Fekete István

BALLAGÓ IDŐ

ÉLETRAJZI REGÉNY

© Fekete István jogutódai, 1970, 2010
© Móra Könyvkiadó, 2000, 2010

1950 ÓTA CSALÁDTAG
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja

Puha lám­pa­fény, fenyő­il­lat, a kará­csony­fán fehér és ezüst sza­lon­cuk­rok; szi­var­füst… és beteg vagyok. Beteg­sé­gem nem lehet túl­zot­tan halá­los, mert ha a „nagyok” kimen­nek a szo­bá­ból, fel­ál­lok a kis rácsos ágy­ban, és a kará­csony­fá­ban gyö­nyör­kö­döm.

Pista bácsi – aki apám­nak test­vére – az előbb bejött, két kilőtt pat­ront hozott nekem, és meg­mu­tatta a lőtt nyu­lat. Aztán fel s alá sétált a szo­bá­ban, s azt mondta:

– Te is vadász leszel!

Ennek örü­lök, bár fáj a hasam, mert ola­jos káposz­tát ettem sír­ásó bácsi­ék­nál, akik a temető mel­lett lak­nak, de a „ren­des” nevü­ket nem tudom. Az ola­jos káposzta nagyon ízlett, és nem értem, miért lesz rosszul az ember, azaz a gye­rek vala­mi­től, ami annyira ízlik.

Nagy­mama Mar­gi­tot szidja, akit Kréd­li­nek is hív­nak, mert Krédli tes­tes sváb lány, és ha egye­dül vagyunk, több­nyire néme­tül beszél. Egy kicsit cso­dál­ko­zom néha, mert mintha érte­ném. Ilyen­kor azt mon­dom: ja – mire Mar­git össze­csó­kol, és azt sze­re­tem.

Most hat­van-ennyi­hány év messze­sé­gé­ből nem emlék­szem évekre, és nem tudom, hány éves lehe­tek, de Mar­git néha kar­jára vesz, s akkor is a kar­ján tar­tott, ami­kor az ola­jos káposz­tát a számba adta.

Mar­git – úgy érzem – sze­ret engem, ezért néha nagy, kemény mel­lére haj­tom fejem, mert Mar­git ilyen­kor újra meg­csó­kol, és úgy magá­hoz szo­rít, hogy szinte fáj, de nem szó­lok, mert ebben a puha öle­lés­ben vala­mi­féle mámo­ros sze­re­tet van.

Sok­szor elha­tá­roz­tam már meg­kér­dezni egy dok­tort, milyen messze, hány éves korig emlé­kez­het vissza az ember, de tekintve, hogy néha ölben is tar­tot­tak… nem, nem mon­dok szá­mot, mert amit leírok, az éle­te­met, még a két­ke­dés és a talál­ga­tás árnyé­ká­val sem aka­rom elho­má­lyo­sí­tani, azaz nem sze­ret­nék – akár téve­dés­ből is – hazudni, hiszen abban a kor­ban nincs is hazug­ság, és talán még csak homá­lyos mesék van­nak, ame­lyek az ébredő érte­lem hité­ben két­ség­te­le­nül iga­zak.

Kava­rog tehát a gyom­rom, de én a két kilőtt pat­ront sza­gol­ga­tom, ame­lyek­nek fur­csa, kalan­dos, de nagyon jó „kilőtt pat­ron”-szaga van, ami hatá­ro­zot­tan csök­kenti gyom­rom hány­ko­ló­dá­sát. Őszin­tén szólva: nem is tudom, hol kez­dő­dik a gyo­mor, és hol kez­dő­dik a has, mert a fájás le-fel mász­kál ben­nem, mint „Orbán lölke”… Saj­nos, ma már nem kér­dez­he­tem meg sen­ki­től, hogy Orbán lelke hol és miért járt-kelt ért­he­tet­le­nül és marad­ha­tat­la­nul, de a cél­ta­la­nul vagy – mond­juk – a fog­fá­jás­tól össze­vissza tén­fergő emberre mond­ták, hogy „egész éjjel mász­kált ez a Jan­csi, mint Orbán lölke”.

De most jut eszembe, hogy a káposz­tán nem a szo­ká­sos nap­ra­for­gó­olaj volt, hanem tök­mag­olaj, és én nem is attól let­tem rosszul, hanem a káposz­tá­tól, hiszen a kel­le­mes, kissé dió­ízű tök­mag­ola­jat min­dig sze­ret­tem.

És a tör­té­neti hűség ked­vé­ért meg­em­lí­tem azt is, hogy az akkori Göl­lé­ben a nap­ra­for­gót nem is ismerte senki, mert ennek neve „virág­szár” volt, s a magja, mely­ből ola­jat ütöt­tek, „virág­mag”. És a virág­szár­ból – azon­kí­vül, hogy tüze­lő­nek is jó volt – nagyon ren­des kerí­té­sek készül­tek; első­sor­ban a házak elé ülte­tett virá­gok körül, a kis abla­kok alatt.

Erre hatá­ro­zot­tan emlék­szem, mert egy­szer – jóval későb­ben – neki­re­pül­tem egy ilyen kerí­tés­nek, amely per­sze besza­kadt, és a szét­tört kerí­tés csonk­jai tető­től tal­pig, jó mélyen végig­vo­na­laz­tak.

Ma sem tudom, mitől vadult meg az a tehén. Talán nem akart biká­hoz menni, talán darázs bújt a fülébe, vagy csak úgy rájött a bolondja, de egy­szer csak fel­csapta a far­kát, és vág­tatni kez­dett, mire Böske néni, aki haj­totta, elvi­sí­totta magát, mond­ván, hogy:

– Fog­ják meg!… Fog­ják meg!…

Talán hét-nyolc éves lehet­tem ekkor, és tekintve, hogy az utcán más nem volt, csak én, úgy érez­tem, ezt a fel­szó­lí­tást vissza­uta­sí­tani nem lehet. Elkap­tam tehát a meg­va­dult jószág far­kát, hogy majd meg­ál­lí­tom, de abban a pil­la­nat­ban rádöb­ben­tem, hogy egy moz­donyt a csor­nai állo­má­son könnyeb­ben meg­ál­lít­hat­tam volna, mint ezt a sze­líd­nek mon­dott szar­vas­mar­hát.

Egyet­len vágyam maradt tehát: a tehén­től meg­sza­ba­dulni, azaz a far­kát elen­gedni. Azóta tudom, hogy ha vala­mit nagyon kíván az ember, a kíván­sá­got előbb ala­po­san meg kell gon­dol­nia, mert a tehén abban a pil­la­nat­ban kissé oldalt for­dult, a farka a mar­kom­ból kicsú­szott, én pedig – mint a hul­ló­csil­lag – neki­re­pül­tem Dere­sék „virág­szár” kerí­té­sé­nek, sőt azt áttörve, félig mez­te­le­nül az ablak alatt nyúl­tam el, mint a béka.

(Itt áll­junk meg egy szóra, hadd néz­zek szembe a kri­ti­kus olva­só­val, aki talán a „félig mez­te­len” meg­ál­la­pí­tást írói túl­zás­nak tart­hatná… és álla­pod­junk meg abban, hogy ebben a könyv­ben sem túl­zás, sem nagyot­mon­dás nem fog elő­for­dulni. Gyó­nás ez a könyv, emlé­keim fel­tisz­tult sze­re­tete, és sze­re­tete szü­lő­föl­dem­nek, min­den embe­ré­nek, akik emlé­ke­im­ben, amíg én élek, vagy még azon túl is – írá­sa­im­ban –, „örökké” élnek.)

Tehát igenis, félig mez­te­le­nül, bár akkor még nem tud­tam, hogy „nem a ruha teszi az embert”. Egy­szó­val ruhá­za­tom nem­csak azon a napon, de egész nyá­ron egy rövid ujjú tri­kó­ból, egy madzag­ból és egy több­szö­rö­sen meg­fe­ne­kelt nad­rág­ból állott.

– Hát nad­rág­tartó? – kér­dez­hetné a ked­ves Olvasó. – Abban az idő­ben nem volt nad­rág­tartó?

De „volt”, ked­ves Olvasó, több­nyire isme­ret­len helyen, mert ezek a régi-régi „hózent­rá­ge­rok” csak napo­kig bír­ták ki a szol­gá­lat fára­dal­mait, mert a tar­tó­gom­bok egy-két napon belül lesza­kad­tak és eltűn­tek.

– Lehe­tet­len – mondta nagy­anyám, aki­vel egy fél­re­eső kis szo­bá­ban bol­dog szö­vet­ség­ben éltünk. – Lehe­tet­len! Reg­gel varr­tam fel két gom­bot olyan nyüst­tel, hogy egy bor­jút is rá lehe­tett volna akasz­tani. Megint elgom­boz­tad?

– Igen… – val­lot­tam be kicsit későb­ben – mert Berta Jan­csi csalt…

– Mért nem Péter­rel ját­szol? Péter okos és jó fiú.

– Nem lehe­tett, nagy­mama, mert Péter­nek csak egy gombja volt, és azt is nekem adta köl­csön. Azzal is tar­to­zom még – tet­tem hozzá bána­to­san.

Áll­junk meg azon­ban egy pil­la­natra, hiszen az ese­mé­nyek­kel még csak ott tar­tunk, hogy neki­es­tem Dere­sék „virág­szár” kerí­té­sé­nek, s azt áttörve, elnyúl­tam a kis ablak alatt. Az ütő­dés nem fájt, de a szét­tört „virág­szár” kerí­tés végig­vo­na­la­zott a sar­kam­tól a fejem búb­jáig, és ami­kor fel­áll­tam, a nad­rá­gom elin­dult lefelé, mert a nagy feszí­tés­től a gom­bok is szét­ug­rál­tak.

– Szent­sé­ges atyám! – csapta össze kezét Deres néni, aki kijött a nagy zuha­násra. – Gyere, majd meg­mos­dat­lak.

Mos­da­tás után még egy kis fake­re­tes tük­röt is hozott a kony­hába, hogy néz­zem meg magam. Bár ez csak rész­le­tek­ben volt lehet­sé­ges, mert a tükör kicsi volt. Így is ele­get lát­tam… Aztán kézbe vet­tem a nad­rág­tar­tót…

– Adok majd gatya­ma­dza­got – követte Deres néni tekin­te­tem –, aztán eredj haza. A mes­ter úr nem­rég ment erre kocsin az ispán­nal…

Egy­szerre kide­rült az ég, és nem is fájt már sem­mim. Apám nincs ott­hon, s a töb­bit majd eliga­zítja nagy­anyám!

Most veszem csak észre, hogy ez a „virág­szár” milyen messze elő­re­csa­lo­ga­tott emlé­ke­im­ben, hiszen ez a tehé­neset már hét-nyolc éves korom­ban tör­tént, éle­tem folyá­sá­ban pedig leg­fel­jebb két-három éves korom­nál tar­tok. Hiszen még alig múlt el kará­csony, Pista bácsi teg­nap uta­zott el, és már újra nagy­ma­má­nál alszom, mert már nem vagyok beteg.

Sze­re­tek nagy­anyám­mal aludni, mert cso­dá­la­tos mesé­ket tud, ame­lye­ket mind igaz­nak érzek, bár soha­sem jutunk a végére, mert köz­ben elal­szom. Édes­anyá­mék­kal pedig nem sze­re­tek aludni, mert apám leg­fel­jebb egy-két mesét enge­dé­lyez.

– Hagyd anyád aludni, kisfiam. Egész nap dol­go­zott, és most már fáradt…

Ilyen­kor mér­ges vagyok, és elha­tá­ro­zom, hogy csak azért sem alszom… és igenis betyár leszek – és két perc múlva már alszom. Reg­gel pedig már nem emlék­szem sem­mire.

De a követ­kező est valami hasonló gon­do­lata, ese­mé­nye, tár­gya, hangja olyan tisz­tán emlé­ke­ze­tembe hozza a teg­na­pot, a hang, a kép, a tör­té­net hason­ló­sága, hogy szinte össze­ke­ve­re­dik a jelen­nel, anél­kül azon­ban, hogy az idő, kör­nye­zet, a jelen való­sá­gát zavarná.

Emlé­ke­im­nek ezek a cso­dá­la­tos tulaj­don­sá­gai ma is meg­van­nak (alig hat­van-ennyi­hány év múlt el azóta), és ahogy vissza­em­lé­ke­zé­seim írom, az emlé­kek, a kör­nye­zet, a táj, az embe­rek, álla­tok, bará­tok, nevek, idő­já­rás, meleg és hideg, puha, meleg por mezít­lá­bam alatt, a kemény, hideg jég a csiz­mám alatt, var­jú­ká­ro­gás, kutya­uga­tás, sze­kér­zör­gés vagy szán­kó­csen­gők gyön­gyöző csi­lin­ge­lése az utak felett – mind-mind újra meg­szó­lal­nak, és tol­lam alatt pon­to­san akkor jelent­kez­nek, ami­kor „jele­né­sük” másod­perce elér­ke­zett.

Abban az idő­ben per­sze még nem gon­dol­tam arra, hogy bizo­nyos dol­gok szinte múl­ha­tat­la­nul vésőd­nek emlé­ke­ze­tembe, míg máso­kat – talán a hasz­na­ve­he­tet­le­ne­ket – nyom­ta­la­nul elhordja a múló idő.

Ahogy mind­eze­ket leírom, és gon­do­la­taim lágy csa­pon­gá­sát figye­lem, immár Mar­git jele­nik meg előt­tem, amint átme­gyünk az utcán. Majd­nem sötét van már, de a tél elmúlt. A falu utcá­já­nak homá­lyos völ­gyé­ben nem látok embert.

Távo­labb egy kutya ugat, és a leve­gő­ben puha, kissé keser­nyés füstje száll a nyers akác­fá­nak.

Úgy érzem, hogy Mar­git mon­dani akar vala­mit, de nem szól, csak meg­si­mo­gatja hátam, mintha tétova gon­do­la­ta­imra vála­szolna, és érzem, vilá­go­san érzem, hogy erről az esté­ről beszélni nem sza­bad. De ezt a gon­do­la­tot kimon­dani, této­vázva bár, de nem aka­rom. Talán nem is merem? Nem mintha fél­nék Mar­git­tól. Nem félek, de sze­re­tem Mar­gi­tot, egész­sé­ges szap­pan- és test­sza­gát, ringó, nagy, kemény mel­leit, és most már sok­szor arra gon­do­lok, hogy valami kimond­ha­tat­lan ősi testi ösz­tö­nös vágy len­gette ben­nem fej­let­len szár­nyait. Ilyen­kor az egész­sé­ges, szép sváb lányt talán az anya­ság ősi vágya haj­totta, hogy még szo­ro­sab­ban magá­hoz ölel­jen.

Pap bácsi­ék­hoz megyünk át, aki szem­ben lakik velünk a túlsó olda­lon, s a sza­kács­né­juk, egy öreg sváb asszony, egy falu­ból való Mar­git­tal.

Meg­ál­lunk az udva­ron; Mar­git meg­si­mo­gatja az arcom, és hosszan beles­ke­lő­dik az abla­kon. Ennek a resz­kető simo­ga­tás­nak jósá­gát és kéré­sét, hogy legyek csend­ben, mélyen és tisz­tán érez­tem.

Csend. Az ablak párás. A ház­ban mintha alud­ná­nak még az árnyé­kok is. Mar­git alig hall­ha­tóan meg­kop­pintja az abla­kot, s mire az ajtó­hoz érünk, az ajtó kinyí­lik már, mint a lehe­let.

– Gyer­tek!

Az öreg­asszony szó nél­kül átvett a lány­tól, és leült velem a tűz­hely mellé, s az egyik szek­rény mögül egy sudár szép legény lépett elő, és úgy érez­tem, Mar­git­tal nagyon örül­nek egy­más­nak, bár egy szót sem szól­tak, csak fog­ták egy­más kezét.

Aztán eltűn­tek a nagy­szek­rény mögött.

Fél­tem, pedig „amúgy” nem fél­tem én az ördög­től sem. Tisz­tán és vilá­go­san Mar­gi­tot fél­tet­tem vala­mi­től, és az ajtóra néz­tem, s az ajtóra is mutat­tam, mert hal­lot­tam a sötét, hosszú folyo­só­ról, hogy könnyű lép­tek köze­led­nek.

Erre az öreg­asszony fel­állt, és cso­dá­la­tos gyor­san átadott Mar­git­nak a szek­rény mögött. Aztán zörögni kez­dett a tűz­he­lyen.

Az ajtó kinyílt, de nem jött be senki, csak beszólt egy női hang, hogy: „Lehet tálalni…” – aztán újra bete­vő­dött az ajtó.

Ami­kor az ajtó kinyílt, Mar­git, aki az ölé­ben tar­tott, lazán a számra tette a kezét, ami­ből meg­ér­tet­tem, hogy beszélni most nem sza­bad, de ezt vala­hogy meg­érez­tem abból is, hogy a sub­lót­szagú rékli alatt úgy dobo­gott a Mar­git szíve, mintha vala­hol az utcán lovak men­tek volna.

De aztán később, ami­kor már haza­felé men­tünk, az utcán csak sötét­ség volt lovak nél­kül; és mivel nagyon együtt érez­tem Mar­git­tal, fel­sza­ba­dul­tam én is, és átölelve a lány nya­kát, rövi­den azt mond­tam, hogy: „A ven­dég­lőbe!”

Mar­git neve­tett, és azt mondta, hogy az a szoba, ahova én kíván­koz­tam, nem „ven­déglő”, hanem ebédlő, az, ahol a kará­csonyfa van…

Ezután már nem kér­dez­tem sem­mit, és nagyon cso­dál­koz­tam, hogy Mar­git mégis a „ven­dég­lőbe” vitt – azaz az ebéd­lőbe –, amit én azért kever­tem össze a ven­dég­lő­vel, mert mel­lette volt a ven­dég­szoba. És csak jóval később értet­tem meg, hogy a „ven­déglő”, azaz kocsma a falu­ban van vala­hol, ahol a legé­nyek bort isz­nak, és vere­ked­nek is néha, és ha már nem fér­nek a bőrükbe, elő­ke­rül­nek a bics­kák.

(Bizony, Gölle, de álta­lá­ban az egész megye híres volt bics­ká­já­ról, és azt hiszem, hogy azok­kal, aki­ket Somogy­ban a nyári búcsúk leszá­moló bor­gő­zé­ben segí­tet­tek át a más­vi­lágra negyed­szá­zad alatt, betelne velük egy kisebb temető.

Mind­ezek­nek a vér­csa­poló, nem­zet­ség­rontó, harag­ból, vir­tus­ból vagy egy­sze­rűen részeg­ség­ből szár­mazó gyil­kos­sá­gok­nak az 1914-es világ­há­ború vetett véget.

„Csak előre, ros­seb!” – zen­gett a dal még sokáig, de egyre csen­de­seb­ben, mert Vol­hí­ni­á­tól Fland­ri­áig és Buka­rest­től a Monte Tom­báig, sőt fran­cia föl­dön is ömlött a magyar vér, később már csak csor­gott, aztán 1919-ben elapadt vég­le­ge­sen, de a sebe­sül­tek és nyo­mo­ré­kok már nem akar­tak bics­kázni, csak élni még egy keve­set…)

Ezen az estén nagy­ma­má­val egye­dül marad­tunk, mert szü­leim elmen­tek vala­hova. Azon az estén a kony­há­ban vacso­ráz­tunk, mert nagy­anyám azt mondta, hogy Mar­git­nak is kell pihenő, és csak egy kis sült krump­lit eszünk vaj­jal, ami nagyon egész­sé­ges.

Mar­git vacsora után ren­det csi­nált a kony­há­ban, és varr­ni­va­lót vett elő. A tűz­he­lyen las­san ros­ka­do­zott a parázs. Később beszél­getni kezd­tek, ami engem nem nagyon érde­kelt, aztán már nem is hal­lot­tam őket, mert a kémény­ben voní­tott a szél, én pedig a kará­csonyra gon­dol­tam, ami nagyon gyor­san elmúlt; Pista bácsi is eszembe jutott, és a gon­do­la­tok­kal játszva, önkén­te­le­nül fel­idéz­tem magam­nak az emlé­ke­ket. (Úgy érzem ma is, hogy ami­kor írok, a gon­do­la­tok­kal és emlé­kek­kel ját­szom, de már újra annak a kony­há­nak hat­van év előtti sült­krumpli-szagú lég­kö­ré­ben, amely úgy vesz körül, mint az újra­éledt múlt és való­ság.)

Sok­szor gon­dol­tam azóta is arra, hogy talán én már akkor elkezd­tem írni, csak éppen nem írtam le a gon­do­la­to­kat, ame­lye­ket játszva idéz­tem fel magam­nak.

Akkor is lát­tam, és ma is látom pél­dául, amint anyám tartja a lám­pát magasra, ide-oda vilá­gítva a külső folyosó falára, illetve a szö­gön lógó nyúlra, amit Pista bátyám „vet­kőz­tet” nagy szak­ér­te­lem­mel. Én nagy­anyám kezét fogom, és beval­lom, semmi saj­nál­ko­zás nincs ben­nem a nyúl halá­lát ille­tően, hiszen a bunda oly tüne­mé­nyes gyor­sa­ság­gal jött le tulaj­do­no­sá­ról, hogy az nem is fáj­ha­tott…

Nagy­bá­tyám kése a szó szo­ros értel­mé­ben „borot­va­éles” volt, és csa­lá­dunk­ban – nem is tudom, miért – szinte hagyo­má­nyos volt a kés­tisz­te­let. A zseb­kés­nek, vadász­kés­nek, kerti kés­nek min­dig ragyogó tisz­tá­nak és borot­va­éles­nek kel­lett len­nie.

Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „béka­nyúzó” vagy „kusz­tora”.

– Öcsém – mondta Pista bátyám apám­nak mind­járt érke­zése után –, hoz­tam neked egy bics­kát. Stá­jer­ban csi­nál­ták, de a penge „solin­geni”. Borot­vál­koz­hatsz is vele…

De Pista bátyám nem­csak kést hozott, hanem éle­sí­tőt is. Ez pedig nem volt kő vagy acél kés­éle­sítő, hanem vala­mi­féle „smirgli”, azaz „dörzs­pa­pír”, szó­val vászon­pa­pírra kent bevo­nat, ami a leg­fi­no­mabb barna kvarc­por volt. A kvarc­port álta­lá­ban fehér­nek kép­zeli az ember, de ez barna volt.

Apám néha reg­ge­len­ként bajusz­kö­tő­vel fel­kan­tá­rozva, ide-oda vil­lanva fente a papí­ron vala­me­lyik késün­ket, mert azt tar­totta, hogy nem­csak ruhá­já­ról, láb­be­li­jé­ről, de bics­ká­já­ról is meg­lát­szik, ki a „ren­des” ember.

És nem is tudom, hogy van ez, ezt a kés­sze­re­te­tet és tisz­te­le­tet én is örö­köl­tem, bár kisebb mér­ték­ben, és min­den­esetre meg­van a véle­mé­nyem arról a vadász­ról, aki rozs­dás, pisz­kos, lötyögő „kusz­to­rát” vesz elő ebéd­nél… és bele­vág ezzel a mocs­kos szer­szám­mal a kenyérbe.

Hogy ekkor hány éves lehet­tem, megint csak nem tudom, de azt később is, min­dig érez­tem – ami­kor a vadá­szat és az ölés fogal­mát tisz­tán szét­vá­lasz­tot­tam –, hogy a szé­pen lőtt vad alig érez több fáj­dal­mat, mint a nyúl, ami­kor már szögre akaszt­ják. Pedig a csir­kék, jér­cék öle­sét nem tud­tam nézni, disz­nó­ölés­kor a ván­kos alá dug­tam a fejem, és a vágó­hídra sosem vol­tam kíván­csi. A magam szúrt, ütött vagy vágott fáj­dal­ma­i­val pedig alig vagy sem­mit sem törőd­tem.

És – ter­mé­sze­te­sen – egé­szen más nyúl volt a Hús­véti Nyúl is, amely körül tavasz volt, ibo­lya és a tava­szi ker­tek zsen­dülő, föld­szagú virág­il­lata; és mind­ezek­nek nem is volt semmi közük a szögre akasz­tott nyúl­hoz, ame­lyet Pista bátyám szinte per­cek alatt vet­kőz­te­tett le. A kará­csony táján lőtt nyúl vad­nyúl volt, a hús­véti pedig sze­líd, olyan ked­ves házi­ál­lat­féle.

Úgy érzem min­dig, hogy ezek az emlé­kek, kibon­ta­kozó értel­mem első emlé­kei egy kicsit min­dig tudat­alat­tiak vol­tak, álom­sze­rűek és össze­füg­gés­te­le­nek, mert hús­vét után mind­járt nyár vége van, a falon piros már a sző­lő­le­vél, nagy­anyám ölé­ben fek­szem valami fél­álom­ban, és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan bol­dog szo­mo­rú­ság van a szí­vem­ben, mert szól az őszi­bo­gár, az ég már csil­la­gos, és az ősz­szagú kert léleg­zete össze­ke­ve­re­dik az erdei szalma meleg, nyári illa­tá­val.

Most vissza­gon­dolva ezekre az estékre, bizony alig lehet­tem több három-négy éves­nél, hiszen idő­sebb gye­re­ket nem szok­tak már ölbe venni, és nem is emlé­kez­het­nék szinte lát­vány­sze­rűen nagy­anyám vér­te­len, fehér kezére, kinyúj­tott muta­tó­uj­jára, amint a sötétbe mutatva kíséri a kis tücsök őszi muzsi­ká­ját.

– Hal­lod, kisfiam? Krii-krii… ezt mondja az őszi­bo­gár. Krii… krii… bizony, ősz van, azt mondja.

Hat­van­hat­szor szó­lalt meg azóta az őszi­bo­gár, és vala­hány­szor meg­szó­lal: ott fek­szem min­dig nagy­anyám ölé­ben, látom fehér arcát, és hal­lom hang­ját, amely min­dig együtt szólt az elmúlt esz­ten­dők eset­ten múló, avar­szagú emlé­ke­i­vel: krii… krii…

Aztán meg­szó­lalt a harang – a temp­lom közel volt hoz­zánk –, s ilyen­kor a kis muzsi­ku­sok mintha elhall­gat­tak volna. Nagy­anyám össze­kul­csolt két kezébe fogta keze­i­met, s a harang­szó rin­ga­tá­sát már csak álmom­ban hal­lot­tam és elmú­ló­ban…

Ilyen homá­lyos, nagyon távoli emlék még egy kis cinke – most már tudom: kék­cinke volt – és az a nap­su­ga­ras őszi dél­előtt, ami­kor a vad­szőlő piros leve­lei közül kibújt egy kék tollú kis madár, egé­szen közel az arcom­hoz, és én meg akar­tam simo­gatni. A kis cinke nem repült el, de für­gén kibújt simo­ga­tá­som elől, és két kis fekete szeme mintha neve­tett volna.

De ekkor az udvar végén, az istál­ló­ból kitó­dul­tak a mar­hák. Az öre­gek komo­lyan bólo­gatva, a fia­ta­lok pedig kele­kó­tyán ugrán­dozva rohan­tak a vályú­hoz inni.

Ha erre gon­do­lok, min­dig mintha nyár lenne, mert a kút mel­lett a barack­fán, a zöld leve­lek között sár­gul már a barack, a ribiz­li­bok­ro­kon piro­sak már a kis für­tök, és mintha a kert virá­ga­i­nak lenne méh­don­gá­sos, viasz­szagú, meleg, édes illa­tuk.

A kerti út mel­lett két­ol­dalt ribizli- és egres­bok­rok van­nak, de ami­kor nagy­anyám látja, nem sza­bad róluk ennem, mert elron­ta­nám a gyom­rom. És az alma­fá­ról lehul­lott apró almá­ból sem sza­bad ennem, mert attól is meg­fáj­dul a hasam, sőt bele is hal­ha­tok.

Ezen elgon­dol­ko­dom, mert egy­szer egye­dül is kiszök­tem a kertbe, és ettem almát, ribiz­lit és egrest is, de nem ron­tot­tam el a gyom­rom. Ezen erő­sen újra elgon­dol­kod­tam – és úgy érez­tem, nagy­ma­má­nak nem kell min­den sza­vát elhin­nem, de ezt nem sza­bad elmon­da­nom, mert akkor talán meg­ha­ra­gudna, és talán még sírna is…

Ezek az emlé­keim azon­ban szag­ga­tot­tak, és az ese­mé­nyek erő­sen héza­go­san tűn­nek fel.

Nagy­mama ablaka Compó bácsi kert­jére néz, s ami­kor ez a kert eszembe jut: vagy krumpli van a kert­ben, vagy hó. Néha cin­két is látni a bok­ro­kon, ame­lyek Compó bácsi méhese előtt van­nak, de leg­több­ször sötét van, ami­kor boszor­ká­nyok röp­köd­nek a falu felett, vagy bag­lyok vere­ked­nek kísér­te­tek­kel a temp­lom tete­jén.

Saj­nos, azóta már kemé­nyek és iga­zak let­tek ezek a mesék, mert tudom már, hogy a kísér­te­tek van­nak, és miért ne lehet­né­nek? Ha élet­te­len tár­gyak üze­ne­te­ket küld­het­nek a hold­ból és foto­gráfi­á­kat, hát ezek mel­lett egy régi­módi, pláne rokon kísér­tet szóra sem érde­mes – és ezek egy­ál­ta­lán nem zajon­ga­nak, inkább csen­de­sek és álom­sze­rűek. A temp­lom tete­jén pedig láng­bag­lyok vagy más néven gyöngy­bag­lyok vere­ked­tek nagyon is élet­tel­jes sze­relmi vetél­ke­dés­ben.

A temp­lom nincs messze tőlünk, és nap­pal is meg­lát­hat­nánk, hány óra van a torony­órán, de a torony­óra nem jár. Espe­res bácsi – akit a falu­ban Őspö­rös­nek mon­da­nak – néha meg­csi­nál­tatja az órát, ami­kor az járni kezd, sőt üt is, de ez csak addig tart, amíg a ván­dor­órás el nem tűnik a csor­nai út jege­nyéi között, amely­nek végén még a „gőzös” jár, azaz a vonat, illetve a vasút…

(Ez a „gőzös” egy­szer nagyon eszembe jutott tizenöt-tizen­hat évvel később, ami­kor az Őspö­rös bácsi már régen nem élt, és háború volt a világ­ban. A 4-es hon­vé­dek jöt­tek ekkor segí­teni nekünk, a 19-esek­nek, és azt éne­kel­ték:

Befű­töt­ték a gőz­bi­kát, áll a menet­szá­zad,
nyújt­sad csókra, kis­an­gya­lom, pici piros szá­dat…

A 4-es hon­vé­dek nyu­godt, hazai színe, búcsúi bátor­sá­got öntött a vékony nyakú önkén­tes káp­lár szí­vébe, és úgy érez­tem, men­nék velük, lako­da­lomba, teme­tésre vagy akár meg­halni izzadt, véres közös­sé­gükbe, hiszen test­vé­rebb test­vé­rek­nek érez­tem őket, mint a vér sze­rinti test­vé­re­i­met.)

Én akkor még 1903-ban nem lát­tam „gőzöst”, azaz vona­tot, mégis ez jutott eszembe, s annak az idő­nek sze­líd naiv­sága és mese­beli elkép­ze­lé­sei a hábo­rú­ról.

A ván­dor­órá­sok, bics­ka­árus bos­nyá­kok, istó­ri­á­sok, rongy­sze­dők és stá­jer „tiká­szok” régen eltűn­tek már, de abban az idő­ben a búcsún kívül ezek jelen­tet­ték a falu egész szen­zá­ci­ó­ját.

Külö­nö­sen a „tiká­szok” vol­tak ked­ve­sek, akik óriás „tyú­kász­ko­csi­val” érkez­tek, és rend­kí­vül lassú tem­pó­ban men­tek végig a falun, miköz­ben az „üzlet­ve­zető” egy jó teno­ris­tá­nak meg­fe­lelő hang­ter­je­de­lem­mel, időn­ként „ááá­uszi-báá­á­uszi” elnyúj­tott kiál­tás­sal hívta fel a házi­asszo­nyo­kat tojás- és baromfi­el­adásra, ami­ért azon­nal és elég ren­de­sen meg is fizet­tek.

A „tiká­szo­kat” – de az egyéb komé­di­á­so­kat és köszö­rű­sö­ket is – ter­mé­sze­te­sen a falu egész kalan­do­sabb ifjú­sága is követte, mert ez az adás­vé­tel nem min­dig ment végbe bizo­nyos lát­vá­nyos­ság nél­kül. Ha pél­dául Julis néni vagy Treszka néni meg­pró­bált az eladó tojá­sok közé záp­to­jást csem­pészni, a „tikász” – aki­nek stá­jer kalapja mel­lett lengő kakas­tol­lak libeg­tek – csak meg­kop­pin­totta a tojást, és úgy nézett Juli nénire vagy Treszka nénire, mint a sze­líd mes­ter a tanoncra, aztán a záp­to­jást a kerék­kül­lő­höz vágta.

– Nahát – cso­dál­ko­zott Juli néni –, ezt iga­zán nem gon­dol­tam volna!

– Én se! – neve­tett a „tikász” a záp­to­jás­bűz fel­hő­jé­ben, és nem lett a dolog­ból semmi harag, sőt a kísérő ifjú­ság zajo­san örven­de­zett, külö­nö­sen akkor, ha a záp­to­jás nem­csak szét­tört, hanem való­ság­gal rob­bant, szét­lőve ret­tentő büdös és sárga tar­tal­mát, és nem kímélt sen­kit.

Ilyen­kor aztán – külö­nö­sen ha valami kényes és nyel­ves menyecske ruhája is kapott a lövet­ből – nagyon szép nyelv­pár­bajt lehe­tett hal­lani, ros­se­bek­kel és egyéb fekete nya­va­lyák­kal etetve Juli nénit, „tikászt” és az egész halandó vilá­got. Az ilyes­mi­ből aztán évekre, sőt élet­hosszig­lan való harag követ­kez­he­tett, amit aztán örö­köl­tek az utó­dok is, akik már régen elfe­lej­tet­ték, hogy tulaj­don­kép­pen miért is harag­sza­nak.

Bizony, Göl­lé­ben nagyon tud­tak hara­got tar­tani, amely­nek csak egy-egy nagy sze­re­lem vagy nagy tra­gé­dia vetett véget, de addig néha hosszú időre meg­ke­se­rí­tette egész csa­lá­dok­nak amúgy sem könnyű éle­tét.

Saj­ná­lom, hogy így meg­sza­ladt a tol­lam, hiszen még csak talán három-négy éves lehe­tek, ami­kor sem­mi­féle harag nem érde­kel, mert – és ezért hálás vagyok a sors­nak – nem tudok hara­got tar­tani. Itt nincs azon­ban szó aka­rás­ról vagy elha­tá­ro­zás­ról, és nem lehet szó jel­lem­ről vagy büszke meg­bo­csá­tás­ról, de ilyen­nek szü­let­tem, és egy­sze­rűen nem tudok hara­got tar­tani; ami per­sze nem érdem, hanem abból a lát­ha­tat­lan világ­ból, a szü­le­té­sem előtti messze évszá­za­dok­ból, a sok­féle ősök­től magam­mal hozott való­ság.

Most döb­be­nek azon­ban rá ismét, hogy hiszen talán három-négy éves vagyok, és írá­som­nak egy­ál­ta­lán nem hasz­nált ez az elő­re­ug­rán­do­zás.

Igen. Nem lehe­tek több, leg­fel­jebb négy­éves, és már látni kez­dem a Vilá­got.

Látni kez­dem a csa­lá­dot, a cse­lé­de­ket, a ház kör­nyé­két, a házat kívül és belül, a ker­tet, a szé­rűt, az istál­lót, Pista bácsit, a kocsist és tehe­nest, Compó bácsit, a szom­széd méhészt és ková­csot és Deres Erzsit – iste­nem, vajon él-e még? –, aki­nek később, a kerí­tés nyí­lá­sán átsut­togva fel­aján­lot­tam, hogy legyen a sze­re­tőm… amit Erzsi egé­szen ter­mé­sze­tes­nek talált, bár éppen úgy nem tudta ennek a szó­nak a jelen­tő­sé­gét és értel­mét, akár­csak én.

És ebben marad­tunk. Soha töb­bet nem beszél­get­tünk róla. Én nem men­tem át a kerí­té­sen, ő nem jött át ker­tünkbe, bár ami­kor érett nálunk a mogyoró, pár sze­met min­dig adtam Erzsi­nek, aki bele­pi­rult lova­gi­as­sá­gom eme magas bizo­nyí­tá­sába.

De hát végre „sze­re­tők” vol­tunk…

És erre az időre esik házunk vég­le­ges fel­fe­de­zése is. Hálát adok a sors­nak és szü­le­im­nek, hogy magamra hagy­tak, és nem akar­tak min­den­áron és állan­dóan nevelni; bár erre az időre esik egy-két ala­pos elfe­ne­ke­lé­sem is, amit meg­döb­benve tapasz­tal­tam, de bele­tö­rőd­tem, mert úgy hal­lot­tam, hogy ez bele­tar­to­zik a gyer­mek éle­tébe.

Első bot­lá­som apám író­asz­ta­lá­nak fel­fe­de­zé­sé­vel tör­tént.

Ez – az éle­tem első író­asz­tala – Puska bácsi, a hely­beli asz­ta­los­mes­ter mun­kája volt. Dió­fá­ból! Nagy- és kisfi­ó­kok­kal, esz­ter­gá­lyo­zott lábak­kal, ragyo­góan poli­tú­rozva és olyan élénk­zöld posz­tó­val az író­la­pon, hogy bár­mely tehén azon­nal meg­nyalta volna.

Egye­dül vol­tam a szo­bá­ban, így fel­fe­dező tény­ke­dé­sem­nek nem volt aka­dá­lya más, csak az – és ez mélyen elke­se­rí­tett –, hogy min­den fiók zárva volt. Kulcs sehol. Ros­seb egye meg! – mond­tam, és ebben nem talál­tam semmi külö­nö­set, mert ez Göl­lé­ben alig volt több, mint ami­kor valaki azt mondta: „Jó napot kívá­nok!” Csak a hang­súly volt más…

Ezek után elő­re­rán­tot­tam a cso­dá­la­tos ón tin­ta­tar­tót, ame­lyen egy szét­tárt szár­nyú sas is tar­tóz­ko­dott. Ez a rán­tás hara­gos volt és bátor, sőt ered­mé­nyes, mert a tin­ta­tartó meg­akadt a posztó szé­lén, és egyik oldalra fekete, a másikra piros tin­tát lottyan­tott…

Meg­hűlt ben­nem a vér, és zseb­ken­dőm­mel akar­tam fel­itatni azt a pocsék tin­tát, ami­nek a vége az lett, hogy a feke­tét átvit­tem a pirosra, a piro­sat a feke­tére, mind­ket­tőt a zseb­ken­dőmre, sőt a nad­rá­gomra is…

– Mit csi­nál­tál?! – kér­dezte apám az ered­mény szem­lé­lé­sé­ben, akit a nagy dör­gö­lés­ben nem hal­lot­tam bejönni. – Mit csi­nál­tál?!

Lehaj­tot­tam a fejem, s ami­kor apám kiment a szo­bá­ból, arra gon­dol­tam, hogy vagy egy nagy fej­szé­vel, vagy pus­ká­val jön vissza, de hát téved­tem.

Apám kiment a kertbe, vágott egy mogyo­ró­vesszőt, ami­hez képest a kés, a bárd vagy a lőfegy­ver csak kis­miska, mert ezek a szer­szá­mok egy­szerre végez­tek volna velem, míg a mogyo­ró­vessző… hát erről nem is lehet beszélni…

A kés, a bárd, a puska csak egy­szer szúr, vág vagy lő, de az a tava­lyi mogyo­ró­vessző – egy­szerre szúrt, vágott és lőtt, becs­lé­sem sze­rint leg­alább tizen­öt­ször, ami­kor egy sze­líd kéz meg­fogta apám kezét, aki már túl­zot­tan kezdte magát bele­lo­valni a vere­ke­désbe.

– Árpád! Elég volt… az ablak nyitva van…

Apám ellö­kött magá­tól.

– Nézze meg az író­asz­talt!

– Látom. Kapos­ban lehet ilyen zöld posz­tót venni…

– Hát én nem bánom, szí­vem, de aztán lássa, mi lesz ebből a kölök­ből… nem lesz ebből semmi. Tálal­tak?

Ezt jó volt hal­lani – bár a pálca nyo­mai égtek, mintha csa­lánba ültem volna. (A csa­lánt egy l-lel írtam, és most tana­ko­dom, hogy nem ket­tő­vel írják-e. Ez most az emlé­kek hatása alatt van, mert Göl­lé­ben azt mond­ták, hogy „csol­lány”, és nem írták sehogy, mert Göl­lé­ben nem leve­lez­tek, de vál­tót sem írtak alá… Én is szán­dé­ko­san írtam: „kölök”, mert Göl­lé­ben így mond­ták, sőt a kör­nyé­kén is, ahol a gólya „góla” volt, a folyó „foló”, a helyes az „heles”.)

– Tálal­tunk – mondta anyám, terel­getve ben­nün­ket a béké­sebb mezők felé.

Az asz­tal­nál már ott állt nagy­anyám, és egy pil­lan­tás­sal fel­mérte a hely­ze­tet – talán hal­lotta is a már­tír unoka ordí­tá­sát –, és azt mondta:

– Homoki volt itt, kisfiam, hogy ígér­tél köl­csön egy zsá­kot… Kiad­tuk neki…

– Oko­san, édes­anyám. Homoki meg­bíz­ható, okos és ren­des ember… ami­lyen a maga uno­ká­já­ból soha nem lesz…

– A sánta mol­nár is meg­küldte a lisz­tet. Azt üzente, már elszá­mol­ta­tok.

– Igen – mondta apám gal­lérja mögé tűrve az asz­tal­ken­dőt, és észre sem vet­tük, hogy nagy­anyám hogy terel­geti a gon­do­la­to­kat béké­sebb tájak felé.

– A kocsis csiz­má­ját is meg­hoz­ták. Úgy látom, ren­des munka.

(Ez a kocsis Gör­bic Pista bácsi volt, későbbi okta­tóm és bará­tom, de nem azért emlék­szem meg most róla – ennek is eljön az ideje –, hanem azért, mert Pista bácsi­nak volt egy ugyan­csak Pista nevű fia, aki nem­rég üzent nekem több mint fél évszá­zad messze­sé­gé­ből. Vala­ki­vel Pécs kör­nyé­kén egy-két leve­let vál­tot­tunk tógaz­da­sági kér­dé­sek­ről – köny­vet is írtam róla –, s az egyik levél­ben a kiseb­bik Gör­bic Pista üzent nekem, hogy ha arra vetőd­nék, bol­do­gan látna ven­dé­gül, akár hóna­pokra is, mert nem felej­tette el ő sem gyer­mek­sé­günk szép nap­jait Göl­lé­ben. És ha meg­érné azt az örö­met, hogy meg­lá­to­gat­nám, vigyek hor­gász­fel­sze­re­lést is… mert neki remek helyei van­nak, ahol hem­zseg a hal.)

– Erős csizma – terel­gette tovább nagy­anyám a gon­do­la­to­kat –, amel­lett szép is.

– Jó mes­ter­em­ber az öreg csiz­ma­dia. Ilye­nek már nem­igen szü­let­nek. Emlék­szik, édes­anyám, a dom­bó­vári csiz­ma­di­ára, a Békásra?

– Én ne emlé­kez­nék? – mondta nagy­mama. – Ivott ugyan az öreg, mint a kefe­kötő, de ami kike­rült a keze alól, az remekbe volt szabva. Édes­apád – Isten nyug­tassa – szóba sem állt más csiz­ma­di­á­val. Csak ráné­zett egy cipőre vagy csiz­mára, már tudta, hogy azt Békás készí­tette. Egy­szer, úgy emlék­szem, mintha ma tör­tént volna… – És nagy­mama elkez­dett emlé­kezni ked­ves, puha hang­ján, és mintha emlé­ke­i­ből a békes­ség sze­líd galamb­jai száll­tak volna az asz­tal fölött, feledve és feled­tetve a kár­té­kony uno­kát, a csú­nya nagy, piros-fekete fol­to­kat a cso­dá­la­tos zöld író­asz­tal­la­pon és a lát­ha­tat­lan vona­lo­zást egyet­len uno­kája fene­kén.

És az ebéd olyan szent békes­ségbe tor­kol­lott, mintha az unoka – az a lókötő – valami cso­dá­la­tos ima­köny­vet írt volna fekete és piros tin­tá­val… Hol­ott még írni sem tudott.

– Kérj bocsá­na­tot! – sut­togta nagy­anyám, és még a lábamra is lépett, mert tudta, hogy ez a leg­na­gyobb dolog, amit drága uno­ká­já­tól kíván­hat. És ez az a ret­te­ne­tes érzés, amely még ma is elfog, a nyil­vá­nos és magá­nyos – sze­ren­csére nagyon ritka – sze­rep­lé­sek­nél, ami­kor még dadogni is alig tudok; és ez az a ször­nyű érzés, ami később szinte gye­rek­tra­gé­di­ákba vitt, mert amíg egyes taná­rok előtt a jeles­nél is jele­sebb vol­tam, más taná­rok előtt – az osz­tály kegyet­len haho­tája köz­ben – vagy meg sem szó­lal­tam, vagy olyan fele­le­te­ket adtam, ame­lye­ket – nem is az én han­go­mon – mintha valaki más mon­dott volna helyet­tem.

De egy­előre ott tar­tunk, hogy – miu­tán nagy­anyám talpra állí­tott – csak oda­tán­to­rog­tam apám elé, aki kemény és egye­nes ember volt, de szin­tén nem értette meg akkor még egyet­len gyer­me­két, és várta a bocsá­nat­ké­rést, de ehe­lyett csak rázott a sírás, és végül oda­rogy­tam a tér­dére. Ettől a várat­lan össze­tö­rés­től aztán szinte meg­ijed­tek vala­mennyien.

Anyám fel­állt, ellökte maga elől a tányért, és bement a szo­bába, nagy­anyám csak ült, én pedig tér­del­tem apám előtt, aki simo­gatta a feje­met. Aztán talpra állí­tott, és sze­lí­den képen legyin­tett.

– Miféle katona lesz belő­led? Eredj, mosa­kodj meg és feküdj le.

Ez volt az első lecke, ame­lyet sok-sok lecke köve­tett, sok fáj­dal­mas lecke egész éle­tem­ben, ame­lyek­kel azon­ban – a velem szü­le­tett, szinte ket­tős Énnel szem­ben – tel­je­sen tehe­tet­len vol­tam. De egy élet szám­ve­tése után is csak azt mond­ha­tom, hogy a pil­la­nat­nyi­lag ural­kodó Énnel szem­ben az a másik nem tehe­tett sem­mit, amíg csak várat­la­nul el nem érke­zett az ő ideje. De akkor aztán kor­lát­la­nul és meg­vál­toz­ha­tat­la­nul ural­ko­dott.

Bebo­tor­kálva tehát nagy­anya szo­bá­jába, lefe­küd­tem, és álomba sír­tam magam, amely­ből azon­ban olyan gond­ta­la­nul ébred­tem, mint az élet­vi­dám szöcske.

Körül­nézve lát­tam, hogy nagy­anyám alszik az ágyon – nekem egy kis sez­lo­nom volt, ame­lyet abban az idő­ben dívány­nak nevez­tek –, szó­val nagy­anyám aludt az ágyán, s köz­ben azt mondta, hogy: „phü… phü… phü…” – ami hatá­ro­zot­tan jókedvre derí­tett, sőt elha­tá­roz­tam, hogy szer­zek egy nád­szá­lat – de talán a hosszú szal­ma­szál is meg­fe­lelne –, s ilyen­kor meg­csik­lan­doz­hat­nám nagy­anya haris­nyás tal­pát…

Ezzel a gon­do­lat­tal ját­szot­tam egy kicsit, aztán kinéz­tem a temp­lom­to­ronyra, mert szinte meg­érez­tem, hogy ott most valami tör­té­nik. Hát tör­tént is. Egy nagy madár haj­szolta a galam­bo­kat a torony körül, és szinte meg­érez­tem a tra­gé­diát, mert a galam­bok ész­ve­szejtve nyi­lall­tak a rabló elől.

Ez az életre-halálra való haj­sza már per­cek óta folyt, és úgy érez­tem már, hogy a nagy izga­lom­ban a szí­vem nem is belül, de kint dobol már az ablak­desz­kán. És azt sem vet­tem észre, hogy apám csen­de­sen bejött, és mögü­lem nézi a kegyet­len haj­szát.

– Héja – mondta csen­de­sen –, figyeld meg a vadá­szat káp­rá­za­tos ügyes­sé­gét. Nem repül gyor­sab­ban, mint a galam­bok, csak a pedzés pil­la­na­tá­ban. Kime­gyek a pus­ká­ért, hátha erre for­dul­nak… De nézd a haj­szát! Egyet majd kisze­mel a cso­port­ból, azt el is vágja a töb­bi­től, és a magá­nyos galamb a csa­pat nél­kül elveszti a fejét.

Ezt már az ajtó­ból mondta apám, és sza­ladt a pus­ká­ért.

Ekkor már nagy­anyám is fel­ült az ágyon, és – hallva, hogy itt vadá­szat készül – befogta a fülét.

És min­den úgy tör­tént, ahogy apám meg­jó­solta. A héja szem­mel alig követ­hető vil­la­nás­sal a galam­bok közé vágott, s a követ­kező pil­la­nat­ban már egy magá­nyos, fehér galam­bot üldö­zött éppen felénk.

De ekkor már apám mögöt­tem állt, a pus­kát félig kidugva az abla­kon.

– Húzódj kicsit jobbra – sut­togta reked­ten, és én szinte öntu­dat­la­nul enge­del­mes­ked­tem, mert sze­mem a küz­dő­kön volt. A héja ekkor mintha emel­ke­dett volna, aztán mint a vil­lám, vágott rá a galambra.

Hul­lott a fehér toll, és a sze­gény kis galamb talán gerinc­tö­röt­ten, min­den­esetre fél­hol­tan esett Compó bácsiék kert­jébe. A héja pedig lelas­sítva, tel­je­sen nyu­god­tan szállt ver­gődő áldo­za­tára.

Ekkor szó­lalt meg a puska akkora dör­re­nés­sel, hogy majd szét­ve­tette a szo­bát. Nagy­mama pol­cán a kis Szent Antal-szo­bor csi­lin­gelve verő­dött neki az üveg virág­tar­tó­nak, de még a képek is meg­rez­zen­tek a falon.

Szinte meg­si­ket­ül­tem! De nagy­ma­mát se lát­tam még ilyen mér­ges­nek. Öreg szeme elsö­té­tült az ókula mögött, de alig jutott szó­hoz a fel­há­bo­ro­dás­tól!

– Hát… fiam… fel­nőtt ember vagy – mondta reked­ten –, de ilyen meg­gon­do­lat­lan­sá­got… szo­bá­ban…

– Pedig eléggé kidug­tam a csö­vet – mondta apám olyan bűn­bá­nat­tal, hogy szinte saj­nál­tam.

De aztán már nem tana­kod­tam. Ide dur­ra­nás, oda dur­ra­nás, mint a szél, rohan­tam ki a ház­ból, át a kerí­té­sen, reccs: a nad­rág… de pár perc múlva hoz­tam a héját is meg a galam­bot is.

Apám a „gang” végén állt.

– Galam­bász héja – mondta. – Kár, hogy csak Pes­ten van ember, aki álla­tok kitö­mé­sé­vel fog­lal­ko­zik. Kitö­met­ném! – És talán meg is dicsért volna, hogy gyor­sab­ban hoz­tam el a zsák­mányt, mint egy jól kép­zett vizsla, de… – For­dulj meg! Na! – komo­rult el. – Egy galamb, egy héja meg egy nad­rág… Anyád majd örül neki… Te nem tudsz sem­mit kár nél­kül csi­nálni…

Az az érzé­sem, hogy ezzel a héja­ka­land­dal jócs­kán elő­re­ug­rot­tam növe­ke­dé­sem s az ese­mé­nyek idő­rend­jé­ben, de a gon­do­la­tok önké­nye­sen jön­nek elő a múlt ódon pad­lá­sá­ról, és nem tudok nekik paran­csolni.

Most pél­dául egy vas­kos reve­ren­dás pap jele­nik meg előt­tem, aki sípot adott a mar­komba.

– Fúj­jad, Pisti!

Puska Géza volt a pap, göl­lei gye­rek az Úr göl­lei kert­jé­ben…

Hát én fúj­tam. A síp­ban egy kis golyó ugrán­do­zott, s ettől a síp úgy tril­lá­zott, mint egy őrült pacsirta.

– Job­ban!

Hát ezen ne múl­jék! – gon­dol­tam, s a síp­szó­tól már a szen­tek is meg­va­dul­tak volna, ami­kor kivá­gó­dott a szoba ajtaja, s a kert­ben öspö­rös bácsi állt álom­tól dagadt sze­mek­kel.

– Mi ez?! – ordí­tott.

– Ugye, mond­tam… Pisti – fari­ze­us­ko­dott a káp­lán.

Én pedig csak áll­tam, mert nem értet­tem az egé­szet.

– Kifelé! – muta­tott az ajtóra öspö­rös bácsi, és hatá­ro­zot­tan rám nézett. (Itt meg­jegy­zem, hogy szán­dé­ko­san nem írok „espe­res”-t, mert Seidl Károlyt senki sem mondta soha espe­res­nek, hát akkor én minek finom­kod­jak?) – Kifelé!

Hát én szed­tem is a lábam, és bár öspö­rös bácsi nem for­dult felém, kissé oldalt húzód­tam, mert fel­dúlt­sá­gá­ban arra is szá­mít­hat­tam, hogy eset­leg fené­ken bil­lent.

És csak hosszú évek múlva tud­tam meg, hogy mi volt az oka öspö­rös bácsi mér­ték­te­len fel­dúlt­sá­gá­nak.

Puska Géza falu­beli gye­rek volt. Sok pro­tek­ci­ó­zás után került Göl­lébe káp­lán­nak, de ennek dacára sem volt haj­landó Etelka néni­nek behó­dolni, aki rokona és ház­ve­ze­tő­nője volt öspö­rös bácsi­nak. Etelka néni pedig addig duru­zsolta a bácsi fülébe az új káp­lán bűnös kénye­lem­sze­re­te­tét és dél­utáni alvá­sait (ami nem ren­des dolog egy ilyen erő­tel­jes fia­tal­em­ber­nél), amíg a pap bácsi, meg­unva az Etelka néni pisz­ká­ló­dá­sait, hogy béke legyen, hát egyik ebéd­nél céloz­ga­tott a tunya­ság, pél­dául a feles­le­ges dél­utáni alvás eset­le­ges erkölcs­rontó hatá­sára… Ezzel aztán azt hitte, hogy vége is van a dolog­nak, elment ebéd után – aludni.

Puska Géza kicsit kole­ri­kus ember volt, de lenyelte a figyel­mez­te­tést, és aludt tovább dél­utá­non­ként, amíg egy­szer csak Etelka néni is nem figyel­mez­tette, aki azon­ban szin­tén aludt dél­utá­non­ként… De ez már mér­ték­te­le­nül fel­há­bo­rí­totta a káp­lánt, és ele­inte úgy állt bosszút, hogy vásá­rolt egy sípot, és bre­vi­á­ri­u­mo­zás köz­ben meg-meg­fújta, aztán gyor­san zsebre vágta.

Etti néni első jó álmá­ból fel­ri­asztva, dühö­sen és kopog­ta­tás nél­kül nyi­tott ajtót a káp­lánra, mond­ván, hogy:

– Micsoda új divat ez a sípo­lás, káp­lán úr?!

– Mi? – nézett a káp­lán az idős hölgyre. – Micsoda? Talán fut­kos­sak a falu­beli gye­re­kek után, ha az ablak alatt sípol­nak?…

Etti néni meg­hök­kent, a káp­lán pedig kegyet­le­nül foly­tatta:

– Ezen­kí­vül pedig jelen­tést teszek az Aulá­ban, hogy a „sze­mély­zet” csak betör a szo­bámba kopog­ta­tás nél­kül, ami­kor eset­leg mez­te­le­nül is áll­hat­tam volna. Tes­sék a szo­bát elhagyni!

Hogy azután ezt az ese­tet Etti néni hogyan tálalta öspö­rös bácsi­nak, azt nem lehet tudni, de az öregúr elő­ször csú­nyán lekapta Etti nénit, iga­zat adva a káp­lán­nak, másod­szor pedig vala­hol mélyen gya­na­kodni kez­dett, mert a sípo­lá­sok időn­ként meg­is­mét­lőd­tek, de olyan kegyet­len közel, hogy az öreg pap nyo­mozni kez­dett. És – bár álom­ból ugrott fel – a meg­le­pe­tés majd­nem töké­le­te­sen sike­rült, mert a töké­le­tes az lett volna, ha a káp­lán sípol, és nem én.

A továb­bi­akra nem emlék­szem. Puska Géza hama­ro­san elke­rült Göl­lé­ből, és Sze­me­rey bácsi jött helyébe káp­lán­nak, aki azért lett neve­ze­tes ember a falu­ban, mert ő hozta az első „beszé­lő­gé­pet”. Ami­ről később azt is mond­ták, hogy „fono­gráf”, de ez – vég­ered­mény­ben – nem szá­mít.

Az szá­mít, hogy egy szép napon – késő tavasz volt, úgy emlék­szem – litá­nia után Sze­me­rey bácsi kitette az ablakba a beszé­lő­gé­pet. És ez a cso­da­ma­sina – akár hiszed, ked­ves Olvasó, akár nem – való­ban beszélt. Azaz dalolt. Ret­te­ne­tes kap­pan­han­gon ugyan, de eléne­kelte a Sze­ret­nék szán­tani című nép­dalt, majd utána a Him­nuszt, ami­kor az embe­rek levet­ték a kalap­ju­kat, a lányok pedig majd betör­ték a kerí­tést… de vég­ered­mény­ben min­denki arra gon­dolt, hogy alig­ha­nem az új káp­lán has­be­szélő… de azért – úgy lát­szik – ügyes ember.

– Káp­lán úr! Káp­lán úr! – kia­bál­ták a lányok. – A Him­nuszt!

– Ne bolon­dul­ja­tok! – kiál­tott egy öre­gebb ember. – Azt nem sza­bad min­den szíre-szóra…

Erre a káp­lán fel­emelte a kezét, egy­szerre csend lett, de ekkor már az ablak alatt volt fél Gölle. Én is.

– Most egy éne­kesnő követ­ke­zik – mondta a káp­lán. Saj­nos, a nevét már elfe­lej­tet­tem. A hang­ját azon­ban nem. Én ugyan sok visí­tást hal­lot­tam már akkor is éle­tem­ben – az se volt utolsó visí­tás, ami­kor egy pat­kány a macska elől mene­kül­vén, Mar­git szok­nyája alatt kere­sett mene­dé­ket… –, de ilyen visí­tást még én sem hal­lot­tam.

– Jól kiadja! – mondta egy idő­sebb ember.

– Csuda, elhi­he­ti­tek, csuda! – mondta egy másik.

– Hunc­fut­ság! – mondta egy har­ma­dik. – Valaki el van búj­tatva a káp­lán szo­bá­já­ban…

– Ne beszélj mar­ha­sá­go­kat, Jóska! Ilyen hang nincs is a vilá­gon…

– Nono! Káp­lán úr, káp­lán úr! Meg lehetne közel­ről is nézni ezt a masi­nát?

– Per­sze! Ket­ten bejö­het­nek. Az egyik maga lesz, Jóska bácsi.

Jóska bácsi körül­né­zett.

– Gyüssz, Lőrinc?

– Hát möhe­tök, Jóska, de ha valami baj lösz…

– Mi a ménkű löhetne? De ha ez a káp­lán valami bolon­dot csi­nál belő­lünk, én ujant mon­dok, hogy a föcs­kék kikő­töz­nek az eresz alúl…

Ekkor egy kis csend lett, amíg a két öreg is meg­je­lent a beszé­lő­gép két olda­lán.

– Hát csak jól figyel­je­nek – mondta a káp­lán, és egy cso­ko­lá­dé­színű üres hen­gert csúsz­ta­tott a meg­fe­lelő helyre. Az utcán halá­los csend.

– Valami Edi­son nevű ember találta ki Ame­ri­ká­ban…

– Azoktú min­den kite­lik – mondta valaki, nem is gon­dolva, hogy ret­te­ne­tes pró­fé­ciát mon­dott ki.

És újra meg­szó­lalt a Him­nusz, és újra végig­bor­zon­gott a töme­gen a magyar him­nusz könyörgő, majd­nem lemondó szár­nya­lása, s a két öreg dehogyis nézte a masi­nát. Csak áll­tak, mint kinn az utcán az embe­rek, nem szo­mo­rúan és nem vidá­man, és szí­vük mélyén ott boron­gott talán a magyar sors szót­la­nul, név­te­le­nül a jövendő évek sötét­sé­gébe ful­ladva, mintha a beszé­lő­gép Him­nusza után min­denki azt érezte volna egy-két pil­la­na­tig, hogy a múl­tat talán meg­bűn­hődte ez a nép, de a jöven­dőt még min­dig nem.

De aztán vidám kato­na­banda csat­to­gott ki a töl­csér­ből, s a lányok lába csár­dá­so­san kez­dett mozogni a fene tudja, hány szok­nya alatt, mire a káp­lán elhall­gat­tatta a beszé­lő­ma­si­nát, nehogy Gya­lán­ban vagy Zimány­ban azt beszél­jék a népek, hogy Göl­lé­ben olyan káp­lán van, aki a rózsa­fü­zér helyett … az ablak­ból tán­col­tatja a férj­hez menen­dő­ket, ami, ugye, még­is­csak csúf­ság.

Sze­me­rey káp­lán bácsit akkor még nem ismer­tem, s ez nagyon saj­ná­la­tos volt, mert akkor beme­het­tem volna meg­nézni ezt a csu­dá­la­tos gépet, és nekem biz­to­san meg­mu­tatta volna, hol van a kis­ör­dög elbúj­tatva.

Este mond­tam is apám­nak, aki mint mes­ter, azaz fő- és kán­tor­ta­nító még­is­csak jára­to­sabb az ilyen zenei dol­gok­ban, hogy mit lát­tam, és mit hal­lot­tam (mert apám akkor dél­után ispán bácsi­ék­nál volt hiva­ta­lo­san elfog­lalva, azaz: tarok­ko­zott), hogy én alig­ha­nem meg­ta­lál­nám, hogy hol van elbúj­tatva a kis ember…

Mire apám azt mondta, hogy sza­már vagyok, és az a gép maga a hala­dás, a tudo­mány és a tech­nika; ő már régen olva­sott róla. Ha pedig nagyon kétel­ke­dem, hát csü­tör­tö­kön este ott lehe­tek az isko­lá­ban, ahol az új káp­lán bemu­tatja a beszé­lő­gé­pet, ami­nek külön­ben fono­gráf a neve. Sőt nem­csak bemu­tatja, de egy jóhangú legény bele is éne­kel a töl­csérbe, a gép fel­ve­szi a nótát, és vissza is énekli.

Erre aztán elhall­gat­tam, de egy­ál­ta­lán nem hit­tem, mert sok­kal való­szí­nűbb volt, hogy a káp­lán és apám – össze­be­szél­tek… Külön­ben is meg­kér­dem majd öspö­rös bácsit, akit rend­kí­vül sze­ret­tem, mert azt mondta, hogy én tulaj­don­kép­pen az ő fia vagyok. S a gólya való­szí­nű­leg téve­dés­ből helye­zett el a mes­ter­porta kémé­nyén. Öspö­rös bácsi külön­ben is szép piros övet viselt a dere­kán, amit a papok cin­gu­lus­nak mon­da­nak, de ennek nincs semmi értelme. Ezen­kí­vül öspö­rös bácsi, akit én „pap bácsi­nak” tisz­tel­tem, nem­csak pap, de katona is volt, és tábori pap is, amit a bosz­niai csa­ták­ban szer­zett szép medá­liái bizo­nyí­tot­tak. És ez való­ság, mert ami­kor öspö­rös bácsi Héví­zen für­dő­zött, Etti néni a gyö­nyörű érme­ket meg is mutatta.

Ebben az idő­ben tudom már, hogy mennyi idős vagyok: mert min­den­áron isko­lába akar­tam menni, de apám azt mondta, hogy ez nagyon dicsé­re­tes szán­dék, de nem lehet, mert még ötéves sem vagyok…

Most már job­ban emlék­szem az ese­mé­nyekre, és az évsza­kokra is, ame­lyek­ben az ese­mé­nyek egy­más után követ­kez­tek, sőt úgy gon­do­lok rájuk, mint egy kerí­tésre, ahol a lécek között bizo­nyos távol­ságra úgy követ­kez­nek a piros betűs ünnep­na­pok, mint a lécek között a földbe ásott tar­tó­osz­lo­pok.

Tudom pél­dául, hogy a most követ­kező ese­mé­nyek már ősszel tör­tén­tek, sőt kora télen, mert eze­ket az ese­mé­nye­ket most már évsza­kok fog­ják össze.

Értel­mem emlé­ke­i­ben most már egyre sűrűbb és tar­tó­sabb az a kerí­tés, amely­nek léc­ka­róin az emlé­kek köcsög­jei szá­rad­nak, ame­lyek­ben – ha le-leve­szek egyet-egyet – a múlt beszá­radt lek­várja illa­to­zik vagy büdö­sö­dik, asze­rint, hogy szí­ve­sen szag­lá­szom-e az ese­mé­nyek befőtt aro­má­ját, vagy bosszú­san, eset­leg utá­lat­tal, és úgy sza­gol­ga­tom a régi lek­várt, mint a három­he­tes dög­lött halat.

Most már enyém az udvar, az istálló, a lovak, a tehe­nek, a kert – sőt ker­tek –, ahova átmászni nem sza­bad ugyan, de gyö­nyö­rű­ség, ame­lyet azon­ban, mint min­den gyö­nyört, meg kell fizetni. A mogyo­ró­pálca most már ismert jószág, mert tege­zem néha, mond­ván: „Hogy az a hét­féle ros­seb nem tudott elrágni bimbó korod­ban!…” Az átok azon­ban nem hasz­nál, mert ker­tünk­ben öt-hat meg­mász­ható, vas­tag mogyo­rófa van, ame­lyek­nek éves haj­tá­sa­i­ból éven­ként egy-két tuca­tot eltesz­nek isko­lai hasz­ná­latra is.

Ne feled­kez­zünk meg azon­ban a beígért csü­tör­tök­ről, amely végül is meg­ér­ke­zett. Dél­után azt mondja apám, hogy ha aka­rom, meg­hív­ha­tom Puska Pétert meg Berta Jan­csit is, nehogy azt mond­ják, hogy a mes­ter fia kivé­tel.

Este­felé bevit­tük a nagy­lám­pát is, sőt Gör­bic Pista bácsi – a kocsi­sunk – meg is gyúj­totta, mert az iskola előtt már cso­por­tok­ban áll­tak az embe­rek. De nem­so­kára meg­ér­ke­zett Sze­me­rey káp­lán bácsi az öspö­rös bácsi­val és kocsi­suk­kal, aki a masi­nát hozta, míg a nagy trom­bi­ta­forma töl­csér a káp­lán hóna alatt volt. Jött apám is, és meg­telt az iskola. Ezen az első bemu­ta­tá­son, úgy emlék­szem, asszony­féle nem volt, míg későb­ben több volt a lány­féle, mint a férfi. Mi Jan­csi­val a sarok­ban szo­rong­tunk, de az első pad­ban, és lököd­tük egy­mást, mert őszin­tén vár­tuk, hogy most aztán kide­rül a tur­pis­ság.

Az új káp­lán nagyon nyu­godt­nak lát­szott, de ez nem ren­dí­tette meg a hitet­le­ne­ket.

– Maga onnan lesse, sógor – hal­lot­tam a sut­to­gást –, én mög majd innen.

A káp­lán fel­ment a dobo­góra, s a tanító asz­ta­lán össze­rakta a gépet.

– Tudom, hogy van olyan, aki valami hun­cut­sá­got gon­dol a beszé­lő­gép mögött, de hát nincs ebben sem hamis­ság, sem sem­mi­féle csoda – mondta a káp­lán. – Annyi az egész, hogy ha valaki bele­éne­kel ebbe a töl­csérbe, ez fel­ve­szi a nóta rez­gé­seit, és bele­írja ebbe a kis hen­gerbe. Ha aztán egy másik tű végig­sza­lad az első tű nyo­mán, az, mintha betű­ket olvasna, fel­ve­szi az első tű rez­gé­seit, és vissza­mondja a beszé­det, vagy vissza­da­lolja a han­go­kat. Ennyi az egész.

– Pihent fejű embör löhet­ött, aki kita­lálta… – mondta valaki.

– Hát nagy dolog, az már igaz – mondta a káp­lán –, de hát akkor most hall­gas­sunk egy kis cigány­mu­zsi­kát. Remé­lem nem gon­dolja senki, hogy egy egész cigány­banda elfér ebben a kis ska­tu­lá­ban.

A káp­lán fel­húzta a szer­ke­ze­tet, mint egy órát. A gép elő­ször kicsit krá­ko­gott, kicsit ser­ce­gett, de aztán… hát aztán: meg­bű­völve néz­tük a forgó hen­gert, mert ez már iga­zán csoda volt, hogy egy kis elő­kö­szö­rü­lés után meg­telt az isko­la­szoba (mert terem­nek sehogy se volt nevez­hető) a hegedű, a kis­bőgő, a kla­ri­nét cso­dá­la­tos, soha nem hal­lott bána­tos zen­gé­sé­vel. (Énne­kem ez volt az első olyan cigány­mu­zsika, ahol egész banda ját­szott, mert búcsú­kor ugyan néha egy-egy cigány vető­dött a faluba, ami bizony sze­rény muzsika volt.)

És cse­kély beve­zető után a hege­dűk szinte pana­szo­san sír­tak fel, hogy:

Nincs a pusz­tán rózsa­bo­kor, kis­an­gya­lom,
nem hoz­hat­tam virá­got…

Mintha a pad­hoz szö­gez­tek volna; mintha meg­állt volna a szí­vem. Az arcom der­medtre húzó­dott, sze­me­met elfu­totta a könny, és most már hit­tem. Hit­tem a cso­dá­ban, a muzsi­ká­ban, káp­lán bácsi­ban, a kis doboz­ban és a nagy töl­csér­ben, és egy­ál­ta­lán nem cso­dál­koz­tam volna, ha egy kis ember ugrik ki a töl­csér­ből, és azt mondja:

– Ugye, szép volt… pedig csak én vol­tam ide­benn.

De hát nem tör­tént semmi.

Egy sóhaj­tás nem hal­lat­szott.

És a hatá­son még a káp­lán is meg­in­dult, mert szó­ra­ko­zot­tan bab­rált a gépen, s később reked­ten azt mondta:

– Nehéz dolog az igazi hit, és még az Embert is fejbe kell előbb verni vele… de az igazi bizo­nyí­tás csak most követ­ke­zik. Jöj­jön ki az a legény, aki vál­lal­ko­zik, hogy bele­éne­kel. Nem isme­rem még a göl­le­i­e­ket… mind…

Fel­állt erre a pad­ban egy szép szál barna legény, és meg­állt a gép előtt. (Saj­nos a nevét én is elfe­lej­tet­tem.)

– Úgy – mondta a káp­lán. – Az a távol­ság jó. Éne­kel­het amit akar, és emelje fel a kezét, ha a nótá­nak vége.

A káp­lán új hen­gert csúsz­ta­tott a gépbe.

– Ha intek, akkor kezd­heti. De min­dig ott marad­jon, ahol most áll, és ne for­dul­jon se jobbra, se balra.

A kb. 25 cm hosszú és 5-6 cm átmé­rőjű hen­ger halk kar­mo­lá­szás­sal meg­in­dult, a káp­lán intett, s a legény elkez­dett dalolni. A nótára már nem emlék­szem, de arra igen, hogy az abla­kok bele­re­meg­tek a dalba. Apám mosoly­gott, és vala­mit súgott öspö­rös bácsi­nak, aki szin­tén derű­sen bólin­tott. Később meg­tud­tam, hogy apám azt mondta:

– Ebből aztán lehetne jó kán­tor.

A dal még szállt pár per­cig, aztán elhall­ga­tott, a káp­lán pedig meg­ál­lí­totta a gépet.

– Kész – mondta.

– Aztán most mi lösz? – hal­lat­szott a padok közül.

– Most másik tűt teszek a hen­ger ele­jére, és a gép elda­lolja azt a szép dalt, amit most hal­lot­tak.

– Hiszi a pici! – hal­lat­szott a sorok közül, mire neve­tett az egész terem.

A káp­lán azon­ban, úgy lát­szik, fel­is­merte a köz­be­szó­lót, aki vala­me­lyik isko­la­széki tag volt, hát talál­ko­zott vele.

– Jóska bácsi, tudja, mit mon­dott Jézus Tamás­nak, ami­kor kétel­ke­dett a cso­dá­ban?

Jóska bácsi erő­sen elpi­rult.

– Régön vót má, káp­lán úr…

– Azt mondta, hogy: „Tamás ne légy hitet­len, hanem légy hívő…” Most pedig én mon­dom, hogy: „József, ne légy hitet­len, hanem légy hívő…”

A gép elin­dult. Talán nem is léleg­zett senki… mert egy kis kar­coló zörej után fel­csen­dült a nóta, erő­sen, éle­sen és fel­is­mer­he­tően az éneklő legény éles tenor­ján. Simán és végig ért­he­tően.

És ami utána követ­ke­zett, éle­tem leg­na­gyobb csendje volt, s utána csat­ta­nóan kitört a lárma. Min­denki zsi­bon­gott, min­denki beszélt, hado­ná­szott, magya­rá­zott, az éne­kes legény vál­lát vere­get­ték, aztán elcsen­de­sed­tek az embe­rek. A cso­dá­ból való­ság lett! Lát­ták, hal­lot­ták, és volt már, aki azt mondta:

– Hát per­sze! Nem olyan nagy dolog az egész, csak az a kár, hogy nem magyar ember találta föl…

Ez az ese­mény vala­mi­kor nyár végén volt, mert ami­kor kitó­dul­tak az isko­lá­ból, szólt már egy őszi­bo­gár, a Kács­alja felett csá­léra állt a Gön­cöl­sze­kér, és túl, messze a Cönde felett akkor kelt fel a hold.

Jan­csi elment haza, apám még beszél­ge­tett az embe­rek­kel, és én sem men­tem a lakásba, hanem leül­tem a külső tor­ná­cos folyosó lép­cső­jére. Hall­gat­tam az estét, néz­tem az eget, tele­szív­tam magam a széna, a szal­ma­ka­zal, a kert nyár végi léleg­ze­té­vel, és elfe­led­tem a beszé­lő­gé­pet, a gépi cso­dát, mert mintha az igazi csoda a szí­vem­ben lett volna, az alma- és bürök­szagú kert­ben, a Kács­alja kis patak­já­nak tük­ré­ben, ahol elfért az egész csil­la­gos ég, és a fecs­kék üres fész­ké­ben az istálló geren­dá­ján, ahon­nét elván­do­rol­tak a fecs­kék, és majd vissza­ván­do­rol­nak a fészekbe, mintha a nem­ze­dé­ke­ket az élet és a sze­re­tet hor­dozta volna a messze­ség és ván­dor­lás lát­ha­tat­lan útjain.

Mind­eze­ken elgon­dol­koz­tam, alig érintve a kéz­zel­fog­ható dol­go­kat, mint a fény és az árnyék, amely ragyo­gásba és árnyékba borítja az egész falut egy pil­la­nat alatt, ha felhő mögé ér a nap, vagy kisza­lad az ég kék vég­te­len­sé­gére.

Lenéz­tem az udvar végébe, ahol alig lehe­tett látni a kaz­lak lomha hátát, és egy­ál­ta­lán nem lehe­tett látni a kerí­tés öreg desz­káit, ame­lyek jól fel vol­tak sze­gezve tavaly is, és mégis leszed­ték a cigá­nyok, ami­kor a gabo­nát akar­ták ellopni a pad­lás­ról.

Olyan négy-ötéves­forma lehet­tem, és össze­hű­töt­tem magam vala­hol, még­pe­dig ren­de­sen, mert az éjsza­ká­kat végig­kö­hög­tem, és nem hagy­tam sem éjjel, sem nap­pal elaludni nagy­anyá­mat. Végül pedig apá­mék bevit­tek az ebéd­lőbe, ahol „ked­vére köhög­het ez a lókötő”, ami­ből aztán az a csoda követ­ke­zett, hogy azon az éjje­len már egy­ál­ta­lán nem köhög­tem, vagy csak keve­set, és azt is a pap­lan alatt végez­tem el, hogy csak azért sem fogok köhögni…

Egy­szó­val: hol a pap­lan alatt köhé­csel­tem, hol hall­gat­tam, hogy apá­mék alsza­nak-e, mert az ajtót azért később, ami­kor azt hit­ték, már elalud­tam, szép csen­de­sen kinyi­tot­ták. Aztán csend­ben elalud­tam én is, de jóval később, ami­kor a tor­kom­ban mintha megint apró kis han­gyák kezd­tek volna mász­kálni, fel­éb­red­tem, és a pap­lan alatt hal­kan kikö­hög­tem magam. De elaludni nem tud­tam.

Ezt azon­ban nem bán­tam, mert ilyen­kor cso­dás kis tör­té­ne­te­ket értem meg, mert már nagy vol­tam, és szép sárga csiz­mám volt sar­kan­tyú­val.

És mivel a ló is ott ter­mett, szinte abban a pil­la­nat­ban nye­regbe ugrot­tam, magam elé emelve a kis Kovács Ilo­nát is. „Gyű, gyű, Fokos!” – szinte repül­tünk a csor­nai úton, bár hogy hova akar­tam Ilo­nát elra­bolni, azt még ma sem tudom…

Vilá­gos, tiszta álom volt ez, hogy – ami­kor fel­éb­red­tem – még a lódo­bo­gást is hal­lot­tam.

Ezen aztán elgon­dol­koz­tam, és gon­dol­ko­zás köz­ben meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy saj­nos, álom volt az egész; de akkor mi a fene az a dobo­gás? Talán a szí­vem?

Nem! A szí­vem ugyan elég ren­de­sen kala­pált, de sok­kal gyor­sab­ban, mint a távoli dön­gés, ami azt mondta:

– Damm… damm… – Aztán csend. Aztán megint: – Damm… damm… – Utána hal­lom, amint apám csen­de­sen meg­szó­lal:

– Annus!

– Hal­lom én is – szó­lalt meg anyám –, mi lehet?

Ekkor elhall­gat­tak mind a ket­ten; később hal­lom, hogy apám fel­kel.

– Mit akar? – kér­dezte anyám, és hal­lom, hogy ijed­ten fel­ült az ágyá­ban. – Nem enge­dem, hogy kimen­jen…

– Csak hall­ga­tó­dzom – mondta apám –, legyen nyu­godt…

Papucsba bújt, hosszú­ka­bá­tot kanya­rin­tott magára – ame­lyet abban az idő­ben über­cí­her­nek nevez­tek a magya­rok. Hal­lot­tam, ami­kor leakasz­totta a pus­kát, csen­de­sen nyi­kor­gott a folyo­só­ajtó, aztán csend…

A töb­bit már csak apám elbe­szé­lé­sé­ből tudom:

„Már egy hete készül­tem ezt a nye­kergő folyo­só­aj­tót meg­ola­jozni, de min­dig köz­be­jött valami, és elfe­lej­tet­tem. Ha az ajtó nem nye­ke­reg, talán min­den más­ként tör­tént volna, talán job­ban, talán rosszab­bul. Nagy sze­ren­csém volt, hogy – ami­ről már tud­tam – már este esett egy kis hó, s ami­kor kimen­tem is, még szál­lin­gó­zott. Min­den­esetre ha nincs hó, sokáig kel­lett volna vár­nom, amíg sze­mem meg­szokja a sötét­sé­get, de a kis hó is elég volt, hogy elég jól lás­sak, és meg­lás­sam azt, hogy a ház végé­ből a disz­nó­ólak mel­lett két ember sur­ran a szal­ma­kaz­lak felé. És ami­kor elin­dul­tam a disz­nóól kifu­tó­já­nak zsin­dely­te­te­jén, egy zsin­dely pat­tanva eltö­rött, egy ember újra elsza­ladt, a másik kettő nyo­má­ban, de hal­lot­tam, ami­kor az egyik vissza­szólt: »…a malom­nál!« Ekkor tűnt elő a negye­dik ember, de ebben a pil­la­nat­ban hal­kan zör­gött egy kocsi a szal­ma­kaz­lak mögött, azt hit­tem, túl a kerí­té­sen…

Rög­tön azt gon­dol­tam, hogy a negye­dik nem érhette el a kocsit, hát amennyire lehe­tett, siet­tem, hogy a kocsi nyo­mait meg­lát­has­sam, s azt is, merre tűnt el ez a negye­dik ember.

Most már szinte sza­lad­tam, csak akkor áll­tam meg cso­dál­kozva, ami­kor a desz­ka­ke­rí­tés­hez értem. Két osz­lop között a deszka föl­dig le volt szedve, és a kocsi eddig benn állt az udva­ron, a szal­ma­kaz­lak mel­lett.

Ekkor már vilá­go­san tud­tam, hogy miről van szó. A pad­lás­ajtó dupla vasa­lá­sá­val és két­sze­res lakat­zá­rá­val nem tud­tak meg­bir­kózni, hát lét­rá­ról kibon­tot­ták a hátsó pad­lás­ab­lak mel­lett a falat, s ennek tompa zuho­gá­sára ébred­tünk fel. (Ezek tehát tud­ták, hogy a búza a pad­lá­son eladásra már fel van zsá­kolva.)

De hova lett a negye­dik ember?

A fel­hők ekkor már mintha rit­kulni kezd­tek volna, és a negye­dik ember nyo­mát is meg­ta­lál­tam túl a kerí­té­sen, a fris­sen esett hóban.

Jól szá­mí­tot­tam! Ez az ember a ker­tek alatt sza­ladt a malom felé; hát utána én is, és cso­dál­koz­tam, hogy ami­kor a cse­léd­há­zak­hoz értem, a nyo­mok nem men­tek tovább, hanem befor­dul­tak a trá­gya­te­le­pek közé.

Engem nem csapsz be! – gon­dol­tam. Meg­hal­lotta, hogy valaki jön utána, hát befu­tott a trá­gya­te­le­pek közé, ahol a trá­gya mele­gé­ben azon­nal elol­vadt a kis hó és vele a nyom is… Meg­áll­tam, s ekkor a puha nagy csend­ben valami keser­ves jaj­ga­tást hal­lot­tam, amire tel­je­sen elvesz­tet­tem a fejem, mert arra gon­dol­tam, hogy talán a férj nincs ott­hon, és ez a gaz­em­ber az asszonyt gyötri. Letet­tem a pus­kát a földre – mert a szűk helyen nem tud­tam volna vele mit csi­nálni –, és oda­sur­ran­tam az egyet­len vilá­gos ablak­hoz, ahon­nét a keser­ves jaj­ga­tás hal­lat­szott, majd a vas­tag fal­be­vá­gás mélyén az ajtó­hoz akar­tam menni, ami­kor irtó­za­tos ütést kap­tam az arcomba a sötét­ség­ből.

De olyan sötét volt, hogy csak talá­lomra kap­tam el az ember nya­kát, és min­den erőm­mel az ajtó­hoz vág­tam, de olyan erő­vel, hogy az ajtó besza­kadt. A hara­mia hanyatt esett, én pedig rá… és tovább csé­pel­tem.

A szo­bá­ban három asszony is visí­tott, köz­tük a bába is, mert a jaj­ga­tás, amit előbb hal­lot­tam, a vajúdó asszony jaj­ga­tása volt; ami­kor végre bero­hant egy legény bal­tá­val, aztán egy másik, aztán a har­ma­dik… ami­kor végre fel­kel­het­tem az ember­ről…

– Mes­tör úr?!

– Én vagyok, Jan­csi! Ezt az embert kötöz­zé­tek meg, de a nya­kára is egyet, hogy meg ne lép­hes­sen!

Hát kivert a verej­ték, mond­ha­tom, de az asszo­nyok is elhall­gat­tak, mert a szülő asszony úgy meg­ijedt, hogy azon­nal meg­szülte a gye­re­két.”

Ami­kor apám elment, áttal­pal­tam anyám­hoz, és bebúj­tam mel­léje. Anyám átölelt, aztán csend lett, csak anyám sut­to­gott néha, mert imád­ko­zott.

Nagy, nehéz óra volt ez, amíg végre beszé­det hal­lot­tunk. Itt is, ott is kis istál­ló­lám­pák indul­tak el házunk felé. Az utcán egyre több lett az ember, s az elsza­po­ro­dott kis fények gyű­rű­jé­ben ott állt az az ember, de úgy meg­kö­tözve, hogy egy bika sem szag­gat­hatta volna el a sok köte­let.

Aztán elve­zet­ték a köz­ség­háza felé, és lovas futár ment Igalba a csend­őrö­kért.

Más­nap aztán hal­lot­tuk, hogy a betö­rőt egy jól lela­ka­tol­ható istál­lóba zár­ták be, ahon­nét sem­mi­kép­pen el nem szök­he­tett. Hát nem is szö­kött, de az istál­ló­ban volt egy kis­borjú, azt reg­gelre agyon­rug­dosta.

Anyám aztán teát csi­nált; nagy­mama is fel­kelt, és apám­nak el kel­lett mon­dani szó­ról szóra és ezer kér­dés között az egész éjsza­kai kirán­du­lást.

Végül én is kér­dez­het­tem:

– Nem félt, édes­apám?

– Mitől fél­tem volna? Ott volt a puska!

Anyám a fejé­hez kapott.

– De Árpád, hiszen már három napja kivet­tem a pat­ro­no­kat, nehogy a gye­rek hoz­zá­nyúl­jon a pus­ká­hoz… Ott van­nak az én éjje­li­szek­rény-fió­kom­ban…

Ez az éjszaka aztán elmúlt az idő sod­rá­ban, bár nekem sok­szor eszembe jutott, mert ebben az idő­ben – három-öt éves korom­ban – nagy­anyám „meséi” egé­szen szé­lesre tár­ták nagyon éhes „iro­dalmi” érdek­lő­dé­sem. Mivel pedig déd­apám ins­pek­tor volt Tol­ná­ban a her­cegi ura­da­lom­ban, nagy­anyám ren­ge­te­get tudott a betyá­rok­ról. (Somogy és Tolna híres volt abban az idő­ben óri­ási össze­függő erde­i­ről és betyár­ja­i­ról, akik úgy hoz­zá­tar­toz­tak a kor éle­té­hez, mint a „megye­háza”.) A sze­gény­sé­get nem bán­tot­ták, az ura­dal­mak pedig – ha eszük volt – úgy fizet­ték az évi kom­men­ciót, kenyér­ben, sza­lon­ná­ban, bor­ban, mint cse­lé­de­ik­nek. De ezek­ben az ura­dal­mak­ban nem is tűnt el egyet­len bárány sem. Ha azon­ban valami oszt­rák vagy cseh ins­pek­tor vette át a gaz­da­sá­got, mond­ván, hogy majd ő ren­det csi­nál ebben a „Schwei­ne­rei”-ben, ott eltűnt egy-egy egész falka birka, egy-egy pár jó ló, eset­leg a leg­szebb szi­laj­ö­kör-négyes­fo­gat, s ha ez sem hasz­nált: fel­re­pült a „vörös kakas” egy-egy bir­ka­akolra, szé­na­ka­zalra, hogy leégett a fél puszta, és nagyon-nagyon rit­kán fog­ták el a tet­test vagy tet­te­se­ket, aki­ket min­den sze­gény ember, tehát majd­nem min­den magyar ember búj­ta­tott és segí­tett.

Szó­val abban az idő­ben ezek a meg­tör­tént mesék pótol­ták a későbbi Ander­sen és Grimm meséit, ame­lyek azon­ban – talán – csak ki let­tek kissé szí­nezve, de a lényeg való­ság volt.

Déd­apám egy­szer Dom­bó­várra ment vásárra, s elvitte nagy­anyá­mat is, mert valami kis köd­mönt akart a kis­lány­nak venni, aki tizen­két-tizen­há­rom éves volt akkor. Hogy déd­apá­mék Ozo­rán, Pin­ce­he­lyen vagy másik her­cegi bir­to­kon lak­tak-e, arra már nem emlék­szem, mert nagy­anyám min­den „meséje” ezek körül a faluk körül tör­tént meg:

„Elad­ták tehát, ami elad­ni­való, és meg­vet­ték, ami vásá­rol­ni­való volt, és jól meg­késve indul­tak haza­felé, ami­kor már söté­te­dett, és elkez­dett esni a sze­mer­kélő őszi eső.

– Nagyon sötét lesz, tekin­te­tes uram – mondta a kocsis –, pláne az erdő­ben.

– Hagyd a lovakra, Tóni – mondta apám –, a lovak vala­mennyire lát­nak; meg ki is tapo­gat­ják az utat.

– Úgy gon­do­lom én is – mondta a kocsis, aztán több szó nem esett, csak a kocsi pat­to­gott hal­kan, és a lovak cup­pog­tak a mély sár­ban.

És sehol egy csil­lag, sehol az ég, és sehol a föld.

– Most for­du­lunk az erdőbe – szó­lalt meg jó idő múlva a kocsis, de apám nem vála­szolt. Talán alszik – gon­dol­tam, de később mégis azt mondta:

– Most már érzem én is… ha nem esne az eső, már előbb is meg­érez­tem volna a cser­sza­got.

Az eső akkor már elállt, de a fel­hők nagyon leszáll­hat­tak, mert szinte harapni lehe­tett volna a sötét­sé­get, olyan vas­tag volt.

Aztán csak dülön­gélt a kocsi vég­te­le­nül. A lovak néha meg­áll­tak egy-egy szussza­násra, s a kocsis nem is nógatta őket. Pihen­nek, hát pihen­nek. Nehéz út volt ez nagyon, és én úgy érez­tem, mintha vala­mi­kor régen kez­dő­dött volna, de nem lesz soha vége. Az uta­sok félig alva gub­basz­tot­tak, talán meleg szo­bára gon­dolva, de talán alud­tak is, ami­kor – úgy éjfél körül – a kocsi zök­kenve meg­állt.

– Alig­ha­nem vala­kik van­nak a lovak előtt – szólt hátra a kocsis.

– Majd meg­mond­ják, hogy mit akar­nak – dör­mö­gött apám, aki úgy lát­szott, nem ijedt meg, de énne­kem még a szí­vem verése is meg­állt, aztán meg olyan dobo­gás­sal indult meg, mintha kinn ver­gő­dött volna a leve­gő­ben.

Áll­tunk csak, de nem tör­tént semmi, csak a sár cup­po­gott körü­löt­tünk mintha vala­kik körül­áll­ták volna a kocsit. Aztán der­med­ten lát­tam, hagy tűzkő szik­rá­zik, pipa­szag is úsz­kált a leve­gő­ben, míg végre fel­lob­bant a láng, és ha lett volna han­gom, talán rémül­ten fel­si­kol­tok, mert egy magas legény állt majd­nem mel­let­tem. Szeme, mint a parázs, a szája össze­zárva, s ami­kor engem meg­lá­tott, kese­rűen elmo­so­lyo­dott.

– Jó estét, tekin­te­tes uram!

– Adjon isten, Ferkó! Jól meg­ijesz­tet­té­tek a kis­lányt.

– Mást vár­tunk, tekin­te­tes uram… a kis­lány meg ne fél­jen… Pali, – szólt hátra –, eredj a Bözsi­hez, hogy hoz­zon pár almát ennek a szép lány­nak.

– Kit vár­ta­tok, Ferkó? – kér­dezte apám, s meg­fogta az ember kezét, aki a vilá­gos­sá­got tar­totta, s a láng­nál rágyúj­tott pipá­jára.

– Kit gon­dol a tekin­te­tes úr?

Nekem még min­dig vaco­gott a fogam, csak akkor csu­kó­dott össze a szám, ami­kor apám nyu­gal­mát lát­tam.

– A kövér svá­bot?

– Azt! Merre ment ki a vásár­ból?

– Nem tudom, Ferkó, de azt hal­lot­tam, hogy egyik ember­nek Für­ge­det mondta, a másik­nak Inár­csot. De lehet, hogy a har­ma­dik­nak megint mást mon­dott. A vásá­ron egy pár nagyon jó lovat vett, és eze­ket a sarog­lyá­hoz kötöt­ték. De azt hal­lot­tam, ami­kor a szent­pé­teri kasz­nár­ral bir­kák­ról beszél­get­tek.

– Nem buta ember a sváb – vil­lant meg a betyár szeme –, de azért egy­szer csak lesz vele pár sza­vam!

– Jó lenne, Ferkó – mondta apám –, ha egy kicsit elhú­zód­ná­tok valami csön­des helyre. Kihir­det­ték a sta­tá­ri­u­mot…

– Hát az mi?

– Az az, Ferkó, hogy egy bir­ká­ért is fel­akasz­ta­nak. Sok a sze­gény­le­gény, Ferkó, és csú­nya dol­gok tör­tén­tek. Döb­rö­kö­zön is, Csib­rá­kon is… más­hol is. Véres dol­gok…

– Nekünk nem véres a kezünk, tekin­te­tes uram!

– Tudom, Ferkó. Kár is lenne! Azt hiszed, én sze­re­tem az oszt­rák »finán­cot«? De mégis azt mon­dom; egy-két hóna­pig ne hal­las­sa­tok maga­tok­ról. Az erdő nagy, a kerü­lők hall­gat­nak, a zsan­dár oda nem megy utá­na­tok, és – mon­dom – elcsi­tul­nak majd a dol­gok. A cse­léd­ség nem beszél róla­tok…

– Aztán fog­tak el már vala­kit?

– Azt beszé­lik: Kapós­ban is akasz­tot­tak, Igal­ban is. És ez így igaz, Ferkó! A Fes­te­tics szám­adó­ját úgy meg­ver­ték, hogy nyo­mo­rék marad egész éle­té­ben. De nem val­lott. Még az ando­csi bará­to­kat is szuttyon­gat­ták, amíg a veszp­rémi püs­pök patá­liát nem csa­pott.

A betyár elgon­dol­ko­dott. A szeme feke­tén vil­lo­gott, de aztán hall­ga­tó­dzott és elmo­so­lyo­dott.

– Na, gyün már az én asszo­nyom is; pedig hát mi sem esküd­tünk meg, csak egy­más­nak. De majd csak fogok valami kóduló bará­tot, hogy nyug­sága legyen ennek a szö­gény asszony­nak.

Ekkor egy másik vilá­gos­ság köze­le­dett, s a vilá­gos­ság­ban egy nagyon szép menyecske.

Egy kis kosár gyö­nyörű almát hozott. Az új kosa­rat az ölembe tette.

– Fogadja el, kis­asszony­kám, én adom, ennek az embör­nek a fele­sége. Elfo­gad­hatja, ez nem lopott jószág… Aztán tudja… majd lesz az én uram is valaki… de nem futó­be­tyár…

– Köszö­nöm – mond­tam, és fél­tem­ben ásí­tot­tam.

Végül a betyár uta­sí­totta az egyik fák­lyás embert, hogy pár száz lépést men­jen előt­tünk, és vilá­gít­son, mert olyan rész követ­ke­zik, ahol a víz elhordta az utat, és könnyen baj lehetne.

– Meg­csó­kol­ha­tom a kis­lányt? – kér­dezte ekkor a menyecske, s mivel apám neve­tett, átölelt, és olyan mele­gen meg­csó­kolt két­fe­lől, hogy ma is érzem.

Aztán eljárt az idő, bár nehe­zen és las­san. A negy­ven­nyolc utáni idők keser­ve­sen von­szol­ták magu­kat, s egyik nap nálunk is kido­bol­ták a falu­ban, hogy akasz­tás lesz. Három sze­gény­le­gényt fog­tak el, akik bir­kát lop­tak, és hol­nap akaszt­ják fel őket a köz­ség­háza előtti téren.

A kony­há­ban a lányok sír­tak, apám pedig ezt mondta anyám­nak:

– Hol­nap Dom­bó­várra megyünk!

Anyám apámra nézett, és nem szólt sem­mit, mert arca olyan volt, hogy jobb volt nem szólni hozzá. És tudom, ha kény­sze­rí­tet­ték volna, inkább ott­hagyja az állá­sát nyug­díj és min­den nél­kül, mint hogy azon a gyöt­rel­mes aljas­sá­gon részt vegyen.

De ha a férfiak undo­rod­tak is, és csak a kény­szer vitt oda néhány embert, az asszo­nyo­kat haj­totta a kíván­csi­ság, meg az a remény is – nem tudni, hon­nan eredt el a hír –, hogy hátha kegyel­met kap­nak… volt már ilyes­mire példa.

Én – őszin­tén szólva – sok­kal fia­ta­labb vol­tam, mint hogy ezt az egész ször­nyű­sé­get fel­fog­hat­tam volna, hát az asszony- és leány­cse­lé­dek­kel elmen­tem én is, azzal a szent eskü­vés­sel, hogy még anyám­nak sem áru­lok el sem­mit. De még így is elkés­tünk, mert mire oda­ér­tünk, ket­ten már csen­de­sen lóg­tak, és nem is moz­dul­tak, csak a fejük volt fél­re­bil­lenve.

Mivel azon­ban sok asszony állt előt­tem, akik­től nem lát­tam sem­mit, elő­re­fu­ra­kod­tam a szok­nyák között, de ami­kor kiér­tem a kör pere­mére, azt hit­tem, meg­áll a szí­vem.

Az a szép szál barna legény állt ott har­ma­dik­nak, aki­től az almá­kat kap­tam azon a nehéz éjsza­kán, mikor az erdőn meg­ál­lí­tot­tak ben­nün­ket.

A csá­szár embere akkor törte el a pál­cát, és a háta mögé dobta.

– Isten­nél a kegye­lem!

És ekkor olyan csend lett, ami­lyen csend nincs is a vilá­gon. Nem­csak ott a téren, de az egész falu­ban. Min­den szem azon a legé­nyen volt, aki sápadt, kemény arc­cal most körül­né­zett, mintha keresne vala­kit, s ekkor meg­szó­lalt a bíró:

– Van valami kíván­sá­god?

A legény szeme most raj­tam állt meg égő vil­la­nás­sal, hogy majd­nem össze­rogy­tam.

– Van! – kiál­tott, de ez a hang szinte nem is volt emberi. – Azt a kis­lányt vigyék haza! – kiál­tott, és rám muta­tott. – Ne lás­son engem… úgy…

Ekkor fel­sír­tak az asszo­nyok, és kézen fogva haza­ve­zet­tek.”

Ültem kis dívá­nyo­mon, mert nagy­anyám elhall­ga­tott, és olyan mélyen belém ült ez a „mese”, hogy per­ce­kig szólni sem tud­tam. Nagy­anyám is hall­ga­tott, mintha ezt a döb­be­ne­tes, régi emlé­ket újra átélte volna, én pedig – nincs mit szé­gyellni rajta – könnye­i­met töröl­get­tem.

Aztán elhal­vá­nyult ez a mese is, mint a töb­biek, és én is már majd­nem iga­zat adtam azok­nak a bácsik­nak és nénik­nek, akik a felét sem hit­ték el ezek­nek a főleg pász­to­rok­ból lett betyá­rok­nak cse­le­ke­de­te­i­ről, ame­lyek néha olyan lehe­tet­le­nül rej­tel­me­sek vol­tak, mint az a világ, ami már soha nem jön többé vissza.

De én lát­tam még ilyen csim­bókba font hajú öreg pász­to­ro­kat, akik annyira a múlt­ban éltek, hogy még a fel­nőt­tek­kel is alig áll­tak szóba, és lát­tam még öreg „facér”-t, aki a leg­va­dabb és leg­ha­ra­pó­sabb, elő­ször látott kutyát csak ráné­zés­sel is fenékre ültette. És a kutya csak ült elfor­dí­tott fej­jel, mert nem tudott az öreg facér sze­mébe nézni, aztán csak elkul­lo­gott, mint akit meg­ver­tek.

(...)

https://netkonyvek.hu/fekete-istvan-ballago-ido-pdf-atirat/