NIETZSCHE-AFORIZMÁK IV.

(A MENSCHLICHES, ALLZUMENSCHLICHES-BŐL)

FORDÍTOTTA:
SCHÖPFLIN ALADÁR

A legrosszabb olvasók. 

Azok a legrosszabb olvasók,

akik úgy járnak el,

mint a zsákmányoló katonák:

egyetmást kivesznek,

aminek hasznát vehetik,

a többit bepiszkítják és összekavarják,

az egészet pedig megszólják.

*

A jó író ismertető jele. 

Két dolog megvan minden jó íróban:

jobb szeretik, ha megértik,

mintha bámulják őket

és nem a hegyes-eszű

és túlságosan éhes

olvasók számára írnak.

*

Csitt! 

A szerző fogja be a száját,

mikor a műve kinyitja a száját.

*

A rang jelvénye. 

Minden költő és író,

aki szerelmes a szuperlatívuszba,

többet akar, mint amennyit tud.

*

Hideg könyvek. 

A jó gondolkodó

olyan olvasókra számít,

akik utána érzik a boldogságot,

mely a jó gondolkodásban rejlik:

úgy hogy a könyv,

amely hidegnek és józannak tetszik,

helyes szemmel nézve

a szellemi vidámság

napfényétől van besugározva

és valódi lelki vigasztalásnak tünhetik fel.

*

A legélesebb kritika. 

Legélesebben

akkor kritizálunk valakit,

mikor odarajzoljuk az ideálját.

*

Előny

az ellenfelek számára. 

Szellemmel teljes könyv

ad egy kis szellemet ellenfeleinek is.

*

A kritikusok javára.

A rovarok nem gonoszságból csípnek,

hanem mert ők is élni akarnak:

épp így kritikusaink is;

a vérünket akarják,

nem a fájdalmunkat.

*

Győzni-

akarás. 

A művész,

aki mindenben,

amire vállalkozik,

erejénél többet mer,

hatalmas küszködésének látványával

végre is magával ragadja a tömeget:

mert a siker nem mindig a győzelemben van,

hanem a győzni akarásban is.

*

A múzsák,

mint hazugok.

»Értünk hozzá, hogy kell

sok hazugságot mondani«, -

így énekeltek egykor a múzsák,

mikor Hesiodos előtt megnyilatkoztak.

Nevezetes fölfedezésekre jutnánk,

ha egyszer a művészt, mint csalót fognók fel.

*

Utólagos

igazolás. 

Némely eszmék

mint tévedések

és fantazmák léptek a világba,

de igazságokká lettek,

mert az emberek utólag 

valódi szubsztrátumot csempésztek alájuk.

*

A pro

és contra szükséges. 

Aki nem éri fel ésszel, hogy

a nagy embernek nemcsak előnyére van,

hanem a közjó érdekében kell is, hogy legyenek,

akik küzdenek ellene, -

nyilván még nagy gyermek

vagy maga is nagy ember.

*

A lángelme

igazságtalansága. 

A lángelme

a legigazságtalanabb

a lángelmék iránt,

amennyiben kortársai:

először is azt hiszi,

nincs rájuk szüksége

s ezért fölöslegeseknek tartja őket,

- mert ő maga nélkülük is az, ami –

aztán befolyásuk keresztezi

az ő elektromos áramuk hatását:

azért még ártalmasnak is tartják.

*

A próféta

legrosszabb sorsa. 

Húsz évig dolgozott,

hogy kartársait

meggyőzze magamagáról, -

végre sikerül neki;

időközben azonban

ellenfeleinek is sikere lett:

ő maga nincs többé

meggyőződve magamagáról.

*

Érintkezés a szerzőkkel.

Ép olyan rossz modorú

az érintkezés egy szerzővel,

ha az orránál fogják meg,

vagy ha a szarvánál, -

minden írónak megvan a szarva.

*

Lövészek

és gondolkodók. 

Vannak furcsa lövészek,

akik elhibázzák ugyan a czélt,

de azzal a titkos büszkeséggel

lépnek le a lövő-állványról,

hogy a golyójuk nagyon messzire röpült

(mindenesetre a cél fölött),

vagy hogy a célt nem találták ugyan el,

de valami mást eltaláltak.

Gondolkodók is vannak éppen ilyenek.

*

Eredetiség. 

Az igazán eredeti elmét

nem az tünteti ki, hogy

valami újat legelőször látott meg,

hanem hogy a régit, rég ismertet,

mindenkitől látottat

és észre nem vettet újnak látja.

legelső feltaláló rendszerint

az az egész közönséges

és szellemtelen fantaszta:

a véletlen.

*

A filozofusok tévedése. 

A filozófus azt hiszi, hogy

filozófiájának értéke az egészben,

az építményben van:

az utókor ellenben

a kőben találja meg,

a mellyel épített

és a mellyel ettől fogva

még gyakran és jobbat lehet építeni:

tehát abban, hogy

az az épület szétrombolható

és még mindig van értéke mint építő-anyagnak.

*

Az élet. 

Az élet epigramma egy érzés halálán.

*

Az éles levegő. 

A legjobb

és legegészségesebb a tudományban,

mint a hegyekben, az éles levegő, amely bennük szállong. –

A szellemileg elpuhultak (mint a művészek)

emiatt a levegő miatt rettegnek a tudománytól és gyalázzák.

*

A kegyelet

elhomályosít. 

A nagy embernek

későbbi századokban

odaajándékozzák koruk minden

nagy tulajdonságát és erényét –

így homályosít el minden legjobbat folyton a kegyelet,

amely úgy néz rá, mint valami szent képre,

amelyre minden képzelhető fogadalmi ajándékot akasztanak, -

amíg végre ezek teljesen elfödik és betakarják,

úgy hogy végül inkább a dísz,

mint az ismeret tárgya lesz.

*

A fején állani. 

Ha az igazságot feje tetejére állítjuk,

rendszerint nem vesszük észre,

hogy a mi fejünk sem ott áll, ahol kellene.

*

Nyelvmegoldók. 

Némely embernek

és némely könyvnek értéke

csak abban a tulajdonságában van,

hogy mindenkit legrejtettebb,

legbensőbb gondolatainak

kimondására késztet:

nyelv-megoldók és feszítővasak

a legerősebben összeharapott fogakra.

Némely eseményeknek és gonosztetteknek is,

melyek látszólag csak átkára vannak az emberiségnek,

megvan ez az értéke és haszna.

*

A terméketlenség oka. 

Vannak nagyon tehetséges szellemek,

melyek csak azért terméketlenek,

mert temperamentumuk gyöngeségénél fogva

nincs elég türelmük, hogy terhességüket kivárják.

*

A görögök mint tolmácsok. 

Mikor a görögökről beszélünk,

akaratlanul egyuttal a tegnapról és máról is beszélünk:

közismert történetük sima tükör,

a mely mindig olyasvalamit tükröz vissza,

ami a tükörben nincs meg.

Felhasználjuk az alkalmat, hogy

mikor róluk beszélünk, másokról hallgathatunk, -

hogy maguktól súgjanak valamit

az eszmélkedő olvasónak a fülébe.

Így könnyítik meg a görögök a modern embernek

nem egy nehezen közölhető és veszélyes dolog közlését.

*

A mélyek. 

Mélyen gondolkodó emberek

másokkal való érintkezésben

komédiásokul tűnnek fel,

mert akkor hogy megértsék őket,

felületességet kell színlelniük.

*

A »nyáj-emberek« megvetői. 

Aki az embereket úgy tekinti,

mint valami nyájat

és fut előlük, ahogy tud,

azt bizonyosan utolérik

és megdöfik szarvukkal.

*

A jóság két forrása. 

Minden emberrel

egyforma jóakarattal bánni

és személyválogatás nélkül jónak lenni

ép úgy lehet mély embergyűlölet,

mint gyökeres emberszeretet kifolyása.

*

A barátok mint kísértetek. 

Ha nagyon megváltoztunk,

akkor barátaink,

akik nem változtak meg,

saját múltunk kísérteteivé válnak:

a hangjuk árnyékszerűen, borzongatva hangzik felénk –

mintha önmagunkat hallanók,

de fiatalabban, keményebben, éretlenebbül.

*

Előny

és hátrány

ugyanabban

a félreértésben. 

A finom elme

elnémuló zavarba jutását

a nemfinomak rendszerint

hallgatag fölényre magyarázzák

és félnek tőle:

holott, ha észrevették volna zavarát,

jóindulatot éreztek volna.

*

Mikor

a bölcs

bolondot játszik. 

Az emberszeretet

a bölcset néha arra viszi,

hogy felindultnak, haragosnak,

örvendezőnek mutassa magát,

mert nem akar környezetének

igazi lénye hidegségével

és megfontoltságával

fájdalmat okozni.

*

Kényszerült figyelem. 

Amint észrevesszük, hogy

valaki a velünk való társalgásban

kényszeríti magát a figyelemre,

biztos jelét láthatjuk annak, hogy

nem szeret már minket.

*

Egy keresztényi erény útja. 

Ellenségeinktől tanulni a legjobb út arra,

hogy szeressük őket:

mert ez hálára hangol irántuk.

*

Az ellenszenv oka. 

Némely írónak

vagy művésznek

ellenségei leszünk,

nem azért, mert végül rájövünk,

hogy rászedett bennünket,

hanem mert nem tartott

finomabb eszközöket szükségeseknek,

hogy megfogjon minket.

*

Váláskor. 

Nem abban, ahogy közelednek,

hanem abban, ahogy távolodnak egymástól,

látom két lélek rokonságát és összetartozandóságát.

*

Silentium. 

Nem szabad

barátainkról beszélni,

különben elszólja az ember a barátság érzetét.

*

Udvariatlanság. 

Udvariatlanság gyakran

az ügyetlen szerénység jele,

mely meglepetésében elveszti a fejét

és ezt gorombasággal szeretné leplezni.

*

A kegy előszobájában. 

Azok az emberek,

akiket sokáig váratunk

kegyeink előszobájában,

megerjednek és elsavanyodnak.

*

Óvás a megvetetteknek. 

Ha félreérthetetlenül

süllyedtünk az emberek szemében,

kapaszkodjunk

a velük való érintkezésben

a fogunkkal a szégyenkezésbe:

különben eláruljuk a többieknek,

hogy saját önbecsülésünkben is sülyedtünk.

A czinizmus

az érintkezésben annak a jele,

hogy az ember magamagában

úgy bánik magával, mint a kutyával.

*

A kellem ellensége. 

A türelmetlen és gőgös

nem szereti a kellemet

s egyenesen ellene irányzott

szemrehányásnak fogja fel;

mert a kellem

a szív türelme

mozgásban és taglejtésben.

*

Csak

dolgos

emberekkel

barátkozzunk. 

A tétlen ember

veszedelmes barátaira:

mert nem lévén elég dolga,

arról beszél, amit barátai

csinálnak vagy nem csinálnak,

végre beleelegyedik és terhükre válik:

azért okos ember ne barátkozzon csak dolgos emberekkel.

*

Mélység

és zavarosság. 

A közönség azt,

aki a zavarosban halászik,

könnyen összetéveszti azzal,

aki a mélyből merít.

*

Baráton

és ellenségen

tölti ki a hiúságát. 

Némely ember hiúságból

rosszul bánik még barátaival is,

olyan tanúk jelenlétében,

akik előtt fölényét akarja kimutatni:

mások túlozzák ellenségeik értékét,

hogy büszkén mutathassanak rá,

milyen ellenségekre érdemesek.

*

Az érzések elegyedéséhez. 

Asszonyok és önimádó művészek

olyasvalamit éreznek a tudomány ellen,

ami irigységből és szentimentalitásból van összetéve.

*

Mikor

a legnagyobb a veszély. 

Ritkán törjük ki a lábunkat,

amíg fáradságosan haladunk az életben fölfelé,

hanem mikor elkezdjük könnyen venni

és kényelmes utakat keresni.

*

A dacznak örül. 

A jó nevelő

tud arra esetet,

amikor büszke arra,

hogy növendéke

vele szemben

hű marad magához:

akkor t. i., amikor az ifjúnak

nem szabad megértenie a férfit,

vagy kárára értené meg.

*

A nők szelleme. 

Egy nő szellemi ereje

legjobban azzal nyilvánul,

hogy egy férfi iránti szeretetéből

feláldozza a saját szellemét,

és ennek daczára

az új természetétől idegen téren,

amelyre a férfi érzülete sodorja,

azonnal második szelleme nő.

*

A nevetés, mint áruló. 

Hogyan és mikor nevet egy nő,

az műveltségének ismertető jele:

de nevetésének csengésében

leleplezi magát a természete,

nagyon művelt nőknél talán éppen

természetüknek utolsó feloldatlan maradványa. –

Ezért az embervizsgáló azt fogja mondani,

- ha más okból is - amit Horatius: 

videte puellae.

*

A világ megjavítására. 

Ha az elégedetleneknek,

rosszmájúaknak és zúgolódóknak

fajuk tovább-plántálását lehetetlenné tennék,

az életet máris a boldogság kertjévé lehetne varázsolni. –

Ez a mondat a női nem számára való praktikus filozófiába tartozik.

*

A szerelem

kegyetlen ötlete. 

Minden nagy szerelem

magával hozza azt a kegyetlen gondolatot,

hogy a szerelem tárgyát megölje,

hogy egyszer s mindenkorra megóvja

a változandóság gonosz játékától:

mert a szerelem jobban borzad a változandóságtól,

mint a haláltól.

*

Részvétteljes nők. 

A nőknek részvéte,

amely fecsegő,

kiviszi a beteg ágyát

a nyílt piacra.

*

Korai érdem. 

Aki már fiatalon

valami érdemet szerez,

rendszerint elfelejti

az öregek és idősebbek iránti tiszteletet

és ezzel legnagyobb kárára

kizárja magát

az érettek, érlelők társaságából,

úgy hogy korai érdeme ellenére

másoknál tovább marad

zöld, tolakodó és kamasz.

*

Undor az igazságtól. 

Az asszonyok úgy vannak alkotva,

hogy minden igazság

(a férfira, szerelemre, gyermekre,

társaságra, életcélra vonatkozólag)

undorítja őket –

és hogy mindenkin

bosszút akarnak állni,

aki a szemüket megnyitja.

*

A nagy szerelem forrása. 

Honnan a férfinak

hirtelen szenvedélyei egy nő iránt,

a mélyek, a bensők?

Legkevésbé az érzékiségből;

de ha a férfi gyöngeséget,

támaszra szorulást

és egyúttal elbizakodottságot

lát egyszerre egy-ugyanazon lényben,

akkor olyasvalami megy benne végbe,

mintha a lelke túl akarna áradni:

ugyanabban a pillanatban

meg van hatva és meg van sértődve.

Ezen a ponton fakad a nagy szerelem forrása.

*

Az újság felhasználása. 

Az újon tanult vagy átélt dolgokat

a férfiak aztán ekének használják,

talán fegyvernek is;

asszonyok azonban azonnal

piperét csinálnak maguknak belőle.

*

A két nem,

mikor igaza van. 

Ha megengedjük egy nőnek, hogy igaza van,

akkor nem tudja önmagától megtagadni,

hogy a sarkát diadalmasan rá ne tegye a legyőzött nyakára, -

neki ki kell élveznie a győzelmet;

férfi férfival szemben hasonló esetben

rendszerint röstelli, hogy igaza van.

A férfi hozzá van szokva a győzelemhez,

a nő kivételt él meg vele.

*

Érthetetlen, kiállhatatlan. 

Az ifjú nem tudja megérteni,

hogy az idősebb már átélte

az ő elragadtatásait,

érzelmi hajnalpírjait,

eszme-fordulatait és lendületeit:

sérti őt már az a gondolat is, hogy

azok már egyszer megvoltak;

de egészen ellenséges indulatúvá lesz,

ha azt hallja, hogy

ezeket a virágokat le kell hullatnia,

illatukat nélkülöznie,

ha termékeny akar lenni.

*

Az állítás

biztosabb, mint a bizonyítás. 

Az állítás erősebben hat, mint az érv,

legalább az emberek többségénél,

mert az érv bizalmatlanságot kelt.

Népszónokok ezért pártjuk érveit

állításokkal igyekeznek biztosítani.

*

A pártember. 

Az igazi pártember

nem tanul már,

csak megtud és itél;

míg Solon,

aki sohasem volt pártember,

hanem a pártok mellett és fölött,

vagy ellenükre törekedett céljaira,

jellemző módon atyja lett

annak a szerény mondásnak,

melybe Athén egészsége

és kimeríthetetlensége volt belefoglalva:

»Megöregszem és mindig tovább tanulok«.

*

Mikor kell megállani. 

Mikor a tömegek

elkezdenek dühöngeni

és az értelem elhomályosul,

jó lesz annak,

aki nem teljesen

biztos lelke egészségében,

egy kapu alá állani

és megnézni,

milyen az idő.

*

Pártok erősítése. 

Aki valamely pártot

belsőleg meg akar erősíteni,

adjon neki alkalmat, hogy

szemmel láthatóan 

igazságtalanul bánjanak vele;

ezáltal a jó lelkiismeret

hatalmas tőkéje gyűlik meg benne,

ami talán eddig hiányzott.

*

Párt-írók. 

A dobverés,

mellyel fiatal írók

egy párt szolgálatában tetszelegnek maguknak,

a párthoz nem tartozó fülében lánczcsörgésnek hangzik

és inkább részvétet kelt, mint bámulatot.

*

Önmagunkkal

szemben állást foglalni. 

Pártfeleink

sohasem bocsátják meg nekünk,

ha önmagunk ellen foglalunk állást,

mert ez annyit jelent szemükben,

hogy nemcsak szeretetüket utasítjuk vissza,

hanem eszüket is közprédára bocsátjuk.

*

A parancsolás

és engedelmesség öröme. 

A parancsolás

épp úgy örömet szerez,

mint az engedelmesség;

az előbbi,

amíg nem vált szokássá,

az utóbbi, mikor már szokássá vált.

Öreg szolgák és új urak

kölcsönösen örvendeztetik egymást.

*

Mikor

szamárra van szükség, 

A tömeg mindaddig

nem fog hozsannát kiáltani,

amíg nem lovagolunk be

szamáron a városba.

*

Párt-erkölcs. 

Minden párt megkísérli

azt a jelentékeny dolgot,

amely rajta kívül jött létre,

jelentéktelennek feltüntetni,

de ha ez nem sikerül neki,

annál mérgesebben támad ellene,

mennél kitűnőbb a dolog.

*

Kiürülés. 

Abból,

aki odaadja magát az eseményeknek,

egyre kevesebb marad meg.

Ezért nagy politikusok

esetleg egész üres emberekké válnak,

holott egykor teltek és gazdagok voltak.

*

Nagy esemény után. 

A nép

vagy az ember,

akinek lelke

valamely nagy eseménykor

napvilágra került,

rendszerint szükségét érzi utána

valami gyermekességnek vagy durvaságnak,

nemcsak szégyenkezésből,

hanem azért is, hogy magához térjen.

*

A sajtó. 

Ha megfontoljuk,

mily titokzatosan

és leplezetlen lopóznak

még ma is a nagy események a színre,

hogy elfödik őket jelentéktelen események,

milyen kicsinyeknek látszanak közelről,

megtörténtük után

mily sokára

mutatják mély hatásukat

és remegtetik meg a talajt, -

micsoda fontosságot

tulajdoníthatunk akkor a sajtónak,

amilyen most,

mindennapi tüdő-pazarlásával,

hogy ordítson, elkábítson,

felizgasson, megijesszen, -

vajon több-e, mint az a permanens vaklárma, 

amely a fület és az érzékeket téves irányokba vezeti?

*

Kétféle

józanság. 

Hogy a szellem

kimerüléséből származó józanságot

össze ne tévesszük

a mérsékletből származó józansággal,

ügyelnünk kell arra, hogy

az előbbi rosszkedvű,

az utóbbi pedig derült kedvű.

*

Elvenni és adni. 

Ha valakitől a legkisebbet is elvettük,

akkor az vak marad aziránt, hogy

sokkal nagyobbat,

talán a legnagyobbat adtuk neki.

*

A jó talaj. 

Minden elutasítás és tagadás

a termékenység hiányára vall:

alapjában véve,

ha jó termőtalaj volnánk,

semmit sem volna szabad

hasznavétlenül elpusztulni hagynunk

és minden dologban, eseményben és emberben

hasznos trágyát, erőt vagy napfényt látnánk.

*

A

társalgás,

mint élvezet. 

Ha

valaki lemondó,

érzületben szándékosan

magányban marad,

ezáltal az emberekkel való társalgást

csemegévé teheti magának.

*

Annak,

akit dicsérnek. 

Amíg dicsérnek,

gondold csak mindig azt,

hogy még nem vagy a saját utadon,

hanem a másén.

*

A mestert szeretni. 

Máskép szereti a legény

és máskép a mester a mestert.

*

Idealista és hazug.

A legszebb adománynak,

a dolgok ideállá emelésének,

nem szabad megengednünk,

hogy zsarnokoskodjék rajtunk,

különben egy napon

megválik tőlünk az igazság

ezekkel a szavakkal:

»te tetőtől talpig hazug,

mi dolgom van nekem veled?«

*

Az

emberevők

országából.

A magányban

magamagát eszi meg

a magányban élő,

a sokaságban

megeszik a többiek.

Tessék hát választani.

*

Bogarak. 

Nem szól

egy szellem érettsége ellen az,

hogy van néhány bogara.

*

A

hűtlenség

a mester föltétele. 

Ezen már nem segít semmi:

minden mesternek

csak egy tanítványa lehet

és ez hűtlen lesz hozzá,

mert maga is arra van szánva,

hogy mesterré legyen.

*

Sohasem hasztalan. 

Az igazság hegységében

sohasem kapaszkodol hasztalanul:

vagy már ma magasabbra jutsz,

vagy gyakorlod erődet, hogy

holnap magasabbra juthass.

*

A lélek gyógyszere. 

Nyugodtan feküdni

és keveset gondolkodni

a legolcsóbb gyógyszere

a lélek minden betegségének,

és egy kis jóakarat mellett,

óráról-órára kellemesebb lesz a használata.

*

Elsötétíteni magát. 

El kell tudni magát sötétíteni,

hogy megszabaduljunk

a tolakodó bámulók szúnyograjától.

*

Sok bosszúság oka. 

Aki az életben

többre becsüli a szépet a hasznosnál,

végül mint a gyermek,

aki jobban szereti az édességet a kenyérnél,

el fogja rontani a gyomrát

és nagyon bosszúsan

fog belenézni a világba.

*

Lehetőleg

hívek nélkül élni. 

Hogy mily

keveset jelentenek

az embernek a hívei,

csak akkor vesszük észre,

mikor nem vagyunk többé hívei a híveinknek.

*

Elpártolás. 

Aki tőlünk elpártol,

talán nem minket bánt meg vele,

hanem a híveinket.

*

A koldusság közelléte. 

A leggazdagabb szellem is

elveszti néha annak a kamarának a kulcsát,

a melyben kincsei fel vannak halmozva

s akkor hasonló a legszegényebbhez,

akinek koldulnia kell, csakhogy meg tudjon élni.

*

Lánc-gondolkodók. 

Aki sokat gondolkodott,

annak minden gondolat,

melyet hall vagy olvas,

azonnal lánc alakjában tűnik fel.

*

Részvét. 

A részvét

aranyozott tokjában

néha az irigység tőre rejtőzik.

*

Mi

a lángész? 

Egy magas célt

és a hozzávaló eszközöket akarni.

*

A harcolók hiúsága. 

Akinek nincs reménye,

hogy győz a harcban

vagy nyilvánvalóan legyőzetett,

annál inkább azt akarja,

hogy harcolása módját megtanulják.

*

A filozófikus életet

félremagyarázzák. 

Abban a pillanatban,

amikor az ember elkezdi

komolyan venni a filozófiát,

az egész világ az ellenkezőt gondolja.

*

Utánzás. 

A rossz

az utánzástól tekintélyt nyer,

a jó veszt vele –

nevezetesen a művészetben.

*

Megbocsáthatatlan. 

Alkalmat adtál neki,

hogy jellemnagyságot mutasson

és ő nem használta fel.

Ezt sohasem fogja neked megbocsátani.

*

Énekes madarak. 

A nagy ember hívei

meg szokták magukat vakítani,

hogy jobban énekelhessék dicséretét.

*

Kicsinyek

vagyunk hozzá. 

A jó nincs kedvünkre,

ha kicsinyek vagyunk hozzá.

*

Ne vásárolj

nagyon drágán. 

Amit nagyon drágán vásároltál,

rendszerint még rosszul is használod fel,

mert szeretet nélkül és kelletlen emlékkel teszed, -

így hát kettős károd van belőle.

*

A bíró. 

Aki meglátta

valakinek ideálját,

annak kérlelhetetlen bírájává

és egyúttal rossz lelkiismeretévé válik.

*

Ima az emberekhez.

»És bocsásd meg az igényeimet« -

így kell az emberekhez imádkozni.

*

Kétszer

mondani. 

Jó egy dolgot

azonnal kétféleképen kifejezni

és jobb és bal lábat adni neki.

Az igazság meg tud ugyan állni egy lábon is,

de két lábon járni is tud és tovább jut.

*

Az

ember

szerénysége. 

Mily kevés gyönyör

elég a legtöbb embernek,

hogy az életet jónak találja –

milyen szerény az ember!

*

A modern Diogenes. 

Mielőtt az embert keressük,

meg kell találnunk a lámpást. –

Vajjon a czinikus lámpásának kell-e lennie?

*

Ügyesség

a szolgálatra. 

Minden

úgynevezett

praktikus embernek

megvan a szolgálatra való ügyessége:

éppen ez teszi praktikussá,

akár mások, akár a maga számára.

Robinsonnak Pénteken kívül

volt még egy jobb szolgája is:

Crusoe.

*

A

nyelv

veszedelme

a szellemi szabadságra. 

Minden szó egy előítélet.

*

Mi a konokság? 

Nem a legrövidebb út

a lehető legegyenesebb,

hanem az,

amelyen a legkedvezőbb

szelek dagasztják vitorláinkat:

így mondja a hajósok tudománya.

Amazt követni konokság;

a jellem szilárdsága

butasággal van benne bemocskolva.

*

A legelőkelőbb erény. 

A magasabb rendű emberiség

első korszakában

a vitézséget tekintik

a legelőkelőbb erénynek,

a másodikban az igazságosságot,

a harmadikban a mérsékletet,

a negyedikben a bölcsességet.

Melyik korszakban élünk?

Melyikben élsz te?

*

A legszükségesebb apostol. 

Tizenkét apostol között

egynek mindig keménynek kell lennie,

mint a kőszikla, hogy

rája lehessen építeni az egyházat.

*

Német

és francia irodalom. 

A legutóbbi száz év

német és francia irodalmának

legnagyobb szerencsétlensége,

hogy a németek túlkorán szaladtak el

a franciák iskolájából;

később pedig a franciák

túlkorán szaladtak bele a németekébe.

*

Αz

ellentétet

ízlelni tudni.

Hogy a múlt

valamely művét

úgy élvezhessük,

ahogy a kortársak élvezték,

nyelvünkön kell hogy legyen

az akkor uralkodott ízlés,

amelytől ez a mű elütött.

*

Borszesz-írók. 

Némely író

se nem szesz,

se nem bor,

hanem borszesz:

lángra tud lobbanni és akkor melegít.

*

Kelletlen olvasók. 

Hogy megkínozzák az írót

azok az esetlen, ügyetlen olvasók,

akik valahányszor beleütköznek valamibe,

el is esnek és mindig megfájdul bele valamijük!

*

A költő gondolatai. 

Az igazi költőnél a

z igazi gondolatok

mind fátyolozottan járnak,

mint az egyiptomi nők:

csak a gondolat mély szeme

tekint el szabadon a fátyol fölött.

A költők gondolatai általában véve

nem érnek annyit,

mint amennyire tartják őket:

az értékükben benne van a fátyol

és a saját kíváncsiságunk ára is.

*

Ritka ünnepek. 

Magvas tömörség,

nyugalom és érettség, -

ha ezeket a tulajdonságokat megtalálod egy íróban,

állj meg és tarts hosszú ünnepet a sivatag közepében:

sokáig nem lesz megint olyan jó dolgod.

*

Óvatosság az idézetben. 

A fiatal írók nem tudják,

hogy a jó kifejezés, a jó gondolat

csak a hozzá hasonlók között hangzik jól,

hogy egy kitűnő idézet egész lapokat,

sőt az egész könyvet semmivé teheti,

mert figyelmezteti az olvasót,

mintha ezt kiáltaná neki:

»Vigyázz,

én vagyok a drágakő,

körülöttem ólom van,

sápadt, silány ólom!«. 

Minden szó, minden gondolat

csak a saját társaságában akar élni:

ez a választékos stílus morálja.

*

A drámai érzék. 

A kiben nincs meg

a négy finomabb érzék,

mindent a legdurvábbal,

az ötödikkel igyekszik elérni:

ez a drámai érzék.

*

A szavak illata. 

Minden szónak

megvan a maga illata:

van harmóniája és diszharmóniája

az illatoknak, tehát a szavaknak is.

*

Fogadalom. 

Nem fogok

többé olyan írót olvasni,

a kin megismerni,

hogy könyvet akart írni:

hanem csak olyanokat,

akiknek gondolatai

akaratlanul lettek könyvvé.

*

A szomorú

és komoly írók. 

Aki azt teszi papírosra,

a mit szenved,

szomorú író lesz: 

komoly pedig akkor,

a mikor azt mondja el,

hogy mit szenvedett 

és miért pihen most meg

az örömben.

*

Egészséges ízlés. 

Hogy van az,

hogy az egészség

nem oly ragályos, mint a betegségek –

általában és különösen ízlés dolgában?

Avagy vannak-e epidémái az egészségnek?

*

Elszánás.

Nem olvasni

olyan könyvet,

amely egyszerre született

és kereszteltetett (tintával).

*

A gondolatot kijavítani. 

A stílust

kijavítani annyit tesz,

mint a gondolatot kijavítani

és semmi többet. –

Aki nem látja ezt be azonnal,

azt soha nem is lehet róla meggyőzni.

*

Klasszikus könyvek. 

Minden klasszikus

könyvnek leggyöngébb oldala az,

hogy nagyon is szerzőjének anyanyelvén van írva.

*

Rossz könyvek. 

A könyv maga követelje

a tollat, tintát, íróasztalt:

rendszerint azonban

toll, tinta és íróasztal kívánja a könyvet.

Azért megyünk manapság olyan kevésre a könyvekkel.

*

Merész hasonlatok. 

Ha a merész hasonlatok

nem a szerző szeszélyének kívánságai,

akkor fantáziája fáradt voltának bizonyságai.

De mindenesetre rossz ízlés bizonyságai.

*

Az író bősége. 

Az utolsó dolog,

amit az író elér, a bőség;

aki magával hozza,

sohasem lesz belőle jó író.

A legnemesebb versenylovak soványak,

amíg ki nem szabad pihenniök diadalaikat.

*

Lihegő hősök. 

Azok a költők és művészek,

akik az érzés szűkmellűségében szenvednek,

lihegtetik hőseiket legtöbbet:

nem értenek a könnyed lélegzéshez.

*

Elővigyázat. 

Aki híjával van az alapos tudásnak,

az Németországban óvakodjék az írástól.

Mert akkor a jó német

nem azt mondja rá: »tudatlan ember«,

hanem azt, hogy: »kétes jellemű ember«. –

Az az elhirtelenkedett következtetés

különben becsületére válik a németeknek.

*

Festett csontvázak. 

Festett csontvázak:

ezek azok az írók,

akik azt, a mijük hús dolgában hiányzik,

mesterséges színekkel igyekeznek helyettesíteni.

*

Ami

magasabbrendű

a nagyszerű stílusnál. 

Hamarabb megtanul az ember

nagyszerűen írni,

mint könnyedén és egyszerűen írni.

Ennek okai a morálban gyökereznek.

*

A drámai énekesek. 

»Mért énekel ez a koldus?« -

Valószínűleg nem tud jajgatni.

Akkor jól teszi;

de a mi drámai énekeseink,

akik jajgatnak,

mert nem tudnak énekelni. –

vajjon szintén jól teszik-e?

*

A mai zene. 

Ez a mai zene,

erős tüdejével és gyönge idegeivel,

legelőször mindig magamagától ijed meg.

*

A zene barátai. 

Úgy szeretjük a zenét,

mint a holdvilágot.

Hiszen egyik sem akarja

a Napot kiszorítani,

csak az éjszakáinkat akarja mindegyik

tőle telhetőleg megvilágítani.

De úgy-e bár tréfálni

és nevetni lehet azért rajtuk?

Legalább egy kissé?

Csak éppen hébe-hóba?

Az emberről a holdban!

Az asszonyról a zenében!

*

Nevetés

és mosolygás. 

Mennél örömteljesebb

és biztosabb lesz a szellem,

annál inkább elfelejti az ember

a hangos nevetést;

ehelyett minduntalan

szellemes mosoly kél az ajkon,

a lét számtalan

rejtett szellemességén

való csodálat jele.

*

Α középszerűség mint maszk. 

A középszerűség

az a legszerencsésebb maszk,

melyet a fölényes szellem viselhet,

mert a nagy tömegnek,

vagyis a középszerűeknek

nem juttatja eszébe maszk voltát;

és mégis az ő kedvükért veszi fel,

hogy ne ingerelje őket,

sőt nem ritkán részvétből és jóságból.

*

A türelmesek. 

A pínia

mintha hallgatózna,

a fenyő mintha várna

és mind a kettő türelmetlenség nélkül:

nem is gondolnak az alattuk levő kicsiny emberre,

akit megesz a saját türelmetlensége és kiváncsisága.

*

A legjobb tréfa. 

Legjobban szeretem azt a tréfát,

amely egy nehéz, jelentékeny gondolat helyén áll,

egyszerre ujjmutatásul és szemhunyoritásul.

*

A háború

mint gyógymód. 

Bágyadttá

és silánnyá váló népeknek

ajánlható a háború gyógymódul,

föltéve, hogy mindenáron tovább akarnak élni;

mert a népek sorvadásának is megvan a brutális kúrája.

Az örökös élni-akarás

és meghalni nem tudás azonban

maga is az érzés elaggottságának jele:

mennél teljesebben és derekasabban él az ember,

annál inkább kész életét egyetlen jó érzésért odaadni.

Annak a népnek, amely így él és érez,

nincs szüksége háborúra.

*

A tobzódás filozófusa. 

Egy kertecske,

fügék, apró sajtdarabok

és hozzá három vagy négy jó barát –

ez volt Epikur tobzódása.