Petőfi Sándor
A MÁRCIUSI IFJAK
Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Milljom szív földobogott.
Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem "lelkesűlés", A szó "szabadság" vala.
Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák.
És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hirünknek Vége lett nagy hirtelen.
Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttenek, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek.
E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bujva vagy aludt, Igy zugott a diadalnál: Mi viseltünk háborut!
Legyen tehát a tiétek, A dicsőség és a bér, Isten neki... nem küzdénk mi Sem dicsőség-, sem dijért.
És ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk.
Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat.
Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon!
Pest, 1848. június
*
PETŐFI SÁNDOR
AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevétek már régóta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépitőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek, Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten "legyen"-je, Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végtelenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoriták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak!
Pest, 1848. február
AUSZTRIA
Miként elpusztult Jeruzsálem, El fogsz pusztulni Ausztria, S mint Jéruzsálemnek lakói, Földönfutók lesznek császárjaid, Földönfutók és üldözöttek! Készüljetek, Ti fölfuvalkodott félistenek, Az óra kondul s futnotok kell, Hogy el ne zúzzanak Az omló trónus romjai... Ott veszni nem szabad tinektek, Tinektek élni, hosszan élni kell a Bukás után Nyomorban, végetlen nyomorban!
Hiába mossátok kezeiteket, Ti Poncius Pilátusok, Ámíthatjátok a világot, De lát az isten s ismer bennetek, S nincs számotokra többé kegyelem; Vagy érdemeltek-e Csak annyit is az ég kegyéből, Amennyitől egy hajszál meghajol? Nem! - Birodalmatok A szabadság kálváriája, Uralkodás volt minden vágyatok, Ezért emeltetek Munkácsokat, Hogy a szellem világát, melegét, A rabbilincsek e fölolvasztóját Elrejtsétek mélységes föld alá, S fölötte a sötétségben buján Tenyészhessék a zsarnokok virága, A test- s lélekzsibbasztó butaság... Elrablottátok a népek jogát, És elloptátok kincseit, Ti bíboros haramják, Ti koronázott tolvajok!
De a lopott vagyont El nem viszitek magatokkal; Félmeztelen Fognak kiverni titeket A fölemelkedett alattvalók, Mint a tűzkardos angyal Ádámot-Évát a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok! Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert akihez fordultok, az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek, És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat miatt, aki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok És szemfedőtök a népeknek átka!
Pest, 1848. június
FÖL!
Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák!
Elől pofoznak, hátul rúgnak, Hazám, tovább is tűrsz-e még? Nem lobbansz föl, míg mennykövével Föl nem gyújt a haragos ég?
Oh nemzetem, hát bírnak téged Örökké féken tartani A nagyfejűek s kisszivűek (A táblabirák) szavai?
Vagy úgy van, amint ők beszélik, Hogy elfajult már a magyar, Hogy gyöngeségből, gyávaságból Harcolni nem bír, nem akar?
Hazugság, szennyes gaz hazugság S mint a nyelvetek, akkora; Nem pezsg, nem habzik a magyar nép, Csendes, de tüzes, mint bora.
Csak volna harc, csak öntenék már Vérünket, bárcsak öntenék! Majd meglátjátok, holtrészeg lesz Minden csepptől egy ellenség.
Siess, hazám, napfényre hozni Világraszóló híredet, Mit német járom, német ármány Elrablott és eltemetett.
Jőjjön ki kardod a hüvelyből, Mint fellegek közűl a nap, Vakúljanak meg s megvakúlnak, Akik reápillantanak.
Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák!
Pest, 1848. június
A NEMZETGYŰLÉSHEZ
Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom... Egy ember szól, de milliók nevében!
Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet... Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most tinektek: Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s amely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenül, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba' gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy perc jöhet, s az épület ledől, S rosz gazda, aki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! Akit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság, vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Mellyel haza s később a sírba megy. - Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoríták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse, akik épitették!
Pest, 1848. július 4.
|