Az író első nagy regényének a hőse Raszkolnyikov, nyomorgó pétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Raszkolnyikov úgy véli, hogy a "nem közönséges" (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, tehát rosszul számított logikai számításból, a feltámadó lelkiismeretfurdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító. Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituálttá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.
A szerkesztés - az író többi regényénél még feszítettebben - drámai jellegű. Egyik nagy jelenet a másikat követi. A szereplők lelkivilágát állandóan felkavaró elvi vitákat és beszélgetéseket brutális, kínos, elkeseredett és váratlan cselekedetek, víziók, hallucinációk és fenyegető álmok, lázas monológok és kitárulkozások, mítikus megvilágosodások és rádöbbenések váltogatják.
A világirodalom egyik legmegrázóbb regénye, lélektani remeklés, amelynek élvezetéhez, átéléséhez azonban olvasottság, valamint a filozófia, a társadalmi és az emberi lét nagy kérdései iránt elmélyült érdeklődés szükséges.
Dosztojevszkijt a föld kerekségének komoly könyvolvasói közül csak egy kis töredék olvassa eredetiben, jóval kevesebben, mint az angol és franczia írókat, mégis mindenütt a klasszikusok közé számítják. Húsz esztendőnél több telt el halála óta (1881), s híre és népszerűsége csak nőtt azalatt. Mindenütt nagy és gazdag írónak tartják, pedig nem téveszt meg munkáinak sem nagy számával, hiszen életének hatvan évéből csak a húsz utolsó jutott a munkának, sem nagy arányaival, mert mindössze sem nagyszámú művei közt van több kisebb-szabású. A nyelv színe, az előadás közvetlensége a jobb fordításokban is eltompúl. Nincs gazdag és fordulatos meseszövése, humora semmi. A milyen világot leír, az inkább félelmes és visszataszító, a hogy' leírja, inkább gyötrő és hosszadalmas, mintsem vonzó és szórakoztató. Ha mégis elismerik nagyságát, azt ő igazán nagy tulajdonainak köszöni. Oly mélyre világított az emberi lélekbe, mint kevesen. Rejtett mélységeket fedezett föl ott, s a maga módján írta le azokat. Ezzel tovább fejlesztette a regény egy faját, s részletezőbbé tette a lélektani analizist.
Rendkívüli tehetsége mellett különösen lelkének csodálatos szövése, ideges érzékenysége, a rejtélyes alakjain áttetsző önvallomások, embereivel való sejtelmes lelki rokonsága, különös jelleme vonzzák hozzája olvasóit s költik föl kiváncsiságukat az író egyénisége és élete iránt, mely amabból egyet-mást megmagyarázhat.
Egy moszkvai szegény-kórházban született, a hol mintha örökre hozzákötözték volna pólyájába a nyomorúságot. Olyan szegény volt, hogy diák-korában a mindennapi téájára sem telt; kenyéren és tejen élt, azzal is adós maradt. Sohasem tudott a szükségből kikászolódni, mert a pénz sohasem melegedett meg a zsebében. Adakozó volt, a könnyelműségen túl is. Egy kezdő orvossal lakott egy szobában s ámbár jóformán betevő falatjuk sem volt, annak minden szegény betegét, a kinek nem volt hová lehajtania a fejét, ott akarta marasztani. Idegbaj gyötörte és türelmetlen nagyravágyás, a melyhez nem volt, csak egy fáradságos és lassú eszköze: az írói munka s ennek kétséges és a legjobb esetben is késői sikere. - Ideges tettvágya, mely elkeseredésében arra sarkalta, hogy mentűl előbb és minél döntőbben keljen birokra az élettel, valami szocziálista-összeesküvésbe sodorta, ámbár ő maga egyenest ellensége volt a szocziálizmusnak. Nyolcz hónapig ült ezért tömlöczben, biztosra várva halálos ítéletét. A kegyelem fehér kendője éppen abban a pillanatban lobogott a vérpad felé, a mikor ő rá kerűlt a sor, hogy a hóhérlegények megkötözzék. Ez a kegyelem annyit jelentett, hogy nyolcz esztendeig volt a börtön és Szibéria rabja meg közkatona. Elég idő arra, hogy a szerencsétlenség minden nyomorúságát átszenvedje, a gonosztevők és szenvedők egész lelki világát megismerje, hogy aztán el is mondhassa azÉlőhalottak házából való emlékiratai-ban.
Mire kiszabadúlt, harmincznyolcz éves lett, s ahhoz, hogy új életet kezdjen, nem volt egyebe, mint a börtönben szerzett sok keserves tanúlsága, s az a rettentő betegség, a melyet szintén onnan hozott magával: a nyavalyatörés.
Így látott újra munkához, óriás tehetsége mellett ezekkel az élettapasztalatokkal, a melyek elvitték a halál küszöbéig s a földöntúli gyönyörökig, melyek meg szokták előzni iszonyú bajának rohamait; s talán egész életében ezek a perczek voltak az egyedüliek, melyekben boldognak érezte magát. - Rengeteget írt, harmincz-negyven ívet évenkint, de a kiadók negyedrész áron vásárolták munkáit, mint a Turgenyew kapós, szórakoztató regényeit. Ő és egy pár barátja érezte, hogy "neve milliókat ér", de az orosz közönséget nem vonzotta komor tehetsége, zordon világa. Kétszer indított hirlapot, mind a kettő megbukott, pedig maga szerkesztette, s jó részt maga is írta tele, számról-számra. Öcscse is meghalt, ráhagyta családját és adósságait. Az adósok börtöne elől egész családjával külföldre menekűlt. Ott még egyszer föllobbant benne a fiatalkori kétségbeesett dacz, le akarta bírni a sorsot, egy csapásra, hirtelen, hogy aztán háborítlanúl élhessen hivatásának. Baden-Badenben minden pénzét rátette a roulettere. Eleinte nyert, aztán mindenét elvesztette, feleségének és gyermekeinek a ruháját is. Ez után írta meg a játékszenvedély monografiáját, aJátékos naplójá-ban.
Ez volt utolsó titáni föllázadása a sors ellen. Ettől fogva háborgó lelkének minden erejét és minden keserűségét munkáiba fojtotta, s ebben az időszakban, - 1866-70 között, - írta legnagyobb regényeit.
Mondhatni, minden munkáját ennek az életnek a tanulságaiból, a maga szenvedélyeinek és szenvedéseinek, háborgásának és kegyetlen megpróbáltatásának emlékeiből dolgozta ki. Minden munkája tele van önvallomással, s egyben-másban majd minden alakja ő rá ütött. Afiatal sarjadékkörnyezet-festése, azIdióta,aNagyváros rejtett zúgá-ban élők, a legidősebb Karamazow, mind új meg új utakat nyitnak az ő lelkéhez. Hogy ennél a könyvnél maradjunk: Raszkolnyikov is közel rokona Dosztojevszkijnek; egész lelke az írójáé, mintha csak ennek töprengéseit látnánk, féktelen boldogúlni-akarását, mely a végletekig ragadja; aztán magába-szálltát, elfásúlását, a mint lassankint megadja magát sorsának. Bajos is elképzelni, mi csábíthatna üres képzelődésre olyan írót, a kinek elég a mondanivalója, hiszen legaljáig átélte az életet, egész odáig, a hol hallotta a halál kaszájának suhintását. Elegen ment át s elég embert megismert ahhoz, hogy ne fogyjon ki azokból az emberekből és helyzetekből, a kiket és a melyeket magától és önnön életéből ismert.
Csupa olyan embert írt le, a kikkel összeakadt a maga hányt-vetett, zord életútján. Valamennyien különös teremtések, a kikben elpattant valami; egytől-egyig lelkibetegek, gyilkosok, iszákosak, félkegyelműek, megháborodásra és öngyilkosságra jegyzettek. Mintha a bélpoklosokat látnánk a Bethezda tava körül, várva valakit, a ki oda támogassa őket a mennyei tó vizéhez, a melyben tisztára mosdanak és a mely meghozza egészségüket. Az író meghitten jár-kél közöttük és sorra odavezérli őket a megtérés forrásához. Addig is a jóságnak egy-egy csöppjét hullatja szívökbe enyhítésül. Szónya, Raszkolnyikov éppen olyan jólelkűek és adakozók, mint ő; Szvidrigajlov megzavarodó lelkét is ezzel szépíti meg. Ezt a jóságot minden alakja ő tőle örökölte, a ki kiapadhatlan volt, mint a mély kút, a melyből mindenki telemerítheti csebrét, míg Tolsztoj, akárcsak a nyavalyatörős Mohammed, a DosztojevszkijDémonai-ban, a felhőkig kalandozott, a nélkül, hogy színig telt korsójából egy csöpp is kicsordúlt volna.
Dosztojevszkij minden gyarlóságával, bűnével és nyomorúságával együtt is szerette az embert, úgy, hogy nem is érdekelte más. Munkáiban nem találni hosszabb, kikerekített leírásokat, természet-festést. Legföljebb szobákat és házakat rajzol meg, melyekben emberei élnek. Minden szent neki, a mit emberei a lelkükbe fogadtak. Kivel nem tudta megértetni aFehér éjszakákkülöncz emberét, a ki barátságot tart az utczájabeli házakkal? - Mint a renaissance nagy képírói, csak akkora vásznon dolgozik, a mekkorát alakjai betöltenek, s mellettök csak legközvetetlenebb környezetük kap szűkes kis helyet.
Embereinek is csak a lelke érdekli. Alakjainak külsejét nem szokta leírni. Éppen ellenkezőleg, mint Tolsztoj, a ki az emberek leírásán kezdi jellemzésöket, s lelköket külsejükből olvastatja ki: Dosztojevszkij a maga embereinek egyenest a lelkébe nyit. Mindent közvetlenűl a lelkükben néz végig. Befúrja magát az agyuk velejébe s onnan néz szét környezetükön. Egészen beléjök olvad, s ezt kívánja az olvasótól is. Perczről-perczre fürkészi, mit éreznek, mit gondolnak az emberei; egyébbel keveset törődik. A regény egész cselekménye áthelyeződik egy ember lelki világába, s az írónak az a gondja, hogy elmondja, mitől fél, mit sajnál, mit akar ez az ember, kit szeret, mit gyűlöl. Csak mert mindez lendit valamit az ember sorsán, könyveinek csak ennyiben van meséjök. Nem a tett, csak a szándék hősei. S hogy milyen éles szemmel néz bele az emberi lélekbe s mennyi mindent tud ott meglátni és megmutatni, annak az a bizonysága, hogy sohasem unjuk el az ő embereinek töprengéseit olvasni. Pedig az egész könyv csak annak a megfigyeléséből áll, micsoda erjedés folyik a lélek sejtjeiben. Itt van példáúl aBűn és bünhödés. Egész meséje annyi, hogy egy fiatal ember előre kitervelten megöl egy vénasszonyt, s egy idő multán föladja magát. Mindez ráférne a könyvnek tiz oldalára, mint a hogy' belefér egy újság napihirébe, ha Dosztojevszkij tényekkel dolgoznék, s nem az volna a czélja, hogy éppen a szándék és a megbánás kiforrását mutassa meg, a miből olyan lélektani tanulmányt fejthet ki, melynek hitelességére egész bizalommal támaszkodhatik a tudós lélekbúvár is. Az ilyen író természetesen nem dolgozhatik hozzávetésekkel és találgatásokkal, hanem következtetésről következtetésre halad, akárcsak a tudós. Mereskowszkij azt is mondja Dosztojevszkijről, hogy regényeinek egyik-másik részlete olyan, mint Goethe némely költeménye vagy Lionardo da Vinci egyes rajzai: nem tudni, a művészet vagy a tudomány körébe tartoznak-e. Bizonyos, hogy Dosztojevszkij a tudós lelkiismeretességével dolgozik, de viszont az is bizonyos, hogy a művészi igazságnak is csak akkor van értéke, ha az egyes eseten túl általánosítható. Ebben az értelemben mondta maga-magáról, hogy nem pszichológus, hanem realista, a ki saját megfigyelése nyomán halad, a legakkurátusabb leíró módszer szerint.
Erősen realista, ámbár realismusa sohasem vaskos. Sajátságos módon éppen a filigran lelki jelenségek tükrözésében tesz ki legjobban magáért. Az ő realismusa voltaképpen abban áll, hogy világosan és érthetően indokolja a lélek legirrealisabb fölhabzását is, s a legkülönösebb érzéseket és a legmeglepőbb ötleteket is egy rendes és természetes gondolat- meg érzésláncz utolsó szemei gyanánt tudja odailleszteni.
Alakjainál csodálatos valószinüséggel olvad át az ébrenlét álomba, melyben az imette látottak és hallottak fantasztikus alakban rajzanak az alvó lelki-életének valami titokzatos magva körül. Ilyen mestermunka Raszkolnyikov álmának a leirása, a mint fölelevenül előtte az a gyermekkorában látott jelenet, mikor részeg legények agyonvertek egy kis fakó lovat. Ez az álomkép tisztább, elevenebb az ébrenlétnél is, mert a való élet zaja és egyéb jelenségei semmit sem vonnak magukra az álmodó figyelméből.
Dosztojevszkij előtt a rejtélyes nem rejtélyes, minden ilyest akkora művészettel bír velünk érzékeltetni, hogy a hátunk borzong belé. Annyira ismeri az emberi lelket, hogy legrémítőbb káprázatát természetesen és egyszerűen tudja megrajzolni. A szellemek más írónál éji órán járnak, hatalmas árnyak, ősök, a kik átkot szórnak vagy jövendőt mondanak. Szvidrigajlovnak fényes nappal jelenik meg az agyongyötört felesége, s egyszerűen rászól, hogy elfeledte fölhúzni az órát az ebédlőben. Így toppan be pipát tisztogatni szolgalegénye is, rongyos könyökű ruhában. Éppen ez az egyszerűség és természetesség a megrázó.
A Dosztojevszkij sajátlagos területe: az egyensulyát vesztett lélek, minden bensőségével, s még ezen felül is: rejtelmei, titokzatossága, káprázatai. Lélekrajzoló erejével haladja meg kortársait, Turgenyewet és Tolsztojt is, a kikkel életében nem vetekedhetett hímévre és olvasottságra nézve. Tolsztojnál is mélyebbre világít az emberi lélekbe, melynek nem csupán logikáját bírja földeríteni, hanem a mellett képes megmutatni és megmagyarázni rendhagyóságait és kicsapongásait is. Alakjai lelkén át a maga egészében nézte az életet, nem darabolta szét problémákká, mint a hogy' az élet sem aprózza szét magát azokra. A megalázottakat és szenvedőket rajzolta, s mert maga is ismerte sorsukat, nem hirdethette, hogy az kívánatos és boldogító. Csak azt rajzolta, hogy milyen jók és milyen rosszak az emberek egymás iránt. Más szóval: tőle telhetőleg igyekezett megmutatni és megértetni az emberi lelket és az ember életét, a mi mindenesetre a legnagyobb és legnemesebb feladat, a mire ember csak vállalkozhatik, s minden külön tanulság nélkül is a legtanúlságosabb.
