ÁLMOK ÁLMODÓJA

IRTA
ASBÓTH JÁNOS

BUDAPEST, 1878.
AZ ATHENAEUM R. TÁRS. NYOMDÁJA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-428-8 (online)
MEK-19000

TARTALOM

ELSŐ KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN VELENCZÉBE ÉRKEZIK.

MÁSODIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN VALLOMÁSAI.

HARMADIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN SZERELME.

NEGYEDIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN MINDENT ELVESZÍT
ÉS MINDENNÉL TÖBBET NYER.

ELSŐ KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN VELENCZÉBE ÉRKEZIK.

I.

Te vagy VELENCZE! Igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zúg a földön, a hol csillapúlni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.

Harcz előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-vissza tekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakúlva, pusztúlva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázszsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harcza, tele lázas kapkodással, harcz a nyomorúlt szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.

Adj nekem feledést...

Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: sülyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, a mi titeket könyörtelenűl darabokra tört, vonjátok magatokkal, a mit láttam és tanúltam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem VELENCZE, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kaczagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompúlt szivet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel hogy olyan vagy, mintha nem is e világról való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a száraz földet, a mestrei oriás hídra robogott...

Szeretem a vasútat. Társtalanúl ülve, szeretek hosszas hosszú időn át keresztül robogni térségeken, országokon. A mozdony óriás gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és téreken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyü mozdulataiban, mi kisérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerüeknek is képzeljék magukat. Igy szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szivemből kitépni szeretetet és gyülölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.

És a mikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy MESTRE-nél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mitsem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhidból, mely a partot a lagunák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a síma lagunának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, a hol össze folynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanillékkel. A porlepte fakó zöldhöz szokott magyar szem előtt a babér és a myrtus zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkának tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban és derült pompában borit be mindent egy menyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk VELENCZE, lebegve mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architectura után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a szerecsen épitkezés sajátságos összeolvadásának meseszerüsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.

És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyúgodt, csöndes, mint a tenger alá merült mesevárosok.

Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evező-csapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos halabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt elhagyok vonúlni templomot, palotát, jobbra, balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy roszkor és rosz helyen születtem! Miért nem vagyok azoknak egyike, a kiket fejedelmi palotájában várt a doge, hogy meghallgassa, mit és mikép végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima müvészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a száraz föld urait a tengerek királynéja előtt. Miért nem szállhatok le hadi hajóról fényes harczosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait. Ezer bárka kisér, aranyhajú gyönge arczú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a PIAZETTA óriás oszlopairól büszkén tekint le MÁRKUS szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hirnök hirdeti jöttünket. A MÁRK-tér márvány koczkáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égbe meredő campanille tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek a kik a tért befogó oszlopsorok alá szorúltak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyuló pílik vörös árboczain lobognak a meghódolt CYPRUS, CANDIA és MOREA zászlai. A nagy tanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. PAOLO VERONESE és TINTORETTO virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arczával ül trónján a köztársaság herczege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogeressa az egész világ követeire és VELENCZE nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem herczegek, czímeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, a kinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy - és némelyike nem csak egy - történelmi esemény: DANDOLO, MICHIEL, CONTARINI, SORANZO, FALIER, MOCENIGO, FOSCARI, GRIMANI, LOREDAN, DONATO, VENIER, MOROSINI, FOSCARINI... ki tudná elsorolni mind?

Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a RIALTO. A holdnak rezgő zöldes világában mélán veti hatalmas ivének sötét árnyát a vizre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. TITIAN frescói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál - feledést, feledést, hogy mindennek letüntén ne kellessék keservesen sirnom, enmagam fölött keservesebben kaczagnom.

II.

Elhibázott létnek terhe nyom. Hogy tágithassak szivemen, ha mindjárt szétrepeszteném is, sóhaj után küzködöm, a szívnek fenekéből kitörő sóhaj után, hadd lehelném ki azzal együtt életemet, melyet sem ellökni, sem viselni erőm nincs.

Pedig ha valahol, akkor itten feltalálhatnám, ha nem is az életkedvet, de legalább a megadásnak, a lemondásnak bús nyugalmat! Múltjának nagy álmait alussza e város, és tündöklő emlékeitől szabadúlni nem tud. Múltját, noha örökre elveszett, levetkeztetni, magát a jelen világának oda adni képtelen.

Lángolóbb szívnek, merészebb elmének nagy álmaitól szabadúlni nem tudok én sem, bár azok romokban hevernek és rég felébresztett sívár valóra az élet. Vajha meg tudná szállani az én szívemet is e csöndes vizek, ez ódon márványpaloták nyugalma, a lemondó fájdalomnak ez a méltósága, ez a csönd, ez a nyugalom, mely még komolyabb és ünnepibb lesz a bárkák egyhangú evezőcsapása és e fáradhatlan harangoknak örökké váltakozó zenéje által. Vajha el tudnám lesni mind ez embernek csodás kedélyhangulatát. Mintha valamennyien, mert nem élhetnek többé a múltnak nagyságában és fényének gyönyöreiben: vállvonítva fordúlnának el a mai világ életének lázas hajhászatától. Mintha egyiküknek sem volna semmi dolga, semmi gondja: ki a paloták alján heverész a napon, ki a MÁRK-tér oszlopainak árnyában üli el idejét; a magas épületek alig nyitott ablak-deszkája mögül nagy fekete szemek kiváncsian tekintenek a tovasíkló gondolára; az összekuszált campók és callék szorosra szorított terein, ellentétben a canálisok és paloták csöndjével, a zsibongó népnek kaczagása és zaja mindenen és semmiért; a hidak alatt és a csatorna hosszán elnyúló fondamentén a vendégét várva nyújtózó gondolásnak egy-egy elszakított dala halkan dúdolva; egy kis ingerkedés a faczipőben kopogó leányzóval, a ki lágy és mégis ruganyos termetével, nemes metszésű arczával, élénk szemeivel, rongyokba burkolva, de rongyaiba is keccsel és bájjal burkolva, olyan jól illik a hanyatló és elhanyagolt paloták ronda pompájához és épen úgy, mint e ronda pompa és úgy, mint itten minden és mindenki: gondtalanságot, széles, kényelmes, a nyomorban és fájdalomban is mosolyogni és csengő kaczajra fel-felvidúlni tudó gondtalanságot lehel. Hiszen gondtalan idő-töltésnek látszik itten még a munka is: a vizeken evezés és vitorlázás, a nyilt boltokban henyélés és csevegés, a műhelyekben festés, vésés, fúrás-faragás...

Otthont lelni képtelen bolyongó a minő vagyok, nem akartam itten sem többet időzni, mint a mennyit másutt szoktam, kergetve helyről helyre, tovább s tovább örökké. De olyan visszhangját találtam fel itten bensőmnek, hogy éreztem, hogy ha egyebet nem is érek, de legalább háboritlanúl kibúsúlhatom magamat. És mint rendesen szoktam, az első ösztönt követve, a »DANIELI« cselédségének nagy ámulatára VELENCZÉBEN hallatlanúl korai órában hagytam el vendéglőmet, hogy a napos riván végig és a sóhajak hídja mellett elsietve, beleüljek a legelső gondolába, és keressek magánlakást a nagy canalis legelső üresen álló palotájában. De nem voltam képes a dogék palotáján túl menni. A derűlt fenségben emelkedő mór homlokzat befelé vonzott ellenállhatlanúl. Némán fogadott az udvar. A legelső lépcső széles márványán felhaladva, végig mentem az emeletnek hosszú tornáczán, ámulattal függesztve tekintetemet a túlsó oldal oszlopainak és szobrainak gazdag sorára és ama csúcsíves ablakokra, melyeknek müvészi rácsain itt-ott sejtelmesen áttetszik a MÁRK-tér. A folyosó végén, az »óriások« lépcsőinek két szobra közt, SZT-MÁRK szárnyas oroszlánja alatt állottam. Velem szemben a díszkapú. Ennél szebb után nem vágyódhattam. Leültem a lépcső széles, fényes, fehér párkányzatára. Nem tudom, tiszteletből-e, avagy csupán hogy a hűs levegő járhassa izgatott fejemet, magam mellé tettem kalapom; az oszlopnak dőlve csavartam ideges ujjakkal és szívtam el egyik papírszivaromat a másik után. Nem tudom mennyit és meddig. Láttam ugyan, hogy »tilos a dohányzás,« de mivel a lassanként fel-felszállingó custodék közül egyik sem törődött a félig nyitott ajkaimon kibodorodó füsttel, én sem törődtem sem velük, sem a táblával. A hűs levegő s a hűs márvány; a nyugalom müvészeteinek, az építészetnek és szobrászatnak remekei; a gyűrüdző füstnek édes illata: réges-régen sovárgott, réges-régen fel nem talált, merengő nyugalomba ringattak.

Régebben az emberek élvezni tudták magát a puszta létet is; örülni tudtak az életnek magában is, és ez volt a valódi életöröm. Ma a lét lázas versennyé fajúlt, melyben könyörtelenűl letiporják az elmaradót. Régebben küzdeni kellett a létért az erőszakos megrohanás egyes eseteiben és a győzelem után annál édesebb volt a létörömnek nyugalma. A modern élet rohamában és ezer igényeiben velőt és ideget sorvasztó szakadatlan küzdés a lét, küzdés, melynek apró győzelmeiben nincs öröm; mert hiszen akkor vivjuk ki rendszerint a miért küzdöttünk, a mikor élvezésére vagy érzékünk, vagy erőnk nincs többé, vagy tovább-tovább, mint a bolygó zsidó, uj czélra vágyunk, vagy ujabb ellenséggel kell szembeszállnunk. Legyen czélod ország kormányzása, vagy akár csak birtokod fenntartása, valamely tudományág apró ágazatának bírása, vagy akár csupán társas viszonyaidat akarnád fenntartani: perczig sem szabad elejtened a gondot, fegyverben kell állanod örökké, mert elmaradsz, leszorúlsz. Alig tudtál kivivni az előtted levőktől talpalatnyi tért, sarkadban vannak előrenyomúlva az utánad jövők, hogy megelőzzenek, visszalökjenek. Felejtsd el magad az élvezetben, szánj magadnak pihenést: tönkre silányúlsz, volnál bár a legerősebb, a legdúsabb. Ebben a hajszoló versengésben hajszolássá váltak gyönyör és öröm is. Perczekre összeszorítani hosszú idő örömeit, ezen törik fejüket ezren s ezren, a kik ebből üzletet csinálnak, mert erre irányúl az időben fukar mai ember élvvágya. Mohón élvezni igen, de gyönyörködni is örvendezni nem tudunk többé. Képtelenek lévén teljes odaadásra, képtelenek vagyunk teljes megnyerésre is. Kezdeni és bevégezni egy szerelmet két szivar közt, vált szokássá. Külsőleg elvégzünk mindent gyorsan, belemélyedésre teljes odaadással nincs időnk, türelmünk. A munka s a küzdelem örökös lázában lázat keresünk az élvezetben is. És mint a nővel a világfi, úgy szeret íme végezni veletek is, müvészetnek örök remekei, a mai világ fia. Ha szakít magának időt tisztább élvezetre, ha felkeresi gyönyöreidet, sem kedve, sem érkezése, sem érzéke odaadó élvezésre nincs, hanem múzeumokat állít, hogy egy-egy óra alatt futhassa végig annak ezreit, aminek egyikét is fenékig élvezni örök szépségében nem lehet soha. Nehéz munkát, fárasztó terhet csinál ebből is, undort és fásulást gyorsan szülőt. És a hol lángelme századokon át halmozta össze remekeit, kora reggeltől késő estig otromba vezető által hurczoltatja magát végig, hogy már egy óra múlva ne legyen többé képes egyébnek, mint a cicerone szellemének felfogására, hanem egy nehány nap múlva elmondhassa, hogy látott s élvezett mindent, s rohanhasson tovább, ujabbat látni, élvezni. Prostituálja a múzsát s nem tudja, hogy valami kis idővel és valami kis pénzzel a múzsától sem lehet megszerezni többet, mint a mit ennyiért kaphat nőtől: a sekély szívnek látszólag mindent, de valósággal semmi egyebet, mint egy kis izgalmat és gyorsan enyésző emléket. A múzsa is nő, a ki megtagadja attól a szívnek és a kedélynek titkait, az érzelemnek hevét és gyönyöreit, a ki mindezt odaadás nélkül, egy kis idővel, egy kis pénzzel gondolja megvásárolhatónak. Egyetlen egy szobor, egyetlen egy kép, egyetlen egy sziv is százszorta több gyönyörrel áraszthat el, mint a mennyit élvezett az, a ki egyiktől a másikhoz futkosva, az élvezetteknek hosszú sorával dicsekszik.

Vajjon mind azok közül, a kik e palotán naponként végig hurczoltatják magukat lépcsőn fel és lépcsőn le: hányan leltek benne annyi gyönyört, mint én, órákig ülve e párkányon?

Évezred tekint le reám. Egyik század a másik után örökítette meg itten szellemét. Itt van a gótnak titokzatos szigora a szarazennek képzeletgazdag derüjével felvidítva és ezekkel versenyre kelve a tarka renaissance. És itten vannak a classicai kornak antik szobrai, mig a szomszédból SZT-MÁRK bazilikájának byzant kupolái tekintenek át számtalan ágas-bogas kereszteikkel. Hiszen itt van a világtörténelem!

Igen, olyan ez a palota, mint a világtörténelem; valamint az emberiség történelmében századok, népek, események tarka-ellentétes sokasága csodás összhangban szorosan összefüggő egységbe olvad, úgy olvadnak össze e palotának egymástól oly idegeneknek látszó részei is. És gazdag, mély, végigkutathatlan e palota, valamint az emberiség történelme. Szembeszökő az egyes századok szelleme és erősen domborodnak ki a fővonások. Megkapó benyomást tesznek első látásra is az udvar tág márvány kövezetét tőlem szembe és balra befogó csúcsíves csarnokok, erődúsabb az alsó, bájban gazdagabb a felső; a fölöttük emelkedő mór falak szélesen elterülő vörös lapjai, kevés, de nagy és nagyszerü ablakaikkal, és a hol e falak az égbolttal határosak, megkoronázva a napban ragyogó fehér csúcsok és ágak hosszú sorával; velem szembe a PORTA DELLA CARTA ide csatlakozó nagyszerü márvány épülete, a renaissance felé hajló gótnak színekben és plastikában gazdag remeke, fülkéibe állított antik szobraival; jobbra tőlem BERGAMASCO tizenhatodik századbeli bájos façadja; s itten alattam, szemben a nagyszerü PORTA bejáratával s szinte találkozva ennek szürke homályával, a gigánsok fehér lépcsője, mely nem csak szobrairól, hanem az udvar közepéig nyomuló mérvei által is kiérdemli az »óriás« nevet; ha rajta állsz, szemben a campanille, jobbról a bazilika kupolái tekintenek az udvarba, és mögötted van dús renaissanceban a négyszöget bezáró keleti homlokzat.

Mint a történelemben a századok szelleme, a népek hullámzásának nagy mozzanatai, úgy tűnik szemedbe mind ez. De mélyedj belé, kutass és fürkéssz és csak az odaadó búvár előtt nyilvánuló ujabb s ujabb részek, rejtettebbek bár, de nem kevésbé nagyszerűek és megkapók, nyilvánúlni fognak előtted is. Hanem Isten tudja, meddig kellene kutatnod, mig kikutatnád mind azt, a mi szép és nagyszerű a történelemben rejtve van. És belemélyedve ez architectura, ez ékitmények szépségeibe, szerényen megvonúlva, rejtve csaknem, ujat s ujat lelsz folyton, hogy szinte azt hinnéd, kimerithetlenek, valamint a történelem. Milyen szegényesek az építészet ily remekei mellett a mi új díszépületeink, és mégis mennyire túlhalmozottak! Igen, mert ma mindenki kiáltva hirdeti a vásári zajban azt, a mije van, s a szegényes képzelet szembeszökően és kirivóan igyekszik mindazt kivágni, a mit vergődő fáradással teremtenie, vagy jobbadán s inkább, csak utánoznia sikerült. Az igaz müvész dús phantáziája keresetlenül teremtett; kifogyhatlan kincseinek özönében is szerény tudott maradni és kerülte a kiáltót és rikítót. Olyan az epigon mellett, mint a felvergődött szerencsevadász mellett az igazi nagy úr.

A történelem lehellete ütötte meg szívemet e csarnokokban, a korai órák e magasztos csöndjében. A vásári tolongás porától távol, üdébb légkörben voltam és szabadabban lélegzettem. Az alsó csarnokok mély árnyában VELENCZÉ-nek egy-egy gondtalan fia heverte még édes álmát. Csak a SANSOVINO bronce-remekeivel diszített két cisternánál sürgött egy pár vízhordó leány FRIAUL-nak kaczér öltözetében. A csarnokok csúcsívei közűl kitekintő szobrok, a szellem és a tett hőseinek szobrai, reám függesztették merész és komoly tekintetüket s olyan érzés fogott el, mintha félig én válnék szoborrá, félig ők elevenednének fel, hogy mint rokon lények kérdezzük egymástól: »jó-e küzdelmes élet után nyúgodni századok hosszú nyugalmát?« - »miért nem állasz közénk, tettek után halálban pihenők közé, életnek bánatos, merengő fia?« és dicstelen életem hitvány árnak tetszék, megszerezni rajta helyet e kőalakok között.

Ki tudja, meddig maradtam, ki tudja, nem-e váltam volna kővé, ha egy csoportos angol család, minden nemből és korból egy-egy taggal, a sörfőző-fajból, el nem lepi előttem a tért és a miss-ek egyike nem kezdi MURRAY-ból recitálni az udvar látványosságait, míg a többi leeresztett állkapczával hallgatja.

III.

A mai nap levélre volt szentelve; szentelve: nekem szent személynek tártam ki lelkemet.

Ime a levél:

»Édes Anyám! Édes, szegény anyám!«

»Elaggottan, elhagyatottan ülsz az ősi udvaron. Szomorúan néznek reád a DARUVÁRNAK fekete omladékai és búsabban tekintenek édes jó szemeid messze délnyugatnak. Nem lehetne örömed öreg napjaidban, csak fiadban. És fiadban, a kit, a hogyan irod, könyek között is kimondhatatlan örömmel és büszkeséggel hoztál a világra életednek legszebb napján, mi örömed lehetne benne? Ne óhajtsd látni, ne hervatag alakját, ne óhajtsd látni reményeid vesztét, büszkeséged összeomlását, egy nyomorúltat, a ki nem terjeszthet maga körül egyebet tikkasztó elégedetlenségnél. Hivsz, hogy melegedni jőjjek szíveden, de szíved megfagyna tőlem, élő halottól, a ki az élettel végzett és beszámolt és a számvetés eredményének egy nagy semmit talált és igényt és reményt nem tud táplálni többé semmire. Arczomat óhajtod látni; kérlelsz, hogy végre-valahára hagyjam abba a bolygást, melyet évek óta folytatok nyugtalan és czéltalan; kerülve hazát, anyát, múltat és jövőt; ez önkéntes számkivetést, melyből alig hatol hir nagy néha hozzád; és ez is szaggatott és tompa, mint a megtört harang zúgása; és én a szerencsétlen anya kérésére hajtani nem tudok, képtelen vagyok, lehetetlen. Ugy hiszed talán, hogy meghidegültem irántad; és megdöbbent az eszme, hogy jogot adtam e hitedre; óh ne hidd, hogy csorbúlt volna az a rajongó szeretet, mely életemnek tiszta öröme egyedűl volt, ha nyilvánúlni talán évek óta nem is láttad többé; hogyan nyiljon a szeretet virága a sivár kopárságon, a dermesztő hidegben? Nem akartam megtenni a világnak azt az örömet, hogy keserveimen, csalódásaimon, meddő küzdelmeimen kaczaghasson, büszke voltam láttatni, hogy meg vagyok verve, érzelmeim és eszméim szentélyét a tömegnek mutatni visszariadtam, és megszoktam emelt fővel, hideg tartózkodással, biztos nyugalommal járni az emberek közt még akkor is, midőn valamennyinél nyomorúltabbnak éreztem magamat, midőn kitörni lázongtak bennem az érzelmek, midőn össze akartam roskadni súlyuk alatt. És igy sivár és kopár lőn kedélyem, dermesztő kéreg vonta be, melyen érzés virága kitörni nem tudott és hogy büszkeségemet levetkőztetni nem tudtam még előtted sem: ime bünöm, melynek töredelmes vallomását hadd vigye meg neked e papir, hiszen szemtől szembe talán képtelen volnék reá. Zordon téli estén, midőn a fütyülő szél zörgette az ablakokat, midőn lovászunkkal a szélsebes agarászatról kiizzadva és átfázva visszatértem és a kandalló mellett készitetted nekem a füstölgő theát, hányszor nem volt ajkamon a szeretetnek meleg szava! de ha keresztül töröm a jeges kérget, kitör alóla minden, és be kellett volna vallanom, milyen szerencsétlen, magam előtt mennyire nevetséges vagyok, milyen nagy az, ami után áhítozám, milyen hitványnak találtam reá erőmet.«

»És be kellett volna vallanom. Talán kevésbé lehettem volna büszke és - kevésbé szerencsétlen. És kevésbé lettél volna szerencsétlen te, mert ha özvegységednek éji magányában akkor is sirtál volna rajtam, legalább azon, hogy szeretlek, nem kellett volna kétkedned.«

»De ezt a kétkedést tovább viselni nem tudom. Idegen földön, idegenek közt, a kikkel érintkeznem nem kell és nem is érintkezem, zárkózott büszkeségem terhén engedtem úgyis, főm itt nem magas, arczom nem hideg; hisz nem ismernek és nem törődnek velem, és a mi megmaradt, félre lököm előtted, hadd vonúljon el szemed előtt egész múltam ködfátyolképe, hadd érts meg abból mindent és ha sírni fogsz fiad fölött, többé legalább azért ne sirj, hogy szeretni megszünt. De hogy haza térjek, azt ne kérd; semmi, semmi sincs, a mi vissza tudná tartani nem egyszer már felemelt öngyilkoló karomat, mint a reád gondolkodás. De otthon erőt nem tudnék többé találni, hogy nyugodt és hideg legyek, és az ellen, hogy lássák, hogy le vagyok győzve, fellázad minden izem. És az életet viselni nem tudnám. Megfuladnék a levegőtől, melyet szivnom kellene, meghalnék az undortól nagyjaink nagysága, hazafiaink hazafisága, okosaink bölcsesége fölött, újra hallván őket, kikergetne az életből az az undor, mely kikergetett a hazából.«

»E levelemmel elküldök neked mindent, a mit magamról mondani tudok. Olvasd el és érteni fogsz mindent.«

»Fiad«    
»ZOLTÁN.«