DÉRYNÉ NAPLÓJA
Első teljes kiadás, az
eredeti kézirat alapján
sajtó alá rendezte
BAYER JÓZSEF
BUDAPEST,
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-429-5 (online)
MEK-19130
TARTALOM
ELSŐ KÖTET
I. RÉSZ.
Gyermekkori emlékek és benyomások
(1793-1809)
II. RÉSZ.
Pesti élmények a színi pályán és a közéletben
III. RÉSZ.
Vándorúton keresztül-kasul a hazán.
MÁSODIK KÖTET
IV. RÉSZ.
Székesfejérváron (1821-2), Pesten (1822), Miskolcon,
Debrecenen és Egeren át (1823), Kolozsvár felé.
V. RÉSZ.
A kolozsvári állandó színházban eltöltött első évek
VI. RÉSZ.
Kassán.
HARMADIK KÖTET
VI. RÉSZ.
(Folytatás) Kassán.
VII. RÉSZ.
Az állandó szinház kötelékében Pesten, majd ismét vándoruton.
ELSŐ KÖTET
I. RÉSZ.
Gyermekkori emlékek és benyomások
(1793-1809)
I.
Jászberény régen. - A patikáriusék háza. - Valami a ház asszonyáról. - Lőrinc bácsi. - A ház belseje. - Még valami Jászberényről. - Szokások bőved estéjén. - A váratlan vendég. - Hogyan fogadják a kis sápadt vereshajut? - Az elkeseredett apa. - Megnyugvás a helyzetbe és el nem árult tervek a jövőre nézve. - Mi történik három év után? - Az apa multjából. - A kis vereshaju megfiusitása. - Első kisérlet férfiruhában és sarkantyus csizmával. - Furcsa kilátások.
1793-ban december hó 24-én, karácsony éjjelén igen sok járó-kelő sietett végig a hóval födött utcákon Jászberényben. Sietett mindenki, hogy födél alá juthasson, mert csak a sűrű hófuvalom világitotta az utcákat. Az ég borult volt, csak egyetlen csillagocska bágyaszkodott haloványan a fehéres felhők között.
Jászberény igen népes, jó nagyocska mezőváros volt már akkor is, a város közepén végignyúló egyetlenegy nagyon széles, hosszu utcával. De az messze fölhalad, föl-föl, még a nagy pápista templom épületén is jóval túl, mi bizony jó távol van a város közepétől. Innen ismét az alvégbe viszen le a széles utca, mélyen le-le, úgy hogy a szem be sem látja a végit. Itt vannak aztán némi szükséges épületek, a mészárszék stb. Ezek igen disztelenítik a nagy utca közepét, mely különben szépen megtartja az egyenes vonalban álló, két sorosan házakkal szegélyzett nagy utca szélességét. A két sorban álló házakat azonban imitt-amott egy-egy utcácska hasítja be, azon tömeg épületekhez vezetők, melyek a házsorok mögött vannak össze-vissza építve, keresztül-kasul vezető utcácskákkal, nád- és szalmafedeles házikóival, melyek mintha szégyenletökben bujtak volna a nagy sorházak mögé. A fő-utca közepén volt építve a nagy kórház, melyben mindennemü koldusok és betegek laktak, egy kissé oldalt esve egy igen nagy kőkereszt, a fölfeszített Krisztussal. A kereszt magasan emelkedett föl a négysoros kőlépcsőzeten, csinos farácsozattal körülkeritve s a négy szögleten ültetett nagy akácfákkal, melyek nyáron által kellemes illatukkal árasztották el az egész utcát. Ide szoktak gyülekezni a nagy-böjtben esténként a katolikusok, nők ugy mint férfiak, öregek ugy mint fiatalok a sok csillogó lámpákkal, hogy ott a szenvedő Jézus emlékét ájtatos, böjti szent énekekkel dicsőítsék - mert még akkor nem volt szégyen ájtatosnak lenni. Az utcán nem messze a kereszttől, jobbra esve, áll a patika. Nagy hosszu, hat osztályból álló épület ez, meglehetősen nagy ablakaival, melyek mind az utcára néznek. Először is jő a patika, utcáranyiló szárnyas, üveges ajtókkal, melyhez lépcsőzeten kell följutni a patikába. Ennek belsejéből a laboratóriumba nyilik be az ajtó, hol az orvosságokat törik-főzik, borzasztó nagy és kicsiny mozsarakban: iszonyuan fülhasító koncertet csapva az onnan benyiló első szobába, melyen ismét üveges ajtó van. Ez az ebédlő- és látogató-, mely egyuttal az úr és asszony hálószobája, mert még akkor igen patriarkális életet éltek a házasok, s nem kívánkozott a férj a nejétől az épület másik szárnyába - csupán a házi béke föntartása miatt. Ezen szobából nyílott az ajtó a gyermekek szobájába, hol együtt laktak a szárazdajkával, ki reájok gondot viselt, a honnan ismét a subjekt és laboráns szobájába. Onnan aztán nyílt az ajtó a nagy, tágas, szép, fehér konyhára, mely ragyogott a sok fényes cintáltól és tányértól, a szépen surolt lábasoktól s a falon függő tömérdek, kisebb-nagyobb réz-casseroltól s formácskáktól. Csillogott, mondom, mert a ház asszonya példaképe volt a tisztaságnak s híres nagy asztalt tartott. E konyhából aztán a legutolsó szobába nyílt az ajtó. Ez volt a tizenhat évig hűségesen szolgált főzőnének a saját szobája. Idős leány volt, kit az egész ház respektált, A ház asszonya az édesanyjától nyerte el maga mellé, kinél szintén több évig szolgált, mint jó főzőné. A ház asszonya igen fiatalon ment először férjhez egy doktorhoz, kivel igen boldog házaséletet élt, de korán elhalván, úgy ment férjhez egy év mulva mostani férjéhez, a patikáriushoz, ki őt hat kis fiuval vette nőül: kisebb-nagyobb, mint az orgonasíp. Ma a vén hajadon regnált az egész házon: az asszonyon, az úron, a gyerekeken, még az öreg Lőrinc bácsin is, a ki hasonlóképpen régi bútor volt. Ő a kocsis, favágó, pecsenyeforgató, a kerti nagy kádba vizet húzó, egyszóval: mindenes. Ló ugyan nem volt, de volt egy ócska, zöld, kopott cséza, melybe, ha szükség volt rá, fogadott lovakat fogtak be. Akkor érezte csak jól magát Lőrinc bácsi, ha a lovakat hajthatta. Zúgolódott is mindig, hogy nem vesznek már lovakat, meg hogy tüzre nem teszik azt a vén csézát - majd még abba viszik esküvőre azt a kis sápadt babát.
A patika igen jól jövedelmezett, mert Jászberénynek igen nagy környéke van s mind ebből a patikából szállitották a gyógyszereket a vidékre, a patikába pedig nagy adagokban Pestről szállittattak a patikai szerek. Az épület igen-igen nagy telken feküdt, gyönyörü nagy kerttel, melynek egy része egész évre ellátta a házat minden megkivántató zöldséggel, más része pedig számtalan virágágyakkal, különbnél különbfélékkel ékeskedett, mert a ház ura nagy kertész volt s szerette a virágokat. Négy részre volt osztva e roppant nagy kert s e részek mind mind rózsa-sorokkal voltak szegélyezve. Egész kis paradicsom volt e kert az ő szép alma-, körte- és barackfáival, mind a legszebb fajtából. Csupán a legközepén a kertnek, egy sima üres téren állt egy nagy kerekes-kut, mellette nagy káddal: a locsolás kedvéért, - de dísztelenítette a kert kinézését. A kertet a nagy tágas tiszta udvartól, szép zöldre festett rácsozat keríté el, az udvart pedig az utcától magas kőkerítés választotta el, nagy kapujával s mellette kis kijáró ajtóval. Az udvar végső részén, mely távol esett a lakóépülettől, volt a kocsiszín építve; a materiál-kamra pedig ennek a kert felé eső részében, hol a nagy mennyiségben lévő patikai szereket szokták tartani. A patikából és laboratóriumból a kertbe is vezetett kijárás. Ezeket azért írom le oly részletesen, mert később szükség lesz tudni némi dolgok fölvilágosítására.
Még egyszer vissza kell térnem a város fekvésére. Hibásan mondám, hogy egyetlen utcából áll. Igaz, hogy egyetlen nagy utcája van, széles, szép, egyenes vonalban álló épületeivel. Ennek balra eső részén van néhány kereskedőbolt: igen kicsinyek, oly nagy városban. Kereskedői görögök voltak akkoriban. A boltok mellett állt a postaház, azokon fölül a vármegyeház, kávéház, mind-mind egy sorban; szemben velök a városház, melynek eresze alatt van a piac. Ott következik egy nagy üres tér, két sor ház közt, melynek felső részén áll a katolikus templom s mögötte hasítja ketté a várost a Zagyva folyó. Rajta keresztül széles nagy híd vezet túlátra, hol nagy rendetlenségben kisebb-nagyobb utcáival ismét roppant háztömeg van építve, melynek házai mind náddal és szalmával fedvék. Úgy hiszem, azóta már Jászberényben is földerült a müvelődés és izlés hajnala. A mint mondám, a patika gazdagon jövedelmezett s ennek birtokosai jól birták magukat. Volt is ott mindig mulatság, szíves vendéglátás, miként a régi korban szokás volt. Nevezetesen a ház ura úgy kívánta, hogy midőn ebédhez terítettek, a számos család terítékein kívül még egy üres teríték is legyen föltéve az asztalra, hogyha véletlen érkeznék valaki, ne legyen semmi zavargás és mozgalom, - ő csak azt mondhassa: tessék helyet foglalni. Óh szegény jó háziur! több oly különc eszméi is voltak neki, mire majd reátérünk.
A patika ablakai ma jóval világosabban világítottak ki az utcára: elkezdvén a patika üveges ajtait, a hosszu sor szobák utcára néző ablakai mind fénylettek a sok gyertyavilágtól. Karácsony éjjele következvén, sok szép vendégsereg gyűlt össze, kik estebédre valának meghíva, mert ezen a napon az akkori jámbor keresztények böjtöléssel, imádkozással töltötték el a nap nagyobb részét, a születendő Krisztuska dicsőítésére és emlékezetére. Csupán öt órakor jött össze az estebédre, melyen jó böjtös étkek, mákos, diós sütemények párologtak az éhes gyomrok és vágyakodó szemek elé. Összegyült tehát néhány bizalmas jó barát és barátné, komák és kománék s vidám csevegéssel végezték be az estebédet. Minden eloszlott az asztaltól, hogy a terítéket elszedhessék s a kártyázásnak adjanak helyet, mert az volt a bevett szokás, hogy addig kártyázással töltik az időt, míg az éjféli misére az első harangszó megkondul, hogy Isten házába szólítsa a jámborokat. Itt is úgy az idősebbek kártyához ültek, a gyermekek pedig szobájukba utasíttattak, hol a számokra fölállított Krisztuska fája és a kis Bethlehem körül - mit az anyai kéz számtalan csillogó képecskékkel s mindenféle cifra dolgokkal fölékesített - ugráltak, örültek, csipogtak, lármáztak, mind meg annyi kis koboldok, mig végre, egymást jól össze-vissza cibálták, s minden szárazdajkai intés és püfölés dacára, kifáradva aludni mentek. Végre elkövetkezett az idő és megkondult az első harangszó, mely Isten házába hívta a hivőket. Rögtön siettek bevégezni a játékot s készülni kezdett minden, jól beburkolódzva, hogy a csípős hidegtől megoltalmazza magát. A házi úr is felöltötte már a jó meleg farkasbőr bundát, de a ház asszonya csak sápadozott, s vontatva szedegetett elő egyetmást, mire a férj, ki egy kissé hirtelen természetü volt, rárivalgott: "Ugyan mama siess, már a másodikat is elharangozták." A nő, a ki igen szigoru gazdasszony, de férje irányában mindig szelid s kiméletes volt, engesztelőleg mondá: "Édes Józsim, menjetek, én nem mehetek, fájdalmakat érzek" (mert a nő jó reménységben volt). Bucsuztak tehát a vendégek s távoztak, mig a háziúr visszakiálta az ajtótól: "De fiu legyen!" A nő magára maradván, azonnal becsengette a cselédet s megparancsolá, hogy csak sietve hívják el a szülésznőt. Eltakarítottak, elrendeztek a szobában mindent. Azonnal megérkezett a szülésznő és kevés fájdalmak leküzdése után szerencsésen elérkezett a várva-várt kis vendég is. De oh sors! a szegény anya, ki örömkönyek közt szorítá kis magzatát kebléhez, egyszersmind remegett, hogy nem fiúval örvendeztetheti meg visszatérő férjét, mert mindig azzal gyötörte szegény váró nejét: hogyha nem fiu, elibe se vigyék, neki nem kell! Végre minden rendén volt a kis szobában: a picike megfürösztve, pólyázva bölcsőjében feküdt. Egyszerre csak megcsendül a patika ajtaján lévő csengetyü s jött haza az úr. Egyenesen a szobába siete, öröm s kétség között. Az éji lámpa csak halványan világította a szobát, de ő nagy sebbel-lobbal kiáltá, még mielőtt jól belépett a szobába: "Fiu-e, vagy leány?" Erre a szülésznő fölkapta a kicsi pólyást s vitte az atya eleibe, mosolygó örömmel, jó ajándék reményében, mondván: "Ime egy kis veres haju, sápadt kis leány" és magasan föltartá, hogy atyja majd hogyan fogja össze-vissza csókolni a kis pólyást. Az atya azonban rárikolta nagy mérgesen, kikapta a kezéből a gyermeket, mondván: "Mindjárt a falhoz vágom ezt a rőthajut. Mondtam, elémbe ne hozzák, ha nem fiu." Az anya sikoltva kiáltott: "Az Istenért!" A szülésznő kiragadván a gyermeket atyja kezéből, méregre fakadva, ijedve kiáltá: "Ej uram, dehogy csapja ezt a kis ártatlant, azért hogy veres haju; hiszen nézze, az úrnak is veres haja van, azért mégis, becsületes, jó úr; aztán nézze meg csak jól, éppen az úrhoz hasonlít nagy, sötét szemeivel. Hogy egy kissé sápadtka? Hiszen a' se baj. Dejszen megtekintettem én az eget, mikor megszületett. Ott csillámlott bágyadtan egy csillagocska a felhős égen - az pedig jó jel, ha azon jel alatt születik a gyermek. Aztán, hogy egy kissé sápadt, azért még nem hal meg. Jaj uram, ismerem azt én jól, midőn legelőször világot lát a gyermek és sikolt, az nem hal meg." De e fecsegés alatt a férj mérgesen járt-kelt föl s alá a szobában s egyet sem szólt. A szegény szenvedő anya ott sirt fájdalmában, hogy férje még csak feléje sem megyen, megkérdezendő, hogyan s miképp érzi magát. A férj végre föltette házi sapkáját s ment ki a szobából.
A szülésznő vígasztalá a keseredett anyát, a mint lehetett; befektette bölcsőjébe a kis vereshajut, készült lepihenni, miközben mormogott valamit a furcsa természetekről s az Isten rendelése elleni zugolódásokról, mire a beteg így szólt: "Istenem, hisz' van itt fiu elég, csak egyet szeretne közülök, de azok sem kellenek neki." Ezzel benyílt az ajtó s egészen lecsillapulva lépett be a férj s ment a neje ágyához s megcsókolván őt, kérdé: "No, miként érzed magad Ninám?" Ez felelé: "Jól édesem, csak te ne haragudjál, hiszen sem én, sem e kis ártatlan nem tehetünk róla, hogy Isten így rendelé." "Igaz, igaz, csak légy nyugodtan s bocsásd meg heveskedésemet - de látod - no semmi, semmi... No hallja-e, adja ide azt a kis vereshajut." Erre a karjára vevé, járkált vele föl s alá a szobában s így beszélgetett hozzá: "De aztán ne légy siró-rivó!" Ekkor a gyermek fölvisított s csakhamar odadobta a szülésznő karjába, ki mindenütt utána járt a szobában, félvén, hogy még csakugyan ledobja valahová, ha visit. Az úr megnyugtatólag mondá: "No no, csak legyetek békével! Hej tudtam én azt, hogy így lesz, ha fiu volna, nem nyávogna. Menjünk, menjünk nyugalomra - de az a sápadt ne visítson." Így végtére lenyugodott az egész ház s reggelre mindenik vidáman ébredett.
A háznál minden a maga rendén ment; az atya naponta mindjobban kezdte szeretni a kis csecsemőt, gyakran karjára vevé s vizsgaszemekkel nézegette; járkált vele föl s alá a szobában, s motyogott neki valamit, de azt senki sem értette, hogy mit. Neje aggódva nézte, nem tudván magának megfejteni, hogy olyan szeretet-e az, mit ott vele motyog, vagy még most is haragszik rá? Ekkor visszaadá dajkájának s megnyugtatólag mondá: "Jó, jó, csak te neveld; csak nagy volna már hamar, hogy járni tanulna, majd akkor..." "Mért akkor", kérdi neje? "Csak te neveld, hogy minél előbb kiszabaduljon abból a szoros pólyából, csak egyszer járni tudjon, minden jó lesz."
A nagy keresztelő is megvolt a szokásos rendszerrel. A kis sápadt vereshaju, Róza nevet kapott a kereszteléskor, mert a keresztanyját is Rózának hívták s ő akarta így.
Több házi civódás közt mult el három év, mi alatt a gyermek, az az én csekélységem (mit tisztelt olvasóim alkalmasint sejtettek) három éves lett. Parányi és mindig sápadt voltam, csak a hajam kezdett sötétebb színt váltani. Ekkor atyám (Isten bocsássa meg neki) belép egész komolyan jó anyámhoz, s mint valami igen természetes dolgot, egész hidegvérrel mondja anyámnak: "Édes Ninám! ma vége a kis Róza leányságának - ma három éves mult." Anyám nem tudván hirtelen felfogni e szók értelmét, reá meresztette nagy sötétkék szemeit, végre tréfásan így szólt: "Talán férjhez adtad?" "Ellenkezőleg - mond atyám, ő nem fog férjhez menni, ő nem fog többé leányruhába járni." "Micsoda, kérdi anyám? Tán megőrültél?" "Nem, nem, mondá nyomatosan, e gyermek igen eszes, hát nem tapasztalod magad is, hogy ily piciny létére mily eszes dolgokat mond, miként petyeg már velem, midőn kiviszem magammal a patikába és kérdéseit fejtegetem neki?" "Bizony édes férjem engedj meg, de én semmi eszest nem vettem észre ebben a parányiban" mondja anyám kacagva. "Jaj, barátném, nem is a ti dolgotok azt kitapogatni, hogy mi rejlik egy ily kis parányi főben némelykor. De én most komolyan közlöm véled az akaratomat. Isten megtagadta tőlem legjobb óhajtásomat, hogy fiugyermeket adjon, ki tapasztalásimnak és tudományimnak örököse leendett volna az emberiség hasznára. De én mégis véghez viszem elhatározásomat." Itt meg kell jegyeznem, hogy atyám igen eszes ember volt tanulmányaira nézve az orvosi tudományokban, úgy annyira, hogy a mi ritka példa, ő neki privilégiuma is volt, hogy mint orvos gyógyíthatott és csuda nagy kúrákat vitt végbe még Bécsben laktában (mert ő bécsi születésü volt), hol a császártól egy nagy kúra alkalmából, mert ő a legveszedelmesebb nyavalyákat, ugymint a rákot is gyógyította, egy nyolcvan aranyat érő tubákos szelencét kapott, melyet nekünk mindig megmutatott, ha jó kedve volt, bár ő sohasem tubákolt. Fiatal korában, még csak harminc éves volt midőn meghalt, hektika vitte őt a más világba. "Véghez viszem célomat, mondá s a világ egykor hálás lesz érte. A kis Róza tehát holnap férfi-ruhába öltözik; még most ugyan parányi nadrágocskát nem kap, hanem kap szép kis zubbonyt, szép kis kalpagot lefüggő arany bojttal, kis sarkantyus piros csizmácskát." "De az Istenért, vágott közbe anyám, mire való ez a maskara, hiszen úgy fog kinézni, mint egy kis majom?" "Ha úgy is, majd ha nagyobb lesz, nem úgy néz ki. Meg kell lenni, törik-szakad. Ha nagy lesz, beviszem Pestre az univerzitásba, s meglátod, híres doktor lesz az én kis vereshajumból." Az anyám ellenszegült; sirt, hogy leányából ily bolondot nem enged csinálni. De atyámnál volt a hatalomszó: "Meg kell lenni, úgy akarom... nekem doktor fiam lesz; tizenhat éves korában már bent lesz az univerzitásban és én a legboldogabb apa leszek." "Boldog Isten, hát megőrültél? egy tizenhat éves lány a tömérdek fiatal ember között! No ez lenne még a szép spektakulum." "Ne légy gyermek, édes Ninám, hiszen senki sem fogja tudni, hogy leány... férfi-ruhát visel már holnaptól kezdve. Már minden meg van rendelve. Holnap haza hozza a szabó a kis zubbonykát, a suszter a kis csizmát; a kis kalpag már odakint van a patikában egy skatulyában. Nem akartalak téged rögtön meglepni vele, mert előre tudtam, hogy zivatar lesz a háznál." Ezzel kisietett, behozta a kis kalpagot, veresbársony fityegővel oldalt, melynek végén kis arany bojtocska lógott. Szegény jó anyám összecsapta kezét s lerogyott karszékére, midőn látta, hogy komoly képet kezd ölteni a dolog... eleinte azt gondolta, hogy ez csak egy raptus! Atyám behozatott Klári nénivel a gyermek-szobából s fejembe nyomta az asztrakán kis kalpagot. De Klári néni lekapta fejemről s oda dobta az asztalra.
"Ugyan tekintetes uram - sikitott föl - hova gondol? ugyan, hogy talált ki ily zöldeket! Erre a csepp fejére azt a meleg kalpagot! Most is majd meggyul szegényke - osztán kalpag meg kis lány - no hiszen szépen is illik az öszve." "Fogd be a szádat s takarodjál ki vén doromb, ez nem a te orrodra való!" Én örültem azonban a fityegő bojtocskának, anyám mérgelődött s hallgatott, minthogy látta, hogy nincs mit tenni, s atyámnak komoly határozata: akaratát teljesedve látni. Atyám engem karjára vevén, kivitt a patikába s a "subjecttel" ott vitatkozott jobbra-balra a történendők fölött.
Végre eljött a másnap! A szabó elhozta az öltönykét, a suszter a két csizmát - s kész volt a kis fiu. Atyám össze-vissza csókolt, mint máskor sohasem, letett a földre s mondá: "No most gyerünk a mamához, mutasd, mily szép kis fiu vagy." De ahogy a küszöbös ajtón beléptem, atyám eleresztvén kezemet, a legelső dolgom is az volt, hogy elestem, megakadván a sarkantyummal s betörtem az orrom. Anyám fölsikoltott, odaugrott, megmosott a vértől, miközben mindig zúgolódott a bolondikus patikáriusok ellen, kiknek a sok méregtörés megzavarja az eszüket még laboráns korukban. Nem csoda, ha ily bolond dolgokat követnek el. De most az atyám is hallgatott egy kissé, mig engem kimosdottak s az én sirásom is csillapult, aztán szép csendesen odasompolygott atyám anyámhoz, kezéből elvett engemet, óvatosan letett a földre s kézenfogva vezetgetett, biztatva anyámat, hogy csak egyszer-kétszer járjam körül a házat vezetve, majd megszokom. Anyám nem tudván már magát fékezni, hevesen mondá: "Kár, hogy a háromszegletü kalapodat nem nyomod a fejébe a szegénykének, a spádét az oldalára, a nádpálcát a kezébe: mindjárt kész volna a doktor!" "Az meg is lesz - kiáltá atyám, - annak meg kell lenni", - ez volt a kedvenc szavajárása. Anyám csak azt felelte: "Azt az Isten nem fogja megengedni." Azzal kiment a szobából a kertbe a virágai közé, ott sírta ki magát, előre képzelvén, hogy ezen tárgy miatt még sok összvezördülés fog történni, a mitől pedig szegény irtózott, mert atyám igen hirtelen mérges természetü volt. Elhatározá, hogy hallgatni fog, mindent békében eltűrve történni hagy.
II.
Egy borítékos szekér megjelenése. - Az apa titkos bevásárlásai. - A kis Tiroler. - Merénylet a háziasszony rózsaszín ruhája ellen. - Hogyan öltözködtek a mult évszázban? - A féltékeny apa és a szép mama. - A szétfejtett menyasszonyi ruha. - A kis vereshajuból orvost akarnak nevelni! - Az apa hirtelen halála. - Az özvegy és két árvája. - Lemondás a fiuöltönyökről. - A két leányról, meg az öt fiuról. - Klári néni első szereplése. - A provizor. - Az első tanító hogyan válik a kis vereshaju kedvencévé? - A tanítás módjáról. - A tanítvány nagy buzgalma. - A jeles számvető és az öreg Kőszegi bácsi. - A tanító bácsi eltávozásának fájdalmas hatása.
Így növekedtem vagy másfél évig s igen meg voltam elégedve a sarkantyus csizmámmal, csak a szülőim közt folyt a tusa mindig.
Egy nap reggelén különös kinézésü borítékos szekér vánszorgott be a nagy vendégfogadóba, mely a nagy utcáról bevágó s a házunk előtt elvivő széles, de rövid utca végiben volt építve. Ez az út éppen a nagy vendégfogadó kapujára vezetett, hová mindenféle nemzedék: kereskedők, zsidók, uraságok szállásoltak, mert ez volt Jászberényben az egyetlen fogadó. Atyámat is a tudnivágy kivezette déltájban megtudni, hogy vajjon ezen különös kinézésü szekér honnan jön s mit foglal magában. Ő ezt többször is cselekedte ily alkalommal. Nem sok idő mulva sugárzó szemekkel jön haza atyám egy ember társaságában, ki nagy batyut hozott a hátán, az atyám pedig egy nagy karimáju zöld szalmakalapot, gazdagon ékesítve zöld atlasz-szallagokkal, melyekbe ezüstvirágok voltak szőve. Belép a szobába, az anyám nagy kérdő szemeket mereszt reá, hogy hát ez mi ismét? Atyám nem szólt semmit, csak azt: "Hol a gyermek?" S rohant a gyermekek szobájába s kézenragadva, ugy röpített velem be anyámhoz, a szárazdajka utána visítva "Jaj, jaj uram, hiszen kirántja a karját." "Félre innen, ezután nem lesz rá semmi gondod." Ezekkel fejembe nyomta a széles karimáju kalapot, a mely egészen az orromra hullott le. Anyám mindcsak nézte szótlanul, várva, hogy mi lesz ennek a vége. Gondolta magában ez "komisch" kis figura lesz, ha majd a plundra is rákerül, - de nem szólt, csak ült s nézett. Atyám a fejét vakarta, mintha az ország dolga bukott volna el s kérdezte a "Tirolert", hogy hát van-e kisebb kalap? "Van bizony, de még a ládákba pakkolva." "No csak izibe fusson, hozzon apróbbakat." Elfutott a jó ember. Ezzel anyámhoz lépett s mondja: "Kedves Ninám, már nyugodj meg s légy vidám, ismét visszakapod a leányodat. Jól vettem észre, hogy te ezt a gyermeket nem szereted, mióta zubbonyban jár." Anyám egészen megnyugodva, beleegyezőleg folytatta a beszélgetést. Ekkor az asztalon lévő nagy skatulyára tekintvén, kérdezé: "Hát ebben mik vannak?" "Hü! majd meglátod, ha eljön az az ember, mi szépségek vannak itt." Eljött az ember is, kisebb-nagyobb kalapokat hozván magával. Végre leltek alkalmasat is és én örültem a szép pántlikáknak. Végre megnyílik a skatulya s kirak belőle a Tiroler gyönyörü kisebb-nagyobb vállacskákat, mellükön ezüst zsinórfüzővel és ezüst csipkékkel ékesítve, szegélyezve. De fájdalom, egy se volt jó, mind igen nagy volt. "Sebaj! mond atyám: Jőjjön hamar a szabó." Eljött a szabó is. "No csak hamar csinálja meg ezt kisebbre." A szabó mértéket vett, elvitte s ebédutánra igéré elkészítését. Anyám csak csóválta a fejét, de nem akart ellenszegülni, csak azt mondá: hiszen már megint csupa Tirolerné lesz! "Az az, az lesz, kiáltá atyám, szép rövid selyem-szoknyával; vannak itt ez embernél szép selyem-köténykék is, de szoknya nincs. Hanem én már kigondoltam! Kedves Ninácskám, tégy a kedvemért egy kis áldozatot. Ott a szép rózsaszin "Schlepped", ugy se volt rajtad tán háromszor se, mióta menyasszony voltál benne. Fejtsd szét s varrj hamar egy kis szoknyát." "Ugyan hova gondolsz? Hiszen semmi baja, egészen uj! Hadd maradjon neki nagy korára. Egy ily nagy darabot két-három rőf miatt eldarabolni, ezt a szép Schlepp-ruhát!" Meg kell jegyeznem, hogy az akkori időben rövid kis házi-schleppet viseltek az előkelőbbek, meg egy kis főkötőt, melyet fecskefészeknek neveztek s ha valahová elmentek, fátyolt tűztek a tetejére s igy függött le róla. Jó anyám nagyon szép, kitünő szép asszony volt, hollófeketeségü hosszu hajjal, sötétkék nagy szemekkel, fehér arcbőre mint a hó, gyönyörü arcéllel. Atyám szörnyen féltékeny s ez nagy baj volt. Ha a templomba akart anyám menni, nem volt szabad egyedül menni, atyám is vele ment s midőn elindultak, egyidőben mindjárt arcára eresztette fátyolát. "Te ugy sem fogod többé viselni, neki pedig nagy korában nem lesz reá szüksége s én igy akarom", kiáltá atyám. "De lehet három rőföt venni." "Ez lesz s nem más. Az egész sor boltba sem kapsz oly szép rózsaszínt, ne várd, hogy én szabjam ki." Mit volt mit tenni, vérző szívvel ment a ruhatartó almáriumhoz, legszebb kedvenc ruháját szétdarabolandó. Szétfejté tehát szép menyasszonyi ruháját s rögtön kellett neki szörnyü bő, de rövid szoknyácskát csinálni, mi akkor éppen nem volt divat. Atyám ki sem ment a szobából, sürgette nagy nyugtalanságok között anyámat és a szabót. Végre elkészült minden. Estefelé összehordták még a hozzávalókat, fölöltöztettek s kész volt a Tiroler leány, atyámnak nagy örömére, anyámnak fájdalmára. Másnap atyám magával vitt mutogatni mindenfelé, mint egy majmot. Szegény atyám! Igen szeretett, én voltam első gyermeke. De haláláig nem távozott azon rögeszméjétől, hogy ő maga fog engem tizenhat éves koromig tanítani, akkor férfiruhába öltöztet, nememet eltitkolja Pesten, beád az univerzitásba mint fiut és doktor lesz belőlem.
Így telt el még egy rövid idő. Én növekedtem, mint minden gyermek, minden különös esemény nélkül. De fájdalom, egyszerre a tiszta égből csak lecsap a mennykő... szegény atyám három napi fekvés után meghalt. Ez házunkra nagy csapás volt, mely megrendített alapjában. Azelőtt is már panaszkodott mellbaja ellen és csakugyan hektikában halt el. Én akkor öt éves multam; de a mi akkor s azon perc óta történt, mindenre világosan emlékszem. A születésemtől fogva történteket pedig anyám beszélte el gyakran, hogy mit kellett neki gyakran miattam kiállania. Arra is igen jól emlékszem, hogy atyám igen szeretett. Halála előtt gyakran a karjára vett, csókolgatott s mondá: "Te leszel az én szememfénye." Fölsütötte hajamat azzal a sütővassal, melylyel a magáét sütögette, mert mindig sütötte a haját és hajporozta, akkor az volt a divat, de tán csak a tanároknál. Öltözékeire is jól emlékszem. Midőn gálába öltözött, fehér selyemstrimfli, csattos cipő, térdig érő, fekete bársonybugyogó, fehér mellény, tenyérnyi szélességü nyakravaló kétfelé lefüggő szélekkel, fekete frakk és háromszögü kalap. Így feküdt koporsójában is, midőn meghalt. Nyugodjék békével!
Én öt éves voltam akkor; azelőtt kevéssel egy kis testvérem is született, az is leány volt: Johanna. Alig mult egy éves, midőn atyánk meghalt, így maradt jó anyám özvegyen hét gyermekkel, mert már a hat fiu közül is egy meghalt.
Atyám halála volt a mennykőcsapás, mely házunk bukását vonta maga után. Szomoru látvány volt, midőn a gyászbaöltözött anya, másnap gyászba öltözött hét árváját vezette a gyászmisére. A gyászruha kezdetével vége volt az én bolondikás öltözetemnek is. De baj volt, mert nem akartam megválni előbbi öltözetemtől, a miben én igen tetszettem magamnak, mert szegény atyám mindig hordta a boltokból rakásra a szép kelméket, a sok szép színü papir, atlaszpántlikákat, szintugy csörögtek rajtam. Én is, meg ő is azt gondoltuk, az a legszebb a világon. Hiába erősítette jó anyám, hogy az tartatlan, nem ér semmit, - úgy kellett mindenben lenni, a hogy ő akarta.
Én már most azon rendes mód szerint nőttem, a miként minden jó anya a gyermekit nevelni igyekszik. Szegény atyám jóslata nem valósult, hogy igen eszes leszek; mert bizony fájdalom, nagy koromban, nem mindenben, könnyelmü valék egy kissé, de nem nagyon. Nézetem szerint akkor annak úgy kellett lenni. Kis koromban igen makacs, önfejü gyermek voltam, hízelegni jó anyámnak teljességgel nem tudtam. Ámbár mindig, minden jót lelkembe igyekezett fogalmam szerint csepegtetni, de nem nagyon szeretett. A kis testvérem volt a kedvence, az mindig tudott hízelegni, kedveskedni, petyegni neki, de én nem. Én igen hallgatag természetü voltam, csak kimentem a kertbe és szüntelen danoltam.
A fiuk már oskolába jártak, de még én gyenge valék a tanulásra. Parányi guzsalyt csináltata anyám parányi orsóval, a gyermekek szobájába összegyülekezett minden nő fonókába, ott kellett nekem is Klári nénitől télen fonni tanulni, hogy ne henyéljek. A strimflikötés teljességgel nem izlett, nem volt kedvenc tanulmányom, nagyon izzadt bele a kicsi kéz s azért gyakran kikaptam.
Atyám halála után anyám Pestre utazott, hogy egy provizort hozzon magával, ki a patikát ellássa. A legnagyobbik mostohabátyámnak kellett volna atyám keze s oktatása alatt a patikaságot tanulni, de még igen fiatal, s csak laborans volt. Anyám hazaérkezte után két héttel a provizor is elérkezett. Jó anyám nekem, amint növekedni kezdettem, instruktort fogadott, mert a bátyám tanitójától, kit nem szívelhettem, teljességgel nem akartam tanulni. Ő engem mindig a pajkos fiukkal együtt akart tanítani, de én nem akartam. Itt egy kissé lesütöm a szememet... akaratos voltam! Pedig jó anyám, bár igen nagyon szeretett bennünket, gyermekeit, érettünk mindent áldozott, azért szigoru volt s büntetett. Nem ért semmit, - nem tanultam. Fogadott hát a számomra egy külön instruktort: egy csunya, ragyás képü fekete tót embert. Az semmi se lett volna, hogy ragyás és fekete volt, de a fél orra is egy kissé hibás. Én Istenem, ha elgondolom, én mindig igen finyás voltam és irtóztam kis koromtól mostanig is, ha észrevettem valakin a legcsekélyebb testi hibát. Ha valakinek a kezén egy ujja hiányzott, vagy csak görbe volt, irtóztam tőle valamit a kezembe venni, habár az Páris aranyalmája volt volna. Anyám behivott, eleibe állított, s kérdé tőlem magába fojtott mosolylyal: "No, fogsz-e tanulni?" Előre képzelvén, majd ha ránézek, egyenesen kimondom a véleményemet, hogy nem tudok én tanulni ettől a csunya bácsitól. De oh csuda, jól reá néztem, hozzá mentem, megfogám kezit és kérdém: "Maga lesz az én instruktorom, bácsi?" Még nem volt ideje felelni, midőn hirtelen mondám: "De nem a fiukkal együtt. Azt nem akarom, mert mindig vereshajunak csufolnak. És ugy-e packát sem ad a lineával?..." Akkor jutott csak szóhoz. "Oh, ki léniázna meg, mondá, ily kis szőke, bodros angyalt?" A kapitólium meg volt mentve. Megragadtam a kezét s ismét mondám: "Magát igen szeretem, instruktor bácsi, én nagyon engedelmes és jó leszek."
Istenem! hogy szerettem ezt az én tanítómat, mily engedelmes voltam irányában és ha a cselédek vagy a fiuk incselkedtek velem s azt mondták: "Ugyan, hogy szeretheti azt a félorru tótot?" egész nap sirtam s nem mentem enni, úgy sértett az engem, mert igen nagyon szerettem. Egy egész év alatt egyetlen egyszer volt oka, hogy ujjam hegyét a léniával megkoccintotta. Én sirtam. "Miért sir most a kis Róza?" kérdé. "Hát fájt?" Nem, mondám, de igen szégyenlem magamat, hogy okot adtam s megharagítottam. "No jól van, mondá, ezt szeretem, hogy igazat mond, mert csakis meg akartam szégyeníteni, hogy a ki oly szépen tud írni, el ne hanyagolja azt, mert én azon igen busulnék." És ezen szó soha sem ment ki eszemből többé és tanultam nagyon, csakhogy ő ne busuljon. Ő érte viseltem magam jól, érte fogadtam szót, mert ő mondta, hogy a szófogadatlan gyermeket nem szereti.
Én, mint mondám, igen gyenge alkatu, sápadt gyermek voltam s ott ültem s nem mentem játszani a többi gyermekekkel, midőn szünórám volt. Elmentem írni és a számvetést tanulni, mígnem azt vették észre, hogy az asztal alatt fekszem leszédülve. Gyakran gondolták, hogy halva vagyok, míg föllocsoltak. Anyám kérte a tanítómat, ne fogjon oly erősen, mert igen gyenge vagyok. "Én nem, asszonyom, mondá, de mindig tovább megy, mint a mit fölhagyok neki; örömet akar szerezni nekem, ha meglephet." És mire eljött az év vége, oly szép irásom volt, mint a metszett betük s oly nagy summákat adtam össze egy pár perc alatt, hogy mindenki bámulta. Úgy történt egy alkalommal, hogy a főnótárius több urakkal nem tudott egy nagy summa összeadásával boldogulni. Ő barátunk s szomszédunk volt; gyerünk át a kis Rózához, mondta a jegyzőnek, mindjárt kész lesz vele. Leültem, összevetettem s megmutatám a hibát, hogy miért nem boldogultak. "Nézze, Kőszegi bácsi, ide nem kell nulla, hanem egy ötös szám." Jó Isten! akkor többet értem, mint most, most már sem szépen írni, sem számokat összeadni nem tudok... minden elmúlik! Eljött hát az év vége is s jó anyám tudtomra adta, hogy tanulásomat bevégeztem s a tanító elmégyen. Én reszkettem, megfogtam anyám kezét, csókoltam és sírva kértem, ne küldje el soha a tanító bácsit, mindig nagyon jól fogom magam viselni. "Ezt tenned is kell gyermekem, különben tudod, hogy büntetést kapsz." Másnap eljött a tanító bucsuzni. Én sírtam, átöleltem térdeit, hogy nem mehetett ki az ajtón. Végre azzal ámított el, úgy nyugtatott meg, hogy anyját megy meglátogatni, ki beteg, s egy-két hét mulva visszajön. Kértem anyámat, engedje elkisérni a piacig... éppen addig lehetett föllátni a patikából. Megengedte. Az egész uton el nem eresztettem a kezét, szüntelen csókoltam és sírtam. Végre megcsókolt s visszaküldött azon igérettel, hogy csak úgy jön vissza, ha én nagyon engedelmes, jó gyermek maradok. Megálltam s mindig utána néztem, mig eltünt szemeim elől. Itt uj fordulatot vőn életem.
III.
A tanító tanácsai jó földbe hullottak. - Az első olvasmányok és az első énekleckék hárfaszó mellett. - Mit köszönhet a magyar Catalani édes anyjának? - Az anya vallásosságáról. - A "Patyikás Rózsika" mint falusi előénekes. - Az első lopás. - Klári néni hűtlensége. - Mi történik vele a városházán? - Klári néni visszajön. - Végleges eltávozása és további sorsa.
Tanítóm gyakran mondá, hogy Jászberényben igen rosszul beszélnek magyarul: ott az asztalt "asztónak", a szalmát "szómának" mondják stb. Igaz, hogy csak a köznép beszélt úgy, nem az urak, de tanítóm attól tartott, hogy reám ragad a palócos kiejtés. Mindig mondá, mivel hogy oly szépen olvasok, igen jó lesz, ha gyakran szép könyveket olvasok és írok azontúl is, ha nem tanulok többé, nehogy elfelejtsem mindezeket. De anyám teljességgel nem engedte meg az olvasást, mint tanítóm mondá, de a "meg kell lenni" bennem volt. Találtam módot s kilopództam a kertbe, hol az igen sűrű és magasra nőtt nagy szép kaporral volt bevetve. Oda bújtam, lefeküdtem s úgy olvastam egy-két kalendáriumot. De ez nem elégített ki. Hol vegyek szép könyvet? Elmentem a postamesterhez, gondoltam annak kell könyvének lenni. Kaptam is és ki volt boldogabb, mint én: Kartigamot és Erbiát. Oh Istenem! hogy elsírtam fölöttök.
Jó anyám gyakran tanítgatott énekelni; neki gyönyörü hangja volt, gyakran és szépen énekelt meg hárfázott. Első férje Bécsből hozott neki gyönyörüen aranyozott veres hárfát. Mindig az volt a legfőbb időtöltése, mindig, de kivált atyám halála után. Sokszor énekeltem sírva, mert nem mindig volt kedvem hárfa mellett taktusra énekelni s anyám a taktust sokszor a hátamra verte. Csak szabadon szerettem énekelni, ha künn a kertben ugrálhattam. De anyámnál nagy volt a hatalomszó: meg kellett lenni. Én hát énekeltem, de anyám sehogy sem volt megelégedve hangommal. Mindig csak azt akarta, hogy vékonyabban énekeljek, ne olyan vastagon. Még is vékonyabb hangot adj, még is, még is. És ez így ment mindig, még a homlokom is úgy izzadt bele; nem győztem törülni a könnyeket a szememből. Kedves jó anyám nem gondolta, hogy ezen oktatásaival valaha kenyeret ad kezembe s talán némi kis dicsőséget életemre. Későbbi tapasztalatok világosítottak föl, hogy ha anyám nem erőlteti hangomat a sok gyakorlással, úgy én altistáné lettem volna. De neki az a hang nem tetszett s azt akarta, hogy nekem is oly szép hangom legyen, mint neki volt. És csakugyan az a sok gyakorlat oda vitte hangomat, hogy a magas f-et minden erőltetés nélkül, könnyen énekeltem a Tündérsíp-ban, midőn már énekesnő voltam s abban az Éj királynő-jét énekeltem és az althangom olyan erős volt, hogy az Olasz nő Algirban nevű operában az Olasz nő-t énekeltem, mely a legmélyebb hang. Ez nagy ritkaság, mondta karmesterünk, a szegény Heinisch! Egyízben a német ujságban akkor neveztek magyar Catalaninak, ezen szavakkal jellemezve "Die Ungaren haben eine ungarische Catalani. Das ist ein Wunder, wie diese Frau beide Stimmen in ihrer Gewalt hatt: hohe Sopran und Alt-Stimme".
Most már anyám szép énekekre is tanított operákból. Ő Pesten lévén tanulásban, gyakran járt a német színházba, mert még akkor nem volt Pesten magyar színészet. Ott sok szép éneket tanult meg. Azok nekem nagyon tetszettek. Szüntelen danoltam, trilláztam, mindenfélét össze-vissza - de azért nem volt szabad elmulasztanom a szent énekeket sem. Jó anyám igen buzgó, ájtatos asszony volt. Az egész ház cselédeit s a gyermekeket összegyüjtötte szombat este maga körül és térdelve kellett egy szépen kirakott nagy Mária-kép előtt a szombati imákat elimádkozni. Ezen kép előtt, télen úgy mint nyáron, minden szombat este öt órakor meggyujtotta a vékony láncokon függő lámpát. Ezt ő sohasem mulasztotta el: ott volt a kis oltárja imazsámolyával, ott szokott ájtatoskodni. Nyugodjanak békével porai!
Tudta hát ifjú, öreg, hogy én nagyon szépen tudok énekelni. Egy délután bejön két bundás öreg ember anyám szobájába s előadják, - remény s kétség közt akadozva - hogy ők biz' azért jöttek volna, hogy ha a nagy jó asszonyom a kis kisasszonykát odaengedné a nagy kereszthez menni, könyvből előénekelni, mert, úgymond, fülükbe jutott, hogy senki sem tudja az "Álla a keserves anya" bőjti éneket oly érzékenyen elénekelni, mint a kis Patyikás Rózsika. (A patikát patyikának hívták a közönséges emberek.) Ki volt boldogabb, mint jó anyám és én? Szívesen, jó emberek, mond szívesen, csak vigyázzanak reá hogy baja ne essék. Semmi sem lesz, asszonyom, ne tessék félni, hazáig kísérjük mindnyájan. És én mentem a cseléddel lámpával minden este az öregeknek előénekelni. Ekkor voltam nyolcadik évemben. Egyszer két öreg asszonyt és két fiatal leányt oda rendeltem az elvégzett ájtatoskodás után a fonóba s mondám: majd ott fogom én magukat szép énekekre tanítani. Aztán maguk nem szépen énekelnek, úgy én nem szeretem, nagyon hosszúra nyujtják a végét. Az én mamikám nem úgy énekel. Most is előttem a képe szegény anyámnak, mikor bekopogtak az ajtón késő estve a négy guzsalylyal. Hát mit akarnak jó asszonyok? Hát a kis Rózsika parancsolt ide, mondák a fonóba, hogy majd szebben tanít énekelni. Jól van jól, mondá anyám, csak üljenek le. De én másnap leckét kaptam, hogy ily éjjeli vendégeket ne invitálgassak. Az többé nem szabad. De hát ki tanítja őket, mondám? Hadd énekeljenek szépen a templomban s ne olyan parasztosan.
Így folytak napok, nap után; egyszer egy történetecske rázkódtatott meg bennünket. Éppen már vacsora végeztével, még mind az asztalnál ültünk, a provizor is még bent volt. Beszélgettek. Egyszerre megcsendül a patika ajtaján levő csengetyü, mert az ajtó csak 10 óra után záratott be, hogyha valaki orvosságért jönne, ne kopogtasson sokáig. Így a patikában a gyertya is égett mindig, ha senki sem volt is ott. A csengetyü hírül adá, hogy idegen jő, a provizor kimegyen, de rögtön vissza jön nagy sebbel-lobbal, halaványan dúlt arccal s mondja: az Istenért, csak hamar tessék kijönni. Mi az? kérdé anyám s azonnal sietett ki a patikakonyhán keresztül, a kis gyermekek utána, mint a repülő sárkányok. Borzasztó látvány! A hűséges, 16 évig szolgáló főzőné mily poziturában! Az egész személyzet, még mi gyermekek is, egy pár percig, megnémulva, merevedve álltunk. A főzőné a nyitott kassza előtt állt tökéletesen megmerevülve kőbálványként. - Félkeze éppen a nyilt kasszafiókba nyúlva, a marka tele ezüst pénzzel, a másik kezével a surca volt összefogva szorosan, a miben már jó csomó pénz volt kiszedve. A midőn az idegen leány belépett, éppen ezen állásban kapta; az is úgy megijedt, hogy az ajtótól nem mert beljebb mozdúlni. Mi is mindnyájan úgy meg voltunk ijedve, hogy egy se mozdult helyéből. Oly borzasztólag nézett ki Klári néni. Szeme kidülledve egyenesen az ajtóra meredve; arcán halálsápadtság... mi gyermekek azt gondoltuk: a halál. Anyám legelőször szólalt meg: Klári, mit csinálsz ott? Ekkor föleszméle, körülnézett, elsikoltotta magát s összerogyott, a sok ezüst mind elszórva feküdt a földön.
Ezen eset előtt több idővel történt, hogy anyám elvesztette a kassza kulcsát. Keresték mindenfelé; fölforgatták az egész házat, nem lelték. Ej, mondá anyám, hagyjatok föl, majd elékerül. Senkire sem volt gyanúja, de a kulcs nagyon soká nem került elé. Anyám a költő pénzét skatulyában tartotta, nem is akart emehhez nyulni, mondván, majd szükséges lesz az a kreditorok számára. A provizor ugyan többször sürgette, hogy csináltasson kulcsot, mert neki különösen hangzik, midőn beereszti a pénzt: igen mélyen kong. Ej, mond anyám, ki bántaná? s maradt. Így a hűséges cseléd minden estve, míg a vacsoránál ültünk, kirabolta egész kényelemmel a pénzt. Most már késő idő volt, a cselédet is alig tudták magához hozni s elvitték a szobájába. Mint a halott, úgy feküdt, míg föl nem locsolták s holmi cseppeket nem adtak neki. Másnap mind mentünk a szobájába, ott feküdt akkor is mozdulatlanúl. Hová tetted azt a sok pénzt, kérdé anyám? Ott a ládában van. Kinyitották a ládát, de már akkor nem volt abban több pénz, csak 600 forint. De amit csak a jászberényi boltok s körül eső vásárok elő tudtak szépet, drágát mutatni, az minden volt. Végszámra a tenyérnyi szélességű, jó arany csipkék, mellé keskenyebbek; fekete nehéz selymek, szélesek, végszámra, de már le volt belőlük szabva kendőknek; különbféle színű szőrszövetek szoknyákra és kész szoknyák belőtök; fekete selyem, bő, körülráncos kötények fekete selyemcsipkékkel körözve; széles selyem, drága pántlikák a szoknyák alján, a hogy viselték; sok ingváll a legfinomabb gyolcsból és perkálleból; nagy kendők; kész csizmák. Egészen ki volt staffirozva a menyasszony!
A magyar főkötőcskéket a fiatal paraszt menyecskék viselték, a gazdagabbak fekete bársonyból, félig beborítva arany csipkével, mellette még egy rend keskenyebb, hátul széles, piros szalaggal leeresztve. Gyönyörűek voltak a jászberényi menyecskék, termetesek, valamint a férfiak is.
De hogy Klári nénire visszatérjünk. Anyám mindent elszedett, mégis sok kárja volt. A boltokba nem adhatott vissza, mert nem ott vásárolta, hanem a vásárban, idegenektől. A bolti holmikért fele se jött be. Elvitték Klári nénit a városházához, bezárták. Kérdezték: miért cselekedte ezt? Azt mondá, férjhez akart menni, ő is szeretne már asszony lenni, s majd ha férjhez megyen, hogy szépen öltözhessen. Nem tudom, hány korbácsot kapott, míg ismét bezárták, addig, míg mindent ki nem vall, hogy hová tett még valamit?
Anyám a törvénytevőkre bízta a büntetést. De milyen a szokás! Anyámnak senki sem tudott a kedvére főzni; megpróbált többet, de nem tudott enni! Haza hozatta hát a főzőnét és mindent megbocsájtott neki. Ő tehát visszajött, elfoglalta régi helyét s mindent igért: hűséget, javulást.
Anyám úgy vélte egy idő mulva, hogy nekem jó volna főzni tanulni Klári nénitől; de még nem értem jól föl a konyhát. Csináltatott hát anyám a konyha körül fából széles zsámolyt. Így tanultam főzni is egy kicsit, amennyit fölfoghattam. De Klári néni rosszul viselte magát. Már nem volt meg többé iránta a bizalom sem; a speizkulcsot sem kapta többé a kezéhez, hanem mindig valamelyik gyermek ment vele. Aztán eldobálta a kulcsokat, nem szedett ki, s azt mondta: főzzön maga a ténsasszony, ha fölkorbácsoltatott. Nekem azt mondta, hogy a legelső alkalommal kiforrázza a szemeimet, ha a konyha körül somfordálok. Egyszer mérgében hamut tett az ételbe s mind megbetegedtünk. Ekkor anyám megint bezáratta, megkorbácsoltatta és elkergette. Hallottuk később, hogy nehéz nyavalyás lett. Később megvakult mind a két szemére; koldulni járt; ispotályba jutott. Anyám még ekkor is könyörült rajta. Gyógyíttatta, de hasztalan... örökre vak maradt. Ezt nyerte rosszaságáért.
IV.
A szép özvegy és a provizor. - Az özvegy meg a város szegényei. - A kis vereshaju, mint háziasszony és a provizor. - A sértegető provizornak fölmondanak. - Az új provizor: Gruber úr. - Beszélgetések a pesti színházakról és ezek hatása a kis vereshajura. - A kis Rózsika először játszik színházat. - Valami a "Nyirfa kisasszony"-ról. - Mi történjék a fiukkal? - Pest és színházai a messze jövőben. - Mi van a varju fészkében? - A hűtlen Gruber úr, meg a szomszéd szekeres. - A patikát Spatz úrnak adják bérbe. - A bánatos anya tervei a legidősb fiúval. - Mi hír a pesti színházakról? - A kiváncsi bűnhődése.
Mint mondám, anyám igen szép volt. Ő első férjéhez tizenöt éves korában ment nőül s midőn második férje meghalt a fiúk már jól felserdültek körülötte, de őt még mindig szépnek s szeretetreméltónak találták. Voltak is kérői, de ő nem akart több mostohaapát adni gyermekeinek. Szerencsétlenségére a provizor igen nagy hajlandóságot érzett iránta, úgyannyira, hogy a sok gyermek dacára nőül kérte meg anyámat; de anyám komolyan nyilatkozott, hogy semmi reményt ne tápláljon keblében, mert ő többé soha férjhez nem megyen. A "mossziő" dühösködött, fenyegetődzött, hogy anyám ezen kemény nyilatkozatot meg fogja bánni. Anyám ezt üres szónak vette, s rá sem gondolt többé - kivévén, hogy ezentúl mindig ott ült a patikában valami házimunkával, hogy lássa, mikép bánik el a receptekkel és a pénzkezeléssel. Ez a mossziőt igen bosszantotta s minthogy máskép nem árthatott, tehát az orvosságot feleáron adta oda. Ezt az anyám jól vette észre. Különben is mindig, mindenben gáncsoskodott, csúfolódott s bosszantott mindenkit. Különösen egy ünnep alkalmával történt, hogy igen sértegetett. Jó anyám az ispotály szegényeit minden évben négyszer meg szokta vendégelni, úgymint husvétkor, pünkösdkor, karácsonykor és újév napján. Ezen napokon nagy vendégséget adott nekik. Most is éppen újév napja volt, a cselédszoba meg volt terítve számukra s minthogy anyámnak vendégei voltak az asztalánál, ő ott volt elfoglalva, s így nekem kellett az asztalfőhöz ülnöm és a szegényeknek osztogatnom és őket kinálgatnom, miként azt anyámtól láttam, valamint körülök fölszolgálnom, hogy semmiben fogyatkozásuk ne legyen. Édes gyermekem, most te leszel a szegények anyja, mondá anyám. Ez igen szép név és érdemeld meg, tanuld meg jókor, hogy ha van egy kis fölösleged, oszd meg a szegényekkel, mert azok sokszor éheznek. Miként örültem én! Mily büszke voltam, hogy én oly soknak anyja vagyok. Hordták is be a nagy tál pecsenyéket az asztal végzete felé s szitákkal a sok fánkot. Ki-ki eltette tarisznyájába, mit meg nem ehetett és hogy én parancsolni látszódjam, még mindig a konyhába kiáltottam: hozzanak még, hozzanak még. A míg végtére bejött a főzőné s mondá: aha! ne kiabáljon már mindig, hiszen mindent behoztunk. De ma én vagyok mindenkinek az anyja, hát nekem kinálni kell, hogy éhen ne maradjanak. Mondák aztán a szegények: nagyon jól laktunk kisasszonykám, köszönjük, már most el akarunk bucsúzni. Várjanak egy kicsit, mindjárt hívom a mamát. Ezzel berohantam. Jöjjön, jöjjön hamar mamikám, már mennek az én vendégeim; el akarnak bucsúzni! A szoba tele volt vendégekkel. Én nem mehetek édesem, mondá anyám. Ott vagy te. Ma te voltál az én helyettesem, köszöntsd őket szépen s ereszd ki a kis udvari ajtón. A provizor is odabent volt még. Ah mond: ezt a processziót nekem is kell látnom és ezzel jött utánam. Midőn elmondám, a mit kellett, elkezdi a mossziő csúfondárosan: ah itt mennek a mennyei seregek. Ezeket most jól tartotta asszonyunk, mert majd ezek elevenen röpítik fel őtet a mennyországba. De maga lelkecském, szólt hozzám, maga nem szép angyal lesz, mert még sehol sem olvastam, hogy vereshaju, szeplős angyal is volna a mennyországban - és kikacagott. Én elkezdettem sírni, de nem mertem bemenni panaszkodni, mert olyankor nem szabad volt sírva bemenni, ha vendég volt. Beültem hát a cselédszobába azon busúlni, hogy engem már mindenki veres hajúnak csúfol. De föltettem magamban, hogy megbosszúlom. Mindig nekem kellett ugyanis őt behívnom az asztalhoz: "mossziő, tessék ebédelni jönni". Most azért sem fogom így hívni, csak azt mondom, "az asztalon az étel". Így csillapítottam le magamat a megbántásért. Végre lecsendesült a ház s anyám fölkeresett. Sírva panaszlám el a nagy megbántást. Másnap anyám megszólítá: régtől tapasztalom, hogy ön szándékosan sértegetődzik itt e háznál, minthogy nincs megelégedve. Én feloldozom önt szerződése alól; e hó 15-dikén utazhat. Ő elfogadta. Anyám három nap múlva Pestre utazott provizorért. Az alatt egy szót sem szólt a gyermekekhez a "mossziő". Anyám néhány nap mulva hazajött az új provizorral. Ez átvett mindent a régitől s a régi elutazott Pestre.
Én egész örömben voltam, hogy nem láttam őt többé. Az új provizort Grubernek hívták, ki igaz figyelemmel viseltetett az egész ház iránt. Igen sokat tudott beszélni s én igen örömest hallgattam őt, midőn vacsoránál s azután egész hévvel beszélgettek anyámmal együtt azon szép operákról és színdarabokról, miket a német színházban előadtak. Én nagy komolysággal kérdezősködtem: mondják elő, mi az? S előbeszélték a darabok foglalatját s a szép énekeket, szép öltözeteket. Szörnyü vágyat éreztem magamban mindazt láthatni s ez többé ki nem ment a fejemből, de még az a gondolat is csatlakozott hozzá: valjon tudnék-e én is úgy beszélni, mint azok? Egyszer a többek közt nem volt hon anyám, s midőn haza jött, látja a szobát nagy rendetlenségben: a székek össze-vissza felforgatva; a zöld selyem ágytakaró sátornak elkészítve az asztalra helyezett széktől le a földig; anyámnak nagy fehér kendője fejemre tűzve fátyolnak; s én a nagy zöld kályha mellett bezúzott homlokkal sírva... A nagy kendőről csorgott le a vér, ott vártam a reám következendő nagy executiót, mert, hogy bekövetkezik, ez már most világos lőn előttem; kivált, ha "nyirfa-kisasszony"-ra pillantottam, mely piros pántlikával összekötve ott függött a szegen. Anyámnak csak elállt szeme-szája, nem tudta magát hirtelen tájékozni, hogy mi történhetett hon nem léte alatt? Mert bár a fiúk pajkosak voltak kissé, de anyám szobájában nem volt szabad zajos rendetlenséget elkövetni. Mi ez? kérdé anyám kezét összecsapva. Mi történik itt? Én a kályha megűl nem mertem előbújni; tudtam jól, hogy én kapok ki, habár az én homlokom volt bezúzva. De a fiúk közül egyik jobban kiabált, mint a másik... ártatlanoknak akarván látszódni. Mi nem akartunk, de a kis Róza mondta, hogy játszunk komédiát... majd megtanít ő, hogy mit beszéljünk. Egyik kiáltott: nekem kellett atyus spádéját felkötni; másik kiáltott: én rám a nagy asztalterítőt kötötte köpenyegnek; ő csinált a székekből tömlöczöt, osztán megbotlottam a köpönyegben, midőn elraboltam s elejtvén őtet, a szék lábába csapta a homlokát... visított a harmadik, mert azért vérzik. Úgy, mond anyám, úgy? Jer csak elé a rejtekből, tudtam mindjárt, hogy te vagy a "táncingerlő", jöjj csak jöjj, hát mi volt az? Ott álltam előtte, a fejemre kötött nagy "schlepp-palásttal", mint egy bűnös Vesta-szűz, várva, remegve, hogy mindjárt a fejemre omlik az oltár tüze - a falról: a piros pántlikás "nyirfa-kisasszony". De nagy csodámra nem zúdult rám az égi ostor. Anyám még mindig hidegen állt, összefont karokkal... körülötte a személyzet komisch kosztümjében. Nos, mond anyám reám szegzett szemekkel: hát mi ez? Hát, mondom sírva, hát én teátrumot akartam játszani, amit mama elbeszélt.
Úgy? mondá vontatva. Igen, úgy, mondám. De ezek a nagy fülesek? Nézze mama, elesett velem ez a derék vitéz s betörte a homlokom! Jól esett, mond anyám s hozzá tevé, elfordulva, most magam voltam oka; menj, mosd le magadról a vért. És ezzel maga vitt a mosdáshoz, lemosta rólam a vért, bekötötte homlokomat balzsammal s gyengén ellökött magától. Most menj szemem elől; ti is takarodjatok, majd föl lesz jegyezve a rovásra a többi közé. Neked most a legtöbb mondani valóm van.
Másnap mondja anyám a reggelinél a fiúknak: itt az ideje, hogy Pestre vigyelek benneteket; elég nagy kamaszok vagytok, oskolába veletek, itthon nem tesztek semmi jót. Mondám hamar: én is megyek? Mert mindig mondta anyám, csak már nőnél hamar, hogy Pestre adjalak oskolába. Te a leghamarabb, mondá anyám; ma-holnap nagy leszel; aztán sem szépen kötni nem tudsz, mert nem akarsz, sem a német szó nem fog rajtad, mert nem tetszik tanulni. Majd, majd, jöjjön csak be a szép munkák tanulása. Itt az ideje a rámához is ülni, nem fogja a kisasszony az eszét azon jártatni, amin nem kell; nem fog mindig a fellegekben járni gondolataival... mert mindig méláztam s anyám gyakran szidott érte.
Szegény jó anyám! nem sejtette, hogy mi nagy örömet szerzett nekem azzal, mit büntetésemül gondolt tudtomra adni. És midőn ő rámáról beszélt, nekem egy egészen más, egy új világ alakult agyamban. Én akkor azt gondoltam: ha anyám el tudott menni oda a theatrumba, én is elmegyek oda, ha egyszer Pesten lakom. Majd játszom én ott a tanuló leányokkal vasárnapokon. Így készítgettem el balga eszem szerint pesti életemet. De nem hamar jutottam el az elyziumi kertekbe, még oda sok idő kívántatott. Én eleget zaklattam anyámat, hogy mikor fogom én azt a német nyelvet megtanúlni? Meg azokat a sok szép munkákat? Majd már késő is lesz, mondám, addig már nagy is leszek a tanulásra, mert csak a gyermekek szoktak tanulni. Jaj, mond anyám, nem éppen oly rögtön lesz ez, míg ezt a sok lármaharangot kistaffirozom. Minden új kell nekik; az meg nem lehetséges oly hamar. Hát még téged! Neked semmid sincs... Anyámnak sohasem volt arra való pénze; már majd egy év telt bele és még nem készültünk útra. Nekem az idő csak úgy mászott; türelmetlen voltam, zúgolódtam, hogy a fiúkra készülnek a holmik, varrják a fehérneműeket, nekem meg csak egy új ruhám sincs. Ily panaszok közt telt-múlt az idő. Egyszer egy szép napon rohan be a legnagyobb fiú, kit Tóninak hívtak, s ki a patikus pályára készült, s mint mondják, szép eszű fiú volt. Rohan be és kiált: jaj mamikám, frissen, frissen jöjjön; a kocsi-szín tetején egy nagy, nagy fészek van a nádban, egy madár repült ki onnan, egy varju! Úgy fénylik ott valami; Lőrincz bácsi már oda vitte a létrát. Anyám nem akart menni, föl se vette a dolgot. Hát hadd repüljön a madár, mond. De csak jöjjön mama, mert sok fényes van ott; egy tallért le is koppantott a madár a körmével, de Lőrincz bácsi addig nem nyúl beljebb, míg mama ott nincs. Megyünk ki; valamennyi fiú mind föl. Mély volt a fészek, jól elkészítve és tele ezüst tallérokkal, de meg a legdrágább olajokkal kisebb-nagyobb üvegekben, oly drága cseppekkel, patikai szerekkel, melyekből egy-két csepp egy arany. Midőn mindeneket lehordtak, gondolkozott anyám: ki tehette ezt? Gyerünk, mondá, mutassuk meg mossziő Grubernek, így hívták a provizort. Megyünk mind a patikába... üres; keresztül megyünk mind a szobákon... üresek, sehol sincs semmi Gruber! De a szobájából eltünt a kofferja. Addig, míg az eseményről az udvaron tanácskoztunk, a gyerekek mint a méhraj zsibongtak, ugráltak, lármáztak; jaj de sok tallér! A mossziő a patikának a kertre szolgáló ajtajából mindent látott, hallott. Ő sem rest, a tőszomszédhoz loholt sietve, ki szekeres volt. Csak gyorsan fogjanak. Hamar tegyék föl a ládáját a szekérre, mert neki ebben a perczben menni kell: az asszony küldé őt egy közel kastélyba, adósságot beszedni és orvosságot kivinni, mert az uraság halálán van s félő, hogy ő majd későn érkezik. S amíg cselédek, gyerekek keresték mindenfelé, Isten tudja, melyik faluban volt már s midőn a szomszéd szekeres estve felé visszaérkezett családjához s meghallja, hogy keresték Grúber urat, rögtön jött hozzánk, s nagy álmélkodással kérdé: hát elszökött az az úr? "Hát csakugyan maga vitte, szomszéd?" "Én hát." "Hova, az Istenért, szóljon." "Hát asszonyom, én nem messzire vittem (már nem tudom mi csárdát nevezett,) csak azt mondta, hogy tegyem le a ládáját, mert már oda kocsi jön érette s majd azon fog tovább menni." De azt nem mondta meg, honnan, vagy hova! Küldtek utánna: a szekeres mindenfelé kereste, másfél nap hajhászták; lovas embert is küldött anyám másnap az adósokhoz, hogy ki ne fizessék neki a recepteket, ha kéri. De már mindenütt későn volt; már ott járt sietve mindenütt, mind fölszedte; legföljebb a távol eső falukba nem ment. Midőn elbeszélte a szekeres anyámnak a felül megírtakat, hogy milyen nagyon sürgette őt: a lovakat is alig bírta befogni. Ugyan mondja csak szomszéd, kérdé anyám, nem tűnt föl kendnek, hogy ez az ember nem jó úton jár? Nem bizon nagyasszonyom; sőt még úgy gondoltam magamban: ej, de hűséges legénye van most a nagyasszonyomnak; hogy siet a dolgában, szintúgy izzad bele, csakhogy mentől előbb beszedje a pénzét! No hiszen föl is szedte, kiáltának a fiúk... a legény szón még most is vihogva.
Ez nagy csapás volt. Anyám följelentette az illetőknél, hogy bezárja addig a patikát, míg fölmegyen Pestre, ha találna-e valakit, ki a patikát árendába átvenné több évre, minden szereivel együtt. Találkozott is, s anyám nemsokára megjött. Mi összehúzódtunk egy szobába, a többiekre szüksége volt a bérlőnek, ki nem késve soká, megérkezett nejével és nyolcz éves fiacskájával. A patikáriust Spatz úrnak hívták; ő vette ki a patikát minden hozzátartozó gyógyszerekkel, melyek mind friss állapotban voltak, a materiál-kamarával együtt. Eleget hallottam szegény anyámtól elbeszélni - mert még akkor nem sokat értettem a dologból - hogy hat évre vette ki 600 aranyért. Megkötötték a szerződést; sok költségébe került szegény anyámnak az átadás is, sok szakértőnek kellett jelen lenni a számbavételnél, mely talán egy hétig tartott, mert a hat év elteltével azon módon kellett neki visszaállítani mindent, pontosan. Az azon jelenvoltakat mind el kellett látnia mindennel.
Igy birta csendességben a patikát egypár évig, de ezen évek alatt jó anyámnak nagy szomorúsága volt: három fiát ragadta el a halál két év alatt; a legkisebbeket ugyan, de már ezek is jó nagyocskák voltak. Ezen közbejött események igen elbúsították szegény jó anyámat. Sokat szenvedett. Ezen bánata miatt halasztódott el a fiúk Pestre vitele is mindig máról holnapra. Látván anyám szomorúságát, moccanni se mertem a Pestre menetel sürgetésével. Kíméltem fájdalmát, szántam igen. De elvégre is meg kellett lenni. Napot határozott anyám, melyen indulni fog, mert a legnagyobb fiút, a ki patikárius kivánt lenni, már helybe kellett vinni, hol anyám Pesten létekor szállást, kosztot fogadott számára, s a professzorokkal is végzett, valamint a többi fiút is mind elrendezte. Elindulása előtti napon bemegyen Spatz úrhoz s mondja neki: "Uram, az első évet megfizetted becsülettel, de a másikkal egészen hátra vagy; nekem pénzre van szükségem, mert a fiaimat Pestre viszem oskolába s oda költség kell, hát kérlek, add meg, a mivel tartozol." "Asszonyom, bocsáss meg, most nem tehetem rögtön, mert nekem is költségeim voltak; de kirándulok a napokban beszedni a tartozásokat s azonnal eleget teszek." Mit volt mit tennie, összeszedte anyám a mennyije volt, a fiukat pakkolt bőrládákkal ellátta s vitte őket másnap rendeltetésük helyére.
Anyám nem sokáig időzött Pesten. Sietett haza. Hallhatólag dobogott a szívem - de mégsem voltam bátor megkérdezni, amire távolléte alatt mindíg készültem. Valóban készültem, minden hanglejtéssel megpróbáltam, hogy mikép szólítsam meg, ha haza jön és meg ne haragítsam - - hogy - - volt-e szinházban? De csak még se mertem egész bátorsággal egyenesen nekivágni... gondoltam, majd a fiukon kezdem. Mondám egyszer nagy nyájassággal hozzá szólva: tudom kedves mamám, elvitte a fiukat a szinházba, ugy-e? De anyám csakhamar észrevette rajtam, hogy nem oda vágok, ahova nézek, mert igen elpirultam. A tudnivágy is igen fölhevitett, hogy beszélné el nekem, hogy mit játszottak. Anyám egész hidegen odavetve mondja: hm! hogy elvittem-e? Pestre nem azért visszük föl a gyermekeket, hogy a színházba vigyük mulatni s haszontalan gondolatokkal töltsük tele a fejüket. Oda tanulni megyünk - megértettél? Tanulni! Hol a kötésed? Lássam, mit végeztél, mig oda voltam. Én le voltam forrázva - lesütöttem szemeimet, melyek könnyekkel teltek el. Tova sompolyogtam s előhoztam kötésemet, de már reszkettem előre, mert az árpaszemhez hasonló hosszu szemek nagyon is hamar kitüntek a tűre szorított apró szemek közül... én teljességgel nem szerettem strimflit kötni. Csodálatos! és nagyobb koromban, szenvedélyesen szerettem kötni és a kötésnél olvasni... Anyám kezébe veszi kötésemet, nem szólt semmit, de nagy mérgében, egész hidegvérüséggel kihúzza a tűket, kifejti kötésemet, az ujjamra tekergeti a pamutot s - meggyujtotta! Valóban szegény anyám, ő mindenben tökéletesnek szeretett volna tudni. Úgy hiszem, mondá, ez által megértetted, hogy amihez fog az ember, esze is, szeme is helyt legyen. Az ész ne kalandozzon haszontalanságok fellegébe, hanem otthon legyen mindig. Én megértettem mindent: hogy nekem nem szabad a szinházra gondolni; én azt soha sem fogom meglátni - tán még tanulásba sem viszen, csupán csak azért, hogy meg ne lássam! Jaj nekem!
V.
Az öreg jezsuita besúg valamit. - Spatz úr, életetársa eltávolitása miatt bosszút forral. - Spatz úr megszökése. - A patikát eladják. - Búcsú a szülei háztól. - Rózsikát Pestre viszik német szóra és szép munkát tanúlni. - Rothkrepfék. - Valami a svábnéról. - Az első zsebpénz és az anya jótanácsai. - Uj játszótársak és Fánni barátsága.
Jászberényben lakozott sok évek óta egy igen öreg jezsuita, ki minden házhoz bejáratos volt s jótékony adakozásokból élt. Egy napon bejött hozzánk egész rémülve, s szegény anyámat is elrémitve szólt: "Leányom, az Isten kegyelmét eljátszottad; házadtól az áldás eltávozott, mert házadnál egy becstelen személynek adál helyet." "Az Istenért atyám! szóljon világosan, nem értem. Az én házamnál nem tartózkodik senki, de igen - - a leányom." "Azon személy, a ki a patikáriusnál van, nem neje, hanem csak ugy él vele becstelen életet és azonnal korbácsoltassa ki anyám a városból, mig rossz következményei nem lesznek." No, szegény anyám is elszörnyűködött az ily véletlen meglepetésen és elhatározta csakugyan, ha nem is kiüzetni a városból, hanem csupán tudtára adni, hogy házunkat azonnal hagyja el. Anyám, ki nagyon sokat tartott az erényes, becsűletes viseletre, ezt igen zokon vette s azonnal be is ment a patikáriushoz, tudtára adandó, hogy rögtön távolítsa el azon nőt a háztól. Amaz ellenkezett, hogy ő azt nem teheti - - ez régi viszony - - gyermek is van - - és ő nem kergetheti el magától. Anyám fenyegette, hogy följelenti s majd csúfosan üzik ki a városból.
Mire anyám másnap reggel fölkelt, a cseléd beszélte, hogy az asszony a fiúval együtt hajnalkor elútazott, az ágyneműket is elvitték, csak az úrnak hagytak ott keveset. Anyám megnyugodott benne s örült, hogy csendben ment véghez a dolog. De a bérlő naponta jobban pusztított mindeneket; a patikát tisztátalanúl tartotta, a szobákat elrondította. Mi kénytelenek voltunk a hátulsó szobákba vonulni, minthogy neki szüksége volt az elsőkre. De mi az udvart sokkal tisztábban tartottuk, mint ő a szobákat. Végre az apró malacokat is a patikába csalogatta be és ott etette csupa dacból. Anyám igen bosszankodott s megintette, hogy ne pocsékoljon úgy; a pénzt is követelte tőle, mert szükség volt rá. "Hja! nincs feleség, az asszony elszökött, a pénz is vele "fucs" ment." "Az nem tartozik reám, mond anyám, az úr nekem tartozik, fizessen." "A tekintetes asszony ki akarta kergettetni a városból, ő erre megijedt és elszökött, de a pénzemet is mind elvitte magával, én nem tudom, hogy ő hová ment - - én nem fizethetek." Anyám, bizonyos időt szabván, felmondott neki. Ő elfogadta. Egy szép reggelen bejön a cseléd s mondja, hogy a bérlő úr az éjjel elutazott, hogy az ajtók mind nyitvák, még a patika is és egy lélek sincs benne. Anyám felugrik az ágyból, megyen megtekintendő, mi van a dologban. Mindent a legnagyobb rendetlenségben talált. Bemegyen a patikába... egy lélek sincs, a kassza nyitva üresen... minden rondán... elszökött! Anyám igen elkeseredett. Nem özvegynek való a patika - mondá. Eladok mindent. Bezárta a patikát s áruba bocsátotta.. Így buktatták meg a szegény özvegyet s igy fosztották meg lassankint minden jólététől.
A patika eladatott. Már akkor a sok jóbarát közűl nem volt egy is, ki tanácsával segítette volna a szegény özvegyet. A mi értékes volt, eladatott; szükséges volt a fiuk neveltetésére. A mi órák s egyéb maradványok voltak atyámtól, az a fiuk között osztatott föl. A házat a nagy telekkel együtt eladták, ahogy kérték. Pestről egy Edelspacher nevü patikárius vette meg 7770 forintért. Ezt a pénzt háromfelé osztották: egy rész jutott anyámnak, a két másik rész minket leánytestvéreket illetett. Azt letették az árvák tútora kezébe s ennek kamatjaiból ruházott anyám bennünket. De az bizony édes kicsi volt! Anyám a maga részét kiadta a lakósok, gazdák között, kiktől kamat fejében buzát, juhhasznot stb. kapott.
Fájó szívvel, tele bánattal, sírva fogta két leánya kezét a szegény anya s vándorolt ki a kényelem puha nyughelyéből, hogy egy bizonytalan jövőnek nézzen elébe. El kellett hagyni a vidám, szép szobákat, a szép kertet, udvart, mindent, miben gyönyörködött, mit ápolt szorgalommal - - hogy egyetlen szűk szobácskába költözzön, hol nem volt semmi kényelme, nem fért el semmi, amihez szokott; nem a szép, nagy, magas, ó-divatu, de massziv ruhatartó almáriom, nem a sok szép fényes rézedényei a kis, szűk konyhában. A nagy kvadroppot el kellett adni; a sok szép réz-, meg cin-edényt ládákba pakkolva, a padra kellett rakni. Annyi módja nem volt, hogy nagyobb szállást tartson. Sírt és szenvedett szegény anyám szüntelen. Szép tölt asszony volt, most csak lassanként elhervadott - - búsult miattunk is igen nagyon.
De már itt volt a legnagyobb ideje, hogy engem Pestre adjon, német szót tanulni, meg szép munkákat. Most már édes gyermekem - mondá - tanulj szorgalmasan. Eddig művelődésedre szolgált volna csak, most ki tudja, nem azzal kell-e valaha kenyeredet keresni. Tudd és értsd meg, hogy többé nincs módunkban úgy élni, mint éltünk. Az is megerőltetésbe kerül, hogy téged Pestre kell adni tanulásba. De itt nem tanulhatsz semmit, azért szorgalommal tanulj. Egy napon tehát fölvitt Pestre. Oh a gyönyörü nagy város, Pest látása már egészen magamon kívül ragadott. Én még olyat sohasem láttam. Ott lakott egy család, anyám régi ismerősei, kik Gyöngyösről sokat jártak hozzánk Jászberénybe, mig a patikát birtuk. Azonközben, hogy változás történt házunknál, ők Pestre költöztek lakni. Az úr a városi nagy templomban "regenschori" volt, oskolát is tartott, gyermekeket tanított. Neve Rothkrepf (keresztnevet nem tudom, már nem emlékszem reá). Az öreg úr igen jó szívü, derék ember volt; csakhogy örökké morgott; ha otthon volt, nem lehetett előtte megállni. Az asszonyság hasonlókép igen jó, szivélyes s minket gyermekeket igen szeretett. Mindig vídám volt. Ő volt a villámhárító, ha dörgött az ég; mind csak ő mögé rejtőztünk, ha valamit hibáztunk. Három fia volt s egy leánya: még mind kicsinyek. Gábor volt a legnagyobb, Feri a középső, Józsi a legkisebb s a leány nálam egy vagy két évvel idősebb. Ő hozzájuk szállt anyám velem, midőn Pestre érkeztünk. Különben is, midőn még anyám gyakran járt Pestre, a patikát érdeklő dolgaiban, mindíg náluk szállásolt. Most is igen szíves, nyílt karokkal fogadtak bennünket. Elbeszélé anyám sok bajait, küzdelmeit s hogy most már hova adjon engem kosztra, szállásra? Mert a svábnéhoz, ki nekik is ismerősük volt, nem örömest adna, a sok pajkos leány közé, kiktől azt könnyen eltanulhatnám. A svábné - mert csak úgy hívtuk - valóságos svábné volt. A férje nevét nem tudom. Egy nyugdíjas katona özvegye volt, ki igen szép munkákat tudott s minthogy csekély nyugdíjából nem bírt megélni, gyermekeket tanított szép munkákra. Így élt egypár évig Jászberényben is, de még én akkor igen gyönge voltam s nem fogadott el: hogy majd meggörbül a hátam a rámánál. Mondá, hogy Pestre megyen lakni, mert Jászberényben már nem tud megélni. Akkor vigyen be anyám ő hozzá. S így lőn. Ej! mond Rothkrepfné, sohasem aggódjék a fölött barátnőm. Hagyja itt Rózsikát, úgy is szándékom Fánnimat taníttatni - együtt eljárhatnak. Anyámnak nagy kő esett le szivéről, hogy nem kellett egészen idegen kezekre bízni gyermekét. Csakhamar megegyeztek a fizetés fölött. Ő csak hét forintot kért havonkint, koszt, szállás, mosás, mindent bele foglalva. Oh boldog olcsóság! Anyám a svábnéval is megegyezett. Ott is csak hét forintot fizetett havonkint mindenféle munkák tanításáért. Oh boldog olcsóság! Oh boldog világ! Anyámnak végre haza kellett sietni, kisebb testvérem otthon maradt. Anyám három forintocskát hagyott számomra gyümölcsre stb., ha szükség lesz mamikánál - mert így kellett hívnom új kosztos asszonyomat. Jó is volt, mint anyám, úgy szeretett is, úgy szidott is, ha hibáztam. Még mielőtt elutazott jó anyám, sok szép tanácsot adott s minden jóra figyelmeztetett. Az Isten iránti szeretetet; a mindennapi imádságot, a templomba járást szívembe csepegtette, melyet hála az Ég urának, mindig meg is tartottam e mai napig. Szegény anyám könyes szemekkel távozott, elősorolván még egyszer mit mindent vesztettünk el otthon s többé semmi remény semmihez, egyedül jó magamviselete s szorgalmam adhat meg a jövőben mindent. De én előttem minden elveszített javak háttérbe szorúltak, csak egy volt előttem mi legtöbb gyönyörrel kecsegtetett: a remény, hogy majd színházba járhatok! Hogy oda pénz is kell, arra nem is gondoltam. Mindezekről hallgattam anyám előtt, mert féltem, hogy megfogja tiltani nekem a színházba való járást. Ő tehát távozott, ott hagyván engemet jó ismerőse fölvigyázása alatt. Anyámat sajnáltam igen sokáig.
Az öreg Rothkrepf, később Mátray nevet nyert; hogy mikép, azt nem tudom. Gyermek voltam, nem volt reá gondom. Csak azért hozom föl, mert fiuk Gábor, ugyanazon mostani érdemleges Mátray Gábor, aki úgy hiszem most is a zene-conservatorium elnöke. Az ő szülői voltak azon tisztelt személyek, kiknél én apai, anyai házat, szerető testvéreket és ápolást találtam az édes anyai kebelről történő első kiröpülésemkor. A gyermekek voltak játszótársaim. Oh boldog gyermekkor! Kedves emlék azon időszak lelkemben mindig, még mai napig is, midőn visszaemlékezem. Fánni volt egyetlen barátném, kit nagyon szerettem. A szülők és szegény Fánni, már rég a sírban nyugosznak. Béke poraikra! Ők jól gondomat viselték!
VI.
A Riedl-család Hatvanban. - Dr. Riedl és Grassalkovich hg. - A családi ház és az orvos saját ispotályja. - A ritka emberbarátról. - A család szemefényéről: Nináról. - Hogyan adják férjhez? - A nagyapa megjósolja a maga halála óráját. - Hogyan hal meg?
Most már jóval vissza kell mennem: szüleim származására. 1793 előtt jóval, élt Hatvan nevü városban (mely közel esik Pesthez) rég rég időktől fogva egy család: Riedl nevü orvos a nejével. Volt egy fiuk és egy leányuk. A fiunak Ferdinand volt a neve, a leánynak Nina. A fiúnál nagy hajlam fejlett ki a sebészethez, föl is vitték Pestre tanulásba s ő sebész lett. Otthon csak az egyetlen leányka maradt, kit a szülők bálványoztak, és ki igen szép volt. A szülők minden szorgalmat egyetlen kedveltjük nevelésére forditottak.
Gödöllőn áll mai napig is herceg Grassalkovich gyönyörü kastélyja, melyet azon időben még az a herceg lakott, kit a dicső emlékezetü Mária Terézia királyné emelt herceggé - ha jól értettem anyám beszédjéből. És Riedl orvos ezen hercegnek volt a házi orvosa. Az orvos igen kevés időt élvezhetett a saját házánál s csak olykor volt egy kis szabadulása, hogy egy kis időre haza juthatott körültekinteni és rendelkezni, sok fáradalmai után kedves övéi keblén magát kipihenendő.
Az udvarban fogatot tartottak rendelkezésére, mely őt haza röpitette. "De hamar visszatérjen orvoskám" mondá neki a herceg, ahányszor csak haza rándult. A herceg igen szerette őt, mert páratlan derék ember volt az orvos, ki lelkiismeretesen felelt meg hivatásának.
Az orvos jól bírta magát. Volt Hatvanban két háza, két szőlleje. Egy nagy kőház, gyönyörü nagy kerttel, melyet ugró kút, több statua, és filagóriák diszítettek és melybe vasárnaponkint szabad bejárata volt a népnek. A szép, nagy, csinos udvar közepén zöldre festett kút, az udvar végső részében pedig egy kisebbszerü ház volt építve, mely azonban kényelemmel látszott kinálni: árnyas fák alatt padokkal ellátva. Kivülről gazdasági laknak lehetett volna nézni, az utcára szolgáló kis kertjével. Oh de nem az volt! A nemes lelkü orvos azon szegény betegek számára építtette azon lakot egy hozzá tartozó udvarral, akiknek nem volt módjukban magukat gyógyíttatni és nem volt jó meleg lakásuk télen. Ő a jólelkü, ellátta és elláttatta azt számukra, hozzá hasonló jólelkü nejével egész kényelmesen, közönséges fabútorokkal, nyoszolyákkal, szalmazsákokkal és hozzá tartozó szegényes ágynemüekkel. Ő maga gyógyította őket a maga kis házipatikájával. Jó nejével főzetett számukra betegségükhöz megkivántató leveseket s táplálékokat.
Ő ritka emberbarát volt, melyért is köztiszteletben és szeretetben állott - de tellett is tőle. Akkori időben még állott ott egy barátok kolostora. Azok igen gazdag barátok voltak és az orvos a barátok tutora volt. A kolostornak roppant nagyságu gyönyörü kertje és benne tömérdek gyümölcsfa a legnemesebb fajtákból. A narancsokat, czitromokat és mindennemü oltott gyümölcsöket, nagy ruhaszárító kosarakkal küldték az orvos házához, kit úgy szerettek a szerzetes urak, mint édes atyjokat. Úgy is hívták őt közönségesen "Atyánk." Az orvos leánya, Nina, a kolostor szakácsától tanult főzni s mindenféle süteményeket, cukros tortákat s mindennemü fagylaltokat készíteni s bizony gondolni lehet, hogy a különféle ízletes halak készítése sem maradt háttérben. Végre Nina fölnőtt, Pesten tanult szép munkákat s miután a hárfajátszásra is nagy hajlama volt, azt is tanult. Németül már otthon tanult szüleitől. Így érte el a tizennegyedik évét s oly ritka szépségü leány volt, hogy mindenkinek föltünt. Gyönyörü hangja volt s igen szépen énekelt. Csakhamar bele is szeretett egy Prosán nevü fiatal orvos, ki megkérte nőül szüleitől. Azok megegyeztek s bár még nem töltötte be egészen a tizenöt évet, már férjhez ment ugyanazon Prosán nevü fiatal orvoshoz, ki hasonlóképpen igen szép s deli termetü jeles ifju volt. Véghetetlenül szerették egymást, igen boldogok voltak. De a fiatal asszonyt csakhamar nagy bánat érte - mindenekfölött szeretett, jó, gyengéd atyját vesztette el. Ezen kegyes lelkes orvosnak már a halála is olyan volt mint élete. A gödöllői kastélyban hirtelen rosszul lett; nem tudni mitől, csak rögtön befogatott - kemény téli éjszaka volt - s haza hajtatott. Midőn hazaért, kiszállt a kocsiból. Legelőször is így üdvözölt mindig: "áldás, béke". Összecsókolta kedves övéit, kérdvén, hogyan vannak betegeim? Mondák nincs baj; ha volt, tudosították. Most is, mondák nincs baj. "Jó - felelé - bontsatok nekem ágyat, nem jól érzem magamat." Ijedve teljesítették akaratát. Lefeküdt. Remegve vették körül övéi a szeretve tisztelt atyát s férjet. Egypár nap beteg volt; övéi aggódtak, mert sohasem látták így. Egy reggelen mondá nejének, kivel egyedül volt: "Szíves nőm, én elhagylak" s már halálsápadt volt. "Az Istenért!" kiáltott föl neje... "Érzem, hogy bennem a kérlelhetetlen halál, érzem, ma itt hagylak titeket. Oh kedvesim, de nehezen hagylak itt. Oly boldog voltam veletek. Kedves nőm, köszönök neked mindeneket..." S rendelkezett: "a gyermekeket tartsad távol... te okos asszony vagy... nyugtasd meg magad... tudósítod őket mindenekről... lármát ne csináljatok... hagyjatok magamra... hadd vessek számot s kibékülhessek Istenemmel. Tizenegy órakor jőjjetek be mindnyájan, hogy megáldjalak benneteket... s végbucsúmat vegyem..." Úgy történt, miként kivánta. Végre a rendelt időre csendes zokogással közeledtek ágyához, a szeretett kedves haldoklónak tiszteletben tartván akaratát. "Jertek közelebb mindnyájan... vegyétek áldásomat... ti jók voltatok mind. Anyátokat szeressétek, akaratát tiszteljétek... maradjatok mindig jók. Szegényeimet miként eddig, ápoljátok s el ne hagyjátok őket, míg csak szükségük lesz reátok. Ah! nézzétek hány óra?" Mondja vője: "Édes atyám, háromfertály tizenkettőre". "Ah! még egy fertály és én oda fönt leszek örök hazámban". Hangosan tört ki a fájdalom nője s leánya kebelükből, sirva borultak reá, de ő még összeszedte utolsó erejét: "Menjetek - mondá - s imádkozzatok értem. Midőn üti az óra a tizenkettőt, itt legyetek mind körülöttem s ne sirjatok, ez nehezíti elvállásomat". Félre huzódtak, óraütéskor mind bementek, térdre hulltak ágya körül, elfojtni akarván a hangos zokogást, mely szinte szétzúzta keblüket. Ő nejének nyujtá kezét, de már egy szót sem szólt, csak melle hörgött sebesen... Kirepült a nemes lélek ég felé, igazi honába, de nője kezét még akkor is szorosan tartá kezében. Mély bánattal siratták meg a legkegyesebb embert, a legjobb férjet s atyát. Adjon Isten sok ily orvost a szenvedő betegek számára. Ő hivatását lelkiismerettel és szenvedélylyel teljesíté! Béke poraira!
VII.
Új élet Pesten. - A kis "szürke ember" első szereplése. - A jó "mamika" színházba viszi a gyermekeket. - B. Wesselényi társaságáról. - Az első színjáték csodás hatása. - Mire fordítják az első zsebpénzt? - Láng Lajoska protektoroskodása. - Hogyan lehetne a színfalak közé jutni? - Láng Ádám úr és a váratlan látogatók. - A "Napoleon-gyűrű" feláldozása. - Hangos tetszésnyilvánítás és tiltakozás ellene. - A megérlelt terv. - Az első látogatás Láng úrnál. - Láng úr nagyon udvariatlan. - Kesergés, és tépelődés a halállal. - A szorgalmas kis leány, meg az új ruha. - A "vapeur-schlepp" áldozatúl esik.
Ott laktam tehát már az óhajtott szép Pesten, a tündérek honában, miként gondolám. Fánnival eljártam szorgalmasan tanulni. Keblem tele volt kérdésekkel, de még nem mertem bizalmasan nyilatkozni Fánni előtt, hogy hát járnak-e ők színházba? Még a háznál sem voltam ismerős; nem tudtam, kik laknak ott. Semmiről sem mertem kérdezősködni, igen bátortalan voltam. És ez a rossz szokás mai napig is megvan bennem, miért is némely dolgokban igen tudatlan vagyok. Évekig láthatom ugyanazon egyént minden nap és nem kérdezem hogyan hívják, ha csak a véletlen össze nem hoz. De különben igen vígkedvű kezdtem lenni; szüntelen danoltam az udvaron, ha kívül lehettem. Ez különben otthon is szokásom volt, s anyám sohase szidott érte. Fölkeltem, mosdottam, imádkoztam, aztán ki az udvarra! Majd föl vettem a házat. Itt is úgy. Nem volt annyi értelmem, hogy hátha itt megharagszanak, ha oly korán föllármázom őket. Sőt ellenkezőleg történt. Én néhányszor egy szürke kabátos zömök embert láttam a tulsó házból ki- s bejárni. Nem kérdeztem senkitől, hogy ki légyen ő, s nálunk sem beszéltek róla semmit, hát közömbös volt előttem. Egy reggelen, midőn ismét rózsaszín kedvemben, az udvaron tánczolva, ugráltam, danoltam, ki áll az ajtóban: a szürke kaputos. (Anyám gyakran szidott, hogy nem járok becsületesen a földön, hanem repülök, mint egy szélhajtó förgeteg; máskor meg azért szidott, hogy ha csak nem danolok, akkor meg elmerengek a felhők közé: Sehogy se voltam kedvére.) "Ejnye kis húgocskám, mond, hát ilyen korán fölkelt már danolni a pacsirtákkal?" Én megálltam, a dal fönnakadt a torkomon, s néztem rá, nagyon haragos képet csinál-e? De ő mosolygott az ő vastag ajkával és hunyorgó, apró, sötét szemeivel; nyájasság s jóság tündöklött piros, kövér arczáról. Én csak álltam, néztem rá. Ő is. Egyszerre elmult minden félelmem, megszólaltam, mondván: nem fogok többé énekelni, hogy föl ne keltsem az urat. - "Isten őrizz! azt ne cselekedje lelkecském s oda jött hozzám az ajtóból s megcsipkedte arczomat. Sőt azt akarnám, hogy hajnaltól egész nap hallhatnám azt a szép kis flóta hangját." Még eddig soha sem mondta senki, hogy szép hangom van. "Hát ki tanította azokra a szép dalokra, miket már több ízben hallottam?" Csodálkoztam, hogy kérdi: "oh hát édes mamám". "Úgy-e?" "Úgy" mondám. "Hát hová való magácska?" "Jászberénybe." "Úgy?" "Úgy," mondom. "Hát ki kislánya?" "Hát az özvegy patikáriusnéé". "Hát tán oskolába jár itt?" "Ah nem, mondám szörnyü neheztelve, mit gondol? Hiszen már nyolcz éves koromban tudtam írni, olvasni". "Ugyan!" "Bizony". "Hát most hány éves?" "Jaj most már sok vagyok; azt mondta mama, már nagy vagyok, s tanulni kell szép munkákat, mert már tizenegy éves leszek". "Oh! én azt gondoltam volna, hogy csak most nyolcz éves". "Jaj! mama is mindig azt mondja, ha fölakarok valamit emelni, eredj, te filigran munka"... Ekkor hangzott a túlsó oldalról Fánni hangja: Rózsa, Rózsa, hol vagy? Reggelizni! "Hát Rózsának hívják", kérdi a szürke kabátos? "Néha meg Rózsikának," kiáltám vissza, de már ekkor fölugrottam a mi küszöbünkre s hátra se néztem. Odabent bezzeg a mamika zsémbelve, a gyerekek szemeiket mind reám szegezve, egy teli szájjal kiálták: Ugyan hol voltál megint? Oly soká váratsz magadra. Bizonyosan a Duna partján ácsorgott, mint szokott, s nézte az embereket, hogy miként rakják egyik lábukat a másik után, - mond mamika. Én erre elkaczagtam magam s mondám: nem, nem, nem azt néztem, hanem itt az udvarban a túlsó ház előtt egy nagy, veres pofájú emberrel beszéltem. Ki az? kérdék mindnyájan. Én nem tudom; ott a túlsó ajtóban állott egy szürke kaputos. Jaj, az nagy úr, mondá Gábor. Én nagyon megijedve mondám: nagy úr? Jaj Istenem, majd neveletlennek fog tartani, én csak úgy mondám neki "az úr". Ha, ha, ha, elkezdettek mindnyájan kaczagni, mamika is. "Oh te kis bolygó - mondá - hiszen az csak egy komédiás". "Komédiás??? kérdém, csaknem kiejtve a kanalat a kezemből, de hiszen magyarul beszélt?" "No hiszen magyar komédiás". "Magyar?" kiálték föl bámulatomban még hangosabban; mama azt mondta, hogy németek játszanak Pesten és ő oda járt, mert tán nem tudta... de ezek már rég itt vannak. Fölugrottam a székről, még a kávémat is ott hagytam, átöleltem az egész mamikát, térdre omlottam előtte, össze-vissza csókoltam a térdit és kértem: édes, kedves, jó mamikám, vigyen el engem oda csak egyszer, soha sem kérem többé, csak egyszer. Mi lelte ezt a leányt, mond mamika, hiszen olyan mint az őrült, egészen neki pirosodott az a sápadt arcza. Mi már voltunk többször is, mondák a gyerekek. Rimánkodtam, mint csak tudtam, összetett kézzel. A gyerekek is támogattak. Nohát legyen, mondá végtére mamika. Bizony, ha apátok itthon volna, nem menne oly könnyen. (Ő nagyon korán reggelizett, mert a templomba kellett mennie.) Hát legyen; ma az egyszer elviszlek benneteket mind, hadd lásson a kis Rózsa is valamit, amit még tudom nem látott. De velem vége volt; egész nap olyan izgatott voltam, csodálom, hogy az előmbe rajzolt rózsák helyett csupa tulipánokat nem varrtam. A svábné nem győzött szóllongatni: mire bámulsz megint? Oda jött, nézi a munkáimat, hát varrás ez? kiált rám. Mértföldnyi országutat hagysz az öltések között? Fejtsd ki! Azt gondolám, ha megtudja, hogy színházba akarok menni, kész letérdeltetni egész estig, csak hogy el ne mehessek s annál nagyobb legyen a büntetés. Fánnira néztem keserves, kérdő tekintettel, hogy szán-e engem? De ő a kegyetlen még vigyorgott. No, gondolám, szép kis barátnő; ő nem hogy velem sírna, még ott vigyorog bánatom fölött. No megállj Fánni, nem mesélek többé neked esténként. Jól van Fánni, mondám, mikor kiment a madame, emlékezz rá. Oh te buksi, mondá, ne sírj, többször is megszidnak még. Ma téged, holnap engem. De csak ott legyen a figyelmed, el ne rontsd, mit reád bíznak. Estére mind vígak leszünk, ha elmegyünk színházba. Hát elmegyünk? kérdém könnyeken keresztűl mosolyogva. El hát. Ha elvégzed mi a kezedben van, felszabadúlsz, csak siess! Feledve volt minden. Kis életemben még oly hosszú napom nem volt soha. Végre ütött az óhajtott hat óra és felszabadultunk, mentünk haza. De bármint siettünk, szörnyű hosszú volt az út hazáig; nem is csoda, mert mi az akkori halpiacon laktunk a nagytemplomhoz közel, a svábné pedig a harmincadban (Dreisigstamt). Végre mégis haza értünk repülve. Mentünk mindnyájan a színházba.
Még akkor a németek az úgynevezett Rondellá-ban játszottak. A Duna-parton ez olyan kerek épület volt, mint egy malom, talán az lehetett valamikor; a magyarok pedig a váci országuton. A nagy kaszárnya hátulsó udvarával szinte szemben, volt egy nagy, egyemeletes épület: a Hakker-nevű ház, egy nyílt kerttel. Annak első emeletében volt a nagy szála s az volt színpadnak alakítva: ott játszottak a magyarok több éveken át. Azon társaság, mely legelőször Pesten működött, Erdélyből jött ki, Kolozsvárról. Ott állt össze legelőször egy magyar társaság báró Wesselényi kormányzása alatt. Ez Kolozsvárott igen nagy társaság volt s igen jó színészei és színésznői voltak; de még odalent meghasonlottak egymás között és Kolozsvárról kijöttek Debrecenbe. Ott a társaság két felé oszlott, fele maradt Debrecenben, fele Pestre jött s ezek működtek itt. Midőn a szállóba beléptem s midőn a játszók megjelentek, azt az érzést nem vagyok képes leírni; pedig öt éves koromtól fogva minden legkisebb mozzanatomra, mi velem s körülöttem történt, híven emlékszem. Atyám halálán elkezdve, miket anyám beszélt otthoni életéből, mindenre oly jól emlékező elmém volt - - de azon elragadtatásról, melybe ekkor merűltem, nem tudok számot adni... azaz talán szót sem tudok találni a kifejezésére. Elnémultam; akármit beszéltek hozzám, semmire sem feleltem, csak nagy gondolkodásba estem, de hogy mi volt gondolatim összpontja, arról semmit sem tudok. Egy chaos volt a fejemben s midőn haza mentűnk, kérdi tőlem mamika: "no Rózsika te egészen csendes vagy; te aludtál úgy-e? neked nem tetszik? egy szót sem szólsz. Hiszen te verted félre a legjobban a harangot, hogy csak gyerünk, gyerünk". "De, mondám, úgy-e, azok a cifra asszonyságok meg kisasszonyok mind Istennők voltak, ugy-e az égből jöttek le?" Csakugyan tökéletesen azt hittem, első színházba menetelemkor, hogy azok nem emberek mint mi, hanem valami Istenek! "Oh te balga, mondá s kacagtak; majd az égből jönnek le az Istenek neked komédiát játszani. Látszik, hogy falusi vagy, kis Róza." "De oly nagyon szépek, mondám, én még sohasem láttam életemben olyat... aztán azok a csillogó, fényes ruhák!"
Ettől fogva én igen méla és gondolkozó lettem; mindig szerettem volna színházba menni. Mamika szidott; az nem megy mindig, oda pénz kell. Hiszen van három forintom, mondám kishangúlag... én nem veszek gyümölcsöt, nekem nem kell... inkább sohasem eszem, (pedig majd meghaltam a gyümölcsért) csak mindig színházba járok vele. Jaj gyermekem, de Fánni nem kap, hát egyedül mész? Azt tudom, hogy nem szabad. Erre nem gondoltam. Oh kedves, kedves mamucikám, én Fánniért is fizetek; csupán a négy garasos helyre megyünk, csak eresszen el bennünket. "No bizony; még csak az kellene, te csak magadért fizess." Végre sok könyörgés után mondá: "no csak csiripoljatok a fülembe... nesztek. Fáni is kap négy garast, majd a szolgáló hazakisér benneteket." Elmentünk. Mentünk aztán többször is, de már a pénzem elfogyott. Történt azon közben, hogy az első színész odaadta fiát hozzánk iskolába. Már egy kicsit megismerkedtem vele; az atyját Láng Ádámnak hívták. Nekem ő igen tetszett, mikor játszott. Ő játszta a szerelmeseket. Láng Lajoska sokszor ott maradt iskola után is a gyerekekkel játszani, lapdázni. Haza jövén a varróból, együtt játszottunk. Egyszer a többek közt azon töprenkedtünk Fánnival, hogy mit cselekedjünk már, hogy eljuthassunk a színházba. Semmi módot nem tudtunk kitalálni. Pénzem már nem volt s csak addig tartott az igéret a szinházba mehetni. Fánni te! mondám egyszer, hiszen nem csak éppen oda szeretnék menni, ahol fizetnek, én még jobban szeretnék odamenni, ahol játszanak! Oh Fánnikám! de szeretném én, ha nagy volnék és nem volna olyan nagyon világos hajam nagyon szeretnék én játszani. Elkezd Fánni röhögni, a kezét össze csapkodni, kiabálni: "mama, mama, hallja-e mit mond Rózsika? Jaj ez a vereshaju falusi Rózsika! Ugyan mit gondolsz te, hiszen a szádat sem tudnád, hogy miként nyisd ki". "Hijában tapsolsz, mondám, én bizony ki tudnám nyitni. Csak a hajam ne volna veres. De pedig már nem is oly nagyon veres; a mamikától kértem zsírt a minap, azolta minden nap megkenem. Ott azoknak milyen szép fekete hajuk van, - meg a te hajad is de szép fekete Fánnikám". "Mert én magam is barna vagyok, míg te pösze vagy kis Rózsikám; de a szemed meg milyen fekete, osztán nagy fogaid vannak". "Oh Istenem, Istenem! engem oda nem vennének be, ha nagy volnék is, hogy is álmodsz oly bolondokat?" "No no csak mama meghallja, majd lesz ne mulass". "Hallod-e Fánni, beszéljünk Láng Lajoskával, hogy ereszszen be minket oda, ahol játszanak". Jó mondá Lajoska, csak jertek, ott várjatok reám az ajtóban, majd bevezetlek. Alig vártuk az estét, ott termettünk az ajtóban. Nézünk széjjel, Lajoska sehol sincs. Engem már a hideg kezdett lelni; azt gondoltam magamban, bemegyek bíz én, ha el nem jön Lajoska és ha kérdik mit akarok, azt fogom mondani: én Láng Lajoskát keresem. Közöltem Fánnival. "Jaj! Isten őrizzen, hiszen kidobnának bennünket". "Ki-e?" "Ki bizony!" "Én nem bánom, de én bemegyek". Jöttek a muzsikusok; jaj kiálték hangosan, már itt vannak, már mindjárt kezdik. Én csak kandikáltam be az ajtón szivdobogva... hát itt jön a mi kis lovagunk hazulról! De soká jösz Lajoska, már rég itt várunk, már mindjárt kezdik. Bevezetett bennünket a színpadra, ott mutogatott egyet-mást: a házakat, rózsalugasokat, mik föl voltak állítva már. Ott ténferegtünk, mindent megtapogattunk, én egész boldogságba merülve. De boldogságomból egyszerre egy lármás hang riasztott föl... németül! Josef szakkerment! még sincsenek fölgyújtva a lámpák? Tiszta-e a színpad? Ekkor már a hátam mögött állott. Én szinte össze rogytam, úgy megijedtem; már azt gondoltam kezébe a fülem, hogy kidobjon. Az enyimet ugyan nem bántotta, de ránk kiáltott szörnyü hebe-hurgyán: hát, hát, hát micsoda ez; mit akartok itt no, no, no, mi ez? A színpadon jól beszélt ő, de ha méregbe jött, igen dadogott. Lajoska ugyan előállott mondván: édes tata én vezettem be... de még ki sem mondá jól, már Lajoska fülére tapadt a keze, s úgy vezette szegény kis lovagunkat az ajtó felé, a kisasszonykákat maga előtt hajtván, szüntelen haricsálva ki, ki, ki innen... ki marsch, meg ne lássalak többé ide fönn a színpadon játék előtt. Te kis gazember, majd adok én neked még holmi kis fattyúkat is ide cipelni te semmirekellő. Ezzel az ajtóig lökdösött bennünket, mindig duruzsolva. Künn voltunk, kiüzetve abból a paradicsomból, a melybe bele álmodtam magamat. Szégyeltem nagyon, hogy úgy kirivalgott bennünket Láng úr. De a vágy legyőzte a szégyent, most először kicsi életemben s gondolám, hátha mégis belehetne amott jutni, hol nem látna meg a dühös sárkány. Ráesett tekintetem a gyűrűmre, melyet akkor vettem a zsidótól, mikor anyám idebe volt, négy garasért. Napoleon-gyűrű volt Lujzával, kettős foglalatban; akkor az volt divat: aranyból is, rézből is. Én Lajoskát mindig fogva tartottam ruhájánál nehogy elillanjon. - Lajoska te! mondám, nézd csak, de szép gyűrűm van, én ezt neked adom, ha fölvezetsz bennünket a gallériára. Lajos csak pislogott a gyűrűre is, de félt is, hogy ha az atyja megtudja, a hátával ismerteti meg a pálcáját. Mondjad annak az asszonyságnak, ki a billétet szedi, hogy hozzánk jársz iskolába, majd meglásd beereszt. Felvezetett Lajoska s szerencsésen bejutottunk. Már a muzsika elvégződött, fölhúzzák az előfüggönyt. Nem jut eszembe, hogy mit játszottak, czédulát nem láttam, csak az jut eszembe, hogy két kis leányka jelent meg s gyönyörüen játszottak. Én hangosan fölkiáltottam, mindeneket feledve: Fáni, Fáni, látod-e, kis leányoknak is lehet játszani! A körülöttem levők haragosan rám támadtak: csitt! mi az? no csak lássa meg az ember, micsoda lármát is csap ez a kis béka! Összehúztam magamat, előbb csupán haragudni akartam a kis békáért, de oda tekintettem a gyönyörü kis leánykákra s egészen ki voltam engesztelődve. De a gondolatok seregei egymást űzték agyamban - el volt határozva, akárhogy teszem szerit, de nekem ott játszani kell.
Haza mentünk. Nem aludtam. Lassan másztak a napok, hetek, nem tudtam a módját kitalálni, hogy mikép juthatnék én oda. Ezen egy szóban összpontosult minden gondolatom: oda. Ott szeretnék én lenni abban a mennyországban. Midőn az udvaron játszottunk, többször a szemére lobbantottam Lajoskának: te Lajoska! nagyon goromba a te apád! Engem még senki sem nevezett kölyöknek, osztán hogyan lármázott! "Jaj, nem olyan az én tatám". "Csak mikor játszik; akkor mindig mérges - nem? Otthon nem mérges, kérdém?" "Nem bizony! mindig játszik velem, tréfál, kacag; csak mikor tanul, mondja: marsch ki a szobából, csend legyen! Mamám már nincs, meghalt, csak az öreg Zsuzsi néni a gazdasszony". - Már engem a nyugtalanság űzött, kergetett. Egyszer mondom Fáninak, midőn magunkra voltunk: "Fánikám, én mondok neked valamit, de el ne árulj, meg ne mondd mamámnak." "Hát mit?" "Én elmegyek Láng úrhoz, mert ő az első színész, azt mondta Lajoska, én hát elmegyek s megkérem, adjon nekem kis leány-rollét." "Oh, te Róza! mit beszélsz ily balgatagot; majd adna neked mamám, ha megtudná, miben töröd a fejedet; hát még a te mamád, mindjárt agyon ütne téged, meg ne próbáld." "De kedves lelkem Fánikám! Látod, én úgy szeretlek téged; ne szólj semmit a mamának, inkább gyere velem te is és kérjük együtt Láng urat". "Ha még csak egyszer mondod, hogy elmégy, mindjárt megmondom mamának." Én hallgattam, félrementem, nem szóltam semmit. Fáni haragudott. De én csak jártam-keltem; kimentem a Dunapartra, (mert az udvarról kis ajtó vezetett a Dunapartra), ott álltam, gondolkoztam, hogy vajjon merre menjek, hogy Fáni észre ne vegye. Azt már tudtam, hol lakik Láng úr... Megkérdeztem Lajostól. Elmentem... Kopogok az ajtaján: szabad. Benyitok, lassan előre megyek, én nagyon féltem. Nem tudtam, mit mondjak. Ő rám néz, én is rá; féltem, ha megmondom, hogy mit akarok, kivet az ajtón, mert nem igen nyájasan nézett, rám. Egyszer csak elkiáltja magát: no? Én megrettentem, akadoztam s végre hebegém "én, én kérem alázatosan Láng úr, tessék nekem oly kis leány rollét adni". "Mi, mi, mit (mert ő igen sebes beszédű volt) mit, mit, mit akar?" Éreztem, hogy a torkom összeszorúlt, csak köszörűltem, hogy ki tudjam még egyszer mondani. Ismétlém lesütött szemmel: "kérem, tessék nekem olyan kis leány rollét adni". "Magának?" "Igen." "Ha, ha, ha, majd csak úgy teremnek a rollék, maga számára." "Én meg tudom tanulni." "Hát honnan termett maga elé?" Én azt gondoltam azt kérdi, hogy honnan jövök most s mondám: "Rothkrepf urtól - - ott lakom". "Hát oskolába jár ott?" "Nem, csak ott lakom, ott vagyok koszton." Féltem, hogy rám ismer, hogy én voltam az, kit kilökött; de nem, rám sem gondolt. "De hát mégis micsoda gondolat vezette ide, hogy én rollét adjak magának, vagy küldte ide valaki?" "Óh nem, senki, de én nagyon szeretnék játszani." "Hja, az nem addig van, hogy játszani szeretnék, oda tanulás kell." Már azt gondoltam, minden jól megy, mindjárt megkapom a szerepet s mondám hirtelen: "Oh én nagyon jól tudok tanulni, az instruktorom..." "Ej nem elég az, a sorokat megtanulni, sok más is kell még ahhoz, oda talentum is kell, mondá türelmét veszítve s rám lármázva; nem csak egy bubát fölöltöztetni s oda kiállítani mint egy szamarat."... Végem volt, elcsüggedtem! Mi az a talentum? Habár olvastam is azt a szót valamelyik könyvben, de ez az egy szó ellebbenhetett emlékemből. Erre egy szót sem mertem szólani, csak nagyon sírhatnám volt... de visszaszítam könnyeimet s ott álltam, várva, hogy hát tán még is valami vígasztaló szó jönne ezen goromba ember ajkiról. Oh dehogy jött, ő könyörtelen maradt. Íróasztalán holmi irományokat szedett rendbe s hátat fordított. "No, elmehet lelkem, itt nincs magának adni való rollé... Majd ha lesz... Nekem dolgom van." Ezzel mentem. Ahogy kiléptem ajtaján, szemeim már úgyis könynyel teltek el, odakünn szinte hangos zokogásba törtem ki, csupán az tartott vissza, hogy mindjárt az utcán voltam és szégyeltem sírni. Senki sem látott az udvaron, fölszaladtam a padlásra, lefeküdtem egy szalmanyoszolyára s ott jól kisírtam magamat. Estefelé lesompolyogtam, Fánni volt, ki már előmbe jött s már mindenfelé keresett. Éppen ünnep volt, szülői sem voltak hon, de most már hazaérkezvén, mamika mindenfelé keresett. "Hát te Rózsika hol voltál? Majd kikapsz. Osztán hogy ki van sírva a szemed... mi bajod édes Rózsikéin? Ki bántott?" Ölelt, csókolt, cirógatott... végre nyilt szívűvé tett. "Kedves Fánnikám, én megmondom neked, de el ne árulj - én Láng úrnál voltam". "Te?" "Én". "Tán kilökött, hogy sírtál?" "Nem éppen, de bizony ő goromba; de meg nem azért sírtam, hanem azért, hogy nem kapok rollét. És mikor kijöttem tőle, úgy fájt, hogy majd megszakadt a szívem." "Látod Rózsika, miért mentél el; verdd ki azt a fejedből, mert majd ha mamád is megtudná, jól megrázná a veres vuklikat". (Otthon bár mindig hajporozta anyám a hajamat, hogy szép szőkeséget kapjon és mindig háromszorosan tekergette be a hajamat, három sor keskeny fekete bársonypántlikával választván el a fürtöket egymástól - a hajport ugyan elhagytam, de a fürtöktől nem tudtam elszokni - szegény anyám mindjárt csak azokba kapaszkodott, ha meg akart büntetni nagyobbacska koromban). "Nem bánom már én, akármit csinálnak velem; ha nem játszhatom, nem bánom, ha meghalok is". És csakugyan igen sokáig, igen bús voltam. Nem tudták kitalálni, mi bajom. Egyszer jó anyám bejött Pestre látogatni, megtekinteni, szorgalmas vagyok-e? A madám nem győzött eléggé dicsérni; hogy az én könnyü, vékony kezem sokkal ügyesebben tudja a finom csipkéket behúzni, mint a nagy kamaszok, kik pedig már régebben tanulnak. Ezen anyám igen örült s igérte, hogy husvétra új ruhát fog nekem készíttetni. Egyszerre az villant az eszembe, hogy annak a két kis leánynak, kik a színpadon játszottak, rózsaszín cipőcskéjök és könnyü ruhácskájok volt fodrokkal. Most elkezdettem anyámat cirógatni; hízelegtem, csókoltam azon igérettel, hogy még jobban fogom magamat viselni, ha nekem husvétra fehér fodros ruhácskát és rózsaszín cipőcskét csináltat. "Mi fér hozzád? Most egyszerre, hogy tud hízelegni! No no! hiszen majd meglesz az is". "Jaj, de nem majd, kedves jó mamám... mindjárt; kérem, kérem mindjárt!" "No no, csak türelem, nem oly könnyen megyen az, mint meggondoljuk. Nekem arra most költségem nincs... hanem az utolsót is föl kell áldoznom értetek. Ott van szép fehér stikkelt vapeur schleppem, majd abból neked is, kis testvérednek is kitellik". Bele kellett nyugodnom, de nem hagyott el azon eszme, hogy én azt nem veszem föl, ha kész lesz is, hanem elteszem s akkor veszem föl legelsőbbszer majd, ha játszom a színpadon.
