Nyolcadik szín
(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagásztorony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel, Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)
Első udvaronc
|
|
Ki az megint, ki ottan fűtözik, |
Második udvaronc
|
|
Nincs már divatban, hogy még érdekeljen, |
|
|
Csak söpredék gyül a máglyák köré. |
|
|
S nem őrjöng az sem már öröm miatt, |
|
|
Csak hallgatag néz és morog magában. |
Első udvaronc
|
|
Az én időmben ünnep volt az illyes, |
|
|
Ott volt az udvar, a nemes világ. |
|
|
Ah, így fajúlnak el a jó idők. – (Elhaladnak) |
Lucifer
|
|
Ily hűvös estve e tűz jólesik, |
|
|
Bizon-bizon már jó régen melenget. |
|
|
De félek, hogy kialszik nemsokára. |
|
|
Nem férfias határzattól eloltva, |
|
|
Nem új nézetnek engedvén helyet, |
|
|
De e közömbös korban nem leend, |
|
|
Ki új hasábot vetne a parázsra, |
|
|
S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak, |
|
|
Hiába, ily kicsínyes a bukása. – (El a toronyba) |
(Rudolf és Ádám az előtérre lépve)
Rudolf
|
|
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat, |
|
|
Rossz álmam volt az éjjel, rettegek, |
|
|
Mi konjunkturákban van csillagom. |
|
|
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában |
|
|
Már múltkor is, ott a kígyó fejénél. |
Ádám
|
|
Meglesz, uram, amint parancsolod. |
Rudolf
|
|
Ha majd e klimakterikus napok |
|
|
Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük, |
|
|
Mely a minap sikertelen maradt. |
|
|
Átnéztem újra Hermes Trismagistust, |
|
|
Synesiust, Albertust, Paracelsust, |
|
|
Salamon kulcsát és más műveket, |
|
|
Mig rátaláltam az ejtett hibára. |
|
|
Amint izzasztók a vénhedt királyt, |
|
|
Feltűnt a holló s a veres oroszlány, |
|
|
Utánuk a kettes mercur kifejlett, |
|
|
A két planéta egyesűlt hatásán, |
|
|
S leszállt az ércek bölcseletsava. |
|
|
De elhibáztuk a nedves tüzet, |
|
|
Száraz vizet, s azért nem létesűlt |
|
|
A szent menyegző, a dicső eredmény, |
|
|
Mely ifjúságot önt az agg erébe, |
|
|
Nemességet visz át a szürke ércbe. |
Rudolf
|
|
Rossz hír kering az udvarban felőled, |
|
|
Hogy új tanoknak híveűl szegődtél, |
|
|
Rostálod a szentegyház téteit; |
|
|
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány |
|
|
Legsúlyosb vád alatt börtönben űl, |
|
|
Méltó gyanúba jössz te is, midőn |
|
|
Olyan nyakasan s ernyedetlenűl |
|
|
Igyekszel őt kiszabadítani. |
Ádám
|
|
Felséges úr! hiszen fia vagyok. |
Rudolf
|
|
A szentegyház, fiam, igazb anyád. |
|
|
Hagyd a világot, jól van az, miként van, |
|
|
Ne kívánd kontárúl javítani. – |
|
|
Nem halmozálak-é kegyekkel el, |
|
|
Atyád, tudod jól, korcsmáros vala |
|
|
S nemességed kétség-fölűl helyeztem, |
|
|
Pedig bizony elég bajomba telt. |
|
|
Fölemelélek trónomhoz, s csak így |
|
|
Jutál Müller Borbála szép kezéhez, |
|
|
Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.) |
(Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)
Harmadik udvaronc
|
|
Nézd, mint mereng ismét a csillagász. |
Negyedik udvaronc
|
|
A féltés bántja szüntelen szegényt, |
|
|
Hiába, nem tud új körébe szokni, |
|
|
Kirí belőle mindig a paraszt. |
Harmadik udvaronc
|
|
Nem fogja fel, hogy az igazi lovag, |
|
|
Bár istenség gyanánt imádja a nőt, |
|
|
Vérét odaadni volna érte kész, |
|
|
Ha rágalom érintené erényét; – |
|
|
Ő hódolásban mellékcélt gyanít. |
Éva
(más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver)
|
|
Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz, |
|
|
Tréfáidon halálra kell nevetnem. – |
|
|
Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. – |
|
|
Talán megszállott már titeket is |
|
|
Az újitásnak átkos szelleme? |
|
|
Úgy el szememből! Nem szenvedhetem |
|
|
E fajt, mely olly epés, bús felfogással |
|
|
Megírigyelte ezt a csillogó |
|
|
Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél. |
Harmadik udvaronc
|
|
Minket nem illet e vád, drága hölgy, |
|
|
Ki vágyna illyen körben változásra. |
Első udvaronc
|
|
De, hogyha nem csalódom, ottan áll |
|
|
Egy férfi, arcán e sötét jelek. |
Éva
|
|
Férjem szegény? – Az istenért, urak, |
|
|
Kiméljétek meg őt az ily gyanútól |
|
|
Előttem, kit hozzá szent kötelék |
|
|
Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg. |
Második udvaronc
|
|
Betegje tán e súgárzó szemeknek? |
Harmadik udvaronc
|
|
Valóban, amit senki nem merészel, |
|
|
Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? – |
|
|
Óh, bár lehetne lovagod gyanánt |
|
|
Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek. |
|
|
Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk, |
|
|
Jószágaimra kívánnék utazni, |
Első udvaronc
|
|
Fiamnak vágynám csillagát kitudni. |
|
|
Éjfél után, múlt éjjel jött világra. |
Ádám
|
|
Reggel mindkettő készen vár, urak. |
Negyedik udvaronc
|
|
A társaság oszol, menjünk mi is. |
Harmadik udvaronc
|
|
Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom! |
Éva
(súgva)
|
|
Jó éjt urak. – Jőj, kedves Jánosom! |
(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik)
Éva
|
|
János, nekem szükségem volna pénzre. |
Ádám
|
|
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár. |
Éva
|
|
Örök szükséget tűrjek-é tehát? |
|
|
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak, |
|
|
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni. |
|
|
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc |
|
|
Felém hajolva, mosolyogva mond, |
|
|
Hogy a királyné köztük én vagyok, |
|
|
Szégyenkezem miattad, aki a |
|
|
Királynét így állítod udvarába. |
Ádám
|
|
Nem fáradok-e éjet és napot? |
|
|
Elárulom tudásomat miattad, |
|
|
Megfertőzöm, midőn haszontalan |
|
|
Időjóslást, horoszkópot csinálok, |
|
|
Eltitkolom mit lelkem felfogott, |
|
|
És hirdetem, mit jól tudok, hamis. |
|
|
Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék, |
|
|
Mint a szibillák, kik hivének abban, |
|
|
Amit jósoltak, míg én nem hiszek. |
|
|
De megteszem, hogy leljem kedvedet. |
|
|
Hová teszem, mit bűndíjúl kapok? |
|
|
Hisz nékem nem kell semmi a világon, |
|
|
Csak az éj és tündöklő csillaga, |
|
|
Csak a szférák titkos harmóniája, |
|
|
Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a |
|
|
Császár pénztára többnyire üres, |
|
|
Sok kérelemre rendetlen fizetnek. |
|
|
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok, |
|
|
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem. |
Éva
(sírva)
|
|
Szememre hányod, hogy mit áldozasz, |
|
|
S nem áldozék-e én is eleget, |
|
|
Miattad? én nemes háznak leánya, |
|
|
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam |
|
|
Jövőmet, és nem általam jutál-e |
|
|
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. – |
Ádám
|
|
Kétséges rang-e hát szellem, tudás? |
|
|
Homályos származás-e a sugár, |
|
|
Amely az égből homlokomra szállt? |
|
|
Hol van nemesség más ezen kivűl? |
|
|
Amit ti úgy neveztek, porlatag, |
|
|
Hanyatló báb, mit lelke elhagyott, |
|
|
De az enyém örök-ifjú, erős. – |
|
|
Oh nő, ha te meg bírnál érteni, |
|
|
Ha volna lelked oly rokon velem, |
|
|
Minőnek első csókodnál hivém, |
|
|
Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd |
|
|
Kivűl a boldogságot körömön, |
|
|
Nem hordanál mindent, mi benned édes, |
|
|
Világ elé s mindent, mi keserű, |
|
|
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. – |
|
|
Oh nő, mi végtelen szerettelek. |
|
|
Szeretlek most is, ah de keserűen |
|
|
Fulánkos a méz, mely szivembe szállt. |
|
|
Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd, |
|
|
Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett, |
|
|
Mely a nőt báb-istenként tartja még, |
|
|
Mint istenül tartotta a lovagkor, |
|
|
De akkor hittek benne, nagy idő volt, |
|
|
Most senki sem hisz, törpe az idő, |
|
|
S a báb-istenség csak vétket takar. – |
|
|
Elválnék tőled, szívemet kitépném, |
|
|
Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, |
|
|
S te is nélkűlem boldogabb lehetnél; |
|
|
De ott van újra a már meglevő rend: |
|
|
Az a tekintély – egyházunk szava, |
|
|
S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold. |
|
|
(Fejét kezébe hajtja. Éva meghatva simogatja) |
Éva
|
|
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd, |
|
|
Ha mondok is egyet-mást néha-néha, |
|
|
Nem akarálak búba ejteni. |
|
|
De ládd, az udvar oly csodálatos, |
|
|
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak, |
|
|
Mit kezdjek én dacolni ellenök? |
|
|
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag, |
|
|
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt. |
|
|
(Lemegy a lépcsőn a kertbe) |
Ádám
|
|
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek |
|
|
A nő, méregből s mézből összeszűrve. |
|
|
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, |
|
|
Míg bűne a koré, mely szülte őt. |
(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi)
Ádám
|
|
Időjóslatra és nativitásra |
|
|
Vagyon szükségem, készits íziben. |
Lucifer
|
|
Természetes, csillámlót, fényeset; |
|
|
Ki venne pénzeért rideg valót. |
Ádám
|
|
De ne olyant, mely szinte képtelen. |
Lucifer
|
|
Olyat nem is bírnék tán feltalálni, |
|
|
Min megbotránkoznának a szülők, |
|
|
Nem messiás-é minden újszülött, |
|
|
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, |
|
|
S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír) |
(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép)
Harmadik udvaronc
|
|
Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen. |
Éva
|
|
Talán neked nagy már az áldozat |
|
|
Az éj hüvös szelét kiállani, |
|
|
Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg, |
|
|
Az ég átkát, világ itéletét |
|
|
Vonom magamra éretted, lovag? |
Harmadik udvaronc
|
|
Ah, az ég átka, világitélet |
|
|
Nem hat titkába e sötét lugosnak. |
Ádám
(merengve)
|
|
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért, |
|
|
Hol a társas rend megszokott nyomát, |
|
|
E megszentelt előitéletet |
|
|
Nem bántja senki, hol nyugodhatom |
|
|
És egykedvű mosollyal hagyhatom |
|
|
Hegedni hosszú harcaim sebét. – |
|
|
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben |
|
|
A lélek él – e kínos szent örökség, |
|
|
Mit az egekből nyert a dőre ember –, |
|
|
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni, |
|
|
S csatára kél a renyhe élvezettel. – |
|
|
Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek, |
|
|
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem. |
|
|
E törpe korban így kell lelkesülni |
|
|
És elszakadni mocskoló porától. – |
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál)
|
|
Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, |
|
|
Rejtélyes és szent könyvedet előttem; |
|
|
Törvényidet ha már-már ellesém, |
|
|
Felejtém a kort és mindent körűlem. |
|
|
Te örökös vagy, míg az mind mulandó, |
|
|
Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. |
Harmadik udvaronc
|
|
Borbála, óh, ha az enyém lehetnél! |
|
|
Ha Isten elszólítná férjedet, |
|
|
Hogy az eget jobban fel bírja fogni, |
|
|
Miért éltében mindig fáradott. |
Éva
|
|
Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt, |
|
|
Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked. |
Harmadik udvaronc
|
|
Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt? |
|
|
Borbála! Hisz te így nem is szeretsz. |
|
|
Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény, |
|
|
Mit volnál képes tenni hívedért? – |
Éva
|
|
Valóban, azt mostan nem tudhatom. |
Ádám
|
|
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt |
|
|
Leolvasztandja, s mely új tetterővel |
|
|
Szemébe néz az elavult lomoknak, |
|
|
Bíróul lép fel, büntet és emel, |
|
|
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép) |
|
|
Nem retten vissza a nagy eszközöktől, |
|
|
Nem fél a rejtett szót kimondani, |
|
|
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt |
|
|
Haladni fog a végzetes uton. |
|
|
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta. |
(A Marseillaise dallama hallik)
|
|
Óh, hallom, hallom a jövő dalát, |
|
|
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, |
|
|
Mely a vén földet ifjuvá teszi.
Érzéseket cserélsz, mint a ruhát, Ma ezt veszed fel, holnap mást kívánnál, Amint szeszélyed súgja, s azt hiszed, Hogy néked az mind, dőre lányka, jól áll.
Most újra felvevéd szerelmem is, Ez egykor oly fehér ruhát magadra, Bár azt feledve új gyönyör között Régen pihenni lökted a porondra.
Ne bántsd, ne bántsd, mért hoznád újra fel? Jobb annak ott pihenni elfeledve, Napsúgarakból volt az szőve, és Most lássam az idők mocskát felette?
Ládd, oly nyugodt valék már, azt hivém, Szerettél egykor őszintén, leányka, S bár Isten rendelé, hogy elfelejts, A csók, mosoly igaz szívből lőn adva -
Míg most, ha látom, ismét úgy pirulsz, Mint akkor, úgy hullámzik Éva-kebled, Azt látom, óh, hogy amidőn hivék, Hogy akkor is csalatkozám tebenned. -
Miért nem hagytad e sírt meg nekem! Kacér mosollyal mit csábítsz felette? Nagy a világ győzedelmidnek, miért Nyúltál szentségtörően e kebelbe? -
Ha szívednek szerelme lámpa csak, Mely új olajjal ujolag föléled, Hogy büszke termeken ragyogjon, úgy Veled szerelmet, lány, én nem cserélek.
De azt se féljed, hogy kísérteni Jár fel talán majd megvetett szerelmem, És eltiport üdvét követeli, Melyet mosolyogva esküvél te nékem!
Nem, mint e szív képedtől puszta lett, Ugy puszta szív lesz átkod is, leányka, Te nem tanultál, csak tetszelkedést, Közted s szíved közt hízelgő had álla:
Ha majd lehullnak bájid, s elhagyott E had, szived kietlenét megérted, És életúntan és örömtelen Nyugalmat esd, csendet kér árva lelked;
De hivatásod vesztve, úgy leszesz, Mint szótlan gondolat, gyümölcstelen fa, Testetlen lélek, árván, hontalan A semmiség örvényében bolyongva.
Az édes házi kör helyett csupán Hideg halottjait leled a multnak, Míg ólomsúllyal a sír hantjai Siratlan puszta kebeledre hullnak.
Táncteremben hosszú sorban lányok ülnek, Bájmosolygás játszik arcán mindeniknek; Mind megannyi angyal, tiszta liljomszállal, Hogy lábukhoz esnél ájtatos imával. Meg sem foghatná az ember, hogy mint támad Az az elterjedt faj, az asszonyi állat, Melynek arcán nincsen költészet zománca S elhalványult lelke nem angyalok társa; Hogyha nem tudnók, mint lett angyalból ördög, Hogyha nem látnók, mint lesznek lányokból nők. Szerelem az éden, lánnyal élünk benne, Két fának tilos csak csábító gyümölcse. . Egyik átkos fája a mindentudásnak, Másik büszke fája halhatatlanságnak;* Házasság a kigyó s e gyümölcsökből hoz, Elborúl az éden, únalom árnyékoz, S az öröktartásnak rémes ijedelme Űz ki a kertből, nem bírván ember keble. S hogy vesztett üdvünkhöz út se vezessen már, Társalmi erényünk a Cherub lángkarddal.
* Genezis III. 22.
Hallá anyjától sokat A kis lány beszélni már, A férfi, hogy mily gonosz, Csábitó és csapodár.
Ámde mégsem gondolá, Hogy nézése is megárt; Hej, de most tapasztalá Templomban hogy oda járt.
Bújt szegényke eleget Más leánytársak mögé, S a jó lányok szívesen Álltak kis társuk elé.
Jaj, de mind haszontalan, Mert csatos könyve felett Hogyha olykor keresé Nézésével az eget,
Annyi szem nézett rá Útközben, hogy elakadt És csak Isten őrizé Sírva ott hogy nem fakadt.
Hej kis lány, ha megszeppensz Már a szemtől oly szertelen, Mit téssz majd, ha véletlen Szűdben ellenség terem? -
Én voltam a hibás magam, leány! Téged ne nyomjon semmi szemrehányás! Könnyelműen csupán én téptem el Az édes rózsaláncot köztünk, nem más.
Magam szenvedjek érte büntetést! És szenvedek, kebeledtől eltépve, Mert a mennyből, mely ellen vétkezém, Önakarat önkénytesen száműze.
Óh drága hölgy! álbüszkeségből mért Nem hallgattam keblemnek jobb szavára, Bizalmasan és megbocsátva hűn Tőled kérvén írt szívemnek bajára?
Mért hallgatám meg suttogásukat A közbenjárók vészes seregének Kik két szív közt akként tolonganak, Mint nap s föld közt gyászfellegi az éjnek,
S táplálják a vak szörnyet gondosan, Mely önkeblén pusztít, a félreértést, Míg egy bizalmas szó, egy pillantás Elvégzett volna köztünk minden kérdést.
Nem ferdült volna tiszta érzetünk Hideg számítás ronda alkujává; Nem volnék mint száműzött Ádám most, Kinek az Édent önkeze bezárá.
Mit adhatsz még, mit adhatsz most nekem? Nem hozhatsz vissza egy sugárt a multból. Adj hát egy könnyet útitársamul, Hogy álmodjam rólad s elmult napokról.
Korán sujtott a sors keze, Más gyermekek míg vígadának, Sírhantján ültem jó atyámnak, Én árván síró gyermeke.
Nem hittem, hogy még lesz idő, Melyből óhajtva vissza-vissza Tekintsek könnyre, néma sírra, Mint üdv után a szenvedő...
S úgy lett, mit üdvének nevez Szivünk csak két rosszból a kisebb, Mitől ma még borzadva retteg, Talán egyetlen kincse lesz. -
Halvány a börtön mécse bár, Kit sírfenékre élve tettek, Jutalma mindkét életének Üdvéért lenne ily sugár.
S mi még előtte rémül állt, A tengereknek barna szirte Lesz a hajósnak vágya, enyhe, Ha a hajó fenékre szállt.
Óh, hogyha volna nékem is Könnyem! de férfikönny kiszárad. Nem enyhül többé tőle bánat, S ki nem sír, az vigaszt se hisz.
Oltárul sír sem áll nekem Emlékeül a hűtelennek, Nem érzem csókját szellemének, Mely összekötné még velem.
S hol vígaszt minden szív talál, A síron túl sincsen reményem, Ott is, ki itt feledt, a hűtlen Egy más rokonlélekre vár.
Ismértem nálad szebbeket, leányka, Hajoltak hozzám nálad jobbak is, Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra, Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.
Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád, Mért fáj, ha másért ver szived talán, Mi káprázat reng gyöngéid felett is? - Megígézél bizonnyal, kis leány.
Átengedem magam a bűvöletnek, Fénymámor, illat, kéjjel élvezem, E termen és e kedves szemeken túl Idő, világ ne létezzék nekem!
Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes A hang, melyet lelkemből vonsz elő; Mi ott szenderge titkos sejtelemként, Vonód alatt az mind életre jő. -
Zenédben egy küzdő szívnek világa, Örömsikoltás, elhaló sohaj, Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül, Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -
Majd a zenére a tánc is megindult, Karomra fűzöm a kedves leányt, Önérzettel, büszkén vezetgetem fel, Mint az erős tő a lengő virányt.
Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy, Körüllebeg epedve, csintalan, - Dac és békűlés, féltés és enyelgés Felváltva reng a tánc hullámiban.
Majd érzem szíve gyorsuló verésit, Lélekzetét, - karomra dűl a lány, Hozzám szorítom, s pörgő őrületben Ég, föld enyész, őt ölelem csupán.
Ha az igézet végre elenyészik, Fény, illat és zene kihal, eláll, S a köznapi világ néz újra rám le, A költőitlen reg sugárinál:
Képed, leány, egész kéjjel marad fel, Minél tán nem több szűd bírása sem - S menten marad mégis minden salaktól, Mi a bírást követni kénytelen.
I
Szép lányok sorában voltál a legisszebb, Nem volt arc mosolygóbb, nem volt szem szerényebb, És midőn mélyében arcom festve láttam, Hittem, ott vagyok már mennyek országában, Kebled érzeményi mostan fejledeznek, Védük ifjúságod, s a világ szelének Még nem érezhették fagylaló hatását. Tisztán látom benned Isten gondolatját, Nem kell, csak kezedbe a liljomnak szála És szentnek állítlak a szentelt oltárra. Hát még amint lelked versenyezve szálla Vélem túl a földön a tündérvilágba, Hittem, most lelék már lelkemnek párjára, Hittem, nem leszek már a világ árvája, S mint Isten házában, lelkem úgy reszketett, Amint lábaidhoz tettem szerelmemet, Hogy nem lészen-é az megbántó ajándék Kebled oltárán, hol olyan tiszta láng ég. Balga szív! ki hitte, óh, ki hitte volna, Hogy tükör előtt volt minden bétanulva És kit úgy imádtam, szűm ez ideálja Nem más, mint egy csínos eladó leányka. Mások hozzá feltett kalapokkal lépnek, Ami nékem szentség, tárgya élceiknek. És te vélek együtt mosolyogsz és múlatsz, Rólam is, ha úgy jő, élceket szikráztatsz. Hej, hiába, a jó kalmár kedvére tesz Mindennek, ki tudja, komolyan melyik vesz.
II
Óh, mivel vagy jobb, mondd, mondd, a kéjleánynál? Csábít, mint te, ő is, s mint te, jó vevőt vár - Egyitek sem adhat mennyet, csak selyemből, Rózsátok csinált, nem nő fel szívetekből. Hogyha mosolyogtok, nézitek, jól áll-e, Hogyha sírtok, a könny megszámolva foly le, S hogyha egykoron majd halni hív a végzet, Akkor is csábító alakot, helyt néztek. Óh, nem féltek-é, hogy a nagy Isten megver, Ilyen vásárt ütni legszentebb tüzével. Rongy csecsebecsékért, egynehány forintért Vagy főkötőt várva, mint legisnagyobb bért. -- Így lesüllyedt hát az éneklett nőszellem, Hogy nemesb életcél már előtte nincsen? Úgy a férfi mégis, mégis jobb a nőnél Mert ha már hazud, hát büszkébb díjat is kér. Ah, de mit beszélek? - adhatsz még te üdvet, Oly természetes vagy, csak jól zárd be szűdet! Mit tesz az, nejévé hogy azért levél csak, Mert esetleg éppen nem jövének jobbak? - Küzdő szenvedélyek és lélekrokonság Mind elcsépelt szalma, dőre fecsegés csak. Őrült vagy költő, ki azzal tépelődik, Szíve megszakad - és mosolygva nézik. Boldog férjed egykor hóhalmára dűlve Szívveréseidnek kéjében merűlve Távolról sem sejti: amik benne vannak, Kényelem, szabadság - s arca hiányzik csak.
|
|
|
|
Hogyha hallom, a szépség kacér S hódolatra vágyik szűntelen, Érzéketlen szívének legott Hogy több rabja s fénye több legyen: Rád emlékezem, óh drága nő, Mert te e vádat megcáfolod, S a világgal is kibékülök, Szépségedre hogyha gondolok.
Hogyha hallom: gőgös az erény S büszkén nézi azt, ki vétkezett, Jégkebellel, könyrületlenül, Mint egy isten a világ felett: Rád emlékezem, óh drága nő, Mert te e vádat megcáfolod, S a világgal is kibékülök Erényedre hogyha gondolok.
Óh de érzem, e világon a Költő árva hang puszták felett, Sorsa, hogy vérző tövisfüzért Hordjon átkos homloka felett; Rád emlékezem, óh drága nő, S életemre búsan gondolok. - - Óh, ki mindent megcáfolsz, miért, Mért ez egyet meg nem cáfolod?
I
Hogyha tudtad, nem szerethetsz, Mért hazudta szád, hogy érez? Csillag lettél volna nékem, Mely hideg fénypont az éjben. S szívünk megnyugodva nézi Jól tudván, hogy el nem éri.
Oh de nő, te hitegettél. S éltem bolygó lángja lettél. Vészben elhagyál kacagva. Összedűle elhagyatva, Veszve útam; késve érzem: Vész utánam, vész előttem.
II
Mondod, mást szerethetek még, Rád ki mindent elfecsérlék, - Mondod, új hit, új remény vár, - Kit kísértni emléked jár, S költészetnek szent varázsa, Mondod, írt ad szűm bajára. Oh, ha ily szem is hazudhat, Angyal-arc poklot takarhat, S ily érzéssel gúnyt találok, Minden költészetre átok!
III
Rossz vagy, oh nő, látva látom, Aki voltál ideálom! Hittem, égből szállt le lelked, S porban csúsz vágyad, szerelmed. Meg nem értesz - aki voltál Szívemben legszentebb oltár, És én még most is szeretlek, Bár kerüllek, bár gyűlöllek. - Mint a lepkét bűvarázzsal Vonja a láng, míg beléhal, Vonz és öl szemed sugára, Poklát, üdvét ha kitárja.
Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni Látsz, mint lanyha szellőt! - a szellő csevegni Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed. Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled, S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel Fényleni, ragyogni látsz - óh tudd, a tenger Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed. Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet. S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva! Ezt az álmot rám csak tündérének hozta, És e tündérének, lányka, a szerelmed, Hogyha megcsalsz - majd a vad oroszlán ébred, S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
(Erzsinek)
I
Vad öröm volt, amit eddig éltem, Kábulás és mámor, semmi más, Mint ha bánatunkat hogy feledjük, Részegítve jár az áldomás,
S hogy szivünknek jajját átkiáltsuk, Felzengünk egy pajkos éneket, Elcsitítni véle azt a sírót, Mint a dajka a kis gyermeket.
Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem, Mely a téli éjben pislogat - Elmelegszünk nála, hajh de éltet A pásztortűz semminek nem ad -,
Míg te jöttél, mint a felkelő nap, Elhalványult minden fényeden, Betöltéd a földet, s ámulattal Új ragyogványt láttam mindenen.
Érezém a rózsa s méh szerelmét, Érzém, árván, hogy nincs semmi sem. Szerelem szent lánca a mindenség, S benne mink is egy kicsinyke szem. -
És mint hogyha megcsókoltad volna E kebel vadon zengő dalát, Képzetemben minden e világon Oly dicsően szelleműle át.
II
Mért gyujtottál lángot e kebelben, Hogyha most hideg maradsz, leány? Mért tanítál meg forrón szeretni, Hogy kacagjad kínomat csupán?
Oh, mosolygj, mosolygj reám, leányka, Hidd el, néked jobban illik az, Megdöbbent talán a nagyszerű tél, De mi bájol, az csak a tavasz.
Meglep a szobormű is, - csodáljuk, Hogyha általlengi ideál, Nem mozdul mégis szívünk, hiába, Mert rokonvilágra nem talál.
Ládd, leányka, a nap, mely virágot Szül, hevével el nem égeti, Egy-egy harmatcseppet küld reája És a lankadót felélteti.
Nap szemed, s ha részvét harmatárja Nem hull rája, e kebel elég, S e neked nyíló érzésvilágot Tán kár lenne elrombolni még.
III
Óh leányka, nem szégyenled-é, ha Durva bérc kegyesb, mint kis szived, Akit Isten is már ízről-ízre Szerelemmel átmelengetett?
Nem remegsz-é, hogy megbánja, ennyi Bájt hiába mért pazarla rád? - Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra, Vígaszt nékem az a szikla ád.
Elpanaszlom, hogy bizony leánykám Azt mondá, hogy engem nem szeret. "Szeret" a bérc így felel enyelgve S felüdíti lankadt lelkemet.
Jó barát, te! ah tudom, csalódol, Sorsom oly bús, sorsom oly kopár, Hű szerelmem a hideg leánytól Viszonzásra többé nem talál.
"Talál" mondja újra a kegyes bérc. Gúnyol-é vagy jobban ismeri Édes titkát a leánykebelnek, S szebb jövőmet jósszó hirdeti?
IV
Lány, ha oly hidegséget mutatnék, Mint minőt te játszol szüntelen, Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen Lángoló szív arra képtelen.
Kis sebet könnyű elrejtenünk, de A nagyot, ha elrejted, megöl; Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell, Meghalok, hidd, szenvedésitől.
Óh, ha volna rajtad oly hatalmam, Aminő van néked híveden, Megtanítanálak, hogy mi kín, ha Választottunk oly érzéstelen.
És mégsem lehetnék ily kegyetlen, És szenvednék ismét általa És szenvedném mind a kínt, amellyel A hidegség téged sujtana.
Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben, Sorsom élet-é avagy halál? Mondd ki, mondd ki, bármi az ítélet, Benne lelkem megnyugvást talál.
Csak világot! bár mutasson az majd Mennyet, poklot, mindegy már nekem, Szűnjék a sors szörnyű vajudása, - Ami jő, megadva viselem.
Mondd ki, lányka, mert mint lassu méreg Bú s remény közt a kétség megöl, Eddig tart erőm, itten hivék célt, Vidd tovább még, és keblem ledől.
V
Merre, merre, lányka, régi kedved? Hol van a pajzánkodó szeszély? Hisz te egykor egy kicsiny virágban, Lepkeszárnyban örömet lelél. -
Most komoly vagy, tévelygő szemednek Pillantása messze-messze jár, Mint hajósé, aki tornyosúló Felleget s partot kétkedve vár.
Mért remegsz most, hogyha felkereslek, Mint virág az őszi szél előtt? Bizalommal hajlottál szivemre És mosolygó arccal azelőtt.
Honnan, honnan e pir arcodon most, Míg szived sebesebben dobog? Tán szivednek titkos vágyu álma Az, mely bájjal tükröződik ott?
Ismerém lelked fehér zománcát, S hajnal arcod pirja rajta, lány, Boldogság hajnalja, s mégis a szív Nyúgalmának alkonya talán.
Bolygó fényt látok, leány, szemedben, Az szívedben kincset árul el. Süsd le, süsd le, óh már mind hiába, Szívem új, több-több tanúra lel.
Minden ízeden újabb kecs éled, S újat nem teremt többé az ég, Csak ha a természetben tavasz van, Vagy nőszívben a szerelem ég.
Óh igen, látom, szemed borúja Nem fellegzi már be e kebelt, Mert belőle szívárvány gyanánt a Szerelem nyujt édes békejelt.
VI
Látnom téged és szeretnem egy volt, Óh leányka, honnan, honnan ez? Hisz különben ember e világon Üdvöt csak hosszú harccal keres.
Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod? Mit mocskított volna ily salak, Láttam lány vagy, ez nekem elég volt, Mert szerethetsz és imádhatlak.
Vajh, mi az, mi igy hozzád varázsol? Más tetszik, ha ez s az rajta szép, Rajtad arc, haj és szemek világa -- Nékem bájos, merthogy a tiéd. -
Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök, Kék-e a szem, avagy éjsötét, Azt tudom csak, a kedves egészre Fényt az üdv legszebb sugára vét.
Téged Isten e szívnek teremte, És e szív azonnal megtalált, Amidőn nálad, mint régi kedves Ismerősnél, meglepetve állt.
És valóban, lelkünk ismerős volt, Istennél csak egyet alkotott, És hogy újra feltalálja egymást E világon, ketté vált legott.
S fájt félléte, kínzó sebében Vágyó hévvel nyugtot nem lele, Míg lelkedben azt most feltalálta, S önmagának jobb felét vele.
Mit csodáljam most már, hogyha régen, Még előbb, mintsem megláttalak, Édesarcú álomképeimben, Tiszta lánggal már imádtalak.
És ne mondd te se, könnyen hajolván Kebeledre, hogy hűtlen leszek, Nincs korán azt teljesítni, amit Rég végeztek a nagy istenek - -
VII
Óh talán bűn is, ahogy imádlak, Keblem oltár, melyen képed áll, És kivűle az egész kebelben Semmi, semmi más helyt nem talál.
S hogyha képed elhagyná e szívet, Borzadok, mi űr maradna ott, Isten s emberektől elhagyottan Mint egyházból elpusztult romok.
Óh, de hogy lehetne bűn szeretni, Istenünknek rendelése az, Azt tanítja ég, föld, csillag és szél, Azt tanítja rózsa és tavasz.
Hogy lehetne bűn az, így szeretni, Tőle jő minden, szűmben mi jó, Érdemes lehetni birtokodra Küzd e szív, e fáradt harcoló.
Általad dülének el, leányka, Szűm hiú, hamis bálványai, Éretted tanultam még az Istent Is hálásabban imádani. -
S megtudám, hogy amit dőre keble Embereknek száz alakra tép, Mert nem bírja a dicső egészet, Áldásos erős egy istenség.
S bár te azt gyermekkebled hitével, Rózsakoszorúban tiszteled, Én kereszten vérző képletében - Óva áll ő mindkettőnk felett.
Te tanítál, hogy lelkünk fog élni, Mert a láng, melyet közénk lehoz, Nem fér e földnek gyarló körébe S visszaküzd az üdv sugárihoz.
|
|