DÁNIEL PAP LESZ

REGÉNY

IRTA
TOLNAI LAJOS

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA
1893.

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-22-4 (online)
MEK-16143

TARTALOM

I.
Máthé Dánielné fölteszi magában, hogy...
de még nem mondja meg a világnak.

II.
Bogarak járnak a levegőben...

III.
Egy szó, a mi bánt.

IV.
Máthé Dániel ur utolsó rektori examene.

V.
Harmath ur és Oláh ur.

VI.
A Máthé-pár betekint a jövőbe.

VII.
Szentgyörgynaptól Szentmihályig.

VIII.
Az elesettek története.

IX.
A felséges pálya küszöbén.

X.
Kinek tőkéje van: használja.

XI.
A protestáns papok programmja.

XII.
A papné széke.

I.
Máthé Dánielné fölteszi magában, hogy...
de még nem mondja meg a világnak.

Egy protestáns pap temetése éppen nem olyan csekély dolog, mint sok kevély árendás, köztük Markos István ur is hinni szeretné.

- A vén pap - kiáltott a patakon tul, a széles tornáczon pipázgatva Markos István ur - te Gyuri, a vén Dömök páter csakugyan igaz, hogy elnyugodt!

- Éppen csak most szenderedett el, alig egy kis fél órája. Jól járt.

- Jól - nevetett durván Markos ur - mert kihordattam volna az őszre. Nos, mikor temetik?

- Ugy mondották a papok, hogy vasárnap délután lészen az eltakarittatása.

- Mi az eblelkét. Hát hiszen ma péntek van? Eldughatnák szombaton is bátran. Mire való egy pappal ekkora hűhó. Hogy még nagyobbra nőjjön a szarvuk.

- Szép napunk lesz, tekintetes uram, három pap mond prédikácziót.

- Azt nem engedem.

- A kántorok hármóniáznak.

- Ostoba rabszolgák.

- Az esperes ur maga könyörög.

- Hallunk hát két órát tartó dünnyögést, papdicsőitést. Phüh!

- Az órácziót az uj főjegyző ur tartja, a ki esperes akar lenni.

- Réz uram? korteskedik a sógoraival.

- A bucsuztatót meg Téli tiszteletes uram teszi, ki is mondták már, hogy ő lesz ide való pap.

- Kicsoda? a rugott Lator veje?

- Ugy. S a czinterium udvarába teszszük.

- Oda nem, már oda nem, az ellen kereken protestálok. Ujságba tétetem, a Magyar Ujságba. Meg ne próbálják kentek!

S Markos ur nagy haragosan emelgette az ökleit.

De Gyuri, a harangozó, nem látta. Őt vitte az öröm, hogy lesz egy kis jó eszem-iszom, s hogy lát az ember egy kis igazi jó falatot.

- Czudar egy fönlátó nép ez a papság - dörömböl Markos árendás ur a tágas ebédlőben, s fordul nyájas tekintettel egy csinos kis barna asszonykához, ki finom fehérnemüeket vasal, a vastag, elhizott szürke árendásné felügyelete alatt - kiállhatatlan plebs! Nem elég, hogy életében minden tisztességet ő foglalna el, még holta után is a főhelyekre tolná az orrát.

De oda ütünk. Már oda egy pap csak mégse, a holott az Erdősiek, Pálfiak, Székesiek, Kovácsok, őseim nyugosznak.

S árad a czifrábbnál-czifrább magasztalás a papok ellen, kik a buta népet orruknál fogva vezetik.

A csinos barna asszonyka, ki éppen a helyi rektorné, el is szomorodik, föl is lelkesedik az ócsárlásokra. Nem lehetne-e most az öreg pap után az ő férje a pap. Hisz mindig biztatták. S mi egy rektor egy paphoz képest? Semmi. Mikor tettek még egy rektort a czinterium udvarába? Soha, mióta a világ világ.

Olyan nőre, ki kedveli férjét, és örömmel látná azt a legmagasabb polczon (s mellette magát is) szörnyü leverőleg hat ilyes elgondolkozás.

Vasalt, vasalt a gyors kezü asszonyka, meg lehet adni, hogy gyönyörüen vasalt, de lelkével mind ott járt a papok között, kik a nagyszerü papi temetést rendezik.

Bezzeg milyen egy rektor temetése!

A sok dicséret, - mert az ócsárlás is magasztalás - ugy esett lelkére, mint a háztetőre a sürü kőzápor. Le is tette a vasalót. Ebédre se várt, - pedig a hegyes bajuszu árendás ugyan hunyorgatott, nem várt, haza ment; mintha igen sürgős, nagy dolga került volna kamatosan, a mi csak ehol most jutott eszébe, átsietett a rektorokhoz. Halljon, lásson ő is mindent; mit csinálnak, és mit akarnak a papok a vén Dömökkel, ki hát csakugyan meghalt volna.

Mit csinálnak, és mit akarnak?

Szegezik a sok fekete posztót kapura, ajtókra, falakra. Uram teremtőm, s ez mind nem volt az ő kedves boldogult ura atyja temetésénél.

Mennyi a pap! Öregek, ifjak, de még a messze dombóvári pap is itt van, a gazdag Hajnal, a kevély Hajnal. S pedig ki volt Dömök Péter? egy vén, guta ütött ember, a ki helyett évek óta az ő Dánielje prédikálgatott, szolgált, csak hogy éppen nem esketett és keresztelt, de mást mindent a kezire bizott az esperes.

És milyen ember Dániel?

Máthé Dániel, a rektor, nagy örömmel im most lép be a kapun, két-három öreges kollégájával.

A harmónia szép összevágásáról foly köztük a beszéd, s a siker előérzete büszkeséggel tölti be sziveiket. Énekelve is jőnek, ki a basszust, ki a szekundót fuvogatva.

Óh milyen ember Máthé Dániel köztük.

Majdnem egy öl magas, széles, hatalmas egy fiatal férfiu, hosszan kinyuló szőke bajuszszal, és kerek, tömött, barnásgesztenye szakállal. Ha jobb és tisztességesebb volna rajta a feketés, kopott, felső emberi ruha: senki se mondaná, hogy nem pap, és pedig a szebbjéből, az elejéből.

És mért ne lehetne Dániel pap, dobja fel e kérdést a bus asszony, és hozzá itt, Felső-Tompán? Mennyi itt a jó emberünk, kománk, adósunk. Nehány esztendőt elvárna a falu; az alatt Dániel azt a kicsit, a mi a kereszteléshez és esketéshez kivántatódik, elvégezhetné, kicsi kell egy papnak. Asszony vagyok, de én is elvégezhetném.

Dániel rektor csip egyet vigan a csinos kis feleségén, és társaival az iskolaterembe siet, hogy nézzék azt az éneket. Jönnek a többiek is ehol csapatosan, derék, ügyes, nagy csizmáju, rongyos kabátu, zsiros kalapu, javabeli rektorok. Ugy zúg-búg, morog, zajlik az ének, oly szivrehatón, könyeket fakasztólag, de az arczok mégis oly elégedett, vidám kifejezést öltenek, hogy ha a temetés ilyen, akkor egy papnak igazán nincs mit tőle félni, de sőt talán nem egy faluban, városban, mint teszem: Csütörtökvásáron, még kivánhatja is!

És im a hangokkal is mi történik?

Nem a legszebben kiválik-e közülök a Máthé Dániel mély, morgó basszus hangja? Hasztalan fesziti hátra vastag nyakát a csánki félszemü kántor, Szekeres János, ki nem ismer magánál hiresebb kántort, diszkantja itt elenyészik, az öreg Mercse Mihály is oknélkül röpiti magas szép, érczes tenorját, leszoritja a rengeteg basszus. Senki sem tagadhatja, kinek nem szokása a hazugság, avagy nincs vérében az irigység, hogy Máthé Dánielt a jó isten is egyenesen - papnak teremtette.

Mert ugyanis, kinek kell a nagy hang, ha nem a papnak: kitől vár az erőtlen aggastyán nagy, falrengető hangot, ha nem a paptól, ki az egekhez, sőt a föld mélyében lakókhoz beszél.

És Máthé Dániel néhol a kettőre képes is lenne. A kis asszonyka nem tudja eszét hova tenni, pedig ma, sőt holnap is, sok emberre kell főznie, s az árendásnétól is csak ugy lopódzott el, mert egy jó vasalónő olyan szükséges falun, mint egy jó doktor. Uri ember egyik nélkül sem élhet, főkép a vasaló nélkül. Csak azzal foglalkozik, mint emelje föl Dánielt a papi katédrába, mint tegye reá a szép libegő fekete palástot, mint formáljon belőle olyan embert, a kivel valamikor együtt nyugodjék a czinterium udvarában, talán éppen a Bese Pál esperes mellett, a ki valahonnan atyjafia is volt édes apjának.

- És uram, teremtőm, elmélkedik tovább-tovább a jó hitestárs: nem lehetne-e Dánielből is esperes? Miért ne? Hova kellene annál szálasabb, termetesebb, mutatósabb esperes? Termetesnek elég termetes ez a mostani is, de örökké a korcsmákat bujja, mindig nevet, és bár sok gyermeke van, nem jó helyekre jár. Papnak meg, öli az unalmas beszédeivel az embert. Dániel hogy beszél, hogy csillog a két bogár szeme, nagy széles tenyerei hogy eveznek a levegőben, mintha a mennyek országába szállitaná a közönséget, azokon a fehér-kékes szaladó felhőkön.

Már régen égett, lobogott a tüz a hatalmas fazekak mellett, s a harangozóné a menyével, leányával rég ott leste a husos káposztát, pirosló majorság sültet, ő még mind a szép felhőkön utazott.

Eltették, csakugyan vasárnap délután tették el az öreg Dömök Péter tiszteletes urat. Most kellett csak megnézni, mi egy pap, mekkora annak a tisztessége, és mi ahhoz képest egy - rektor!

Sürgött forgott a sok pap, s a sok kevély, czifra papné és papleány, mintha nem is temetés, de vásár vagy bucsu, avagy egy szép templomszentelés lett volna. Mindenütt csak pap; pap a koporsónál, pap a koporsó előtt, utána is a temérdek pap, ki hegyes, ki pörge kalapban, ki uj, ki foltos, szine hagyott palástban, de palástban, mint a holló a szárnyával. Ők énekeltek, ők beszéltek, a rektoroknak csak a sir behantolása maradt - a kapa.

Fölötte módon fájt ez Máthé Dánielnének, lehet, más tisztességes rektornéknak is.

Ur is mennyi volt, az egész vidék! Az Eperjesiek, a Katonák, Ráczok, Nagyok, Kissek, Kis-Nagyok és Nagy-Kissek seregestől. És ezek mind a papok tiszteletére, mig a szegény rektorok temetésére bizonyosan egy se alázta volna idáig magát.

Mert mi is egy rektor?

Máthéné sürü könyekkel felelt e kérdésre, mialatt nem egy pap és papné a legmélyebb részvét jelének vette e könyeket, és látható elismeréssel fogadta.

Hárman beszéltek az öreg néhai Dömök Péter tiszteletes fölött.

Rengeteg népség töltötte meg a czinteriumot. Ember ember hátán. Hogy jobban sajogjon a szegény rektorné szive a nagy tisztesség miatt: hát a sok bolond rektor is mind ide tolakodott. De itt szorongott a tekintetes árendás ur is hófehér kemény inggallérokkal, egy pap tiszteletére! az árendásné is, finoman kivasalt csipkékkel, s a három leánya is, a Máthéné vasalta drága gallérokban! több szomszédbeli árendás kisasszonyokkal.

Érdemelt ennyit Dömök Péter?

Igen - a palástja!

- Ne félj, Dánielem, négy esztendő mulva - de ha lehet, még előbb - viselni fogod te is - sohajtott fel könyek között a jó feleség.

Dániel pedig ezekről a fájdalmas, keserü tépelődésekről mitsem tudott, de sőt, mikor a kántorok énekére került a sor, hogy

Elnyugodt immár jó lelkészünk,
Örök gyász is lészen ez nekünk!...

Hát ugy fútta, oly mélyen a basszust, hogy a halottak, - ha csakugyan hallják, hogy mi történik itt fent - akkor az öreg Dömök Péter tiszteletes meg lehetett elégedve a rektora jóindulatával, s a felséges hangjával.

És hogy hallgatták az urak a könyörgéseket és beszédeket.

Ha egy rektorral történik ez: bizonyosan egy szót se hallanak, hanem beszélgetnek egymással, és csufolkodnak.

Az esperes, mintha sirna - lehajolt a katédra peremére és másfél óráig tartó imádkozást olvasott fel. Menyasszony leánya kétszer ájult el, és pap fia háromszor törtetett át a közönségen, hogy: vizet, vizet! S mégis senki ott nem hagyta a könyörgést, mert pap felett mondták. Bezzeg, ha rektor felett mondják!

Következett a főjegyző, egy fekete ripacsos pap, kurta vastag nyakkal, rikácsoló hanggal. A mennyi csillag van az égen, azt mind Dömök Péterre rakta, pedig egyebet se tett a szegény, mint pipázott, köhögött, s dohányt termesztett. De pap volt, s papot a pap égig magasztal.

A harmadik, egy szőke fiatal ember, mivel ide való pap akart lenni, a falut dicsérte, hogy a világon a legjobb emberek itt laknak, erkölcs, igazság, hit, szeretet itt virágzik csak, és százszor boldognak vallhatja magát az a lelkész, kit jó sorsa ily fenkölt lelkü néppel ajándékoz meg.

Sirt keservesen, hogy a föllelkesedett falu majd a tenyerén hozta le Téli József urat.

- Ne félj, mormogá magában Máthéné, azért ide még sem teszed be a lábadat. Sirhatsz, hazudhatsz, ravaszkodhatol, de majd utadat álljuk, isten segitségével.

Bár örömmel hangzottak a dicsérő szavak a nagy uri közönség részéről, hogy milyen remek isteni beszédek, micsoda egy ember ez a Réz Tamás, csak a hangja ne volna olyan kásás, felséges egy szónok (ezeket sógorai és komái hangoztatták különösen), de mily remek ember Téli József, mondogatták az ő atyafiai, Máthéné mégis ugy vélekedett, hogy az ő Dánieljének egyetlen kiáltása, hogy: oh nagy hatalmu Isten! többet ér mind a hármójuk hizelgésénél. Csak az hogy fogott volna a Dániel ajkairól hangzani: Tisztelt szomoru halotti gyülekezet!

A mennyi a pap Almásvármegyében, mind elbúhatott volna mellette. Majd egyszer el is buvik.

Alig várta Máthéné, hogy a nagy dinomdánom-tornak, lármának, kártyázásnak, dalolásnak vége legyen: hogy papság, rektorság eloszoljon, s magára kaphassa Dánielt, midőn igy kezdett szive, lelke titkának csöndes kinyilatkoztatásához:

- A felfalusi jegyzőnével találkoztam, tudja-e mit mond?

(Rektornét már a világért se vett volna fel, hogy azzal találkozott.)

- Mit? Hogy adjam el neki a szőlőmet, a Naphegyen! Nem adom.

- Dehogy, egészen másról beszélgettünk mi.

- Megveszem hozzá még a vén Gyura Jánosét is. Ki is alkudtam. Azzal aztán épp négy hold lesz. Alja tele szilvafával, diófával, a teteje cseresznyefával. Csak jó nagy présház kell a közepébe, hanem az Isten arra is rásegit.

- Azt beszéltük, Dániel, hogy a papok között egy se volt olyan papnak való, mint maga.

Nem esik az ilyen szó egy jóravaló férjnek rosszul.

Máthé ur is felborzolta tömött, sötét gesztenye haját. De ezzel a papságra nézve el is végezett mindent.

- Megveszem az öreg pap bőrös-tetejü kocsiját, uj üléseket is szerzek bele.

- Rektornak? még kicsufolnának vele, Dániel. Más volna, ha mint pap.

- Én meg vagyok elégedve a magam állásával, tisztelnek, becsülnek, senki kenyerét nem irigylem. Olyan két lova, mint nekem, meg olyan két tehene, négy borja, szeretném látni, itt közelben melyik papnak van.

- Jó, mind igaz, de egy rektor csak rektor, egy rektorné oda ül a templomban a mesteremberek, parasztasszonyok közé, egy papnénak pedig külön széke van! Ég ki a szemem, mikor látom, hol ülnek a papnék.

- Mindegy fiam, csak jó ebéd mellé ülhessünk.

- Tisztesség nélkül az étel sem esik jól. Egy pap az urak mellett ül, még hozzá fent, egy rektor? Hozzon rektram bort, vágjon rektram kenyeret, váltson édes rektorné tányérokat, nézzen ki csak a konyhára. De maga ezeket mind nem szégyenli. Azzal mitse törődik, hogy én sorvadok. Eddig mindig maga prédikált az öreg pap helyett, én beülögettem a papné székébe, maga meg a papi székbe, most, ha ide korteskedi magát Téli József, hát elmehetünk, maga a kakasülőre, én a kar alá, a vén vak Toboszkáné mellé.

Igen természetes, hogy ily nagy csapásnál egy jó lelkü asszony sir. Máthéné is sirt, és oly hangosan mintha az öreg Dömök tiszteletes éppen az ő tulajdon édes atyja lett volna.

Máthé Dániel nem birta elgondolni, hogy mi üthetett ehhez az asszonyhoz; kiment a kertbe, onnan bejött, de az asszony még mindig sirdogált; bement tehát az istállóba, megsimogatta a két derék pejlovat, s benézett ismét feleségéhez, de hogy az nem akart felhagyni a sirással, ivott egy pár pohár jó söprőt, mert beszélni akart, hogy Zsuzsika micsoda ostobaság ez.

A söprő lehetett-e rossz, vagy hogy nem falt mellé egy csipet kenyeret, hát nem jött szó az ajkára.

Széjjel vetette hatalmas lábait, és nézte az asszonyt.

- Nem nyugszom addig, Dániel, megfogadtam, hogy nem eszem addig husételt, mig meg nem igéri, hogy pap lesz.

- De én? hogyan?

S jót nevetett a rektor ur.

- Nem prédikált-e eddig is, nem temetett-e? csak az a kis keresztelés, esketés és urvacsora osztás maradt a vén papnak, mi az? semmi! Egy papnak nem kell több. Még az esperes se tud többet. Azt bizony megtanulhatja. Én is megtanulnám. Mert teremtett volna csak az Isten engem férfinak, majd volna az a kincs, a miért rektor lettem volna, egy semmi.

- Azt ne mondd. Rektor nélkül egy templom se lehet el.

- De el az urak ebédje, névnapja, mulatsága. Ugy-e? Erre szóljon.

- Soha se vágytam a magam körén kivül. Aztán nem szeretem az ilyen éretlen beszédeket.

- Éretlen annak, a ki az orránál nem lát messzebb. Én, a ki tudom, hogy mi egy papság, hogy oda az Isten ege alatt semmi tudomány se kell, csak jóakarat, meg nagy hang, meg egy palást...

- Te, hogy ne kellene tudomány? akadt meg a tudomány szónál a rektor.

- Hát az öreg pap mit tudott?

- No az keveset.

- Hát Barabás mit tud? a pipacsi pap?

- No az még kevesebbet.

- Hát a madarasi, a kenderesi, a szőllősi, a költvési, a szilvási. Csak éppen hogy olvasni tudnak. S hogy tiszteli őket a világ. Ugy-e?

- Ezt ne mondd senkinek, hogy semmit se tudnak. Elhallgass.

- Ugy-e hogy igaz? Jó, meg nem mondom a világnak, de itt kimondom, hogy magának papnak kell lenni.