NIETZSCHE-AFORIZMÁK III.

(A MENSCHLICHES, ALLZUMENSCHLICHES-BŐL)

FORDÍTOTTA:
SCHÖPFLIN ALADÁR

A személyes befolyás veszedelme. 

Aki érzi, hogy más valakire nagy belső befolyása van,

meg kell hogy eressze a kantárt,

sőt olykor szívesen kell látnia

és fel is keltenie ellenkezését:

mert különben elkerülhetetlenül

ellenséget szerez magának.

*

Az örökös érvényesülése. 

Aki valami nagyot alkotott

önzetlen érzülettel, gondoskodik róla,

hogy örökösöket neveljen magának.

Zsarnoki és nemtelen természet jele,

ha valaki művének minden örökösében ellenséget lát

s védelmi állásban él velük szemben.

*

Féltudás. 

A féltudás győzedelmesebb, mint az egész tudás:

egyszerűbbnek tudja a dolgokat, mint amilyenek

s ezért megfoghatóbban és meggyőzőbben

alkotja meg róluk a véleményét.

*

Nem

alkalmas

pártembernek. 

Aki sokat gondolkozik,

nem alkalmas pártembernek:

hamar keresztülgondolja magát a pártján.

*

Rossz emlékezőtehetség. 

A rossz emlékezőtehetség előnye az,

hogy az ember ugyanazokat a jó dolgokat

több ízben élvezi először.

*

Önkínzás. 

A gondolkodás kíméletlensége

gyakran a békétlen belső érzület jele,

mely elkábításra vágyik.

*

Mártír. 

A mártír tanítványa

többet szenved, mint a mártir maga.

*

A filozófia

kiábrándultjainak. 

Ha eddig hittetek

az élet legfőbb értékében

és most kiábrándultatok belőle,

el kell-e most azonnal,

a legolcsóbb áron adnotok?

*

Elkényeztetve. 

Az ember elkényeztetheti magát

a fogalmak világossága dolgában is:

milyen utálatos lesz akkor

a félhomályossal, ködössel, erőlködővel,

sejtelmessel való érintkezés!

Milyen nevetségesen

és mégsem vidítóan hat

örökös röpködésük és kapkodásuk,

mellyel mégse tudnak

sem röpülni, sem megfogni valamit!

*

A fantaszták ellen. 

A fantaszta

maga előtt

tagadja el az igazságot,

a hazug csak mások előtt.

*

Filiszter-szükség. 

A filiszter azt hiszi,

legnagyobb szüksége van

a metafizika egy biborrongyára vagy turbánjára

s nem engedné lecsúszni a világért sem;

pedig anélkül a dísz nélkül

kevésbbé nevetségesnek találnák.

*

A jó

csábít az életre. 

Minden jó dolog

erős izgatószer az életre,

még az a jó könyv is,

amely az élet ellen van írva.

*

Háromféle gondolkozók. 

Vannak buzogó, folydogáló,

csepegő ásványvizes források

s ennek megfelelően háromféle gondolkozók.

A laikus vizük bősége szerint becsüli őket,

a hozzáértő vizük tartalma szerint,

szóval aszerint, ami éppen nem víz bennük.

*

Az igazság

nem tűr

isteneket maga mellett. 

Az igazságban való hit

az összes eddig hitt

igazságokban való

kétkedéssel kezdődik.

*

Hiúsága tagadójának. 

Aki a saját hiúságát tagadja,

abban rendszerint olyan brutális formában van meg,

hogy ösztönszerűleg behunyja előtte a szemét,

hogy ne kelljen megvetnie.

*

Miért oly gyakran

gonoszindulatúak a buták? 

Az ellenfél olyan ellenvetéseire,

melyekkel szemben a fejünk gyöngének érzi magát,

a szívünk az ellenvetések indító okainak meggyanúsításával felel.

*

A mérgek élvezete. 

Az egyetlen döntő érv,

mely az embereket

minden időben

visszatartotta attól, hogy

valamely méregből igyanak,

nem az, hogy öl,

hanem hogy rossz az íze.

*

A lelkiismeretesek. 

Kényelmesebb

a lelkiismeretünket követni,

mint az eszünket,

mert minden balsikerben

hord magában valami

mentséget és felvidulást.

Ezért van még mindig

oly sok lelkiismeretes ember

és oly kevés eszes.

*

A dolgosok bohósága. 

Rendkívüli erőfeszítéssel

szabad időt szereznek maguknak,

amellyel aztán nem tudnak mit kezdeni,

csak számlálják az órákat, amíg letelnek.

*

Sok jóbarát. 

Akinek sok a jó barátja,

jó embernek kell lennie,

de talán nem épen a legokosabb ember,

ámbár épen azt éri el,

amire a legokosabb minden okosságával törekszik.

*

Hatalom diadalok nélkül. 

A legerősebb megismerés

(amely az emberi akarat szabadságát tagadja)

a legszegényesebb sikerekben:

mert mindig megvan

a legerősebb ellenfele,

az emberi hiúság.

*

A becsületes

a becsületesség ellen. 

Az, aki nyilvánosan

becsületes önmagával szemben,

végül is nagyra van becsületességével:

mert nagyon is jól tudja, miért becsületes, -

ugyanabból az okból,

amiért más inkább

a látszatot és képmutatást választaná.

*

Parázs. 

Parazsat gyűjteni másnak a fejére,

rendesen balul üt ki,

mert a másik is joga tudatában érzi magát

és a maga részéről szintén gondolt parazsak gyűjtésére.

*

Színlelt részvét. 

Részvétet színlelünk,

mikor az ellenségeskedés érzületén

felülemelkedőknek akarjuk magunkat mutatni, -

rendszerint azonban hasztalanul.

Azt pedig nem az ellenséges érzület

erős fokozódása nélkül vesszük észre.

*

Utólagos terhesség. 

Akik maguk se tudják,

hogyan jutottak műveikhez és tetteikhez,

utólag annál terhesebbnek mutatják magukat velük:

mintegy, hogy utólag megmutassák,

hogy nem a véletlen gyermekei, hanem az övéik.

*

Hiúságból keményszívű. 

Mint ahogy az igazságosság

nagyon gyakran csak leple a gyöngeségnek,

épp úgy néha méltányosan gondolkodó,

de gyönge emberek

a színleléshez nyúlnak

és nyilvánvalóan igazságtalanul

és keményen viselik magukat,

hogy az erő benyomását keltsék.

*

Megalázás. 

Ha valaki

az ajándékba kapott zsák előnyben

csak egy szem megalázást talál,

mégis kelletlen képet vág a jó játékhoz.

*

A legnagyobb Herosztrates. 

Akadhatnának Herosztrateszek,

akik saját templomaikat gyújtják fel,

melyekben az ő képeiket imádják.

*

A kicsinyítő világ. 

Az, hogy

minden, ami gyönge

és segítségre szoruló,

a szívhez szól,

hozza magával, hogy

mindent, ami a szívünkhöz szól,

kicsinyítő és gyöngítő szókkal jelölünk –

tehát érzésünk számára

gyöngévé és segítségre szorulóvá teszünk.

*

Félénkség. 

Minden moralista félénk,

mert tudják, hogy összetévesztik őket

a kémkedőkkel és árulókkal,

mihelyt hajlamukat észreveszik.

Akkor aztán tudják magukról,

hogy a tettben erőtlenek,

mert munka közben eljárásuk motívumai

csaknem elvonják figyelmünket a dologtól magától.

*

A legkeserűbb csalódás. 

Kibékíthetetlenül elkeserít,

ha fölfedezzük, hogy ott,

ahol meg voltunk győződve,

hogy szeretnek,

csak házi eszköznek

és szobadísznek használtak,

amelyen a háziúr kitölthette hiúságát.

*

Álomjóslás. 

Amit ébren nem tud

és érez az ember pontosan –

vajjon valakivel szemben jó

vagy rossz lelkiismeretünk van-e –

azt teljesen félreérthetetlenül megmondja az álom.

*

Kicsapongás. 

A kicsapongás anyja

nem az öröm,

hanem az örömtelenség.

*

Büntetés és jutalmazás. 

Senkisem panaszkodik

a büntetés szomorú gondolata nélkül,

még ha a sorsát

vagy akár magamagát

panaszolja is az ember.

Minden panasz bepanaszolás,

minden örülés dicséret:

akár az egyiket,

akár a másikat tesszük,

mindig felelőssé teszünk valakit.

*

Bizalmatlanság.

Az önmagunkhoz való bizalmatlanság

nem jár mindig félénken és bizonytalanul,

hanem néha mintegy tombolva:

megittasodik, hogy ne reszkessen.

*

Tudni kell

tisztára mosakodni. 

Meg kell tanulni

tisztátalan viszonyokból

tisztábban kikerülni

és ha szükséges,

piszkos vízben is mosakodni.

*

Az ártatlan gazember. 

Mindenféle bűnhöz és gazsághoz

lassú, lépésről-lépésre menő út vezet.

Ennek végén azt, aki járt rajta,

teljesen elhagyták

a rossz lelkiismeret szúnyog-rajai

és bár teljesen elaljasodva,

ártatlanul jár-kél.

*

Terveket koholni. 

Terveket koholni

és elhatározásokra jutni

sok jó érzést hoz magával

és akinek megvolna az ereje,

hogy egész életén át ne legyen más,

csak terv-kovács,

nagyon boldog ember volna.

Olykor azonban

ebből a foglalkozásból

ki kell pihennie magát azzal,

hogy egy tervét végrehajtja –

és akkor jön a mérleg és a kijózanodás.

*

Amivel

az ideált látjuk. 

Minden derék ember

bele van ékelve derekasságba,

és nem tud belőle szabadon kitekinteni.

Ha máskülönben

nem volna benne

jócskán tökéletlenség,

erénye miatt sohasem juthatna

szellemi és erkölcsi szabadságra.

Hibáink a szemeink,

melyekkel az ideált láttuk.

*

Rosszhiszemű dicséret. 

A rosszhiszemű dicséret

utólag sokkal több

lelkiismereti furdalást szerez,

mint a rosszhiszemű megrovás,

valószínűleg csak azért,

mert túlságos dicsérettel

sokkal inkább kitesszük céltáblául

az ítélőképességünket,

mint a túlságos,

akár igazságtalan megrovással.

*

A legjobbaknak eleget tenni.

Ha az ember művészetével

»kora legjobbjainak eleget tett«,

ez annak a jele, hogy

az utána következő idő

legjobbjainak nem tett eleget: 

élni, persze, »eleget élt minden időknek« -

a legjobbak tetszése biztosítja a dicsőséget.

*

Egy anyagból. 

Ha az ember

egyazon anyagból való,

mint valami könyv vagy műalkotás,

akkor legbelsejében azt hiszi,

kitűnő mű,

és meg van sértődve,

ha mások csúnyának,

túlfűszeresnek vagy nagyzolónak tartják.

*

Tévedés

a nélkülözés dolgában.

Aki sohasem szokott el

hosszú időre valamely művészettől,

hanem mindig otthon volt benne,

távolról sem sejtheti, 

mily keveset nélkülöz,

ha enélkül a művészet nélkül él.

*

Háromnegyedrésznyi erő. 

Hogy egy mű

az egészséges alkotás benyomását tegye,

szerzője erejének legfeljebb háromnegyed részével

kell megalkotva lennie.

Ha a szerző ereje legszélsőbb határáig ment el,

akkor a mű felingerli a szemlélőt

és nyugtalanítja feszültségével.

Minden jó dologban

van valami lankadtság;

úgy nyugszik,

mint a tehenek a mezőn.

*

Az éhség, mint vendég. 

Mivel az éhesnek

a finom étel semmivel sem esik jobban,

mint a legközönségesebb,

a nagyobb igényű művész

nem fog arra gondolni,

hogy az éheset meghívja vendégéül.

*

Művészet

és bor nélkül élni. 

A művészet alkotásaival

úgy van az ember,

mint a borral:

még jobb, ha nincs rájuk szüksége,

vízzel él és belső tüzével,

lelkének belső édességével

újra meg újra borrá változtatja a vizet.

*

A művészet elfajzásai. 

A művészet igazi fajtái,

a nagy nyugalom

és a nagy mozgás művészete

mellett vannak elfajzások is:

a nyugalmat hajszoló,

blazírt művészet

és a nyugtalan művészet;

mind a kettő azt kívánja, hogy

gyönge oldalaikat erősségeknek tekintsék

és összetévesszék őket az igazi fajtákkal.

*

Ne nagyon közel. 

Kárára van a jó gondolatoknak,

ha nagyon is gyorsan következnek egymásra;

kölcsönösen elfödik egymás elől a kilátást.

A legnagyobb művészek és írók

épp ezért bőven használják a középszerűt.

*

A jó emlékezőtehetség. 

Némely emberből

csak azért nem lesz gondolkodó,

mert túlságosan jó az emlékező tehetsége.

*

Az éhség fölkeltése

az éhség csillapítása helyett.

Nagy művészek azt hiszik,

művészetükkel teljesen birtokukba vettek

és betöltöttek egy lelket:

igazában pedig

s gyakran fájdalmas csalódásukra,

az a lélek ezzel csak annál nehezebben betölthető lett,

úgy, hogy tíz művész is belevetheti magát mélyeibe,

anélkül, hogy jól-lakatná.

*

Az olvasó neveletlensége. 

Kétszeres neveletlensége

az olvasónak a szerzővel szemben,

hogy ennek második művét

az elsőnek rovására dicséri (vagy fordítva)

és a mellett azt kívánja, hogy

a szerző hálás legyen neki.

*

Bölcs

mondások olvasói. 

A bölcs mondások

legrosszabb élvezői a szerző barátai,

ha arra igyekeznek, hogy

az általánosból visszakövetkeztessenek a különösre,

amelynek a bölcs mondás eredetét köszönheti,

mert azzal, hogy így bekukucskálnak a fazekaiba,

semmivé teszik a szerző fáradságát,

úgy, hogy - amint meg is érdemlik –

filozófiai hangulat és tanulság helyett

a legjobb vagy legrosszabb esetben is

csak a silány kíváncsiságuk kielégítését kapják.

*

A művészet nagyjaihoz. 

Az a lelkesedés egy ügyért,

melyet te, nagy ember, beleviszel a világba,

sokaknak eszét nyomorékká teszi.

Ezt tudni megalázó.

A lelkesült ember azonban

büszkén és örömmel hordja mankóját:

ennyiben meg van a vigasztalásod,

gyarapodott általad a világban a boldogság.

*

A költő és a valóság. 

Annak a költőnek a múzsája,

aki nem szerelmes a valóságba,

nem a valóság lesz

s meredt szemű

és túlgyönge csontú

gyermekeket fog neki szülni.

*

Eszköz és cél. 

A művészetben

a cél nem szentesíti az eszközöket:

de szent eszközök megszentesíthetik a czélt.