The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

Néhány gondolat az új kiadáshoz

A szülőkről

1975-ben, három hónappal e könyv kiadása előtt, egy barátom megkért, hogy adjam kölcsön a

kéziratot egy párnak, akik épp első gyermeküket várták. Mindketten azonnal elolvasták.

Millicenttel, a feleséggel később találkoztam, beültünk egy étterembe, ahova magával hozta

akkor már három hónapos kisfiát, Sethet is. Orvos férjével, Markkal mindketten erősen hittek

abban, hogy van igazság az általam leírtakban, mert egybecsengtek a saját érzéseikkel.

Millicent nagyon bízott benne, hogy sok szülőhöz eljut a könyv, viszont tartott tőle, hogy

sokakat elrémít a gondolat, hogy több hónapon át magukon hordozzák kisbabájukat.

- Elolvastam, és értettem, hogy miért jó ez - mondta -, de kizártnak tartottam, hogy egy

öt- vagy hétkilós krumpliszsáknak megfelelő súllyal közlekedjem egész álló nap. Attól tartok,

ez sokaknak elveszi a kedvét az egésztől. Miért nem elég az, amit az egyik rádióműsorban is

mondott: „A bevásárlást tegyük a babakocsiba, a babát meg vegyük magunkra." Erre biztosan

sokan hajlandók, és ha hazaérnek, úgysem akarják majd letenni. Én legalábbis sosem tettem le

Sethet, egyszerűen nem vitt rá a lélek.

- Erről van szó - feleltem. - Az egész csak akkor működik, ha ott van velünk a baba, és

hallgatunk az érzéseinkre; de nem azért, mert valaki azt mondta, hogy így vagy úgy kell

tennünk. „Egy kisbaba" kiszolgálása nem vonzó feladat, amíg meg nem érkezik az az egy, és

bele nem szerettünk.

- A fürdést úgy oldom meg, hogy Sethet is beteszem magam mellé a kádba, és közben

őt is megfürdetem - folytatta.

- Ha Mark időben hazaér, sosem tudja megállni, hogy be ne ugorjon mellénk ő is. És neki is

ugyanolyan öröm Sethtel aludni, mint nekem. Szerencsére az állásomat sem kellett feladnom.

Van egy kis nyomdai vállalkozásom, egy barátommal közösen. Állva dolgozom, és már

megszoktam, hogy munka közben Seth egy kendőben van a hátamon vagy a csípőmön. Ha

enni akar, csak előrelendítem. Nem kell sírnia, csak morog egyet, és nyújtogatja a nyakát.

Éjjel, ha hozzám dörgölődzik, tudom, hogy éhes. Szinte fel sem kell ébrednem, hogy

megszoptassam. Megtaláltam a módját, hogy a házi és a kerti munkát is elvégezzem anélkül,

hogy le kéne tennem. Csak ágyazásnál teszem le, de akkor is csak azért, hogy a lepedőben és

a takaróban gurítsam ide-oda, amit imád. A pincéből a szenet viszont Mark szokta felhozni.

Csak akkor válok el Sethtől, ha lovagolok. Közben az egyik barátom vigyáz rá, de a végén

mindig alig várom, hogy újra visszavegyem. Egyszerűen így érzem természetesnek.

Az ebéd alatt Seth végig nyugodt és ellazult volt, könnyű volt tartani, akárcsak a jecána

babákat, akikről a könyvben szó lesz.

Érthető, hogy a civilizált országokban miért nem fogadják tárt karokkal a babákat az

irodákban, boltokban, műhelyekben és díszvacsorákon. Legtöbbször kiabálnak, rúgkapálnak,

kalimpálnak és megfeszítik a testüket, úgyhogy két kézre és sok figyelemre van szükség

ahhoz, hogy féken tartsák őket. Szerintem attól olyan feszültek, hogy túl keveset

részesülhetnek valamely aktív személyből természetesen kiáradó energiamezőből, s így

rengeteg le nem vezetett energia halmozódik fel bennük. Mikor felveszik őket, még akkor is

merevek a bennük lévő feszültségtől, amitől úgy próbálnak meg megszabadulni, hogy

behajlítgatják a végtagjaikat, vagy jelzik az őket tartó személynek, hogy lovacskázni

szeretnének, vagy azt, hogy dobálják őket a levegőbe. Millicentet meglepte, hogy Seth

izomtónusa mennyire eltér más babákétól. Ő laza volt, a többiek meg mind olyan merevek

voltak, mint a piszkavas.

Jó lenne, ha az emberek elhinnék, hogy ha úgy bánnának a babákkal, ahogy elődeik tették

több százezer éven át, akkor garantáltan nyugodt, ellazult és kiegyensúlyozott kis teremtések

válnának belőlük. Ez az egyetlen módja, hogy a dolgozó anyák, akik nem szívesen

unatkoznak egész nap otthon, a felnőtt társaságtól elszigetelve, megszabaduljanak végre

szorult helyzetükből. Azok a babák, akiket anyjuk magával visz dolgozni, ott vannak, ahol a

helyük van - az anyjukkal; és az anyák is ott vannak, ahol a helyük van - a kortársaikkal, ahol

nem gyermekgondozással, hanem intelligens felnőttekhez illő elfoglaltsággal töltik az

idejüket. A munkáltatóktól azonban addig nem lehet nagyobb rugalmasságot elvárni, amíg a

babák presztízse nem javul.

Az Ms magazin hősies erőfeszítést tett, amikor az ott dolgozó anyukáknak megengedte, hogy

kisbabáikat bevigyék magukkal az irodába; de nem lett volna szükség a hősiességre, ha a

babák fizikai kontaktusban lettek volna valakivel, ahelyett, hogy hordozókba rakják őket.

Nem mindenkinek volt rá módja, hogy olyan korán és sikeresen ültesse át a gyakorlatba a

kontinuum-elvet, mint Millicent és Mark, akik azóta több gyereket is Sethhez hasonlóan

neveltek fel. Az egyik édesanya, Anthea azt írta nekem, hogy a könyv elolvasása után jött rá,

hogy az ösztöneire és nem a gyermekgondozási „szakemberekre" kellett volna hallgatnia.

Kisfiával, Trevorral, aki már négyéves volt, „mindent rosszul csinált". Épp a második

kisbabáját várta, akit már a kezdetektől fogva „kontinuum-babaként" akart felnevelni. De mit

tehetnék Trevorral? - tette fel a kérdést.

Kemény dolog lenne egy négyéves gyereket állandóan cipelni, csak azért, hogy pótoljuk

számára az elmaradt „karon ülős" időszakot. Mindamellett az is fontos, hogy saját korának

megfelelő játékokat játsszon, fedezze fel a világot, okosodjon. Ezért azt javasoltam

Antheának és a férjének, Brian- nek, hogy éjjel aludjanak együtt Trevorral, napközben viszont

maradjon minden a régi kerékvágásban, azzal kiegészítve, hogy bátorítsák a kisfiút, üljön az

ölükbe, és amikor csak igényli, legyenek festi kontaktusban vele. Arra is megkértem őket,

hogy jegyezzék fel napról napra a fejleményeket. Mindez röviddel a könyv megjelenése után

történt, és azt gondoltam, hogy tapasztalataik másoknak is hasznára válhatnak.

Anthea lelkiismeretesen készítette a feljegyzéseket. Az első néhány éjszakán egyikük sem

tudott rendesen aludni. Trevor fészkelődött és nyöszörgött. Keresztbe-kasul feküdtek

egymáson, lábujjak akadtak orrokba, könyökök böködtek füleket. A gyerek rendszeresen vizet

kért az éjszaka kellős közepén. Egy ízben sikerült teljesen keresztbetornásznia magát az

ágyon, úgyhogy Anthea és Brian a matrac két szélén találták magukat, és ott kuporogtak

egész éjjel. Brian reggelente karikás szemmel, idegesen szédelgett be az irodába. De

folytatták a küzdelmet, ellentétben azokkal, akik három vagy négy nap után feladták, azzal,

hogy „Nem működik, nem tudtunk aludni!".

Három hónap elteltével Anthea azt írta, hogy elmúltak a nehézségek, és mindhárman vidáman

átalusszák az éjszakát. Ráadásul nemcsak Trevorral javult jelentősen a kapcsolatuk, hanem

egymással is. És - tette hozzá a feljegyzéshez, holott korábban ezt nem is említette - Trevor

leszokott az agresszív viselkedésről az óvodában.

Néhány hónap múlva Trevor önszántából visszaköltözött a saját ágyába. Utólag tehát ő is

megkapta a maga jussát abból, amiből csecsemőkorában kellett volna részesülnie. A húga

továbbra is a szülei ágyában aludt, ő pedig, miután kiköltözött, tudta, hogy bármikor

visszamehet, ha szükségét érzi.

Miért ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy nyugati civilizációnkban

nem tartoztunk azok közé a kivételek közé, akik helyesen bántak gyermekeikkel?

Egy másik anya, Rachel, akinek két gyermeke már félig felnőtt, így írt: „Azt hiszem, az Ön

könyve az egyik legkegyetlenebb mű, amit valaha is olvastam. Ezzel nem azt akarom

mondani, hogy jobb lett volna, ha meg sem írja. Még csak azt sem, hogy sajnálom, hogy

elolvastam. Azt viszont igen, hogy rendkívüli hatással volt rám, mélyen felkavart, de fel is

csigázott. Nem szeretnék szembesülni annak az eshetőségével, hogy az Ön elve netán

helytálló lehet, és egyelőre mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem a

szembesítést. (Egyébként Isten bocsássa meg Önnek, amit arról írt, hogy mi mindenen

mennek a babák keresztül, mert - Noel Coward halhatatlan szavaival szólva - én soha nem

fogom!...) Igazából nem is értem, hogy nem kövezték még meg. Minden anyának, akinek ez a

könyv a kezébe kerül, minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy ne vegye magára a

következtetéseit. Vajon tudja-e Ön, hogy a sok megpróbáltatás, amelyen átmentünk, csupán

addig volt elviselhető, amíg azt gondoltam, hogy ez így normális és elkerülhetetlen, avagy

„természetes" - hogy a gyermekpszichológusok és a hasonló cipőben járó anyák által oly

gyakran használt szóval éljek? Miután elültette bennem a gyanút, hogy mindez másképp is

lehetett volna, hát nem szégyellem bevallani: a könyv elolvasása után egy teljes napig mély

depresszióba estem, nem beszélve arról, amin olvasás közben mentem át. Mikor letettem, a

legszívesebben agyonlőttem volna magam."

Hála istennek, nem tette, mára szoros barátság alakult ki köztünk. Rachel lelkes hirdetője a

kontinuum-elvnek, én pedig tisztelem a szókimondásáért és őszinteségéért. Ugyanakkor az

érzelmek, amelyeket kifejezett - a depresszió, bűntudat és megbánás -, túlzottan is gyakoriak

azoknál az olvasóknál, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak.

Nyilván szörnyű belegondolni, hogy mit tettünk épp azokkal, akiket a legjobban szeretünk,

ráadásul a legjobb szándékaink ellenére. De ne feledjük, hogy szerető szüleink hozzánk

hasonlóan ártatlanul, tudatlanságtól vezérelve bántak ugyanígy velünk, ahogy nyilvánvalóan

az ő szüleik is ezt tették velük. Az írástudó világ nagy része áldozatot csinál minden

bizalommal teli újszülöttből, és ez az, ami társadalmunkban normává vált (hogy miért, abba

most nem megyek bele).

Ezek után milyen alapon kellene bárkinek is magára venni a bűntudatot, vagy úgy érezni,

hogy becsapták, mintha egyedül ő lehetett volna birtokában a bölcsek kövének? Másfelől, ha

a hiábavaló személyes bűntudat érzésétől tartva nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy mit

teszünk egymással, akkor hogyan reménykedhetünk a változásban?

Nézzük például egy gyönyörű, ősz hajú hölgy, Nancy esetét, aki eljött, hogy meghallgassa az

egyik előadásomat Londonban. Elmondta, hogy miután ő és harmincöt éves lánya elolvasták a

könyvemet, közelebb kerültek egymáshoz, mivel jobban megértették az egymáshoz való

viszonyukat. Egy másik anya, Rosalind, a könyvem elolvasása után napokig csak sírni tudott

az elkeseredéstől. Míg Rosalind szenvedett, mivel úgy érezte, képtelen folytatni az életét

ebben az új megvilágításban, a férje megértő volt, és türelmesen gondozta két kislányukat.

„Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy ha tovább akarok lépni, kénytelen leszek újra elolvasni a

könyvet, de most azért, hogy erőt merítsek belőle."

Furcsa természetű vakságunkról

Egy nap az egyik ismerősöm izgatottan hívott fel azzal, hogy milyen érdekes élményben volt

része a buszon. Egy nyugat-indiai nő ült előtte a gyermekével, és olyan könnyed és

tiszteletteljes társalgást folytattak egymással, amely a brit társadalomban ritka, mint a fehér

holló. „Annyira szép volt az egész!", mondta. „Nemrég fejeztem be a könyvedet, és erre ott

voltak ők, élő példaként. Korábban persze számtalanszor mentem el hasonló emberek mellett

anélkül, hogy felfogtam volna, mit látok. Legalábbis sosem jutott eszembe, hogy mennyit

tanulhatnánk abból, ha megértenénk, hogyan jutottak el idáig ők... és miért nem jutunk el oda

mi."

Vakságunkat bizonyítja, hogy Angliában létezik egy szervezet, amelynek a neve

Alvászavaros Gyermekek Szüleinek Országos Szövetsége (National Association for the

Parents of Sleepless Children). Ez a szervezet a Névtelen Alkoholisták mintájára kíván

megerősítést nyújtani a visító babák áldozatainak. A sorstársak különféle vigasztaló

tanácsokkal látják el egymást, úgymint: „Majd csak kinövi a gyerek", vagy: „A házastársak

váltsák egymást éjszaka, hogy legalább az egyikük tudjon aludni!" Vagy: „A babának nem

árt, ha sírni hagyják, feltéve, hogy elhiszik, hogy ezzel nem tesznek semmi rosszat." De ez a

legjobb: „Ha már semmi sem működik, akkor végső esetben nem árthatunk a babának, ha

megengedjük, hogy velünk aludjon." Egy árva szóval sem említik, hogy az állóháborút le is

lehetne zárni azzal, hogy hallgatunk a babákra, akik - egyöntetűen és világosan - mindenkinek

tudtára adják, hol lenne a helyük.

A „gyermekközpontúságról", avagy az engedékenységről

Az a szülő, akinek a napjai kizárólag a gyermekgondozás körül forognak, egyfelől

valószínűleg unatkozni fog és mások is unalmasnak fogják találni őt, másfelől nagy eséllyel

nem is lesz képes kielégítő gondoskodást nyújtani. A baba azt igényli, hogy egy aktív személy

életében vegyen részt, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és megfigyelheti, hogy milyen

élmények várnak rá később. Az anyja karjában passzív, de az érzékszervei ki vannak

hegyezve. Szereti, ha alkalmanként ráirányul a figyelem, puszilgatják, csiklandozzák,

levegőbe dobálják stb. Ám fő elfoglaltsága az, hogy magába szívja a látott cselekedeteket,

interakciókat és gondozója környezetét, akár felnőttről, akár gyermekről legyen szó. Ezek az

információk teszik lehetővé, hogy megértse a körülötte élők cselekedeteit, és ezzel felkészítik

arra, hogy később megtalálja a saját helyét közöttük. Ha elfojtjuk ezt az erőteljes belső

késztetését - s mintegy fürkészve nézegetjük, amire ő fürkészve néz vissza ránk csak mély

frusztrációt keltünk benne, és megbéklyózzuk szellemi fejlődését. A babának egy erős,

tevékeny, központi személyre van szüksége, aki mellett háttérben maradhat. Ehelyett kap egy

érzelmileg kiéhezett, alárendelődő személyt, aki az ő elfogadását és helyeslését keresi. A baba

egyre többet fog jelezni, de nem azért, hogy figyeljenek rá. Hanem azért, hogy számára

kielégítő élményekben legyen része. Frusztrációjának nagy része abból fakad, hogy a

jelzéseivel („Valami nincs rendben!") képtelen helyrehozni a dolgokat.

A legingerültebb és „legdacosabb" gyerekek azok, akiknek antiszociális viselkedése valójában

segélykérés, hogy mutassák meg nekik, miképpen kell együttműködőén viselkedniük. A

folyamatos engedékenység megfosztja a gyereket a felnőttcentrikus világ megtapasztalásának

lehetőségétől, aminek alapján megtalálhatná a helyét a több, illetve kevesebb tapasztalattal

rendelkező személyek természetes hierarchiájában - ahol kívánatos cselekedetei elfogadásra,

nemkívánatos cselekedetei pedig elutasításra találnak, de ahol őt magát mindig elfogadják.

A gyerekeknek fontos, hogy alapvetően jó szándékú, ösztönösen szociális lényként bánjanak

velük, akik próbálnak helyesen viselkedni, és akik megbízható reakciókat várnak el a

felnőttektől, hogy legyen mi alapján tájékozódniuk. A gyerek folyamatos tájékoztatást igényel

arról, hogy mit szokás és mit nem szokás tenni. Ha mondjuk eltör egy tányért, akkor fontos,

hogy a felnőtt arcán lásson némi dühöt vagy szomorúságot a veszteség láttán, de

semmiképpen sem azt, hogy őt kevéssé becsülik azért, amit tett - mintha ő nem lenne

ugyanolyan mérges vagy szomorú, hogy a tányér kicsúszott a kezéből, és nem fogadta volna

meg azon nyomban, hogy legközelebb jobban fog vigyázni.

Ha az engedékeny szülők nem különböztetik meg a kívánatos és nemkívánatos

cselekedeteket, akkor a gyerek gyakran egyre zavaróbban és helytelenebbül fog viselkedni,

hogy rákényszerítse szüleit a visszajelzésre. Aztán, mikor a szülőknek elegük lesz abból, hogy

a gyerek próbára teszi a türelmüket, minden visszafojtott mérgüket egyszerre öntik rá a

gyerekre, sőt talán azt is mondják neki, hogy „elegük van belőle", és elküldik a szemük elől.

Ezzel azt közvetítik felé, hogy minden, amit korábban csinált, ők pedig toleráltak, az

valójában rossz volt; hogy addig elkendőzték valódi érzéseiket; és hogy a gyerek

jóvátehetetlen rosszasága miatt többé már nem színlelik azt, hogy elfogadják őt. Sok

családban folyik ez a játék, és a gyerekek arra a következtetésre jutnak, hogy azt várják tőlük,

mindaddig rosszalkodjanak, amíg már nem ússzák meg és végre megkapják a büntetésüket -

akkor kiderül, hogy milyenek is ők: elfogadhatatlanok. Néhány szélsőséges esetben - főleg

késői gyerekeknél - a szülők annyira ajnározzák a gyereküket, hogy soha nem adnak

semmilyen jelzést arra vonatkozóan, hogy mit csinálhat és mit nem, amivel éppenséggel

szörnyű frusztrációba kergetik. A gyerek már reflexből lázad, mikor örökösen a kedvében

próbálnak járni. „Ezt szeretnéd?" „Azt szeretnéd?" „Mit szeretnél enni? ...csinálni

...felvenni?" „Mit csináljon a mama? " És így tovább.

Ismertem egy gyönyörű két és fél éves gyereket, akit így kényeztettek. Egy idő után már nem

is mosolygott. A szüleinek minden hízelgő javaslatára, amivel örömet akartak neki szerezni,

elégedetlen fintorral válaszolt, és dacosan hajtogatta: „Nem!" A visszautasítására még

behódolóbban reagáltak, és az elkeseredett játszma így folytatódott. A kislány képtelen volt

rávenni a szüleit, hogy mutassanak példát, amiből tanulhat, ehelyett mindig tőle várták az

irányítást. Bármit odaadtak volna neki, amit akart, de nem értették meg, hogy ő csak azt

akarja, éljék a maguk felnőtt életét az ő jelenlétében.

Mikor a gyerekek minden erejükkel a figyelem felkeltéséért küzdenek, akkor nem magára a

figyelemre van szükségük. Azt jelzik vele, hogy nem elfogadható élményben van részük, és

fel akarják hívni a róluk gondoskodó személy figyelmét, hogy javítsa ki a hibát. Mikor valaki

még felnőtt fej- Jel is állandó késztetést érez arra, hogy kicsikarja magának a figyelmet, az

pontosan abból a gyermekkori frusztrációból ered, hogy akkor nem sikerült, s ezért a figyelem

hajhászása önmagáért való céllá alakult, egyfajta kényszeres akaratversengéssé. így az olyan

szülői figyelem, ami csak még több jelzést vált ki a gyerekből, nyilvánvalóan helytelen. A

természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelyiknek

az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei millió szám mennek a szüleik agyára. Ha egy

pillantást vetünk a harmadik világban élő másik néhány millió szülőre - akiknek nem volt

olyan „szerencséjük", hogy azt tanítsák nekik, hogy a gyerekük érthetetlen és megbízhatatlan

-, akkor egymással békében élő családokat láthatunk, ahol minden négyévesnél idősebb

gyerek örömmel és hasznosan vesz részt a családi munkamegosztásban.

Új gondolatok a pszichoterápiáról

Kezeléseim során eleinte úgy igyekeztem gyógyítani a gyermekkori deprivációk hatásait,

hogy megpróbáltam reprodukálni magukat a hiányzó élményeket, később azonban az

elmaradt élmények hatására a pszichében rögzült tudatos vagy tudattalan, de mindenképpen

káros üzenetek felülírására helyeztem át a hangsúlyt. Pszichoterápiás gyakorlatomban azt

tapasztaltam, hogy az ember képes megváltoztatni saját alacsony vagy negatív elvárásait

önmagával és a világgal szemben, ha megérti, hogy mik ezek az elvárások, hogy kerültek oda,

és miért hamisak. Az önnön értéktelenségünkről kialakított legmakacsabb meggyőződés

gyökerénél is megtalálható értékességünk velünk született tudata. Ezt a tudást árulják el és

rombolják le azok az élmények, amelyek nyomán hibás, de csecsemő- és gyermekkorunkban

megkérdőjelezhetetlen vélekedések alakulnak ki bennünk. A félelmek - névtelen, alaktalan

fenyegetések a következményektől, amelyekre még gondolni is szörnyű - lehetetlenné tesznek

bármiféle szabad cselekedetet vagy akár gondolatot, ami segít, hogy felismerjük őket. Ezek a

félelmek néha annyira korlátozóak tudnak lenni, hogy van, aki a teljes életét egy magára

erőszakolt börtönben éli le.

Ha felnőtt fejjel visszaásunk ezeknek a félelmeknek a gyökeréhez, akkor kiderül, hogy olyan

élményekről van szó, amelyek csak egy gyermek számára félelmetesek. A szüntelen, kimerítő

erőfeszítés, hogy ne kelljen szembenézni ezzel a félelemmel, végre megszűnik, és az ember

életének az a része, amely emiatt béklyóba volt kötve, végre felszabadulhat. Ekkor

megengedheti magának, hogy azt tegye, ami eddig tilos volt: hogy sikeres legyen vagy

kudarcot valljon; rendes legyen, avagy most már ne legyen annyira rendes; hogy szeressen,

avagy elfogadja, hogy szeretik; hogy merjen kockáztatni, vagy ne vállaljon több kockázatot -

azaz megszűnik az a helytelen kényszer, amely megakadályozza, hogy hasznát vegye saját

ösztönös vagy éppen racionális ítélőképességének.

Az 1970-es évek vége felé alkalmam volt részt venni dr. Frank Laké munkájában, aki a

születésterápiában végzett úttörő kutatásokat az angliai Nottinghamben. Ez volt harmincéves

kutatásának utolsó éve. Dr. Laké olvasta a könyvemet, és meg akarta mutatni, hogy az

emberek észlelésére gyakorolt káros hatások nem a születéssel kezdődnek, hanem már az

anyaméhben. Látván, hogy páciensei - majd az enyémek közül is néhányan - milyen drámai

módon élik át újra ezeket az élményeket, beláttam, hogy igaza van, főleg hogy bennem is

felidézte a magzati reakciókat még azelőtt, hogy másokat láttam volna kiszolgáltatottan

kuporogni a sajátos magzati pózban, a magzati korra sajátosan jellemző hangokat hallatva és

érzelmeket kifejezve.

Még ma is használom ezt a módszert, mikor a pácienseim elérkeznek arra a pontra, hogy

szükségessé válik felidézni, tudatosítani magukban születésüket, kora csecsemőkori vagy

méhen belüli élményeiket. Ugyanakkor úgy tapasztaltam, a születésterápia, bármennyire

drámai is, önmagában meg nem bír gyógyító erővel. Az élmény értéke az információban

rejlik, amelynek fényében az alany képes átértékelni, hogy miképp is állnak a dolgok az

életében (ellentétben azzal, ahogy hitte, hogy állnak). Előfordul, hogy a magzati reakció épp a

kirakós játék utolsó darabja, amikor az ember képes a megértésből előrelépni a felismerésig, s

a spontán viselkedés a felismert igazság tükrözése lesz. De kizárólag az igazság képes

előidézni az átalakulást, függetlenül attól, hogy került felszínre: akár kitartó, logikai

következtetéseken és időnként általánosításon alapuló detektívmunkával; akár azoknak a

vélekedéseknek az újraértékelésével, amelyek gyermekkori kialakításuk óta nem kerültek

felülvizsgálatra (általában a „jó" és a „rossz" fogalmakkal kapcsolatban); akár a magzati

reakción keresztül; akár olyanoktól szerzett adatok alapján, akiknek nem állt érdekében

elfelejteni egy olyan eseményt, amely az alany számára pusztító erejűnek tűnhetett. E

folyamat felszabadító hatása általában elég hamar érvényesül, s a jelentős átalakulások inkább

hónapokba, mint évekbe telnek.

A kontinuum-elv fényében a segítséget kereső személy ösztönösen „jó" teremtmény, akinek

fajspecifikus igényeit nem elégítették ki annak idején, és akinek evolúciós szempontból

tökéletes várakozásai valószínűleg önelégült visszautasításra vagy elítélésre találtak épp azok

részéről, akiknek az lett volna a szerepük, hogy azokat tiszteletben tartsák vagy kielégítsék.

Azok a szülők, akik nem reagálnak a gyermekeikre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem

szerethetőek, vagy nem érdemlik ki a szeretetüket, vagy valamiért nem elég „jók". A gyermek

koránál fogva nem képes azt hinni, hogy ők tévednek; azt gondolja, hogy vele van a baj. így

aztán amint valaki felismeri, hogy egykori sírása, duzzogása, önmarcangolása, lehangoltsága

vagy lázadása normális emberi reakció volt arra, hogy helytelenül bántak vele, többé nem érzi

magát rossznak. Saját személyes történetének átértékelése önmagában jótékony hatással bír,

és megteremti a gyógyulás lehetőségét annak, aki hozzászokott, hogy értéktelennek, nem

szívesen látottnak vagy bűntudatosnak érezze magát. Örömmel hallottam, hogy sok más

pszichoterapeuta is hasznosnak találta a kontinuum-elvet, akár a maga, akár a tanítványai,

akár egyes páciensei számára.

A megjelenés óta eltelt évtizedben számos területen - a szülészetben, a gyermekgondozásban,

a szociális intézményekben, a pszichológiában és a széles közvéleményben - jóval

fogékonyabb lett a közhangulat a könyvben kifejtett gondolatokra, miközben egyre erősebb az

igény megbízható elvekre, amelyeknek mentén élni lehet. Nemrégiben a Time magazin egyik

filmkritikájában olvastam egy reménykeltő jellemzést az egyik szereplőről: „Társadalmi

felelősségérzete kikezdhetetlen ösztönből és nem valami gyanús ideológiából fakad."

Bízom benne, hogy ez az új kiadás és különböző nyelvekre lefordított változatai

hozzájárulnak ahhoz, hogy „kikezdhetetlen ösztöneink" egyre jobban átvegyék az irányítást

erősen „gyanús ideológiánktól".

London,1985