Urunk eme szavai ádvent első vasárnapjának evangéliumában minden évben újra és újra elhangzanak. Azt követően, hogy Krisztus kimondhatatlan szorongattatásokat és katasztrófákat jövendölt meg az idők végezetére, a fenti szavakkal bátorítani akarta övéit: a legnagyobb szükségben a megváltás már nincs messze többé. E szavakat ezen kívül az Antikrisztusra is vonatkoztathatjuk. Az első pillanattól kezdve bizonyos, hogy nem az Antikrisztusé – bármely időben jöjjön is el – az utolsó szó. Maga az Úr fogja útját állni, és áldatlan uralmának véget vetni. Ezért az Antikrisztusról szóló elmélkedés a hívek számára alapjában véve reményre és bizakodásra ad okot – minden sötétség ellenére, mely ezt a témát jellemzi: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje”.
Mielőtt e titokzatos figura jellegzetes vonásait bemutatnánk, idézzük fel az Újszövetség Antikrisztusról szóló részeiből a legfontosabbakat.

Szent János apostol első levelében ez áll: „Gyermekeim, itt az utolsó óra. Hallottátok, hogy eljön az Antikrisztus. Most sok Antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Ki az a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az Antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, az Atyát sem ismeri. Aki megvallja a Fiút, az ismeri az Atyát is.” (1 Jn 2,18/22)
Itt az Antikrisztus mint eretnek lepleződik le: tagadja Isten Fiát, amivel az Atyát is visszautasítja! Ugyanebben a levélben az apostol még egyszer óv az antikrisztusi lélek kísértésétől: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra. Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az Antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van.” (1 Jn 4,1-3)
János tehát különbséget tesz az Antikrisztus mint eljövendő figura és az antikrisztusi szellem között, mely már régen munkálkodik a világban (lásd: 2,18 és 4,2). Az „Antikrisztus” még várat magára, de az „Antikrisztusok” már a világban vannak. Végezetül az apostol második levelében még egyszer megemlíti az Antikrisztust: „Mert sok csaló fellépett a világban, aki nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el. Az ilyen csaló és Antikrisztus.” (2 Jn 7)
Szent János az egyetlen bibliai író, aki nevén nevezi az Antikrisztust. Ez az elnevezés az első és második János levélen kívül sehol nem fordul többé elő a Szentírásban. Ezért nevezik Jánost sokszor egyszerűen az „Antikrisztus teológusának”.

Az Antikrisztus lényét azonban Szent Pál apostol is leírja – a második Tesszaloniki-levélben –, méghozzá nagyon precízen. Még akkor is, ha ehelyütt maga a szó, „Antikrisztus” nem fordul elő, Pál apostol akkor is egyértelműen egy személyről beszél, aki az idők végezetén lép fel, és aki Isten elleni bűnében és gyűlöletében minden más embert felülmúl.
„Van még egy kérésünk: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságtokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna. Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindennek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar látszani. Nem emlékeztek, hogy mindenről beszéltem nektek még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” (2 Tesz 2,1-12) Pál apostol ehelyütt az Antikrisztus számtalan jellegzetességét felsorolja, melyeket a későbbiekben majd egyesével tárgyalunk.

Témánk szemszögéből még nagyon fontosak az Apokalipszis idevonatkozó részei, melyek azonban már sokkal nehezebben érthetők, hiszen itt látomásokkal van dolgunk, melyek szinte kiprovokálják a többféle értelmezést, minekutána néhány látomásban közülük jelen és eljövendő egyszerre mutatkozik. Olvassuk el a 12. fejezet utolsó verseit és az egész 13. fejezetet: „A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, akik megtartják Isten parancsait és kitartanak Jézus tanúsága mellett. Kiállt a tenger partjára.” (Jel 12,17-18)
Az Apokalipszis 13. fejezete: A tengeri vadállat
„Ekkor láttam, hogy a tengerből egy vadállat bukkan fel. Tíz szarva volt és hét feje, szarvain tíz korona, fejein meg istenkáromló nevek. A vadállat, amelyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába mint a medvéé, szája pedig az oroszlán szája. A sárkány neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt. Az egyik feje mintha halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult. Az egész föld csodálta a vadállatot. Leborultak a sárkány előtt, hogy hatalmat adott a vadállatnak. Leborultak a vadállat előtt is, és így imádták: ‘Ki fogható a vadállathoz, ki tudja vele fölvenni a harcot?’ Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte. Akinek van füle, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard élén kell elhullnia. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.

A szárazföldi vadállat Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a földből. Két szarva volt, mint a Báránynak, de úgy ordított, mint a sárkány. Az első vadállatnak minden hatalmát gyakorolta a jelenlétében. A földet és lakóit rávette, hogy boruljanak le az első vadállat előtt, amely kigyógyult halálos sebéből. Nagy csodajeleket vitt végbe, még tűzet is bocsátott le az égből az emberek szeme láttára. A föld lakóit megtévesztette a csodajelekkel, amelyeket a vadállat előtt véghezvihetett. Rávette a föld lakóit, hogy emeljenek szobrot a vadállatnak, amelyet a kard megsebzett, de felgyógyult. Hatalmat kapott, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra, meg hogy megölje azokat, akik nem borulnak le a vadállat szobra előtt. Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.” (Jel 13)

A sárkány az ördögöt jelenti, miként ezt az Apokalipszis maga mondja (20,2). Az általános magyarázat szerint a két vadállat az antikeresztény erőket reprezentálja, hatalmukat (első vadállat) és propagandájukat (második vadállat). Az Antikrisztus egyes jellemzőinek tárgyalásánál vissza fogunk térni az Apokalipszis eme szövegére.
Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell Dániel próféta jövendöléseire. Az egyházatyáknak és a későbbi szerzőknek az Antikrisztusról tett számos kijelentését Dániel látomásai ugyanúgy inspirálták, mint Szent János Apokalipszise; magyarázataik gyakran az Apokalipszisből és Dániel könyvéből vett képek egyszerű kombinációja.

A mi Urunk se az Antikrisztusról, se olyan személyről nem beszél, akit – mint Pálnál – ilyennek lehetne identifikálni, talán egyetlen kivételtől eltekintve. János Evangéliumában Jézus ezt mondja a zsidóknak: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok el engem; majd ha más jövend a maga nevében, azt elfogadjátok.” (Jn 5,43) Némely atya ezeket a szavakat az Antikrisztusra értette.
Mindazonáltal az Úr eme jóslata paruzia-beszédére emlékeztet bennünket. Itt megmutatkozik, hogy maga Krisztus sem hallgatott mostani témánkról, bár kifejezetten nem beszélt az Antikrisztusról. Beszédében, melyben mind Jeruzsálem pusztulásáról, mind a világ végéről szó van, az Úr az idők végezetére olyan dolgokat jövendöl, melyek az apostoloknak az Antikrisztusról szóló kijelentéseivel pontosan megegyeznek: általános zűrzavar és kísértés, hitehagyás, egyházüldözés – és a pszeudo-Messiások fellépése. (pl. Mt 24,5/24)

Természetesen fel lehet hozni ellenvetésként, hogy ennek a kérdésnek – személy vagy intézmény – nincs döntő jelentősége. Ha a dolgokat a gyakorlati oldalról nézzük, akkor úgy tűnik, mindegy, hogy az Antikrisztus egy személy vagy egy hatalmi alakulat lesz. Képzeljük csak magunkat az Antikrisztus idejébe: hogy ekkor egy hatalmi alakulatot, mint (például) az UNO-t – vagy ennek élén egy vezető egyéniséget kell-e az Antikrisztusnak tekintenünk, az érintettek számára másodrangú kérdés, úgyszólván fölösleges tudományos vita lesz.
Ez a tényállás világossá válik, ha az Antikrisztus úgynevezett előfutáraira gondolunk, kikről később még részletesebben is szó lesz. Az a megszámlálhatatlanul sok ember, akik a kommunista diktatúra alatt a Krisztusban való hitük miatt üldözést és bántalmazást és milliószoros mártíromságot szenvedtek – mind joggal lehettek azon a véleményen, hogy elkövetkezett az Antikrisztus birodalma. Legalábbis olyan helyzetben voltak, melyet az Antikrisztus idejére az Egyház számára jósoltak. Volt akkor jelentősége, hogy Lenin vagy a kommunista párt tekinthető-e az Antikrisztusnak? És pár évvel később, hogy Sztálin vagy a szovjet hatalmi apparátus? Egy üldözött keresztény számára ez nyilvánvalóan ugyanazt jelentette.

Milyen jelentőséggel bír egy hívő keresztény számára az Antikrisztusról szóló tan? Milyen fontossággal bír ez különösen a mi számunkra az új évezred küszöbén? Ez a mi kérdésfeltevésünk, és erről az oldalról szemlélve eltekinthetünk attól a problémától, hogy az Antikrisztus egy intézmény vagy egy személy lesz-e. Az egyén számára fontosabb az Antikrisztus jegyeit ismerni, és óvakodni rontó befolyásától, mely már sokkal az Antikrisztus tényleges megjelenése előtt hatékonyan működik a világban („a gonoszság titka ugyanis már munkálkodik” (2 Tesz 2,7)).

Noha, mint éppen most állapítottuk meg, ez a kérdés másodlagos, mi mégis abból indulunk ki, hogy az Antikrisztus egy individuális személy lesz. Ugyanis tény, hogy az egyházi hagyomány, mint mondtuk, az Antikrisztust régtől fogva, mint személyt értelmezi. „Az egyházatyák, a legtöbb katolikus és sok nem-katolikus exegéta konstans vélekedése szerint az Antikrisztus egy individuum, aki Krisztus iránti különlegesen nagy gyűlöletével tűnik ki.”

Az Antikrisztus előfutárai
Mikor jön el az Antikrisztus? Eléggé értelmetlen kérdés, miként ezt már Szent Ágoston megjegyezte: „Szokás megkérdezni: mikor történik mindez? Fölöttébb haszontalan kérdés. Mert ha ezt tudnunk hasznunkra válna, akkor ki mondhatta volna ezt meg leginkább a kérdező tanítványoknak, ha nem az Isteni Tanító maga?” Ma sincs hiány önjelölt „prófétákból”, akik az Antikrisztus eljövetelét a közeljövőre jelentik ki. Természetesen ezt sem zárhatjuk ki. Egyáltalán lehetséges-e pontos időbeli prognózist felállítani az Antikrisztus fellépésének idejére? Miként ezt az elkövetkezendőkben látni fogjuk, ennek időpontját nem tudjuk megjósolni. És ez nem is baj. Ugyanis nem csupán lehetetlen, hanem valójában fölösleges is tudni, hogy mikor jön el az Antikrisztus.
Nem az a kérdés, hogy mikor lép fel az Antikrisztus, hanem az, hogyan fogok én viselkedni, ha ez bekövetkezik! Ez ellen azt vetik közbe, hogy ez eléggé hipotetikus kérdés, és közelről sem olyan „izgalmas” és dramatikus, mint az a kilátás, hogy nemsokára találkozhatunk az Antikrisztussal. Némely ember számára az Antikrisztus iránti érdeklődés mindenekelőtt abból áll, hogy nemsokára jöjjön el.

Pedig az a kérdés, hogyan állok én az Antikrisztushoz éppen nem hipotetikus, hanem nagyonis konkrét és aktuális, még pedig azért, mert az Antikrisztusnak előfutárai vannak. Newman bíboros ezeket az Antikrisztus árnyékainak nevezi, akikkel kapcsolatban joggal beszélünk az Antikrisztus előfutárairól. Hiszen már Szent János különbséget tesz, miként már láttuk, a jövőben fellépő Antikrisztus és azok között az antikrisztusok között, akik már az apostol életében a világban voltak. Ezek közé számította Jézus Krisztus istenfiúságának tagadóit.

A maga módján Szent Pál apostol is rámutat az Antikrisztus előfutáraira. Ahol az Antikrisztus eljövendő figuráját „a bűn emberének” nevezi, még ezt is hozzáfűzi: „A gonoszság titka ugyanis már munkálkodik.” (2 Tesz 2,7)
Aquinói Szent Tamás a második Tesszaloniki-levélről szóló kommentárjában ezt mondja: „Miként minden jó és a Krisztus előtt élt szentek erényei Krisztus előképei voltak, úgy voltak az Egyház üldözésében a zsarnokok mindannyian az Antikrisztus előképei, és bennük az Antikrisztus volt elrejtve. És így mindaz a gonoszság, mely bennük rejtőzött, abban az időben napvilágra fog kerülni.”
Minden keresztényüldöző, mint például Néró, Hitler, Sztálin stb., az Antikrisztus előfutára volt. Sőt néhányan már magának az Antikrisztusnak vélték őket, mert az összetévesztésig hasonlítottak hozzá; azokat a jellemző vonásokat hordozták, melyeket a Szentírás az Antikrisztusról jósol meg. Lássuk ezek után, hogy melyek ezek a jellemvonások?

Az Antikrisztus egy eretnek, miként ezt Szent János kihangsúlyozza. De még ennél is több: miként ez az írásokból és a hagyományból kiderül, az Antikrisztus kontextusban áll egy általános aposztáziával.
Szent Pál apostol figyelmezteti a tesszalonikiaiakat, hogy ne engedjék magukat félrevezetni, mintha a világvége már előttük állna: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek.” (2 Tesz 2,3) Az általános hitehagyás ehelyütt az Antikrisztus eljövetelének feltételeként jelenik meg. Egy széleskörű aposztázia az Antikrisztus szükséges kísérőjelensége és csalhatatlan jellegzetessége. Ez nem lephet meg bennünket. Isten ellenségének gigantikus világuralma – a későbbiekben még lesz erről szó – előfeltételezi az emberek globális istentelenségét. Hiszen enélkül az Antikrisztus nem találhatna arra a pozitív rezonanciára, melyet a Szentírás jövendöl neki: „Az egész föld csodálta a vadállatot.” (Jel 13,3)
„Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Luk 18,8) Krisztus ezen kérdése úgy tűnik, hogy visszajövetelére vonatkozik. Mindenesetre az Úr paruzia-beszédében hamis prófétákról beszél, akik – hazug módon – Krisztus nevében prédikálnak, és az embereket így vezetik félre és csábítják el, még pedig „sokan”, miként ezt az Úr több ízben is kihangsúlyozza: „Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek.” (Mt 24,5)

Hogyan jöhet ez a hallatlan zűrzavar létre? Miért lesz a pszeudo-prófétáknak ilyen könnyű dolguk? Urunk ezzel kapcsolatban utal az általános aposztáziával való összefüggésre: „Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság elhatalmasodásával sokakban kihűl a szeretet.” (Mt 24,11-12)
A törvénytelenség el fog hatalmasodni, és törvény nélkül az embereket természetesen könnyen el lehet csábítani. Egyébiránt Szent Pál az Antikrisztust „a bűn emberének, homo iniquitatis”-nak nevezi.

Ugyanaz a kifejezés – gonoszság (törvénytelenség) – jelöli tehát mind az Antikrisztust, mind az emberiség általános állapotát a végső időkben. Az emberek istentelensége és törvénytelensége (gonoszsága) el fog hatalmasodni – és ez előkészíti a talajt az Antikrisztusnak. Ha azután ő felbukkan, bizonyos fokig hozzá hasonlatosak között fogja magát találni.

John Henry Newman, a későbbi konvertita és bíboros, még mint anglikán lelkipásztor 1835 ádventjében négy prédikációt tartott az Antikrisztusról. Ezek a beszédek ismertté váltak, mert maga Newman többször is kiadta őket. Csekély változtatásokkal még konvertálása után is publikálta őket. Hogy az Antikrisztus milyen szorosan függ össze egy nagymértékű hitehagyással, Newman a következőképpen fogalmazta meg e prédikációk egyikében: „Más szavakkal, a bűn embere aposztáziából fog születni, vagy legalábbis aposztázia által kerül uralomra, vagy egy aposztáziára következik, vagy nem létezne aposztázia nélkül. Így szól az inspirált szöveg, és gondoljuk meg, milyen figyelemre méltó a Gondviselés menete.”

Egy szentségtörő rablás kudarca
Ezt az Antikrisztus és hitehagyás közti összefüggést, írja Newman, már az Antikrisztus előfutárain meg lehet állapítani: „Az elrendelt korbács árnyékainak legfigyelemreméltóbbika” kétségen kívül Szíria és Babilon uralkodója, IV. Antiochus Epifánesz pogány király volt (Kr. e. 175-164).
Krisztus előtt a 4. században Nagy Sándor hatalmas birodalmat teremtett, mely halálakor felbomlott, azaz a diadochusok alatt felosztódott. A zsidó nép számára ezekből az utódállamokból különösen kettő volt fontos: Egyiptom, ahol a Ptolemaiosok voltak uralmon, és Szíria/Babilon, mely fölött a Szeleukida dinasztia uralkodott. A Szeleukidák megpróbálták Egyiptomot elfoglalni – és fordítva. Izrael, földrajzilag Szíria és Egyiptom között elterülve, a frontok közé szorult! III. Antiochus alatt a helyzet még elviselhető volt. Bár a zsidóknak akceptálniuk kellett a Szíriától való függőséget, de vallási kérdésekben függetlenek maradhattak: saját vallási törvényeik szerint élhettek.
III. Antiochust fia, Szeleukida IV. Philopator (187–175), követte, kinek államkincstára sajnos üres volt. A föld hatalmasai soha nem válogattak az eszközökben, ha pénzhez akartak jutni. A régens így arra a sajnálatos ötletre jutott, hogy a jeruzsálemi templom kincsét, melynek csodálatos drágaságairól hallott, kifosztja. E gaztetthez Szeleukos kancellárját, Heliodort küldte Jeruzsálembe. De terve kudarcba fulladt, minden másképp történt, mint ahogy ő akarta – ahogy erről nekünk a második Makkabeus levél beszámol: „Egy előre meghatározott napon elment (Heliodor), hogy a helyzetet fölmérje és kiadja rendelkezéseit. Erre nem csekély rémület támadt a városban. Mindnyájan égre emelték kezüket és imádkoztak. Szivettépő volt, amint az összeverődött tarka tömeg térdelt, a főpap meg mélységes aggodalommal várta az elkövetkezendőket. A mindenható Istenhez könyörögtek.” (2 Mak 3,14-22), és imádságuk csodálatos módon meghallgatásra talált.
Ugyanis, amikor Heliodor, a szíriai uralkodó kancellárja, kíséretével a templom kincseskamrájába behatolt, hatalmas jelenés lepte meg őket: „Megjelent ugyanis nekik egy paripa, rajta félelmetes lovas és díszes szerszám. Heliodornak rontott, és mellső lábaival lesújtott rá. Maga a lovas arany páncélt viselt. Aztán két nagyon erős, ragyogóan szép ifjú is megjelent, pompás öltözékben. Két oldalról mellé léptek, szüntelenül korbácsolták, sok ütést mértek rá. Heliodor hirtelen lezuhant a földre, és nagy sötétség vette körül. Fogták, hordágyra fektették, s aki előbb még nagyszámú kísérettel és az egész testőrséggel behatolt a kincstárba, azt tehetetlenül kivitték. Egészen nyilvánvaló módon föl kellett ismerni a dologban Isten hatalmát.” (2 Mak 3,25-28)

Isten világosan hallatta tehát hatalmi szavát. Heliodor gaztette meghiúsult. A papok és a zsidó nép megkönnyebbült – és így a főpap szívesen teljesítette a kérést, mellyel Heliodor kísérői hozzáfordultak: imádkozzon Heliodorért, ki az utolsókat járta. A főpap áldozatot mutatott be az ellenségért. Heliodor meggyógyult, és sietve eltávozott, hogy nem sokkal később, valamely okból IV. Szeleukos királyt meggyilkolja.

Izrael váljék pogánnyá
Szeleukost a hírhedt Antiochus Epifánesz követte. Ez a tehetséges uralkodó megpróbálta a hanyatló szíriai birodalmat összetartani. Több ízben indult Egyiptom ellen, hogy meghódítsa. Krisztus előtt 168-ban, úgy tűnt, hogy ez sikerül is neki. Antiochus az észak-egyiptomi várost, Alexandriát ostromolta – amikor Popillius Laenas, egy római legátus, megérkezett Antiochus főhadiszállására. Róma, a feltörekvő hatalom nyugaton, nem szívesen látta a szeleukidák megerősödését. A római legátus átnyújtott Antiochusnak egy ultimátumot: az Egyiptom elleni háborút abbahagyni és hazatérni vagy… Mikor Antiochus Epifánesz gondolkodási időt kért, a római küldött szőlőtőkéjével kört rajzolt a király köré és kijelentette, hogy annak mielőtt a kört elhagyja, világos választ kell adnia, mely csak igen vagy nem lehet. A szíriai király, eléggé meglepő módon, engedett a római ultimátumnak.
Ezzel a kísérlet, hogy Egyiptomot a szíriai birodalomba bekebelezzék, meghiúsult. Ettől kezdve Epifánesz a birodalom belső újjászervezésére koncentrált: expanzió helyett belső megerősítés! Ezen a téren az uralkodó azt folytatta, amit Nagy Sándor megkezdett: a keletet a görög kultúrával akarta eggyékovácsolni. A régi Babilon színházzal és gimnáziummal görög polisszá vált. És a zsidók? A szíriai birodalom déli részén elterülő Izraelt is bevonták ebbe a tervbe. Jeruzsálemnek, a zsidó nép fővárosának szintén görög példa és minta szerinti várossá kellett válnia.

Ez az ötlet világos és ismerős a mi számunkra is. A birodalmat – mely különböző népekből és kultúrákból állt – a kultúra és a vallás egységesítésével kellett összefogni. „Akkor a király rendeletet bocsátott ki egész birodalmában: mindnyájan alkossanak egy népet és hagyjanak fel szokásaikkal.” (1 Mak 1,41) Egy vallás – egy nép! A veszély a választott nép számára nagyon nagy volt! Hogyan fognak a zsidók az uralkodó parancsára reagálni? Hűek maradnak-e Isten törvényéhez vagy „feladják szokásaikat”? Meg fogják-e hitüket ugyanolyan bátran védeni, mint ahogy korábban, Heliodor merényletekor a templom kincséért aggódtak?
„A népek mind engedelmeskedtek a király parancsának. Sőt még Izrael fiai közül is soknak megtetszettek ezek a szertartások, így áldozatot mutattak be a bálványoknak és megszegték a szombatot.” (1 Mak 1,43). A hitehagyás ténnyé vált. A Szentírás arról számol be, hogy sok zsidó emelkedett szólásra, és a többieket a következő szavakkal vezette félre: „Menjünk és kössünk szövetséget a körülöttünk élő népekkel. Mert amióta elkülönültünk tőlük, rengeteg baj ér bennünket.” (1 Mak 1,11) Nyitás a világra, ez tehát a jelszó – aggiornamento! Az Istentől való kiválasztatás elkülönülést és „bajt” jelentett földi értelemben. Ebből lett többeknek elege; olyanok akartak lenni, mint mindenki más, modern, up to date! Tanácskozás után néhányan a királyhoz mentek: „Ez felhatalmazta őket, hogy pogány szokásokat vezessenek be. Pogány szokás szerint testgyakorló iskolát létesítettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, és elpártoltak a szent szövetségtől. Szövetségre léptek a pogányokkal s arra adták magukat, hogy vétkezzenek.” (1 Mak 1,13-15)

Mindebből világossá válik, hogy az ellenség nem csak kívülről jött; már régen a választott nép körében is jelen volt. IV. Antiochus terve, hogy minden népet, köztük a zsidókat is, hellénizálja, a hitehagyott zsidókban támogatásra talált, hiszen ők már régen érettek, készek voltak erre az asszimilációra a pogányokkal. Ők alkották Isten városában a trójai falovat.
Az összes ezt követő borzalmat és katasztrófát, melyekre ehelyütt csak utalunk, ebből a megvilágításból kell szemlélnünk: Jeruzsálem többszöri kifosztását és sok lakosának lemészárlását; a király különféle és eredményes intézkedését, melyekkel a hellénizációt végrehajtotta, kezdve a lepénzeléstől az intrikákon keresztül a hűségesek erőszakos és brutális üldözéséig; rendőrcsapatok kiküldését a zsidók kínos felülvigyázására, hogy senki a bálványoknak való áldozást ne tagadhassa meg; stb.

A szerencsétlenség a templom meggyalázásában érte el tetőpontját, mikor az égőáldozat oltárára feltették Zeus Olympios képét. A szent helyek feldúlásának borzalma: „A zsidóság még soha nem élte át nemzeti és vallási létezésének ekkora veszélyeztetését. A vértanúk ideje elérkezett.” Ez volt a makkabeusok, a kevesek állhatatos hithűségének szabadságharca. Egyikük, Mattatias így szólalt fel: „Távol legyen tőlünk, hogy a törvénytől és a parancsoktól eltérjünk! Nem engedelmeskedünk a király rendeletének és nem térünk el hitünktől sem jobbra, sem balra.” (1 Mak 2,21) A makkabeusok bátorsága és hűsége az üldözés későbbi idejeire is példamutató maradt.

Mégegyszer mondjuk ki: a szörnyűség nem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Isten népének ellensége akkor éri el legveszélyesebb hatását, ha e nép nagy része már elhagyta Istent. A „bűn embere” azért jelenik meg, mert a „törvénytelenség elharapódzott”.

Epifánesz több szempontból is jellemző típusa az Antikrisztusnak, de legfőképpen annak első ismertetőjelét – azaz a hitehagyást, mely megelőzi őt – viseli magán. A szíriai király azért vált a választott nép számára a legnagyobb veszéllyé, mert e népből sokan megszegték az Istennel kötött szövetséget. Pontosan erre utal John Henry Newman az említett prédikációban: „Az izraeliek vagy legalábbis nagy részük, feladták saját vallásukat, és ezután engedték meg, hogy az ellenség behatoljon”. A Szentírás igazolja ezt a felfogást: „Gőgjében Antiochus nem vette észre, hogy az Úr a város és lakói elkövette bűnök miatt haragudott egy kis ideig, ezért szolgáltatta ki a várost. Ha nem terhelte volna őket annyi bűn, őt is mindjárt behatolásakor elrettentették volna vakmerő tervétől az ostorcsapások, mint ahogy Heliodort.” (2 Mak 5,17) Antiochus Epifánesz rémtettei nem képzelhetők el a zsidó nép előzetes hitehagyása nélkül. Ugyanígy az Antikrisztus sem gondolható el egy általános aposztázia hulláma nélkül, mely a felszínre sodorja őt.

A Krisztus előtti második évszázad drámai eseményei alátámasztják Szent Pál apostolnak az Antikrisztusról tett kijelentéseit: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak”, és igazolják Szent Pál jövendöléseit, mielőtt még az apostol ezeket kimondta volna. „Szent Pál a szövegben aposztáziáról beszél, és csak ezután az Antikrisztusról, ki ezt követi; és ez a keresztény Egyház jövője, tipikusan bemutatva a régi zsidó történelemben”.

Az Antikrisztust a tömegek hitehagyása fogja megelőzni; így hangzik Szent Pál apostol jövendölése: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek.” (2 Tesz 2,3) Ezt az idők végezetén bekövetkező eseményt nem csak az előzőekben bemutatott események: a zsidók hitehagyása és Antiochus ezt követő rémtettei illusztrálják. John Henry Newman a keresztény időkből is hoz példát: Julianus Aposztatát, aki Krisztus után 361 és 363 között volt a római birodalom császára, és aki megpróbálta az Egyházat megsemmisíteni és a pogányságot visszaállítani. Ő különösen markáns előfutára az Antikrisztusnak. És az ő zsarnokságát is nyilvánvalóan egy rettenetes eretnekség előzte meg, miként azt mindjárt bemutatjuk.

„A világ ura” a címe Robert Hugh Benson leghíresebb regényének, melyet Canterbury anglikán „érsekének” fia 1907-ben néhány évvel a katolikus Egyházba való konvertálása után írt. Ebben a könyvben Benson költői szabadsággal dolgozta fel mindazt, amit a Szentírás és a hagyomány az Antikrisztusról elmond. Ezek az antikrisztusi jegyek a regény cselekményében egyre határozottabban utalnak egy Felsenburgh nevű amerikaira, kinek keresztneve azonban nem Néro vagy Markus Aurelius – hanem Julianus!! Ez kétségtelenül Julianus Aposztatára való célzás!
Felvetődik tehát a kérdés, miért kell Julianus Aposztatát az Antikrisztus tipikus előfutárának tekintenünk. Nem volt előtte elég római császár, kik Krisztus Egyházát igen gyötörték, és szó szerint az utolsó csepp vérig üldözték? Ezek a zsarnokok (mindenik előtt Néro) kétségtelenül az Antikrisztus típusai voltak. Miért volt akkor éppen Julianus kiemelkedő példa, mikor egy Néro, Decius vagy Diokletianus alatt sokkal több vér folyt, mint Julianus Aposztata uralkodása idején?
Mégis az utóbbi érdemli ki különös figyelmünket. Először is azért, mert Julianus a római trónon ülő korábbi egyház-üldözőkkel szemben hitehagyott volt, miként ezt neve is elárulja: Julianus – az aposztata. Julianus keresztény (ariánus) nevelést kapott, és csak később, egy kedvező alkalomnál hagyta el a kereszténységet. Másodszor, olyan időben lett császár, amikor a keresztény hit a római birodalomban bizonyos elismerésre és a társadalomban előnyös helyzetbe jutott. Végül harmadszor, és ez az, ami minket itt különösen érdekel, Julianus fellépését hatalmas eretnekség előzte meg. Ez a jellegzetesség juttatja őt az Antikrisztus közelébe, jobban, mint minden addigi pogány császárt.

Konstantinus és fiai
Mikor Julianus 361-ben a római birodalom egyedüli uralkodója lett, a Milánó-i ediktum már 48 éves volt. 313-ban Konstantinus császár ezzel a rendelettel biztosított vallásszabadságot a keresztényeknek. Még néhány évvel korábban, Diokletianus császár alatt az Egyház addigi történelme legkegyetlenebb üldözését szenvedte el, mely az üldözések hosszú sorának, mely Néro alatt vette kezdetét, brutális tetőpontja volt. Konstantinus, ki csak élete végén keresztelkedett meg, végre békét és nyilvános elismerést adott az Egyháznak. Még megkeresztelkedése előtt gondoskodott az Egyházról, és hatalmas bazilikákat építtetett számára. E ténykedésében hathatósan segítette és bátorította őt keresztény édesanyja, Heléna császárnő. Konstantinus császár számára a történelemben a „Nagy” melléknevet a Krisztus Egyházáért való ügyködése érdemelte ki.
A császár 337-ben bekövetkezett halála után komoly összeütközés tört ki három fia között, kiknek neve (nem valami dús fantáziára utalva) II. Konstantinus, I. Konstans és II. Konstantius volt. E zűrzavaros időkben számos rokon életét vesztette, köztük Nagy Konstantin két idősebb fia, II. Konstantinus és I. Konstans is. A csekély számú túlélőhöz tartozott Konstantius, ki végül egyeduralkodó és így apja utóda lett, valamint az ő fél-unokatestvére, Julianus, ki túlélte a császár gyilkossági kísérleteit. Konstantius 361-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Őt követte Julian, az aposztata.

Az Egyház majd félévszázados relatív szabadsága után (ahol a relatív szó nyomatékos), az után a két római császár után, kik magukat kereszténynek vallották (Konstantinus és legfiatalabb fia és utóda, Konstantius); vagyis olyan évtizedekig tartó periódus után, mely alatt az Egyház szerveződni tudott, és minden területen megkezdhette átrendeződését (Konstantius már arra gondolt, hogy a kereszténységet államvallássá tegye) – egy hitehagyott lett a császár, ki meghirdetett programja szerint a már eléggé kereszténnyé vált birodalmat ismét a pogányságba akarta visszavezetni. Miként ő elhagyta a keresztény hitet, úgy kellene egész birodalmát aposztáziába süllyeszteni – gondolta Julianus. Az Egyház nagy veszélybe került. De itt is – miként a Krisztus előtti második században Antiochus Epifánesz idejében – az igazi veszély nem kívülről, a hitehagyott császár felől fenyegetett: a veszély valójában az Egyház belsejéből jött!

Az ariánizmus
Az Egyházban pestisszerűen terjedt el egy tévtan, mely nélkül Julianus elképzelhetetlen lett volna. Newman nyomatékosan utal erre az összefüggésre. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a császár keresztényellenes üzelmeit egy eretnekség előzte meg – még hozzá milyen eretnekség! „Az az első nagy eretnekség, mely az Egyház békéjét és tisztaságát összezavarta. Körülbelül negyven évvel azelőtt, hogy ő császár lett, keletkezett az ariánus eretnekség pestise, mely tagadta, hogy Krisztus Isten, s mely útját az Egyház irányítói alatt rákként fúrta magának, míg egy napon – mindegy mi írható ebben a folyamatban egyesek árulásának vagy mások melléfogásának számlájára – az egész kereszténységben egyenesen uralkodó szerepre jutott.”
Arius, Alexandria-i pap, ugyan ragaszkodott hozzá, hogy Krisztus minden teremtett fölött áll, de szerinte azért Krisztus is csak teremtmény. A Fiú ugyan hasonlíthat az Atyaistenhez, de azért lényegileg nem egy vele. Ezt a tévtant 325-ben a Konstantinus által egybehívott Nicea-i zsinat elítélte, Ariust száműzte és iratait elégette. Ezzel ez az ügy akár el is intéződhetett volna, de sajnos nem így történt. Mint egy rákos daganat terjedt el különböző variációkban és fokozatokban az ariánus eretnekség először keleten, majd nyugaton is. A klérusban és a nép között sok ariánus és fél-ariánus képlet keringett. Azok a püspökök, kik szigorúan és megalkuvás nélkül ragaszkodtak a Nicea-i hitvalláshoz – zsinat ide vagy oda – egy napon kisebbségben találták magukat.

E fonák helyzet kialakulásáért nem utolsósorban a császárok voltak a felelősek: Konstantinus és mindenekelőtt fia és utóda, II. Konstantius. Mindketten hitet tettek a kereszténység mellett, és harcoltak a pogányság ellen, melyet mi a pogány császárok megannyi kegyetlen üldözése után az Egyház számára pozitív újdonságként értékelünk. Mégis, az érem másik oldala ez volt: mindkét keresztény császár hallatlan módon beleavatkozott az egyházi ügyekbe, még pedig egyre jobban az eretnekség – az ariánizmus javára. Már Konstantinus, aki nem értett túl sokat a teológiai kérdésekből, sem cselekedett egyértelműen a Nicea-i zsinat döntésének szellemében. Még az ő uralkodása alatt küldték száműzetésbe első ízben a hithű püspököt, Athanasiust, és az a püspök, aki Konstantinust röviddel halála előtt megkeresztelte, a Nicodemia-i püspök, Eusebius volt – egy ariánus!

De Konstantius alatt a helyzet már kínossá vált. Brutális természete már azokban az eszközökben megnyilvánult, melyekkel valódi vagy csak képzelt ellenfeleit saját családjában megölette. Kérlelhetetlen karhatalommal próbálta meg a pogányságot is kiirtani, és ugyanolyan gátlástalanul üldözte a katolikus püspököket az ariánusok javára. Az, hogy a püspöki székek egymás után eretnekekkel lettek betöltve, a császár kontójára megy. Miként már mondtuk, a császár arra gondolt, hogy a kereszténységet, vagyis az ariánus színezetű kereszténységet tegye az egyetlen államvallássá.

Egy pápa gyenge lesz
Hogy a helyzet milyen drámai lett, ezt Liberius pápa esete mutatja, aki szívében a hithű Athanasius püspökhöz húzott. De a császár, aki végülis eretnek volt, és csakúgy, mint apja, nem csak az Egyház védőjének, hanem parancsolójának is tartotta magát, nyomást gyakorolt rá. Az általa egybehívott szinóduson, 353-ban Arles-ben és 355-ben Milánóban brutális módon nyugaton is érvényt szerzett az ariánizmusnak. Az egybegyűlt püspököktől két dolgot követelt: eretnek hittani formulák aláírását (a Fiú csak hasonló, nem pedig egylényegű az Atyával) és Athanasius elítélését, mivel az Alexendria-i püspök már régen a Nicea-i hitvallás megtestesítője lett. A hithű emberek számára a püspök szerény védelmet, az ariánusoknak pedig vörös posztót jelentett.
Aki nem akarta eljátszani az ariánus császár kegyét, annak el kellett vetnie Athanasiust. Aki mégis vele tartott, azt száműzetéssel vagy még ennél is rosszabbal büntették. Eljött hát a hősök ideje. Csak kevesen álltak ellen a császár fenyegetéseinek. Maguk a pápa legátusai is aláírták a Milánó-i szinóduson a császártól követelt eretnek hitformulát. Liberius pápa azonban vonakodott elismerni ezeket az aláírásokat. A császár ezért 355-ben a trákiai Beröa-ba száműzte őt, Rómában pedig ellenpápát (II. Félix-t) ültetett a pápai trónra.
A száműzetés bajában és keserűségében azonban Liberius gyenge lett. Aláírta az ún. harmadik szmirniai formulát, és ezzel már nem tartotta magát egyértelműen a Nicea-i hitvalláshoz. A pápa a császár második követelését is teljesítette: kifejezetten felbontotta az egyházi közösséget a hithű Athanasiussal, amivel megvásárolta magának a császártól a Rómába való visszatérést (358-ban). „A későbbi legenda (a 6. évszázadból) egy szégyenletes hitáruló jegyeivel ruházta fel őt. De erről nem volt szó. Nem sokkal II. Konstantius – ki 361-ben meghalt – zsarnoki egyházvezetői működésének vége után, a pápa újra hitet tett a Nicea-i hitvallás mellett. Liberius kétségtelenül nem volt hős.”

Bárhogy is ítéljük meg a pápa vétkét, egy biztos; se az episzkopátus többsége, se a római püspök nem állt az igazhitűek pártján. Az Egyházban a zűrzavar elérte tetőpontját. Csak egy maréknyi püspök ragaszkodott sziklaszilárdan a Nicea-i katolikus hitvalláshoz, keleten Nagy Athanasius, nyugaton Poitiers püspöke, Hilárius vezetése alatt. És még maga a pápa is – mégha külső nyomás hatására is – eltávolodott ettől a maréknyi hűségestől.
(A huszadik századi egyházi krízishez való párhuzamot ehelyütt nem kell precizírozni. Mindazonáltal a negyedik századi ariánizmus zűrzavara a következőket mutatja: nem csak teoretikus lehetőség, hogy néhány püspöknek a hit kérdéseiben az egész episzkopátus – beleértve a pápát is – ellen kell fordulnia.)

„Keresni az ellenséget”
Ebbe a reménytelen és az Egyház hitére nézve nagyon veszélyes időszakba esik Julianus Aposztata uralkodása. Az ő kimondott célja tehát az volt, hogy a római birodalmat visszavezesse a pogányságba. Az ariánus zűrzavar rövid ismertetéséből kiviláglik, hogy Julianus nem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, ugyanoly kevéssé, mint annakidején IV. Antiochus. Ördögi programja azért lett az Egyház számára olyan életveszélyes, mert az az eretnek tendenciák révén már saját magától a pusztulás szélén állt. A kívülről érkező ellenség azért volt olyan veszélyes, mert az ellenség az Egyházon belül a hitbéli egységet törte szét.

Az aposztata császár Antikrisztusra utaló tipikus jegye ehelyütt válik ismételten világossá. Az Antikrisztust a hitehagyás és a törvénytelenség előzi meg, hasonlóan ahhoz, ahogy az ariánus eretnekség Julianus Aposztata útját egyengette. A hitehagyás és az Antikrisztus közötti összefüggést, Newman szavai szerint, sok hívő felismerte a 4. században. Ezért számoltak ők az ariánizmus miatt az Antikrisztus eljövetelével. „Az a pár szent és hűséges ember, aki akkor az igazság mellett kiállott, az aposztázia – melyet az Antikrisztus előfutárának neveztek – felett érzett borzongással és rettegéssel kiáltotta, hogy jön az Antikrisztus.”
Azért várták az Antikrisztust, mert az Egyházba rettenetes eretnekség tört be. Ezeknek a híveknek a hitehagyás figyelmeztető jel volt az Antikrisztus eljövetelére. „Az emberek elhagyták az igaz hitet. Ez tehát az aposztázia; és nekünk várnunk kell az ellenség eljövetelét.” És az ellenség meg is érkezett: bár nem maga az Antikrisztus, de az ő egyik mása.

Julianus császár
Ki volt Julianus Aposztata, és miként akarta romlott elképzeléseit megvalósítani? Julianus 331-ben Konstantinápolyban jött világra. Apja, Julius Konstantius, féltestvére volt Nagy Konstantinus császárnak. Julianust ariánus papok nevelték, azonban igen hamar nagy érdeklődést mutatott az antik filozófia és irodalom iránt. 21 éves korában elhagyta a keresztény hitet, de ezt Konstantius császár előtt sikerült titokban tartania. Julianus hitehagyását minden bizonnyal több faktor is elősegítette. Valószínűleg a császár iránt érzett gyűlölete is fontos szerepet játszott; egy ellenszenv, melyet könnyen átvitt az – ariánus jellegű – kereszténységre, melyet a császár erőszakkal kényszerített a népre. Konstantius 7 hónapon keresztül fogva tartotta és kivégzéssel fenyegette Julianust. Maga a császár is vétkes volt Julianus apjának és bátyjának meggyilkolásában. A császár kegyetlen szigorral bánt mind a pogányokkal, mind a nem-ariánus keresztényekkel. Ez az ariánus császár a kívülállóknak bizonyára nem jelentett jó ajánlást a keresztény valláshoz, miként a keresztények között uralkodó határtalan zavar és széthúzás sem. Julianus szemében a kereszténység (melyet ő összetévesztett az ariánizmussal) viszályt és feszültséget hozott a római birodalomba. Szerinte Nagy Konstantinus megtérése a keresztény hitre hiba volt, és a pogánysághoz való visszatérés újra egységet és ragyogást hozna a birodalomnak.
355-ben Athénban Julianust beavatták és felvették az eleusisi misztériumokba. Konstantius császár előtt ez a pogányságba való visszatérés titokban maradt, és mivel nem volt fia, végül mégis Julianust tette meg cézárnak és Gallia parancsnokának. Julianus öt éven keresztül annyira kitüntette magát mint katona és hadvezér, hogy csapatai 360-ban uralkodónak kiáltották ki. A következő évben a közte és a császár közötti véres összeütközés veszélye fenyegetett. Julianus seregével már kelet felé tartott, de 361. november 3-án Konstantius meghalt. Julianus ezzel utóda és egyeduralkodó lett.

és keresztényellenes programja
Algermissen Julianus keresztényellenes intézkedéseit következőképpen foglalta össze:
– Julianus császár mindent megtett, hogy a pogányság legyőzze a kereszténységet. Ahol csak tudta nyilvánosan megalázta. Véres üldözéseket ugyan nem inszcenált, de elnézte, hogy helytartói néhány keresztényt kivégezzenek.
– A keresztényeket minden hivatalból és tisztségből eltávolította, és helyüket pogányokkal töltötte be.
– Megtiltotta a klasszikus oktatást minden keresztény iskolában, hogy az ifjúságot ilyeténképpen az általa minden módon támogatott és előnyben részesített pogány iskolákba terelje.
– A keresztény szektákat a nyilvánosság előtt egy sorba helyezte az Egyházzal, sőt még előnyben is részesítette őket az Egyházzal szemben.
– A zsidóságot is támogatta a kereszténységgel szemben, a zsidókat jeruzsálemi templomuk felépítésére szólította fel, az építés azonban nem jött létre.
– Újra felépíttette a pogány templomokat, és maga mint Pontifex Maximus minden nap személyesen pogány áldozatot mutatott be.
– Ezenkívül keresztény intézmény rendszereket vett át a pogányságba, hogy ezzel belsőleg megújítsa és erősítse azt, mint például a hierarchikus felépítményt, valamint a keresztény Egyház istentiszteleti berendezkedéseit és szegénygondozását.
– Személyesen prédikálva is fellépett a kereszténység ellen; leveleket, beszédeket és szatirikus iratokat szerkesztett, melyeknek egy része fennmaradt.

Az Egyház üldözése Julianus alatt megközelítően sem követelt annyi vért, mint a korábbi római császárok alatt. De kevésbé volt ezért veszélyes? Pont fordítva! Julianus programja azt a célt szolgálta, hogy az Egyházat lassan, de biztosan megsemmisítse. A keresztények kiszorítása a közhivatalokból; az ifjúság indoktrinálása az állami iskolákba, melyeknek quasi-monopóliumuk volt; a hitehagyottak financiális kedvezményezettsége, mely már zsarolás számba ment (a katonák pénzt kaptak, ha Julianus példája nyomán áldozatot mutattak be a pogány bálványoknak): ezek mind vértelen módszerek voltak a kereszténység tényleges elpusztítására.
Nem nyílt üldözéssel kellett a birodalmat a pogányságba visszavezetni, hanem „okos” politikai intézkedésekkel: átneveléssel, világi előnyök adásával és propagandával. Az utóbbiból maga a császár is kivette részét. Gúnyirataiban a keresztényeket megvetően csak a „galileaiaknak” nevezte.

Egy sikertelen csel
Julianus alattomosságát a Szent Athanasius-szal való viselkedése egzemplárisan mutatja meg. Mikor 361-ben az aposztata császár lett, Alexandria püspöke már harmadik száműzetését töltötte. És ki küldte vissza püspöki székébe? Éppen Julianus! A császár nem csak Athanasius-t hívta vissza, hanem több más katolikus püspököt is, kiket ariánus előde száműzött. A hitehagyott császár eme feltűnő „toleranciájának” megvolt az oka. Semmi esetre sem volt az a célja, „hogy a katolikus Egyházat ezáltal felemelje, hanem sokkal inkább az, hogy a keresztényeket az ariánus s katolikus püspökök együttes jelenlétével csak még jobban összezavarja”. Julianus előtt csak egyetlen cél lebegett: a pogányságnak ki kellett szorítania a keresztény vallást. Ennek eléréséhez jól jött neki, ha a keresztények veszekedtek egymás között. Ezért megengedte, hogy a száműzött püspökök hazatérjenek, hogy ezáltal az ariánusok és igazhitűek közötti viszály eszkaláljon. Divide et impera!

Ezúttal azonban nem a császár elképzelése szerint alakultak a dolgok. Az ariánizmus már hanyatlott, miután Konstantius császárral sírba szállt legnagyobb protektora. Athanasius a maga részéről megpróbált közülük a jóakaratúakkal kibékülni. Az ő és társai visszatérése új egységet és szilárdságot hozott a hívek közé, s így a császár elgondolása meghiúsult. Julianus életrajzírója, Joseph Bidez, ki igyekezett a császárt amennyire csak lehet előnyös színben bemutatni, megerősíti Julianus cselének tervét és kudarcát: „Így váltak ezek a veszekedő klerikusok, kiket Julianus az Egyházba visszahozott, a legszenvedélyesebb harcosokká vallásukért, ahelyett, hogy a közösségeket megosztották és gyengítették volna, ahogy ezt a császár elvárta és szerette volna. A rajongó hallgatók, kiknek megnyeréséhez ezek az emberek jól értettek, semmi esetre sem voltak csak szektás keresztények; gyakran pogány körökből rekrutálódtak.”
Bár Julianus a pogányokat minden lehetséges módon támogatta, sokan közülük mégis megtalálták a Jézusban való hitet. Nem tudtak ellenállni Athanasius feddhetetlen személyének és erővel teli beszédeinek. „Erről számoltak be a császárnak; azt mondták neki, hogy rövid időn belül nem lesz több tisztelője az isteneknek, ha Athanasius Alexandriában marad.” Julianus dühös volt, mert elképzelései nyilvánvalóan ellentétjükbe fordultak, hiszen szerinte Athanasius és püspöktársainak visszahívása viszályt és a keresztények önszétmarcangolását kellett volna előidéznie. Ehelyett az Egyház megerősödött és a pogányok megtértek! A császár tehát megparancsolta, hogy Athanasius haladéktalanul hagyja el Alexandriát. Így vonult a püspök száműzetésbe – immáron negyedszer. Beszállt egy csónakba a Níluson, hogy Théba felé hajózzon. Ez 362 októberében volt. Barátait e szavakkal vigasztalta: „Ne aggódjatok, ez csak egy bárányfelhő, mely gyorsan feloszlik”. A püspöknek igaza lett. Pár hónappal később, 363. június 26-án a császár már halott volt. A „felhő” elvonult, és Athanasius ismét hazatérhetett.

Möhler szerint eléggé valószínű, hogy Julianus a püspököt nem csak elűzni, hanem végezetül megöletni is akarta. Menekülés közben állítólag ez a humoros eset történt: mikor Athanasius a Níluson Felső-Egyiptom felé utazott, egy császári gyorshajó eredt utánuk. E hír hallatán a püspök megparancsolta a kormányosnak, hogy fordítsa meg a csónakot és evezzen újra lefelé, vagyis Alexandria felé – egyenesen szembe a gyilkosokkal. „Úgy vélte, hogy egy Alexandria felé tartó hajóban nem fogják keresni őt. Így is történt. A meggyilkolásával megbízott emberek még meg is kérdezték Athanasius kísérőit, vajon merre találják a püspököt? Ők azt válaszolták, hogy nem messze innen; gyilkosai erre tovább hajóztak, hogy Felső-Egyiptomban kutassanak utána. Ő azonban részben Alexandriában, részben máshol rejtőzött Julianus haláláig.”

„Te győztél, Galileai!”
A hitehagyás és az Antikrisztus közötti összefüggést – így szól összegzésünk – Julianus Aposztatán alaposan megfigyelhetjük. Ez a császár egy iszonyú eretnekség produktuma volt – és ugyanakkor büntetés a keresztények számára az igaz hit elhagyása miatt. Egyfelől Julianust eretnek tanárok nevelték, aki így kezdettől fogva ariánus „keresztény”, tehát az eretnekség produktuma volt. Az ő későbbi pogánnyá válása az ariánus tévtanoktól való elszakadás volt, úgyszólván aposztázia az aposztáziától.
Másfelől az ariánizmus az Egyházat rendkívül veszélyes krízisbe taszította, ami odahatott – amit mind az összes véres üldözések együtt nem tudtak elérni –, hogy az Egyház az összeomlás szélére került. Ez a drámai helyzet készítette elő a hitehagyott császár számára a területet. Ugyanígy lesz az Antikrisztus idején is. „Mert előbb jönnie kell az elszakadásnak, és meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának.” (2 Tesz 2,3)

Természetesen spekulálni lehet azon, milyen károkat idézett volna Julianus még elő, ha több ideje marad. Bizonyára nem minden álma és ideája talált meghallgatásra a pogányoknál. Néhányan kinevették őt és vallásos jámborságát. A liberális protestáns, Ferdinand Gregorovius ezért elkésett hellén filozófusnak nevezi őt. „Hiába fordult el a hitehagyott császár az emberiség új, már magasra emelkedett napjától, hogy bizarr ellenszegüléssel a görögök lenyugvó hélioszát imádja.”
De talán mégis – az isteni Gondviselés mellett – mindenek előtt Julianus korai halálának köszönhető, hogy nem volt képes a kereszténység felemelkedését tartósan lefékezni. Ha ez az aposztata tovább, mint 20 hónapig kormányzott volna, még sok minden katasztrófa bekövetkezhetett volna. Hiszen propagandája és ravasz politikája nem maradt hatás nélkül. Sok keresztény kezdett el meginogni hitében. Az ariánus eretnekség érzékenyen meggyengítette az Egyházat, a nép érett volt az elszakadásra.

Ha az Antikrisztus jóval megjelenése előtt Julianus Aposztatában előrevetítette árnyékát, akkor e császár sorsában ugyanolyan példaszerűen megmutatkozik, hogy abból a végső gigantikus csatából, mely Krisztus és az Antikrisztus között fog zajlani, ki kerül ki győztesen: 363 nyarán Julianus a perzsák elleni hadjáratot vezette, mikor egy csatában 363. június 26-án lándzsa találta el, mely keresztülszúrta mellkasát. Még aznap meghalt, alig 32 évesen. Haldoklása közben állítólag ezt mondta: „Te győztél, Galileai!” Akár legenda ez, akár nem, megfelel a valóságnak. Legyenek az Egyház ellenségei bármily nagyok és veszélyesek – és Julianus csak az előfutára az utolsó és legveszedelmesebb ellenségnek, az Antikrisztusnak –, az Egyház mégis mindannyiukat túl fogja élni.

Chesterton – a 20. század elején – a tőle megszokott iróniával ezt így fogalmazta meg: „Az ariánusokkal és albingensekkel, a humanista szkeptikusokkal, Voltaire-rel és Darwin-nal a hit legalább ötször jutott ebek harmincadjára. Mindazonáltal mindig az eb volt az, ami meghalt.”

A Duden (értelmező szótár) az apoteózist többek között így definiálja: „istenülés: egy ember istenné emelése”. Pontosan ezt jósolja a Szentírás az Antikrisztusról: „Aki ellenszegül és föléje emeli magát mindannak, amit Istennek avagy isteni tiszteletre méltónak mondunk”, és végül: „Úgy mutatja magát, mintha az Isten volna.” (2 Tesz 2,4) Az Antikrisztus eme hallatlan elbizakodottságát hallgatósága elfogadja és egyúttal meg is erősíti, miként ezt Szent Pál ugyanebben a fejezetben (9-10. vers) megmutatja, és János apokalipszisében kifejezetten megmondja: „És az egész föld csodálkozva követé a vadállatot és imádák a vadállatot, mondván: ‘ki hasonló a vadállathoz és ki harcolhatna vele?’” (Jel 13,3-4)

A római császárok istenként való tisztelete
Ennek az „ember istenné emelésének” szemléletes paraleljét találjuk a római régenseknél és császároknál, kik már életükben félistenként tiszteltették magukat. Domitianus császár már „úrnak és istennek – Dominus et Deus”-nak deklarálta saját magát, és azt követelte alattvalóitól, hogy ennek alapján tiszteljék őt. Aki a császárnak megtagadta az istennek kijáró imádatot, életét kockáztatta, ahogy azt Szent János az Antikrisztus idejére kilátásba is helyezte: „És azok lelkét, akik lefejeztettek Jézus tanúbizonyságáért és Isten igéjéért, és akik nem imádták a vadállatot, sem annak képét, sem bélyegét nem vették homlokukra vagy kezükre.” (Jel 20,4)

Természetesen nehezen hihető, hogy a felvilágosodott, újkor-utáni ember valaha is istenként tisztelhetne egy emberi személyt úgy (például egy világállam elnökét), ahogy az antik ember a maga idejében egy Domitianust vagy Diokletianust az Olümposz istenei közé emelt. Mindazonáltal a realitás köztudottan csak ritkán alakul a mi képzelőerőnk szerint, és az – újkor-utáni is, sőt az különösen – ember hajlandóságát és képességét az irreális és őrült iránt nem szabad alábecsülnünk. Mindemellett három fenomént állapíthatunk meg, mely az idők végén az embernek a Szentírásban megjósolt istenné való emeléséhez vezethet: a) az ember önistenítése; b) a New Age pseudovallása; c) a Sátán imádata.

a) Az ember önistenítése
Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a legnagyobb jót felismerje, dicsőítse és imádja. Az emberek vagy az igaz Istent tisztelik vagy az Ő helyére hamis isteneket, bálványokat állítanak, mert az ember nem tud hódolat nélkül létezni. E a bálványok közé tartozik az ember maga is. Az Istentől való elszakadás nagyon hamar az ember istenítéséhez vezet. Az aposztáziától az apoteózisig rövid az út. Az úgynevezett antropocentrikus fordulat, az Istentől való elszakadás és az ember felé való rendetlen fordulás bizonyosan az utolsó 200 év jellegzetességei a világban – és az utolsó 40 évéé az Egyházban! Hiszen mára itt is az ember lett minden dolog mértéke: a hitben az ember dönt arról, mi várható el tőle; az erkölcsben az emberi lelkiismeret a végső instancia; a liturgiában a népoltár csak pregnáns kifejeződése annak a folyamatnak (nomen est omen), mely egykoron az Antikrisztus imádásához vezethet.
Az a tény, hogy a pap a legszentebb pillanatban, melyet az Egyház e földön csak ismer, a nép felé fordul, nem csekélység, de legfőképpen nem véletlen. Az áldozat, melyet egykor a Mindenhatónak mutattak be, baráti étkezéssé vált, ahol csak az emberbaráti szolidaritást és a globális humanizmust celebrálják. Innen a New Age vallás ember-önimádatához az út rövidebb, mint ahogy azt a keresztény vocabularium sejtetni engedi.

b) Pszeudovallás
Az ember bármilyen istenítésével együtt mindenféle pszeudokultuszok és rituálék jönnek létre. Úgy tűnik, hogy a tömegek nincsenek meg valamilyen isten konkrét tisztelete nélkül. A hideg racionalizmus – mely számára csak a természettudományos és értelemmel felfogható dolgok számítanak – a technikai fejlődés és az anyagi jólét szélárnyékában egy ideig tartani tudta magát, de hosszabb távon az ember nem elégszik meg csak ezekkel. És így történt – amit a 19. század materialistái, akik dölyfösen felszabadították magukat a keresztény „babona” alól és egy magasabb fokú absztrakt emberiségnek kötelezték el magukat, álmukban sem gondoltak volna –, hogy a harmadik évezred kezdetén a tömeg nagy része visszatért az irracionalizmushoz és az ezoterikus-miszticizmushoz. Az igaz vallás helyébe csak relatív rövid időre lépett a felvilágosult racionalizmus, mely azóta már rég átadta a terepet egy ezoterikus New Age vallásnak.

c) Sátánizmus
A sátánizmus körülbelül 30 éve terjed fergeteges iramban az egykor keresztény világban, és válik egyre inkább szalonképessé. János apokalipszisének részben már idézett helye rámutat az ördög imádata és az Antikrisztus imádata közötti összefüggésre: „És az egész föld csodálkozva követé a vadállatot. És imádák a sárkányt (a Sátánt), aki hatalmat adott a vadállatnak (az Antikrisztusnak), és imádák a vadállatot mondván: ‘ki hasonló a vadállathoz, és ki harcolhatna vele?’” (Jel 13,3-4)

A blaszfémia (istenkáromlás) korunkban a közélethez tartozik, csakúgy, mint az a közömbösség, mellyel a kereszténység részéről ezt a jelenséget regisztrálják. Heribert Jone így definiálja a blaszfémiát: „Az istenkáromlás olyan beszéd vagy mozdulat, mely Isten lenézését vagy sértését tartalmazza.” És értékelésként még hozzáfűzi: „Minden esetben nagyon bűnös cselekedet.” A blaszfémia fő formái tehát Isten lenézése és szidalmazása. Szent X. Pius a blaszfémiát Kompendiumában „Isten megvetésének vagy átkozásának” definiálja.
Ha az obszcén színdarabban, a „Corpus Cristi”-ben, Urunkat és az apostolokat perverz kéjenceknek ábrázolják, akkor bár közvetlenül nem átkozzák Istent, de igenis megvetik és lenézik, mégpedig a legocsmányabb formában – tehát blaszfémiát követnek el. „Az istenkáromlás szörnyű bűn.” (Szent X. Pius)

Hogyan viszonyul az Antikrisztus az istenkáromláshoz? Szent Pál azt írja, hogy az Antikrisztus föléje emeli magát Istennek és a vallásnak, „úgyannyira, hogy az Isten templomába ül és úgy mutatja magát, mintha az Isten volna.” (2 Tesz 2,4) Ezt az iszonyatos istenkáromlást Szent János a Titkos jelenések könyvében megerősíti: „És nagy dolgokat és káromlásokat beszélő száj adaték neki. És káromlásra nyitá száját Isten ellen, hogy káromolja nevét és hajlékát és az ég lakóit.” (Jel 13,5-6)
Az Antikrisztus kortársai azért fogják vezérük káromlását tűrni, sőt üdvözölni, mert ők maguk már régen megszokták a blaszfémiát, ami az eddig elmondottak alapján már nem lephet meg bennünket.
Mert az Istentől való elfordulás (az Antikrisztus első ismertetőjegye) és az ember istenítésének ideje (a második ismertetőjegy) logikusan következően egyúttal az istenkáromlás ideje is lesz. Korunknak nem ezek már az ismertetőjelei?

Mindazonáltal tévedés azt hinni, hogy a blaszfémia csakis valamilyen modern fenomén. Nem az istenkáromlások újak, hanem azok a reakciók, melyeket ezek széles, köztük „keresztény” körökben is kiváltanak: közömbösség, jóakaratú tolerancia egészen a szórakozásig. Régebben is voltak istenkáromlók, ilyenek minden időben akadtak, sőt némelykor ijesztően nagy számban is. De az egyházi és világi hatalom előtt a blaszfémia súlyos és borzasztó bűnnek számított, melyet ennek megfelelően büntettek. Például a Leviták könyvében az istenkáromlásra halálos ítélet járt: „Aki az Úr nevét káromolja, haljon meg, kövezze meg az egész közösség.” (Lev 24,14)
„Istenkáromlás”, így szólt a legsúlyosabb vétek, mellyel a zsidók elöljárói Jézust vádolták. Állítólagos istenkáromlása miatt ítélték őt végezetül halálra.
A blaszfémia az Egyházban is mindig Isten különösen súlyos megsértésének számított, melyért az egyházi és világi törvények súlyos büntetést szabtak ki. Némelykor a világi instanciák az egészséges mértéket is elvesztették e téren, például olyankor, mikor a káromlót tüzes vassal jelölték meg a homlokán, vagy amikor a visszaesőknek még ajkait és nyelvét is kivágták. Mikor IV. Kelemen pápa értesült azokról a büntetésekről, melyeket IX. Lajos király az istenkáromlókra kiszabott, megdicsérte a majdani szentet buzgóságáért, ugyanakkor azonban azt tanácsolta neki, hogy testi kínzások használatát lehetőség szerint kerüljék; mire a király a testi büntetések keménységét mérsékelte.
IV. Kelemen pápa reagálása megfelelt a pápák konstans viselkedésének ebben a kérdésben. Ugyanis míg némely világi törvény a káromlók megbélyegzését írta elő, és így az emberi közösségből örökre kizárta őket, az egyháziak az Egyházból csupán meghatározott időre közösítették ki őket. A tettesnek így módja volt a javulásra, ami után ismét visszatérhetett a közösségbe.
Így írja elő IX. Gergely egyik dekrétuma (1236), „hogy mindazokra, akik arra merészkedtek, hogy Istent vagy egyik szentjét, különösképpen Szűz Máriát nyilvánosan káromolják, a következő büntetést kell kiszabni: hét vasárnapon keresztül az istentisztelet alatt a templomkapu előtt kell állniok az emberek szemeláttára; a hetedik vasárnapon kabát és cipő nélkül nyakkalodát kell viselniük, az utolsó hét hét napján csak kenyeret és vizet szabad magukhoz venniük, és a hét héten lehetőségeik mértékében két vagy három rászorulót kell élelmezniük, vagy ezt az előírást más büntetésre kell változtatni.”
Az állami büntetőtörvénykönyvek még a 19. században egészen mélyen a 20. századba nyúlóan ismerték a blaszfémia bűntettét. És még a mai napig benne van a német büntetőtörvénykönyvben az úgynevezett „istenkáromló paragrafus”. Ezenközben a mai valóságos helyzet az, hogy Isten és a keresztény hit legocsmányabb kigúnyolását a politika, a jog és az egész közélet mégis tétlenül tűri.

Egy pillantás a német büntetőtörvények megfelelő paragrafusára dokumentálja ezt a végzetes változást. A 60-as évekig a 166. § így szólt: „Az, aki azzal, hogy nyilvánosan szidalmazó kijelentésekkel Istent káromolja, megbotránkoztatást kelt, vagy aki valamelyik keresztény egyházat vagy más az állam által elismert vallásfelekezetet vagy ezek intézményét vagy szokását nyilvánosan szidalmazza három évig terjedő börtönnel büntetendő.”
A büntető törvénykönyv újrafogalmazása óta, mely többéves átmeneti változat után 1975. január 1-én lépett érvénybe, ugyanez a paragrafus így szól: „Az, aki nyilvánosan vagy iratok terjesztésével mások vallási vagy világnézeti meggyőződésének tartalmát olyan módon szidalmazza, mely alkalmas arra, hogy a köznyugalmat zavarja, három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel sújtandó.”

A szövegben történt változtatás rögtön szembetűnik: az új 166. §-ból az istenkáromlás, mint tényállás nyomtalanul eltűnt. Istent meg sem említik többé; többé már nem az Ő személye, neve és becsülete az, amit a törvény védelmezni akar. Isten helyére valamilyen vallási vagy világnézeti tartalmak, szokások és intézmények léptek védelemre érdemes javakként.
Mindazonáltal még 166. § szerint is büntetés alá esnek azok a blaszfémikus, Istent és az Egyházat kigúnyoló filmek, színdarabok, írások és „művészi” alkotások, melyek az egykor keresztény világot elárasztják (mert egy hitvallás vallási tartalmát vonják kétségbe). Eszerint jogi eszközökkel is küzdeni lehetne ellenük és be is lehetne tiltani őket. Valóban, nincs is hiány ilyen próbálkozásokban. Magánszemélyek vagy közjogi csoportok rendszeresen nyújtanak be vádat istenkáromló alakítások ellen – melyeket ugyanilyen rendszeresen utasítanak vissza! Ennek a sajnálatos és a vádlók számára deprimáló ténynek mindenekelőtt két oka van.

a) A blaszfémia csak szidalmazás esetén büntetendő
Az első ok az, hogy 166. § az említett javakat (például vallási szokások és hitvallások, a régi szövegben még Isten tisztelete is) csak a szidalmazás extrém esetében védi. A korunkbeli kegyeletsértő ábrázolásokban azonban nem fordul elő Isten direkt szidalmazása vagy akár káromlása. Bár Istent és a szenteket szüntelenül kigúnyolják, nevetségessé teszik és megsértik, egyszer szatirikus-kajánul, máskor polémikus-agresszíven, mindez nem büntetendő, hanem „a művészet szabadsága” kategória alá esik. Csak a kifejezett szidalmazás törvényellenes. Annak tehát, aki Krisztust, Szűz Máriát vagy a szenteket mint bűnösöket ábrázolja, az Utolsó Vacsorát tivornyának fordítja, a hitet nevetségessé teszi vagy a szent keresztet obszcén ábrázolásokkal megszentségteleníti – még mindig nem kell a büntető törvényektől félnie; ugyanis minden erre vonatkozó feljelentés eredménytelen marad.
Már a régi 166. § olyan nagyon korlátozta a blaszfémiát, hogy a paragrafus a gyakorlatban hatástalan volt. Csak a szidalmazás volt büntetendő, míg a gúnyolódás, a szándékos kicsavarás, becsületet ért sértés összes többi esete nem. A törvény – nyilván nem előre megfontolt szándék nélkül – olyan tényállásokat is visszavon, amik a blaszfémia értelmezés legmesszebbmenő megszorítását, hogy ne mondjuk, felvizezését előfeltételezi.

b) A blaszfémia csak a köznyugalom megzavarásakor büntetendő
Gyakorlatilag lehetetlen az istenkáromlások aktuális özöne ellen eljárni, mivel a büntetőparagrafus még egy további korlátozást is tartalmaz, mely szintén az istenkáromlókat pártolja. Ugyanis nem minden szidalmazás esik büntetés alá, csak az, mely olyan módon történik, hogy „alkalmas a köznyugalom zavarására”.
Egy tucat „javíthatatlan” (legjobb esetben is csak alig pár száz ember), akiket felizgatnak a Krisztus és Egyház elleni istenkáromlások és becsmérlések, természetesen nem képesek „a köznyugalmat” veszélyeztetni – amíg nem randalíroznak vagy levélbombákat nem küldenek szét.
Különben is csak ritkán segít a hívek megsértett érzéseire való hivatkozás. Egyes emberek vallási érzülete nem tárgya a büntető paragrafusnak, és aki legszentebb érzéseiben érzi sértve magát, legfeljebb azt a cinikus választ kapja, hogy nézzen el, vagy fogja be a fülét.
Az istenkáromlások elleni egyetlen hatékony eszköznek leginkább a financiális nyomás mutatkozik, természetesen csak abban az esetben, ha elegen vannak, akik egy terméket vagy vállalkozást bojkottálni hajlandók. Az image elvesztésétől és financiális veszteségektől még maguk az istenkáromlók is félnek.

Az állami törvényhozás radikális megváltozását imigyen lehet összefoglalni: míg régen a mindenható Isten személye és becsülete volt a megvédendő jogi tárgy, ugyanez ma a köznyugalom! E folyamat annak a perspektívának cseréjén alapul, mely Raffalt szerint először Luther Mártonnál érhető tetten, aki ezeket a szavakat mondta: „Mivel ő (azaz mindenki) ennek ellenére hihet, amit akar, egyedül a káromlás tilos neki. Aki közeledni akar a polgárokhoz, annak meg kell tartania a város törvényét és nem szabad azt gyaláznia vagy becsmérelnie.” Raffalt ezt a mondatot így kommentálta: „Legjobb tudomásom szerint a blaszfémia szociális aspektusa itt került első ízben napfényre, és rögtön sokkal nagyobb súllyal esett latba, mint Isten megsértésének abszolút tényállása, mely itt már csak mint az egyes istenkáromló és Isten közötti privát viszály kerül szóba”.
Luther a blaszfémiát természetesen még Isten ellen elkövetett bűnnek tartotta, de szerinte a törvényhozó számára már csak annak a közbotránynak van jelentősége, mely ebből a káromlásból származik, és ezért csak ez kell őt arra késztesse, hogy a blaszfémiát megbüntesse.

Magától értetődő, hogy minden istenkáromlás botrány; már a privát életben is az mindazok számára, akik észreveszik, miképp ezt Liguori Szent Alfonz következő idézete mutatja: „Törjön szerencsétlenség rátok, apák, ha nem fenyítitek meg gyermekeiteket, ha azok Istent káromolják, és kétszeres szerencsétlenség, ha még rossz példát is mutattok nekik e téren.”
Tehát minden blaszfémia botrány, ami ellen már ezért is küzdeni kell, és amit ezért meg kell büntetni. De azért botrány, mert a szentek kigúnyolása és káromlása Isten förtelmes megsértése. Mihelyst azonban a nyilvánosság a blaszfémia ezen valódi gaztettét szem elől tévesztette – miután már nem a Leghatalmasabb megbecstelenítése okozott skandalumot, hanem valamely vallási érzületek megsértése – előbb vagy utóbb a botrány is elmaradt, legkésőbb akkor, amikor már csak egy kisebbség érezte magát sértve.
Miután a blaszfémiában már nem Isten megsértését látták, „a blaszfémia a polgári konvenciók területére jutott. A legtöbb polgár hitt Istenben, tehát az Ő megsértése a többség számára megbotránkoztató volt, mivel meggyőződésükben érezték magukat sértve. Az istenkáromlást tehát meg kellett tiltani, hogy a polgárok belső békéjét ne zavarja. A blaszfémia elleni törvény ezáltal a köznyugalom és közrend fenntartásának egyik elemévé vált”.

Nem csoda ezek után, ha a modern jog már csak közbotrány esetén vagy a köznyugalom megzavarásánál lép közbe. Már a régi istenkáromló paragrafus egy tökéletesen opportun alapra támaszkodott, így a tömegek egyre fokozódó hitehagyása mellett a vég látható volt.
Mivel Isten mindenki magánügye lett, közvéleményünk régen elvesztette az érzékenységét arra, hogy Istent meg lehet sérteni. Érné egy embert az, amit a közvélemény Istennel kapcsolatban hajlandó eltűrni, az egész világ fel lenne háborodva. Így azonban a blaszfémiát ügyesen gyakorolják – az intellektuális szabadság porondján, szennylapokban biztos üzletként.

Ebben rejlik korunk újdonsága – és kísértetiessége. Isten káromlása, mely minden időben előfordult, napjainkban magától értetődővé vált. „Mert nem tesznek több kísérletet arra – azok sem, akik Istenben hisznek –, hogy az ellene elkövetett sértésekért vezekeljenek. Az emberek megszokták, hogy az Örökkévaló becsületét egyedül az égre hagyják.”
Ez a szörnyű diagnózis fontolgatásunk kezdetére vezet vissza bennünket – az Antikrisztushoz, aki mindaz után, amit róla tudunk, nagy istenkáromló lesz. Az egykor keresztény világ a 21. század kezdetén egyértelműen magán viseli az Antikrisztus e jegyét: a blaszfémiát! Az emberiség tehát érett az Antikrisztusra! Egy következtetés, melyet Raffalt már 30 évvel ezelőtt megfogalmazott: „Ha ma fellépne egy ember, aki hasonlóan az Antikrisztushoz, Isten káromlását tenné meg fő céljának, több tapsot aratna merészségéért, mint haragot gonoszságáért.”

Gyakorlati végkövetkeztetésünknek így kell szólnia: ahol mi a közéletben valamit tenni tudunk az istenkáromlás ellen, ott ezt nem szabad elmulasztanunk. Még akkor is, ha az adott esetben a blaszfémiát ezzel nem tudjuk megelőzni, az Úr megvallása és az Ő jogainak védelmezése soha nem fölösleges: a hitben gyengéket megerősíti, és aki az Urat megvallja az emberek előtt, azt Ő is meg fogja vallani az Atya előtt.

Miként viselkedjen azonban a hívő akkor, ha semmi konkrét dolgot nem tud a sokféle istenkáromlás ellen tenni? Bosszankodni és utána elnézni? Még megmarad neki az engesztelés, mint a tehetetlen szeretet kifejeződése. Mikor Krisztus nagypénteken kigúnyolva és megalázva függött a kereszten, egyetlen tanítványa sem tudta ezt megakadályozni. Mégse volt mindegy, hogy valaki gyáván elfutott vagy Máriával a kereszt lábánál szenvedve kitartott. Hasonló helyzetben találja magát ma a hívő: szereti az Urat, az Ő Édesanyját és az Anyaszentegyházat, és mégse tudja az Őket ért sértéseket megakadályozni. De annál bensőségesebben imádhatja Istent és napi keresztjét az istenkáromlásokért való engesztelésként viselheti.
Nem utolsó sorban Fatimában is erre lettünk felszólítva. Így hangzik például az angyal rövid imája, melyet a látnok gyermekeknek tanított: „Istenem, hiszek Tebenned, imádlak Téged, remélek Tebenned és szeretlek. Bocsánatért esedezem Hozzád mindazokért, akik nem hisznek Benned, nem imádnak, nem bíznak Benned és nem szeretnek.”

Az ember megalkotása óta mindig léteznek olyan erők, melyek örök céljától – Istentől – el akarják téríteni, tévútra akarják vezetni, el akarják csábítani. Ádám és Éva ősbűne nem jött az ördög csábítása nélkül létre.
A csábítás azért hatásos, mert egyrészről a csábító a bűn rossz következményeit hazug módon jámbor színben tünteti fel, vagy egészen elhallgatja: „semmi esetre sem fogtok meghalni”, nyugtatta meg az ördög Évát, ezzel csábítva őt a bűnre. Másrészről ugyanilyen hazug módon a csábító még előnyöket is kilátásba helyez és ígéreteket tesz, melyeket egyáltalán nem tud megtartani: „olyanok lesztek, mint Isten”. Az Isten elleni lázadás Ádámnak és Évának semmilyen módon nem hozta meg azokat az „előnyöket”, melyeket az ördög ígért nekik. A legnagyobb bűvöletet azonban azzal idézi elő a csábító, amikor olyan igényeket csillapít és olyan kívánságokat teljesít, melyeket az Úristen maga – legalábbis itt a földön – nem akar kielégíteni. Az Antikrisztus csábítása talán éppen ilyen irányú lesz, ez teszi érthetővé roppant hatását is.

Urunk a végső időkre egy hallatlan, eladdig ismeretlen megtévesztést jövendölt: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket. Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek.” (Mt 24,4) Olyan erős és olyan ellenállhatatlanul nagy lesz eme csábítás, hogy még maguk a legjobbak és leghűségesebbek is veszélybe kerülnek, hogy végül engednek szívó hatásának. „Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok.” (Mt 24,22)
Amit itt Krisztus a végső időkről mond – egy hatalmas megtévesztés számtalan pszeudo-próféta fellépése által – pontosan megfelel annak, amit a Szentírás az Antikrisztusról jövendöl. Ez különösen ügyes csábító lesz; benne fogja az emberek ördög általi megtévesztése a csúcspontját elérni. „Az egész föld csodálta a vadállatot.” (Jel 13,3) – az egész föld!

Hogyan lehet e megtévesztés hallatlan erejét megmagyarázni? A hamis messiások és pszeudo-próféták, így mondja Urunk, „nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is”. (Mt 24,24) Rendkívüli „jeleket és csodákat”, miket Krisztus a végső időkre jövendölt, fog az Antikrisztus is véghezvinni az írások szerint: „Nagy csodajeleket vitt végbe, még tüzet is bocsátott le az égből az emberek szeme láttára. A föld lakóit megtévesztette a csodajelekkel” (Jel 13,13), és még arra is rábírja őket, hogy az első vadállat előtt leboruljanak (12. vers).
Szent Pál hasonló módon karakterizálta az Antikrisztus csábító művészetét: „Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak.” (2 Tesz 2,9)

Különösen megtévesztőnek kell tartanunk az Antikrisztus álszenteskedését. A keresztény hagyomány, Josef Piper szerint, ezt a tulajdonságot tartja a leghatásosabbnak az emberek megtévesztésére. Az álszenteskedést először szó szerint kell vennünk, mert az Antikrisztus a többség számára nem fogja egy zsarnok vagy züllött ember vonásait felmutatni. Ellenkezőleg, életvitelében példamutatónak fog tűnni – és mindenek előtt azt a látszatot fogja kelteni, hogy nagy emberbarát – az emberbarát! Wladimir Solowjew „Rövid elbeszélés az Antikrisztusról” című írásában az Antikrisztus „az önmegtartóztatás, az önzetlenség és az aktív jótékonyság legcsillogóbb bizonyítékait fogja felmutatni”. „Mindenkinél irgalmasabb emberbarát, igen, nem csak az emberek barátja, hanem még az állatoké is; ő maga vegetáriánus.”
Ez a leírás részleteiben kuriózumnak tűnhet, de eközben hajszálpontosan megmutatja, miért fog az egész világ – a „keresztények” is – csodálattal eltöltve utána futni. Mint magánszemély és életvitelét tekintve az Antikrisztus a lehető legjobban meg fogja közelíteni a keresztény ideált, látszatra éppen: „Az Antikrisztus az az ember, aki felebarátját éppen úgy szereti, mint saját magát, de nincs semmi, amit ennél jobban szeretne”, az „Isten nélküli elképzelhető legtökéletesebb ember” lesz.
Az Antikrisztus integrálni fogja rendszerében a keresztény ideálokat és értékeket is, természetesen „minden kellemetlenségtől” – mint a kereszt, dogma, Istennel szembeni engedelmesség – „megtisztítva”, és éppen a hitben meggyengült keresztényeket téveszti meg ezzel. Ezen ördögi stratégia nyomai már ma is megtalálhatók a New Age mozgalomban, mely legtöbbször nem lép fel nyíltan a kereszténység ellen, hanem sokkal inkább beolvasztja hálózatába ennek „pozitív” értékeit, mint a szeretet, szociális elkötelezettség, misztika stb., és így az Anyaszentegyházat mintegy fölöslegessé teszi. Csak ezzel, hogy az Antikrisztus jó, sőt keresztény maszkot visel, magyarázható, hogy a keresztényeket is meg tudja téveszteni. A kereszténységet fel fogja használni saját antikrisztusi világrendjéhez.

Spekulálni lehet arról, milyen különleges jeleket és álcsodákat fog az Antikrisztus előidézni. De rendkívüli szenzációktól eltekintve már ma is megvannak a csábítás módjának azon jelei, melyekkel az Antikrisztus az egész világot meg fogja téveszteni: a technikai fejlődés sokban hozzájárult az Istentől való elszakadáshoz. Az ember felfedezései által elbizakodott lett és végül az az ördögi képzete támadt, hogy minden kivitelezhető és így Isten alapjában véve nélkülözhető. Egyes találmányok, mint például a televízió és a fogamzásgátló pirulák, egyetlen éjszaka alatt a legeldugottabb vidékeken is egész generációkat rontottak meg. Rockzene, a médiákban zajló manipulációk, állítólagos üzenetek és látomások (pszeudopróféták) – az ellenség repertoárja kimeríthetetlen, azonkívül nagyon ügyesen tud az adott publikum igényeihez igazodni.

Az Antikrisztus, mint az emberiség nagy jótevője fog fellépni. Úgy a hitetlenek, mint a hitehagyott keresztények számára feltehetően nem fog Antikrisztusnak látszani, hanem egy új és valódi Krisztusnak, aki Jézus Krisztus művét végre teljessé teszi és egyáltalán megvalósítja. (A zsidóknak azonban a régen várt megváltónak és messiásnak kell tűnjön.) Ha ugyanis a világ az Istenembertől, valódi Urától és Megváltójától elszakad, akkor könnyen és szívesen lesz hajlandó az Antikrisztust elfogadni, aki a megtévesztésig hasonló lesz Krisztushoz – azzal a döntő különbséggel és előnnyel, hogy ő kellemes lesz! „Mivel ahhoz, hogy elfogadjanak, kellemesnek kell lenni.”
Az Antikrisztus azért lesz kellemes, mert úgy tesz, mintha megadná az embereknek azt, amit Krisztus megtagadott tőlük: a paradicsomot itt, a földön! „Az Antikrisztus legnagyobb bűne az életnek a földi létre való korlátozása, a boldogságnak az érzékekhez kötött jólétre való szűkítése, a szellemnek az idő kívánalmaihoz való gúzsba kötése.”

Annak az emberiségnek, mely a természetfeletti világban való hitet feladta, a túlvilági boldogságban való reményt és egy személyes teremtő Isten iránt érzett szeretetet elvesztette, már csak egy aggodalma van: a lehető legtöbb egyed maximális földi jóléte! Pontosan ezt a célt fogja az Antikrisztus megközelíteni, úgy, mint senki más őelőtte. Egy egyesült, Isten nélküli világban az Istentől elhagyott emberiségre a legnagyobb faszcinációt az ő pszeudo-rendjének kell gyakorolnia. S ekkor fognak Krisztus e szavai beteljesülni: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem; majd ha más jövend a maga nevében, azt elfogadjátok.” (Jn 5,43)

Az, aki a démonok világát és az ősbűn tényét tagadja, még megközelítőleg sem tudja az Antikrisztus figuráját megérteni. Nekünk egyfelől az ördögnek és csapatának a világ történelmére való befolyását, másfelől az ember sebezhetőségét és az ördögi agitációra való fogékonyságát kell számításba vennünk.
Az ember az Isten és az ellenség között dúló gigantikus harc színtere. Ez nem a középkorból vett fantáziadús elképzelés, hanem a józan tényállás, miként ezt nekünk a Szentírás már az első oldalakon dokumentálja. A Sátán – aki „gyilkos volt kezdet óta”, ahogy őt Krisztus nevezi (Jn 8,44) – kígyó képében csábította bűnre Ádámot és Évát. Isten azonban ezt mondta a kígyónak: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé.” (Ter 3,15)

Mivel a Sátán uralkodni akar az emberek felett és magának akarja lelküket megnyerni, világuralomra tör, vagyis azon szervezetek és struktúrák feletti uralomra, melyek az emberek életterét, azaz „világát” képezik és meghatározzák. Aki például a gazdaságot és az egyetemeket, a politikát és mindenek előtt a médiákat uralja, az befolyásolja és dominálja az embereket, legalábbis nagy részben.
Pontosan ebből az okból nem mindegy, hogy Urát és Mesterét az Egyház a társadalom és a közélet királyának is proklamálja-e vagy sem. Természetesen a kereszténység ellenségeinek mindig az volt a céljuk, hogy elragadják Krisztustól az emberi szervezetek fölötti hatalmat; és ezért legnagyobb diadaluk az volt, hogy egy zsinat, mely néhány szempontból „rabló-szinódushoz” hasonlított, ezt a keresztényellenes programot sajátjává tette, Krisztust detronizálta és uralmát a templomra, a sekrestyére és az emberi privátszférára korlátozta. Klaus Schatz egyháztörténész még nemrég is azt mondta, hogy a tradicionális és az új tan – melyet ő maga előnyben részesít – között „valódi diszkontinuitás és feloldhatatlan ellentét” áll fenn.

Természetesen az ördög – akit Krisztus „e világ fejedelmének” (Jn 12,31) nevez – uralma és Krisztus királysága nem hasonlítható össze. Míg Krisztus minden embert „az ő édes uralmának” akar alávetni, hogy őket „az igazság és élet királyságába, az igazságosság, szeretet és béke királyságába” vezesse (Krisztuskirály oratio és prefatio), addig a Sátán az embereket hazugsággal és fondorlatossággal akarja uralma alá hajtani és végezetül megrontani.

Az a lelkekért folytatott drámai harc, melyet az ördög Isten befolyása ellen folytat, adja az Antikrisztus titokzatos figurájához a hátteret. Az Antikrisztus semmi esetre sem egy ördög vagy az ördög valamifajta inkarnációja. De még csak nem is egy ördögtől megszállott, kit cselekedeteiért nem terhel felelősség, hiszen egy megszállott akarata nem szabad. Az Antikrisztus sokkal inkább, miként ezt Aquinói Szent Tamás mondja, Iskarióti Júdáshoz hasonlít, akiről a Szentírás ezt mondja: „Et introivit in eum Satanas – belé méne a sátán” (Jn 13,27), melyet úgy kell érteni, hogy Krisztus árulója bár az ördögtől hagyta magát inspirálni, ezalatt azonban elhatározásában szabad maradt; és pontosan ugyanígy lesz az Antikrisztussal is. Szent Pál az Antikrisztust ugyanazzal a kifejezéssel illeti, mint az Úr árulóját, Júdást: „Filius perditionis – a kárhozat fia.” (Jn 17,12 és 2 Tesz 2,3)
Ha az Antikrisztus nem is ördög, azért még az ő eszköze. Mert a Sátán a földön – ameddig éppen hatalma terjed – azokon az embereken keresztül uralkodik, akik hallgatnak rá. De legkiválóbb eszköze az Antikrisztus lesz, aki által az emberiségre gyakorolt ördögi hatása tetőpontját éri majd el.
Más szóval és az Antikrisztus felől szemlélve: az a hallatlan hatalom, mellyel az Antikrisztus bírni fog, végeredményben az ördögtől származik, amit a Szentírás két helyen ad tudtunkra. A népek apostola a tesszalonikiaknak jelek és csodák általi antikrisztusi csábításról ír, melyhez ezt fűzi hozzá: „secundum operationem satanae in omni virtute – a sátán hatalmából mindenféle hamis erőtétel”. (2 Tesz 2,9) Szent János Titkos jelenései a maga részéről félreérthetetlen pontossággal határozza meg az antikrisztusi hatalom eredetét: „A sárkány (=Sátán) neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt.” (ApCsel 13,2) Amikor az ördög Urunkat a pusztában megkísértette, a harmadik és utolsó kísértésnél a világuralmat ajánlotta neki azzal a feltétellel, ha Krisztus imádja őt: „Ezt mind neked adom – mondta –, ha leborulva imádsz engem.” Isten Fia a diabolikus ajánlatot energikusan utasította vissza: „Távozz, sátán! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (Mt 4,9)
De jön majd valaki – az Anti-Krisztus – és ő majd nem fogja az ördög méltánytalan ajánlatát visszautasítani –, és így hozzájut a világhatalomhoz. Az Antikrisztus tehát a Sátán hatalmából fogja gigantikus birodalmát felállítani.

Az antikrisztusi szellem lényegében eretnek, ahogy ezt Szent János leveleiben kifejezetten hangsúlyozza. Az Antikrisztus különösen Jézus Krisztus istenfiúságát tagadja, pusztító agitációja elsősorban mégsem a vallás területén működik. Ugyanis szokatlan politikai hatalmi helyzetbe jut: „Hatalma (a vadállaté) kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. A föld lakói mind leborulnak majd előtte.” (Jel 13,7)

Aquinói Szent Tamás a tesszalonikiakhoz írt második levélhez fűzött, már idézett kommentárjában két eszközt sorol fel, mellyel az Antikrisztus a világot meg fogja téveszteni: Először látszólagos csodái és másodszor – hatalma – „per potentiam saecularem” révén. Ezen ismertetőjegy nyomai már az Antikrisztus előfutárainál megtalálhatók: Néro, Diokletian, Julianus, Hitler, Sztálin, mind kegyetlen uralkodók voltak, kik birodalmuk hatalmi apparátusát vetették be az Egyház és a hívek ellen. Az Antikrisztus, kinek árnyékai ezek voltak, egy jelentős pontban el fog térni tőlük: az ő impériumának nem lesznek határai, mert az az egész világot át fogja ölelni. A világtörténelem végén „egy nagyon nagy hatalommal bíró uralmi berendezkedés áll”, és Raffalt megerősíti, hogy „az Antikrisztus a legrégibb idők óta egybeforrott a földi hatalom extrém kibontakozásával”.
Mikor a sötétség erői a lelkeket megrontani igyekeznek, ahogy ezt a csábítás tárgyalásakor láttuk, ördögi logikájukhoz egy lehetőleg totális világuralom elérése is hozzátartozik. Az Antikrisztus idejében ez a terv végre meg fog valósulni, még ha csak rövid időre is. Ezen negatív előjel mellett kell a mostani, egyfajta világállam megteremtésére irányuló nyilvánvaló kísérletet értékelnünk.

Ugyanakkor önmagában tekintve a világállam nem mindenképpen az ördög műve. Hiszen elvileg egy keresztény berendezkedés is elképzelhető lenne, mely a Tízparancsolaton és a természetes erkölcsi törvényeken alapul, és melyet a keresztény szociális tan alapelvei vezérelnek. Ottaviani bíboros ezért tette azt a javaslatot a II. Vatikáni Zsinat negyedik ülésszakán, hogy „a világ összes nemzetéből egyetlen világköztársaságot kellene képezni, melyben nem lenne többé megtalálható az a viszály, mely a nemzetállamok között fennáll. Ehelyett a világon béke uralkodna.”
Szigorúan véve azonban a hívők számára mindenfajta világkormány eleve gyanús. EU és ENSZ ugyanis nemcsak azért töltenek el bennünket kellemetlen érzéssel, mert ezek az intézmények szabadkőművesekkel és a New Age tagjaival vannak átitatva, akik uralják is őket, hanem egy sokkal alapvetőbb meggondolásból. Mert bár az egyesült világállam nem szükségszerűen van az Antikrisztussal összefonódva, az ő világuralmának mégis ez az egyik előfeltétele. Mert amint a világállam egy napon valósággá válik – az Antikrisztusnak ugyan nem kell azonnal jönnie, de – az előfeltétele már megvan, hogy jöjjön.

Nem véletlenül régi álma a szabadkőműveseknek egy világállam létrejötte; és hogy e céljukhoz minden nap közelebb kerülnek, elég nyilvánvalóan játszódik le szemünk előtt. Természetesen ennek a projektumnak előnyei is vannak, amiért egy eljövendő világállam az embereknek valóban plauzibilisnek és elfogadhatónak tűnik. A „pozitív” és túlságosan is csábító előjel, mely alatt az emberiség a világállam felé masírozik, kétségtelenül az egyesült világ, a „one world”. Óriási technikai vívmányoknak köszönhetően, mint például a közlekedés, az árucsere és nem utolsósorban a kommunikáció területén, a világ lassan egyetlen faluvá válik. Az emberek testvéresülésének lenyűgöző víziója – „milliók egyesüljetek!” – természetesen még néhány vallási és kulturális ellentét megszüntetését teszi szükségessé. Ez a folyamat pedig egészen a New Age vonalán fekszik, melynek alapelvei egyre jobban megvalósulnak. „Ha a hal korszakát (a keresztény érát) az elhatárolódás, az elválasztás, az antitézis jellemezte, akkor most a szintézis gondolata nyer tért, fanatizmus helyett tolerancia kormányoz; többé nincs Egyházra és dogmákra szükség, hanem Krisztus kiteljesedésére az individuumban.”
Az egy világról szóló édes álom befedi azt a keserűséget, mely a világállam-szörnyetegben rejlik. Mindazonáltal az egyesült emberiség útjában még kézzelfogható akadályok állnak, mindenek előtt a háborúk és a föld sok helyén uralkodó szociális szegénység és szükség. Ezen akadályok megszüntetése – így szól az egyöntetű hagyomány – az Antikrisztus számára van fenntartva: ő hozza meg a világnak a békét, a szociális problémák megoldását (kenyeret és játékokat) és a vallások egységét.

Első látásra nem könnyű belátni, mit lehet komolyan egy általános világbéke ellen felhozni. Hiszen a háborúk és konfliktusok megszűnte, a hadipartól eltekintve, mindenki vágya kell, hogy legyen. Az Úr búcsúbeszédében azonban ezt mondja. „Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” (Jn 14, 27) A Messiás az Istennel és Istenben való békét adja nekünk. Ezzel szemben a világ egy Isten nélküli pszeudo-békére vágyik, egységre az igazság kárára (egy vallás), békére a szabadság rovására (totalitárius világállam).
Meggondolandó továbbá még a világbéke és a világállam közötti összefüggés. A világbéke szemmel láthatóan egy világállamot tételez fel, melyben az egyes országok érdekei és kompetenciái egy felsőbb világkormánynak vannak alárendelve. Ilyen módon az államok közötti konfliktusokat könnyen és úgymond gyökereiben eliminálni lehet. Még azok a körök is, amik ma még nem bíznak egy világállam felállításában, egy napon feladhatják ellenállásukat – a világbéke érdekében!
Nem lenne a különböző konfliktusok felléptekor és „az emberiség ellen elkövetett bűntetteknél” (Kosowo, Ruanda, Kelet-Timor stb.) egy ilyen világrendőrség nagyon hasznos, tehetjük fel a kérdést. Nem lenne jó egy erős ENSZ, mint rendteremtő hatalom, mely gyorsan, hathatósan és természetesen igazságosan közbe tudna lépni? Az államszövetség időben való közbelépése a múltban, úgy tűnik, az érintettek hiányzó egyetértésén hiúsult meg. Mi lenne akkor kézenfekvőbb, mint a nemzeti szuverenitások fokozatos megszüntetése – a világbéke érdekében? A világbéke ily módon könnyen felhasználható csábító eszköz és kifogás a világállam létrehozására.

Ha a világbéke megvalósult, akkor következő lépésként a szociális kérdést kell megoldani, hiszen „csak jólétben szép a béke”. Hasonlóan a világbékéhez az „általános jóllakottság egyenlősége” is csak egy világállamban lehetséges. A szegénység és más szociális problémák világméretű felszámolása egy centrális hatalmi jogkörrel rendelkező politikailag és gazdaságilag totálisan összefonódott világot tételez fel. „Materiális boldogság és jólét mindenki számára” azonban természetesen csak a szabadság feladásával vásárolható meg.
Dosztojevszkij művében a főinkvizítor (=az Antikrisztus) ezt mondja Krisztusnak: „Ez azzal fog végződni, hogy ti (az emberek) lábunk elé teszitek szabadságotokat és azt mondjátok nekünk: ‘vessetek bennünket inkább szolgaságra, de lakassatok jól!’ Végre ők is be fogják látni, hogy mindkettő, szabadság és elegendő kenyér mindenkinek, együtt nem képzelhető el”.

Nem válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a világ ebbe az irányba halad? Hiszen régtől fogva érvényes az alapelv: „a világot a pénz kormányozza”, vagy ahogy a Szentírás mondja, „et pecuniae oboediunt omnia – a pénznek pedig minden engedelmeskedik” (Préd 10,19), például a választók viselkedése is. Hiszen a tömegek a politikai pártokat és ezek képviselőit már régóta úgyis csak financiális és gazdasági sikereik vagy ígéreteik szerint ítélik meg. Donose Cortes spanyol politikus már 150 évvel ezelőtt elveszettnek nevezte azt az Európát, mely a gazdasági kérdéseket minden egyéb érték elé állítja.
Hogy az Antikrisztus világbirodalmában a mammont nem csak csábításra, hanem a bojkott eszközeként is fel fogják használni, az már Szent János Titkos jelenéseinek könyvében megtalálható: „Mindenkinek jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát.” (Jel 13,16) „Vélhetőleg a rettegés és az önzés” lesznek, így Immanuel Kant, az antikeresztény uralom alapjai.

„Általában még a jóllakott állatok sem csupán aludni, hanem olykor játszani is akarnak. Még inkább így az emberek, akik post panem mindig cirsenses, kenyér után mindig játékokat követeltek.” A régi Rómában a publikum tíz vagy még ennél is több órán keresztül ült az arénában, hogy a legperverzebb játékokat nézhesse. Az állam elsőrangú politikai feladatai közé tartozott a jóllakott népnek elegendő szórakozással és mulatsággal szolgálni, nehogy az alattvalóknak rebellis gondolatai támadjanak. És ugyanígy az Antikrisztus birodalmában, ahol béke és jóllakottság fog uralkodni, a tömegek szórakoztatása és figyelemelterelése kapitális jelentőséget fog kapni. A szabadidő-, sport- és szórakoztatóipar már napjainkban óriási gazdasági ágazatokká fejlődtek. És hogy a tömeg, ami a szórakozás nívóját illeti, nem különösen igényes, azt a TV-programokra vetett pillantás vagy az évente megismétlődő utca- és love-parádék világosan dokumentálják.

Az Antikrisztus meg fogja oldani a sokrétű földi problémákat, ezt mondja a keresztény hagyomány, s ez e téma néhány költői feldolgozásában is kifejezésre jut: Benson-nál (A világ ura), Solowjew-nél (rövid elbeszélés az Antikrisztusról) és Dosztojevszkij-nél (Legenda a főinkvizítorról) az Antikrisztus mindig pszeudo-megváltó. Egy istentelen és pusztán az evilági létre figyelő emberiség számára természetszerűleg a materiális jólét válik a legfontosabb céllá, így az a kísértés, hogy azt kövessék, aki ezt a jólétet – mindegy milyen áron – mindenki számára megszerzi, ellenállhatatlan lesz.
Ha az antikeresztény világállam békét és mindenki számára kenyeret és szórakozást hoz, akkor ebben a legnagyobb kísértést kell látnunk. Ez a látszólagos földi paradicsom, melyet az Antikrisztus megpróbál megteremteni, megváltójának és a világ üdvözítőjének fogja őt tekinteni, és azt a világméretű támogatottságot és csodálatot fogja iránta mutatni, melyet a Szentírás megjövendölt: „Az egész föld csodálta a vadállatot. Leborultak a vadállat előtt is, és így imádták: ‘Ki fogható a vadállathoz, ki tudja vele fölvenni a harcot?”’ (Jel 13,3-4)

És ekkor a kígyó régi ajánlata – „olyanok lesztek, mint az istenek” – a legextrémebb valósággá válik, mert az Antikrisztus figyelemreméltó teljesítményét Isten nélkül és Isten ellen hozza létre (de a Sátán hatalmából). „A bűn embere” (2 Tesz 2,3) a földi paradicsomot Istentől való teljes autonómiában fogja létrehozni – „a gonoszság elhatalmasodik”, mondta az Úr a paruzia-beszédben. (Mt 24,12) Nemzeti és nemzetközi rendeletek és előírások egyre nagyobb sokasodása ellenére nem kézzel tapintható már ez a „gonoszság”? Elegendő utalni azokra az ocsmány aktuális törvényekre illetve törvény előkészületekre, melyek az abortuszra, a homoszexualitásra és az eutanáziára vonatkoznak, valamint arra a szörnyűséges kísérletre, mellyel embereket tenyészteni, úgymond újra-előállítani akarnak.

Arra a kézenfekvő kérdésre, miért süllyed az ember ilyen mélyre, már Szent Pál apostol megadta a választ: „Mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” (2 Tesz 2,10-12)

Természetesen rejtve marad előttünk, mely eseménysorozatoknak kell még bekövetkezniük, hogy egy világállam létrejötte reális lehetőséggé váljon; ennélfogva értelmetlen minden spekuláció arról, mikor fog mindez bekövetkezni. Ezzel szemben szemmel látható, hogy a világtörténelem egyértelműen ebbe az irányba halad. A következő címszavak ezt az összefüggést akarják megvilágítani:

A szuverén államok megszűnése: ez egy világkormány létrehozásának elengedhetetlen előfeltétele. Tény, hogy a nemzetek fokról fokra adják fel szuverenitásukat és önálló államiságukat multinacionális grémiumoknak. A szuverén államok megszűnésében hatásos szerepet játszik a gazdaság globalizálása.

Világgazdaság: a pénznem egységesítése (euro) csakúgy, mint a bankok és a többi gazdasági vállalat összefonódása és globalizálása lehetővé teszi a hatalom központosítását. Mivel itt is a már említett alapelv érvényes: pénz kormányozza a világot, egyre világosabban kirajzolódik, hogy lokális és nemzeti politikai döntéseket a nemzetközi pénzügyi- és világgazdasági megfontolások befolyásolják vagy akár diktálják is – a politikát egyre inkább a gazdaság dominálja. Egy egységes és központi világgazdaság központi politikai döntésekhez vezet, és egy napon döntő instrumentum lesz a világkormány kezében.

Multikulturális társadalom: az emberek vallási és kulturális gyökereinek elvesztését migrációval és a népek összekeveredésével szemmel láthatóan tudatosan segítik elő, sőt támogatják. Semmi más nem köti az embert annyira, mint vallás és hit egyfelől, föld, történelem és kultúra másfelől. „A hitért, az erkölcsért és a hazáért”, áll még ma is egy rajnamenti egyesület lobogóján. Ezek az értékek azonban, országtól és vallástól függően, mára már többnyire elavultak. A hit elvesztése által az emberek egyfelől messzemenően elvesztették Istenre való irányultságukat és örök céljukat, és ezzel a maradandó etikai értékekhez való ragaszkodásukat. Másfelől a népkeveredés, az indoktrinálás és nem utolsó sorban egyes népek történelmének megvetésre méltóvá tétele lassanként szisztematikusan kiírtja a népből és hazából eredő gyökereket.

Manipuláció: miért olyan fontos témánk számára az emberek eltávolodása vallásuktól és hazájuktól? Az emberek gyökértelenné válása ugyanis igen jelentősen megkönnyíti manipulálhatóságukat és befolyásolhatóságukat egy majdani világállamban. Feltéve, hogy elegendő mennyiségű „kenyeret és cirkuszt” kapnak, a gyökértelen, úgyszólván teljesen Isten, történelem és kultúra nélküli embereket lehet a legkönnyebben a kívánt irányba terelni. Hogy ők eközben az általános választójoggal és állítólagos sajtó- és véleményszabadsággal rendelkező demokratikus struktúráknak köszönhetően magukat mégis a legszabadabb lénynek képzelik és saját manipuláltságukat észre sem veszik, az egyszerűen a manipulálás művészetéhez tartozik. A csaknem mindenütt jelenlevő médiák figyelemre méltóan magas technikai színvonala a manipulálásnak egy eleddig ismeretlen rafinériáját és perfekcióját teszi már napjainkban is lehetővé. A világ naponta növekvő mértékű behálózottsága sejtetni engedi, mekkora jelentősége lesz egy jövőbeli világállamban a médiának, mint a manipulálás elengedhetetlen eszközének.

„Big brother is watching you”: az embereknek egymáshoz való kapcsolatai növekvő mértékben fognak a különböző technikai segédeszközök, mint a telefon, telefax, internet stb., által lebonyolódni, és így ezek egy nem kívánatos harmadiknak (például államnak) könnyen hozzáférhetővé válnak. A felügyelő állam képe ma már nem utópia. A jóakarat – ezzel könnyebben le lehet győzni a nemzetközi terrorizmust – álcája alatt az egyes emberek privát szférájába a leghallatlanabb módon fognak beleavatkozni: „és különben is, aki az uralkodó véleménnyel nem száll szembe, annak úgysem kell a ‘nagy fivér’ tolakodó pillantásától tartania”.

„Az Antikrisztus a világ fölött a hatalom roppant hatványozódását fogja megvalósítani, és nem csak extenzív, hanem mindenek előtt intenzív módon. Az Antikrisztus világállama a legextrémebb értelemben totalitárius állam lesz.” Egy totalitárius világállam létrejöttének veszélye ijesztően közelivé vált; egy világállamé, melyben ugyan nem lesznek többé háborúk, de erős rendőrség a belső „kártevők leküzdéséhez”, igen.

Egy világ – egy vallás: mit jelent az anti-keresztény világállam Jézus Krisztus Egyháza számára? Alapvetően kétfajta megoldás nyílik számára, melyek azonban természetesen kölcsönösen kizárják egymást. Az Egyház beilleszkedhet a one world-be, és aktívan részt vehet a földi paradicsom létrehozásában. Ezt a szerepet találták ki számára az anti-keresztény hatalmak, ez azonban előfeltételezi identitásának elvesztését: dogma helyett – az eretnek vallásoknak üdvre vezető útként való elismerése, Isten imádása helyett – az ember istenítése, a mennyben való remény helyett – paradicsomi viszonyok felállítása itt a földön. A vallásoknak ugyan nem kell eltűnniük, még saját profiljukat is megtarthatják, de be kell illeszkedniük a szabadkőművesek világképébe. Hozzá kell járulniuk egy minimális érték-konszenzushoz, és ki kell elégíteniük a világpolgárok spirituális igényeit.
És ha ezek után áttekintjük a katolikus Egyház II. Vatikáni Zsinat óta megtett útját, akkor megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy az már eddig is milyen „jól” beleilleszkedett ebbe az antikeresztény tervbe. Az igazságot régen feladták a „dialógus” és az „ökumenizmus” kedvéért. Sokasodnak azok az akciók, összejövetelek (például a „békéért, igazságosságért és a teremtés megóvásáért”), mozgalmak (például a hierarchiától erősen támogatott fokolari) és kijelentések (pápai oldalról is), melyek a pusztán evilági és valódi szabadkőműves ideáloknak hódolnak. Ha még ezenkívül meggondoljuk, hogy bizonyos „egyházi” körök tagjai és az UNO és a New-Age-vallás funkcionáriusai manapság már mily nagyon egybeesnek, könnyűszerrel felismerhetjük az összefüggést utolsó címszavunk, „egy világ – egy vallás” és az eljövendő világállam között.

Krisztus Egyháza előtt azonban egy másik lehetőség is felkínálkozik. Mi történik vele, ha az Antikrisztus egyesített világába nem hagyja magát beilleszteni? Ha ragaszkodik az atyák hitéhez és az egyedül igaz valláshoz? Akkor Ecclesia Martyrum, a mártírok egyháza lesz belőle.
Bár az Egyház valahol a világon minden időben üldözést szenvedett, de az Antikrisztus uralma alatt nem valahol fogják üldözni, hanem mindenütt. Egyedül csak az üldözött Egyház marad meg. Az angol konvertita és későbbi bíboros, Manning kardinális az elkövetkező üldözésnek többek között következő lépcsőfokait nevezte meg: az igazság iránti közömbösség, azután az igazság üldözése, a szentmiseáldozat megszűntetése és a szent helyek feldúlásának borzalma. A szentmisével kapcsolatban ezt írta: „Minden esemény, melyeket manapság átélünk, közvetlen tendenciája a katolikus kultusz egész világon való megdöntése”, és ezt mondva a protestantizmusra és az akkori Európa államainak egyházellenes támadásaira gondolt (hogy Róma 100 évvel később maga fog a szentmiseáldozat messzemenő tönkretételéről gondoskodni, azt Manning IX. Pius pontifikátusa alatt nem sejthette).

Egyesek úgy vélik, hogy nem indokolt az a félelem, miszerint egy világállamban az egyházi életet globálisan ki lehetne irtani. „Akkora világhatalom, mely elég erős ahhoz, hogy egyidőben Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában és az összes szigeten minden templomot bezárjon és minden istentiszteletet elnyomjon, mégiscsak elképzelhetetlen”, vélte az egyháztörténész és későbbi aposztata Ignaz Döllinger a 19. század közepén. Josef Pieper 100 évvel később Döllinger elégtelen képzelőerejét a következőképpen kommentálta: „Ez az elképzelhetetlen dolog időközben kortársaink számára teljesen megszokottá vált; alig valaminek van olyan kilátása, hogy ilyen jól működjön, mint éppen a planétánk bármely pontján történő események technikailag lehetséges egyidejűsége, a ‘szigeteken’ is.” Egy világállam hatalmas alakulata kétségen kívül képes arra, hogy egy belső ellenzéket hatásosan és gyökerestül kiirtson. Az Antikrisztus világállamában pedig az Anyaszentegyház lesz az az ellenzék, melyet irgalmat nem ismerve ki kell irtani.

Ez a kilátás természetesen némiképpen komor, mindazonáltal megfelel a Szentírás kijelentéseinek. A Jelenések könyvének 13. fejezetében Szent János leírja a vadállat káromló beszédét és a föld lakóinak a vadállat iránt tanúsított csodálatát és imádatát. (Jel 13,5/8) Ugyanezen a helyen szól a látnok a vadállat hallatlan hatalmáról: „Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre” (Jel 13,7), és közvetlen eme mondat előtt állnak ezek a megrázó szavak: „Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson” – hogy győzelmet arasson! Az Egyház sorsa ugyanolyan keserű lesz, mint amilyen megváltoztathatatlan. A keresztények számára nem marad más hátra, mint türelmesen és állhatatosan elviselni az Antikrisztus üldözését: „Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.” (Jel 13, 10)
Ugyancsak üldözéseket jövendöl az utolsó időkre Krisztus is: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,9/13)

A bibliai próféciákat a következőképpen lehet összefoglalni. Először: mindazok számára, akik Krisztust követni fogják, üldözést helyez kilátásba, mégpedig ezzel a belátó megokolással: „Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20) – tehát üldözést, mely az Antikrisztus alatt fogja tetőpontját elérni. Másodszor: mindenkinek, aki állhatatos és türelmes lesz, megígéri a megmenekülést.

Ha számunkra az Antikrisztus idejére véres üldözést jövendöltek meg, akkor ez csak annak a folyamatnak a konzekvens folytatása lesz, melyet az egyháztörténelemben kezdetektől fogva megfigyelhetünk. Az utolsó üldözés egyszerűen a keresztényüldözések tető- és végpontja lesz. Az Egyház ismertetőjegye lesz, mely minden időben – többé vagy kevésbé – az Egyházé volt. John Henry Newman az Egyház üldözéséről azt mondja, hogy igen valószínűtlen, „hogy mi annak tartjuk, ami a valóságban: Krisztus Egyházának tipikus ismertetőjegye. Természetesen az Egyháznak nem szükséges sorsa, de legalábbis egyike a leghozzáillőbb jelnek, úgy hogy egészében és a történelemre vetett pillantásban az üldöztetéseket azon sajátosságok egyikének lehet tekinteni, melyekről fel lehet ismerni”.
A későbbi konvertita és bíboros még hozzáfűzi, hogy erre Urunk kétfajta módon utalt. Egyfelől Krisztus előre jelezte az üldözéseket, melyeket még a nyolc boldogság közé is felvett: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok. Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5,11-12)
Másfelől az Úr egyszerűen a történések által megmutatta, hogy az üldözések az Egyházhoz tartoznak. Éppenséggel azon tény által, „miszerint az Egyház léte üldözésben kezdődött és üldözésben végződik. Ő üldözésben hagyta el és üldözésben fogja viszontlátni. Sajátjának ismeri el – Ő formálta ilyenné és ugyanilyennek igényli vissza – mint üldözött Egyházat, mely keresztjét hordozza. És az Egyház ezt a borzongást keltő relikviát, melyet Ő adott neki és melyet a végén is birtokolni fog, útközben nem veszthette el”.

Következésképpen kétségen kívül áll: ahogy az egyes hívő részesedik Krisztus keresztjében, majd feltámadásában, ugyanúgy történik az Egyház egészével is. Az Egyház Krisztus térben és időben továbbélő misztikus teste, és így titokzatos módon részesedik mind az Ő szenvedésében, mind az Ő dicsőségében. Tehát azzal kell számolnunk, hogy az Egyház időnként egész konkrétan ugyanazt a sorsot szenvedi el, melyet az Úr nagypénteken magára vállalt.
Minden arra utal, hogy az Antikrisztus idejében pontosan ennek lesz itt az ideje. Az Egyház, úgymond, akkor a kereszten fog függeni, minden szépségétől megfosztva; a zsidóknak botrány, a pogányoknak balgaság, elhagyva azoktól a tömegektől, akik egykor hozzátartoztak, és ez elé a gúnyos kérdés elé állítva: „Te vagy az eljövendő?” (lásd: Mt 11,3) Mindenkitől, kik még egy pillantásra méltatják, gúnnyal és csúfolódással elhalmozva: „Szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja”, hisz azt mondta, én vagyok Isten temploma, Krisztus szeplőtelen menyasszonya, az üdv egyedül üdvözítő bárkája. (lásd: Mt 27,42)
Mikor Urunkat a kereszten függve hasonló szavakkal gúnyolták, tudvalevőleg nem szállt le a keresztről, hanem a gonosztevők halálával halt meg – és utána sírba helyezték, ellenségeinek elégtételére és legközelebbi barátainak megbotránkoztatására. „Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” (Mt 11,6)

Mindezekből nyilvánvalóvá válik az a szellemi szorongattatás, mely Isten gyermekeire vár és nyomaiban már most megvan. Bár teljesen természetes, hogy a kínzás és vértanúság olykor riasztó, de talán létezik a hívők számára egy sokkal nagyobb veszély, mint a fenyegető mártíromság. Eltekintve Isten kegyelmétől, mely a vértanúkat minden időben végülis győzelemre segítette; nekünk nyilvánvalóan nem csak külső üldöztetésekre és a mártírhalálra kell felkészülnünk. A mi életünkben valószínűleg még nem fog körülöttünk véres keresztényüldözés bekövetkezni. De egy alapjában véve lényegesen rosszabb veszély már régen fennáll: az antikeresztény korszellem csábítása! Olyan csábítás, mely az Egyház megalázásában és külső eltorzításában lelt éppen gyümölcsöző táptalajra.
Hogy az igazi hívők egy éppenséggel kihaló határjelenséggé váltak; az Anyaszentegyházat kicsúfolják és bemocskolják – még pedig nem csak kívülről, hanem éppen a pásztorokká választottak árulják, torzítják el és teszik csaknem tönkre: ez az Egyház nagypénteki órája, mikor saját gyermekei sem ismerik ki rajta magukat. Mert Krisztus kereszthalála tanítványai számára sokkal nagyobb próba volt, mint amekkora saját vértanúságuk lehetett. Ugyanígy a II. Vatikáni Zsinat és az igazság hangtalan kiárusítása sokkal veszélyesebb és így sokkal félelmetesebb, mint egy véres üldözés, miként ezt Msgr. Lefebvre 1976-os híres Lille-i prédikációjában már kifejtette.

„Mondd meg nekünk, mikor következik ez be? S mi lesz a jel eljöveteled és a világvége előtt?” (Mt 24,3) Tanítványai ezen kérdésére Krisztus csak töredékes választ ad. Eljövetelének jeleit – habár Jeruzsálem pusztulásáéval összekeverve – részletesen felsorolta. De a „mikor” kérdésre az Úr nem adott útbaigazítást. „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, még az ég angyalai sem, csak az Atya.” (Mt 24,36) Ezért ez, hogy ismét Szent Ágostont idézzük, „tökéletesen alkalmatlan kérdés. Mert ha ezt tudnunk hasznunkra válna, ki mondhatta volna meg a kérdező tanítványoknak jobban, mint az isteni tanító maga?”

Miért van mégis értelme annak, hogy az Antikrisztusról és hatalmának jegyeiről elgondolkodjunk, habár eljövetelének ideje és a végidőről szóló próféciák néhány részlete sötétben marad számunkra? Egyfelől, ezt a témát, miként ezt könnyen ellenőrizni lehet, mind a Szentírás, mind az egyházatyák és a későbbi szerzők elég részletességgel tárgyalják. Ezért legalábbis méltányos, ha mi sem megyünk el érdektelenül e téma mellett. Másfelől, e részleteiben baljóslatú és olykor titokzatos jövendölések szellemi haszna kettős: először figyelmeztetésként szolgálnak számunkra, másodszor vigaszként.

Figyelmeztetésként: „Legyetek készen!”
Urunk a világvégéről szóló beszédét komoly figyelmeztetéssel zárja: „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban és készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.” (Luk 21,34-36)
Ez az intés és figyelmeztetés természetesen nemcsak azoknak szól, akik az Utolsó Ítélet napján még élni fognak, hiszen különben a végidők katasztrófáiról és az Antikrisztus uralmáról szóló jövendölések minden ez előtt élt ember számára értelmét vesztenék. Ezzel szemben az Úr kifejezetten ezt mondja: „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Legyetek éberek!” (Mk 13,37) Az éberségre való felszólítás kivétel nélkül minden embernek szól, miként ezt Szent Ágoston nyomatékosan kifejti: „Amitől a világ utolsó napján, mely az istenteleneket tolvajként lepi meg, félni kell, attól ugyanabból az okból közülünk mindenkinek saját élete utolsó napján szintén félnie kell. Valóban az Utolsó Ítéletkor mindenki abban az állapotban lesz, melyben saját élete utolsó napján volt. élete utolsó napja mindenki számára az Úr eljövetele előtti utolsó nap.”

És ehhez hasonlóan kell az Antikrisztus-próféciákat felfogni, miként ezt fejtegetéseink legelején már megmondtuk. Ez nem csak azok számára bír jelentőséggel, akik valóban az Antikrisztus napjaiban fognak élni. Az Antikrisztus és uralmának ismertetőjegyeit ismerni mindazok számára fontos, akik antikrisztusi időkben élnek, olyan korban tehát, mely az Antikrisztus idejéhez a megtévesztésig hasonló. Az Antikrisztusról szóló jövendölések mindig akkor hatásos intelmek az éberségre, amikor az Antikrisztus előfutárai és árnyalakjai működésben vannak: figyelmeztetésül szolgálnak, hogy nehogy ezek megtévesszék a híveket.

Vigaszként: „Ne félj, te kicsiny nyáj!”
Amikor Urunkat nagypénteken a legszégyenletesebb módon kicsúfolták, megkínozták s végezetül keresztre feszítették, akkor ez tanítványai számára érthetően rendkívül megdöbbentő volt, és súlyos próbát jelentett Krisztusba vetett hitük számára. Mindazonáltal ez a szerencsétlenség nem szakadt rájuk váratlanul. Az Úr többször jelezte eljövendő őrizetbe vételét, megkínzatását egészen a gonosztevőknek kijáró kereszthalálig, de ezt követő dicsőséges feltámadását is. Ha a tanítványok akkor hívőbb lélekkel felidézték volna maguknak Krisztus jóslatait, valószínűleg nem botránkoztak volna meg oly gyorsan a történteken. Jézus szavai ebben a látszólag kilátástalan helyzetben hatásos vigaszt jelentettek volna számukra.
Ehhez hasonlóak a világ végéről és az Antikrisztus hátborzongató uralmáról szóló jövendölések: azon emberek számára, kik antikrisztusi korokban élnek, és akiknek saját szemükkel kell a világméretű félrevezetést és a gigantikus hitehagyást végignézni, nem jelentéktelen vigasz, ha tudják: ennek így kell történnie! Mégpedig azért, mert Isten a dolgok folyását az Ő végtelen bölcsességében és előrelátásában ismeri, és ezt Fia és az apostolok és az evangélisták által előre megmondta – hogy nekünk vigaszul szolgáljon! Ha tehát a katasztrófa megtörténik, úgy ahogy a Szentírás megjövendölte, azt mondhatjuk, amit Krisztus az Ő passiójakor: ennek így kell történnie, hogy az írás beteljesedjék. (lásd: Mt 26,54)

„Szája leheletével”
Természetesen a vigasz nem lett volna igazi, ha Jézus csak keresztjét jövendölte volna meg és nem ezzel együtt feltámadását is, ami aztán valósággá lett. És ugyanennyire magától értetődő a mi számunkra és azok számára is, akik antikrisztusi korokban élnek, abból a remény és a bizonyosság alapját meríteni, hogy nem csupán a katasztrófát jövendölték meg előre, hanem vele együtt Istennek ellenfele fölött aratott végleges győzelmét is. Ami a híveket a legnagyobb szükségben és szorongattatásban, sőt még magában a mártíromság legvégső helyzetében is bizonyos higgadtsággal és belső nyugalommal eltölti, az az Isten győzelmében való részesedés abszolút bizonyossága. Szilárd reményünket az Immaculata-ra, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívébe helyezzük. Kezdettől fogva bizonyos, hogy ő széttiporja a kígyó fejét, és így Szeplőtelen Szíve, ahogy ezt Mária Fatimában megjósolta, a végén diadalmaskodni fog.

Hiszen a vadállat győzelme – „hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson” (Jel 13,7) – időben és térben behatárolt és így csak felszíni, csakúgy, mint minden keresztényüldöző győzelme a mártírokon tisztán látszatgyőzelem volt és marad. Szent János Titkos jelenései, mely az Antikrisztus működését oly ijesztően kíméletlenül leírja, Krisztusnak az Antikrisztuson aratott végső győzelmét sem hallgatja el, és ezért végeredményben vigaszkönyv. Azért íródott, hogy minden idők keresztényei (különösen az Antikrisztus korában élők) bátorságot merítsenek belőle. Még mielőtt a látnoknak Sátán és az ő eszközeinek kegyetlen dühöngését megmutatták, ezeket a szavakat mondták neki: „Ne sírj! Nézd, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja.” (Jel 5,5) Az antikrisztusi hatalmak „harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya. Szövetségesei a meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek.” (Jel 17,14) „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak. Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”, és „a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.” (Jel 7, 9/14/17)
A maga részéről Szent Pál röviden és tömören írja meg, hogy milyen véget ér az Antikrisztus: „Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével.” (2 Tesz 2,8)

Ez a győzelembe vetett bizonyosság a híveket mindennemű apokaliptikus pániktól és világvége-hisztériától megmenti, de a bénító reménytelenségtől és kétségbeeséstől is. Maguk az őskeresztények is, akik pedig az Antikrisztus uralmát, a világ végét és Krisztus újraeljövetelét közelinek vélték, minden egyebek voltak, mint passzívak vagy kétségbeesettek. Semmi esetre sem vártak ölbe tett kézzel a végre, hanem minden erejüket feláldozták és minden kínálkozó alkalmat megragadtak, hogy Isten birodalmát kiterjesszék, e világos mottó szerint: a világ menthetetlenül elveszett – de halhatatlan lelkeket menteni kell!

És így elődeink a hitben nem annyira az Antikrisztus és az ő szörnyű hatalma felé haladtak, hanem sokkal inkább az Urat kutatta tekintetük, akit Krisztus saját szavai szerint a felhőkön jövő vártak „a Mindenható jobbján ülve” (Mk 14,62), és „hatalommal és dicsőséggel”. (Mk 13,26) Ezért hangzik az Egyház vágyakozó imája kezdetektől fogva Krisztus visszatértéig így: