Sajkás vagyok vad, hullámos folyón. Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál Szilaj kezekkel a haragvó dajka. Sors, életemnek haragos dajkája, Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, Ki rám zavartad fergeteg módjára A csendriasztó szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a part? Mely béfogad révébe; ...vagy az örvény? Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. Sem part, sem örvény nincsen még előttem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján... Ki sem köthetek, meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily tulvilági hang, Mely bévegyül a habzugás közé? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, Hol büntetését már átszenvedé?... Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket - Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...
Nem voltam többé gyermek, s nem valék Még ifju. Ez az élet legszebb éve, Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről Az éj kárpitja félig van levéve. Sötétség volt még egyfelől szivemben, De másfelől már pirosan kelének, Mint a közelgő nap szemeiből Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.
Amire vágytam, bírni is reméltem, S amit reméltem, azt el is nyerém; Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem, Mint pihenés egy hű barát ölén. Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még Nincsen kikelve a rejtett önérdek, E mindent elrágó hernyója a Baráti hűség virágos kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem véle A boldog órák édes poharát, S a lelkesűlés égi mámorában Sasként röpültem a világon át. S amerre szálltam, minden az enyém volt! A dúsgazdagság bársony pamlagára Hajtám le főmet, melyet övezett A dicsőségnek csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, S már hittem is, hogy ez való, nem álom... De most egyszerre szívem, melyet a Világgal tölték meg, tágulni látom: Szivem tágúla, vagy tán a világ Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, Hogy kebelemben hézag támadott, Hézag, keblemnek legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön-nőtt ez űr, S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé. Mit eddig olyan lángolón öleltem, Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. Mind a kettő oly fénytelen vala! Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, Ha elkopik majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jóbarát sem, Magam magamnak voltam terhire, S futottam, mint kit rémek serge üldöz, Az életzajtól messzi-messzire. Csöndes magányban keresék tanyát, Sötét erdő völgyébe telepedtem... Oh e magányban milyen alakok Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem!
Szivembül jöttek e tündéri lények, Szivemnek nem rég támadt üregébül, Tündéri lények, milyenekre félig Emlékezém a szép gyermekregékbül. "Megálljatok! megálljatok!" kiálték, "Oh, csak egy álljon meg közűletek, Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!" Nem álltanak meg, mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem lelém, Még csak nyomukra sem akadhaték; Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. S minél messzebbre távozának tőlem, Minél homályosabban láttam őket: Annál dicsőbbek voltak, és szivem Annál emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én sorvadék, Társim nevettek a sápadt fiún, Csak jóbarátom, ő nem nevetett, Fejét csóválta, búsan, szomorún. Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. Szomjas valék s vizet hiába ittam, Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi életet, Mely elvesztette szépségét szememben. Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová Fájó szivemnek tündérnépe lebben; Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget... S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok Keresztülbolygom a nagy mindenséget! -
Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, Égő szivárvány százezer virágbul; De rám oly búsan néztenek... talán Tudták, hogy elkészűlök a világbul. A legnagyobb hegy tetejére mentem, Onnan tekinték föl az ég felé. Átlátszó kék volt a felhőtlen ég... Beléláttam... tisztán láttam belé...
Ábránd-alakjaim legszebbike Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte Hallottam hívó hangjait... de jól Láthattam, hogy felém kezével inte. Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem, Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam. Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg... Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső alak, Kit az egekben láttam az imént, Ott állt mellettem... oh, mit érezék? Leirhatatlan édes érzeményt! "Ilyen közel van hát a föld az éghez?" Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, "Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, S elébb egy perccel még a földön voltam."
Ezt gondolám, de szólni nem tudék, Avvagy talán nem mertem szólani, Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, Keblemből a menny ki fog szállani, És megragadtam angyalom kezét, Hogy el ne tűnjék tőlem újolag, És derekát átövezé karom, Átövezé, mint egy égő szalag.
S merőn szemléltem fényes arculatját. Most is csodálom, hogy szemem világa El nem veszett e földöntúli fénytől, Midőn benéztem szeme csillagába. Sötétkék csillag volt az ő szeme, És szemöldöke fekete szivárvány, S vállán ugy úsztak barna fürtei, Miként az éj egy rózsatenger árján.
Meg mertem végre nyitni ajkamat, S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. Nagyon homályosan beszélheték, Mert ő nem értett semmit e beszédből. "Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal; Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég, S te itt a mélybe estél volna, ámde Én mentésedre még jókor jövék."
"Legyünk tehát a földön," válaszoltam, "Földön vagy égen, az mindegy nekem, Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; Hisz ahol te vagy, ott az én egem. De űlj le mellém, s engedd, hogy karom Szorosabban fűzhessen át, o engedd! Úgyis sajátom vagy, tulajdonom, Mert téged az én képzetem teremtett."
Leültünk ott a szikla tetején S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? "Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék, "Öledben ím e csókkal meghalok. Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen Föltámadásom... - ím, föltámadok, Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, Most a gyönyörnek mosolya vagyok."
Ő megcsókolt. Nem kéreté magát, Első szavamra ajkamon volt ajka; E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé? Hadd függtem volna mindörökre rajta! E csók, e csók! ez édesb volt a méznél S az anyatejnél. Csak ezóta élek; Midőn elcsattant e csók ajkamon, Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.
"Tekints körül", szólott a csók után A lyányka, "látod, milyen változás? Én nem tudom, honnan, s miként van ez, De mostan ég és föld egészen más. Kékebb az ég, sugárosabb a nap, S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék, S pirosb a rózsa, illatosb a lég... Ah, mintha csak egy más világban járnék!"
"Más a világ, más, nem olyan, minő volt," Feleltem én, "vagy csak mi változánk? De bármiként van, mit törődünk véle, Midőn e változás áldás reánk!" Egymás ölébe így fontuk tovább Beszélgetésünk rózsakötelét, S amint eszméltünk szép ábrándjainkból, Láttuk, hogy a nap már a földre lép.
Alkonyodék. Arany felhőkön szállott A nap violaszín hegyek mögé. A messzeségbe nyúló rónaságot, E száraz tengert, halvány köd födé. A szikla, melyen állottunk, piroslott A végsugártól, miként bíbor párna A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta A boldogság ifjú királyi párja.
Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel; S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! Az éjt úgy néztük, mint a haldokló A sírt, amelyen túl egy szebb világ van. Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, De mind a ketten eljövénk hiven, S így éltük által az egész tavaszt, Ajk ajakon, kéz kézben, szív szíven.
S így éltük által az egész nyarat. Minden napunk egy virágszál vala A bokrétából, melytül illatot nyer Az istenek olympi asztala. De e virágok elhervadtanak már; Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? Röpűlj ki e szép kornak édenéből, Haldokló hattyúm, bús emlékezet!
Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka A természetnek. Kérlelhetlen karja Letépi a szegény fák levelét, A földre sujtja, és lábbal tiporja. Lábbal tiprá boldogságunkat is; Reánk küldé enyészetes szelét Elválás képiben, s ez arcainknak Leszaggatá szép rózsalevelét.
Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. Komoly borongó volt az őszi este; A ködön át a távolból lyánykámat Könnyes szemem mégegyszer fölkereste, Aztán futottam, útat nem tekintve, Arcom, kezem tövistől vérezék... Futottam árván, mint a hullócsillag, Melyet magából kilökött az ég. - -
Azóta arcom és kezem begyógyult, Arcom s kezem, mit tüske sérte meg, S szivemből is ki vannak irtva már Az elválástól támadott sebek; De e sebeknél jobban fáj nekem most, Jobban fáj az, hogy már-már feledem Ábrándjaidnak édes üdvességét, Oh tündérálom, első szerelem!