Zsidókérdés

a Magyarországi Unitárius Egyház

nemzet- és egyházépítő stratégiájában

I. Pál János 2011. február 19.

http://itthon.transindex.ro/?cikk=13678

1940 után az az általános felfogás alakult ki,

hogy az unitárius vallás tulajdonképpen

a dogmakereszténység által elfojtott ősmagyar vallás jogfolytonosa,

melyet Dávid Ferenc

(„magyar kereszténység” letéteményese)

„magyar lelke”

fedezett fel újra a nemzet részére.

Simén Dániel teológiai tanár ennek megfelelően

az unitarizmus monoteizmusát

már nem a judeo-keresztény gyökerekre,

hanem az ősmagyar vallásra vezette vissza.

A vádat, miszerint az unitarizmus

a judeo-keresztény monoteizmus folytatása lenne,

úgy lehet elhárítani, ha tudományosan bizonyítják,

hogy az nem más, mint „[…] ősi magyar vallásunk

jézusi megtermékenyülésben és kiteljesedésben,

nem egyéb, mint magyar kereszténység

vagy evangéliumi magyarság:

a tiszta kereszténységnek

s az örök magyar lelki értékeknek

egy vallásos gondolatban,

az unitárizmusban való kikristályosodása."

- a Transindex.ro portálról

Észak-Erdély visszacsatolása az egyház életében radikális törést eredményezett: szakítottak a türelemre épített valláspolitikával, és egyoldalúan eltolódott a súlypont a missziót illetően. Észak-Erdély visszacsatolása az Unitárius Egyház életében a közjogi változások mellett két ponton eredményezett radikális törést: a.) az évszázados hagyományokra visszatekintő szabadelvű és türelemre épített valláspolitikával való szakítás; b.) egyoldalú és aránytalan súlyponteltolódás az egyház küldetését, misszióját illetően. >> a Történelem rovat további anyagai >>

Vári Albert teológiai tanár a bécsi döntés előestéjén még a keresztény egyházak feladatát – az unitáriusét is – az emberiség valláserkölcsi nevelésében látta a kor „beteges” áramlataival és az éppen dúló háborúval szemben. Ezzel ellentétben 1941 novemberében Gelei József főgondnok (biológus, egyetemi tanár) az egyház feladatait a következőkben határozta meg: „Életünk az egy Isten és életünk az egy haza és legyen minden törekvésünk, minden áldozatunk: az egy faj és egy haza.” A szerepcsere tehát szembetűnő: faj és haza védelme.

Ez a radikális koncepcióváltás, iránymutatás, az unitarizmus magyar vallásának mítoszával keveredve, negatívan hatott az egyház zsidókkal szemben tanusított – korábban igen pozitív – magatartására. Hátterében pedig összetett és bonyolult indítékok álltak. Expanziós egyházépítés 1940 augusztusa után az egyház főideológusai kiváló lehetőséget láttak az unitarizmus nemzeti vallássá tételében. Az expanziós gondolat egyik leglelkesebb képviselője Simén Dániel teológiai tanár volt, aki a hagyományos, tolerancián nyugvó egyházpolitikával való szakítás mellett a világháború teremtette missziós lehetőségek kiaknázását is sürgette. Ezzel harmonizáló nézetet fogalmazott meg az 1943-ban elfogadott valláserkölcsi nevelési javaslattervezet, amely a Hódító és harcoló unitárizmus fejezetcím alatt az egyházpolitika irányvonalát ezekben jelölte meg: „Az unitarizmus a történelem folyamán a türelem vallása címet érdemelte ki. Ezt az álláspontot azóta hagyományként megőrizte. Ám látjuk, hogy a mai kor harcos szellemétől fűtött keresztény felekezetek között ezzel az állásponttal fennmaradásunkat veszélyeztetjük. Éppen ezért valláserkölcsi nevelésünket a türelmesség mellett a hódítás vágya és a harcolás készsége kell, hogy áthassa.” E gondolat térnyerését és jelenlétét az egyházi közgondolkozásban jelzik Gelei József főgondnok programbeszédének megalomán törekvésektől óvó és mérsékletre intő szavai is. Az 1943. évi, egyházpolitikai irányelveket megfogalmazó főtanácsi beszédében ellenben már így fogalmazott: „[…] a mi unitárius nagyságálmunk: a nagy Magyarhazában erős Unitárius Egyház.” Ugyanitt, néhány gondolattal később, tíz pontos programja végcélját egy „nagy lélekszámú” unitárius egyház létrehozásában határozta meg, mert „az unitárizmus a magyar jövő vallása.” Az unitarizmus, mint „a magyar vallásos géniusz csúcsteljesítménye” A számbeli kisebbségi státus megszüntetését és a vezető pozíció megszerzését vizionáló törekvés elméleti alapját az unitarizmus genezisének körülményei és helye szolgáltatta, mely szerint az Erdélyben, elsősorban Dávid Ferenc érdemeinek köszönhetően létrejött unitáritarizmus az elfojtott magyar vallásos lélek kifejeződése. 1940-et követően az expanziós irányelv az unitarizmus magyar jellegére alapozott és ekkor kristályosodott ki ennek mítosza is. Tételük igazolására az erdélyi reformáció koráig nyúltak vissza, és magyar voltát két tényezővel magyarázták: a földrajzi térség, melyben kifejlődött, és Dávid Ferenc magyar származása, identitása. 1940 után az az általános felfogás alakult ki, hogy az unitárius vallás tulajdonképpen a dogmakereszténység által elfojtott ősmagyar vallás jogfolytonosa, melyet Dávid Ferenc („magyar kereszténység” letéteményese) „magyar lelke” fedezett fel újra a nemzet részére. Simén Dániel teológiai tanár ennek megfelelően az unitarizmus monoteizmusát már nem a judeo-keresztény gyökerekre, hanem az ősmagyar vallásra vezette vissza. A vádat, miszerint az unitarizmus a judeo-keresztény monoteizmus folytatása lenne, úgy lehet elhárítani, ha tudományosan bizonyítják, hogy az nem más, mint „[…] ősi magyar vallásunk jézusi megtermékenyülésben és kiteljesedésben, nem egyéb, mint magyar kereszténység vagy evangéliumi magyarság: a tiszta kereszténységnek s az örök magyar lelki értékeknek egy vallásos gondolatban, az unitárizmusban való kikristályosodása." Az unitarizmus tehát az ősmagyar vallás reinkarnációja: annak az évszázados, évezredes „lelki érettségnek” az eredménye, mely a reformációkor jelentkezett, amikor „[…] az ős magyar hit megszabadulva a reáaggatott, sőt rákényszerített külső sallangtól s az ezzel járó sok gátló, nyomasztó érzéstől, megfürödve az evangélium tiszta szellemében, önmagára talált és meggyógyult.” Az unitarizmusra ugyanakkor nemcsak mint a nemzet szellemi táplálékára, erőforrására tekintettek, hanem a faji tisztaság védelmezőjére is. A gyakorlatban mindez az áttéréseknél mutatott szélsőségesen elutasító magatartásban jutott aztán kifejezésre. Államhűség Az 1940–1944 közötti egyházpolitika egyik legjellegzetesebb vonása a magyar államhatalom iránti feltétlen hűség volt, amit az egyházi vezetők hazafias érzülete táplált. A „zsidótörvény” és zsidóellenes intézkedések ugyanakkor alkalmat nyújtottak az egyház-állam közti viszonyrendszer pozitív befolyásolására, gyakorlati szempontú érdekeinek érvényesítésére is. A szombatosság vádja A fejedelemség korában az unitarizmus szombatossággal történő azonosítása többször lehetőséget szolgáltatott a fejedelmek számára, hogy a szentháromság-tagadó egyház ellen is ezen cím alatt indíthassanak támadást. A 19. század folyamán a szombatosság vádját pejoratív, kirekesztő szándékkal használták, mintegy érzékeltetve, hogy az unitárius vallás szigorú monoteizmusából fakadóan nem tartozik a szentháromságot hívő, hagyományosan értelmezett keresztény vallások csoportjába. 1940-1944 között az újból fellángoló felekezeti villongások közepette, az unitarizmus és szombatosság (1868 után áttértek a zsidó vallásra) közötti azonosság hangoztatása, az unitarizmus „lejáratása” szándékával ismét napirendre került. A negatív történelmi tapasztalatok, a megbélyegzéstől való menekülés, a védekezési reflex ugyancsak a zsidóellenesség pályájára terelte az egyházat. Ez a tendencia tetten érhető a nagyszámú apologetikus, polemizáló tartalmú írásokban is, melyekben a Dávid Ferencet zsidózással illető vádak elleni panasz gyakran visszatérő elem. 1942-ig jelentős számú zsidó tért át az Unitárius Egyházba. A negatív megítéléstől való félelem is közrejátszott abban, hogy az egyházkormányzat igyekezett sorai közül kizárni zsidó származású egyháztagjait. Huszonkét éves kisebbségi lét negatív tapasztalatai Ha a korabeli megnyilatkozásokat vizsgáljuk, feltűnő az a fóbiás félelem, ahogyan a trianoni katasztrófára és a huszonkét éves kisebbségi létre tekintettek vissza. Hogy mindez ne ismétlődhessen meg, úgy gondolták, tanulni kell a múltból, és a korábban elkövetett hibákat mindenképp el kell kerülni. Mivel pedig a korabeli diskurzus oroszlánrészt tulajdonított a zsidóságnak az ország széthullásában, az egyház is elfogadta azt a nézetet, hogy kiszorításuk a nemzet életéből szükségszerűség. Személyi változások, magyarországi hatás A két világháború közti egyházpolitikát két töréspont szerint korszakolhatjuk, melyek mindkét esetben a püspökválasztások vonalán húzhatóak meg, melyek egyben az egyházi csúcsvezetés meghatározó átrendezését is eredményezték. Kivételt ez alól Boros György megválasztása jelentett (1928), aki nemcsak az azonos társadalmi, politikai szocializáció révén jelentett folytonosságot, hanem azért is, mert 1923-tól, mint „püspökhelyettes főjegyző” gyakorlatilag az ő kezében összpontosult az egyház kormányzása. Az 1930-as évek közepétől azonban egyre inkább megerősödtek a reformokat és nemzedékváltást sürgető hangok. A személyes érdekektől is mozgatott reformcsoportnak, kihasználva a gazdasági világválság és az állampolitika okozta elégedetlenséget, sikerült 1938-ra felülkerekednie és lemondatnia Boros Györgyöt. Ez a csúcsvezetés cseréje mellett nemzedékváltást is eredményezett, az egyház elitjébe több, a későbbi eseményekben kulcsszerepet játszó, világnézetileg még képlékeny figura került. A második jelentős töréspont 1940 novemberére datálható, amikor a Boros helyett megválasztott Varga Béla egyetemei tanárrá történő kinevezése és az egyház berkeiben zajló belső hatalmi harcok miatt lemondott. Ennek eredményeként Elekes Domokos főgondnok is benyújtotta lemondását. Az 1941. június 29-én Marosvásárhelyen tartott zsinat püspökké Józan Miklóst, főgondnokká Gelei Józsefet választotta. Ez utóbbinak tisztsége által biztosított befolyásos pozíciója és rendkívül agilis szerepvállalása az egyház közéletében döntő hatást gyakorolt az egyház ideológiai irányvonalára is. A trianoni békeszerződést követően Magyarországra telepedett egyetemi tanár, aki személyes traumaként élte meg a magyar királyság felbomlását, minden bizonnyal ez utóbbi mozzanat hatására vált a jobboldali radikalizmus hívévé és a korabeli diskurzus hatására antiszemitává. Visszatérte az egyház berkeiben az antiszemita gondolatok importját és népszerűsítését eredményezte. Az egyértelműen magyarországi hatásra begyűrűző, nemzetkonstrukciós elemként jelentkező zsidóellenesség iránt azonban az erdélyi rész is igen nagy befogadó készséget mutatott, aminek az „egyházi zsidótörvény” a legmarkánsabb példája. Lelkes támogatója és népszerűsítője volt e nézeteknek Abrudbányai János, a Teológiai Akadémia dékánja és tanára, aki ebben a befolyásos minőségben az egyházi közvélemény egyik jelentős formálójává vált. Mindketten élénk egyháztársadalmi és irodalmi munkát fejtettek ki, ami hozzájárult az egyház- és nemzetpolitikai diskurzusukban kiemelt helyet kapó antiszemitizmus beemeléséhez és elterjedéséhez az egyházban. Emlékiratában Ürmösi József püspöki titkár is Geleit és Abrudbányait tette felelőssé az egyház antiszemitizmusának kialakulásáért. Az, hogy ilyen mértékben bontakozhatott ki az egyház berkeiben az antiszemitizmus, már nem csak e két személy súlyának és tevékenységének tulajdonítható, hanem a nagy erejű befogadó készségnek is, ami az egyházi vezetőség részéről mutatkozott. Az egyházkormányzat többségének kérdésben tanúsított magatartása a felelős tehát azért, hogy az antiszemitizmus bekerülhetett az egyház hivatalos diskurzusába, még akkor is, ha a gyújtószikrát ehhez a fent nevezett két személy szolgáltatta. Megjegyzendő ezzel kapcsolatosan, hogy a püspökség után második legfontosabb egyházi tisztséget jelentő főjegyzői állást betöltő személy (Kiss Elek) esetében is zsidóellenes megnyilvánulások mutathatóak ki. Az egyházban végrehajtó szervként működő EKT áttérési kérvények elbírálásakor tanúsított magatartása és határozatai pedig ugyancsak azt igazolják, hogy tagjai között túlsúlyban voltak az antiszemiták. Nem utolsó sorban megkockáztatható az a felvetés is, hogy a 2. bécsi döntés nemcsak olyan értelemben játszott döntő szerepet, hogy elősegítette a zsidóellenes eszmék elterjedését és felerősödését, hanem azáltal is, hogy az a romániai Magyar Unitárius Egyház megosztásával (53 egyházközség Romániában maradt) az erdélyi (transzilván) szellemiség gyengülését eredményezte, azaz jóval erőteljesebben érvényesülhetett az a „magyarországi egyházrész”, amely erőteljes zsidóellenes légkörben élte mindennapjait. - a Transindex.ro portálról

Gelei József,

a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoka

Zsidókérdés

a Magyarországi Unitárius Egyház

nemzet- és egyházépítő stratégiájában II.

Pál János 2011. február 26.

http://multikult.transindex.ro/?cikk=13740

A zsidóellenesség magyarországi hatásra honosodott meg az egyházban, jóllehet 1930-al kezdődően fokozatos jobbratolódás jellemezte az erdélyi magyar társadalmat. Az egyházi zsidóellenesség térbeni és időbeni behatárolása Az egyházban jelentkező zsidóellenesség idő- és térbeni pozicionálására vonatkozóan megalapozott az az állítás, miszerint ez magyarországi hatásra „honosodott meg”, intézményesült és épült be az egyház életébe. Azt megelőzően semmiféle zsidóellenes megnyilatkozással nem találkozunk, jóllehet 1930-al kezdődően fokozatos jobbratolódás és a zsidóktól való elhidegülés jellemezte az erdélyi magyar társadalmat. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a meghatározó és befolyással bíró egyházi tisztségeket betöltő személyek (és a lelkészek is) a liberális keresztény értékrend (vallási-, lelkiismereti szabadság, felekezeti türelem) szemszögéből tekintettek e kérdésre, és hasonló princípiumok alapján ítélték meg nemcsak a németországi eseményeket, nácizmust, hanem a másik nagy totalitárius rendszert, a szovjetet is. E személyiségek tehát egyszerre játszottak visszatartó, fékező, valamit irányformáló erőt, szerepet. Kritikájukkal több alkalommal is találkozhatunk az egyházi kiadványok hasábjain, forrásainkban. >> a Történelem rovat további anyagai >> Némileg differenciáltabb volt a helyzet a Magyarországi Unitárius Egyház estében. Az 1930-as évek közepéig itt sem találtuk nyomát szélsőséges, zsidóellenes megnyilvánulásoknak. Az egyház és zsidóság közti normális viszonyt tükrözi például, hogy 1933 októberében, Józan Miklóst 40 éves lelkészi jubileuma alkalmából Kiss Arnold budai és Hevesi Simon pesti főrabbik is köszöntötték. Gelei József, a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoka A harmincas évektől kezdődően azonban, diszkrét formában felbukkantak az egyéni jellegű, szélsőséges jobboldali eszmék felé fordulás nyomai. Ez Mussolini, de elsősorban Hitler külpolitikai sikereinek következménye, akiknek rendszerére, a revízió talaján állók, követendő válságkezelő modellként tekintettek. Intézményes szintű zsidóellenességről azonban a Magyarországi Unitárius Egyház esetében sem beszélhetünk 1940-et megelőzően. Ez egyrészt Józan személyével, másrészt pedig azzal magyarázható, hogy az egyház egyetlen hivatalos sajtóorgánumának szerkesztését 1938-ban az a filoszemita Szentiványi Sándor vette át, aki határozottan elutasított mindennemű zsidóellenességet. Az egyház zsidópolitikája Az egyház zsidókkal szemben tanusított drasztikus váltás kiválóan érzékeltethető két, időben egymáshoz közelálló történéssel. 1940-ben a kolozsvári kollégium igazgatójának kérdésére, hogy az 1940-1941. iskolai évre a zsidó tanulók beírathatóak-e, október 15-én az Egyházi Képviselő Tanács még így válaszolt: „Az évekkel ezelőtt áttért zsidók gyermekeit unitáriusnak tekinti, ezeknek fölvétele nem vitás.” 1941. június 11-én azonban már „elhatározta, hogy fölirattal fordul a m. k. kormányhoz, mely szerint az állami anyakönyvvezetésénél ne vegyék át a zsidókat a keresztény felekezethez, mikor a zsidótörvény szerint az illetők amúgy is zsidóknak veendők.” Ugyanakkor, hogy a zsidó egyének betérését megakadályozhassa és ellenőrizhesse, az EKT a lelkészektől a saját hatáskörébe utalta a zsidó áttérések ügyét. A háttérben pedig az a szándék állt, hogy a betérések megakadályozásával kizárják a „káros faji keveredés” lehetőségét. Ez a második határozat és az ezzel foganatosított intézkedés mintegy előrevetítette azt az irányvonalat, amelyre az egyház a zsidókkal kapcsolatosan lépett. Októberben a pestszentlőrinczi egyházközség azzal a javaslattal fordult az egyházközséghez, hogy a zsidótörvények értelmében zsidónak minősülő egyháztagokat töröljék az egyházközségek névjegyzékekből. A beadványt a novemberi, már megújult csúcsvezetéssel, összeülő Főtanács tárgyalta és az alábbi határozatot hozta: „Tekintettel a Magyarországi Unitárius Egyház kimondottan magyar jellegére, teljes jogú egyháztag csak az lehet, aki az érvényben levő állami törvények értelmében zsidóknak nem tekintendő.” A zsidó származású egyének hatékony kiszűrése véget az EKT 1942-ben, ugyancsak a pestszentlőrinci egyházközség javaslatára, a „zsidó egyháztagok” nyilvántartásba vételét rendelte el. Az így elkészített katasztert minden egyházközséggel közölték, azzal a szándékkal, hogy megakadályozhassák a zsidótörvénytől érintettek vándorlását, „rejtőzködését” egy másik egyházközségben. 1944-ben ellentmondásos kettősséggel találkozhatunk. Május 1-én a kolozsvári és kolozs megyei hatóságoknál, augusztusban pedig a kormánynál kért emberi bánásmódot a deportáltak számára az egyház. Amikor azonban a deportálások megindultak és a „kivételezési” iratok kiállításával az EKT-t is megkeresték, az május 11-én a következő határozatot hozta: „[...] az Egyház hivatalból e kérdéssel egyetlen hivatali fokon sem foglalkozik, s ha valaki valamit tesz, azt mint magán ember a saját felelőségére teszi.” Vagyis a hivatalos csúcsvezetés zsidószármazású híveitől is megtagadta a segítségnyújtást. A „zsidótörvény” utóélete Az 1454/1941. számú EKT-javaslat Főtanács általi megszavazása 1941. november 16-án, annak törvényerőre emelkedését és az egyház alapokmányát képező Szervezeti Szabályzatba való foglalását jelentette. A magyar államhatalom megszűntével bekövetkezett politikai fordulat eredményeként, az EKT 1944. november 24-én, a Jogügyi Bizottság javaslatára, hatályon kívül helyezte a diszkriminatív határozatot. Az 1945. március 30-i rendelettörvény rendelkezéseinek megfelelően május 8-án az EKT köri- és egy központi tisztogató bizottság felállítását rendelte el az 1940–1944 közt szélsőséges, antidemokratikus nézeteket valló személyek büntetésére. Május 29-én az EKT három személy nevének felterjesztését javasolta a vallásügyi minisztériumba. Ügyükben először a minisztérium szeptember 9-én egy három személyből álló bizottság kiküldéséről határozott, amelynek helyszíni vizsgálata után fog határozatot hozni. A vizsgálat azonban elmaradt; november 6-án a minisztérium értesítette az egyházat, hogy „[…] azon egyházi személyek, akik szolgálatukból fel lettek mentve, az állam apparátusának megtisztítását célzó purifikációs törvények alapján, helyeztessenek vissza törvényes jogaikba, azzal az időponttal, amikor a purifikálás megtörtént, kivétel ez alól azon lelkészek, akik elhagyták az ország területét és e pillanatig még nem tértek vissza állásaikba.” Az egyháznak tehát viszonylag hamar és zökkenőmentesen sikerült rendeznie e kérdést. Elgondolkodtató, hogy az EKT soraiból, bár sorozatosan szavazott meg zsidóellenes javaslatokat, mégsem került egyetlen személy sem a tisztogató bizottság vizsgálódásának körébe. Mindez azt jelzi, hogy az egyház vezetőségét tömörítő EKT nevezett személyeken keresztül igyekezett elhárítani elsősorban önmagáról a veszélyt. A tisztogató bizottság által megnevezett személyek kis száma, elkövetett cselekedeteiknek minimalizálása, ugyancsak a zökkenőmentes, nagyobb hullámverések nélküli rendeződés vágyát sugallja, amit sikerült is megvalósítani. Az egyház zsidókkal szemben tanúsított magatartása azonban nem maradt visszhang nélkül a köztudatban. Ürmösi Károly kolozsvári lelkész 1944-ről szóló jelentésében a közelmúlt zsidópolitikájának tulajdonította, hogy a zsidó felekezetűek érdeklődése az unitarizmus irányában jelentősen megcsappant. Mindezt egy példával is szemléltette. Egy bukaresti izraelita – írta – kolozsvári tartózkodása idején 100%-os bizonyossággal jelezte belépési szándékát, később azonban már nem jelentkezett, vélhetőleg az utólagosan nyert kedvezőtlen információk miatt. Ürmösi megállapításának valódiságát a következő év tragikus eseményei is igazolták. 1945. augusztus 23-án, a román kiugrás egyéves évfordulójának Kolozsváron tartandó ünnepségre Józan Miklós is meghívást kapott, ahol a jelenlevő zsidók, többek közt a következőket skandálták: „Menjen haza, mit keres itt a zsidók ellen tüntető egyház feje.” Az ünnepség után egyedül hazatérő püspököt pedig három zsidó személy a püspöki lakás udvarán fizikailag is bántalmazta. Összegzés A második bécsi döntés után az egyházban is táptalajra talált és felülkerekedett az a nézet, hogy a trianoni összeomlás első felelőse a zsidóság. Párhuzamosan ezzel kikristályosodott az a felfogás is, hogy az unitarizmusnak „messianisztikus” küldetése van a nemzet életében, megerősödésében, talpraállásában. A zsidókérdés tehát szinte automatikusan került az egyház látszögébe és a kizárás álláspontjára helyezkedett. Úgy vélték ezzel elhárulnak azok az akadályok, melyek addig a nemzet egészséges fejlődését és gyarapodását gátolták. Természetesen voltak filoszemita nézeteket valló lelkészek is (maga a püspök is). A csúcsvezetés döntő hányada azonban a zsidóellenesség álláspontjára helyezkedett és erre a pályára helyezte az egyház életét is - a Transindex.ro portálról