„Csáth Géza fölvonult a színpadra és ott is fog maradni.”
Éppen száz éve jósolta ezt Ignotus a Nyugat hasábjain, A Janika és a Hamvazószerda bemutatása alkalmából, de jövendölése csak részben, hosszú hiátusokkal vált be. Mert a 24 éves orvostanhallgató feltűnést keltő Magyar színházi bemutatkozását nem követte a szerző tehetségéhez méltó folytatás. És főként nem szólhatunk Csáth folyamatos színpadi jelenlétéről.
Rövid, hányatott élet, világháború és legfőképpen a leküzdhetetlen ellenfél, a morfium… Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Kosztolányi Dezső unokaöccsének színpadi életművére több mint fél évszázadig a feledés fátyla boruljon. Novelláira is késve, de mégis valamivel hamarabb figyelt fel az utókor. Fodor Tamás múlhatatlan érdeme, hogy 1986-ban Szolnokon újra felfedezte és bemutatta a színháztörténeti süllyesztőbe száműzött tragikomédiát. De megkockáztatom, hogy még a mellőzésnél, a kánonból való kirekesztésnél is leleplezőbb méltánytalanságnak tekinthető a mű címének – közönyből vagy tájékozatlanságból eredő – látványos elbitorlása.
Az idei, pinceszínházi felújítás alkotói nem ötletszerűen, önkényes fontoskodással változtatták meg a mű eredeti címét A Pertics Janikára, hanem mert okkal-joggal tartottak tőle, hogy a leendő nézők többsége az eredeti A Janika hallatán inkább Stella Adorján és Békeffy István naiv bulvárkomédiájára asszociál, mint a társadalmi ellentmondások és visszásságok körül kutakodó félklasszikusra. Egyszer volt, hol nem volt egy fiatal színésznő, aki kisfiú jelmezben, illetve szerepben visszahódítja magának Amerikában élő férjét, és Janikaként érdemli ki a happy endet… A művelet nemcsak Turay Idának sikerült a mű filmváltozatában, de Udvaros Dorottyának is a Játékszínben. Csáth Géza színpadán ezzel szemben a címszereplő kisfiú nem aktív hőse, részese és mozgatója a cselekménynek, hanem pusztán a színfalak mögött megidézett dramaturgiai fikció. Az ő halála robbantja ki azt az inkább szokványos, mint izgalmas háromszögtörténetet, amitől elrugaszkodva a világot orvosként (is) érzékelő szerző egyetlen család tüzetes vizsgálata alapján megalkotja a korabeli polgári családok sokaságára érvényes diagnózisát, ami azután részét alkotja a korszak keserű és leleplező társadalmi látleletének.
Györgyi Anna és Görög László (theater.hu – fotó: Ilovszky Béla)
Mai szemmel olvasva a drámát, látva a Kőváry Katalin rendezte pinceszínházi előadást, sokszorosan igazat adunk Kosztolányi Dezsőnek, aki A Hétben közölt kritikájában elárulja, hogy A Janika témája őt nem tudta megfogni, de ahogy Csáth megírta, az nagyon.
Az alaphelyzet, amelyben a jelentéktelen külsejű, kiskeresetű, szellemileg és feltehetően szexuálisan is igénytelen kishivatalnok változatlanul mutatós, negyvenéves felesége unalmában évek óta titkos viszonyt folytat a nála fiatalabb, jóképű és gáláns szobaúrral, nem igazán meglepő, és nem is mellbevágóan eredeti. Érdekessé ez a több esztendeje folytatott, feltehetően már megfáradt kapcsolat akkor válik, amikor kiderül – amit a család környezetében már többen sejtettek –, hogy a háromgyerekes Pertics család legfiatalabb, hirtelen jött betegségben meghalt kisfiának, Janikának nem a törvényes férj, hanem az általa is szeretve tisztelt „házibarát”, a jól kereső szobaúr az apja. De még akkor sem a váratlanul napvilágra került nyílt titok hozza a nézőt izgalomba, hanem a szerepéből kizökkentett, ám fájdalmát őszintén átélő, vér szerinti apából kirobbanó – számára is sérelmes – igazság háttere, a felszarvazott férj kirívóan következetlen magatartása, a drámai leleplezés drámai módon exponált, de jellemzően drámaiatlan következménye. A cselekmény egyelőre még csak sejthető, várható folytatása Csáth művének témája, felfedezése. A férjnek a darab második felvonását alkotó, szokatlanul hosszú monológja egyszerre ismerteti és szuggerálja is a megkerülhetetlen felismerést, hogy nem Janika, hanem a hősiesség minden attribútumától megfosztott, megalkuvó antihős, Pertics Jenő a dráma központi figurája.
Kosztolányi a század elején „züllöttnek és erkölcstelennek” bélyegzi „a sok naturalizmussal ábrázolt” családot, mára az új feltételek és átalakult konvenciók következtében mintha megbocsátóbbak és szigorúbbak is lennénk: több megértéssel és részvéttel figyeljük és fogadjuk az előzményeket, miközben tárgyilagosabban ítélkezünk a sértettségében szakításra, válásra készülő, majd érdekből, kényelemből megalkuvó férj kisszerűsége felett.
A Fodor Tamás rendezte szolnoki előadás – főként Kézdy Györgynek a kisszerűséget mikroszkopikus hitelességgel és százszorosan felnagyító jelképiséggel ábrázoló alakításának hála – egyszerre volt kíméletlen és megrendítő. Aktualizálás nélkül vált jelen idejűvé. És mintha általa az agyon unt háromszöghistória is plasztikussá, ha úgy tetszik, háromdimenzióssá alakult volna.
Kőváry Katalinnak, aki a szobából a pincébe költöztette Perticséket, nem adatott meg a felfedezés, a drámatörténeti rehabilitáció ritka lehetősége és múlhatatlan érdeme, és nem kínálkozott különleges, a történet valóságos helyszínére hajazó tér, a szobaszínházban kialakított polgári lakás sem. És valljuk be, nem állt rendelkezésére egy olyan formátumú jellemszínész sem, mint Kézdy, akinek nem kellett az alakba bújva megszólalnia, csak hagyni, hogy „egy Pertics működjön benne”. Aki – Fodor szerint – „nincs beledermedve saját színészsége szobrába, viszont képes orvosi pontossággal felrakni az izmokat, idegeket Pertics tragikomikus, esendő és egyben ijesztően komikus csontvázára. Akinek nem kell pofákat vágni ahhoz, hogy arcára kiüljön egy végtelenül megnyomorított hivatalnok lelkivilága, aki az örök vesztes, a megalkuvó, azért a szánalmunkat és megbocsátásunkat mégis kivívó antihős fiziológiáját újraéli.”
De Kőváry Katalin azt is tudta, hogy a szerep és a színész eme ritka és emlékezetes találkozása óta újabb negyedszázad telt el, és a pesti Pinceszínház jórészt fiatal közönsége számára érdemes újra megidézni Csáth darabját és szellemét. A teátrum állandó rendezőjeként megvolt a bátorsága ahhoz, hogy megőrizve és újraszerkesztve Csáth százéves lélektani látleletét, igazolja Ignotus jövendölését: A Janika – vagy ha úgy tetszik A Pertics Janika – nem kuriózum, nem is csak szegényes drámai hagyományunk sokadik láncszeme, hanem ma is érvényes és értékes, előadásra érdemes, játszható darab. Játszható lenne az eredeti, tizenkét szereplős változat is, de kétségtelen, hogy az előadás felújítását – szervezési, sőt anyagi szempontból is – megkönnyíti a négy színészre komponált új kamaraváltozat. De nem csak efféle „gyakorlati” szempontokról van szó. Arra is emlékszünk, hogy annak idején a joggal dicsért szolnoki előadás hibájául rótták fel az első felvonást lassító, már-már szétfeszítő nyüzsgést. A Pincében nem jelennek meg a különböző, de lényegében azonos funkciót betöltő orvosdoktorok, Perticséknek a pletykás személyzet képviseletében ágáló szakácsnője pedig – Zsurzs Kati inkább kedélyes, mint kedves, ugyanakkor bővérű alakításában – egy személyben a cselekmény komikus, ironikus narrátora is.
A megcsalt férjet alakító Görög László megjelenésében, habitusában sem igen emlékeztet Kézdyre. Józan belátással veti el az első felindulásában eltökélt leszámolás, a válás ötletét. Tudomásul veszi, hogy vesztett, de ennek ellenére – anyagilag is – jobban jár, ha minden marad a régiben. Csakhogy az igazság az, hogy a leleplezés után a tudatosan vállalt kompromisszum – a családi háromszög fenntartása – már nem kényszer, hanem erkölcsileg kompromittáló alku. Ami már a jó étvággyal és látható élvezettel elfogyasztott vacsorával, a mohón felhajtott italok élvezetével kezdődik, a részeg önvallomással folytatódik. (A vacsora szertartáshangulata és koreográfiája Kőváry rendezői telitalálata.) Ez után Pertics érzelmi és anyagi kiszolgáltatottsága is más megvilágításba kerül, más megítélést érdemel, amikor már nem tudatlanságból, informálatlanságból, hanem anyagi érdekből és kényelemszeretetből vállalja a megalázott harmadik szerepét. Görög László veresége, vesztesége akkor igazán hiteles, amikor még tart felháborodásának ereje: amikor a nála jobb módú szobaúrtól kapott ajándékok összegyűjtésekor a leszámolásra készülő vesztes elszántságát és pillanatokra fellobbanó diadalát érzékelteti. A kishivatalnok Csáth szövegében nagy nyomatékkal jelzett szervilizmusa – például amikor vetélytársát kéri a saját hivatali főnökénél való közbenjárásra – Görög Lászlónál némileg elsikkad. Pedig megalkuvásának ez az összetevője ma is jellemző. Nem eldönthető, a színészen vagy a rendezői szándékon múlik, hogy Jenő lerészegedésének fizikai folyamata játékában túlságosan nagy hangsúlyt kap. Mintha józanon lényegesen különb lenne…
Györgyi Anna a feleség szerepében nem züllött és nem erkölcstelen, mint ahogy Kosztolányi sejteti. És nem csak azért ítéljük meg ma másként, mint a múlt század elején, mert változtak a szokások és az erkölcsök, változott a házasság maga. Hanem mert Aranka folyamatos „ballépése” feltételezhetően magányból és szeretetvágyból fakadt. Szeretőjétől ő is, kisfia is sokkal több jót kapott, mint Perticstől. Voltaképpen áldozat ő is, a körülmények és a hozzá legközelebb álló férfiak áldozata. Megértésünkre számító, szánandó teremtés, aki a hajdani szerelemnek már az emlékét is feledve, kiábrándult passzivitással, tehetetlenül tűri a körülötte zajló háborúságot. Két óra leforgása alatt három ruhát visel (jelmez: Ignjatovic Kristina). Az első fehér, nagyvirágos pongyolában lustán unatkozó házidémon. A szeretője érkezése tiszteletére felöltött bordó bársony ruhában még mindig szeretni és hódítani kész hús-vér asszony. A fia halála után viselt feketében a veszteségét méltósággal viselő, de szerepébe némileg bele is merevedett gyászoló anya. A remekül eltalált jelmezek azonban csak a külső változást, a módosuló szerepet jelzik, az igazi átalakulást Györgyi Anna belülről hitelesíti. Jelenlétének, sőt távollétének is súlya van, beszédes hallgatása megindító.
A szerető jóval hálátlanabb szerepében Szirtes Balázs még a kézenfekvő megoldások közül sem mer egyet sem felvállalni. Hallgathatná Pertics kesergő monológját megvető fölényérzettel, a sokéves barátságból következő megértéssel, vagy akár a nyertes cinizmusával is, csak nem azzal az érzelem- és gondolatmentes fapofával, ami a figurán kívül magát a konfliktust is elszürkíti. De nem talál a felsoroltaknál érdekesebb, eredetibb reakciót sem: ebbe az érzelemnyilvánításra képtelen Boér Kálmánba csak az anyagi és érzelmi nyomorúság mélypontján érdemes beleszeretni.
Jóval a premier után, kis híján telt házas előadáson láttam a kisszerűség és kiszolgáltatottság tegnap játszódó, ma is érvényes, itt-ott komikumba hajló tragédiáját. Joggal feltételezhető, hogy a nézőtéren ülők túlnyomó többségének újdonság volt Csáth kritikus korképe, drámában megjelenített látlelete, és magával ragadó új élmény a Kőváry Katalin rendezte előadás. Amiről elmondható, hogy nem hibátlan, hogy a rendező a reális szereposztás által sem nőhetett saját lehetőségei fölé, csak az nem, amit egy neten közölt kritikában olvastam, hogy az előadás „sistergés nélkül” zajlott volna. Vagy legalábbis, ki kell egészítenünk ezt az elmarasztalónak szánt metaforát azzal, hogy a lélegzetet és a levegőt is megállító, feszült csend felér a színpadi sistergéssel.
FÖLDES ANNA
