SZTÁR TÓNI – MALONYAI PÉTER PUBLICISZTIKÁJA
Negyed hat van, mégpedig pontosan – tudhattam minden reggel, amikor félálomban hallottam, hogy a ház előtt a csak a típusra jellemző kerregéssel életre kel a kis Polski. Szomszédom, Tóni indult a margitszigeti Sportuszodába. Ajtaja névtábláján Száll Antal állt, de ez csak látvány volt, hivatalos közlés, hiszen Antalnak senki sem hívta, s nem hívja most sem, amikor a 80. születésnapján köszöntötték fel azok, akiket úszni tanított, olimpiai és világbajnoki címhez segített.
Mindkét kategóriában sokan vannak, persze a műfaj arányainak megfelelően. Biztos nem mindenki vette a fáradságot egy-egy telefonra, üzenetre (a legfiatalabbak „üzire”), s talán így is van jól, mert Tóni nem híve a nagy felhajtásnak. Hiúsága (mert van benne, egy olimpikonból lett mesteredzőből nem hiányozhat) rejtve marad, az érzelmek közül legtöbbet talán a büszkeséget vélem néha felfedezni rajta, persze úgymond, hivatalosan, mert a magánélet az más. Lesz szó róla – engedelmükkel.
Erről azonban később, kezdem az elején. A legendás Sárosi Imre látott benne fantáziát, amikor osztálytársi ösztönzésre lekeveredett a margitszigeti uszodába (természetesen…), ő pedig ment. Pedig komoly vetélytársa volt nála az úszásnak, hiszen gordonkázott, még zenei versenyt is nyert, igazi hozzáértők előtt, hiszen a zsűri elnöke Dénes Vera (Magyar Állami Hangversenyzenekar, Tátrai-vonósnégyes, a Zeneakadémia tanára) volt.
Otthona lett az uszoda, a vágya pedig az, hogy olimpián versenyezhessen. Nos, álma valóra vált, 1964-ben Tokióban 100 gyorson és a 4x100-as gyorsváltó tagjaként medencébe ugorhatott. Nem volt a legfényesebb versenye, mégis aranyérmes lett, a játékokon ismerte meg ugyanis feleségét, a tornászként induló (és csapatban összetettben 5.) Müller Katit. Egy esztendővel később a bajnokságon 100 gyorson legyőzte az itthon verhetetlen, három olimpián (1956, 1960, 1964) induló, a budapesti Európa-bajnokságon (1958) bronzérmes Dobay Gyulát, ezt tartja élete nagy sikerének.
Versenyzőként, ezt hozzá kell tenni, mert edzőként és tanítóként többre, sőt a legtöbbre vitte. Összeszámolni talán ő sem tudja, hány kisgyerekkel szerettette meg a vizet, az úszást, legyen elég annyi, hogy ha a lányomat úszni látom, mindig hálával gondolok rá. A gyerek ugyanis félt a víztől, ám Tónihoz kerülve odalett a félsz, s ma úgy váltogatja hosszanként az úszásnemeket, hogy öröm nézni (és nem csak apaként).
Azt talán mondanom sem kell, hogy az oktatás csínját-bínját a szakma (sőt hivatás) úttörőjétől, a gyerekeknek csak Mestiként ismert Sárosi Imrétől leste el (aki hiába vágyott arra, hogy az általa gründolt BVSC-uszodát Mesti uszodára kereszteljék, de ez mellkészál, ha kihagyhatatlan is). Mert mellette dolgozott a Bp. Spartacusban, vallva, hogy a vízfekvésnél nincs fontosabb. A Mestit idézve: „Vannak a papucscsónakok, és vannak a ladikok…”
Aztán magába szippantotta az öttusa – úszóedzőként persze. Közreműködésével a Bp. Honvéd legendás csapata (Buzgó József, Császári Attila, Kancsal Tamás, Sasics Szvetiszláv) 1979-ben mindent megnyert, a BEK-győzelem után Buzgó Józsi (később edzőtársa a válogatottnál) így mutatta be mindenhol: „Sztár Tóni, úszóedző…”.
A válogatott mellett is önmagát adta. Dumában mindig élesen, de rettenthetetlen következetességgel tette a dolgát. Nem ismert pardont. Amikor a junior világbajnok, vb-ezüst- és bronzérmes, sokszoros magyar bajnok Dobi Lajos bejelentette, hogy szombat reggel nem tud edzésre menni, mert disznóvágásra hivatalos, így felelt: „Rendben van, Lajoskám, nem kell ott lenned tízkor az uszodában, ám köteles vagy hozni nekem egy kis disznósajtot, és persze megjelenni a medence partján reggel fél hatkor, hogy korábban, de megtartsuk az edzést.” Így bólintott rá a kérésre. Megtalálta a hangot a versenyzőkkel, elfogadta, hogy primadonnák („Mindegyikük egy-egy Honthy Hanna” – mondogatta), ugyanakkor komoly sportemberek, akik hamar megtanulták, hogy Tóninál nincs mese.
Aztán eljött 1988, a szöuli olimpia. Ahol Fábián László élete legjobbját úszta, Martinek János nem sokkal maradt el tőle, Mizsér Attila pedig esztendei legjobbját hozta a medencében. Ezzel Martinek és a magyar csapat három szám után az élre állt (és ott is maradt). Mire ezt Tóni megtudta, már több infarktust hordott ki lábon. Nem bírt egy helyben maradni a Sportuszodában, bevágta magát a kocsijába, fel és alá autózott a városban, végül visszafelé vezetve a Margitszigetre, a Palatinus strandnál állhatott meg – megkönnyebbülve.
Egy esztendővel később, 1989-ben világbajnokság Budapesten. Itt nem tehette meg, hogy ne legyen ott a medence partján. És azt sem, hogy megnyugvással fogadja, hogy a vívás után Mizsér allergiával, Fábián vírussal, Martinek pedig gyomorfájással küszködött. A tragikusan fiatalon elhunyt színész, Bubik István dobja és mellette kollégái ezúttal azt skandálták, hogy „Tóni bácsi, ne izgulj!”, ám ő csak akkor nyugodott meg, amikor Mizsér jobbat úszott, mint Szöulban, Martinek hozta magát, Fábián pedig csupán egy másodperccel maradt el a tervezettől. A végén nyert Fábián, nyert a szöuli csapat, s a váltó (Fábián helyén Kálnoki Kis Attila) is világbajnok lett.
Egy évtizeddel később (1999), amikor újra Budapesten volt a világbajnokság, már visszavonult, de a később csapatban és váltóban aranyérmes Hanzély Ákos megkérte, hogy segítsen neki a felkészülésben. „Hanzi” sikerei után, persze, hogy az uszodában, így beszélt: „Amit a sors annak idején, mindegy, hogy miért, de elvett tőlem, most visszaadta. Óriási érzés ez, mert nekem a Margitsziget a mindenem. Itt nőttem fel, itt lettem felnőtt, itt lettem ember, itt lettem sikeres, és most megint itt, azaz otthon lehetek.” Soha nem tudtam meg, hogy mit vett el tőle a sors, s miért, pedig a barátságunk jóvoltából sok mindenbe beavattuk egymást. Ahogy a dicsekvés, a panaszokádás sem szokása.
Elfogultságom nyilván már eddig is kiderült, szép, nem szép, de inkább dicsekszem vele, mint mentegetőzzek. Ahogy azt jobb helyeken teszik egymással a barátok.
Azzal kezdtem, hogy egy házban laktunk esztendőkön át. Ő az ötödiken, én fél emelettel feljebb. Ha átmentünk egymáshoz, a párjaink mindig azzal engedtek útnak bennünket otthonról, hogy „Ne maradj sokáig, és ne igyál sokat…” Hogy meddig maradtunk, s mennyit ittunk, esete válogatta, fontosabb, hogy egyszer náluk járva megemlítettem, hogy a feleségem nem szívesen főz kelkáposzta-főzeléket, hiába az egyik kedvencem, mert nem bírja a szagát (nálam: illatát). Mellékes megjegyzés volt, de amikor másnap este hazaértem a szerkesztőségből, egy kis piros lábas fogadott az ajtó előtt. Müller Kati nem engedte el a füle mellett a belőlem ki tudja, miért kibukó megjegyzést. Hogy fóliába csomagolva még némi feltét is volt a főzelékhez, csak ráadás volt, de az is szívből.
Ezek után talán mondanom sem kell, hogy kutyánk is azért lett, mert a szívünkbe zártuk az övékét, Süsüt. Aki úgy aludt el örökre, hogy este megnyalta mindkettőjük, s Csucsu lányuk kezét.
Lassan eljutottam oda, hogy még hollywoodi sikerfilmet is forgatni lehetne az epizódokból, tudom, ez sportlap, de hát hősöm, Száll Antal, amellett, hogy nem csupán mesteredző, hanem mester edző is, azt is átadta a tanítványainak, amit mostanság nem divat mutogatni.
Mert ugyebár kemény profik vagyunk. Azaz, szerencsére csak ők – én itt maradtam régi vágásúnak, érzelmi lénynek, köszönhetően Tóninak is.
Így van ez jól – tudom.
Egyre inkább.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
