|
LORD GEORGE GORDON BYRON
IFJÚ HAROLD
ZARÁNDOKÚTJA
FORDÍTOTTA
HARSÁNYI ZSOLT
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-24-4 (online)
MEK-14395
TARTALOM
H. Malounak.
Ifjú Harold zarándokútja.
Előszó az első és második énekhez.
Pótlás az előszóhoz.
Janthehoz.
Első ének.
Második ének.
Jegyzetek.
H. Malounak.
|
E könyvben egy pompás, gazdag dalu
Költő dalolta el fájdalmait.
Te még nem értheted meg, kis Malou,
Mély örvényét e fájó dalnak itt.
Kis lelked még a hajnalban lakik.
És rózsafátyolt hord: a hajnalét.
Hogy tudhatnád, amit furdalva vitt
Egy régi szív: a tompa és alélt,
Kiégett és fanyar titkot, hogy fáj a lét.
Elnézlek, kis leány. E szép szemek,
E tiszta, drága, kéklő csillagok,
Még nem borúsak, nem emlékszenek,
Bennük sejtő, boldog jövő ragyog.
E szép szemeknek mit kivánhatok
Az élettől, mely olyan mostoha?
Mit kivánjak neked szépet, nagyot?
Neked adom e bus könyvet, noha
Még meg sem értheted, - ne értsd is meg soha.
|
Harsányi Zsolt.
Ifjú Harold zarándokútja.
Verses regény.
1812.
"L'univers est une espéce de livre, dont on n' a lu que la première page quand on n' a vu que son pays. J' en ai feuilleté un assez grand nombre, que j'ai trouvé également mauvaises. Cet examen ne m'a point été infructueux. Je haïssais ma patrie. Toute les impertinences des peuples divers, parmi lesquels j'ai vécu, m'ont réconcilié avec elle. Quand je n' aurais tiré d'autre bénéfice de mes voyages que celui-là, je n'en regretterais ni les frais, ni les fatigues."
Le Cosmopolite.
Előszó az első és második énekhez.
A lent következő költemény legnagyobbrészt ama helyeken született, amelyeket leírni bátorkodik. Albániában kezdődött és a Spanyolországra és Portugáliára vonatkozó részek a szerzőnek ez országokban szerzett megfigyeléseiből adódtak össze. Ennyit szükséges lehet megállapítani a leírások helyességének igazolására. A lerajzolni szándékolt tájak Spanyolországban, Portugáliában, Epirusban, Akarnániában és Görögországban vannak. Ez idő szerint itt megáll a költemény: fogadtatása fogja eldönteni, vajjon merheti-e a szerző tovább vezetni olvasóit Iónián és Frigián keresztül a Kelet fővárosába: ez a két ének csupán kísérlet.
Hogy a művet valahogyan közelebb hozza, egy költött alak mutatkozik itt be. Barátaim, akiknek véleménye nekem nagyon értékes, arra hívják fel a figyelmemet, hogy "Ifjú Harold" e költött alakjával azt a gyanút kelthetem, mintha valamely élő személyre céloztam volna: ennek vitatását kérem egyszer s mindenkorra abbahagyni - Harold a képzelet gyermeke, létének az a célja, amit elmondtam. Néhány nagyon jelentéktelen részletben és csupán helyiekben akadhat alap erre a gondolatra, de a lényeges pontokban, remélhetem, hogy egy sincs.
Majdnem fölösleges megemlítenem, hogy az "Ifjú" szó inkább csak mint olyan használatos itt, amely egybehangzóbb a verselésnek azzal a régies módszerével, amelyet igénybe vettem. A "Jó éjszakát" című részre az első ének elején a "Lord Maxwell búcsúja" ihletett, amelyet Mr. Scott jelentetett meg a Border Minstrelsyben.
Az első részben, amely a pyrenaei félszigettel foglalkozik, találkozhatik valami futó hasonlatosság azokkal a különböző költeményekkel, amelyek spanyol tárgyakról jelentek meg, de ez csak esetleges lehet, mint ahogy néhány vonatkozó stanza kivételével az egész költemény a Levantén iródott.
A Spenser-stanza, legsikeresebb költőink egyikéhez híven minden változatosságot megenged. Dr. Beattie a következő megjegyzést teszi erről: "Nemrégen költeményt kezdtem írni Spenser stílusában és versmértékében, amelyben szabad terjeszkedést igérhetek hajlandóságaimnak és lehetek úgy vidám, mint patétikus, úgy leíró, mint érzelmes, úgy gyengéd, mint gúnyolódó, amilyen hangulat elfog: mert ha nem tévedek, az a versmérték, amelyet igénybe vettem, a költői szerkesztésnek mind e módjait megengedi." Miután véleményemben ilyen tekintély szilárdított meg a legmagasabb rendü olasz költők egynémelyikének példájával együtt, nem kell bocsánatot kérnem, hogy a következő költeményben hasonló változatosságra bátorkodtam törekedni, megelégíttetve azzal, hogy ha a versek nem lesznek sikeresek, a hiba inkább a kivitelben kell hogy legyen, mint a szándékban, melyet Ariosto, Thompson és Beattie használata szentesített.
London, 1812 február.
Pótlás az előszóhoz.
Vártam eddig, amíg majdnem valamennyi folyóiratunk kiosztotta a szokásos adag bírálatot. Kritikájuk általánosságának igazságos voltával szemben nincs ellenvetésem: nem illenék hozzám pőrbe szállni a gyomlálásra vonatkozó csekély felszólításukkal, mikor tisztábbak lettek volna, ha kevésbé gyengédek lettek volna. Ennélfogva külön mindegyiknek meleg köszönetemmel válaszolva elnézéséért, csak egy pontban bátorkodom észrevételt tenni. A "bolyongó Ifjú" lényegtelen jellemrajzával szemben jogosan emelt számos kifogás között megállapíttatott, hogy ő (akiről számos ellenkező irányú célzás ellenére most is fenntartom, hogy költött személy) az anakronizmuson felül még nagyon lovagiatlan is, hiszen a Lovagok kora a Szerelem, Becsület s a többi kora volt. Nos, a dolog véletlenül úgy áll, hogy a régi jó idők, mikor "l'amour du bon vieux tems, l'amour antique" virágzott, minden lehető századok között a legkicsapongóbbak voltak. Akinek eziránt kétségei volnának, tanulmányozza Sainte-Palaye Passimját és még részletesebben a II. kötet 69. oldalát. A lovagság fogadalmait nem tartották meg jobban, mint bármely más fogadalmakat, a trubadurok dalai nem voltak illedelmesebbek és természetesen sokkal kevésbé voltak kifinomultak, mint Ovidiuséi. A "Cours d'amour, parlemens d'amour, au de courtésie et de gentilesse"-ben több volt a szerelem, mint az udvariasság, vagy nemesség. Lásd Roland-t a Sainte Palaye-val azonos tárgyról. Bármi más kifogás emeltetnék ez ellen a nagyon nem szeretetreméltó egyén, Ifjú Harold ellen, eddig a neki tulajdonitottakban tökéletesen lovagias volt - "nem szolga, hanem templárius lovag". Mellesleg szólva attól tartok, hogy Sir Tristrem és Sir Lancelot sem voltak jobbak, mint amilyenek bizonyára voltak: noha nagyon költői személyiségek és igaz lovagok, de inkább "sans peur," mint "sans reproche". Ha a térdszalag-rend intézményének története nem mese, e rend lovagjai számos századokon át hordták egy jelentéktelen emlékezetű Salisbury grófnő jelvényét. Ennyit a lovagiasságról. Burke-nak nincs oka sajnálni, hogy a lovagok ideje letűnt. Ámbár Marie Antoinette volt olyan tiszta, mint legtöbbje azoknak, akiknek tiszteletére lándzsát törtek és lovagokat vetettek le a lóról.
Bayard idejétől le egészen Sir Joseph Banks idejéig (amely régi és modern idők legtisztábbja és legmagasztaltabbja), ennek a megállapításnak kevés kivételét lehetne találni: és attól tartok, egy kis nyomozás megtanítana bennünket, hogy ne sajnáljuk a középkornak ezeket a szörnyű maskarádéit.
És most napvilágra hozom "Ifjú Harold"-ot olyannak, amilyen. Sokkal kellemesebb és bizonyára sokkal könnyebb lett volna egy szeretetreméltó alakot rajzolni. Könnyű lett volna átfesteni a hibáit, többet tétetni és kevesebbet beszéltetni vele, de sohasem szántam példának többre, mint megmutatni, hogy az elme és erkölcsök korai eltévelyedése az elmult gyönyörök felett való csömörhöz és újakban való csalódáshoz vezet és hogy egy így alkotott lélekre még a természet szépségei és az utazás ösztönzése se hatnak (a becsvágyat kivéve, amely a legerősebb minden izgalmak között), vagy inkább eltévesztik hatásukat. Ha a költeménnyel még tovább haladtam volna, ez a jellem, hajlamos lévén a zárkózottságra, elmélyült volna, mert az a körvonal, amelyet valaha ki szándékoztam vele tölteni, kevés eltéréssel egy modern Timon, talán egy költői Zelucco rajza volt.
London, 1813.
Janthehoz.[1]
Valóságban, vagy képzeletben hozzád
Nem láttam foghatót. Sem utamon,
- Bár voltak győzhetetlenül szép orcák, -
Sem oly játékos, tünő álmokon,
Mikor vágyam valónak álmodom.
Megláttalak, s rajzolni ezt a szép,
Mindig más képet már nem szándokom:
Ki lát, annak szavam nem vón' elég,
S ki téged néz, mi más nyelvet figyelne még?
Ifjuságod igéretét beváltva
Jövőd maradna bár, mint a jelen:
Lélekben szüzi tüz és arcban drága.
Földön járó, szárnyatlan szerelem,
Jószivü, tul minden reményeken!
Ki most oly gyengéd gondokkal nevel,
Jövő szivárványát kétségtelen
Növekvő bájadban fedezte fel,
Melynek szinében a bú gyorsan oszlik el.
Ó Napnyugotnak ifju Perije!
Mily jó, hogy kétszer oly idős vagyok.
Nyugton nézhet szemem tekintete.
Hogy pirkadó szépséged mint ragyog.
Jó, hogy nem érem már meg alkonyod,
Még jobb, hogy mig fájnak ifjabb szivek,
Én elkerülöm azt a bánatot,
Mit elszenved mindenki majd, kinek
Lelkét, ha boldog is, szuró kin ejti meg.
Ó vesd e lapra gazella-szemed,
Mely villog bátran s fél szemérmesen.
Kit nem néz, azt épp ezzel fogja meg,
És megvakitja azt, akin pihen.
Versemnek oly mosolyt adj, mit nekem
Nem adnál, ha más lennék, mint barát.
Ne kérdd: ily ifju lénynek mért teszem
Kicsiny lábához lantomnak szavát.
Csokromba hadd szedem liljom-lényed havát.
Versemmel igy majd összeforr neved.
Majdan Harold könyvét lapozva fel,
Először Janthét látják hiv szemek,
S épp ugy utólszor őt felejtik el.
Ha nem leszek, a multból majd kikel
E könyv, s szép ujjad megpihen müvén
Annak, ki most köszönt. Csak ennyi kell,
Emlékemül csak ezt remélem én,
Bár többet kérhet még Barátság, mint Remény.
GEORGE NOËL GORDON BYRON
LORD OF NEWSTEAD
(1788-1824)
Akinek ilyen hosszú neve van, az minden bizonnyal igen előkelő családból született. De az ennyire előkelő emberek nem szokták nyomorúságos gyermekkorral kezdeni az életüket. A túl mély nyomorból fel- és kinövő férfiak nem szoktak egész ifjan a felsőház tagjai lenni. Aki egyszeriben a felsőház tagja, vagyis valódi lord, az nem szokta azzal kezdeni, hogy első alkalommal közli az egyáltalán nem tisztelt házzal, hogy semmi köze hozzájuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy iskoláskorban egyszerre kitűnő tanuló és az iskola réme, rossz lába miatt anyja is sántának mondja, és maga is nyomoréknak érzi magát, miközben a kor legjobb úszói és lovasai közé tartozik, a nők a legszebb férfinak tartják. 24 éves korában megjelenik egy igen lírai hangú elbeszélő költeménye, a "Childe Harold zarándokútja", ami egyszeriben országos, majd hamarosan világhírűvé teszi, hogy ettől kezdve korai haláláig az ünneplés és a szidalmazás kereszttüzében éljen, hogy végül egy idegen nép szabadságáért csatába menjen és hősi halállal haljon.
Hát ilyen valószínűtlen alakokról csak Byron írta nagy sikerű és nagy hatású műveit. Azt is joggal mondhatták, hogy benne tetőződik a klasszicizmus, és azt is mondhatták igen indokoltan, hogy vele kezdődik a legviharzóbb romantika. Döntő hatása egyaránt kimutatható Puskin, Heine, Mickiewicz, Petőfi, Baudelaire költészetére, és e nagy hatású költők révén a modern költészet nagy részére.
Apja a nagy múltú, nagy tekintélyű főúri család botrányos életű leszármazottja volt: kártyás, részeges, szenvedélyes párbajozó, csapodárságával minden rokona ellenszenvét kiváltotta. Talán a család botránkoztatásáért vette feleségül a buzgó kálvinista skót Gordon család leányát, tudván, hogy a tüntetően királytisztelő anglikánok ugyanúgy gyűlölik a reformátusokat, mint a katolikusokat. Amikor megnősült, a rokonok tudni se akartak se róla, se feleségéről, legkevésbé hamarosan megszülető fiúkról. De ez a családi együttes nem tartott sokáig: a féktelen, összeférhetetlen férj és a hitbuzgó, idegbeteg feleség hamarosan elidegenedett. A szertelen Byron lord elhagyta családját, Franciaországban kártyabotrányai voltak, egy szabálytalannak minősülő, halálos kimenetelű párbaj miatt gyilkosnak minősítették, mire agyonlőtte magát. Az özvegyről és gyermekéről a család tudni sem akart, a protestáns anya pedig már házasságukkor elidegenedett saját rokonaitól, mert neki azt nem bocsátották meg, hogy anglikánhoz ment férjhez. - Olyan nyomorba kerültek, hogy az özvegy kénytelen volt megalázó házimunkákat vállalni. A kisfiú úgy nőtt fel, hogy nyomorgó szegény emberek, ráadásul anyja szüntelenül nyomoréknak tartotta és mondta, mert születésekor az egyik lábfeje torzra sikerült, és kezdettől fogva kicsit sántított. Ezt a jelentéktelen testi hibát előbb a rossz idegzetű anya, majd ő maga is eltúlozta. Az iskolában pedig kezdettől fogva szégyellte szegénységüket. Télen kabátja nem lévén, anyja nagykendőben engedte iskolába, ahol a hátsó padban volt a helye. A tanító és a gyerekek ellenszenvét ingerültségig fokozta, hogy kezdettől fogva meglepően kitűnő tanuló volt, lázadó indulatát rendkívüli tehetségével igyekezett kielégíteni. De feszült volt a viszonya otthon anyjával is.
Egyszerre azután jött a váratlan fordulat. A családfő, a rang, a cím, a birtok ura meghalt. Gyermeke nem volt, a leszármazása úgy formálódott, hogy a szegény fiú lett a törvényes örökös: Newstead ura, aki nagykorúságakor azonnal a lordok házának a tagja. Az ősi várkastély és a hozzá tartozó nagybirtok őreá szállt. A határtalan földek jövedelme őt illette, és az anya mint törvényes gyám rendelkezhetett a mérhetetlen vagyon fölött. A fiúnak nem csak szép és mindig tiszta ruhában kellett járnia, de rangban fölötte állt tanítójának is, valamennyi iskolatársának. Helye az első padban volt, és a tanító, aki eddig csak gúnyolta és szidalmazta, aki mérges volt, amiért a szegény fiú olyan jó tanuló, ettől kezdve csak levett kalappal szólhatott hozzá. Akármennyire haladt a polgári fejlődés, a jogban és a szokásokban még a feudális szabályok érvényesültek Angliában is. A fiúk is meghunyászkodó tisztelettel szólhattak csak a túl előkelővé emelkedett osztálytárshoz. Ez a változás legelőször azzal az eredménnyel járt, hogy a fiatal lord egyszerre nézte le a meghunyászkodó közembereket és az indokolatlan tiszteletet elváró uraságokat. Itt kezdődik Byron egyszerre úr- és polgármegvetése. És ahogy növekedett, mintha nem ismert apjától örökölte volna a féktelenséget, mindenütt és mindenben a legelső akart és tudott lenni. Gyönyörűségét lelte, ha botrányt okozott.
Hogy elvonja a figyelmet torzra sikerült lábáról, minden sporttal megpróbálkozott, ahol nem venni észre a sántaságot. Igazán vízben és lóháton érezte jól magát. Egy ízben Dover és Calais között kísérő csónak nélkül úszta át a La Manche csatornát. Ha nagyobb társaságokba hívták, szívesen ment el lóháton. Ki se szállt a nyeregből, felléptetett a lépcsőkön, elment az asztalig, kérve, hogy a telt poharat nyújtsák fel neki. Amikor az oxfordi híres egyetem hallgatója volt, olykor ott is belovagolt a tanterembe és nyeregből hallgatta a professzor magyarázatát. De akármit tanult, ott is kitűnő volt, 17-18 éves korában már biztonságos verselő. Első verseskönyve címlapjára azt írta, hogy egy henyélő arisztokrata fölösleges szórakozása ez az egész költészet. Az egyetem örült, hogy igen jó minősítéssel igen hamar megszabadulhatott tőle. A komoly folyóiratok minden politikai oldalról szidalmazták, olyan indulatosan, hogy híres költőnek kellett számítani. A kritikákra pedig egy szatirikus versben írt terjedelmes irodalmi szemle volt a válasz. A címe: "Angol dalnokok és skót kritikusok". Sorra vette név szerint az ismertebb írókat, költőket, esszéistákat. Gyilkos gúnnyal tette nevetségessé az egész akkor élő irodalmat. Ettől úgyszólván az egész irodalmi élet megsértődött. De nem mindenki. Walter Scott addig főleg történelmi elbeszélő költeményeket írt. Byron azt állította, hogy korábrázolása és emberjellemzése felületes, verselése hanyag. A nagy műveltségű, történelemben, régészetben otthonos költő-író levélben köszönte meg a bírálatot, amely megerősítette abban az elképzelésben, hogy másképpen és főleg prózában kell felidéznie az angol és skót múltat. Eleve elismerte, hogy Byron őnála sokkal jobb költő, ő pedig nem akart második lenni. Legközelebb már történelmi regénnyel jelentkezett, azt küldte el Byronnak. Ettől kezdve mindvégig jó barátok voltak, nagyra becsülték egymást, bármikor hajlandók voltak vitatkozni egymás értékeiről. Ugyanígy lett jó barátja Thomas Moore, akinek érzelmes lírai verseit és borzalmakkal játszó balladáit tette nevetségessé Byron kritikája. Moore igazi jó költő volt. Ő felkereste a bírálót, elismerte, miben van igaza, és vitába szállt, ahol nem értett egyet. Vele is mindhalálig tartott a megbecsülő jó barátság.
1809-ben Byron 21 éves. Ifjúkora óta készült a nagy látnivalóra: végignézni a Földközi-tenger minden partvidékét. Eleve tudta, hogy jelentékeny alkotásához szüksége van egy ilyen élményre. Ez az út vezeti be világhírét. A hős már megvolt, Harold fiatalúr, aki úgy érzi, hogy mindenből kiábrándult, és a nagy tengeri úton kísérletezik, hogy van-e olyan táj, amely marasztalná. Az utazás teméntelen ismeretet hoz, és Byronban kiformálódik a változatos világkép élménye, az érdeklődő, de minden iránt bizalmatlan fiatalember egyénisége. Kéténeknyi útikaland lesz a Childe Haroldból mire megjelenik majd 1812-ben. Világsiker, a rossz modorú ifjú lordnak elfelejtik minden botrányosságát. A kezdődő romantika pesszimizmusának szinte cégtáblája lesz ez a két ének. Csak arra nem gondol se ő, se olvasói, hogy nincs itt befejezve. Amikor majd Byron végképp elhagyja angol hazáját, akkor folytatja a művet. Harold ugyanúgy Svájcba megy, mint költője. A hegyek közt érzi meg a természet végtelenségét és a szabadság illatát. Majd még néhány év és a befejező negyedik énekben Harold felismeri, akkor értelmes a lét, ha van cél, amelyért mások érdekében tettekkel is harcoljon az ember. - A befejezés majd az életben következik be, amikor Byron Harold elképzelt útját követve elindul a szabadságért harcolni.
Harold után sorra jelennek meg a tenger keleti tájain játszódó elbeszélő költeményei. Népszerűsége az olvasók körében nőttön-nő, de botrányai egyre többeket idegenítenek el. A felsőházban szembefordul az egész úri világgal. Magánéletében botrány botrányt követ. Megnősül, a lehető legtévesebb választással. Felesége - ami annak idején feltűnő ritkaság - kitűnő matematikus, férje "a parallelogrammák hercegnőjének" nevezi. Hűnek lenni persze eszében sincs. De amikor felesége megtudja, hogy egyik szerelme tulajdonképpen féltestvére (apjának törvénytelen leánya), és ezt nem is titkolják, akkor a felháborodott asszony nemcsak elválik, hanem fel is jelenti a költőt vérfertőzésért. Talán még börtön is fenyegetné. Ez a szakítás pillanata. Anyja már meghalt, már vele sem veszekedhet, ismerőseinek jó része elfordul tőle. Mire ő pénzzé teszi hatalmas vagyonát, eladja a newsteadi várkastélyt is, és végképp elköltözik Angliából. Előbb Svájcba megy, majd Itáliába. Velencében, Riminiben, Ravennában talál otthonra. Ahány város, annyi új szerető, hiszen hiába vallja maga is magát sántának, egybehangzó vélemény szerint a legszebb férfi. És körülveszik az olasz szabadságért ábrándozó, olykor cselekvő hazafiak, akik magukat a legszegényebb "szénégetők"-nek nevezik. Mozgalmi nevük is "carbonaro". Bízhatnak benne, otthonaiban rejtegeti őket a hatóságok elől, bőven segélyezi mozgalmukat.
Közben pedig a hazulról Itáliába siető angol fiatal költők támasza és barátja. Ezek a máig nagy hírűek - Shelley, Keats - eleve az ő tanítványainak mondják magukat. Az ő szárnyai alatt nőnek a hamar elérkező világhírig, majd a gyorsan bekövetkező halálig. Byron, az idősebb túléli őket. Keats meghalt tüdővészben, Shelley egy hajóúton viharba kerül és belefullad a tengerbe. Byron pedig költői útján is tovább fejlődik. Most már a fő mű következik, amely akkor is fő mű, ha töredék marad. Így is példaképe a század valamennyi nagy verses regényének. Ez a "Don Juan". - Nem azonos a közismert spanyol drámahőssel, akit végül is elvisz az ördög. Az ő Don Juanja egy kalandos életű ifjú, aki ugyanúgy él a nők bűvkörében, mint a valódi Don Juan. De kalandról kalandra közelebb áll a feladathoz: harcolni fog az emberiség szabadságáért. - Töredék, de tudjuk, hogyan folytatódott volna. A hős eljutna a francia forradalom barikádjaira, ott lelné hősi halálát az emberiségért. Majd lelke a túlvilágra jut, ahol találkozik a nagy hírű halottakkal, ezeknek szatirikus ábrázolásával ért volna véget a nagy mű. - Don Juan nem jutott el a barikádokig. Byron igen. A görögök szabadságharca javában tartott a törökök ellen. A költő úgy vélte, ott van a helye. Szétszórt vagyona maradékát a szabadsághősöknek adta és mint a küzdelem egyik vezére halt hősi halált. - 36 éves volt. Példamutató és példakép volt.
Mindezek mellett arról se lehet megfeledkezni, hogy a lírai hangú elbeszélő költészet, a szatirikus hangú líra, a pátosz és a gúny vegyítése mellett Byron - mintegy mellékesen - a drámairodalom egyik leghatásosabb példamutatója. A romantika felé tartó Schiller ugyanúgy tanult tőle, mint a romantika főalakja, Victor Hugo, de Goethe se maradt érintetlenül hatásától, akárcsak Madách Imre. A metafizikai méretű indulatok drámai költeményei Byron "Manfréd"-jával és "Káin"-jával kezdődnek. A romantikus verses drámák mintái a "Sardanapal" vagy a "Két Foscari", és végső drámája, a "Werner" ugyanúgy a zsoldosvilág regényes idézése, mint Goethe "Goetz"-e vagy Schiller "Wallenstein"-je. - Ha csak drámaíró lett volna, halhatatlan úttörőnek mondanók, noha csak kirándulás volt számára a drámaírás.
|
