Németh István Péter

Az álmok fejedelmének ébresztése –

bekezdések Komjáthy Jenő költészetéről

1.

Komjáthy Jenő költőről életében a legtöbb ember azt sem tudta, hogy verseket ír. Nem ő volt az első a magyar líra történetében, hiszen Kecskemét polgárai Katona Józsefről sem gondoltak mást, csupán azt, hogy szeret enni-inni, pontosan jár a hivatalba, s hogy a vadásztársaság könyvét milyen csinosan vezeti. Hogy éjjelente papír fölé hajol, s valaki Mollyt emleget, aki sohasem mosolyga néki, nos erről már fogalmuk sem volt. S vajon a XX. században aznap, amikor József Attila a Váci utcai könyvünnepen nem tudta a Cserépfalvi standján eladni verseskönyvét, megfordult-e a járókelők fejében, hogy ki mellett sétáltak el? A kérdés nyilván nem költői, a művelődéstörténetből Modiglianitól Kafkáig listát lehetne szerkeszteni a legfényesebb nevekből, azokéiból, akikről koruk tudomást sem vett, vagy akiket már életükben elfeledtek. Aztán mégis, a haláluk az életük első jele lett, s onnantól kezdve időről időre meglepik a szellemi utódokat hajdanvolt teljesítményeikkel. Így járt Komjáthy Jenő is, akinek halála napjára készült el A homályból című verseskönyve. A kórházi ágyán még kézbe vehette a nyomdai mintapéldányt. Tán valami hasonló érzés is magába keríthette, mint az öreg Rembrandtot, aki a közelítő semmi előtt még egyszer alaposan megnézte az Éjjeli őrjárat című festményét.

2.

Komjáthy nemesi családba születik bele, s akár Kosztolányi Dezső Szabadkán, Szécsényben ő is eleven történelemkönyvet kap kezébe gyermekként, legendás ősökről szóló kalandokat, s a dicső múlt képeivel együtt igényes szellemiséget. Apja, aki fiatalon ügyvéd, idős korára pedig tanfelügyelő lett, igazi értelmiségi légkörben nevelte a kis Komjáthy Jenőt. A gyermek Jenő túlérzékenysége és betegségekre hajlamos alkata dacára Komjáthy Anzelm nem tartotta a világot ellenséges közegnek, sőt, azt kívánta, hogy fia számára legyen csak ismerős több diákváros, birkózzon csak a sorssal, nyerje el a lehetőségek kínálta értékeket. Óhatatlanul a nyugtalan Petőfi vándorútját juttatják eszünkbe a helynevek: Selmecbánya, Vác, Besztercebánya, Pozsony. (Besztercebányáról küldi első verseit Gáspár Imrének 1873-ban. Nevezetes esztendő, ugyanis ekkor született meg Budapest…)

3.

Budapesten a kávéházakban írókkal és költőkkel találkozott, s az édesapja ettől kezdve hiába terelte már a jogi pálya felé. Bölcsész lett. Több olyan dologba is belevágott, amelyek mellett külön-külön is az írói mesterségnél kötött ki volna. A következőket említem: újság-, folyóirat-szerkesztés, műfordítás, filozófiai művekbe való merítkezés… A Röpke Ívek című periodika tizenegy számát Balassagyarmaton adta ki Luby Sándorral együtt. A műfordítói munkánál jobb költői iskolát pedig keresve sem találhatott volna. Rímtechnikát, ritmusfajtákat, egyszóval a mesterség minden csínját-bínját gyakorolhatta oly módon, hogy egyrészt elleshette a világirodalmi nagyságoktól, másrészt bátran összemérhette a saját fordítói opusait az előtte járókéival. Heine-variánsait például Petőfiéivel. Heine dalai valóban azt a modern hangot tanítják meg vele, amiért Babits sem volt rest diákkorában vesződni a Buch der Lieder darabjaival. Heine érzelmes volt, de nem érzelgős. Komjáthyt korán leszoktathatta az emlékkönyvlíra hamis hangjairól, s még csak cinikussá sem tette a fiatal költőt. (Mesterségbeli tudásának fejlődéséről nem csupán az egyre izmosodó korai versek vallanak, de már esszét is ír a műfordításról a Petőfi Társaság Lapjában. Batsányi János volt az első irodalmunkban, aki a műfordítóktól elvárta a tartalmi és formai hűségre való törekvést. E költői föladat lehetetlen-szépségéről írt Komjáthy is.)

A filozófiához való vonzódását pedig ismét a Babitséhoz mérhetjük. Rába György állapította meg Babits-monográfiájában, hogy a Nyugat nagy költővezére számára fiatalon egyenesen élménnyé váltak a filozófiák. Így járt Komjáthy Jenő is Schopenhauerral. 1880-ban a filozófus összes munkáit kérte Reviczky Gyulától. Az élet álom. Az álom élet – vallotta Calderont követően Grillparzer és Reviczky. „Halál az élet s élet a halál!” – így tűnődött Komjáthy, amint a létélményeit kifejező filozófiára talált. S a különféle filozófiáktól újabb és újabb verset ihlető ösztönzéseket kapott. Spinoza és végül 1892-ben a gnózisról elmélkedő magyar Schmidt Jenő Henrik gondolatai voltak rá nagy hatással. S folytonosan: Nietzsche…

4.

Ám ne gondoljuk száraz filozopter alkatnak a költőt, semmilyen ránk maradott képe sem mutat hasonló karaktert. Inkább egy hiperszenzibilis fiatal lélek próbálta erejét, hogy a szabadság és szerelem hitvallásának jegyében meddig juthat, s a világ tiltásaival mennyiben képes szembeszállni. Dortmundig szökött, hazahozták. Majd kezdő tanárként szerelmes lett egyik tanítványába, akit oltár elé is vezetett. A balassagyarmati lakosság megbotránkozott ez utóbbi eseten, holott igen emberi és szép volt minden, ami történt. Egy nőtlen, ambiciózus fiatal (aki nem is rég még diákoskodott) és egy nagykorúságához ért lány (akit a maturandust követően férjhez volt szokás adni) között az osztályteremben is megteremtődhet a szellemi-lelki kapcsolat, mégpedig az érzelmek oly fokán, amely után az volna inkább a természetellenes, ha nem követné szerelem azt. Komjáthy Jenő és Márkus Gizella csak végtelenül emberi törvényt töltöttek be 1882-ben, amikor összeházasodtak. Komjáthy férjnek is egyenes volt, no meg rajongó költő, az Éloaszerelem költője. Földi szerelmét az égi szerelem (az amor sanctus) szőtte át. Vagy egy szerelmes istenélmény megtestesülésének érezte magát? Felesége sírig hű társa maradt, majd özvegye lett a költőnek. (Az ingerszegény, álszemérmes, valójában szenzációéhes környezet vádjai eltörpültek már akkorra.)

Ha Komjáthy szerelmes verseit olvasom, a költőre és a hitvesére akár egy platóni andogrünre is gondolhatnék, de inkább a keresztény kultúrából vett angyal és ördög dualizmusa jut eszembe. A kárhozatra született férfit a nő megváltó szerelme, szeretetének életszentsége kiemelheti a már e földön gyötrető pokolból. Imádkozik, esdekel Komjáthy e szerelemért, amely mégsem csupán éteri, hanem hús-vér kapcsolat:

Neved kiáltom esdekelve,

Ujjongva, sírva; alva, ébren;

S neved fog élni túl időkön,

Túl minden véges szenvedélyen.

És gyönyöröktől haldokolva

Ha fejemet a sírba hajtom:

Szerelmes lelkem kilehelve,

Éloa! szép neved sóhajtom. (Éloa!)

Élet- és halálvágy keveredik itt a strófákban, végletek érnek össze, s tán csak egy halálos beteljesülésben békülhetnének ki egymással. (Figyeljük csak meg a határozói igeneveket, amelyekkel a költő az érzelmi állapotát festi! – Mintha már Ady énekelve: megbabonázva, térdepelve, gyónva, sírva, kínban, mit se várva…) Nem szublimálódnak az ellentétek a későbbi Komjáthy-versekben sem. (Miképpen Kosztolányi élete is életműve szerint ugyanúgy boldog-szomorú…) Igaza van Babitsnak: mintha ez a líra végig egyetlen költemény volna: „A szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja… Egész költészete egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó.” (Babits Mihály) Éloa-Gizella, maga az asszonyi jóság, a sírig hű támasza maradt Komjáthynak. (Mint Batsányinak Baumberg Gabriella, mint Weöres Sándornak Károlyi Amy.) Ha Babits képalkotása az igaz, akkor az is, hogy Komjáthy úgy juthatott csak el az Értől az Óceánig, hogy versfolyójának partján, a valóságban végig Márkus Gizella kísérte. Túl a metaforán számomra egy szüntelen vitatkozó, Istennel vitázó drámai létvers ez a költészet, amely a szívverést utánzó jambusokban pulzál. Egyetlen test. Goethe mondását idézi Pilinszky, hogy az alkotó egyetlen levelet sem téphet a művészet fájáról anélkül, hogy ne egész életével fizetne érte. Komjáthy is így tett:

Egy levelet az örök szépből:

S jusson minden rossz részemül!

Vérezzem el, ha kell, a kéztől,

Mely koszorút fon főm körül!

(Csak töredék)

folytatás:

http://epa.hu/03000/03099/00008/pdf/EPA03099_tempevolgy_2010_4_047-052.pdf