Tolnai Lajos
A szegény vándorló legényről
Rongy-é vagy mi látszik a falu árkában?
Én istenem, bizony rongy lehetne bátran!
De mikor feje van, hogy lenne rongy szegény,
Nem rongy az, nem rongy az: egy vándorló legény.
Vergődik, didereg, úgy süt a nap pedig;
Két szeme, ajaka de csak hidegedik.
Amott a kert végén a káposztás alján,
Egész megsajnálja egy szép fiatal lány.
Oda megy melléje, szépen megszólítja:
"Az a jó úristen majd csak meggyógyítja!
Sohase búsúljon, ne féljen, ne féljen -
Nekem is van ám egy katona testvérem."
S fogja a kezénél, úgy viszi, vezeti,
S oda bent jó puha ágyat vetnek neki.
Éjfél után sebes eső kerekedik -
Fölveti a legény üveges szemeit.
Úgy kérne valamit, úgy mozog a szája:
"Levelet, levelet Stíria országba.
Stíria országnak egy kis falujába:
Ottan is, annak is egy kis utcájába."
Szabados Zsuzsika fogja a levelet,
Sűrű könnyek között hogy írja ezeket:
"Beteg vagyok, mátkám, beteg vagyok nagyon,
Vagy látsz többet vagy sem, kedves szép angyalom!
Menj el az apámhoz, mondjad, azt izenem:
Fekete koporsót csináltasson nekem;
Mondjad az anyámnak, azt mondjad legalább:
Soh'se kérdje miért, csak sírja ki magát,
Sirasson valakit tiszta szíve szerént -
Valami elveszett szegény mesterlegényt."
Szabados Zsuzsika nem hallgat, csak írja,
A levél végire ezen szókat írja:
"Mégis ne sírjatok, ne is búsuljatok,
Siratlan, temetlen, itten sem maradok.
Lesz nekem koporsóm sárga szeggel verve, -
Rajta lesz nevem is aranynyal kiverve -
Lesz tudom olyan is, aki rám borul még
S elsirat, mintha csak a testvére volnék."
*
Költészete
Teljes szövegű keresés
Lírikusnak indult, a korízlés hatására még a verses epikának is a leglíraibb ágát művelte: a balladát. Első nyomtatásban megjelent költeménye is ballada. 1865-ben kiadott verseskönyvét (Tolnai Lajos költeményei) nem ok nélkül ajánlotta Arany Jánosnak, kevéske népdalát, bensőséges, de szárnyatlan, Petőfit követő szerelmi dalát leszámítva, csupa Aranyon iskolázott ballada töltötte meg lapjait. Fogékony volt a népi hiedelemvilág iránt, tanulmányozta a magyar és a székely, továbbá a külföldi nép- és műballadákat is. Mesterére vall a bűn és bűnhődés témájának s a lelki megzavarodás motívumának kedvelése, a gyakori szűkszavúság és balladái homály. A történelmi témák is érdeklik, kivált a magyarság korai századaiból, a régmúltat azonban nem úgy látta, mint Arany és követői. Ének Aba királyról című balladájában (1896) például a félpogány ősök idegengyűlöletét és egyházellenességét hangoztatja, Kun Lászlójának (1886) zárósoraiban pedig kemény, szinte fenyegető hangot üt meg:
Megették az urak,
elvették a néptől,
Emléke ha fölkél,
véres fővel kél fel.
Mégis, versei elsősorban az időtlen paraszti életről szólnak, s nagy szerep jut bennük a babonának. A démoni előtti borzongás ugyan nem csap ki költeményeiből, mint Bürger verseiből vagy Arany Kapcsos könyvének néhány balladájából, azonban meggyőzően, stílustörés nélkül tudja magát beleélni a naiv, népies modorba, amint ezt főképp Bakaraszti javasasszony című balladás költeménye (1862) bizonyítja. Balladaíró kortársainál, például Kiss Józsefnél, Zalárnál jobban foglalkoztatta a szegény ember kiszolgáltatottsága, terhes nyomorúsága: kocsmárosné hősét egy dúsgazdag úr röpíti magával hintóján, elszakítva férjétől meg kisgyermekeitől (A szépdombi korcsmárosné, 1864). Egészen egyszerű felépítésű Tolnainak talán legsikerültebb balladája, A szegény vándorló legényről (1864), amelyet az olvasók és a kritika egyaránt lelkesedéssel üdvözöltek. Az idegenbe vetődött vándorlegény utolsó üzenetét küldi távoli szeretteinek, ám a levél írója nemcsak a végbúcsút veti papírra, hanem hozzáfűzi a maga emberséges szavait is. Egészében véve az Arany utáni magyar ballada történetében az elfeledett Tolnai nem sokkal áll hátrább a jóval többet emlegetett Kiss Józsefnél, ha emennek előnyt biztosít is egzotikus zsidó koloritja és bravúros verselése.
Igazi múzsáját Tolnai mégsem a népköltészetben lelte meg, hanem a keserűségben, a gyűlöletben. Az első marosvásárhelyi harcok után olyan hangot ütött meg, amelynek kevés köze van a folklórhoz. E költeményei középpontjában személyes fájdalma, mély megbántottsága áll, érzelmei viharosabbak, hevesebbek, az eddigieknél. Papi vádoltatása idején magával a közönyös Istennel száll pörbe.
Én a templomban szolgálom őt,
Az Erőst, a Nagyot,
Mégis, hogy annyian rámesének,
Fegyvertelen hagyott.
Fel-felcsukló hörgéssel ismétli: "Bukni kell annak, ami jó, | Hogy csak a szenny, mocsok, sötétség | Győzelme biztos és való."
473Kisfiát is arra oktatja, hogy sem az emberektől, sem az égiektől nem várhatunk részvétet megpróbáltatásainkban. Most még sokkal melegebben érez Arany János iránt, mint későbbi cikkeiben; kifakad a mestert önérdekből sirató álbarátok ellen, azt kívánja, hogy a feltámadt lángelme ostort fogjon rájuk. Paradox módon pillanatnyi enyhülést csak a szerettei halálán érzett megrendülés nyújt neki, s ilyenben van része aprócska leányának elhunytával (Iduna halálára) vagy ifjúkori barátjának, Dömötör Jánosnak friss sírhantja mellett állva (Dömötör János sírjánál, 1877). Lírai darabjait szemmelláthatólag inkább csak magának írta, s azok máig összegyűjtetlenül lappanganak korának folyóirataiban. Nemigen rokoníthatók az egykorúak stílustörekvéseivel: nem népiesek s nem romantikusak, de nem párhuzamosak a századvég kezdődő szimbolizmusával, hangulatköltészetével, természetfilozófiai tépelődéseivel sem. Puritán, éppen nem újszerű formájuk egy embertársaival meghasonlott lélek egyéni köntöse.
Tolnai Lajos költeményei
Kertész József Gyorssajtónyomása, 1865 - 244 oldal
|
https://books.google.hu/books?id=8VM-AAAAYAAJ&pg
*
Tolnai Lajos költeményei
