"a majomfüge, a növényvilág architektora, mely gyökeret hajt minden ágból, ahány gallya, annyi törzse, míg beépíti, áthidalja sugárkarcsú oszlopaival s betakarja egyetlen, külön választhatatlan lomb-padmalyával a vizek országát, s elhódítja azt a mindig terjedő föld birodalmának."

/Fekete gyémántok/

"És így madár sem volt, a lég még üresen állt. Az énekes madár mind rovarral él. Ha a rovar született volna elébb, mint az énekes madár, örökké le volna tarolva minden erdő, s ha a madár jött volna a rovar előtt, első nap éhen veszett volna."

/Fekete gyémántok/

"A felülkerült földkérgek aztán teli vannak az óriási emlősök maradványaival, s azokkal együvé temetve egy elmúlt világnak egész összes növényzete, fajonként összegyűjtve, lenyomtatva egy irtóztató füvészkönyv lapjára."

/Fekete gyémántok/

"Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tízezer, százezer (ki tudja, mennyi?) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj keresztülfúrta e lapokat ásóval, kalapáccsal, vésővel, fúróval. Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a másiknak hagyott hátra: örök halott és örök beszélő tanújelekkel. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni."

/Fekete gyémántok/

Anno Jókairól készült hangfelvétel fonográfra, egy dalt énekelt fel. Az 1896-os milleneumi ünnepség telefonhírmondó pavilonjában pedig  hallható volt Jókai hangja, a Szegény gazdagokból olvasott fel egy részletet. Jókai ezt írta: 
"A Telefonhírmondó korunknak legelmésebb találmánya. Egy élő hírlap, mely minden nyomtatott hírt megelőz, a nap eseményeit odahozza helyünkbe: nappal értesít, tudósít, este pedig a színházi élvezeteket osztja szét otthon ezereknek. Fő- és székvárosunknak ez az egyik legérdekesebb speczialitása."

Nagy kár, hogy ez nem maradt fent. Pedig jó lenne hallani a hangját, mint Kossuth-ét.

Jókai Mór és a gasztronómia - történetek az Algyői Halászcsárdából

Jókai Mór a Kerepesi temetőben nyugszik, ravatalát Lechner Ödön tervezte, koporsójánál Somló Sándor búcsúztatta. Jókai kívánsága szerint a sírja fölött nincs sírkő és az első fejfa a saját háza kapujának a fájából készült.
A sírt később elhanyagolták, a főváros évente kétszer megkoszorúzta. 1919-ben a komáromi Jókai Egyesület hozta rendbe a sírt. Végül 1928-ra elkészült a kör alakú Jókai-síremlék (Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd műve).
Sírfelirata: "Ami bennem lélek, veletek megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani." (És mégis mozog a föld)

A családja is a Kerepesi temetőben nyugszik. Laborfalvi Róza (Jókai Mórné) és Jókai Róza (Feszty Árpádné), valamint Feszty Mária (Masa) sírja:

1895 elején pedig megrendezték Jókai 70. születésnapját. A Bajza utcai villában - szintén nagy publicitás mellett - Jókai születése napján, február 18-án tartották a Jókai által csak "gyászvacsorának" nevezett estet. Mikszáth emlékei szerint Feszty íróbarátai mellett Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Csáky Albin gróf, az akkori miniszterelnök, Bánffy Dezső báró és a kultuszminiszter, Wlassics Gyula ültek az ünnepi asztalnál. Mivel Jókai rendes ebédlője kicsiny lett volna a társaságnak, tehát a földszintre költöztek le a vacsorához, Feszty e célra földíszített műtermébe.

"Fejedelmi mulatság volt ez. A kappannál (aki az egyedüli parlamenti egyéniség a holt állatok között) Horváth Gyula kezdte meg a Jókai érdemeit magasztaló tósztokat, szép, lendületes pohárköszöntővel, mire Jókai felelt: Hetven évet éltem, de úgy rémlik előttem, mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, azután nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt - most másodszor megint az a régebbi hazám van, amelyik szabad, boldog.Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most ujabban megint van családom." Ha valamikor, ezt most tényleg mondhatta Jókai, hiszen Fesztyék ekkor már hárman voltak; Mikszáth szerint a kéthetes Masát, "a kis karonülőt fehér bársonyköpenykéjében a vacsora alatt mutatták be a vendégeknek."

Forrás: Az epreskerti Jókai-szalon és Feszty-szalon

A fiatal festőért már kezdettől, megismerkedésük óta Jókai is rajongott, és tehetségét nagyra tartotta. Az 1870-es évek végén már ismerték egymást, az 1880-as évek elejétől pedig több vállalkozásban is részt vettek együtt. 1886 elején már annyira jó barátságban voltak, hogy a Vasárnapi Ujság híradása szerint: "Jókai Mór április közepére Dalmáciába utazik, onnét pedig átmegy Boszniába, hogy bejárja az okkupált tartományokat és adatokat gyűjtsön új regényéhez. Utazásában Feszty Árpád jeles festőnk és Thallóczy Lajos fogják kisérni."[8] Feszty tehát már a Rózával kötött házassága előtti néhány évben is Jókainak jóformán minden vállalkozásában szerepet kapott és minden Jókainak rendezett reprezentatív közéleti eseményén ott ült a legillusztrisabb vendégek között. Arra persze aligha lehet valaha is bizonyítékot találni, hogy Feszty nagy munkáinak megrendelésében és nívós díjainak elnyerésében mennyiben játszott szerepet saját tehetsége, szeretnivaló személye, fölkapottsága vagy éppen Ipolyi, Gyulai, Jókai (stb.) kitüntető barátsága.

Minden érdekelte és izgatta kettőjüket, ami magyar. [...] Ezt a tárgyat, a pásztorkodó, halászó, szántóvető és katonáskodó magyar paraszt életét, annak összes furcsa, kedves és nagyszerű vonatkozásait és lehetőségeit, ők ketten az éjtszakába nyuló vitákon alaposan megbeszélték és aki hallgathatta őket, az egész életére szóló lelki benyomásokat vitt magával.

A két művész lakásának aprólékos bemutatását és az ott zajló események taglalását időről időre előszeretettel vette elő a Vasárnapi Ujság, mint például a Jókai lakóháza című hosszú írásban: "Az epreskerti művésztelep legérdekesebb s valóban művészi kivitelű épülete az a velencei stylben készült ház, melyben az ünnepelt nagy költő lakik. [...] A verandán át belépve, az előszobába nyitunk. Szemben a műterem, jobbra a lakószobák nyilnak. Nagy, tágas műterem, a legnagyobbak egyike a fővárosban. Hatalmas ablak a tárgyak s művészi alkotások egész seregét világítja meg. Kisebb vidéki múzeumnak elég volna az, mi itt a legteljesebb művészi rendetlenségben ideiglenesen elhelyezve van. Egyik oldalát magas karzat foglalja el, a mely az emeletre, Jókai lakosztályába vezet. [...] Valami csodálatos hangulat, kifejezés van minden tárgyon; mintha mindemez élettelen holminak lelke volna. Oly érdekesek, oly összetartozók, sokféleségükben is oly egységesek. [...] Ez itt igazán Jókaihoz illő lakás!"

Az "igazán Jókaihoz illő lakás," a kétszintes - a velencei Canale Grandén álló Palazzo Erizzo mintájára - tervezett ház és a Feszty-, valamint a Jókai-lakás beosztását egészen pontosan ismerjük.[24] Az alaprajz és a szobák tervei alapján Gábor megállapította, hogy "az új villát úgy terveztették [...], hogy abban nyitott házat lehessen vinni. A »munkahelyek« - Feszty kb. 100 m²-es műterme és Jókai több, mint 50 m²-es dolgozószobája[1] - voltak a két meghatározó helyiség, köréjük szerveződött a többi. A leírások utalnak arra is, hogy mindkét terem vendégfogadási célokat is szolgált. Jókai nagy dolgozószobájának az ebédlőhöz közeli sarkában állt a két híres tarokk-asztal. [...] Jókai nagy dolgozószobájából »nyílik balra egy ajtó, amely a költő kék szövettel bevont hálószobájába vezet. Egyszerű faragott ágy van benne, felette édesanyja és felesége arcképe. Egy pár szék, egy asztal még, s ennyi az egész.«[26] Az író lakosztálya eredetileg mindössze két - igaz, nagy méretű - szobából állt, ezt 1894-ben a hálószobából nyíló további kis szobával és egy igen kis méretű fürdőszobával egészítették ki.

Teljes cikk: Az epreskerti Jókai-szalon és Feszty-szalon

Zeng a liget a csalogány dalain :
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérezi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást ?

Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En ? — és Te ? meg ? — Háromszivü egység l
Szép hölgyem ölén nevet kicsinyem,
Oh kérlek ! óh kérlek az égre, nevess még !
Lantom szerelemre felajzva remeg :
Hadd énekelem meg gyermekemet ! —
— Szerelmi dalt a fiamhoz !»

«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. —
Nem tudja, mi az még? — Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. — Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem? 
— Olcsó a halál, hova engemet hinak. —
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem? 
— Oh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk . ..

« Olcsó a halál, hova engemet hinak !»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék ?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég !
Nem hangszere lant a halálnak…

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala ! — Tűzi harang ! —
— És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja : «előre, halálba !»

«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás ;
Már mind lekaszálva a tarló ...»
— Gyászhirnöke harczi mezőnek ! izend meg :
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett ?
Szólj ! hol van a férj, a kit ugy szereték ?'

Holló felel : Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára : 
— Dus lakomám nekem és fiaimnak . . .
En megsiratom ; te ne várjad !
Száz közt legalul fektetten
Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
En holtig. — Az uj nászéjig az özvegy . . .»

Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van !
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél! 
— A holtnak az álmot ! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!

Nászzene hangjainál repül a pár :
Uj szeret karján deli asszony ;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra. mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél…

Csak két sziv dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém ?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. — éppen e helyen át van
Lőve : mutatja a felbuzogó vér…

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom !
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom :
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem !

Jer vélem alunni lakomba ! mi szép az !
, Zöld bársony a domború kúp födele.
Átszőve virággal, — arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, — halld én boldogságom ! —
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn ...»

«Csontkoponya ! — Te nem vagy! — Ereszsz el l
Férjem soha nem voltál. — Idegen !
Arczod nem övé. — Nem láttalak én. —
Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !
— A rém koponyája nevet : « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od' alá!
Szép asszony, ime igazad van.»

«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; —
Nem leltem az arczom ; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz ;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.

És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant ?
Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ?
Hajdankori kéjt, — porlepte reményit ; —
És zengi szerelmi dalát, ama régit. —
Ó az ! — Csak feje nem. — Az a másé. —

Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb ;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nó', gyermek, álmából ijedve, kiált,
,Nem ! Te nem Ő vagy ! Nem megyek én!

És hija nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb ;
Majd árnya csupán a régi alaknak :
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog : «óh jertek oda !»

Ősz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek :
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának ! — A szíve beteg,
A szive nehéz ; ez a földre levonja;
,Oh leld igaz arczodat meg valahára !
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek

S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra eltt : —
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként azeltt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga ! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát

És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé . . . 
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. —
-— Nem dörg : méh döng a virágon . . .
Lenn súg a halott : «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »

[Ballada Petőfiről és szemrehányás feleségének, Szendrey Júliának. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor Horvát Árpád történész, egyetemi tanár felesége lett. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.]

A szalon leggyakoribb vendégei voltak a politikusok közül Trefort Ágoston, Szilágyi Dezső, Apponyi Albert; a tudósokat Hunfalvy Pál, Herman Ottó, Fraknói Vilmos, Szilágyi Sándor, Thallóczy Lajos, Marczali Henrik képviselte; az írók közül Gyulai Pál és Toldy Ferenc volt rendszeres látogató, a művészi körökből gyakran eljött Liszt Ferenc, ha éppen Magyarországon tartózkodott, valamint Székely Bertalan és Than Mór.

Nem tartozott a múzeum gyakori vendégei közé, de néhányszor tiszteletét tette Pulszkynál Jókai Mór is, aki közismerten nem szívesen járt szalontársaságba. Az egyik alkalommal Pulszky külön meg is hívta őt - az eseményeket így idézi fel visszaemlékezéseiben Váli Mari, Jókai Mór egyik unokahúga:
"Pulszky Ferenc felkereste Jókaiékat leányával a bájos Polixenával, hogy gratuláljon a Holt költő szerelméhez, egyszersmind meghívták Móric bátyámat következő szombaton tartandó estélyükre. Polixena nyájas kedveskedéssel cirógatta meg Jókai kezét, miközben az apja meghívását maga részéről ismételte.
Róza néni a párbaj emlékének hatása alatt ellenezte ura elmenetelét, mikor a szombati estély ideje elérkezett.
- Nem tehetem magamat olyan nevetségessé - mondta Móric bátyám -, hogy feltűzve tartsam az orromat egy lovagiasság szabályai szerint elintézett ügy miatt! S nem fogadott szót a feleségének, elment Pulszkyék estélyére."
Azon a szombaton Jókai balladájának, a Holt költő szerelmé-nek német nyelvű paródiáját adták elő a Pulszky-szalonban, parodisztikus zenei kísérettel. A Fővárosi Lapok beszámolója szerint Jókai élvezettel hallgatta a paródiát, ám Váli Mari szerint hazatérve így értékelte az estét:
"Magam nem tettem magamat nevetségessé, de szeretetre méltó házigazdáim annál jobban azzá óhajtottak volna tenni, fabrikálván egy olyan gyarló paródiáját a Holt költő szerelmének, amely által maguk lettek valósággal nevetségesek, mikor a műhöz méltó zenekíséret mellett vendégeiknek előadták."

Teljes cikk: A Pulszky-Szalon

[1869-ben történt, hogy Pulszky párbajra hívta Jókait egy sértőnek érzett cikk miatt, amelyet ugyan nem Jókai írt, de lapjában, a Hon-ban jelent meg. Jókai kész volt ellennyilatkozatot kiadni a lapban, így párbajra nem került sor.
A Holt költő szerelme Jókai 1874-ben írt balladája, amelyhez Liszt Ferenc komponált kíséretet.]

A Cigánybáró keletkezéséről és fogadtatásáról. Részlet Hanák Péter: A bécsi és a budapesti operett kultúrtörténeti helye című írásából.

Az 1885 októberében bemutatott Cigánybáróban a romantikus operett minden kelléke együtt van. Száműzött magyar nemes, akinek a jó uralkodó, Mária Terézia megkegyelmez, és birtokait visszaadja; felkapaszkodott disznókereskedő, aki lányát csak báróhoz adná hozzá; csupa szív cigányok és a szépséges cigánylány, Saffi, akiről a végén kiderül, hogy hercegnő, az utolsó temesvári pasa lánya. Van rejtett és rejtelmes, a szerelmesek által megtalált kincs. Van kifigurázott osztrák bürokrácia, s vele szembeállítva tündöklő magyar szabadságszeretet és vitézség, amely megvédi a Monarchiát és az ifjú királynőt - a spanyolok ellen. És persze zene, nemcsak elbűvölő dallamok, hanem megkomponált, megszerkesztett zenemű, a Monarchia szinte valamennyi népének kincsesházából. Az első négy taktussal felcsendülnek a magyar világ akkordjai, „megszólal a cimbalom, viharzik a rapszodikus zene, amelyhez ellenpontként a bécsiesség járul.” Hallhatunk verbunkost, csárdást, cigányzenét, polkát és a mindent beboltozó keringőt. A második felvonás végén játszott verbunkost egy cigány muzsikus szerezte, 1848-ban. A 25. előadás rendkívüli meglepetést hozott: ekkor hangzott el, először Bécs színpadán, az addig tiltott Rákóczi-induló, Berlioz és Liszt után ezúttal Strauss feldolgozásában.

A darab kalandos sorsához hozzátartozik, hogy a történetet nem a mitológiából és nem a pikáns francia komédiából merítették, hanem valóságos eseményekből. Nem mesemotívum a kincs sem, hiszen egy meggazdagodott szerb kereskedőcsalád birtokán találták meg a híres nagyszentmiklósi aranyleletet, amelyet az okos Alexander Nakó Ferenc császárnak ajánlott fel. A viszonzásul kapott grófi rang volt e meseszerű történet első sikere, amelyet aztán Jókai novellája országossá, A cigánybáró pedig világsikerré növesztett. A darab a század végéig Bécsben 300, Budapesten több mint 100 előadást ért meg, és színre került New Yorktól Szentpétervárig minden valamirevaló nagyvárosban.

A pesti zsinagóga

"Egyszerre kezdénk építtetni
Egy templomot, ők is, mi is.
Az ővéké rég készen áll már,
Milyenknek meg teteje nincs.
Hogyan maradhatánk mi így el?
Ok arra lehet nagyon sok:
Azt a hitelezők építék,
Emezt pedig az adósok."

[Az Üstökösben jelent meg Kakas Márton álnéven, arra való utalásként, hogy a bécsi zsinagóga egy évvel korábban elkészült, mint a pesti. ]

Forrás:  Csorba László: Jákob háza, Izráel sátra

Elég cirkadalmas  a kézírása, de azért ki lehet olvasni. :)

Jókai aláírása a 12 pont alatt és további híres aláírások az autogram.blog.hu-n.

A serlegről ellentmondásos adatok találhatók az interneten.

1. verzió: Jókai az írói munkásságának 50 éves jubileumára kapta a Jókai-serleget az Újságírók egyesületétől 1894. január 6-án. A serleget az Iparművészeti múzeumban tárolták.

2.verzió: A Jókai-serleget 1900-ban alapította meg az Újságírók egyesülete hálája és szeretete jeléül. Elsőként Jókai ivott belőle, majd abban az évben magyarországi látogatásakor Mark Twain is ivott belőle egy lakomán.
Ezután az egyesület elnöke minden év március 15-én a Jókai-serleggel köszöntötte az ünnepen résztvevőket - 1942-ig.

Az első verzió azért tűnik valószínűbbnek, mert egy 1898-ban megjelent újság már ír a serlegről.

Az aranyozott ezüst serleg gazdagon díszített gyöngyökkel, rubinnal, smaragddal. A fedelén egy csuklóin széttépett láncokat viselő, fáklyát hordó szárnyas női alak látható: a felszabadított sajtó jelképe. Kupáján növényi minták között koszorúban egyik oldalon Jókai Mór mellképét, másik oldalon a március 15-iki jelenetet ábrázolták.

Források: Magyar Iparművészet (1898. május), MUOSZ cikk

Írtam a múzeumnak és a Muosznak, hátha kiderül az igazság. :)

A Jókai-lepel az író temetésére (1904) készült, fekete tüllel bevont nemzeti színű selyem lepel.

Később nagy írók, újságírók temetését tisztelték meg azzal, hogy sírjukra a Jókai-leplet borították és nevüket arannyal ráhímezték a lepelre. 
1927 és 1938 között 84 írót, újságírót takart, többek között: Tóth Árpád (1928), Osvát Ernő (1929), Szini Gyula (1932), Krúdy Gyula (1933), Kosztolányi Dezső (1936).

A lepel jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.

Forrás: A Jókai-lepel története

Jókai tudatosan utánozta Vernét A jövő század regényében - és még néhány darabjában - melyek utópiának ugyan félresikerültek, de tudományos - fantasztikus regényként beváltak. Tatrangi Dávid, a csavaros eszű székely ezermester - Habsburg Árpád (!) császár bizalmasa - úgy tanulmányozta a légkört, ahogyan ma a műholdak teszik. Villannyal működő repülőgépével pedig Vernét is megelőzte vagy 10 esztendővel. Mégis igazi Jókai regény lett ez is, amiben mese, kaland, ősi hitvilág és sci - fi kapcsolódott össze. Verne másolása miatt azonban nemcsak rosszmájú kritikusai fintorogtak, hanem tisztelői is bosszankodtak, mert egy nála kisebb kvalitású írót utánzott. Mikszáth szerint Jókainak egyszerűen megtetszett Verne, mulatságból kipróbálta, mert - mint a nagyalkotók rendszerint - ő is szeszélye szerint bánt a tehetségével. Mikszáth értette meg legjobban a kettejük közti különbsége is : Verne természet - és földrajzi ismeretek népszerűsítésére épített fel egy - egy történetet, és abban helyezte el alakjait, Jókai pedig a mese bűvöletében csapongó fantáziájával a tudományokat is kiforgatta a maguk valóságából. Verne a tudományt terjesztette, az észre épített, Jókai a képzelet mestere volt, aki - ha szüksége volt rá - tudományos eredményt is hamísított.

Teljes cikk:  Jókai Mór és Jules Verne

"Richtig: felkapom a puskámat, numero kettővel töltve, nekicélzok a szügyének, ropp! az egész töltés belement, a vadkan egyet ugrott félre, azzal bukfencet vetett, s elnyúlt nagy hörögve a harasztban, többet a lábát sem rázta. Én csak vártam, lövésre készen, hogy ha még egyszer felugornék, még egy másik csomó postával is megszerelmeslevelezzem; de biz az csak úgy maradt elnyúlva, meg sem moccant többet."

/A vadkanvadászat, A magyar nép élce/

"Fejcsüggesztve jött haza Icig a zsinagógából, s atyja kérdésére azt felelte, hogy őt a rabbi szomorítá meg, mert arról beszélt egy óránál tovább, hogy porból vagyunk és ismét porrá leszünk mindnyájan.
– Szamár vagy, édes fiam – mond az öreg táté –, hogy emiatt búsulod úgy el magadat. Más lenne, ha aranyból volnál, és porrá kellene lenned, mert akkor száz percentet vesztenél, de így se nem nyersz, se nem vesztesz."

/Kiszámított vigasztalás, A magyar nép élce/

"Azon kérdésre: melyik lenne a legjobb víz? egy valaki így felelt meg: Az esővíz, mely a nap által szőlővesszőn át desztilláltatik."

/Melyik a legjobb víz?, A magyar nép élce/

"Kőrösi emberrel történt, hogy nagyon ottfelejtette magát a komájánál a nagy beszélgetésben, a’ meg unta már magát szörnyen; egyszer azt mondja aztán neki:
– Komám, holnapután disznót öletek, hevertünkben ereszthetnénk itt madzagot, a húst felkötözni.
A vendég beleegyezett; a gazda előhozott egy nyaláb kócot; a végét a komának adja: sodorja kend!
A koma hűségesen sodorja a zsineget, hátrafelé járva, míg egyszer kiért a pitvarajtón; akkor a gazda bezárja utána az ajtót.
– Elég lesz már, majd holnap tovább sodorjuk.
Ezért mondják, ha unalmas vendég van a háznál, s nem akar továbbmenni: eresztessünk madzagot!."

/Miért mondák az unalmas látogatóknak: Sodorjunk madzagot!, A magyar nép élce/

"Öregúr vett szép fiatal feleséget. A menyecske kikapó lett, az öregúr eléggé megtudta, de bölcs ember volt, és nem törődött vele. Egyszer találkozik valami ismerősével, s az kötekedni kezd vele.
– Azt hallom, hogy mások szeretgetik a feleségedet.
Az öregúr mulatságos büszkeséggel felelt.
– Parasztember dolga a földét magának szántani."

/Az öregember büszkesége, A magyar nép élce/

"Faluban jutott eszébe az utasnak, hogy megborotválkozzék. Minthogy maga nem szokott hozzá, borbélyt hívatott a fogadóba. Megjelenik az emberfaragó műszereivel, leülteti az idegent, s nyakába kötve valami kendőt, előhúz a zsebéből egy nagy darab fekete szappant, s egyet pök rá.
– Mi a mendergő menkű lesz abból? – kérdi megijedve a vendég.
– Hát bekenem vele uraságod szakállát.
– Nem ugyan azt, barátom. Vajon más embert is így szokott ön borotválni, hogy a szappanra pök?
– Nem. A falubelieknek a képükre szoktam pökni, s úgy megyek rá a szappannal."

/Ez itt a szokás, A magyar nép élce/

"Erdélyben a művészet csak télen virágzik, nyáron kapál és arat"

/Anakronizmus, A magyar nép élce/

"Az együgyűség nem vesz ki a világból. Elvesznek igenis egyes állatfajok, népfajok, elmúltak a mammutok, masztodonok, ichthyosaurusok – elmúltak az óriások, a bölcsek és aranycsinálók, – táblabírák és nemzetőrök – gótok, szaracénok és petsenégek –, csak az együgyű emberek nem múlnak, s mégis ők félnek, hogy elvész a világ, pedig az együgyűség halhatatlan.
Ezekért hiába dobbantott Galilei lábával a földre, ezekért hiába esett Newton orrára az alma, ezekért hiába nyelte el Jónást a cethal; maradtak, mint voltak őseik; az ember megmagyarázza nekik aggodalmaik alaptalanságát, azt mondják rá, jól van, mind igaz –, de azért mégis elsüllyedhet a föld."

/Az ítélet napja, A magyar nép élce/

"Az arabs nyelvben ötven kifejezés van a kard szóra. Ami arra mutat, hogy az arabs nagyon szeret hadakozni.
Hasonló jellemzetes körülmény van a magyar nyelvben is: a verekedés kifejezésére legalább kétannyi szó találtatván benne, 
úgymint:
Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, tülekedni.
Megverni, megütni, megvágni, megdögönyözni.
Eldöngetni, elpáholni, elabajgatni, kimángorolni, lehúzatni.
Elcsépelni, megöklözni, megtapogatni, megpofozni, megtépászni.
Birkózni, huzakodni, csatázni, vívni, marakodni.
Megcibálni, megtérdelni, kiporolni, lepüfölni, megtenyerelni.
Megkommantani, megdöfölni, főbeteremteni, képére mászni, meggyomrozni.
Megpaskolni, végigrakni, helybenhagyni, megrugdalni, megtaposni.
Meggázolni, földhözverni, letiporni, megfejelni, elderekalni.
Rászedegetni, lecsípetni, megsújtani, megrakni, megtörögetni.
Dulakodni, csetepatézni, nyeggetni, elhegedülni, kicsávázni.
Végignyújtani rajta, felképelni, poflevesezni, kikapatni, meglökdösni.
Lefülelni, elegyengetni, megkutyaporciózni, megbúbolni, megcincálni.
Megtaszigálni, megkapanyelezni, megfurkósbotozni, megdorgálni, elléhálni.
Elfenekelni, megnyakalni, megsodrófázni, megnyaggatni, ellazsnakolni.
Főbeverni, agyonverni, gúzsba csavarni, derekát leütni, mogyoróhájjal kenni.
Lesuhintani, lekalabintani, leteremteni, meggyömöszölni, megmarkolászni.
Főbekólintani, kiebrudalni, megnáspángolni, elegyebugyálni, kitéglázni.
Civakodni, hajbakapni, odasózni, besavanyítani, megugratni.
Megaprítani, falhoz mázolni, kirúgni, felrúgni és értekezni stb."

/Száz kifejezés a verekedésre, A magyar nép élce/

"Parasztember érti e szó alatt: szabadság az országos vásárt; világnak nevezi a mécsest és gyertyát; igazságnak az útlevelet; jószágnak az igavonó állatot; szivárványnak a kút csövét; öröknek az apáról maradt vagyont; életnek búzát és kukoricát; és hazának azt a falut, melyben született."

/A magyar nép élce/

"Sajátságos a magyar nyelvben, hogy az állatok nevei mint vétettek át műszerek szavaiul. Így:
Vasmacska: horgony, mely a hajókat tartja.
Famacska: azon eszköz, mellyel a csizmát szokás lehúzni.
Vaskutya: azon sokágú eszköz, mely a tűzhelyeken áll, s mikre a tüzet rakják meg a nyárs végit teszik.
Fakutya: az a cölöp, amit a házak elé vernek, hogy a kocsik közel ne menjenek.
Bak: ama háromlábú szék, mire szapuláskor a kádat teszik.
Faló: a hintó-emelő tengelykenésnél.
Daru: az emelőgép a hajókon.
Kecskeláb: a feszítő vas.
Lúdlelke: a pecsenyén átjáró vas.
Gém: a kutak ágasa."

/Sajátságos a magyar nyelvben, A magyar nép élce/

"A palóc legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.
A faluvégen kinn áll a keresztanyja a kapuban, s rákiált már messziről:
– Te Ferkó! Tán még nem is tudsz semmi újságot?
– Már honnan tudnék.
– Látod: meghót anyádasszony.
– Hát mér nem mondta?
– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.
– Bezon bánom is én.
– De neked hozta ám, nem magának.
A legénynek eláll szeme-szája.
– Hát tán még nem is tudtad, hogy megházasodtál?
– Most hallom kendtül. Hát már kit vettem el?
– Szilvásról a Ferde Pannit.
– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.

Otthon aztán, mire hazaér a vőlegény, kijön eleibe az apja furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, ez meglevén, végigveri istenesen, s akkor aztán magára hagyja látatlan feleségivel a fiát, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy a Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel konszummálva van a házasság.
Másnap megesküsznek, s harmadnap a templomban dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskének, hogy az ura úgy megszerette, hogy már meg is verte jól.
Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak, hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki."

/Palóc házasság, A magyar nép élce/

"Legtöbb magyar faluhelyen maig is szokásban van a húsvétnapi öntöződés. Urfiak, kisasszonyok úgy szokták ezt, hogy finom rózsavizecskével kis üvegecskéből egymást meglocsolgatják, s úgy tesznek, mintha örülnének neki; hanem a parasztlegények erősebb szokást követnek, ők a lyányokat egyenesen a kúthoz viszik, s ott hevenyében egypár veder vízzel becsületesen nyakon öntik, s a leányok úgy tesznek, mintha haragudnának érte."

/Húsvéti öntözés, A magyar nép élce/