Ismertető

Mi lesz a vége, ha a nagy eszmékből kivesszük az Istent? - Gyilkosság, s az álarc mögül az ördög vigyorog ránk. Ez Dosztojevszkij egyik megélt rögeszméje volt. Ugyanez az alapképlet motiválja az Ördögök című művét is, melynek főhőse Raszkolnyikov párja: Dosztojevszkij a hatalmi pszichózissal foglalkozik ebben az anti-nihilista regényében is, a Raszkolnyikov-problémát a forradalommal, mint történelmi kérdéssel köti össze. A Nyecsajev-féle terrorista szervezet 1871-es peranyagának felhasználásával egy összeesküvő társaság kollektíve elkövetett gyilkossága köré csoportosítja a történetet - mint Dosztojevszkij legtöbb regénye - elsősorban az eszmék világában játszódik.

A regény központi figurája, Nyikolaj Sztavrogin elegáns, okos és gőgös, ám intellektualizmusa, mint minden Dosztojevszkij-hőst, pokoli kétségekbe hajszolja. Lassan-lassan minden erkölcsi korlátot lerombol, ami azután gyilkossághoz vezet, melyet a történet helyszínéül szolgáló orosz kisvárosban szerveződő anarchista csoport közösen követ el. Ám végül rádöbben: képtelen elviselni a nihil borzalmas súlyát. Rá kell jönnie, hogy belőle "csak tagadás fakad, de minden nagyvonalúság és minden erő nélkül. Sőt még tagadás sem fakad" - miként a szerelmével-szeretetével őt megváltani akaró Darjának írja búcsúlevelében. Mert még az anarchizmusban is hinni kell, ha máskét nem, hát a józan ész elvesztése által. De Nyikolaj Vszevodolovics Sztavrogin sosem veszítette el a józan eszét, még akkor sem, amikor mindent gondosan előkészítve felakasztotta magát.

Dosztojevszkij Sztavrogin figurájában előrevetíti az emberekkel szembeforduló, tudatos aljasságokig és bűncselekményekig eljutó világfelfogás és magatartás csődjét.

Legeza Ilona ismertetője
https://legeza.oszk.hu

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Az ördöngősök

MOLY

Dosztojevszkij életművének vitathatatlanul legellentmondásosabb s mondhatjuk: legmeghökkentőbb darabja az Ördögök. A már teljesen kiforrott, zseniális alkotó szuggesztív művészettel hirdeti benne történelmi téveszméit. Egy akkoriban nagy port felvert bűnügyet: egy titkos anarchista szervezet politikai gyilkosságának történetét dolgozza fel pamfletjében. Szenvedélyes gyűlölettel ostorozza a „nihilizmust” s a nyugat felől fenyegető „szellemi fertőzést” – ám tragikus tévedésbe esik: forradalomellenes vádirat címén csupán a mozgalomtól távol álló anarchista-terrorista csoportok szélsőséges figuráit állítja elénk. A történelem azóta bebizonyította, hogy Dosztojevszkij e felfogása alapvetően hamis – az Ördögök azonban, sajátos módon, mégis szuggesztív hatású; monumentális figurái a dosztojevszkiji lélekelemzés szinte páratlan példái; s maga a történet, a politikai bűnügy nyomon követése mindvégig lebilincselő olvasmány.*

*ez egy "marxista" fülszöveg...

Dosztojevszkij és az Ördögök

https://cultura.hu/szub-kultura/dosztojevszkij-es-az-ordogok/

+

Oláh Tibor; Színház:
Albu István: Ördögök – Kolozsvári Állami Magyar Színház

Az évad első előadására sietek. Végre kaptam jegyet én is. Különben ez alaphangulat Kolozsvárott, nehéz jegyet kapni a Magyar Színház játékaira, különösen ha stúdió előadásról beszélünk, mégis egyedüli indokként kevés lenne a jegyek igen-igen korlátozott számát fölemlegetni. Előre kell foglalni általában a nagytermi előadásokra is. Tavaly november végén volt a bemutató előadás, azóta töretlen az érdeklődés. Talán a magyar szó szeretete, a színház közelsége az oka – mondanák egyesek–, azonban mi mégis úgy látjuk a témaválasztás végett: Dosztojevszkij Ördögök c. regényének bemutatására minden jegy elkelt. Dosztojevszkij alapgondolatait tükröző egyik főműve Albu István rendezésében került megértésre, bemutatásra a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében.

Színház, színi kritika esetén leginkább a tetszett illetve nem, minősítéseknek adhatunk helyt akkor, ha nem akarunk értelmezés értelmezéseként fölszólalni. Különösen korunkban, amikor az ember elveszti normáit; mindent megkérdőjelezhet majd újraértelmezhet, korunkról írt Dosztojevszkij.

Egy színházi darab mindig valaminek az olvasata, egyik a sok közül: Dosztojevszkij az Ördögök regényének, Albu István értelmezésében bemutatott darab is. Színpadra lehet vinni egy stúdióteremben is olyan klasszikus író munkáját, akinek a kérdései a filozófia, pszichológia és az egyes egyén életének alapjait érintik. A hely és a téma mégsem követelné meg a színház normáinak megkérdőjelezését. A rendezés sajátossága, hogy a színház hagyományosan értett fogalmával szemben eltűnni látszott a színpadot kijelölő szigorú határ a néző és a játéktér között. A közönség színpadra emelése a díszletet alkotó óriástükrökkel is inkább fölösleges és dramaturgiailag indokolatlannak látszik ott, ahol minden kérdésre sajátjaként ismer az ember. A videokamera és a nyugati, tengeren túli zene is disszonáns érzést kelt ott, ahol a kérdések megfogalmazódtak, Dosztojevszkij sajátos eszmékre éhes miliőjében. Ott, ahol talán fontosabb az eszme megléte, mint a betevő falat kenyér „mert minden igazi orosz ember filozófus” (A Karamazov testvérek; Tizenegyedik könyv 4.). Persze a kérdés ma már mindenkié, nem csak a büszke elhatározás kínjait cipelő mély lelkiismeretű oroszoké, tudjuk ezt is.

Az Ördögök és A Karamazov testvérek válaszért kiáltása azonos kérdésből ered, mégpedig; „mi az ember? (…) mármint Isten nélkül, síron túli élet nélkül? Hisz ez azt jelenti, hogy most már minden meg van engedve, mindent szabad.” – fogalmazódik meg Dmitrij Karamazovban az Ördögök alapgondolata (A Karamazov testvérek; Tizenegyedik könyv 4.). A nihilista életszemléletet hiába próbálja megvalósítani az értelmiségiekből álló anarchista csoport, az Ördögökben is elbukik mindenki, aki „elengedi Isten kezét”.

A tartalom nekifeszült a formának és magával ragadta, érzések viharában keresték a szereplők Isten létét, az ember értelmét, és a szabadság eszméjét ott, ahol minden mindegy, legalábbis szabályok nélküli világban, és mégis úgy tűnt, mintha pusztán úri passziók lennének a fent említett kérdéseknek a létük és a rájuk adható válaszok.

Kolozsvárott, Albu István rendezésében korunkba helyeződtek Dosztojevszkij kérdései. Láthatjuk korunkban is feltehetők a nagy kérdései az életnek, éppúgy rettent ma is a másik ember tekintete, önmagunk hite és mindazok, amelyek elsőre csupán szavak: jó, rossz, szeretet, gyűlölet, törvény és becsület. Dosztojevszkij mindig az egyén, az egyes ember életének tragédiájáról ír, Oroszország vagy a nemzet annyiban érdekelte, amennyiben az egyes ember életét meghatározza. A rendezés mégis a nézők figyelmét gyakran jelentéktelen dolgokra irányította: Oroszország politikai helyzetére, vagy az új világrend közösségi formájára. Ez mind mellékes ott, ahol az egyén tragédiája adódik, így még komikusabban hatott egy-egy szereplő világot megváltó új eszméje, az új rend megvalósulásának lehetetlensége. Az anarchista Kirillov (Bodolai Balázs) eszméjének hitétől ragadtatva képes még az öngyilkosságra is, csakhogy visszanyerje az elvesztett eszmék szerint uralt világot „mert két világ van: egy az Isten haláláig, és egy onnan számítva”, azonban csak ott van „világ”, ahol van rendező elv is. Lelkében dúló harc, reszkető tekintete még mindennek háttal is látható, meghal, vállalja a nem is oly komikus halált a világért. Az ember most, vagy amint volt egykoron a kereszten, vagy elkövetkező kor gyermekeként vállalta és vállalni fogja a halált az életért.

Albu István rendezése, a kolozsvári társulat játéka színpadra vitt egy olyan művet, amihez ritkán mer nyúlni értelmező. A színdarab megvalósította az értelmezést, amely újraalkotás is. A darab érintettségében kértem szót és fogalmaztam meg félmondatokban érzelmeimet.

Dosztojevszkij: Ördögök – Kolozsvári Állami Magyar Színház

AZ ÖRDÖNGŐSÖK

REGÉNY

IRTA
DOSZTOJEVSZKIJ M. TIVADAR

FORDÍTOTTA
SZABÓ ENDRE

BUDAPEST
LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

TARTALOM

ELSŐ KÖTET.

Első rész.

I. FEJEZET.
- Bevezetés helyett nehány szó a nagyon tisztelt
Verhovenszkij Trofimovics István életrajzából. -

II. FEJEZET.
Harry princ. Házasság.

III. FEJEZET.
Mások bűnei.

IV. FEJEZET.
A sánta leány.

MÁSODIK KÖTET.

V. FEJEZET.
Az okos kigyó.

Második rész.

I. FEJEZET.
Éjjel.

II. FEJEZET.
Éjjel (Folytatás.)

III. FEJEZET.
Párbaj.

HARMADIK KÖTET.

IV. FEJEZET.
Várakozó helyzet.

V. FEJEZET.
Ünnep előtt.

VI. FEJEZET.
Sztepanovics Péter munkája.

VII. FEJEZET.
A mieinknél.

VIII. FEJEZET.
Iván cárevics.

IX. FEJEZET.
Trofimovics Istvánt fölirták.

NEGYEDIK KÖTET.

X. FEJEZET.
Végzetes nap.

Harmadik rész.

I. FEJEZET.
Az ünnepség első része.

II. FEJEZET.
Az ünnepség befejezése.

III. FEJEZET.
Befejezett regény.

IV. FEJEZET.
Utolsó elhatározás.

ÖTÖDIK KÖTET.

V. FEJEZET.
Uton.

VI. FEJEZET.
Erős éjjel.

VII. FEJEZET.
Trofimovics István utolsó vándorlása.

VIII. FEJEZET.
Befejezés.

ELSŐ KÖTET.

Lukács evang. VIII. 32-37.

Első rész.

I. FEJEZET.

- Bevezetés helyett nehány szó a nagyon tisztelt
Verhovenszkij Trofimovics István életrajzából. -

I.

Midőn hozzá fogok, hogy leirjak egy nem régen végbe ment és igen különös történetet, amely a mi idáig semmiről sem hires városunkban folyt le, kénytelen vagyok az én járatlanságomnál fogva kissé messziről kezdeni, nevezetesen pedig a nagy tehetségü és mélyen tisztelt Verhovenszkij Trofimovics István biográfiájának némi-nemü részletezésével. Szolgáljanak ezek a részletek bevezetésül e krónikához, maga a történet, melyet leirni akarok, majd később következik.

Kijelentem röviden, hogy Trofimovics István köztünk mindig különös, hogy ugy mondjam polgári szerepet játszott és ezt a szerepét szenvedélyesen szerette, annyira, hogy - én azt hiszem - anélkül élni sem tudott volna. Nem az, mintha én őt a szinpadi aktorhoz akarnám hasonlitani: Isten ments! annál is inkább, mert én őt magam is nagyon tisztelem. Itt csak arról lehet szó, hogy megszokta, vagy jobban mondva gyerek-korától kezdve szakadatlan és nemes hajlama volt a jóravaló polgári élet kellemes álmai iránt. Igy például rendkivül szerette az ő "üldözött", hogy ugy mondjam: "számkivetett" állapotát. E két szócskában van valami klasszikus csillogás, amely őt egyszersmindenkorra megbabonázta és évek hosszu során elemelvén őt lassankint a saját vélekedésében, végre annyira vitte, hogy a hiuságnak némi tekintetben igen magas és kellemes piedestáljára állitotta őt. A mult századnak egy szatirikus angol regényében bizonyos Gulliver haza térve a liliputok országából, ahol az emberek mindössze nehány hüvelyknyi magasságuak voltak, annyira megszokta ott magát óriásnak tartani, hogy még London utcáin is önkéntelenül rákiabált a járókelőkre és fogatokra, hogy térjenek ki és vigyázzanak magokra, nehogy ő azokat elgázolja; azt hitte, hogy ő még mindig óriás, a többiek meg mind törpék. Ezért kinevették, szidták, a goromba kocsisok még rá is csapkodtak az ostoraikkal: de igazuk volt-e ezeknek? Mit nem képes tenni a szokás? Trofimovics Istvánt is a szokás vitte odáig, s még ártatlanabb és kevésbbé bántó formában, - ha szabad magunkat igy kifejezni, - mert ő a lehető legderekabb ember volt.

Sőt én azt gondolom, hogy őt végre mindenki és mindenütt elfeledte; de azt már épen nem lehet mondani, hogy eleinte sem ismerték volna. Nem szenved kétséget, hogy ő bizonyos ideig hozzátartozott a mi elmult generációnk tevékeny embereinek pleiádjához s egy ideig - bár igen kevésig, - épen csak egy rövidke pillanatig - a nevét az akkori siető emberek közül sokan csaknem egy sorban emlitették a Csaadejev, Bjelinszkij, Granovszkij és a külföldön épen akkor feltünni kezdő Gercen neveivel. De a Trofimovics István müködése meg is szünt csaknem abban a percben, amelyben megkezdődött, - ugyszólván "az események és környülállások viharától". Nos aztán? Hát később bizony nemcsak "viharok", de "környülállások" sem mutatkoztak, legalább ilyen értelemben nem. Csak nem régen tudtam meg - nagy csodálkozásomra, de egészen megbizható forrásból, - hogy Trofimovics István nem csak hogy nem mint internált élt köztünk, a mi kormányzóságunkban, hanem soha még csak rendőrségi felügyelet alatt sem állt. Holott mindenki az ellenkezőt gondolta! Hát már most tessék elgondolni, hogy mit nem tesz a képzelődés! Ő maga egész életében őszintén azt hitte, hogy ő tőle bizonyos szférákban mindig félnek, hogy minden lépését megfigyelik és számon tartják s hogy az utolsó husz év alatt egymást felváltó kormányzók, mikor ide utaztak a gubernium igazgatására, már előre bizonyos szándékkal, eltökéléssel, nyugtalansággal gondoltak ő reá, részint felsőbb helyről hozván magukkal az instrukciókat, részint a kormányzóság átadásánál nyervén azokat. Ha valaki olyankor a legmegcáfolhatatlanabb adatokkal akarta volna meggyőzni Trofimovics Istvánt, hogy ő a világon semmitől sem tarthat, hát ő bizonyosan sértve érezte volna magát. Pedig hát ő a lehető legokosabb, legtehetségesebb, lehet mondani: tudományos ember volt, habár a tudományokban... no egy szóval: a tudományokban ő nem sokat tett, sőt ugy látszik: semmit sem. De hiszen az ilyesmi nálunk, Oroszországban a tudós embereknél napirenden van.

A negyvenes évek legvégén került haza külföldről s akkor tünt fel az egyetemi katedrán mint előadó. De csak egy-két előadást tarthatott - ugy tetszik: az arabusokról; tartott egy fényes dissertatiót is Hanau német város polgári és hanzasági jelentőségéről az 1413. és 1428. évek közti időszakban, egyuttal pedig azon különös és nem bizonyos okokról, amelyek miatt e jelentőség létre nem jöhetett. Ez a dissertátió akkor ügyesen és érzékenyen megsebezte a szlávjánofileket^[1] s egyuttal ezek sorában sok és elkeseredett ellenséget szerzett neki. Később, de már a katedrája elvesztése után, - mintegy boszuállásból, annak a megmutatására, hogy kit vesztettek el ő benne, - egy progressivista havi folyóiratban, amely Dickenst fordittatta és George Sandot magasztalta, kiadta a bevezető fejezetét egy igen mélyen járó értekezésnek, azt hiszem: valami lovagoknak valami rendkivüli nemességéről, valami korszakban, vagy valami eféléről. Csak annyi bizonyos, hogy valami magasztos és rendkivüli érzésekről volt abban szó. Később azt beszélték, hogy az értekezés folytatását hirtelen betiltották, sőt hogy még a progressivista folyóiratnak is érzékeny kellemetlenségei voltak a bevezető rész közlése miatt. Ez nagyon is megtörténhetett, mert mi nem történhetett meg akkor? De az adott esetben valószinübb, hogy semmi sem történt, s hogy a szerző egyszerüen rest volt az értekezését befejezni. Az arabusokról megkezdett előadásait pedig azért szüntette be, mert valahol valaki, (bizonyos valamely retrograd ellenség), elfogott egy valakihez irt valami levelet, amelyben valami "környülállásokról" volt szó, s ennek következtében valaki valami felvilágositásokat követelt tőle. Nem tudom: igaz-e, de azt is beszélték, hogy ugyanakkor fölfedeztek Pétervárott egy rendkivül nagy, mintegy harminc emberből álló természetellenes és államellenes társaságot, a mely csaknem megrázkodtatta a fundamentomokat. Beszélték azt is, mintha magát Fouriert is leforditani készültek volna. Szerencsétlenségre épen akkor fogták el Moszkvában Trofimovics Istvánnak egy költeményét, amelyet azelőtt hat évvel még Berlinben, egész fiatal korában irt s amely kéziratban kézről-kézre járt két mükedvelő és egy tanuló közt. Ez a költemény nekem most is megvan a fiókomban; csak a mult évben jutottam hozzá, még pedig magától Trofimovics Istvántól kaptam az ő sajátkezü irásában, aláirásával és pompás vörös szattyán kötésben. Máskülönben a vers nincs minden poézis nélkül, sőt bizonyos tehetség is mutatkozik benne; furcsa poéma, de akkor, (t. i. a harmincas években), ilyesfélét sürün irogattak. De már a tartalmát bajosan tudnám elmondani, mert az igazat megvallva semmit sem tudok belőle megérteni. Valami allegória, liriko-dramatikus formában és emlékeztet a "Faust" második részére. A szin egy női karral kezdődik, erre egy férfi-kar következik, azután valami szellemek kara, végül valami lelkeké, amelyek még nem éltek, de nagyon szeretnének élni. Ezek a karok mind énekelnek valami meghatározhatatlan dologról, leginkább valakinek az elátkoztatásáról, de a fensőbb humor bizonyos árnyalatával. A szin hirtelen megváltozik és valami "Életünnep" következik, amelyben még a rovarok is énekelnek, megjelen egy tekenős béka valami latin sacramentális szavakkal, sőt ha jól emlékszem: énekel még valami ásvány is, tehát egy már igazán nem élő tárgy. Általában mindnyájan egyre énekelnek s ha beszélgetnek, hát akkor valahogy határozatlanul szitkozódnak, de ezt is bizonyos magasabb jelentőség árnyalatával. Végül a szin ujra változik s valami vad vidék mutatkozik, amelynek szirtjei közt egy civilizált fiatal ember sétálgat és valami füvet tép és éget el, egy tündérnek pedig arra a kérdésére, hogy minek égeti el a füvet? azt feleli, hogy ő túlságos életerőt érezvén magában, feledést keres s azt e fü levében találja fel, főcélja pedig az, hogy mentől előbb elveszitse az eszét, (mely cél keresése talán felesleges is). Erre kirugtat egy leirhatatlan szépségü ifju egy fekete lovon, akit rettentő sokféleségü nép követ. Az ifju a halált jelképezi, amelyet valamennyi nép kiván. Utoljára, a legvégső szinen megjelen a babilóni torony, amelyet valami atleták végre is felépitenek valami uj reménységet ébresztő dalok közt s mikor már a legtetejéig felépitik, akkor - mondjuk: az Olympus ura - komikus módon elszalad, a magához tért emberiség pedig elfoglalja annak a helyét és rögtön uj élet kezdődik, uj berendezkedéssel. Nos: ezt a poémát találták akkor veszedelmesnek. Én a mult évben azt ajánlottam Trofimovics Istvánnak, hogy én ezt a poémát, mint ezidőszerint tökéletesen ártatlant, kinyomatom, hanem ő ez ajánlatot kedvetlenséggel visszautasitotta. A tökéletes ártatlanságra vonatkozó véleményem nem tetszett neki, sőt ennek tulajdonitom azt az elhidegülést is, amely köztünk teljes két hónapig volt. S mi történt? Hát egyszer csak, majdnem akkor, mikor én a kinyomtatást ajánlottam, kinyomtatták a poémát odakint külföldön valamelyik forradalmi folyóiratban vagy gyüjteményben, még pedig a Trofimovics István tudta nélkül. Ez eleinte megrémült, rohant a kormányzóhoz és a legnemesebb hangon igazoló levelet irt Pétervárra, felolvasta azt nekem kétszer is, de el nem küldte, mert nem tudta kinek cimezni. Elég az hozzá, hogy izgatott volt egy egész hónapon át; de én meg vagyok győződve róla, hogy szive rejtekében nagyon hizelgett neki az eset. Csaknem éjjel is azzal a füzettel aludt, amelynek egy példányát sikerült neki megkeriteni, nappal pedig a szalmazsákja alá rejtette azt s még a takarító asszonyt sem bocsátotta be, hogy megágyazzon, - és bár mindennap várt valahonnan valami telegrammot, mindazáltal igen büszkén nézegetett. Semmiféle telegramm nem érkezett sehonnan. Erre aztán én velem is kibékült, ami az ő szolid és haragtartásra nem alkalmas szivének a rendkivüli jóságáról tanuskodik.