The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

A társadalom

Hiába tudunk egyre jobban alkalmazkodni a legkülönfélébb körülményekhez, ahogy a

gyermekkorból átlépünk a felnőttkorba, optimális működésre mindig csak bizonyos határokon

belül vagyunk képesek. Míg a csecsemő igényeit elsősorban gondozóinak viselkedése kell

hogy kielégítse, a fejlődő egyénnek egyre inkább szüksége van társadalma támogatására és a

kultúrájára a veleszületett elvárások beteljesítéséhez. Az egyén fenn tud maradni riasztóan

kontinuum-ellenes körülmények között is, ám csak jólléte, öröme, emberi önkiteljesítése

elvesztése árán.

Sok tekintetben szerencsésebb volna, ha meghalna, mert az életerő azon szüntelen

igyekezetében, hogy helyrehozza a károkat és lezárja a fejlődési szakaszokat, szorongással,

fájdalommal és egy sor egyéb eszközzel jelzi, hogy valami nincs rendben. Az eredmény a

boldogtalanság, annak összes formájában. Civilizációnkban a rendszer működésének egyik

gyakori következménye az állandó levertség. Az egyént gyakorta belülről feszítik a régóta be

nem teljesített igények, miközben kívülről nyomasztják azok a körülmények, amelyekre még

nincs eléggé felkészülve, vagy nem elég érett rájuk. Olyan életeket élünk, amilyenekre az

evolúció nem készített fel minket, s miközben próbálunk megbirkózni a kihívásokkal, még a

személyes deprivációink következtében megnyomorított képességeink is hátráltatnak minket.

Hiába nő az életszínvonalunk, ha közben nem javul a közérzetünk vagy az életminőségünk,

leszámítva azokat a ritka eseteket - általában a társadalmi-gazdasági létra alján -, amikor az

éhség, a hideg és hasonló problémák még ténylegesen veszélyeztetik a jó közérzetet. A

boldogtalanság okai általában kevésbé kézzelfoghatók.

A jó közérzet csökkenésének és a kellemetlen érzések felbukkanásának feltehetően az a

leggyakoribb oka, hogy az Én úgy érzi, nem képes megfelelően viszonyulni a Másikhoz.

Miután az Én már huzamos ideje azt érzi, hogy nem kapott meg valamit, ami helyrehozhatta

volna a dolgokat, alapjaiban rendül meg, és könnyebben esik áldozatául a napi kudarcok

miatti szorongásoknak. Ám elvárásaink között szerepel egy olyan kultúra is, amelyben a

képességeinket is hasznosíthatjuk. Amint a körülményeink nem felelnek meg ezeknek az

elvárásoknak, romlani fog a közérzetünk.

Kiábrándítóan értelmetlen, földtől elrugaszkodott és utópisztikus ötlet arról elmélkedni, hogy

milyenre kellene változtatni kultúránkat ahhoz, hogy a kontinuum-igényeinket

beteljesíthessük. Még ha megtennénk is e változtatásokat rajta, akkor sem vennénk hasznát,

mivel azonnal eltorzulna és végső szétesésre lenne kárhoztatva, kivéve, ha már előtte

alkalmassá válnánk a működtetésére.

Érdemes lehet viszont felfedezni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel egy kultúrának

rendelkeznie kell ilyen vagy olyan formában, hogy tagjai kontinuumának megfeleljen.

Először is szüksége van egy nyelvre, amelyben a beszédkészség fejlődhet. Lehetővé kell

tenni, hogy a gyermek hallja a felnőttek beszélgetését, de a kortársaira is szüksége van,

akikkel a saját érdeklődési és fejlődési szintjén kommunikálhat. Az is fontos, hogy mindig

legyen kicsit idősebbek társaságában is, hogy érzékelje, merre tart, mielőtt odaér. így

ismerőssé válik mindaz a tartalom, amire az érdeklődése fokozatosan terjed ki, és könnyedén

tudja befogadni, ha már készen áll rá.

Ugyanígy, egy gyereknek a tevékenységeihez egyaránt szüksége van társakra és példákra. Ha

egy társadalom nem biztosítja ezeket számukra, akkor tagjai kevésbé lesznek hatékonyak, és

rosszabbul érzik magukat a bőrükben.

A generációs szakadék biztos jele annak, hogy valami erősen hiányzik egy társadalomból. Ha

a fiatalabb generáció nem büszke arra, hogy olyan lesz, mint az idősebb, akkor az a

társadalom elvesztette a kontinuumát, stabilitását, sőt valószínűleg még kultúrának sem lehet

nevezni, mivel állandó változásban lesz egyik rossz értékrendszerről a másikra. Ha a

társadalom fiatalabb tagjai azt érzik, hogy az előttük lévő generáció tagjai nevetségesek,

rosszak vagy unalmasak, akkor nem tudnak követni egy természetes utat. Elveszettnek,

megalázottnak, becsapottnak és sértettnek fogják érezni magukat. Az idősebbek szintén

becsapottnak és megbántottnak fogják érezni magukat, mivel megszakad a kultúra

folytonossága, és ők is szenvedni fognak a céltalanságtól.

Egy kifejlett, stabil, büszke és boldog társadalom tagjait nem érdekli egy „jobb holnap"

állandó ígérete (ami nélkül a mi életünk olyan elviselhetetlen lenne, hogy elképzelni is alig

tudjuk). A változással szembeni ösztönös ellenállásuk tartja meg szokásaikat, és úgy

működik, hogy kizárja az újítást. A mi kielégíthetetlenségünk viszont, mely a tömeges

depriváción és elidegenedettségen alapszik, legyűri a változással szembeni természetes

hajlamunkat és annak kulturális kifejeződését, és előírja, hogy mindig képesek legyünk

előrenézni „valami jobb felé", függetlenül attól, hogy épp milyen „előnyeink" adottak.

Változatlan életmódra van szükség, ami épp annyi munkát és együttműködést igényel a

tagjaitól, amennyi megfelel a természetüknek. A munka olyan jellegű legyen, hogy az a

személy is élvezni tudja, akinek korábbi igényei már teljesültek, következésképpen fenntartás

nélkül kíván szociábilisan viselkedni és képességeit gyakorolni.

Fontos, hogy a családok szoros kapcsolatban legyenek egymással, illetve hogy dolgozó évei

alatt mindenkinek legyen alkalma élvezni mások társaságát és együttműködését. Az a nő, aki

mindennap egyedül van otthon a gyerekeivel, meg van fosztva a társas ingerektől, s ezért

olyan érzelmi és szellemi támogatásra szorul, amit a gyerekei nem adhatnak meg neki. Az

eredmény rossz az anyának, gyereknek, családnak és társadalomnak egyaránt.

A mi társadalmunkban a háztartásbeli feleségek megszervezhetnék, hogy a közelben lakó

barátnőikkel együtt végezzék a házimunkát, esetleg először az egyik helyen, aztán a másikon,

ahelyett, hogy egyedül robotolnának. Az úgynevezett játszóházakban minden megvan, ami

egy hatékony munkacsoporthoz kell, ahol az anyukák és mások hasznos és érdekes munkával

foglalatoskodhatnának, miközben a gyerekek feltalálják saját játékaikat, vagy épp

bekapcsolódnak az ő munkájukba, a lehető legcsekélyebb felnőtt figyelem mellett. Ha a

gyermek a felnőtt figyelem perifériáján van s nem a középpontjában, akkor rá tud érezni a

saját érdeklődésére és tempójára anélkül, hogy nyomást gyakorolnánk rá, feltéve, hogy

mindig van elég tere és lehetősége, hogy gyakorolja és felfedezze a benne szunnyadó

képességeket. A munkatevékenység lehet bármi: szövés, faragás, festés, szobrászat,

barkácsolás, de mindenképpen valami olyasmi, amit felnőttek végeznek, a saját céljaikra, s

amibe a gyerekek bekapcsolódhatnak anélkül, hogy feleslegesen hátráltatnák a folyamatot,

így mindenki természetesen, erőltetettség nélkül viselkedhet anélkül, hogy a felnőttek azt

éreznék, hogy a gyermekek szintjére kell korlátozni az elméjüket. S a gyerekeknek sem kell

ahhoz alkalmazkodni, ami a felnőttek szerint legjobb javukat szolgálja ugyan, de

megakadályozza, hogy saját belső késztetésük vezérelje őket.

A gyerekeknek mindenhova el kéne tudni kísérni a felnőtteket. Az olyan kultúrákban, mint a

miénk, ahol ez többnyire megoldhatatlan, legalább a tanárok megtanulhatnák jobban

kihasználni a gyerekek hajlamát az utánzásra és készségeik önálló gyakorlására ahelyett, hogy

„oktatni" próbálnák őket.

Egy kontinuum-társadalomban a generációk egy fedél alatt élnek, és ez mindenkinek a

hasznára válik. A nagyszülők annyit segítenek, amennyit tudnak, és a szülők,

munkaképességük teljében ugyanúgy természetesnek érzik szüleik támogatását, mint

gyerekeikét. Ám ahhoz, hogy a generációk ténylegesen harmonikusan tudjanak együtt élni, az

kell, hogy mindannyiuknak kiteljesedett személyisége legyen, és ne egymást rángassák, hogy

kielégítsék a figyelemre és gondoskodásra való infantilis szükségleteiket - ahogy azt tenné a

legtöbb mai civilizált ember.

A vezető személye természetesen jelölődne ki a társadalom tagjai közül, nagyon hasonlóan

ahhoz, ahogy a gyerekeknél, s csak olyankor venné át az irányítást, ha az egyéni

kezdeményezések kudarcba fulladnak. A követők döntenék el, hogy kit követnek, és jogukban

állna lecserélni vezetőjüket, ha úgy gondolják. Egy olyan kontinuum-kultúrában, mint a

jekánáké, a vezetők funkciója minimális, és bárkinek jogában áll a vezető döntése ellenében

cselekedni; ám hosszú idő kell még ahhoz, hogy mi sikeresen tudjunk élni egy ilyen

anarchiaközeli állapotban. Ugyanakkor érdemes fejben tartanunk legalább irányadóként, hogy

merre kellene elmozdulnunk, ha és amennyiben a kultúránk és a lakosság nyomása

megengedi.

Azoknak az embereknek, akik együtt élnek és dolgoznak, néhány családtól néhány száz főig

terjedhet a száma, hogy az egyénnek érdekében álljon jó kapcsolatot fenntartani mindenkivel,

akivel dolga akad. A tudat, hogy az egyén folyamatosan ugyanazokkal az emberekkel van

kapcsolatban, még a mi világunkban is kellően erős motivációt nyújt arra, hogy igazságosan

és tisztelettel bánjon velük, mint például amikor emberek egy fix csoportja egymás

szomszédságát alkotva vidéki közösségekben, falvakban mini-társadalomként él együtt. Az

ember nem képes együtt élni több ezer vagy millió másik emberrel. Csak korlátozott számú

egyénnel tud kapcsolatot létesíteni, és a nagyvárosokban látható, hogy a tömegen belül

minden személynek van egy többé-kevésbé törzsi méretű köre úgy a munkájában, mint a

társas kapcsolataiban. A körülötte lévők viszont azt a képzetet keltik benne, hogy végtelen

számú lehetősége van új kapcsolatokat létrehozni, ha a régi kapcsolatait hagyja tönkremenni.

A jekánák sokkal kifinomultabb módon bánnak egymással, mint mi a civilizációban. A

látogatókat különösen figyelemreméltó tapintattal üdvözlik.

Ennek először akkor voltam tanúja, amikor egy jekána faluba érkeztem egy távoli faluból, két

jekánával együtt. Akkor még nem várták el tőlem, hogy ismerjem a viselkedési etikett

szabályait, így egy idősebb férfi, aki fiatalkorában egy darabig a venezuelaiak között élt, és

beszélt egy kicsit spanyolul, odajött hozzám, s a megszokott venezuelai vállon veregetéssel

üdvözölt, majd rövid társalgás után megmutatta, hová tegyem a függőágyamat.

A két társam ellenben egészen más fogadtatásban részesült. Nem messze helyezkedtek el, egy

nagy, kerek tető alatt, anélkül, hogy bárkihez szóltak volna egy szót is, vagy hogy hozzájuk

szólt volna bárki. Nem néztek senkire, és nem beszéltek senkihez, még egymással sem. A

lakók jöttek-mentek, intézték a dolgaikat, anélkül, hogy rájuk hederítettek volna. Jó másfél

órán át a két férfi mozdulatlanul és csendben ült; ekkor odament hozzájuk egy nő, és némán

lerakott eléjük két tál ételt a földre, majd elsétált. A férfiak nem nyúltak rögtön az ételhez,

vártak egy pillanatot, csak utána kezdtek hozzá. Aztán a nők csendben elvitték tálakat, és

újabb idő telt el.

Végül egy férfi sétált oda egykedvűen, és nekidőlt az egyik tartógerendának a látogatók háta

mögött. Kis idő után beszélni kezdett, nagyon halkan, épp csak pár szótagot. Két perc is

beletelt, mire az idősebb látogató ugyanilyen kurtán válaszolt. Utána megint némaságba

burkolóztak. Mikor újra beszélni kezdtek, minden megszólalás mögött ott volt az uralkodó

csend, melyből a szavak érkeztek. Egyik jelenlévő személyes nyugalma, méltósága sem sérült

meg. Ahogy a beszélgetés egyre élénkebb lett, mások is odajöttek, álldogáltak egy darabig,

majd bekapcsolódtak. Úgy tűnt, mindenki tekintettel van a másik lelki egyensúlyára. Senki

sem vágott a másik szavába; egyik hang sem volt feszült. Mindenki megőrizte a saját belső

békéjét.

Nem sok idő telt belé, és nevetés tört fel a beszédek között - ilyenkor a tíz-tizenkét férfihang

egy szólamban, egy hullámba olvadva emelkedett és süllyedt a megszólalások között.

Napnyugtakor a nők ételt szolgáltak fel az akkorra már népes férfiseregnek. Híreket cseréltek,

nagyokat kacagtak. A lakosok és a látogatók is tökéletesen feloldódtak a hangulatban, anélkül,

hogy megjátszották volna magukat vagy idegesek lettek volna. A csöndek nem a

kommunikáció megakadásait jelezték, csak azt biztosították, hogy mindegyik résztvevő

békében legyen magával, és megbizonyosodjon afelől, hogy mások is így vannak ezzel.

Mikor a falubeli férfiak hosszabb utakra mentek, hogy más indián törzsekkel kereskedjenek,

család- és klántagjaik hasonló fogadtatásban részesítették őket, amikor visszatértek: addig

ülhettek csendben, amíg újra rá nem hangolódtak a falu életére, s aztán mindenféle érzelmi

nyomás vagy túljátszás nélkül közeledtek hozzájuk.

Az idegen vagy egzotikus emberekre a nyugatiak hajlamosak úgy tekinteni, mint akiknek

viszonylag egyforma személyiségük van, a bennszülöttekre még inkább.

De persze távolról sem ez a helyzet. A helyi normákhoz való igazodás önkéntelenül is

egyfajta hasonlóságot kölcsönöz egy társadalom tagjainak, de az egyének közti különbségek,

a kontinuumnak megfelelőbb társadalomban szabadabb önkifejezésből erednek, hiszen a

társadalomnak nincs szüksége arra, hogy féljen tőlük vagy megpróbálja őket elfojtani.

A civilizált társadalmakban viszont, attól függő mértékben, hogy milyen messze kerültek a

kontinuum-mércéktől, az emberek közti különbségek nagyrészt azoknak a módoknak a

kifejeződései, ahogy személyiségük torzulásaihoz alkalmazkodtak, deprivációik minőségének

és mennyiségének függvényében. Ezért gyakran antiszociálisak, és a társadalom fél tőlük,

illetve, velük együtt, a nonkonformitás minden egyéb jelétől. Általában véve minél

kontinuum-ellenesebb egy társadalom, valószínűleg annál nagyobb nyomást fog az egyénre

gyakorolni, hogy nyilvános és privát viselkedésében a normához való konformitás látszatát

nyújtsa.

Egy ízben megdöbbenve figyeltem, ahogy egy jekána férfi felmászott egy a falura néző domb

tetejére, és jó félórán keresztül dobolt, torkaszakadtából üvöltött, egészen addig, amíg ki nem

elégült ez a késztetése. Nyilván megvolt rá a maga oka, hogy miért érezte ennek szükségét, és

meg is cselekedte anélkül, hogy zavartatta volna magát, hogy mit szólnak majd a szomszédai,

pedig amit tett, nem volt „bevett gyakorlat". Engem azért lepett meg, mert addig sosem

kérdőjeleztem meg saját társadalmamnak azt az íratlan szabályát, hogy egy közösség

épelméjű tagjainak gátlás alá kell helyezniük szokatlan vagy „irracionális" késztetéseiket,

nehogy félelmet vagy bizalmatlanságot keltsenek másokban.

E szabályunknak egyik következménye, hogy a legünnepeltebb, legelfogadottabb

embertársainknak - a filmsztároknak s az olyan személyiségeknek, mint Winston Churchill,

Albert Einstein és Gandhi - megengedjük, hogy jóval kevésbé konform módon öltözködjenek

és viselkedjenek, mint amikor még nem voltak elég ismertek ahhoz, hogy „gyanún felül"

álljanak. Még Judy Garland tragikus aberrációi sem voltak annyira ijesztőek a nyilvánosság

szemében, mintha ugyanazokat az egyik szomszédjuk teszi, mert híresség volt, akit milliók

tiszteltek, s így nem féltek elfogadni, bármit tett is. Az embereknek nem kellett saját

bizonytalan ítélőképességükre hagyatkozniuk, hogy elfogadják-e vagy sem.

Világosan megfigyelhető, hogy akik gyanakvóbbak másokkal szemben, azok általában

kevésbé megbízhatóak. Ezt lehet neurotikusnak és antiszociálisnak tekinteni egy olyan

társadalomban, amely előírja a tagjainak, hogy megbízhatóak legyenek, de lehet tökéletesen

szociálisnak is tekinteni abban a társadalomban, amelyben szokás, hogy az emberek akkor

csapják be egymást, amikor csak tudják, feltételezve, hogy mások is ugyanezt teszik velük

szemben. így az egyén arra számít, hogy nem bízhat környezetében, és állandóan résen van,

nehogy ő veszítsen a játszmában. Sok országban ez a modus vivendi, s ez talán csak annak a

gyanútlan látogatónak okoz nehézséget, aki egy olyan országból jön, ahol a fair play fontos

része az elfogadott társas viselkedésnek.

A jekánák az üzletkötéshez is hasonlóan viszonyulnak, mint a látogatók fogadásához,

amennyiben ott is az motiválja őket, hogy elkerüljék a feszültséget. Erről akkor nyertem

alapos bizonyságot, amikor Anchuval, a jekána főnökkel üzleteltem. Az eset arra az időre

esik, amikor Anchu kezdett az ő viselkedésmódjuk felé terelni. Korábban úgy kezelt, mint

akit nem illet meg egy valós személynek (jekánának) járó tisztelet, s nem is várta el, hogy úgy

viselkedjem, mint ők. Egyik leckéje sem volt szóbeli kioktatás vagy magyarázat, hanem

tapasztalatok, amelyek segítettek kihozni belőlem vagy inkább megvilágítani előttem azt a

velem született képességet, hogy felismerjem és azt tegyem, ami a körülményeknek leginkább

megfelel. Más szóval megpróbálta kiszabadítani kontinuum- érzékemet a kultúrám révén

rátelepedő számtalan zavaró tényezőből.

Arról az esetről van szó, amit már korábban is említettem, amikor Anchu megkérdezte, hogy

mit kérnék cserébe a velencei bizsu üvegékszeremért. Azonnal rávágtam, hogy cukornádat,

mivel az expedíciónk elvesztette a cukorkészletét, amikor az egyik kenu felborult a zúgóban,

és bármit megadtam volna valami édességért. Másnap a feleségével elmentünk a

cukornádföldre (a jekánáknál csak a nők vágnak cukornádat), hogy lebonyolítsuk az üzletet.

Anchu és én leültünk egy farönkre az ültetvény szélén, míg a felesége bement, majd visszatért

négy szár cukorral, és ledobta a földre. Anchu megkérdezte, akarok-e még.

Persze, hogy akartam; annyit akartam, amennyit csak lehetett, úgyhogy igent mondtam.

A felesége visszament, majd visszatért két további szárral. Rárakta a többire.

- Még? - kérdezte Anchu.

Újra rávágtam: Igen, még!, de egyszerre kinyílt a szemem. Hiszen mi nem a „mindenki

magának" elve alapján alkudozunk! Anchu arra kért, hogy baráti és megbízható módon

becsüljem meg, mi az igazságos csere, s ő kész volt elfogadni az értékelésemet. Mikor

ráeszméltem a tévedésemre, elszégyelltem magam, és a felesége után kiáltottam, aki már

indult vissza az ültetvényre a késével. „Toini" - Csak egyet! Így az üzletet hét szárral

megkötöttük, s az alkudozásban nem ütköztek az akaratok, és egyikünkben sem volt

feszültség (legalábbis miután megértettem a lényeget).

Nem valószínű, hogy alkutechnikáink egyhamar olyan „civilizáltakká" válhatnának, mint a

jekánáké. A történettel csupán azt kívántam megmutatni, hogy milyen elveket lehet

elfogadtatni, ha azokat a kultúra előírja, és a társadalom elvárja tagjaitól, hogy motivációikban

inkább szociábilisak, mintsem antiszociálisak legyenek.

Egy társadalom, amely kevésbé kellemes és vonzó szokásokat ír elő, ugyanúgy normakövető

viselkedést vált ki szociálisan motivált tagjaiból. A szanema indiánok például, akiknek

kultúrája gyökeresen eltér a jekánától, helyesnek tartják, hogy megtámadjanak egy másik

szanema klánt, és annyi fiatal nőt lopjanak el és férfit öljenek meg, amennyit csak tudnak.

Hogy kultúrájuknak ez az eleme mikor és hogyan alakult ki, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy

a dél-amerikai kontinens túlsó felén, a dzsiváró indiánok miért bosszulnak meg minden halált,

függetlenül az okától. Azt azonban érdemes megfigyelni, hogy egy olyan társadalom tagjai,

akik szociálisan motiváltak, megbízhatóan a kultúrájuk parancsai szerint fognak élni.

Antiszociális vagy bűnöző jellemek nem fejlődnek ki olyan emberek között, akiknek nem

kellett csalódniuk kontinuum-elvárásaikban. A sikátorban lesben álló gyilkos antiszociálisán

cselekszik, ellentétben a katonával, aki az ellenséget gyilkolja, tehát a motiváció és nem a

cselekedet számít annak eldöntésében, hogy az elkövető szociálisan viselkedett-e.

Feltehetően szeretnénk, ha az a kultúra, amelyhez társadalmunk aláírja az együttműködésre

való hajlandóságát, humánus lenne. Ám a „humánusságnak" mindenképpen része az emberi

kontinuum iránti tisztelet is. Egy olyan kultúra, amely azt igényli a tagjaitól, hogy úgy

éljenek, ahogy arra az evolúciójuk nem készítette fel őket, s amely nem teljesíti be a velük

született elvárásokat, következésképpen meghaladja alkalmazkodóképességük határait, az

nagy eséllyel károsítani fogja a személyiségüket.

Az emberi személyiséget például úgy lehet deformálni, hogy megfosztjuk a minimális

ingerváltozatosságtól. A jó közérzet elvesztése ekkor az unalom formáját fogja ölteni. A

kontinuum-érzék ezzel a kellemetlen érzettel arra motiválja a személyt, hogy változtasson a

tevékenységén. Mi, a civilizációban általában nem érezzük azt, hogy „jogunk" van nem

unatkozni, s éveken át monoton munkákat végzünk gyárakban vagy irodákban, vagy otthon

vagyunk egész nap, ahol érdektelen feladatokkal foglaljuk le magunkat.

A jekánák viszont, akik gyorsan és élesen érzik kontinuumuk határait és azt, hogy mihez

képesek jó közérzetük elvesztése nélkül alkalmazkodni, azonnal engedelmeskednek a

jelzésnek és abbahagyják, amit tesznek, ha az unalom fenyegeti őket.

Megtalálták a módját, hogy elkerüljék az unalom rémét, ha olyan feladatot akarnak elvégezni,

ami monoton munkával jár. A nők például, ha sok egyenes sornyi éles fémdarabot akarnak

egy falemezre kalapálni a maniókareszeléshez, akkor ahelyett, hogy sort sor után raknának,

először rombuszmintát alakítanak ki, majd utána töltik ki a helyeket. Miután betöltötte célját,

ami a kézműves szórakoztatása volt, a minta eltűnik.

Egy másik példa a tetőépítés, ami úgy készül, hogy minden pálmalevelet egy liánnal

erősítenek hozzá egy kerethez. A férfiak egy állványon ülnek, több halom levéllel, és centiről

centire haladva dolgoznak. Különféle módszereik vannak az unalom elűzésére, miközben a

jókora tetőket készítik. Először is elhívják a saját és a közeli falvak összes férfilakóját

segíteni, hogy minél gyorsabban végezzenek a munkával. Mielőtt megérkeznek, a nők már

elég maniókát erjesztettek ahhoz, hogy mindenki kissé pityókás legyen az alatt a néhány nap

alatt, amennyi a munkához kell, s így szűkítsék a tudatot, azzal együtt pedig növeljék a

természetes unalomküszöböt. Az ünnepi hangulat fokozására gyöngyöket, tollakat és festéket

viselnek, egy ember pedig az idő legnagyobb részében dobolva masíroz fel s alá. A férfiak és

a fiúk beszélgetnek és viccelődnek munka közben, de csak addig, amíg nincs kedvük lemenni,

hogy változatosságképpen valami mást csináljanak. Néha nagyon sokan dolgoznak egyszerre,

néha csak kevesüknek támad kedve hozzá. Az egész bámulatosan működik mindenki

számára; a vendégek ellátása annak a családnak a feladata, amelyiknek a háza készül, ők

előtte elmennek vadászni, hogy mindenkinek jusson elég hús.

Vannak nagy ivászatok, amikor nappal is mindenki meglehetősen illuminált állapotban van,

este meg férfiak, nők és gyerekek még többet isznak, a férfiak pedig tökrészegek, ám,

figyelemre méltó módon, az agressziónak ilyenkor sincs semmi jele.

Talán az is kiteljesedett személyiségeiket mutatja, hogy oly kevéssé van igényük ítéletet

alkotni egymásról, és oly könnyedén el tudják fogadni az egyéni különbségeket. Nálunk is jól

megfigyelhető, hogy minél frusztráltabbak, minél elidegenedettebbek az emberek, annál

inkább hajlamosak ítélkezni és megkülönböztetni, hogy ki elfogadható és ki nem, akár

egyénileg, akár csoportosan, legyen az vallás, politika, nemzet, faj vagy kor alapján.

Az önutálat, ami abból ered, hogy az egyén csecsemőkorában nem érezte át saját jóságát, az

irracionális gyűlölet legjobb táptalaja.

Érdekes, hogy míg a jekánák alacsonyabb rendűnek tekintik a barbár szokásokkal rendelkező

szanema indiánokat, a szanemákban pedig van némi tüske, hogy a jekánák fennhéjázóan

bánnak velük, egyik csoportnak sem jutna eszébe, hogy beleszóljon a másik életmódjába.

Gyakran látogatják egymást és kereskednek, sőt még gúnyolódnak is egymáson egymás háta

mögött, de konfliktus sosincs köztük.

A mi tragédiánkhoz nagymértékben hozzájárul, hogy elvesztettük a „jogérzékünket".

Nemcsak az unalmat fogadjuk

beletörődéssel, de a kontinuumunkat ért - legalábbis, ami megmaradt belőle a csecsemőkori és

gyermekkori pusztítások után - számtalan egyéb jogsértést is. Példának okáért azt mondjuk:

„Kegyetlen dolog egy ekkora állatot lakásban tartani a városban" - de ilyenkor kutyákról

beszélünk, és soha sem emberekről, akik még nagyobbak és még érzékenyebbek a

környezetükre. Megengedjük, hogy különböző gépek, forgalom, más emberek rádiójának a

zaja bombázzon minket, és természetesnek vesszük, hogy az idegenek udvariatlanul bánnak

velünk. Megtanulunk arra számítani, hogy a gyerekeink utálni, a szüleink pedig irritálni

fognak minket. Elfogadjuk, hogy szorongató bizonytalanságban élünk nem csupán a saját

képességeink miatt a munkánkban, illetve társas helyzetekben, de gyakran még a

házasságunkban is. Adottnak vesszük, hogy az élet nehéz, és szerencsésnek érezzük

magunkat, ha a legkisebb boldogság is megadatik nekünk. Nem úgy tekintünk a boldogságra,

mint ami születésünk jogán jár nekünk, és nem is várjuk el, hogy több legyen, mint béke vagy

elégedettség. A valódi öröm állapota, amiben a jekánák- az életük legnagyobb részét töltik,

kivételesen ritka a mi környezetünkben.

Ha olyan életet élhetnénk, amilyenre az evolúció felkészített minket, az a mostani

motivációink igen nagy részét érintené. Egyfelől nem képzelnénk azt, hogy a gyerekeknek

boldogabbaknak kell lenniük a felnőtteknél, vagy hogy a fiatal felnőtteknek boldogabbaknak

kell lenniük, mint az idősebbeknek. Mint láttuk, főleg azért valljuk ezt, mert állandóan

keresünk egy célt, ami reményeink szerint visszaállítja elveszett helyesség-érzetünket az

életünkkel kapcsolatban. Ahogy elérjük a céljainkat, ám azt találjuk, hogy még mindig

hiányzik az a megnevezhetetlen valami, aminek a hiányától csecsemőkorunk óta szenvedünk,

fokozatosan csökken a hitünk, hogy soron következő reményeink majd enyhítik nem szűnő

vágyakozásunkat. Arra is megtanítjuk magunkat, hogy elfogadjuk a „valóságot", hogy

amennyire lehet, könnyítsünk az ismétlődő csalódások okozta fájdalmon. Életünk felén egy

ponton azt mondjuk magunknak, hogy ilyen vagy olyan okból kifolyólag elmulasztottuk az

esélyt, hogy a tökéletes jóllét állapotát élvezzük, s következésképpen kénytelenek vagyunk

állandó megalkuvásban élni tovább. A dolgok ilyen állása nehezen vezet a boldogsághoz.

Ha az ember úgy él, ahogy arra az evolúciója felkészítette, egészen másképp alakul a

története. A csecsemőkori vágyak helyét gyermekkorban átveszik a soron következő fejlődési

szakaszok vágyai, és minden beteljesedett vágyegyüttes átadja a helyét a következőnek. A

játékra való vágy elhalványodik, a munkára való vágy egyre erősebb lesz, ahogy felnőtté

válunk, s ha a vágy, hogy megtaláljuk és megosszuk életünket az ellenkező nem egy vonzó

tagjával, beteljesült, akkor helyet ad annak a vágynak, hogy dolgozzunk ezért a társért, és

közös gyermeket nemzzünk vele. Anyai és apai motivációk fejlődnek ki a gyermek irányába.

Gyermekkortól a halálunkig teljesül az a vágyunk, hogy a hozzánk hasonlóak társaságát

élvezzük. Miután az élete delén járó felnőttnek teljesült az az igénye, hogy beindítsa és

véghezvigye a terveit, s ahogy idősödik, egyre fogyatkozik a fizikai ereje, már arra vágyik,

hogy a szeretteit lássa sikeresnek. Békére vágyik és egyre kevesebb változatosságra, arra,

hogy a dolgok menjenek a maguk útján, egyre kevesebb segítséggel az ő részéről, majd végül

anélkül. S ahogy az élet utolsó vágysora is beteljesül, az egyén már nem kíván mást, mint

pihenni, hogy ne tudjon többet, és megszűnjön létezni.

Minden szakaszban, amely azon alapszik, hogy az azt megelőzők beteljesültek, a vágy, mint

inger, megkapja a teljes válaszát. Következésképpen nincs valódi előnye a fiatalkornak az

idősebb kor felett. Minden korszaknak megvannak a saját örömei, s miután az egyén lemond

az összes vágyról, hisz azok beteljesültek, nincs oka irigykedni a fiatalokra, vagy bármely

másik életkorra vágyni, mint amiben éppen van, annak örömeivel együtt, még a halált is

beleértve.

A fájdalom és a betegség, az ember szeretteinek a halála, a kényelmetlenségek és a

csalódások megzavarhatják a boldog normát, de nem változtatják meg azt a tényt, hogy a

boldogság a norma, s azt sem befolyásolják, hogy a kontinuum helyrehozza, begyógyítsa a

boldogságszint kibillenéseit.

A lényeg, hogy a kontinuum-érzék - ha egész életünkben működni tud - jobban fogja

szolgálni az érdekeinket, mint akármilyen intellektuálisan felépített rendszer valaha is képes

lenne.

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba

Ha a csecsemő állandó testi kontaktusban lehet a gondozójával, akkor energiamezőik eggyé

válnak, s az anya a saját tevékenységeivel mindkettőjüket megszabadítja a fölösleges

energiáktól. A csecsemő ellazult maradhat, nem halmozódik fel benne feszültség, miután az

anyja felveszi a fölösleges energiáját.

Figyelemre méltó különbség van a karban lévő jekána csecsemők és a mi csecsemőink

viselkedése között, akiknek többsége fizikai elszigeteltségben tölti az idejét. A jekána babák

puhák és rugalmasak, nem állnak ellen, ha karba veszik őket, vagy bármilyen kényelmes

helyzetben hordozzák őket. A mi csecsemőink azonban rúgnak, hadonásznak és homorítanak.

Izegnek- mozognak a kiságyukban, a babakocsiban, és ha felvesszük őket, folytatják ezeket a

mozgásokat, így nehéz őket tartani. Próbálnak megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől,

ami abból fakad, hogy több energiát vesznek fel, mint amit kényelmesen el tudnak viselni

vagy le tudnak vezetni. Gyakran fülsüketítően sikkantgatnak vagy tekeregnek, ha izgatottá

válnak valakinek a figyelmétől. Bár örömet fejeznek ki, az inger erős izomreakciót vált ki,

ami valamennyit levezet a felhalmozódott energiájukból.

A passzív csecsemő, aki kényelmesen be van ágyazva a kontinuumába, és kielégül a

folyamatos testi kontaktusra való igénye, nem sokat tesz az energiája levezetéséhez, hanem

arra az aktív felnőttre vagy gyerekre hagyja, akinek a kezében van. De ez a felállás egyik

percről a másikra megváltozik, ha a baba beteljesítette a karban való fejlődési szakaszát, és

kúszni kezd. Innentől kezdve önállóan felel a saját energiája körforgásáért, legalábbis azokban

a nappali órákban, amikor távol van az anyjától. Rövidesen hatékonyan mozog, és lenyűgöző

sebességgel halad, ami még inkább felgyorsul, mihelyst mászni kezd.

Ha nem korlátozzák, energikusan és kitartóan mászik, felhasználva a fölösleges energiáját,

miközben feltérképezi a világot, ahol élni fog.

Mikor elkezd járni, szaladni és játszani, olyan sebességgel teszi ezt, amely egy felnőtt

szemében eszelősnek tűnhet. Ha egy felnőtt megpróbálna lépést tartani vele, hamar

kimerülne. Kortársai és az idősebb gyerekek megfelelőbb társaságot nyújtanak a számára.

Úgy igyekszik utánozni őket, ahogy egyre növekvő ügyessége engedi. Senki sem korlátozza a

tevékenységét rajta kívül. Mikor elfárad, odamegy az anyjához pihenni, s mikor már nagyobb,

az ágyába.

Ha azonban egy gyereknek valamilyen oknál fogva korlátozzák a tevékenységét - ami

civilizált körülmények közt gyakran megesik - akár azzal, hogy nem tölthet elég időt a

szabadban, vagy otthon korlátozott a mozgástere, vagy járókába, kiságyba, etetőszékbe,

gyerekhámba kényszerítik, akkor nem tudja levezetni az energiáit, és kényelmetlenül fogja

érezni magát.

Mikor túllép azon a fázison, amikor rúg, hadonászik és feszíti magát, hogy enyhítse a fölös

energiája miatti kényelmetlenség-érzetét, valószínűleg hamar felfedezi, hogy a kényelmetlen

fölös energia nagy része a nemi szervében összpontosul, amit ha tovább ingerel, akkor a teste

többi részében lévő fölösleges energia is odairányul, s egy bizonyos szintű nyomás elérése

után már megkönnyebbül. így a maszturbáció biztonsági szelepként működik, hogy a

napközbeni tevékenysége során fel nem emésztett energiát levezesse.

Felnőttkorban a fölösleges energiát hasonlóképpen koncentrálja a szexuális előjáték és vezeti

le az orgazmus. így a szexuális aktus két különféle célt szolgál: az egyik a szaporodás, a

másik a komfortos energiaszint helyreállítása.

Azok, akik a deprivációik miatt állandó feszültségben kénytelenek élni személyiségük

különféle aspektusai között, a folyamatosan megfeszített izmaikban felhalmozott energiáknak

gyakran csak töredékét tudják levezetni az orgazmusban. A fölösleges energia ilyen hiányos

levezetése viszonylag krónikus elégedetlenségi állapotot idéz elő, ami ingerlékenységben,

aránytalan szexuális érdeklődésben, koncentrációs zavarokban, idegességben vagy

promiszkuitásban nyilvánul meg.

A deprivált felnőtt helyzetét még inkább nehezíti, hogy a szex testi kifejeződése iránti igénye

keveredik a csecsemőkorból átöröklött nemiségmentes testi kontaktusra való szükségletével.

Ezt az utóbbi szükségletet általában nem ismerik el társadalmunkban, és bármilyen

kontaktusra való igényt szexuálisként értelmeznek. így a nemiség elleni tabukat a testi

kontaktus minden egyéb megnyugtató, szexualitásmentes formáira is alkalmazzák.

A jekána gyerekek és felnőttek is, akiknek minden testi kontaktusra való igényét kielégítették

csecsemőkorukban, gyakori testkontaktust tartanak fenn, közel ülnek egymáshoz, egy

függőágyban pihennek vagy tisztogatják egymást.

Nekünk sokkal inkább szükségünk lenne rá, hogy áttörjük jelenlegi tabuinkat, és elismerjük a

megnyugtató testi érintésre való emberi szükségletünket. Ki nem elégített csecsemőkori

szükségletünk miatt gyerekként és felnőttként is a természetesnél jóval nagyobb mértékben

igényelnénk az érintést. De ahogy a szükséglet fennáll, úgy fennáll az esélye is annak, hogy

kielégítsük, ha akarjuk.

A nemiség bő kategóriájába sorolva és attól nem megkülönböztetve áll az a teljesen különálló

késztetés, hogy egy másik személy karoljon, óvjon, dédelgessen minket, és éreztesse velünk a

szerethetőségünket, nem azért, mert hazahoztuk a fizetést, vagy sütöttünk neki tortát, hanem

csak azért, mert vagyunk. Amikor a házastársak gügyögve becézik egymást („Nyuszikám",

„Apuci kislánya"), azzal utólag próbálják betölteni azokat a tapasztalati réseket, amelyeket a

szüleik hagytak bennük gondatlanságukkal. A gügyögés elterjedt használata önmagában is

bizonyítja, hogy a szükséglet fennáll.

A szexre és a gyengédségre való vágy gyakorta egymásból fakad. A felnőtteknél a sürgetőbb

szükséglet kielégítése vezethet a másik felbukkanásához. Egy különösen frusztráló nap az

irodában előidézheti a férjben a vágyat, hogy átkarolja a feleségét, és a felesége is átkarolja őt,

és gyengéd legyen hozzá; de amint ez az igénye kielégült, a felesége iránti érdeklődése

átfordulhat szexuális érdeklődésbe. Ám a mi társadalmunkban akár kötelességének is érezheti

a továbblépést, mert a két szükséglet az ő fejében nem válik szét, nem független egymástól.

A felnőtt szeretet a karban hordozott korszakuktól megfosztott egyéneknél szükségképpen a

két igény keveredése, mely a depriváció természetével együtt személyenként változik. A

pároknak meg kell tanulniuk figyelembe venni a saját és partnerük egyedi igényeit, és

igyekezniük kell a lehető legjobban gondoskodni ezekről, ha azt akarják, hogy házasságuk jól

működjön.

Ugyanakkor fontos lenne végre szétválasztani a szexualitást a gyengédségtől, az anyaian

gondoskodó testi kontaktusra való igénytől. Ezeknek az összemosása vezetett az olyan

abszurd kifejezésekhez, mint például ez: „dögös mama". Meggyőződésem, hogy ha világos

számunkra a két fogalom közti különbség, illetve egy kis gyakorlatra teszünk szert a kettő

megkülönböztetésében, sokkal több kölcsönös gyengédséget élvezhetünk szexuális bevonódás

nélkül is, ha arra épp nincs igény. A testi megnyugtatásra való óriási vágy jelentősen

csökkenhetne, ha társadalmilag elfogadottá válna, hogy az ember kézen fogva sétáljon

bármilyen nemű beszélgetőpartnerével; hogy az emberek szorosan egymás mellé üljenek, nem

csak közel, hogy nyilvánosan is beülhessenek egymás ölébe, szabadabban megöleljék

egymást, hogy az ember megcirógathasson egy incselkedő hajszálat, ha úgy tartja kedve, s

hogy általában véve ne tartsuk vissza gyengéd késztetéseinket, kivéve ha nem szívesen

fogadják őket.

Vannak már kezdeményezések a több kontaktus irányába, az úgynevezett kontaktcsoportok

részéről. Az érintést és átölelést hirdetik anélkül, hogy valójában tudnák, miért is van rá

szükség. Egy róluk szóló újságcikkben említés történik egy kísérletről. „Emberi

szendvicsnek" nevezik, melyben egy személy két másik között áll, kettő mintha táncolna,

arccal egymáshoz simulva, s a harmadik a középső hátának dől. A középső személy kezét

felemeli tenyérrel előre, s a másik kettő nekinyomja a kezét elölről és hátulról. A középső

személyt úgy veszik közre, ahogy egy felnőttet egy másik felnőtt sohasem, kivéve ha törpe, a

másik pedig óriás. Beszámolójuk szerint ez az egyik legörömtelibb dolog a csoport

tevékenységei között... mármint a középső személy számára, aki a tökéletes boldogság

állapotában van.

Ha a kontinuum-nézőpontból indulunk ki, s megértjük, mi az, amire az embereknek

szükségük van és miért, akkor lehetségessé válik, hogy jobban megértsük a saját

viselkedésünket és másokét is. Abba is hagyhatjuk a szüleink vagy a társadalom hibáztatását,

hogy rosszat tettek nekünk, és megérthetnénk, hogy mindannyian deprivációk áldozatai

vagyunk. A püspökök és a hippik, a regényírók, a tanárok meg a csintalan nebulók mind

próbálják megtalálni az utat a helyénvalósághoz. Ahogy a filmsztárok, politikusok, bűnözők,

művészek, homoszexuálisok, női szabadságharcosok és üzletemberek is. Természetünknél

fogva kénytelenek vagyunk küzdeni, hogy beteljesítsük elvárásainkat, függetlenül attól, hogy

milyen irracionálissá teszik a viselkedésünket saját, egyedi deprivációink.

De attól, hogy megértjük, mi a baj, és ráeszmélünk, hogy mi is csak áldozatok áldozatai

vagyunk, s hogy senki sem nyer, még nem fogunk meggyógyulni. Legjobb esetben talán

teszünk egy lépést a helyes irányba, ahelyett, hogy még messzebb kerülnénk a jó közérzettől.

Ugyanakkor a kontinuum-elvnek közvetlenebb haszna is lehet. Van okunk feltételezni, hogy a

hiányzó élményeket bármilyen szakaszban lehet pótlólag nyújtani a gyerekeknek és a

felnőtteknek is. Az egyik ok a reményre, hogy egyértelmű bizonyíték van arra: a szükséglet

szükségletként marad fenn, ahogy a deprivált csecsemő növekszik, sőt felnőtt élete folyamán

is. Folyamatosan keressük csecsemőkori igényeink beteljesítését. De mivel nem voltunk

tisztában azzal, hogy mit keresünk, korlátozott sikereket értünk el.

Van egy másik erős érv is amellett, hogy a karban való korszak nélkülözését lehet kezelni és

talán meg is lehet gyógyítani a gyermekekben és a felnőttekben. Philadelphiai klinikájukon

dr. Doman és dr. Delacato bebizonyították, hogy a kúszás és a mászás egymást követő

szakaszaihoz azok az idősebb gyerekek és a felnőttek is visszatérhetnek, akiket hajdanában

megfosztottak tőlük, és utána képesek lesznek kifejleszteni azokat a készségeket, amelyek

ezeknek a szakaszoknak a beteljesítésétől függnek.

Konkrétan azt találták, hogy azok az emberek, akiknek a megfelelő időben, kisbabakorukban

nem engedték meg, hogy négykézláb közlekedjenek, mert a járóka vagy egyéb tényezők

hátráltattak őket abban, hogy kielégítsék a kúszásra és mászásra való igényüket, nem tudták

tökéletesen kifejleszteni a verbális készségeiket. Bizonyos esetekben ez dadogást

eredményezett. Ám miután több hónapig napi egy órán át kisbabaként kúsztatták és

.másztatták őket, meggyógyultak. Továbbá ránevelték őket, hogy megengedjék agyuk egyik

féltekéjének, hogy teljesen uralja a másikat, ha ez még nem történt meg. Ez azt jelenti, hogy

ha valaki nem volt jobbkezes vagy jobblábas, de dominánsan a jobb szeme volt erősebb, vagy

ha teljesen bal oldali dominanciájú volt, azt gyakorlással jobbkezessé és jobblábassá nevelték

át.

Doman és Delacato agysérült gyermekekkel kezdett el foglalkozni, de fokozatosan

felfedezték, hogy a „normális" gyerekek verbális készségeit is fejleszthetik a Chestnut Hill

iskolában, ahol Delacato volt az igazgatóhelyettes. Egy fiúcsoportot két részre osztottak, és

mindkét csoporttal elvégeztették a verbális készségtesztet. Utána az egyik csoportot hat héten

át intenzíven kúsztatták-másztatták, és az oldaldominanciájukat erősítették. A második

csoport a szokásos módon járt iskolába. Hat hét után mindkét csoporttal újra elvégeztették a

tesztet. Azok, akik nem másztak, 6,8 pontot javítottak az eredményeiken, míg a kísérleti

csoport elképesztő teljesítménnyel átlagosan 65,8 pontot javított. A kúszás- és a

dominanciatréning bevett gyakorlattá vált mindenki számára a Chestnut Hill iskola alsó

tagozatában és az iskolai focicsapatban.

Ezek a remek eredmények azt sugallják, hogy a fiúkat szinte egyetemes módon megfosztották

a kúszó fázis teljes kiélésétől. Reményre adhat azonban okot, hogy a tapasztalatot a maga

természetes menetén kívül is hatékonyan pótoltathatták velük. Ez azt látszik megerősíteni,

hogy a csecsemőkori szükségletek folyamatosan fennállnak, beteljesülésüket várva, s épp

ezért bármikor beteljesítésre is kerülhetnek.

Számomra ez azt jelzi, hogy a korai és formáló élményeket, amelyekben a csecsemőnek a

karban hordozva kellett volna részesülnie, később is lehet pótolni, ha megtalálják a módját.

Gyerekeket vagy felnőtteket négykézláb mászatni, kúszatni viszonylag egyszerű feladat, ha

erre van szükségük, bár persze a karban hordozott helyzetet rekonstruálni egy nagyobb

gyereknek vagy felnőttnek már nehezebb kihívásnak tűnik.

Azoknak a kisgyerekeknek, akik csecsemőkori deprivációkat szenvedtek, rengeteg előnyük

származhat abból, ha egyszerűen megengedik nekik, hogy egy szülő (vagy bárki) ölébe

üljenek, amikor csak akarnak, vagy hogy a szüleikkel aludjanak. Valószínűleg igen gyorsan

igényelni fogják a saját ágyukat, ugyanúgy, ahogy korábban tették volna, ha szüleik

születésüktől fogva megosztják velük az ágyukat.

A történelem mai állása és jelenlegi szokásaink szerint szélsőséges radikalizmusnak tűnik azt

hirdetni, hogy valaki aludjon együtt a kisbabájával. S persze az is, hogy minden pillanatban,

akár alszik, akár ébren van, hordozza, vagy valaki mást kérjen meg erre. Ám a kontinuum

tükrében, ahhoz a több millió évhez képest, amíg működött, épp a mi rövidke történelmünk

tűnik radikálisnak azzal, hogy eltért az emberi és ember előtti tapasztalatok ősidők óta

megalapozott normáitól.

Vannak, akik azért tiltakoznak, mert félnek, hogy megnyomják a mellettük alvó csecsemőt,

vagy megfullasztják az ágyneművel. Pedig egy alvó személy nem halott, és nem is kábult,

hacsak nem csontrészeg, bedrogozott vagy beteg. Anélkül, hogy felébredne, az egyén

bizonyos szintig állandóan tudatában van a környezetének.

Emlékszem az első éjszakákra, amikor együtt aludtam egy egykilós gyapjas majomkölyökkel.

Első éjszaka vagy tízszer felébredtem, nehogy szétlapítsam. A második éjszaka majdnem

ugyanolyan rossz volt, de pár napon belül megtanultam, hogy akkor is tudatában vagyok a

pozíciójának, ha alszom, és úgy aludtam, hogy számoltam vele, mint bármely másik nagytestű

állat, amelyik egy kicsi mellett fekszik. Szerintem kisebb annak az esélye, hogy egy baba a

szülei ágyneműje alatt fulladjon meg, ha a szülei tudatában vannak a jelenlétének, mint annak,

hogy a saját takarója alatt fulladjon meg, a saját szobájában.

Az az aggály is felmerült, hogy mi van akkor, ha egy csecsemő jelen van, amikor a szülei

szeretkeznek. A jekánáknál a jelenlétét teljesen természetesnek veszik, s nyilván így volt ez

korábban is, több száz évezreddel előttünk.

Akár még az is lehetséges, hogy azzal veszít egy fontos pszicho-biológiai kapcsot a szüleihez,

hogy nincs jelen, s ez vágyódást eredményez benne, ami később egy elfojtott, bűntudattól

terhelt Ödipusz- vagy Elektra-komplexussá alakul. Más szóval arra vágyik, hogy az ellenkező

nemű szülővel szeretkezzen, míg első körben pusztán a csecsemő passzív szerepére vágyott,

ám ezt a vágyat aktív részvétellé fordította át, miután nemiségének minősége megváltozott, s

a passzív részvételre már nem emlékezhetett vagy azt el sem tudta képzelni. A kutatások talán

bebizonyíthatnák, hogy ennek a kényelmetlen, elszigetelő bűntudatnak a forrása

kiküszöbölhető.

Sokan azt tartják, hogy ha egy babára vagy gyerekre túl sok figyelem hárul, akkor

megakadályozzuk a függetlenedését, és ha állandóan hordozzuk, azzal gyengítjük az

önállóságra való képességét. Már láthattuk, hogy az önállóság a beteljesített, karban hordozott

korszakból nő ki, amikor a csecsemő mindig jelen van, de csak ritkán kerül a figyelem

központjába. Egyszerűen csak ott van, gondozója életének sűrűjében, állandó tapasztalásban,

de biztonságban, hiszen folyamatosan valakinek a karjában van. Mikor otthagyja az anyja

szoknyáját és elkezd kúszni-mászni, majd járni az anyján túli világban, akkor mindenféle

beavatkozás („védelem") nélkül teszi ezt. Az anyjának ekkor az a szerepe, hogy elérhető

legyen, mikor a gyerek odamegy hozzá vagy magához hívja. Nem az anya feladata, hogy

irányítsa a gyermek tevékenységét, vagy hogy megvédje a veszélyektől, amire ő is tökéletesen

képes lenne, ha esélyt kapna rá. Talán ez a legnehezebb része a kontinuum-módszerekre való

átállásnak. Minden anyának, amennyire tud, bíznia kell kisbabája önfenntartó képességében.

Kevesen lennének képesek megengedni, hogy a gyermekük szabadon játsszon éles késekkel

és tűzzel, vagy vízpart mellett, amit a jekánák különösebb gond nélkül megtesznek, ismerve a

babák óriási önvédelmi mechanizmusát; de minél kevésbé veszi át a civilizált anya a

felelősséget a gyermeke biztonságáért, annál hamarabb és annál inkább lesz az független.

Tudni fogja, hogy mikor van szüksége segítségre vagy vigasztalásra. Engedni kell, hogy ő

legyen a kezdeményező. Sosem szabad távol tartani az anyjától, de az anyjának csak a

legszükségesebb mértékben kell irányítania.

Abból lesz túlzottan óvott, elgyengített gyerek, akinek a kezdeményezőkészségét túlbuzgó

anyja állandóan letörte. És nem abból, akit az első fontos hónapokban, amikor igényelte,

karban hordoztak.

Természetesen nem lesz könnyű lefordítani ezeket a jekánáktól leszűrt tanulságokat, hogy a

civilizáció körülményei között javítsunk a helyzetünkön. Szerintem a legfontosabb lépés,

hogy elhatározzuk: megpróbálunk a lehető legközelebb maradni a kontinuumhoz. Ha az

akarat már megvan, akkor a többi - azaz hogy kitaláljuk, milyen úton-módon tegyük ezt -

nagyrészt azon múlik, hogy mennyire használjuk a józan eszünket.

Mihelyst egy anya megérti, hogy azzal biztosítja gyermeke önállóságát, ha az első hat-nyolc

hónapban hordozza, és ezzel megalapozza, hogy szociális, nem követelődző és segítőkész

legyen az elkövetkező, otthon töltött tizenöt vagy húsz évben, akkor a saját önérdeke is azt

diktálja, hogy ne spórolja meg magának a hordozásával járó gondot, miközben a háztartást

vezeti vagy vásárol.

Meggyőződésem, hogy az anyák hatalmas többsége őszintén szereti a gyermekét, és csak

azért fosztja meg a boldogsághoz olyannyira alapvető tapasztalatoktól, mert nincs fogalma

róla, hogy milyen szenvedést okoz neki. Ha megértenék, hogy milyen kínszenvedést él át az a

baba, akit hagynak sírni a kiságyában, ha megértenék szörnyű vágyakozását és szenvedése

következményeit: a depriváció hatásait személyiségfejlődésére és arra, hogy mennyire lesz

képes kielégítő életet élni, egészen biztosan harcolnának az ellen, hogy akár egy percig is

egyedül hagyják.

Továbbá azt is hiszem, hogy amint egy anya elkezdi kiszolgálni a babája kontinuumát (s így a

magáét mint anyáét is), a kultúra által megzavart ösztöne újra megerősödik, és összehangolja

a természetes motivációit. Nem akarja majd letenni a babáját. Mikor sír, a jelzés közvetlenül a

szívébe hatol, s nem zavarja össze semmilyen nevelési elv. Ahogy végigmegy a helyes

mozdulatokon, biztos vagyok benne, hogy az ősi ösztön működésbe lép; mivel a kontinuum

elementáris erővel bír és folyamatosan dolgozik azon, hogy újra a helyére kerüljön. A

helyénvalóság érzete, ami elönti az anyát, amikor a természettel összhangban cselekszik,

sokkal többet tesz azért, hogy helyreállítsa benne a kontinuumot, mint bármi, amit ez a könyv

elvben feltárhat neki.

A mi életmódunk és a jekánák életmódja közötti különbségnek semmi köze az emberi

természet lényegéhez, amiről itt most szó van.

Sok anyának olyan munkája van, hogy a munkahelyére nem viheti magával a babáját. Ám ez

a munka sokszor választás kérdése; ha ráeszmélnének, hogy milyen kardinális, hogy ott

legyenek gyermekükkel az első életévében, akkor ha akarnák, feladhatnák a munkájukat,

hogy elkerüljék azokat a deprivációkat, amelyek a baba teljes életére káros hatással lesznek,

és maguknak is csak terhet jelentenek.

Másfelől vannak anyák, akik kénytelenek dolgozni. De ők sem hagyják egyedül a

gyermeküket; valakit felfogadnak, hogy gondoskodjon róla, vagy a nagymamára hagyják,

vagy valami más megoldást találnak, hogy legyen valaki a gyermekkel. Bármelyik esetben

meg lehet kérni a gondozót, hogy hordozza a csecsemőt. A baby sittereket, akik este

vigyáznak a gyerekre, megkérhetik, hogy valóban a gyerekekre vigyázzanak és ne a tévére.

Akár még tévénézés közben is az ölükbe vehetik a babát, ha mindenképpen nézniük kell. A

hang és a fény nem fogja zavarni vagy bántani, de ha egyedül hagyják, az igen.

Pusztán gyakorlat kérdése a háztartási munkák elvégzése a babával a hasunkon. Hasznos

lehet, ha egy hordozókendőt átvetünk az egyik vállunkon, ami alátámasztja a babát az

ellenkező oldali csípőn. A portörlés és a porszívózás egy kézzel is remekül elvégezhető. Az

ágyazás egy kicsit nehezebb, de egy találékony anya ennek is kiötli a módját. A főzésnél az a

legfontosabb, hogy a testünkkel óvjuk a babát, ha megtörténhet, hogy kifröccsen az étel. A

vásárlást többnyire meg lehet oldani egy nagy bevásárlószatyorral, ha csak annyit vásárolunk,

amennyit egyszerre elbírunk. Tekintetbe véve, hogy mennyi babakocsi van a világon, az sem

lenne rossz ötlet, hogy a mamák a bevásárlást tegyék abba, a babát meg vigyék magukon.

Vannak háti hordozók is, amelyeket szíj rögzít a felnőtt hátára, és így szabadon marad a keze.

Sok áruházban kaphatók.

Mérhetetlen előnnyel járna, ha a babagondozást nem külön elfoglaltságként kezelnénk. Meg

kell tanulnunk nem külön feladatként gondolni rá. A munkára, a vásárlásra, a főzésre, a

takarításra, a sétára és a barátokkal való beszélgetésre kell időt szakítani, s tevékenységként

gondolni rájuk. A babát (ahogy a nagyobb gyerekeket is) egyszerűen csak vinni kell

magunkkal; anélkül, hogy külön időt szentelnénk rá, eltekintve a pelenkacserétől. A fürdetését

egybe lehet kötni az anya fürdésével. A szoptatás miatt sem kell megszakítani semmilyen

egyéb tevékenységet. Csak le kell cserélni a babaközpontú gondolkodásmintáinkat egy

olyanra, ami jobban illik ahhoz az életerős, intelligens lényhez, aki természeténél fogva élvezi

a munkát és más felnőttek társaságát.

Jelenlegi életformánk mellett számtalan akadálya van az emberi kontinuumnak. Azon túl,

hogy olyan kontinuum-ellenes szokásaink vannak, mint hogy születésükkor elválasztjuk a

csecsemőket az anyjuktól, babakocsit, kiságyat és járókát használunk, és nem várjuk el a

kismamáktól, hogy elvigyék magukkal csecsemőjüket a társas összejövetelekre, még a

lakhelyeink is el vannak szigetelve egymástól. így az anyák nem élvezhetik a velük

egykorúak társaságát, és szenvednek az unalomtól, a gyerekeknek meg nincs módjuk

bármikor találkozni a kortársaikkal vagy idősebb gyerekekkel, kivéve egyes játszóházakban

vagy csoportfoglalkozásokon. De még ott is javarészt kizárólag a saját korcsoportjukkal

vannak együtt, és a csoportvezetők túl gyakran oktatják ki őket, hogy mit csináljanak az ott

található játékokkal ahelyett, hogy példát mutatnának, amit a gyerekek természetesen

követnének.

De azért vannak parkok, ahol anyák és gyerekek találkozhatnak és a korcsoportok nincsenek

egymástól elválasztva. Ám még így is minden gyerek és anya hátrányos helyzetben van, ha

másért nem, a múltjuk, a saját neveltetésük és általában a gyereknevelésről élő, régóta

meggyökeresedett kulturális elképzelések miatt. Meg kell küzdenünk az általános félelemmel,

hogy ellene megyünk a kor szokásainak, mivel maga a kontinuum is arra késztet minket, hogy

idomuljunk mindenhez, amit társadalmunk tesz.

Egy gyerek nem követheti az apját az irodába, s ha az apja nem épp földet művel vagy valami

hasonlót, akkor kénytelen lesz máshol keresni mintákat.

A gyerekek azokat fogják követni, akik hivatásuknál fogva veszik fel a példaadó szerepét, s

akiktől megtanulják a társadalmi készségeket. Ha ezek az oktatók arra alapozzák a

gyerekekkel való kapcsolatukat, hogy elérhetőek legyenek, a gyerekek hasznosíthatják saját

hatékony, természetes önfejlesztő készségüket, hogy saját társas, utánzásos természetüknél

fogva arra használják az embereket, dolgokat és világuk eseményeit, amire kell: utánzásra,

megfigyelésre és gyakorlásra. Ennél hatékonyabb módja nincs az oktatásnak.

92

A kontinuum másik fő akadálya az a nézetünk, hogy birtokoljuk a gyermekeinket, s ebből

fakadóan jogunkban áll úgy bánni velük, ahogy gondoljuk, kivéve a bántalmazásukat vagy

megölésüket. A gyerekeket nem védi törvény, hogy ne legyenek kitéve az anyjuk utáni

sóvárgásból eredő kínnak, vagy hogy ne hagyják őket válasz nélkül zokogni fájdalmukban.

Hiába emberi lények, akik képesek szenvedni, ez önmagában kevés ahhoz, hogy törvényes

jogokkal ruházzák fel őket, pedig a felnőtteket törvények védik más felnőttek

kegyetlenségeitől. Hiába tény, hogy csecsemőkori gyötrésük rontja az esélyét, hogy élvezni

tudják életüknek további részét, felbecsülhetetlen kárt okozva nekik ezzel, ettől még nem

kerülnek előnyösebb jogi pozícióba.

A babák nem tudják artikulálni a panaszaikat. Nem tudnak elmenni egy hatósághoz, hogy

tiltakozzanak. Még csak össze sem tudják kötni gyötrelmeiket azoknak okával; örülnek, ha

látják az anyjukat, ha végre megérkezik.

A mi társadalmunkban nem azért garantálják a jogokat, mert valaki sérülést szenved, hanem

akkor, ha panaszt tesz miatta. Az állatoknak csak a legalapvetőbb jogokat adják meg, nagyon

kevés országban. Hasonlóképp a bennszülötteket, akiknek nincs médiájuk, amelyen keresztül

panaszkodhatnának, egyetlen olyan jog sem illeti meg, mint amiket művelt hódítóik

garantálnak egymásnak.

A szokásból eredően a csecsemőkkel való bánásmód az anyai belátásra van bízva. De vajon

helyes-e az, hogy minden anyának megadják a szabadságot, hogy elhanyagolja a gyermekét,

hogy megpofozza, ha sír, hogy akkor etesse, amikor neki tetszik, hogy órákon, napokon,

hónapokon át hagyja sírni egy szobában, mikor pedig természetéből fakadóan ott kívánna

lenni az élet sűrűjében?

Azok a szervezetek, amelyeknek az a céljuk, hogy megakadályozzák a kisbabákkal és

gyermekkel szemben elkövetett kegyetlenséget, csak a bántalmazás legsúlyosabb formáival

törődnek. Pedig segíteniük kéne társadalmunkat, hogy belássa annak a csecsemők ellen

elkövetett bűnténynek a súlyosságát, amit ma normális bánásmódnak tekintenek.

Még egy olyan kultúrában is, mint a mienk, amely hagyományosan nem törődik a benne élő

emberek valós szükségleteivel és az emberi kontinuum megértésével, igenis van lehetőség

javítani az esélyeinket és csökkenteni a hibáinkat, napról napra, sok apró lépésben.

Anélkül, hogy arra várnánk, hogy a társadalom megváltozzon, igenis viselkedhetünk

megfelelően a csecsemőinkkel, és megadhatjuk nekik azt a biztos, személyes alapot, ahonnan

megküzdhetnek bármilyen helyzettel, amivel szembetalálják magukat.

Ahelyett, hogy deprivációnak tennénk ki őket, hogy csak fél kézzel tudjanak megbirkózni a

külvilággal, míg a másik kezüket belső konfliktusaik foglalják le, úgy is talpra állíthatjuk

őket, hogy mindkét kezüket a kinti problémák megoldására használhassák.

Ha sikerül teljes mértékben megértenünk a csecsemőkkel, gyerekekkel, egymással és

magunkkal való bánásmód következményeit, és megtanuljuk tisztelni fajunk valódi

természetét, mi magunk is mérhetetlenül többet fedezhetünk fel az örömre való

képességünkből.

A LIEDLOFF KONTINUUM HÁLÓZAT

Postafiók 1634 Sausalito, CA 94966

A Liedloff Kontinuum Hálózat olyan emberek világhálózata,

akik szeretnék a kontinuumelvet az életük részévé tenni.

Ha szeretné megtudni a hálózati tagok nevét, kérjük, írjon a fenti címre.

A levélben jelezze, ha nem kívánja, hogy az Ön neve is felkerüljön a listára.

Van hálózati hírlevelünk is. Amennyiben szeretne erről és/vagy a listáról

további információkat kapni, küldjön egy saját címmel ellátott, felbélyegzett borítékot is.

Az internet korában a legegyszerűbben

az alábbi honlapokon keresztül lehet

kapcsolatba lépni a kontinuum hálózattal:

http ://www. continuum-concept.org/

http://www.continuum-concept.de/

A hazai kontinuum hálózat még létrehozására vár.