The Continuum-Concept
In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)
Fordította Barta Judit
Tartalom
Néhány gondolat az új kiadáshoz 2
Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8
A kontinuum-elv 18
Az élet kezdete 22
A felnövés 47
Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65
A társadalom 80
A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87
A felnövés
Ha a baba megkapta azt a biztonságot és ingermennyiséget, amire a karonülő időszakában
szüksége volt, akkor készen áll rá, hogy előrenézzen, az anyján túli világba, immár
magabiztosan és hozzászokva ahhoz a kellemes közérzethez, amit a természete automatikusan
igyekszik fenntartani. Várakozással tekint az új tapasztalatok elé. Lassan kúszni kezd, de még
gyakran visszatér, hogy ellenőrizze, hogy az anyja elérhető távolságban van-e. Mivel azt
tapasztalja, hogy mindig ott van, egyre távolabb merészkedik és egyre ritkábban tér vissza,
miközben a kúszás (könyökön, combon és hason) átfordul mászásba (kézen és lábon). Ahogy
egyre kíváncsibb a környezetére, úgy válik egyre mozgékonyabbá is, kontinuumának
megfelelően.
Miután megkapta a szükséges mennyiségű tapasztalatot, a folyamatos kontaktus iránti igénye
gyorsan megszűnik, és a baba, a már totyogós vagy a kicsit nagyobb gyerek csak azokban a
stresszhelyzetekben igényli ezt a fajta megerősítést, amelyekkel épp nem képes megbirkózni.
Ezek a helyzetek egyre ritkábbak lesznek és közben a baba önállósága olyan tempóban,
terjedelemben és mértékben nő, ami hihetetlennek tűnik annak, aki csak civilizált gyerekeket
ismer, akiknek nem volt részük kiteljesedett, karban hordozott tapasztalatokban. Azokban a
gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és
lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni
valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem központjában is lenni. Sosem tudják az
elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra
vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljön valakinek a karjában, aki megoldja
helyette az összes problémájukat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket
és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva üljön
valakinek a karjában. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a
bennük lakozó baba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét.
Az a gyermek, akinek megfelelő kontinuum-tapasztalat van a háta mögött, csak
vészhelyzetekben fordul az anyjához fizikai megnyugtatásért. Egy jekána kisfiú, akit
ismertem, egyik nap torkaszakadtából kiabált és az anyjába csimpaszkodva jött oda hozzám,
hogy fáj a foga. Körülbelül tízéves lehetett, és mindig annyira önálló és segítőkész volt, hogy
azt gondoltam, hogy nagyon fegyelmezett lehet. Civilizált agyammal azt gondoltam, hogy
rendkívül nagy önuralma van, ezért azt vártam, hogy egy ilyen helyzetben minden tőle
telhetőt megtesz azért, hogy nehogy elsírja magát, vagy hogy a társai ne lássák így kifordulva
magából. De nyilvánvaló volt, hogy meg sem kísérli elnyomni a fájdalom által kiváltott
reakcióját, és nem szégyell anyjához bújni vigasztalásért.
Senki sem csinált ügyet a dologból, és mindenki megértő volt. Néhány pajtása ott álldogált és
nézte, ahogy kihúzom a fogát. Természetesnek tekintették, hogy egyik percről a másikra
kilépve bátor soraikból gyermekesen anyjába csimpaszkodott: senki sem gúnyolódott rajta, s
ő nem szégyenkezett. Anyja jelen volt, a rendelkezésére állt. Több alkalommal is, mikor a
foghoz értem, összerezzent és még hangosabban felsikoltott, de sosem húzódott el vagy nézett
rám dühösen azért, mert fájdalmat okozok neki. Mikor végre sikerült kiszabadítanom a fogat
az ínyből, és betömtem a lyukat gézzel, holtsápadtan és kimerülten rogyott a hintaágyába.
Még egy óra sem telt bele, újra megjelent, már egyedül, a szín visszatért az arcába, s a
nyugalma is helyreállt. Nem mondott semmit, de mosolygott és a közelben kotorászott néhány
percig, mutatva, hogy jól van, aztán elsétált megkeresni a barátait.
Egy másik alkalommal egy körülbelül húszéves fiúval történt valami. Zseblámpafénynél
kellett kivágnom a nagylábujjából egy kezdődő üszkösödést. Nyilvánvalóan embertelen
fájdalmat élt át. Miközben egy vadászkéssel kapargattam a sebét, semmi ellenállást nem
tanúsított, de a felesége ölében fekve meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. A felesége, a
fiú anyjához hasonlóan, tökéletesen el volt lazulva, egyáltalán nem élte bele magát a férje
47
helyzetébe, nyugodt támaszt biztosított neki. Mikor a leghevesebb volt a fájdalom, a férj az
ölébe fúrta és jobbra-balra forgatta a fejét, rázta a zokogás. Az, hogy végül a fél falu
szemtanúja volt a jelenetnek, szemmel láthatóan egy cseppet sem befolyásolta a viselkedését,
sem az önuralom, sem a túldramatizálás irányába.
A jekánáknál az a szokás, hogy az asszonyok, amíg anyjuk életben van, velük élnek, és a
férjeknek kell elhagyniuk a saját anyjukat, hogy elfoglalják a helyüket a feleség családjában.
Ezért viszonylag gyakori, hogy a feleség tölti be az anyaszerepet a férje számára, ha
krízishelyzet adódik. A feleségnek ott a saját anyja, akire támaszkodhat, de ösztönösen nyújt
anyai támaszt a férjének, ha neki igénye van rá. Szokás, hogy az árván maradt felnőtteket is
örökbe fogadják más családok. Az örökbe fogadó családra háruló többletteher minimális,
mivel a felnőtt jekána többet termel, mint amennyit elfogyaszt, ugyanakkor hallgatólagos
garanciát kap, hogy támaszra lel, amennyiben és amikor arra szüksége van. Már maga ez a
biztosíték is stabilizáló erővel bír, attól függetlenül, hogy élnek-e vele vagy sem. A jekánák
természetes emberi elvárásnak tekintik az érzelmi biztonságra való igényt, s tudják, hogy a
társadalomnak érdekében áll ezt tiszteletben tartani. Ezáltal is védik magukat az ellen, hogy
bármely tagjuk antiszociálissá váljon amiatt, hogy a körülmények túlzott nyomást
gyakorolnak a természetes társas ösztöneire.
Ahogy a baba mászni kezd, egyre inkább kamatoztatja azokat a képességeket, amelyeket a
korábbi tapasztalatai során szerzett, és a fiziológiai fejlődést, ami ezeket a képességeket
használhatóvá teszi. Első felderítő útjai általában rövidek és óvatosak, és szinte alig van
szüksége arra, hogy az anyja vagy a gondozója is részt vegyen a tevékenységében. A
kölyökálla- tokhoz hasonlóan neki is nagy tehetsége van az önfenntartásra, és reálisan érzékeli
a képességeit. Ha az anyja azt közvetíti a társas ösztöneinek, hogy hagyja, hogy az anyja
ügyeljen a biztonságára, akkor ő együttműködőén engedelmeskedni fog. Ha állandóan
figyelik, terelik, megállítják, utána futnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar
megtanulja, hogy ne legyen felelős magáért, miután az anyja megmutatja neki, hogy milyen
elvárásokat támaszt felé.
A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt
elvárásokat. Ha ébredező értelmi képességei, amelyek tanulás hatására alakulnak ki,
csekélyek is, ösztönkésztetései, amelyek kezdettől fogva rendelkeznek azzal a veleszületett
tudással, ami a többi állatot egész életében irányítja, ugyanolyan erősek élete első
pillanatában, mint az utolsóban. Ennek a két erőnek a kombinációja, kölcsönhatása hozza létre
az emberi jellemet és azt az egyedülállóan magas fokú intellektuális kifinomultságot és
ösztönös hatékonyságot, ami csak és kizárólag az emberre jellemző.
A csecsemőben nemcsak a kísérletezésre és az óvatosságra való hajlam van meg, hanem
elvárásai is vannak. Azt a tapasztalati skálát várja el, amiben az őseinek is része volt.
Nemcsak területre és szabadságra van szüksége, hogy mozoghasson, hanem sokféle
találkozásra is. Idővel egyre rugalmasabb elvárásai vannak. A karonülő korszak alatt
fokozatosan kiterjednek a baba eleinte szigorú elvárásai, s a kúszó-mászó fázisban már egyre
inkább különböző fajtájú tapasztalatokra lesz szüksége, nem pedig pontosan meghatározott
körülményekre és bánásmódra.
De ahhoz, hogy a tapasztalatok valóban a baba javát szolgálják, továbbra is bizonyos határok
közé kell esniük. A baba nem fejlődhet egészségesen anélkül, hogy igényeinek megfelelő
mennyiségű és változatosságú alkalomban, illetve mások részéről együttműködésben lenne
része. Fontos, hogy több tárgy, helyzet és ember legyen elérhető a számára, mint amit fel tud
használni, hogy legyen módja közöttük felfedezni és bővíteni a képességeit. Továbbá fontos,
hogy azok változzanak is a megfelelő mértékben és gyakoriságban, de nem túl radikálisan
vagy túl gyakran. Hogy mi a megfelelő, azt, mint mindig, ebben az esetben is az előzmények
szabják meg, tehát elődeink csecsemőkorban átélt élményeinek a jellege.
Példának okáért egy jekána faluban a kúszó-mászó babát a megfelelőnél több érdekesség,
veszély és társaság veszi körül. Az első szárnybontogatásainál már mindent letesztel. Felméri
a saját erejét és ügyességét, és tesztel mindent, amivel szembekerül, fogalmakat alkot és
megkülönböztet dolgokat időben, térben és formában. Az anyjával is új viszonyt hoz létre. A
direkt függést lassan felváltja az a tudás, hogy anyja megbízható, és egyre kevesebbszer
fordul hozzá támaszért. Önbizalma egyre kevésbé függ anyjától való távolságától.
A jekánáknál az anya, vagy akire a baba rá van bízva, ellazultan és nyugodtan viszonyul a
babához. Jobbára valami mással foglalkozik, minthogy kimondottan őrködne felette, de
mindig örömmel veszi, ha a kúszó-mászó kalandor meglátogatja. Nem hagyja abba a főzést
vagy bármi egyéb munkáját, kivéve, ha minden figyelmét rá kell összpontosítania. Nem tárja
szét a karját a kis csöppségnek, ha az épp megnyugtatásra vágyik, csupán engedi, hogy
rendelkezzen a személyével, a maga nyugodt és elfoglalt módján, vagy ha épp megy
valamerre, akkor engedi, hogy a csípőjén vele utazzon.
Nem kezdeményezi a kontaktust, kizárólag csak passzív módon járul hozzá. A baba az, aki
megkeresi őt, és a viselkedésével jelzi, hogy mit akar. Az anya teljesen és odaadással enged a
baba vágyainak, de nem tesz hozzá semmi többet. Mindig a baba az aktív és az anya a passzív
fél; a baba jön hozzá, ha álmos, vagy ha éhes és enni akar.
A világ felfedezését ellenpontozza és megerősíti, hogy bármikor visszatérhet hozzá, és hogy
akkor is megvan benne az anyja állandóságának a tudata, ha épp máshol jár.
A baba nem kéri és nem is kapja meg anyja osztatlan figyelmét, mivel nem raktározódott el
benne vágyódás, ősi éhség, ami megakadályozná, hogy tökéletesen a jelennek tudja szentelni
magát. A természete takarékosságával összhangban nem kíván többet, mint amire szüksége
van.
A babák rendkívül fürgén képesek haladni négykézláb. A jekánák közt szorongva figyeltem
az egyik kúszó-mászó babát, ahogy előrerontott, majd megállt egy másfél méter mély gödör
szélén, amelyet azért ástak, hogy a sárból falat építsenek. A baba a tábort körbejárva ezt
napjában többször is megcsinálta. Ahogy egy állat közömbösen legelészik a szikla szélén, úgy
huppant le a fenekére, s nemegyszer a szakadéknak háttal. Ahogy egy bottal, kővel, az
ujjaival vagy a lábujjaival játszott és ide-oda hengeredett, látszólag észre sem vette a gödröt
maga mellett, de valahogyan a veszélyzónát mindig sikerült elkerülnie. Az önfenntartás nem
értelem által vezérelt mechanizmusai hibátlanul működtek, és mivel precízen kalkulálnak, a
gödörtől bármilyen távolságra, akár közvetlenül a szélén is tökéletesen funkcionáltak. Miután
nem vigyáztak rá, vagy többnyire fél szemmel figyeltek rá a közelben játszó nagyobb
gyerekek - akik szintén nem izgatták magukat a gödör miatt -, a baba önállóan alakította ki a
környező lehetőségekhez való viszonyulását. A családtagjai vagy a környezete a
viselkedésükkel pusztán azt az elvárást közvetítették neki, hogy tudjon vigyázni magára. Bár
járni még nem tudott, azt tudta, hogy merre talál vigaszt, ha szüksége van rá, ám ritkán volt.
Ha az anyja elment a folyóhoz vagy egy távoli kertbe, gyakran magával vitte őt is. Felemelte
az alkarjánál fogva, számítva a segítségére, hogy anyja csípőjén majd egyensúlyozza magát,
vagy megkapaszkodik a hordozókendőbe, ha azt is felvette, hogy könnyebben tudja cipelni.
Bárhova ment, ha letette egy biztonságos helyre, elvárta tőle, hogy vigyázzon magára anélkül,
hogy felügyelnie kellene őt.
Egy babának nincsenek öngyilkos késztetései, rendelkezik viszont egy teljes túlélési
eszköztárral, a legfelszínesebb szinten az érzékelés, a mélyebb, kevésbé megmagyarázható
szinteken pedig mintha a mindennapos telepátia vezérelné. Úgy viselkedik, mint bármelyik
állatkölyök, amelyik nem tudja segítségül hívni a tapasztalatait, hogy azok alapján
tájékozódjon; úgy cselekszik biztonságosan, hogy nincs is tudatában a választásainak.
Ösztönösen védi az épségét, amit környezete el is vár tőle, és veleszületett képességeinek,
fejlődési szintjének és tapasztalatainak köszönhetően képes is rá. De az utóbbi tényezők
szerepe oly csekély hat, nyolc vagy tíz hónaposan, hogy többnyire nem sok hasznukat veszi,
új helyzetekben pedig szinte egyáltalán nem hagyatkozhat rájuk. Az ösztönei védelmezik.
Mégis, a baba már nem pusztán egy emlős, aki emberszabásúvá fejlődött, hanem kezd
felismerhetően emberi jegyeket felvenni. Napról napra egyre jobban elsajátítja környezete
kultúráját. Ekkortájt kezdi megkülönböztetni az apja és az anyja szerepét az életében. Az
anyja szerepe továbbra is és kitartóan az marad, ami ez idáig minden emberé volt a maga
életében: aki ad és gondoskodik, s nem vár el semmit cserébe, örül, hogy adhat. Az anyja
egyszerűen azért gondoskodik róla, mert ő a világon van, a létezése elég ok, hogy garantálja
az anya szeretetét.
Míg az ő feltétel nélküli elfogadása állandó marad, az apának az a szerepe, hogy a gyermek
kibontakozó társas viselkedését és a függetlenedés irányába tett haladását kövesse nyomon.
Az apja elismerését ki kell érdemelnie; az anyja feltétel nélkül szereti. Az apja szeretete is
állandó, de mellette megjelenik a gyermek teljesítményével kiérdemelt elismerés is. így
biztosítja a természet egyaránt az állandóságot és az ösztönzést is a társas készségek
fejlesztésére. Később az apa egyre tisztábban úgy jelenik meg, mint a társadalom képviselője,
aki példát mutatva vezeti be a gyermeket népe elvárásaiba, viselkedési mintáiba, szokásaiba.
Testvérei és a többi ember is egyre differenciáltabb szerepet kezd betölteni az életében. Egy
ideig még minden társas kapcsolatában fellelhető az anyához való viszony, de egyre
haloványabban. Még szüksége van rá, hogy alkalmazkodjanak hozzá, hogy segítsék és
védelmezzék, amíg nő az önállósága. Továbbra is jelzi a szükségleteit, és a hívásainak
továbbra sem tud ellenállni a környezete, míg a kamaszkorral együtt le nem szokik róla, hogy
így jelezzen. Közben ő is fogékonnyá válik a nála fiatalabb gyerekek babusgatást kívánó
jelzéseire, és anyai módon reagál rájuk, míg az érettebb gyerekeknek és a felnőtteknek,
akiktől életben maradása bizonyos mértékig még mindig függ, maga is hasonló jelzéseket ad.
A fiúk szemében a férfiak lesznek a fő inspiráló erők és példaképek, s rajtuk keresztül
sajátítják el a szerepüket a kultúrában, mert az ő társadalmukban ez a dolgok rendje. A
kislányok akkor utánozzák a nőket, amikor elérik azt a fejlődési fokot, hogy már nemcsak a
társaságukban akarnak lenni, de részt is kívánnak venni a tevékenységeikben.
Azokat az eszközöket, amelyeket nehéz elkészíteni, a kezükbe adják. A gyerekek például
jóval előbb képesek evezni vagy evezősdit játszani, mintsem hogy ki tudnának faragni egy
evezőt. Mikor eljön az idő, kisméretű evezőket kapnak, amelyeket a felnőttek faragnak nekik.
A fiúk még beszélni sem kezdenek, már kapnak olyan kis íjakat és nyilakat, amelyeken jól
tudnak gyakorolni, mert a nyilak egyenesek, így pontosan tükrözik gyakorlatlanságukat.
Ott voltam, amikor egy kislány az első lépéseit tette meg a munka világába. Úgy
kétévesforma lehetett. Már korábban is láttam a nők és a lányok mellett játszani, míg azok
maniókát reszeltek egy teknőbe. Most ő is kivett egy maniókadarabot a kupacból, és
hozzádörzsölte az egyik lány kezében lévő reszelőhöz. Túl nagy volt a darab, többször is
leejtette, miközben próbálta végighúzni a durva deszkán. Szomszédja erre kedves mosoly
kíséretében egy kisebb maniókadarabot nyomott a kezébe, anyjától pedig, aki számított rá,
hogy az elkerülhetetlen késztetés megmutatkozik, azonnal megkapta saját aprócska reszelőjét.
A kislány amióta csak az eszét tudta, látta reszelni őket, ezért azonnal húzkodni kezdte a kis
darabkát a saját reszelőjén.
Egy perc sem telt bele és elvesztette az érdeklődését, majd elszaladt, kis reszelőjét otthagyta a
teknőben, anélkül, hogy észrevehetően gyarapította volna a maniókát. Senki nem éreztette
vele, hogy vicces vagy „meglepő", amit csinált; a nők tudták, hogy előbb vagy utóbb
bekövetkezik, mivel tisztában voltak vele, hogy a kultúrába minden gyerek bekapcsolódik,
bár azt, hogy hogyan vagy milyen tempóban, azt a saját egyéni motivációik szabják meg. Ám
az nem kérdés, hogy a végeredmény együttműködő és teljes mértékben önkéntes alapú társas
viselkedés lesz. A felnőttek és az idősebb gyerekek csak a szükséges segítséggel és azokkal az
eszközökkel látják el, amelyeket maga nem képes előállítani. Egy beszélni még nem képes
gyerek is tökéletesen tisztán tudja kommunikálni a szükségleteit, és nincs semmi értelme
annak, hogy olyat ajánljanak fel neki, amit nem igényel; egy gyermek cselekedeteinek
végeredményben pontosan az a célja, hogy az önállóságát fejlessze. Ha akár több, akár
kevesebb segítséget adunk neki, mint amennyire szüksége van, nagy valószínűséggel pont
ennek a célnak az elérésében gátoljuk.
A gondozást, csakúgy, mint a segítséget, csak kérésre kapják. Sem a test táplálását, sem a
lelket tápláló babusgatás nem viszik túlzásba, de vissza sem tartják; a gondozás mindig
elérhető a gyermek számára, egyszerűen, könnyedén és a lehető legtermészetesebben.
Mindenekfelett a gyermek személyét minden tekintetben jóként tisztelik. Nincs „rossz
gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a „jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a
motivációival egyetemben szociális és nem antiszociális lénynek van elkönyvelve. Amit tesz,
azt egy eredendően „jó" teremtmény cselekedetének tekintik. A jekánák egymáshoz való
viszonyát - függetlenül az életkoruktól - alapjában véve az határozza meg, hogy feltételezik,
hogy a jóság vagy társas beállítottság az emberi természetbe mélyen beágyazott
tulajdonságok. Továbbá ez a kulcsa annak, hogy a gyermek fejlődését a szülei vagy egyéb
szövetségesei ösztönözni tudják.
A nevelés szó eredeti jelentésében annyit tesz, hogy „kivezetni", s ha ez előnyösebb is az
elterjedtebb „beleverni" értelmezésnél, egyik sincs összhangban a gyermek veleszületett
elvárásaival. Ha a gyereket a nála idősebbek „kivezetik" vagy „terelik", az egyet jelent azzal,
hogy beavatkoznak a fejlődésébe, hiszen elterelik a belülről jövő és leghatékonyabb útról egy
kevésbé hatékony út felé. A veleszületett társas ösztön feltételezése homlokegyenest ütközik
azzal a nagyjából egyetemes civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg
kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle. Egyesek úgy vélik, hogy érveléssel és
a gyerekkel való „együttműködéssel" ezt jobban elérik, mint fenyegetéssel, bántalmazással
vagy nádpálcával. Ám maga az a feltételezés, hogy a gyereknek ab ovo antiszociális
természete van, amit manipulálni kell annak érdekében, hogy szociálisan elfogadható legyen,
az mindkét nézőpontban, illetve a két véglet közti esetekben is közös. Ha van valami, ami
számunkra alapvetően idegen az olyan kontinuum-társadalmakban, mint a jekánáké, akkor az
a veleszületett társas ösztön feltételezése. Pontosan ebből a feltételezésből és annak
következményeiből kiindulva lehet megérteni a látszólag áthidalhatatlan szakadékot az ő
furcsa és igen jó közérzettel társuló viselkedésük és a mi óvatos, összehasonlíthatatlanul
rosszabb közérzettel párosuló számításaink között.
Mint korábban már láttuk, a gyerek fejlődésének az is árt, ha több, de az is, ha kevesebb
segítséget kap, mint amit igényel. Ezért ha nem ő kezdeményez, vagy ha kéretlenül kap
segítséget, abból nem származik haszna. Úgysem tud magasabb szintre fejlődni, mint amire
belső motivációi késztetik. A gyerek kíváncsisága, az a vágya, hogy mindent saját maga
próbáljon ki, azt mutatja, hogy képes úgy tanulni, hogy fejlődésének egyetlen részét se kelljen
feláldoznia. Ha terelgetjük, azzal elérhetjük, hogy bizonyos készségei más készségek kárára
fejlődjenek, de készségeinek egészét úgysem lehet veleszületett határainál magasabbra
fejleszteni.
A gyermek személyiségének teljessége fog csorbát szenvedni, ha a szüleik afelé terelik, ami
szerintük a legjobb neki (vagy nekik). Általános, minden megfelelően ellátott és deprivált
igényét egyaránt tükröző komfortérzete lesz közvetlenül érintve. Szülei sokban képesek
befolyásolni a viselkedését azzal, hogy példát nyújtanak neki, és azzal, ahogyan ő érzékeli az
elvárásaikat, de semmit sem tudnak hozzáadni az ő teljességéhez azzal, ha megpróbálják
ráerőltetni saját késztetéseiket, vagy azzal, hogy „megmondják neki, mit tegyen".
Ideális esetben az, hogy egy gyermeknek példát nyújtunk, vagy vezetjük, az nem a
befolyásolását jelenti, hanem azt, hogy az ember teszi a dolgát, ahogy szokta. Nem kell
különleges figyelmet szentelni a gyereknek, elég a magunk dolgával foglalkozni, s csak
olyankor figyelni a gyerekre, ha ő azt igényli, és akkor sem jobban, mint amennyire
szükséges. Annak a gyereknek, aki teljes mértékben részesülhetett a karon ülés
tapasztalatából, nem lesz arra szüksége, hogy a fizikai szükségletein túl csikarjon ki magának
figyelmet, mivel ellentétben civilizált körülmények között növekvő társaival, nincs szüksége
arra, hogy megerősítsék a létezését vagy szerethetőségét.
Vegyünk egy egyszerű példát: egy civilizált anya úgy végezhet házimunkát együtt a
kislányával, hogy engedi, csináljon, amit akar, de ha kedve támad hozzá, akkor seperhet is
egy kis seprűvel, port törölhet, porszívózhat, vagy egy széken állva segíthet a mosogatásban.
Edény is alig fog összetörni és a kislány sem fog leesni a székről, hacsak nem teljesen
nyilvánvaló, hogy az anyja várja, hogy bekövetkezzen a katasztrófa, és a gyereket társas
késztetése (hogy azt tegye, amit elvárnak tőle) arra hajtja, hogy engedelmeskedjen. Az aggódó
tekintetek, az árulkodó mondatok: „Le ne ejtsd!" vagy „Óvatosan, mert mindjárt leesel!"
egyaránt a gyermek önfenntartó mechanizmusai és utánzó ösztönei ellen hatnak, és végül azt
eredményezhetik, hogy engedelmesen leejti a tányért, vagy leesik a székről.
Az emberi faj egyedisége többek közt abban rejlik, hogy az értelme képes ellentmondani az
evolúció során kifejlődött természetének. Mikor a kontinuumot letérítették a pályájáról, s a
stabilizitoraira akkora súly nehezedett, hogy gyakorlatilag hatástalanná váltak, akkor
mindenféle aberráció lépett fel, mivel az értelem ugyanakkora valószínűséggel tesz kárt, mint
jót a maga alultájékozott, jó szándékú, egy időben egy dologra koncentráló módján azoknak
az előre nem kiszámítható tényezőknek a sűrűjében, amelyek bármilyen viselkedésnél
relevánsak lehetnek.
A kontinuumtól való elszakadás egyik legbizarrabb eredménye, hogy a felnőttek képesek
elérni, hogy a gyerekek elszaladjanak tőlük. Egy kontinuum-babának mi sem lehet
természetesebb, mint hogy az anyja közelében maradjon, ha ismeretlen terepen találja magát.
Mindegyik emlős rokonunkat, illetve a madarakat, a hüllőket és a halakat is követik a
kicsinyeik. Egy jekána totyogósnak eszébe se jutna elkószálni az anyjától egy erdei ösvényen,
mivel az anyja nem nézeget hátra, hogy vajon követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy
választási lehetősége van, sem azt, hogy az anya feladata lenne, hogy ne veszítse szem elől;
legfeljebb lassít a tempóján, hogy a kicsi lépést tudjon vele tartani. A baba ezt tudja, s csak
akkor sír fel, ha ilyen vagy olyan okból mégis lemarad. Egy kisebb esés, amiből még fel tud
tápászkodni, és szalad egy kicsit, hogy behozza a lemaradt másodperceket, még egy ilyen
jelzést is ritkán vált ki. Ha éppen várnia kell a gyerekre, az anyja viselkedése gyakorlatias, de
türelmes. Azt sugározza, hogy tisztában van vele, hogy a baba nem vesz el több időt, mint
amennyi szükséges ahhoz, hogy újra folytathassák az útjukat. Nincs semmi megítélő a
viselkedésében. Ahogy ő is feltételezi gyermekéről a veleszületett társas ösztönét, úgy a
gyermek is hajlamos azt tenni, amiről azt gondolja, hogy az anyja elvárja tőle. Akár
megállnak, akár mennek, ez az alapvető feltételezés változatlan és megkérdőjelezetlen marad.
S a több millió éves előzmények, az állatvilág és néhány embercsoport egybehangzó példái
ellenére is sikerült meggyőznünk a mi totyogósainkat, hogy szaladjanak el.
A negyedik expedíció után visszatérve, megütközve láttam a manhattani Central Parkban,
hogy hány gyerek után rohangálnak gondozóik. Anyák és babysitterek csapkodtak a
karjukkal, lehetetlen pozitúrákban hajlongtak, és előrenyújtott kézzel, éles hangon, kevéssé
meggyőző fenyegetésekkel követelték, hogy a kis szökevények azonnal jöjjenek vissza. Ezt az
idegtépő mutatványt azzal variálták, hogy a padon megpróbáltak egymással társalgást
folytatni, miközben rászólogattak a gondjaikra bízott gyerkőcökre, ha a kicsik
megközelítették a megengedett távolságuk határát, vagy felpattantak és a szökevények után
eredtek, amikor a gyerekek, felfogván a játékszabályokat, a felügyelet legkisebb lazulására
rögtön szökési kísérlettel válaszoltak.
Ha eléggé aggodalmas (azaz elvárásteli) hangon mondják, az a mindennapos felszólítás, hogy
„Ne menj oda, ahol nem látlak!" alaposan megnövelheti a talált gyerekek osztályának
forgalmát. Ha még azzal is kiegészítik, hogy „Vigyázz, mert megütöd magad", annak
fulladások, komoly esések és közúti balesetek a következményei. A gyermek, akit elsősorban
az izgat, hogy a tőle elvárt szerepet játssza a gondozójával szemben folytatott
akaratversengésben, lázadásában nem képes felelősségteljesen bánni a környezetével,
miközben az önfenntartó mechanizmusai is megsérülnek. így tudattalanul is arra van ítélve,
hogy azt az abszurd utasítást kövesse, hogy tegyen kárt magában. Ha majd felébred a
kórházban, nem is lesz nagyon meglepve, mikor megtudja, hogy elütötte egy autó, hiszen oly
gyakran ígérték neki, hogy előbb-utóbb így fog járni.
A tudattalan elme nem érvel, hanem a tapasztalatból gyárt szokást, és gépiessé teszi a
viselkedést, így eleve kizárja, hogy a tudatos elme felfigyeljen a gyakran ismételt
cselekvésekre. Továbbá stabilizál és fenntart, beépíti és mérlegeli az adatokat egy olyan
adatfeldolgozó rendszer szerint, ami túl megterhelő lenne egy olyan megbízhatatlan
készségnek, mint a gondolkodás. Ezenkívül kiváló megfigyelő: nem lehet meggyőzni arról,
hogy valami az, aminek mondják, mikor a hangszín és a cselekedetek az ellenkezőjéről
árulkodnak. A tudattalan elme logikája gyakorta az „ész" antitézise. Ennélfogva egy gyermek
tökéletesen értheti gondozója érvelését, sőt még akár át is veheti, mégis arra érez motivációt,
hogy az ellenkezőjét csinálja annak, amit kér tőle. Vagyis, nagyobb valószínűséggel teszi azt,
amit érzése szerint elvárnak tőle, mint azt, amit mondanak, hogy tegyen. Krónikus,
kielégítetlen vágyakozása az anyja elfogadására egészen az önpusztításig fokozhatja azt a
szükségletét, hogy azt tegye, amit érzése szerint az anyja, vagy azok, akik őt képviselik,
elvárnak tőle. Egy ép kontinuum-gyerekben működnek azok a veleszületett hajlamok,
amelyek arra ösztönzik, hogy a megfelelő dolgokat csinálja. Utánozzon, felfedezzen,
vizsgálódjon, ne sértse meg magát vagy másokat, bemenjen az eső elől, kellemes hangokat
adjon ki, kedvesen nézzen, mikor az emberek megfelelően viselkednek, válaszoljon a
fiatalabb gyermekek hívására és így tovább. Egy deprivált gyermek, vagy az, akitől elvárják,
hogy antiszociálisán viselkedjen, pontosan olyan mértékben képes megsérteni a saját
veleszületett komfortérzetét, amilyen mértékben az ő igényeit és mások elvárásaival szemben
való fogékonyságát megsértették.
Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek
motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi
a ruháját vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot vagy agyagból csinál
egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban a kedvét, mint azzal, ha meglepve
konstatálják, hogy milyen szociábilisan viselkedett: „Jaj, milyen jó kislány vagy!" „Nézzétek,
mit csinált Georgie, teljesen egyedül!" Az ilyen és ehhez hasonló felkiáltások azt közvetítik,
hogy a szociábilis viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az
eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit
elvártak tőle, azt, ami valóban a kultúrája, törzse vagy családja teljes jogú tagjává avatná.
Még a gyerekek közt is, ha valaki azt mondja, hogy „Hú, nézzétek, mit csinált Mary az
iskolában!", ráadásul csodálkozó hanglejtéssel, egész biztosan azt eredményezi, hogy Mary
kényelmetlenül eltávolodik a barátaitól. Ennyi erővel akár azt is a fejéhez vághatták volna,
hogy „Hú, Mary milyen kövér!" - vagy sovány, vagy magas vagy alacsony, vagy okos vagy
hülye, a lényeg, hogy valamiképpen nem az, amit elvárnak tőle. A hibáztatás, főleg ha azzal
spékelik meg, hogy „Mindig ezt csinálod!", azért is romboló, mert azt közvetíti, hogy az
antiszociális viselkedés elvárt. „Jellemző, hogy elveszíted a zsebkendődet!", „Megátalkodott,
rossz kölyök", egy lemondó vállrándítás vagy egy olyan közhely, mint „a fiúk már csak
ilyenek", mintha a rosszasság valami beépített dolog volna, vagy egy sima fintor, ami azt
jelzi, hogy a rossz viselkedés nem meglepő, mind ugyanolyan katasztrofális
következményekkel járnak, mint a meglepetés kifejezése vagy a dicséret a szociális
viselkedés esetében.
A kreativitást is kitűnően le lehet törni azzal, ha felhasználjuk a gyerek együttműködésre való
igényét. Elég csak annyit mondani, hogy „Vidd ki a festékeidet a teraszra; nem szeretném, ha
itt maszatolnál." Az üzenet, hogy a festés maszatolás lesz, célba ér, és a kreatív késztetésnek
óriásinak kell lennie ahhoz, hogy legyőzze a gyereknek azt az alapvető igényét, hogy azt
tegye, amit az anyja elvárna tőle. Ennek tükrében édes mindegy, hogy ezt egy kedves mosoly
kíséretében mondják vagy harci kiáltásként, a „rossz gyerek" címke mindkét esetben
hatékony.
Mikor azt feltételezzük, hogy a gyerek veleszületetten társas lény, akkor kell hogy legyen
némi fogalmunk a gyerek késztetéseinek és elvárásainak mind a tartalmáról, mind a
formájáról. Nyilvánvaló, hogy van bennük hajlam az utánzásra és az együttműködésre, az
egyén, illetve a faj fenntartására, de az kevésbé, hogy olyasmikkel is tisztában vannak, hogy
miképpen kell gondoskodni egy csecsemőről, s hogy képesek is rá. Ha egy kislánynak nem
engedjük meg, hogy gyakorolhassa az ösztönösen erős anyáskodási vágyát, s azt akarjuk,
hogy ezt babázással vezesse le, mikor valódi csecsemők is elérhető közelségben vannak, az
komoly hátrányokat fog okozni a gyerekeinek, ha majd anya lesz. Pedig a kislányok már jóval
azelőtt ösztönösen úgy bánnak a csecsemőkkel, ahogy azt a csecsemők elvárják, mielőtt
egyáltalán értenék anyjuk utasításait. Mikor elég idősek ahhoz, hogy más módszereket is
fontolóra vegyenek, már rutinosak a babagondozásban, és nem érzik azt, hogy szükségük
lenne elméleti megfontolásokra. Úgy telik a gyermekkoruk, hogy ha módjuk van rá,
gondoskodnak a babákról, akár saját családjukban, akár a szomszédaiknál. Mikor
megházasodnak, eszükbe sem jut Spock doktorral és társaival konzultálni, viszont van két
erős karjuk és begyakorolt mozdulatsoraik, hogy miképp tartsák a babát főzés, kertészkedés,
takarítás, kenuevezés, tisztítás, alvás, táncolás, fürdés, evés vagy bármi egyéb tevékenység
közben. Ezenkívül kifejlődött bennük az az érzék, ami azonnal tiltakozna minden cselekedet
ellen, ami akár az ő, akár a babájuk kontinuuma ellen való volna.
Láttam jekána kislányokat, akik már három- vagy négyéves koruktól kezdve (néha még
kisebbnek tűntek) önállóan gondoskodtak csecsemőkről. Egyértelmű volt, hogy ez a kedvenc
elfoglaltságuk, de emellett még olyan egyéb feladatokat is elláttak, mint a tűzrakás és a
vízhordás. Nem lett elegük a gondoskodásból, míg a játékbabázásra biztos ráuntak volna. A
kontinuum láthatóan akkor a legerősebb, ha a csecsemők védelméről van szó, és az a végtelen
türelem és szerető gondoskodás, amire a csecsemőknek szükségük van, az ott van minden
gyerekben, a fiúkban ugyanúgy.
Noha fiúkra ritkán bízzák hosszú időre a csecsemőket, ők is ugyanolyan örömmel veszik fel
őket és játszanak velük. A tizenéves kamaszok is alig várják, hogy napi elfoglaltságukból
hazaérve játszhassanak a kicsikkel. Gyakran feldobják és elkapják a babákat, akik hangos
kacajjal hálálják meg a szórakoztatást, egymás kölcsönös örömére. így gazdagodik a kicsik
tapasztalati köre és saját szerethetőségük érzése.
Az, hogy minden egyént a maga uraként tisztelnek, talán éppolyan alapvető fontossággal bír a
jekánáknál, mint a veleszületett szociabilitás feltételezése úgy a gyermekekben, mint a
felnőttekben. Teljesen idegen tőlük az az elképzelés, hogy valaki más személyek felett
rendelkezzen. Az „én gyerekem" vagy „te gyereked" náluk egyszerűen nem létező fogalmak.
Viselkedési kódexükben nincs helye annak, hogy valaki eldöntse más helyett, hogy . az mit
tegyen, akármilyen korú is legyen az illető. Nagy érdeklődéssel figyelik egymás
tevékenységét, de sosem áll szándékukban befolyásolni egymást
- az meg főként nem, hogy bárkire bármit rákényszerítsenek. A gyerek mozgatórugója a
saját akarata. Nincs rabszolgaság - márpedig hogyan másképp írhatnánk le azt, mikor
valakire ráerőszakoljuk azakaratunkat, akár fenyegetéssel, akár büntetéssel?
A jekánák nem gondolják azt, hogy a gyerekek fizikai erőhátránya és kiszolgáltatottsága
azt jelentené, hogy kevesebb tisztelet illetimeg őket, mint a felnőtteket. Sosem adnak
a gyerekeknek olyan utasításokat, amelyekellentétesek az ő késztetéseikkel,
akár azzal kapcsolatosan, hogy hogyan játsszanak, akár azzal, hogy mennyit egyenek,
mikor aludjanak és így tovább. Ám amikor szükség van a segítségükre, akkor elvárják,
hogy azonnal együttműködjenek. Az olyan utasításokat, mint„Hozz vizet!", „Vágj egy kis fát",
„Add ide!", „Adj a babának egy banánt!", azzal ameggyőződéssel adják ki, hogy a gyerek
eredendően társas lény, aki szívesen van mások szolgálatára, és vesz részt a munkájukban.
Senki sem figyeli, hogy a gyerek vajon engedelmeskedik-e - nem kételkednek abban,
hogy kész az együttműködésre. Mint társas lény, habozás nélkül azt teszi,
amit elvárnak tőle, és tudása maximumát adja.
Mindez hihetetlenül jól működik. Ám a második expedíció során észrevettem egy körülbelül
egyéves kisfiút, aki valahogy kikerült a kontinuuma centrumából. Nem tudom, hogy mi
okozhatta, de talán nem véletlen egybeesés, hogy az apja - egy idősebb, Wenito nevű férfi -
volt az egyedüli jekána a környéken, aki beszélt spanyolul, mivel ifjúkorában a gumi-
konjuktúrában dolgozott, a felesége pedig beszélt egy kicsit pemontong nyelven, ami azt
mutatta, hogy valamikor a keletebbre élő indiánok közt élt. Lehetséges, hogy szokatlanul
kozmopolita életük során felvettek néhány olyan erőteljes szokást, ami megzavarta a saját
kontinuumukat. Nem tudom. De Wididi, a fiuk volt az egyetlen általam ismert gyerek, aki
hisztizett, és teli torokból visítva tudott tiltakozni, ellentétben a többi babával, akik ha néha
elsírták is magukat, sosem ilyen túlfeszítetten tették. Néha, miután elkezdett járni, meg is ütött
más gyerekeket. Meglepő módon, a többi gyerek közömbösen reagált erre; az agresszivitás
gondolata annyira idegen volt tőlük, hogy ezt úgy vették, mintha egy faág csapta volna meg
őket, vagy valami egyéb természetes baleset érte volna őket; soha eszükbe sem jutott
visszaütni, és folytatták a játékot anélkül, hogy akár kizárták volna Wididit. Mikor újra
találkoztam vele, már körülbelül ötéves lehetett. Az apja meghalt, és Anchu, a falu főnöke, aki
Wenitónak közeli barátja volt, lett Wididi pótapja vagy vezetője. A fiú még mindig nagyban
eltért a boldog jekána normától. Az arcán lévő feszültség és egész mozgása egy civilizált
gyerekére emlékeztetett.
Egy alkalommal, amikor elmentünk a leszállópályánkhoz, Anchu elhozta magával Wididit,
mivel a csapat többi tagja is hozta a kisfiát, hogy ők is részesüljenek az élményben. Wididi
akkor már gyakorlott kenus volt, és mivel a hajó orrában kell a legkeményebben dolgozni,
míg a finom manőverezés a farában történik, Wididi többnyire hátul evezett, míg a főnök a
csónak orrában. Kevés szó esett köztük, de szinte tapintható volt, hogy Anchu a maga csendes
módján bízik Wididiben. Az úton, mikor körbeadtunk húst, mindig megosztotta vele az ő
adagját. Néha úgy tűnt, mintha a fiúból is ugyanolyan derűs és komoly ember vált volna, mint
a többi jekána fiú.
Ám egyik nap Anchu vadászni indult a leszállópálya melletti táborunkból, és Wididi egyre
aggodalmasabb tekintettel figyelte. Az arcán szörnyű belső vívódás tükröződött, ajka remegni
kezdett, miközben tekintetével követte a férfi minden mozdulatát. Mikor Anchu íja és nyila
elkészült, a fiút görcsös zokogás fogta el. Anchu egy szót sem szólt, semmilyen elítélés nem
volt a tekintetében, de Wididi tudta, hogy a többi fiú el szokott menni vadászni a vezetőjével,
ő viszont nem akart. Ellenben nem volt senki, akivel vitatkozhatott volna, saját magán kívül,
mivel Anchu egyszerűen fogta magát, és elment vadászni, neki meg senki sem mondta meg,
hogy mit tegyen. Antiszociális énje nemet mondott; veleszületett szociabilitása, amit Anchu
épp felszabadítani igyekezett, viszont igent. Anchu tehát fogta az íját és a nyilát, és nekivágott
az ösvénynek. Wididi úgy üvöltött, hogy egész teste beleremegett. A motivációja és az
ellenmotivációja immár egyforma súllyal feszült egymásnak, ő meg csak állt és bömbölt,
bénultan a döntésképtelenségtől. Én a magam részéről akkor még semmit sem értettem
azokból az erőkből, amelyek működésbe léptek. Csak azt láttam, hogy a gyerek szenved, mert
nem megy Anchuval. Odamentem hozzá, és kezem a vállára téve, az ösvény felé tereltem.
Együtt kiszaladtam vele a szavannára, amelynek egyik oldalán Anchu épp bevetette magát a
dzsungelbe. Utána kiabáltam, hogy várjon meg minket, de Anchu nem fordult meg, és nem is
lassított a tempóján. Megint utánakiabáltam, már hangosabban, de elnyelte az erdő. Wididit
előretoltam, és felszólítottam, hogy szedje a lábát. Azt hittem, segítek neki, és
megakadályozom, hogy Anchunak csalódnia kelljen, de persze csak belekontárkodtam a
dolgokba, s a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni a
gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje. Anchu
ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Wididi akarja is a
helyes dolgot. Buzgó fellépésem talán hetekkel is visszavetette a fejlődését. Anchu rendszere
valószínűleg épp a határán táncolt annak, hogy átlendítse Wididit a holtponton. Azért vett le
mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya
győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette.
Hiába láthattam számtalan példát rá, alig tudtam elhinni vagy felfogni, hogy a jekánáknál
teljes mértékben hiányzik a meggyőzés vagy a nyomásgyakorlás, egy ember akaratának a
másikra való rákényszerítése.
A harmadik expedíció elején, amikor fölfelé indultunk a folyón, megkérdeztem Anchut, hogy
Tadehah, egy 9-10 éves forma fiú velünk jöhetne-e. Filmeztünk, és a kisfiúnak nagyon
fotogén arca volt.
Anchu elment a kisfiúhoz és örökbefogadó anyukájához, hogy tolmácsolja a meghívásunkat.
Tadehah azt mondta, hogy szeretne jönni, az anyuka csak annyit üzent, hogy ne vigyem el a
fiút a saját anyámhoz az expedíció után. Megígértem, hogy visszahozom, és aznap, mikor
elindultunk, öt jekána férfi segítővel, Tadehah is megjelent kis függőágyával, és bemászott az
egyik kenuba.
Egy héttel később nézeteltérés támadt köztünk és a jekánák közt, mire a jekána férfiak hirtelen
kivonultak a táborból azzal, hogy hazamennek. Az utolsó pillanatban megfordultak és
visszaszóltak Tadehahnak, akinek a függőágya még mindig ott lógott a kunyhóban:
„Mahtyeh!" (Gyere velünk!)
A gyerek csendesen csak annyit felelt: „Ahkay" (Nem), mire a többiek folytatták az útjukat.
Nem próbálták kierőszakolni, de még csak meggyőzni sem, hogy tartson velük. Egyedül ő
rendelkezett a sorsáról, ahogy mindenki más. A döntésével önrendelkezési jogát gyakorolta, a
döntés következményei pedig az ő sorsa részét képezték. Senki sem merészelte felülbírálni a
jogát, hogy a maga számára döntést hozzon, pusztán azért, mert kicsisége és gyengesége
folytán testi erőfölényben lettek volna vele szemben, vagy azon az alapon, hogy még kevésbé
tapasztalt a döntéshozásban.
A jekánák szerint egy személy ítélőképessége elegendő ahhoz, hogy egy döntést, amelyre
motivációt érez, meghozzon. A döntéshozatalra való belső késztetés önmagában bizonyíték,
hogy képes rá, hogy a megfelelő döntésre jusson; kisgyerekek nem hoznak nagy horderejű
döntéseket; az önfenntartáshoz fűződő erős érdekükből kifolyólag az olyan kérdésekben,
amelyek meghaladják felfogóképességüket, a náluk idősebbekre hagyják annak megítélését,
hogy mi a legcélravezetőbb. Egy gyerek ítélőképessége arra vonatkozóan, hogy másra
ruházzon vagy maga hozzon meg egy döntést, akkor fog a leghatékonyabban működni, ha
már egészen kicsi korától kezdve rábízzuk a választást. Az óvatosság a viselt felelősséggel
arányosan működik, s így a hibák esélye a lehető legkevesebb. Az így hozott döntések nem
ütköznek a gyerek ellenállásába, és minden érintett számára harmóniát és örömet
eredményeznek.
A maga 9-10 évével Tadehah kiválóan képes volt meghozni egy olyan döntést, ami az én
szememben óriási elköteleződésnek tűnt egy gyerek részéről. Ahelyett, hogy a törzstagjaival
ment volna, ott maradt három igencsak különös vadidegennel, távol a falujától, egy nagy
folyón, legénység, sőt evező nélkül, mivel nem jutott eszembe, hogy valamilyen
csereügylettel evezőkhöz jussak, és a férfiak magukkal vitték a sajátjaikat.
Tadehah tisztában volt a képességeivel, és vágyott a kalandra. A több hónapos út során
rengeteg kalandban lett része, de ő is készen állt rájuk, mindig segítőkészen és vidáman
viselkedett.
A negyedik expedíció során, amikor egy európai férfival mentem vissza, és Anchu annak
ellenére ott tartott minket, hogy tovább szerettünk volna menni, újra ámuló tanúja lehettem,
mennyire nem próbálnak nyomást gyakorolni egymásra. (E látszólagos ellentmondást,
miszerint nem akarják másokra rákényszeríteni az akaratukat, de minket mégis ott tartottak,
talán úgy lehetne feloldani, hogy a jekánák minket vagy akár a szanema indiánokat nem
tekintették embereknek. Továbbá azért tartóztattak, hogy folytassam a gyógyításukat, és úgy
mesterkedtek, hogy nem voltak hajlandók elkísérni bennünket a visszaútra, amelynek viszont
két ember egyedül nem vághatott neki. Etettek minket, építettek nekünk egy kunyhót, ám a
kalauzolásunkra tett kérésünket mindig kikerülték. Sosem tagadták meg kerek perec, azaz
nem kényszerítettek minket semmire, kivéve, hogy elmulasztottak segíteni.)
A faluban, illetve a falu közelében volt két súlyosan beteg férfi. Az egyiknek
vakbélgyulladása volt, szövődményekkel, a másiknak két borzalmas sipoly volt a hátán.
Láthatóan mindketten a halálukon voltak, mivel hetek és hónapok teltek el anélkül, hogy az
állapotukban bármilyen lényeges javulás állt volna be, annak ellenére, hogy
antibiotikumokkal sikerült életben tartanom őket.
Ennek a nehéz küzdelemnek az elején - valójában az első alkalommal, amikor „házhoz
mentem" a fiatalemberhez, akinek vakbélgyulladása volt - megmondtam az apának, hogy a
fiát el kell vinni Ciudad Bolívarba egy hivatásos orvoshoz, és meg kell műteni.
Elmagyaráztam nekik, hogy egy lyukat kell vágni a hason, és kivenni a beteg szervet, és
megmutattam neki saját vakbélműtéti hegemet. Az apa beleegyezett, de azt mondta, hogy
Masawiu nem mehet el egy venezuelai városba anélkül, hogy beszélne spanyolul. Nem
mondta ki egyenesen, hogy vigyem el én, pedig nagyon szerette az egyetlen fiát. Nyilvánvaló
volt, hogy inkább hagyja meghalni a fiát, mint hogy egy ilyen nagy szívességet kérjen tőlem.
Elém tárta a problémát; összesen ennyi volt a meggyőzés eszköze.
Én azt mondtam neki, hogy elviszem a fiát oda, ahol meggyógyítják, de neki kell szólnia
Anchunak, és rávennie az azonnali indulásra. Az öreg csak üres tekintettel nézett rám, pedig
többször is nyomatékosan megismételtem, hogy beszélnie kell Anchuval, különben meghal a
fia. Soha nem próbálta rávenni Anchut semmire, bár az elképzelhető, hogy megemlítette a
helyzetet a főnöknek, amikor családostul leköltöztek a faluba, hogy kezelhessem a gyereket.
Anchuval, a főnökkel ugyanolyan baráti viszonyban maradt, mintha nem annak a kezében lett
volna a fia élete.
Négy hónap múlva, amikor végre megengedték, hogy elinduljak a hosszú, nehéz útra a két
beteggel, az apa és az egész család is velünk jött egy külön kenuban, hogy egy közeli folyónál
megvárják, amíg Masawiu felépül, és hazavigyék. Ebből is nyilvánvaló volt, hogy az öreg
nem a törődés hiánya miatt nem kívánt nyomást gyakorolni senkire a saját és a fia érdekében.
Ugyanez történt egy kedves barátnőm, Nahakadi esetében. Nahakadit, aki Anchu fogadott
testvére volt, és igen jóban voltak egymással, megpróbáltam rábeszélni, hogy vegye rá
Anchut, engedje meg, hogy elvihessem haldokló férjét a kórházba. Nakudu gyakran
találkozott a főnökkel, és számtalan alkalma lett volna, hogy megkérje erre, de mindig valami
könnyed és kellemes témára terelte a beszélgetéseiket, még akkor is, ha szeretett férje csak
néhány méterre feküdt tőlük, szörnyű kínok közepette.
Több hónapos ott-tartózkodásom alatt, amíg a férjét kezeltem, többször is megkeresett, hogy
nem nyitnám-e meg a sipolyokat a férje hátán. Ám mindannyiszor nemet mondtam, mivel
nem értettem a sebészethez, míg végül ő veselkedett neki. De a kritikus pillanatban mégsem
vitte rá a lélek, hogy a férje hátába szúrja a halászszigonyt, amit használni akart, és értem
küldött a fiával. Mikor megláttam, mire készül, belementem, hogy megcsinálom a műtétet,
gondolván, úgy mégis kisebb a kockázat, mint az ő minden higiéniát nélkülöző módszerével.
Az „erkölcsi zsarolás" kétségkívül működött, de közvetlenül nem erőltette rám az akaratát.
Végül mindkét férfit sikerült élve eljuttatnom a kórházba. Túlélték a műtétet, és visszatértek
népükhöz.
De sokáig hiába könyörögtem Anchunak, hogy engedjen el minket, a kérésem süket fülekre
talált. Mindig másfelé terelte a témát, például megkérdezte, hogy a kunyhóval van-e bajunk,
amit építettek, vagy az étellel, amit főztek nekünk. Mikor aztán nap nap után elismételtem
neki, hogy a késlekedés milyen veszélyt jelent a két ember életére, végül mégis válaszolt.
Jelesül kifestette magát, felaggatta magára az összes gyöngyét, s egy álló hétre bezárkózott a
két férfival, maraca kísérettel kántálva a jekána sámánhagyománynak megfelelően. Mikor
egy-egy rövid időre elaludt, mások vették át a kántálást. Ez a gyógymód nem javított az
állapotukon, de legalább senki sem gondolta azt, hogy Anchu nem törődik emberei életével.
Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy pusztán csak színlelt. Nem tartozott éppen a
legkiválóbb jekána sámánok közé, de ami tőle telt, bizonnyal megtette. Feltehetően azt
gondolta, hogy hosszú távon jobban jár, ha ott tart engem, és így mindenkin tudok segíteni, ha
kell, mint ha szélnek ereszt két reménytelennek tűnő esettel.
Az, hogy a jekánák még hízelgéssel sem szívesen befolyásolják egymást, úgy tűnik, nem az
egyén választása. A jelek szerint ez egy a kontinuum révén kifejlődött tiltás, amit a kultúrájuk
fenntart. Más fajokkal szemben nagyon is képesek kényszert alkalmazni: a vadászkutyákat
szigorú fegyelmezéssel és büntetéssel képezik ki, adott esetben ököllel, bottal, kővel ütik őket,
vagy megvágják a fülüket. De embertársaikra nem kényszerítik rá az akaratukat, még a
gyerekekre sem.
Egy kivétel volt, de az is csak a szabályt erősítette, akár a már említett járóka esete. Egyszer
láttam, amint türelmét vesztette egyéves fiával szemben. Rákiabált, és valamilyen durva
mozdulatot is tett, ha jól láttam, talán még meg is ütötte. A baba fülsüketítő ordításban tört ki,
nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült. Az apa döbbenten állt, hogy mit váltott ki a
cselekedetével. Világos volt, hogy a természet ellen vétett. Gyakran láttam a családot, hiszen
a szomszédban laktam, de soha többé nem tapasztaltam, hogy az apa elvesztette volna a fia
méltósága iránti tiszteletet.
Ugyanakkor a szülőknek a gyermekeikhez való hozzáállása nem „megengedő". Miközben
becsülik fiaik és lányaik autonómiáját, és feltételezik, hogy társas lényként fognak viselkedni,
sok mércét is felállítanak, amelyekhez a gyerekeiknek idomulniuk kell.
Étkezéseknél, a családi tűzhelynél a nyugati civilizációból jött megfigyelő számára hűvösen
ünnepélyes a hangulat. Az anya némán leteszi a tálakat és az alátéteket az apa elé, a gyerekek
ülnek, és némán esznek, vagy adják körbe az ételt. Az anya esetleg mond valamit a maga
finom, vékony hangján, mire valamelyik gyerek felpattan, és hoz egy flaskát az apának vagy
épp neki. Mindez gyorsan, némán és hatékonyan zajlik, még akkor is, ha a gyerek csak
totyogós. Eleinte az volt a benyomásom, mintha az egész a félelemből fakadna, s a rituálénak
az lenne a célja, nehogy haragra gerjesszék a családfőt, aki egyfajta egocentrikus fenyegetést
jelent a többiekre nézve. De tévedtem.
Tüzetesebb megfigyelés után kiderült, hogy mindegyik fél teljesen oldott, és a némaság nem
fenyegetést rejt. Valójában semmilyen töltete nem volt, a kölcsönös megértésen és bizalmon
kívül, hogy a dolgokat úgy fogják végezni, ahogy azokat végezni szokták. A „komor
ünnepélyesség" - miután kiderült, hogy nincs benne feszültség - egyszerűen békét sugárzott.
A társalgás hiánya a köztük lévő fesztelenséget jelezte, nem annak hiányát. Ha a gyereknek
vagy gyerekeknek valami mondanivalójuk támadt, akkor elmondták, a félénkség vagy
erőszakosság legkisebb jele nélkül, de általában nem volt mondanivalójuk. Jekána szokás,
hogy a derű megőrzése érdekében csendben esznek az asztalnál, s ha valakinek mégis adódik
valami mondanivalója, akkor azt ebben a szellemben adja elő.
Mikor az apa megérkezik, a nők és a gyerekek elnémulnak. Az apák és általában a férfiak
szemében a nők és a gyerekek igyekeznek a tőlük telhető legjobbat nyújtani, hogy
megfeleljenek a férfiak elvárásainak és egymásénak. A fiúk szeretik az apjukhoz mérni
magukat, míg a lányok örömmel szolgálják ki őt. Egy kislánynak elég jutalom, hogy hozhat
egy darab friss maniókát az apjának, aki azt az ő kezéből veszi el. A társadalmi szokásokat az
apa adja át az ifjaknak, viselkedésével, méltóságával és azzal a tökéllyel, ahogy a dolgait
végzi. Ha egy csecsemő sír, miközben a férfiak beszélgetnek egymással, az anyja kiviszi,
hogy ne hallják. Ha a földre pisil vagy kakil még azelőtt, hogy szobatiszta lenne, de már elég
nagy gyerekként ahhoz, hogy megértse a helytelenségét, akkor erélyesen felszólítják, hogy
menjen ki. Azt mondják neki, hogy ne ürítsen a földre, de nem azt, hogy rossz, vagy hogy
mindig rosszalkodik. Sosem érzi azt, hogy rossz, legfeljebb azt, hogy egy szeretett gyerek, aki
épp valami nemkívánatosat tett. Maga a gyerek akar felhagyni az olyan viselkedéssel, ami a
környezete ízlése ellen való. Veleszületetten társas lény.
Ha egy gyerek bármilyen oknál fogva, akár véletlenszerűen nem úgy viselkedik, ahogy azt
elvárják tőle, akkor sem az anyja, sem az apja nem finomkodik ezt értésére adni. A legkisebb
mértékben sem kényeztetik. Akár Anchunak Wididi krízisénél, a mércéik stabilak maradnak.
Nem sajnálkoznak, ha egy gyerek megüti magát. Megvárják, amíg összeszedi magát, és
behozza a lemaradását, ha csak ennyire van szükség. Ha komoly a sérülés vagy a betegség,
akkor megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy segítsék a gyógyulást, akár gyógyszerekkel,
akár samanizmussal. Néha reggeltől estig kántálnak, próbálván kikergetni a beköltözött
gonoszt a testből, de nem fejezik ki együttérzésüket a beteg iránt, aki a tőle telhető módon
megbékél fájdalmával anélkül, hogy bárkit is fölöslegesen zavarna vele.
Mikor ott voltam, a beteg gyerekeket hozzám küldték vagy hozták kezelésre. Ilyenkor láttam,
milyen óriási a kontinuum- és a nem kontinuum-gyerekek közti különbség. A jekánák,
akikkel helyesen bántak karonülő korszakukban, és akik tudták magukról, hogy szerethetők,
nem vágytak különleges dédelgetésre fájdalmuk ellensúlyozásául, hacsak nem volt egészen
elviselhetetlen. A mi civilizált gyerekeinket azonban, mintegy hallgatólagosan elismerve,
hogy állandó fájdalomterhet kell elviselniük (hiszen állandóan arra vágynak, hogy több
szeretet kapjanak, mint amennyiben részük volt), a legkisebb sérülés után is ölelgetik,
puszilgatják és vigasztalgatják. Ez a felhorzsolt térdükön lehet, hogy nem segít, de az egész
fájdalomterhen könnyít egy kicsit, akkor, amikor különösen nehéznek érzik.
Lehetséges, hogy az együttérzés elvárása nagyrészt tanult viselkedés, én mindenesetre annak
érzem. Ám az az önmagukba és másokba (ez esetben ráadásul egy kívülállóba) vetett bizalom,
amelyről az általam kezelt gyerekek tettek tanúbizonyságot, valami sokkal pozitívabb
dologról árulkodott, mint pusztán a kényeztetés elvárásának a hiányáról.
Egyik első utam során épp Anchu falujában, Wananiában voltam, amikor egy ötéves forma
gyerek jött oda hozzám.
Szégyenlősen közeledett, nem tudván, milyen fogadtatásban lesz része. Mikor találkozott a
tekintetünk, és megnyugtató mosolyt váltottunk, felém nyújtotta a hüvelykujját, hogy
megvizsgáljam. Nem látszott rajta önsajnálat, nem is esedezett a sajnálatomért, csak fényes
mosoly ragyogott az arcán. A hüvelykujja hegye és körmének egy része át volt vágva, csak
egy pici bőrdarab tartotta az egészet a félig alvadt vérrel, úgy-ahogy. Mikor nekiálltam
kitisztítani és kiegyenesíteni, a fájdalomtól könny gyűlt hatalmas őzikeszemébe, és apró keze
meg-megremegett, ahogy felém nyújtotta, de soha, egyszer sem húzta vissza, és egyszer sem
adott ki erősebb hangot, mint egy halvány nyöszörgést a nagyon rossz pillanatokban.
Többnyire nyugodt volt, az arca higgadt. Mikor a hüvelykujján kész volt a kötés, rámutattam,
és azt mondtam: „Tuunah, ahkey!" (Víz nincs!), ő pedig dallamos hangocskáján elismételte:
„Tuunah ahkey!", majd: „Hwaynamah ehtah" - Holnap itt! - tettem hozzá, és már ment is.
Egész viselkedésével rácáfolt arra, amit eddig a gyerekek viselkedéséről gondoltam, hogy
vészhelyzetekben miképp kell őket kezelni, illetve az orvosi kezelésnek mennyire fontos része
a megnyugtatás, és így tovább. Alig akartam hinni a szememnek.
Egy későbbi utam során egy reggel kétévesforma kisgyerek csipogó hangú szólongatására
ébredtem: „Szi, Szi!", így tudta kiejteni a jekána nevem, ami „Si" volt. Kinéztem a
függőágyamból, és Cananasi állt ott egyedül, egy vágással a kezén, ami kezelésre szorult.
Egyáltalán nem sírt, és nem is igényelte, hogy tartsák vagy ölbe vegyék. Megvárta, amíg a
kötés felkerül, meghallgatta az intelmemet, hogy ne érje víz, és jöjjön vissza másnap, majd
elszaladt játszani.
Mikor másnap fülön csíptem, a kötése piszkos volt és nedves. Kétévesen értelmi képességei
ahhoz még alacsonyak voltak, hogy egy olyan utasításnak engedelmeskedjen, amelyre egy
teljes napig emlékeznie kellett volna. Ám az Énről és a Másikról szerzett alapos tapasztalatai
életének két éve alatt - melyek közül az elsőben anyja karjának otthonos biztonságát élvezte, a
másikban gyakorolhatta az önállóságot egy kihívásokkal teli világban - képessé tették arra,
hogy mindenfajta támasz, együttérzés és felhívás nélkül eljöjjön hozzám, és elfogadja a
kezelést. Legfeljebb annyit mondhatott neki az anyja, miután meglátta a vágást, hogy „Menj
el Jeanhez", Cananasi pedig elrendezte a többit.
Egy másik eset is sok mindent megvilágított előttem, holott akkor már több hónapja tanúja
voltam, mennyire lazán viszonyulnak a jekánák a gyógyászati műveletekhez. Awadahu,
Anchu második fia, aki úgy kilencéves lehetett, egy sebbel a hasán érkezett a kunyhómhoz.
Kiderült, hogy nem vészesen mély, de első látásra megijedtem, nehogy kárt okozzon egy
ilyen érzékeny területen.
„Nehkuhmuduh?" (Mi történt?) - kérdeztem.
„Shimada" - felelte készségesen. (Egy nyíl.)
„Amahday?" (A tied?) - faggattam tovább.
„Katawehu" - mondta, tízéves bátyjára utalva, nagyjából annyi indulattal a hangjában, mintha
egy virág nevére kérdeztem volna.
Miközben az ijesztő külsejű seben ügyködtem, Katawehu és néhány másik fiú jött oda, hogy
megnézzék, mit csinálok. Katewahun bűntudatnak még a nyoma sem látszott, ahogy
Awadahun sem a dühnek. Egyszerű baleset volt. Odajött az anyjuk is, akit tömören
tájékoztattak a történtekről, miszerint idősebb fia nyíllal eltalálta a kisebbik fiát a folyóparton.
„Yeheduhmuh?" - kérdezte halkan. (Tényleg?)
S mielőtt még végeztem volna, otthagyta a bámészkodók csoportját, és visszatért a
teendőihez. A fiát ellátták anélkül, hogy neki szólt volna; nem volt szükség rá, hogy
maradjon. Az egyetlen ember, aki aggódott, én voltam. Ami történt, megtörtént; az elérhető
legjobb ellátásban volt része, és még a többi fiú sem várta meg, hogy befejezzem:
visszaszaladtak játszani. Awadahunak nem volt szüksége erkölcsi támaszra, s amikor az
utolsó tapaszt is feltettem, visszament a folyóhoz, hogy csatlakozzon a társaihoz.
Az anyja feltételezte, hogy ha a fiának szüksége lenne rá, akkor megkeresné, és ott is volt,
minden eshetőségre elérhetően.
Az itt felsorolt incidensek azt a hamis látszatot kelthetik, mintha a jekánáknak sok balesetük
lenne. Pedig amerikai középosztálybeli kortársaikhoz képest figyelemreméltóan kevés. Nem
véletlen egybeesés, hogy ezek az amerikaiak külső biztonságukat tekintve talán a legjobban
védett gyerekek a történelemben, de épp ezért a legkevésbé várják el tőlük, hogy tudjanak
magukról gondoskodni.
Egy idevágó eset egy családdal történt, akik attól tartottak, hogy a medencéjük veszélyforrás
lehet kisgyerekük számára. Nem attól tartottak, hogy a medence felkel és elnyeli a gyereket,
hanem attól, hogy a gyerek esetleg beleeshet vagy belevetheti magát a medencébe. A
medence köré tehát kerítést építettek, és zárva tartották rajta a kaput.
Valószínű, hogy a gyerek logikus elméje (nem az, amelyik észérveket sorakoztat fel),
megsegítve a szülőktől származó magyarázatokkal, felfogta a kerítés és a zárt kapu értelmét.
Annyira jól megértette, hogy mit várnak el tőle, hogy mikor egy nap nyitva találta a kaput,
belépett, beleesett a medencébe, és megfulladt.
Mikor meghallottam ezt a történetet, amivel azt akarták példázni, hogy a gyerekeket
folyamatosan őrizni kell, mivel bármikor képesek kárt tenni magukban, önkéntelenül is
eszembe jutott az a gödör Wananiában, ahol a gyerekek egész nap mindenféle baleset nélkül
játszottak. Ez a két elszigetelt eset persze nem sokat jelent, de elég pontosan jelképezi a két
kultúra közti különbséget. A jekánáknál sokkal több potenciális veszélyforrás van. Az egyik
legszembeötlőbb példa a rengeteg bozótvágó és kisebb kés, amelyek mind borotvaélesek, és
ott vannak, bárki számára elérhető közelségben. Bármikor rájuk lehet lépni vagy esni, játszani
velük. A babák, akik még nem tudták, melyik a kés nyele, az élüknél fogva kapták fel őket, és
ahogy figyeltem, ide-oda lengették öklöcskéikben. De nemcsak hogy a saját ujjukat nem
vágták le és nem sebezték meg magukat, hanem ha épp az anyjuk karjában voltak, azt is
elkerülték, hogy rajta sebet ejtsenek.
Egy másik baba parazsas végű fával játszott: botladozott, elesett, ki-be mászott vele a fél
méter magas ajtóküszöbön át, de soha nem érintette hozzá sem a fához, sem a lelógó
pálmalevél tetőhöz, sem a saját vagy mások hajához. A csecsemők, akár a kiskutyák,
szabadon játszottak a családi tűzhely mellett anélkül, hogy a szüleik beavatkoztak volna a
játékukba.
A fiúk körülbelül másfél éves koruktól kezdve gyakorolták az íjászatot hegyes nyilakkal.
Egykét lelkes kölyök nappal szinte elválaszthatatlan volt az íjától és nyilaitól. A gyakorlást nem
korlátozták kijelölt helyekre, és „biztonsági szabályok" sem voltak érvényben. A két és fél év
alatt, amit ott töltöttem, azt az egyetlen nyíllal lőtt sebet láttam, amelyet már említettem.
A dzsungelnek megvannak a maga veszélyei, például az, hogy ösvények híján könnyedén el
lehet veszni benne, vagy gyaloglás közben nagy eséllyel szerez az ember sérüléseket a talpán
vagy a testén. És persze ott vannak az olyan ismertebb veszélyek is, mint a kígyók, skorpiók
vagy jaguárok.
Továbbá ott vannak a folyók, ahol az örvények még az anakondáknál vagy a krokodiloknál is
gyakoribbak és veszélyesebbek, s egy gyerek, aki messzebbre úszik ki a sodrásba, mint ahogy
az ereje és ügyessége engedi, nagy eséllyel töri össze magát a sziklákon vagy a vízbe dőlt
faágakon. A folyó egy-egy ismerős szakaszának mélysége és sebessége a feljebb esett eső
mennyiségétől függően napról napra óriásit változhat, így hiába tudja az ember a veszélyeket
egyik nap, másnap lehet, hogy nem megy vele semmire. A gyerekeknek, akik nap mint nap
fürdenek és hancúroznak a folyóban, minden körülmények közt pontosan fel kell tudni
mérniük a képességeiket.
Úgy tűnik, hogy a lényegi tényező itt a felelősség elhelyezése. A nyugati gyerekeknél az
önmagukról való gondoskodás mechanizmusa csak részben működik, mivel a teher nagy
részét a felnőttek veszik át. Mivel a kontinuum nem szívesen ténykedik fölöslegesen, olyan
mértékben húzódik vissza, amilyen mértékben az öngondoskodást mások veszik át. Az
eredmény a hatékonyság csökkenése, mivel senki nem tud olyan állandóan és alaposan
figyelni a körülményeinkre, mint mi magunk. Ez is egy újabb példája annak, amikor az ember
fölébe akar kerekedni a természetnek, illetve a bizalmatlanságnak azokban a készségekben,
amelyeket nem az értelem irányít. Következésképp az értelem kisajátítja a funkcióikat, holott
nincs meg a kapacitása ahhoz, hogy az összes releváns tényezőt figyelembe vegye.
Amellett, hogy a civilizált gyerekek több balesetet szenvednek amiatt, hogy hajlamosak
vagyunk belekontárkodni a természet dolgába, és nem engedjük kibontakozni a
felelősségérzetet ott, ahol a legjobban működik, még számtalan egyéb kockázatnak is
kitesszük őket. Klasszikus példája ennek a véletlen tűzbaleset.
Egy közép-nyugati amerikai városban nemrégiben akkora hóvihar volt, hogy teljesen lebénult
a közlekedés, s még a tűzoltóautók sem tudtak közlekedni több napon át. A
tűzoltóparancsnok, aki naponta átlagosan negyven tűzesethez volt hozzászokva, a tévében
nyilatkozva kérte az embereket, hogy vigyázzanak, ne gyújtsanak tüzet ebben a
vészhelyzetben. Figyelmeztette őket, hogy bármiféle tűzesettel egyedül kell megbirkózniuk.
Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a napi negyvenes átlag négyre csökkent, ám
miután eltakarították a havat az utcákról, visszaállt a megszokott átlag.
Nyilvánvaló, hogy a napi negyven tűzeset nagy része nem szándékos gyújtogatás eredménye
volt, de a véletlen tűzokozók nyilván azt gondolták, hogy nincs szükség túlzott
elővigyázatosságra, hisz a tűzoltó brigádok úgyis gyorsak és hatékonyak. Miután tájékoztatták
őket a változásról, és a felelősség kihelyezéséről, tudattalanul is tizedére csökkentették a
számot.
Tokióban, a világ legnagyobb városában, rendre alacsonyabb százalékban történnek
tűzesetek, mint a legtöbb nagyvárosban, a jelek szerint azért, mert sok ház fából és papírból
épül, s bizonyos negyedekben a tűz katasztrofális sebességgel terjedne, mire a tűzoltóautók
nagy nehezen átvergődnének a zsúfolt utakon. A lakosok tisztában vannak a körülményekkel,
és ennek megfelelően viselkednek.
A felelősségnek ez a kihelyezése az elvárás egyik oldala, azé az erőé, ami láthatóan alapvető
hatást gyakorol a gyermekek és a felnőttek viselkedésének nagy részére. Mi másért
jellemeznének minket társas lényként, ha nem lenne erős hajlandóság bennünk arra, hogy
aszerint viselkedjünk, ahogy azt érzésünk szerint elvárják tőlünk?
Annak, aki megpróbálja a kontinuum-elveket a civilizált életben alkalmazni, ez a változtatás
lesz a legnehezebb: hogy merjen bízni gyermeke önvédelmi képességében. Annyira szokatlan
ez számunkra, hogy a legtöbb ember nem is képes rá, hogy hagyja, hogy a gyereke a saját
eszközeire hagyatkozzon, még akkor is, ha tudja, hogy jobban járna az ő éber figyelme nélkül.
A legtöbben legalább néha, rosszat sejtve, lopva rájuk néznének, amivel azt kockáztatják,
hogy a gyerek észreveszi a pillantást, és az ügyetlenség elvárásának értelmezi. S mi adná
nekünk azt a hitet, ami ahhoz szükséges, hogy hagyjuk a babát egy borotvaéles késsel
játszani? Azt a hitet, amit a jekánákban tapasztalatok hosszú sora alakított ki? Nem annyira
arról van itt szó, hogy régi tapasztalatuk, hogy a babák remekül eljátszanak a késekkel, hiszen
a fém használata náluk viszonylag új keletű. Inkább arról, hogy tisztában vannak a
kisgyerekek azon képességével, hogy környezetük legfinomabb tényezőit is érzékelik, és
biztonságosan lavíroznak közöttük.
Nekünk azonban nincs más választásunk, mint hogy az értelmen keresztül találjunk vissza
ehhez a tudáshoz, amellyel egyaránt rendelkeztek a mi őseink és a jekánák. Nem nagyon
különbözne attól, mint ha arra vennénk rá magunkat, hogy járjunk templomba és
imádkozzunk, hogy higgyünk Istenben. Eleinte legjobb tudásunk szerint úgy kell játszanunk,
mintha hinnénk. Lesz, aki jobb színész lesz, és lesz, aki kevésbé.
A nyelv a legújabb mérföldkő az állati képességek elképesztő tárházában. A fejlődő
gyermeknek a verbális készségei tükrözik, ahogy egyre bonyolultabb fogalomsorokat tud
kifejezni. A világegyetemről, illetve az Énről és a Másikról alkotott képe óhatatlanul
egyszerre változik ezzel a fejlődéssel és időben kiteljesedő időfogalmával.
Következésképpen, fogalmi űr van a korcsoportok között. Annak ellenére, hogy mostanában
divatos mindent átbeszélni a gyerekkel, és észérveket felsorakoztatni neki, áthidalhatatlan
szakadék van aközött, amit egy hatéves gyerek akar közölni és amit a maga világában a
közlésen ért, illetve amit egy harmincéves felnőtt akar közölni és amit ő ért ezen a maga
világában. Együttlétükben korlátozott értéke van a nyelvnek.
A jekána felnőttek és gyerekek közt csak nagyon szűkszavú verbális kommunikáció zajlik,
úgymint „Várj itt!", „Azt add!". A társalgásnak rétegezett rendszere van: az egykorú gyerekek
között teljes verbális beszélgetés folyik, s a korkülönbség növekedésével egyre kevesebb a
kommunikáció. A lányok és a fiúk minimálisan társalognak egymással, miután az életük és az
érdeklődésük annyira eltérő, hogy ritkán - még felnőttként is alig - van alkalmuk hosszú
beszélgetéseket folytatni.
Mikor a felnőttek beszélgetnek, a gyerekek általában hallgatnak. Egy személytől, legyen
bármilyen korú, sosem várják el, hogy hamis nézőpontot vegyen fel, mint nálunk, amikor a
gyerekek és a felnőttek egymással beszélnek. A jekána felnőttek nem csinálnak abból gondot,
hogy mit mondhatnak a gyerekeik előtt, a gyerekek pedig figyelnek, illetve a képességeiknek
megfelelően értik az eseményeket. Mikor eljön az ideje, hogy a gyerek bekapcsolódjon a
felnőttek beszélgetésébe, már a saját tempójában szép lassan megértette a beszédjüket, a
mintáikat anélkül, hogy közben hatályon kívül kellene helyeznie egy egész sor olyan mintát
és beszédmódot, amit a felnőttek csak az ő kedvéért találtak ki.
Mindegyik korcsoport a fejlődésének megfelelő fogalmi struktúrákat képes felfogni, a náluk
kicsivel idősebb gyerekek nyomdokain haladva, míg a verbális gondolatformák teljes
készletével nem rendelkeznek, amelynek segítségével immár képesek befogadni a felnőtt
nézeteket, illetve mindazt a tartalmat, ami csecsemőkoruktól kezdve elérhető volt számukra.
A mi rendszerünk, amelyben megpróbáljuk kitalálni, mit vagy mennyit képes egy gyerek agya
befogadni, csak egymást keresztező célokat, félreértéseket, csalódásokat, dühöt és általában a
harmónia felborulását eredményezi.
Az olyan katasztrofális hatású tanítások, mint hogy a „jó" mindig elnyeri jutalmát, a „gonosz"
a büntetését, az ígéreteket megtartják, meg hogy a felnőttek sosem hazudnak stb. nemcsak
ahhoz vezetnek, hogy ha a gyerekek nagyobbak lesznek, de netán még mindig hisznek a
dajkamesékben, majd azt olvassák a fejükre, hogy „a felhőkben járnak" vagy „éretlenek",
hanem ahhoz is, hogy kiábrándultsággal tekintenek majd egész neveltetésükre és arra a
kultúrára, amiről azt hitték, hogy követniük kellett volna. Ez zavart eredményez azzal
kapcsolatban, hogy miképpen viselkedjenek, hiszen a cselekvés alapja csúszik ki a lábuk alól,
illetve gyanakvást bármi egyébbel szemben, amit a kultúrájuk közvetít számukra.
Itt is az értelem az, ami megpróbálja „eldönteni", hogy egy gyerek mit képes megérteni,
ellentétben a kontinuum-módszerrel, amely egyszerűen csak megengedi a gyereknek, hogy
magába szívjon mindent, amit csak tud torzítatlan és cenzúrázatlan verbális környezetéből.
Egy gyerek elméjét nem lehet megsérteni olyan fogalmakkal, amelyeket nem ért meg,
amennyiben hagyják, hogy az elme ne foglalkozzon azzal, amit nem tud megemészteni. Ám
ha egy gyereket megragadnak a vállánál fogva, és erőltetni próbálják, hogy értsen meg
valamit, azzal csak szomorú konfliktust hoznak létre aközött, amit megért, és aközött, amit
érzése szerint elvárnak tőle. Ha megengedjük a gyerekeknek, hogy szabadon figyelhessenek,
és annyit értsenek, amennyit tudnak, azzal kiküszöbölünk bármilyen sugalmazást, hogy
mennyit várunk el tőlük, és kiiktatjuk ezt a romboló konfliktust.
Míg a jekána kislányok a nagyobb lányokkal és asszonyokkal töltik a gyermekkorukat, s
kezdettől fogva részt vesznek a munkájukban bent a házban és kint a kertben, a fiúk többnyire
csapatostul szaladgálnak. Apáik csak a megfelelő alkalmakkor engedhetik meg nekik, hogy
velük tartsanak. Eközben azonban ezerszer lődöznek szöcskékre, később kisebb madarakra,
míg egy férfi, aki vadászik, lehet, hogy naponta csak egyszer vagy kétszer használja az íjat,
így mellette nem sok esélye van a fiának, hogy fejlessze az ügyességét, kivéve abban, hogy
megtalálja és visszahozza a vadat.
Lányok és fiúk egyaránt szinte mindennap mennek úszni. Az evezést szintén hihetetlenül
hamar kitanulják, s nehéz, fatörzsből vájt kenukkal lavíroznak becsapós áramlatok és
sodrások között. Előfordul, hogy a fedélzeten senki sincs, aki hatévesnél idősebb lenne. Fiúk
és lányok gyakran eveznek együtt. Semmilyen tabu nem tiltja, hogy egymás társaságát
élvezzék, csak általában nem ugyanazt csinálják.
Ugyanakkor minden jekána gyerek remekül képes egyedül is végezni feladatokat, mivel nincs
szüksége megnyugtatásra. Gyakran halászik egyedül bármelyik nem képviselője, akár gyerek,
akár felnőtt. A kosárfonást, fegyvergyártást és a javítást a fiúk és a férfiak végzik, önállóan.
A maniókareszelők fogait a nők és a lányok kalapálják be, ahogy a karkötők és a függőágyak
szövése, illetve a főzés is az ő feladatuk, amit gyakran egyedül végeznek, legfeljebb egy
csecsemő társaságában.
Ám a jekánák nem engedik meg maguknak, hogy az unalomtól vagy a magánytól
szenvedjenek. Idejük legnagyobb részét egymás társaságában töltik. A férfiak gyakran együtt
vannak, ha vadásznak vagy halásznak, kenut vagy házat építenek. Csoportokban mennek
kereskedni, és sokan egyszerre vágnak ki és égetnek fel területeket, ahová a kertjeiket
tervezik. A nők és a lányok együtt gyalogolnak el ezekre a földekre, és csoportokban készítik
a maniókát, mennek vízért, tüzelőfáért és így tovább. A fiúk is általában csoportokban
gyakorolják az íjászatot, a köpőcső használatát, játszanak, úsznak, halásznak, felfedező utakra
mennek vagy élelmet gyűjtenek. Mikor a férfiak, nők, lányok, fiúk vagy családok együtt
végeznek valamit, mindig sokat beszélnek, vidám hangulatban. Feltűnően sokat nevetnek, és a
fiatalemberek gyakran kórusban rikkantanak egy-egy jó történet, hír vagy vicc csattanóján. Ez
a parti-hangulat az általános. A mulatságaik keveset tudnak hozzátenni megszokott
derűjükhöz.
A jekána, illetve az általam látott más gyerekek között a legfeltűnőbb különbség az, hogy az
előbbiek sosem verekedtek vagy vitatkoztak egymással. Nincs versengés köztük, és az, hogy
kié legyen a vezető szerep, a követők döntésén múlik. A velük töltött évek során sosem láttam
gyerekeket vitatkozni egymással, még kevésbé verekedni. Ha nagy ritkán haragos szó ütötte
meg a fülemet, az egy-egy felnőtt türelmetlen dühkitörése volt a gyerekére, aki épp valami
nemkívánatosat tett. Ilyenkor kapott egy rövid fejmosást, ami alatt elgondolkodva állt, vagy
sietett helyrehozni a hibát. Amint a felnőtt vagy a gyerek a hibát elhárította, senkiben sem
maradt neheztelés.
Bár elég sok ünnepségen vettem részt, ahol minden jekána - férfiak, nők és gyerekek is -
jócskán becsípett, még csak jelét sem láttam semmilyen összezördülésnek, ami azt sugallja,
hogy tényleg olyan boldogok, amilyennek tűnnek - harmóniában élnek egymással és jól érzik
magukat a bőrükben.
(folyt. köv.!?)
|