és egyesítse a sajátjával.

Erre nagyot dobbant a szívem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi.

– De hát hol van a név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni?”

Kornélia tehát azt tetteti, mintha csak közös művészi név viselésére gondolna.

A költő erre kereken feleségül kéri.

– De hiszen nem szeretjük egymást.

– De máris tiszteljük egymást…

Nem valószínű, hogy ezután szavakat is ilyeneket váltottak. Majd pedig – mint Kornélia (harminchárom év múlva) írja – „mindketten egymásra nézve elméláztunk”. Nyugodtan állíthatjuk, az még nem eshetett meg a világon, hogy két ilyen fiatal, temperamentumos teremtés között egy ilyen kérés után mélázás következett. Amikor Nelli a jelenetet leírta, a költőnek már ércszobrai álltak nyilvános tereken. Az ilyesmi megzavarja a vele való meghitt titkok fölfedését; mintha azok is oszloptetőn jutnának nyilvánosságra. De amit a későbbiekről mond, azon rajta a perc hitelessége.

„– Kor-né-li-a! – hangzott egy éles figyelmeztető, szaggatott hang a másik szobából; az Udvarhelyinéé volt.

– Mit parancsol, mama? – és felálltam.

– Elkésik, öltözködni kell.”

A költő fölállt.

„– Ugye, Kornélia, ezt folytatni fogjuk?

– Mikor? – kérdém nevetve – hiszen holnap reggel utazik. Sőt azt is mondta ma reggel, hogy halaszthatatlan útja van.

– Hogy mi halad vagy mi halasztható, most az egyszer én fogom megmutatni a bolond sorsnak! – mondá hevülten és távozott…

Némi izgalommal öltözködtem az esti előadásra, arról gondolkozva, valjon tudnám-e szeretni? valjon boldog lehetnék-e vele? Eh, tréfaság – gondoltam, és ismét kerestem valamit, magam sem tudtam: mit, és addig nem végezhettem be az öltözködést, míg a Kuthy képéről a koszorút is le nem vettem.”

A darabban – Lara hét fiá-ban – Nelli fehér ruhában, fehér fátyolban játszott. A költő a kulisszák mögött is megkereste.

„– Na látja, készen is van a menyasszony.

– És a vőlegény – egészítettem ki –, csak a pap hiányzik.

– Az rögtön lenne, csak mondaná ki az igent.

– No hát, igen: ez azonban – siettem folytatni – csak arra kötelező, hogy mátkások legyünk addig, míg ön ismét felkereshet engem; akkor azután ünnepélyes eljegyzést tartunk, és megbeszéljük az egybekelést.”

Ez persze egy betűjében sem valószínű; hogy egy szegény, nemrégen is cserbenhagyott lány a második igen kimondása után is ilyen polgármód körülményeskedjék azzal, aki a legtöbbel kínálja meg. Az ország leghíresebb fiatalembere, aki lapot is szerkeszt, kritikát is ír, erre azt kérdezte tőle, „ha most rögtön itt állana egy pap, kezembe tenné-e a kezét esküre?”

Kornélia vidéken játszott, szeretett volna visszakerülni Pestre; nyilván megvillant benne, „amivel pályájának tartozott”. De nyilvánvaló az is, hogy ezt az ajánlatot csak tréfának, kedves szertelenségnek vehette. Kifejezi ezt a beleegyezés formája is.

„– Bizonyosan – feleltem.

Ekkor megragadta kezemet.

– Kornélia! – ha egy óra, mondjuk két óra múlva… már akkorra elvégezték ezt a Lara hét fájdalmát is…

– Fiát – igazítám ki.

– Na hát fiát, apját, anyját, hiszen látja, hogy félbolond vagyok. – Mondom tehát, pár óra múlva, ha Könyves Tóth Mihály barátom – amiben én nem kétkedem – tárt karokkal fogad, megesküszünk, ugye?

– Meg.

– Becsületére?

– Becsületemre! – Erre megcsókolta kezemet és elrohant. Az ajtónál összeütközött Gyulai Ferenccel.

– Hova szaladsz? – kérdi az tőle.

– Megyek barátom, a paphoz. Csináljátok hamar azt a játékot, mert utána megesküszünk Kornéliával. Maradjatok együtt mindnyájan, akik engem és őt szeretitek, mert ilyen boldog lakodalma senkinek sem volt a világon!

…Gyulai egy percig kővé meredten állt helyén, azután hozzám lépett, ki magam is szoborszerű állapotban álltam előbbi helyemen.

– Igaz ez? – kérdezé.

– Igaz.

– De hát meggondolta?

– Lehetőleg; az Isten akarata ez.

Kornélia itt is mesterien ír: hitelesen:

– Hiúság a kegyed részéről, bolond láz a másikéról – mondta Gyulai, és mórnak festett arcából csak úgy szikráztak szemei.”

Kornéliának továbbra is hitelt adhatunk:

„Ekkor különben is feszült idegeimen – az adott szó csodás hatása miatt – olyan erőt vett a láz, hogy a szó teljes értelmében a fogvacogásig reszketni kezdtem, egy falócára leültem.”

A kis színészlány attól félt, hogy a többiek „kisebbítő szóval illetik”: szemébe mondják, mit csinál a karrierjéért ezzel a rajongó gyerekkel.

„Láttam, hogy súgnak-búgnak. Udvarhelyiné – valami neszét vette a dolognak, és vizsga tekintetével le s föl járt előttem. Felekyné, igazi testvéri barátnőm, a színfalak közt értesülvén, hozzám leszaladt, és mert nem néztem szemébe, letérdelt előttem, és szeretetteljes hangjával azt mondta:

– Ugye, Kornélia, nem így, nem ma?

Én csak annyit susogtam:

– Már megvan, szavamat nem vonom vissza semmi esetre sem.” Mert azért megedződött némileg, a Kuthyk világában.

A költő, aki most sem volt sem egzaltált, sem részeg, valóban járt a papnál. Ágyából húzta ki, s rögtön alaposan összeveszett vele. A református rítus szerint különösebb indok nélkül nem szabad gyertyafénynél esketni. De kellő okmányok és kihirdetés – vagy dispenzáció – nélkül sem szabad. A költő érvelt – Rousseau-ja szellemében – a szív jogaival.

Kornélia a színházban várta.

Itt már sminkel. Köszönjük meg, hogy eddig megállta.

„Mikor a legnagyobb izgalomban visszatért hozzám, és megtudtam, hogy nem esketnek meg bennünket, egy néma hálával fohászkodtam a gondviseléshez, és sírva kértem: legyen nyugodt, és ne zsákmányolja ki egy csak most keletkező rokonszenv jogát; higgye el, legjobb barátaink is elítélnek; utazzék el holnap békével, majd leveleink fenntartják köztünk a jövő boldogság kilátását… Én részemről egészen könnyebbülten éreztem magamat, hogy ide fordult a dolog.”

Sem a néma hálájú fohászkodásnak, sem a síró kérelemnek nem adhatunk hitelt. A két fiatal most kerül legközelebb egymáshoz, s Kornélia, az emlékeit író, most legfukarabb a szóval. Mindketten szabadok, Kornélia is, szegény, akit soha ilyen megtiszteltetés még nem ért: a férfiak sokat kértek már tőle, de kezét még egy sem.

A költőnek szinte minden napjáról van adat, sőt leírás. Erről is többen megemlékeznek. De hogy Kornéliától mikor vált el, s azután mit csinált, arról semmi nyom.

Nyilván nem váltak el. Nemcsak a lélektan, hanem a művészet – az elképzelt dráma – törvénye szerint is sorsszerű találkozásuk nagy jelenetére csak most kerülhetett sor.

Meg kell hajolnunk Kornélia eredendően nemes lelkülete előtt, az előtt, amelyről ő hallgat, de amelyet a képzelet a későbbi történetekből könnyen megidézhet.

Kornélia, mint láttuk, szívesen hozzáment volna a költőhöz, még a megszólás árán is. Ezzel a házassággal – már az országos hírű névvel is – olyan kulcsot kap a kezébe, amely a művészi emelkedés kacsalábonforgó várának minden ajtaját azonnal megnyitja. De látnivaló, hogy a még Pestről ismert akaratos legény is tetszett neki, annyira, hogy még a kedvébe is járt: az ő ötlete volt, hogy a Két Pisztoly „baronessz”-e, A virágnak megtiltani nem lehet-et énekelje.

Ha van egy kis női furfang s egy kis állhatatosság Kornéliában, könnyen és gyorsan a költő felesége lehetett volna.

Az esküvő, ha egy nap alatt nem is, három-négy nap alatt nyélbe ütődhetett volna: Könyves Tóth tiszteletesnek voltaképp csak a gyertyafény ellen volt kifogása. Hisz a dispenzációt is ő említette.

Márpedig a gyors egybekelésekre épp a dispenzáció a rév; elintézése is csak napok dolga. Ha Kornélia csak két huszonnégy óráig mondjuk háromig tartja lobogásban azt a tüzet, amit gyújtott, annak fényénél Szendrey Júlia helyett ő kerül a halhatatlanságba.

Mi történt azon az oly nyomtalan és hangtalan esten, 1846-nak és Debrecennek azon a november 19-i irodalomtörténetileg is sötét éjszakáján?

A költő – mindvégig – gyermekesen közlékeny volt: másoknak a szerelmeseitől, sőt a feleségétől kapott leveleket is megmutatta. Sérelmeit, fájdalmát nem szokta titkolni. Valószínű, hogy az együttlét első meghitt perceiben Kornéliának is elmondta, milyen diadalt aratott, s mégis milyen kudarcot szenvedett Szatmár „előkelő” világában. Kornélia, a fiatalsága ellenére is tapasztalt, erre csak azt gondolhatta: hozzám tehát a sértettség hozta, engem tehát a legjobb esetben is vigasznak szeret; vagy akar szeretni. A következő gondolatai ezek lehettek: maga sem tudja, mit csinál; ilyen házasságba én nem megyek bele; tegyük hát próbára: csillapítsuk le a tüzét, s lássuk, vállalja-e azután is, amit oly kedves közvetlenséggel fölkínált. De amit érezhetett: ennek szegénynek most csak pusztán szeretet kell, önbizalom-kárpótlás, hiúság-gyógyír, akárkitől. Becsülöm és szeretem annyira, hogy nem élek vissza a gyengeségével, nem akaszkodom rá mindenestül, egész életemmel, hanem csak azt adom neki – jópajtásságból, kollégiálitásból! – amire szüksége van.

Ha ezt tette Nellike, ezzel is kitűnő pontot szerzett. De lehetséges más fordulat is.

Kornéliát rosszul tájékoztatták, amidőn azt mondták neki, hogy a költő aznap érkezett a városba, amikor aztán a színházba is ellátogatott. Akkor már legalább tíz napja ott volt. Igaz, csaknem folyton a környéket járta, igen kellemes társaságban, igen jó hangulatban. Az erdődi seb tehát már hegedni kezdett – ahogy későbbi, csaknem teljes összeforradása is igazolja. Júlia azévi udvarlója s állítólagos kérője, Uray Endre szolgabíró úr, ugyan „a vagyonosabb gavallérok egyike” volt kettős eadem nemesi előnévvel, megnyerő külsővel, aki ezenfelül, a följegyzések szerint „jó táncos is és olyan ügyes kocsis, hogy kis körben bámulatos nyolcast ír le könnyű forgatással a homokra, ha bakra ült” – de a költő, noha nem tudott táncolni, nem szenvedett abban, amit ma kisebbértékűségi lelki szövődménynek hívnak. Némi szövődmény lelkében épp ellenkező elemekből képződött. Hogy nők halálosan megszerették és szeretik, azt ő mindenkor rögtön elhitte. Jutott fülébe valóban valami pletyka akkortájt Júliáról s a kitűnő kocsihajtóról? Pesti viselkedése mutatja, hogy a sebgyógyulását ez sem akadályozta, noha a pletyka oda is elkísérte.

Kornéliának megvolt hát az esélye azt hinni, hogy a szerelmeit elég sűrűn váltogató kamasz költő őérte magáért lobbant lángra. Ami azt jelenti, hogy az a meselehetőségeket nyitó kulcs ráadásul aranyból volt. Most aztán igazán lányka-játék lett volna megcsinálni a szerencséjét: addig égetni – kielégítetlenül – azt a lángot, amíg a dispenzió el nem készül.

Nem mondjuk, hogy Nellike fejében nem fordult meg ez a – most már a polgári tisztességgel is támogatható – számítás. Sőt állítsuk, hogy megfordult. A következmény annál szebb lesz.

Az történhetett, hogy okos feje minden számítgatása ellenére is Nellike a szívére hallgatott. Ez a szív engedett már más ostromának is. Engedett még egy rossz író, egy hazug szalonfiénak is. Az lett volna tisztességtelen, ha ezt az őszinte fiút szereti mostohábban, épp az őszintesége miatt; ha neki, az érdemesnek nem adja meg, amit más érdemtelennek megadott. Azt kell mondanunk, Kornélia megszerette a költőt.

Tisztessége buktatta el a tisztességtelenség útján, amelyre már-már rálépett.

Eljátszotta a szerencséjét – az okos feje nyilván ezt forgatta, amikor végül álomra hajolt, már egymagában. A sors azonban ott helyben megjutalmazta Nellikét. Igazi lovagra akadt abban a szeleburdinak látszó fiúban. Hasztalan követett el mindent a megnyugtatására. A szép, kész filmforgatókönyv egyre jobb.

„Másnap azonban ő mégsem utazott el. Felekyvel valami szavalat végett egyezkedtek: de csak zavartan emlékszem az eseményekre, amint nyomdába szaladtak, azután betiltották a szavalatot. Jöttek, mentek, szaladgáltak.”

A költőt ő csak dél felé látta viszont. Akkor tudta meg tőle, hogy a költő – mivel Nellike katolikus volt – még a katolikusoknál, Molnár prépostnál is járt. Hogy összekelésük megtörténhessék, kész lett volna még vallást is változtatni. „Lázas állapota alig volt csillapítható. Én már visszanyertem nyugodt gondolkodásomat, és legfőbb törekvésem volt őt komoly rábeszélés által meggyőzhetni. Sohasem voltam barátja a feltűnéseknek, és most sem örültem, hogy a város így fel van lármázva esetünk miatt.”

Másnap a költőnek csakugyan el kellett utaznia. „Egész éjfélig barátaival időzött, kik azt állították, hogy majd hallgatag, majd meg féktelen kedélyű volt. Éjfél után az öreg Bokát – ki szintén hódolattal bámulta, s ez érzelmeinek gyönyörű hegedűjátékával adott kifejezést, ablakom alá hozta, ezt az egy dalt húzatván véle: A virágnak megtiltani nem lehet.”

Ám mi történt azután? Mit tett még a költő?

„Reggel öt órakor indult a gyorskocsi: mielőtt felült volna, tárcájából kiszakított egy lapot, s írt nekem sűrű, apró betűkkel, egészen addig, amíg csak betű férhetett arra. Kért, hogy vegyem föl pap áldása nélkül is a nevét; ő teljesen reám ruházza azt, és Kolozsvárott – hova két hét múlva szándékoztunk – szerepeljek már úgy… ő ott lesz nálam, amikor kívánom, az esküvőre, és ismét távozik, ha úgy akarom. Belenyugszik abba, hogy csak akkor hívjam őt magamhoz mint férjemet, ha már meggyőződtem arról, mennyire megérdemli a boldogságot… Ez volt tőle első levelem: Csöngey Dávidra bízta a kézbesítést, ki már hat órakor kopogtatott ablakomon, s azt átadta…”

A viszony sorsa tehát még most is teljesen Kornélia kezében volt. Meglett volna a módja s már az ürügye is, hogy a dispenzációt vagy az okmányok megszerzését most ő intézze. Semmi ilyesmit nem tesz. Egy pletykahullám az ő fülébe is eljut. Erre megszakítja a levelezést is, szabadjára engedi a költőt. Rosszul tette, mondhatjuk, ismervén, hogy annak mi lett a sorsa a feltűnésre és szereplésre vágyó Júlia oldalán. Kornélia, kielégítve a mindnyájunkban meglevő szereplési hajlamot a színpadon, tán férjét is visszavonja legalább az életveszéllyel járó szerepektől vagy Laborfalvihoz hasonlóan hatással tud föllépni a történelem tragédiájának színpadára is, hogy szerelmesét megmentse.

Hogy nem így történt, abban a költőnek is része van. Valóban a pillanatnyi érzelmek kiszolgáltatottja, mint csaknem minden huszonhárom éves ember, de azonközben már az eszmék csábítottja is, ugyancsak korához illően. Most kezdi az utóbbinak áldozni egész valóját: föladat várja, ez a nagy vidéki körút erre tanította. Júlia, Kornélia – sőt Anikó – pletyka, – mennyi zűrzavar, épp akkor, amikor a lényeg mutatkozik. „Eh, nők!” – gondolhatta a huszonháromévesek indokolt fölényével már Pesten, összekavarva egy kicsit emlékezetében debreceni, erdődi, sőt koltói szív-szorulásait.

Nem valószínű, hogy a költő annyit nélkülözött a szerelemben, annyira csak sóvárgásra volt ítélve, ahogy a következő század nőhódító irodalmárai gondolták, akik válogatott hiszterikákban dúskálhattak, de valamirevaló asszonyt még nehezebben szereztek. Ezer meg ezer lányszív dobogott érte is, rajta múlott, hogy válasszon közülök. Ha nem irtózik a szalonok világától, annyi sikert ő is aratott volna, mint Kuthy… Hajlama őt nem azok felé a nők felé vitte, akiket egy intésre párul lehet választani. Hogy mindenkit feleségül kért, aki tetszett neki? gyerek volt… S amellett valamirevaló nőnél, már akkor is, nyilván ez volt a komolyabb ostrom első lépése. A Kappel-lányt nem számítva, aki nem szerelem, csak pajtási fogadás tárgya volt, összesen három nőt kért meg, s a három közül kettő boldogan nyújtotta neki kezét. Talán jobban jár, ha a dunavecsei házias, betegápoló Nagy Zsuzsikát veszi el, aki kérés, sőt udvarlás nélkül is igent bólintott feléje. Meglehet, ilyen asszonyt választ magának, ha még módja lett volna a választásra, ha a nők nem futnak utána. A másfélnapos kaland után Kornélia megállt, nem ment a költő után. Nem úgy, mint Júlia, aki a másfélhónapos ismeretség után Koltó, Debrecen, a komor soha, a Pestről érkező rémhírek és megbántások és Szendrey átkai ellenére is szívósan ragaszkodik hozzá. Szerelmükkel, amelynek csöndes kimúlása most csak tőle függ, összehasonlíthatatlanul többet foglalkozik, még írásban is, mint a költő, akit Pestre érkezve ezer égető gond kap el: könyvkiadás, írói tömörülés, egy Zerffy nevű tollbérenc pimaszkodása; és még annál a nyomorúságnál is nagyobb nyomorúság, amely elől megszökött.

December 12-én az Életképek hirdetményt tesz közzé új munkatársairól. A felsorolt nevek sorában ott van Kossuthé is; a fiatal költő neve valamivel nagyobb betűkkel van nyomtatva, mint a többié… Kossuth másnap sértődötten visszaveszi cikkét: nem akar – Frankenburg szerint – „egy poéta mellett figurálni”! A költőt elfutja a harag: vegye kitüntetésnek az egyenlőség híres bajnoka, hogy véle egy lapba írhat!

A szatmári nagy élményekből lassan vers érik, maguk az élmények tehát halványodnak. A szabadság és szerelem szép viaskodásában nem Júliának jut az első szó.

Messze jártam, sokat láttam… Sokat? oh nem! mindig egyet. Azt, hogy a hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet.

Aztán mintha Adyt hallanánk:

Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szűltek. S kik hazájok pusztulását, Nemzetök végvonaglását Nem nézhetik egykedvűleg!

Júlia üde arca mind ritkábban tűnik fel. Az utolsó utolérhetetlenül finom, igénytelenségében is nagy szerelmi vers az emléknek szól.

Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál…

De ez is a lemondás sejtelmével végződik.

Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg!

Karácsonykor a szűk hónapos szobában fölmerül a nemrég oly közelinek hitt családi élet boldogsága – szomorú búcsúintést kap. A következő napokban megszületik az Egy gondolat bánt engemet, a legnagyobb család, az emberiség iránti lángolás szédítő rapszódiája. Ha érzelem-kitörést, szinte szerelmi lobogást keresünk, azt ebben a versben találjuk meg. Nemhiába áll irodalmunkban a rapszódia iskolapéldájaként. Nincs még ilyen negyven sor, amelyen az érzelem, a hangulat, a gondolat annyiféle változata futna át, mindig megfelelő ütemben egy pontos (de mégsem eleve eltökélt) cél felé. A képek úgy zsúfolódnak s úgy csattognak, mint az első debreceni versekben, de soha ilyen egyirányúan.

Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt – – –

Említsük meg, hogy a közösségről, a legtágabb hazáról szóló vers most már nemcsak a halál gondolatába torkoll, hanem abból is indul? Nem azért említjük, hogy lassanként vátesznek öltöztessük a költőt, s a végén tán fejbólintással kísérjük a beteljesedett szörnyű véget. A vágy sohasem előre, hanem visszafelé magyaráz s fed fel valamit a lélekben. Újév napján lát napvilágot a nevezetes jelige, a Szabadság, szerelem!, amely nem vers, hanem magyarázat és elsősorban üzenet.

Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.

Az üzenet Júliának szól? Vagy Nellikének? Vagy mindkettőnek? A költő ezzel jóidőre abba is hagyja, hogy szerelmi érzések kifejezése végett tintába üsse tollát. Nem úgy Júlia. Naplója egyre irodalmibb lesz, a szó rossz értelmében. Külön is lemásol belőle terjedelmes részleteket, s a levelek mellé azokat is postára adja barátnőjének. Tele van udvarlóval, báli és öltözködési gonddal, de „nagy Ő”-jét nem tudja kivetni kis fejéből.

A lényeget semmi sem tudja úgy eltakarni, mint egy rossz mondat. Könnyű megállapítani, hogy a valónak festett nagy szavakban mi a hazugság; annál nehezebb, hogy a nyilvánvaló hazug vagy tettetett érzelmekben pontosan mennyi az igazság. Az ember csak számításból érzéseit sem szenvelgi. A költő a nyilvánosságnak is úgy ír, mintha magánlevelet küldene, Júlia nemcsak leveleit, de naplóját, vallomásait is a nyilvánosság előtti lámpalázzal rója, s nem az olvasót, elsősorban magát vezeti félre. Ha papba vagy bíróba volna szerelmes, tán a Bibliát vagy a Tripartitumot böngészné – most a stílussal, a művészi lélek tulajdonaival és titkaival gyötri magát. Újra és újra régi regényekbe való terveket és együgyű, bájos fondorlatokat sző, ezekbe is maga bonyolódik bele. A szenvelgések és szenvedélyek hínárjából fuldokló kétségbeeséssel kapkod a valóság, valami biztos, életből való dolog után, a távolodó költő után.

Akiről csak egy adatot írjunk ide ezekből az időkből. Jókai jegyezte föl, aki sajnos emlékeit is folyton romantikus regénnyé gyúrná át, de aki ezúttal megbízhatót mond: a lélektan igazolja. Még a Cipruslombok kis halottját idézve írja költő barátjáról:

„Emlékszem rá, hogy e halál után két esztendővel, midőn Etelke sírját halála évnapján meglátogatta, feldúlt arccal lépett be hozzám:

– Látod, milyen silány az ember! mondá csüggedten; a temetőből jövök, Etelke sírjától; sírtam, mint egy őrült. És amint visszafelé jöttem, egy idegen szép leány jött reám szembe; s amint egymás mellett elhaladtunk, én – utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.”

Ez pontosan 1847. január 7-én történt; Etelke – a nagy Attila nőiesített nevének – napját ekkor ünnepli a magyar kalendárium.