Amit csak megtudhattam a szegény Werther történetéről, szorgalmasan összegyűjtöttem, és most elétek bocsátom, és tudom, hálásak lesztek érte. Lehetetlen, hogy ne csodáljátok és szeressétek a szellemét és jellemét, meg ne sirassátok a sorsát.
És te, jóságos lélek, aki ugyanazt a szorongást érzed, amit ő, meríts vigaszt a szenvedéseiből, és legyen barátod ez a kis könyv, ha a sors végzése vagy a saját hibád miatt jobbat nem tudsz találni.
ELSŐ KÖNYV
1771. május 4.
Mennyire örülök, hogy eljöttem! Drága barátom, milyen is az emberi szív! Elhagyni téged, akit úgy szerettem, akitől elválaszthatatlan voltam, és örülni! Tudom, megbocsátod. Nem úgy kereste-e össze többi kapcsolatomat a sors, hogy szorongassanak egy olyan szívet, amilyen az enyém? Szegény Leonore! Pedig ártatlan voltam. Tehettem róla, hogy mialatt húgának sajátos varázsa kellemesen elszórakoztatott, szenvedély támadt szegény szívében! És mégis - csakugyan ártatlan vagyok? Nem szítottam-e az érzelmeit? Nem gyönyörködtem-e igazi, természetes megnyilatkozásaiban, amelyek annyiszor megnevettettek bennünket, noha csöppet sem voltak nevetségesek? Nem tettem-e - ó, mi az ember, hogy még siránkozni merészel! Meg fogok, drága barátom, ígérem, meg fogok javulni, nem rágódom örökké azon a kis bajon, amivel a sors az utunkba áll; fogom élvezni a jelent, és ami elmúlt, legyen számomra elmúlt. Föltétlenül igazad van, barátom, kevesebb volna a fájdalom az emberek között, ha - isten tudja, miért ilyenek - képzeletük erejét nem foglalkoztatnák oly buzgón az elmúlt rossz idézgetésével, s ehelyett inkább igyekeznének elviselni a közömbös jelent.
Légy szíves, mondd meg anyámnak, hogy ügyét minden erőmmel szorgalmazom, és őt mielőbb értesíteni fogom. Beszéltem a nagynénémmel, és egyáltalán nem találtam annak a szipirtyónak, akinek nálunk festik. Aranyszívű, jókedvű, indulatos természet. Feltártam előtte anyám panaszát a visszatartott örökrész miatt; ő pedig előadta az érveit és a feltételeket, amelyeknek árán kész mindent kiadni, többet is, mint amennyit mi kívántunk. - Egyszóval, most nincs kedvem részletezni, mondd meg anyámnak, hogy minden jó úton van. És én, drága barátom, e kis ügy kapcsán megint rájöttem, hogy félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább.
Egyébként nagyon jól érzem itt magamat, a magány nagyszerű balzsam szívemre ezen a paradicsomi vidéken, és a fiatalos évszak teljes gazdagságával melengeti gyakran borzongó szívemet. Minden fa, minden bokor egy-egy bokréta, és az ember szeretne cserebogárrá válni, hogy az illatok tengerében csaponghasson, és egyébből se kelljen élnie.
A város maga kellemetlen, viszont körös-körül itt a természet kimondhatatlan szépsége. Ez indította az elhunyt M... grófot arra, hogy itt építtessen magának kertet ama dombok egyikén, melyek a legszebb változatosságban kereszteződnek, és a legkedvesebb völgyeket alkotják. A kert egyszerű, és mindjárt a bejáratnál érezni lehet, hogy tervét nem tudós kertész gondolta el, hanem érző szív, amely saját magát akarta itt élvezni. Már jó pár könnyet szenteltem az elhunytnak az omladozó kis épületben, amely kedvenc kis zugolya volt neki, és most nekem az. Nemsokára ura leszek a kertnek; a kertész e néhány nap óta már jó szívvel van irántam, és nem fogja megbánni.
Május 10.
Valami csodálatos derű kerítette hatalmába egész lelkemet, mint az édes tavaszi reggelek, amelyekben egész szívvel gyönyörködöm. Magam vagyok, és örülök életemnek ezen a tájon: olyan lelkeknek teremtették, amilyen én vagyok. Oly boldog vagyok, barátom, annyira elmerülök a nyugodt lét érzésében, hogy ez már árt a művészetemnek. Nem tudnék most rajzolni egyetlen vonást sem, és sose voltam nagyobb festő, mint ezekben a pillanatokban. Ha párázik körülöttem a gyönyörű völgy, és a nap fent pihen erdőm áthatolhatatlan sötétjének felszínén, és csak egy-egy sugara lopózik a belső szentélybe, én pedig a magas fűben fekszem az alázuhogó pataknál, és közvetlen közelről a földön ezer mindenféle kis fűszál kelti fel érdeklődésemet; ha a fűszálak közt az apró világ nyüzsgését, a parányi férgeknek, legyecskéknek megszámlálhatatlan, kifürkészhetetlen alakját közelebb érzem a szívemhez, és érzem a Mindenható jelenlétét, aki a saját képére teremtett bennünket, a Mindeneket Szerető leheletét, aki örök gyönyörűségben lebegve tart és megtart; barátom! ha aztán elhomályosul a szemem, s köröttem ez a világ és az ég egészen a lelkembe simul, mint egy szeretett leány képe, akkor gyakran elfog a vágy, és azt gondolom: "- Ó, ha ki tudnád fejezni, bele tudnád lehelni a papírba azt, ami oly teljesen, oly melegen él benned, hogy lelked tükrévé váljék, ahogyan a lelked tükrözi a végtelen Istent! -" Barátom - csakhogy ez már tönkretesz, és lever e jelenségek nagyszerű hatalma.
Május 12.
Nem tudom, csalóka szellemek lebegnek-e ezen a tájon, vagy a szívemben lakó meleg, mennyei képzelet varázsol-e mindent paradicsomivá köröttem. Itt van, mindjárt a helység előtt, egy kút, amelyhez úgy hozzáköt valami bűvölet, mint Meluzinát meg a húgait. - Lemégy egy kis dombon, és egy boltozat előtt találod magadat, s valami húsz lépcső még lejjebb visz, lent pedig márványsziklákból a legtisztább forrás buggyan elő. A kis fal, amely fent és körös-körül a keretet alkotja, a magas fák, melyek körben beborítják a teret, a hely hűvössége: mindez valami vonzó, valami borzongató. Nincs nap, hogy el ne üldögéljek ott egy-egy órát. És jönnek a városból a vízhordó leányok - a legártatlanabb munka és a legszükségesebb, valaha a királylányok maguk végezték. Ha ott ülök, megelevenedik előttem a patriarchális kép: ott vannak mind, az ősatyák, a kútnál, ismeretségeket kötnek, és leányokat kérnek meg, és látom a kutak és források körül lebegő jótékony szellemeket. Ó, sose üdült még fel nehéz nyárban a napi vándorút után a kút hűvösénél, aki ezt átérezni nem tudja.
Május 13.
Kérdezed, elküldd-e a könyveimet? - Az istenre kérlek, barátom, nyakamra ne szabadítsd őket. Nem akarom többé, hogy vezessenek, buzdítsanak, tüzeljenek, hiszen eléggé buzog ez a szív saját magától; bölcsődal kell nekem, és azt bőségesen megtaláltam Homéroszomban. Hányszor ringatom nyugalomba fellázadt véremet; mert még sose láttál változóbbat, nyugtalanabbat, mint amilyen ez a szív. Kell-e ezt neked mondanom, barátom, neked, aki annyiszor viselted terhét annak a látványnak, hogy a bánatból hogyan zuhantam kicsapongásba, s édes melankóliából rontó szenvedélybe. Babusgatom is a szívecskémet, mint egy beteg gyermeket; minden akarata teljesül. Ne add ezt tovább, vannak, akik még zokon vennék.
Május 15.
A helység egyszerű népe már ismer és szeret, különösen a gyerekek. Amikor kezdetben hozzájuk szegődtem, s barátságosan kérdezgettem őket egyről-másról, némelyik azt hitte, hogy gúnyolódni akarok rajtuk, vagy éppen gorombán lerázott a nyakáról. Nem nyugodtam bele, hogy tartózkodásuk kedvemet szegje; de éreztem, éspedig igen élesen, azt, amit már sokszor észrevettem: a némiképp rangos ember mindig hűvös távolságban igyekszik tartani magát a köznéptől, mintha azt hinné, hogy veszít a közeledéssel; és vannak aztán riadt lelkek és kaján tréfacsinálók, akik látszólag leereszkednek, hogy dölyfüket annál jobban éreztessék a szegény néppel.
Jól tudom, nem vagyunk és nem is lehetünk egyenlőek; de azt tartom, aki tekintélyének védelmére szükségesnek hiszi, hogy távol tartsa magát az úgynevezett csőcseléktől, éppúgy megérdemli a korholást, mint a gyáva, aki elbúvik ellenfele elől, mert fél, hogy alulmaradna.
Legutóbb a kútnál járva, egy fiatal szolgálót találtam ott, edényét a legalsó lépcsőfokra tette, és körülnézett, jön-e már a társa, hogy a korsót a fejére segítse. Lementem és ránéztem.
- Segítsek, leányzó? - kérdeztem.
Fülig pirult.
- Ó, nem, uram! - felelte.
- No, csak rajta.
Megigazította fején a kis párnát, és én fölsegítettem az edényt. Megköszönte és felment a lépcsőn.
Május 17.
Mindenféle ismeretséget kötöttem, társaságom még nincs. Nem tudom, mi vonzót találnak bennem az emberek; nagyon sokan kedvelnek, csatlakoznak hozzám, s nekem aztán fáj; ha az utunk csak egy kis darabon halad együtt. Ha kérdezed, milyenek itt az emberek, azt kell felelnem: amilyenek mindenütt! Egyforma az emberi fajzat. Legtöbbje munkában tölti ideje legnagyobb részét, hogy megéljen, és attól a kevéstől, ami a szabadságából megmarad neki, annyira fél, hogy minden módon szabadulni igyekszik tőle. Ó, emberi rendeltetés!
De nagyon jó fajta ez a nép! Ha néha elfelejtkezem magamról, és velük élvezem azokat az örömöket, amelyeket még megad az élet (csinosan megrakott asztalnál, nyílt, baráti szívvel évődni, kikocsizni, a maga idején táncot és egyéb ilyesmit rendezni,) egészen jól hat rám a világuk; csak annak nem szabad eszembe jutnia, hogy annyi más erő is nyugszik még bennem, amely most mind használatlanul korhad, és amelyet gondosan el kell rejtenem. Ah, ez úgy marokra fogja a szívet. - Pedig hát! magunkfajta embernek az a sorsa, hogy félreértsék.
Ah, hogy ifjúságom barátnője odavan! ah, miért is ismertem valaha! - Mondanám én magamnak, hogy: bolond vagy! Azt keresed, amit e földön nem lehet megtalálni! csakhogy én megtaláltam őt, éreztem a szívét, nagy lelkét, melynek jelenlétében többnek tűntem fel magam előtt, mint amennyi voltam, mert mindaz voltam, ami csak lehettem. Teremtő Isten! Maradt lelkemnek egyetlen ereje is kihasználatlanul? Nem tárhattam-e ki előtte azt a teljes, csodálatos érzést, amellyel szívem a természetet átöleli? Nem volt-e érintkezésünk a legfinomabb érzésnek, a legélesebb elmejátéknak örök szövevénye, amelynek már-már féktelen változatai mind magukon viselték a géniusz bélyegét? És most! - Ah, az évek, amelyekkel előttem járt, előbb sírba vitték, mint engemet. Sose fogom elfelejteni, soha szilárd szellemét és isteni tűrését.
Pár nappal ezelőtt találkoztam V...-vel; nyíltlelkű fiatalember, remekbe épített arc. Csak most jön az akadémiákról, nem tartja magát valami nagy bölcsnek, de hiszi, hogy többet tud másoknál. Szorgalmas is volt, mint mindenfélén szimatolom; hogy rövid legyek: szép ismeretei vannak. Mivel hallotta, hogy sokat rajzolok, és tudok görögül, két meteor errefelé, hozzám szegődött, és sok mindenféle tudást kirámolt előttem. Batteux-től Woodig, De Pilles-től Winckelmannig, és biztosított, hogy Sulzer elméletét, az első részt, egészen végigolvasta, és van egy Heynen-kézirata az antik világ stúdiumáról. Rendben van, mondtam.
Még egy ilyen derék emberrel ismerkedtem meg, a hercegi tiszttartóval. Nyíltszívű, becsületes ember. Azt mondják, lelki üdülés gyermekei körében látni; kilenc gyermeke van, és különösen a legidősebb leányát tartják sokra. Meghívott, és a legközelebbi napokban meg is látogatom. A herceg egyik vadászlakában lakik, másfél órányira innen; feleségének halála után kapott engedélyt, hogy odaköltözhessen, mert túlságosan fájdalmas volt itt a városban és a tiszttartói házban maradnia.
Belém botlott még néhány eredetieskedő majom is; minden kiállhatatlan rajtuk, de baráti ömlengésük a legelviselhetetlenebb.
Isten veled! Ez a levél kedvedre való lesz, csupa esemény.
Május 22.
Hogy az ember élete csak álom, azt már sokan úgy érezték, és én is mindig magamban hordom ezt az érzést. Ha látom a korlátokat, melyek az ember tevékeny és kutató erőit bilincsbe verik; ha látom, minden fáradozás mennyire csak arra irányul, hogy szükségleteket elégítsen ki, amelyeknek megint semmi más céljuk nincs, mint kolduslétünk meghosszabbítása; és aztán hogy a megnyugvás a kutatás bizonyos pontjain csak álmodozó rezignáció, amennyiben a falakat, amelyek közt raboskodunk, tarka alakokkal és sugaras kilátásokkal festjük tele - mindez, Wilhelm, elnémítja a szavamat. Visszatérek saját magamba, és egy világot találok! Megint inkább csak sejtelemben és homályos vágyban, nem pedig az eleven erő biztos rajzában. És ilyenkor minden köddé foszlik öntudatom előtt, és álmodozva csak mosolygok bele a világba.
Hogy a gyerekek nem tudják, mit akarnak, abban minden nagy tudományú tanító- és hopmester egyetért; hogy azonban felnőttek is gyermek módra támolyognak ezen a földön, és mint azok, éppúgy nem tudják, honnan jönnek és hová mennek; hogy éppoly kevéssé cselekszenek igaz célok szerint, s éppúgy kétszersülttel és kaláccsal és nyírfavesszővel kormányozzák őket: azt senkinek sem ízlik elhinni, pedig úgy vélem, kézzelfogható igazság.
Szívesen megvallom neked, mert tudom, mit felelnél rá, hogy hitem szerint azok a legboldogabbak, akik gyermek módra élik a világukat, hordozgatják, vetkőztetik és öltöztetik a bábuikat, és nagy respektussal somfordálnak a fiók körül, ahová a mama a süteményt zárta, és ha végül megkapják, amire ácsingóztak, tele szájjal habzsolják, és kiabálnak, hogy: - Még! - Boldog az effajta ember. Azoknak is jó, akik pompázatos címkéket ragasztanak rongyos foglalkozásukra, vagy éppen a szenvedélyeikre, és úgy tüntetik fel őket, mintha óriási műveletek volnának az emberiség üdvére és javára. Jó annak, aki ilyen lehet! Aki azonban alázatos lélekkel felismeri, hogy mi a végcélja mindennek, aki látja, milyen illedelmesen nyesegeti minden tehetős polgár paradicsommá a kertecskéjét, és aztán, hogy még a szerencsétlen ember is milyen rendületlenül szuszog tova útján a terhe alatt, és valamennyinek egyformán az a vágya, hogy bárcsak egy perccel is tovább láthassa még ezt a napvilágot - igen, az ilyen ember elnémul, és szintén megalkotja saját magából a világát, és boldog is, mert ember. És aztán bármilyen korlátok közt él, mindig ott őrzi szívében a szabadság édes érzését, és azt, hogy elhagyhatja ezt a börtönt, amikor akarja. (...)
Johann Wolfgang von Goethe Werther szerelme és halála
ISMERTETŐ
A világirodalom e legendás alkotását Goethe egyik ifjúkori szerelmi kapcsolata ihlette. A levelek, naplójegyzetek formáját öltő regényben a fiatalember, maga Werther számol be arról, miként vonult - egyénisége kiérlelésének óhaját követve - "falura", a természetbe, s hogyan szerette meg az egyszerű embereket; hogyan szeretett bele egy fiatal lányba, Lottéba; milyen megaláztatások érték; s végül miért kellett Lotte férjétől elkérnie a pisztolyt...
Werther boldogtalan szerelmének, a társadalmi életben elszenvedett kudarcának és öngyilkosságának története virtuóz lélekrajz keretében, a levélregény adta lehetőségek felhasználásával tárul az olvasó elé. Goethe mindezen túlmenően a 18. század derekának német társadalmát is megmutatja, amely a polgár ifjú elől elzárja a társadalmi tevékenységnek, a cselekvésnek, a személyiség kibontakozásának útját. Így Werther öngyilkossággal végződő története általánosabb érvényű problematikát ölel fel: a társadalom által tétlenségre kárhoztatott német fiatalság problémáját.
Az ifjú Werther szenvedései, más fordításban Werther szerelme és halála, illetve Az ifjú Werther keservei, eredeti címén Die Leiden des jungen Werthers, Johann Wolfgang Goethelevélregénye. Az első kiadás 1774 őszén a Lipcsei Könyvvásár alkalmával jelent meg, rögtön bestsellerré vált és híressé tette huszonöt éves szerzőjét egész Németországban. Szerb Antal méltatása szerint „A regényben sokkal több van, mint a sablonos szentimentális korhangulat … Goethe a szentimentális és kecses rokokó keretbe belekomponálta a végtelent.”[2]
A cselekmény önéletrajzi elemeket tartalmaz: Goethe írói szabadsággal ábrázolja saját plátói vonzalmát a mással eljegyzett Charlotte Buff iránt. Az öngyilkosság motívumát Goethe barátjának, Karl Wilhelm Jerusalemnek az öngyilkossága ihlette. Lotte regénybeli alakja Maximiliane von la Roche vonásaiból is kölcsönzött, aki a fiatal Goethe ismerőse volt a regény keletkezésének idején.
A cselekmény 1771. május 4. és 1772. december 20. között zajlik.
A fiatal Werther, akinek még nincs határozott terve az életre, a városi élettől az idilli „Wahlheim” faluba menekül. Egy nagykövet mellett végez gyakorlatot, akit nem igazán szível. Élvezi a természetet, és benyomásait rajzokban dolgozza fel. Különösen elnyerik tetszését a családcentrikus parasztalakok, akiket pénzzel is támogat. Hű útitársa egy Homérosz-kötet, amelyet mindig olvas; feltehetően tud ógörögül. Bizonytalan célja az, hogy egyszer művész legyen. Egy napon megismerkedik egy tiszttartóval, aki meghívja látogatóba, Werther azonban megfeledkezik róla, noha feljegyzi a találkozást. Egy táncmulatságra utazva több fiatal társaságában megállnak a tiszttartó házánál, hogy lányát, Lottét is magukkal vigyék. Werther megpillantja a lányt hat kisebb testvére körében, ahogy kenyeret vág nekik a vacsorához. Az ifjú Wertherre mély benyomást tesz ez a családi jelenet, és középpontjában a fiatal lány, aki anyaszerepet játszik özvegy édesapja háztartásában. A bál közben Lotte a „világ legédesebb őszinteségével” fogadja el, hogy Werther legyen a párja a német valcernél. „Itt az a szokás…, hogy minden összetartozó pár együtt marad a német táncnál, az én lovagom azonban rosszul keringőzik, és csak örülni fog, ha nem gyötröm vele.”
Amint Lotte barátnői észreveszik azt a szerencsés összhangot, ahogy Lotte és Werther táncolnak, emlékeztetik a lányt Albertre. Werther kérdésére Lotte „sétára nyújtva a karját” elmondja, hogy „Albert egy derék ember, akinek úgyszólván a jegyese vagyok”.[3] Az este folyamán vihar tör ki. Werther és Lotte az ablakból figyelik az esőtől nedves, felfrissült természetet, és mindkettőjüknek ugyanaz a Klopstock-óda jut eszébe. Werther megindultan ismeri fel lelki rokonságukat, és ettől kezdve igyekszik a rendkívüli lány közelébe férkőzni.
Amikor Lotte jegyese, Albert visszatér hivatali útjáról, Werther érzelmei teljesen megváltoznak. A jegyes jelenléte ráébreszti szerelmének reménytelenségére. Jóllehet Albert rokonszenves, jó kedélyű ember, közte és Werther között feszült marad a viszony. Amikor Werther rájön, hogy Lotte iránti érzelmeit nem élheti ki, elhagyja a falut, hogy távolabb kerüljön tőle. Egy ideig egy követnél dolgozik, de az üzleti pedantéria és udvariassági formák ráébresztik, hogy a felső osztály életmódjával nem tud azonosulni, ezután csalódottan tér vissza Wahlheimba.
Időközben Lotte és Albert összeházasodtak. Werther ennek ellenére újra és újra meglátogatja Lottét, egészen addig, amíg a lány megelégeli és megkéri, hogy csak karácsony este (négy nap múlva) jöjjön vissza. Werther azonban a határidő lejárta előtt meglátogatja Lottét Albert távollétében és Osszián dalaiból olvas fel neki. A költemény hatása alatt „Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait”, Lotte azonban „gyenge kézzel eltolta magától”. Ez az eset döntő jelentőségűvé vált Werther számára: most már biztosan tudja, hogy a férjezett nő szereti, mivel kilép a társadalmilag elfogadott normák köréből.
Werther utolsó levelében megírja Lotténak, hogy boldog, mert minden vágya és reménye teljesült, majd főbe lövi magát az Alberttől kölcsönzött pisztollyal. Következő reggel találnak rá életveszélyes állapotban, az olvasópultján LessingEmilia Galotti-jával. A regény így végződik: „Déli tizenkettőkor halt meg. A tiszttartó jelenlétével és intézkedéseivel elejét vette a csődületnek. Éjszaka tizenegy óra tájban temettette el azon a helyen, amelyet kiválasztott magának. Az öreg és fiai kimentek a koporsóval, Albertnek nem volt rá ereje. Lotténak az életét féltették. Kézművesek vitték a halottat. Pap nem kísérte.”
Goethe tudatosan választotta a levélregény látszólag dokumentarista formáját, amelyet a második részben a kiadó szavai szakítanak meg. Tizenhárom évvel korábban RousseauJúlia, vagy az új Heloïse című könyve már bebizonyította, hogy milyen hatása lehet a fiktív szerelmeslevelek kiadásának. Goethe nemcsak ismerte Rousseau művét, hanem azonosult is hősével; ez kiderül abból, ahogy emlékezéseiben a wetzlari korszakáról írt: Így követte egyik hétköznap a másikat, és valamennyi ünnepnek tetszett: az egész naptárat végig pirossal kellett volna nyomtatni. Megért, aki visszaemlékszik, mit jósolnak az Új Heloïse boldog-boldogtalan barátjának: És szerelmese lábánál tilolja a kendert, és azt kívánja, bárcsak kendert tilolhatna ma, holnap és holnapután, élte fogytáiglan.[4]
Az első kiadás Goethe nevének feltüntetése nélkül jelent meg, és egy „kiadó” rövid bevezetőjével kezdődött. Arra, hogy a kiadó bevezetése ugyanolyan irodalmi fikció volt, mint maguk a levelek, ennek a kiadásnak az olvasói nem jöhettek rá. Ez a fogás azt sugallta, hogy a következő levelek valódiak. A levelek, három kivétellel, Werther legjobb barátjának íródtak. Ezzel az olvasót mintegy bevonták a cselekménybe, mivel nem úgy fogadta, mint aki egy író által kitalált regényt olvas, hanem mint aki a hős belső lelki életébe nyer bepillantást azzal, hogy kitárulkozó leveleit elolvassa.
Azáltal, hogy a fiktív kiadó többször is szóhoz jut a regényben, többszörösen megerősíti azt az elképzelést, hogy valódi levelekről van szó. Ezeknek a valódiságát stilisztikai eszközök is alátámasztják: ellentétben Werther érzelemgazdag mondataival, a kiadó hangneme ugyan részvéttel teljes, de alapvetően tárgyilagos. A tárgyilagosságot hangsúlyozzák a regényben a mű stílusától eltérő lábjegyzetek is, amelyekkel a kiadó mintegy rejtjelezi a helység- és személyneveket, hogy a „valódi” szereplőket védje.
A regény kritikusaiból és támogatóiból egyaránt heves érzelmi reakciókat váltott ki. Goethe olyan hőst választott, aki teljesen szembehelyezkedik a polgári normákkal. A polgári közönség Werthert a békés házasság megrontójának, rebellisnek és szabadelvűnek tekintette, ami teljes ellentétben állt elképzeléseikkel. A közönség az irodalomtól inkább hasznos szórakozást várt (a horatiusi „prodesse et delectare” szellemében) – Goethe regénye azonban nem volt sem hasznos, sem szórakoztató. A „hasznosságot” közvetlenül a cselekményben keresték egy olyan szereplőben, akivel azonosulhattak volna és akinek a tetteiből okulhattak volna. A regény azonban öngyilkossággal végződik, ami a polgári normák szerint elképzelhetetlen volt. Sokan azért kritizálták Goethét, mert a hős nem felelt meg elképzeléseiknek és veszélyeztette normarendszerüket. Ezek számára „Az ifjú Werther szenvedései” a hagyományos irodalommal való nemkívánatos szakítást jelentette. Szerintük a könyv olyan értékeket hirdetett, amelyek ellentétben álltak a polgári értékrenddel, például az öngyilkosságot. A kutatók sokáig vitatták, hogy valóban történtek-e öngyilkosságok a Werther hatására – az újabb kutatások féltucat-egy tucat közötti számot tartanak valószínűnek.
Az öngyilkosság miatti kritika javarészt az egyháztól, részben kortárs költőktől származott. Példa erre az álláspontra Lavater konzervatív teológus, aki a Werthert a „keresztényietlen” és „minden tisztességgel ellenkező” jelzőkkel illette. A kritika alapjául többek között az szolgált, hogy számos fiatal Werther jellegzetes kék-sárga öltözetét utánozva követett el öngyilkosságot. Sor került egy tárgyalásra is, amelyben az egyház olyan magas adatot jelölt meg az állítólagos öngyilkosságok számaként, hogy még ma is kétséges, hány ilyen öngyilkosság történt valójában. Egyes helyeken (például Lipcse, Koppenhága, Milánó) a könyvet éppenséggel betiltották. Maga Goethe azzal érvelt, hogy a saját életben maradása a legjobb példa arra, hogy a szívbéli fájdalmakat ki kell írni magunkból.[5]
Lessing különösen érintettként reagált, mivel Werther az ő színdarabját olvasta utoljára:
„Ha azonban egy ilyen melegséges mű nem okozhat több szerencsétlenséget, mint jót: nem az a véleménye, hogy a végén kellene még lennie egy kis hideg záróbeszédnek? Néhány figyelmeztetés a végén, hogyan vált Werther ilyen kalandos természetűvé; hogy egy másik ifjú, akit a természet hasonló adottságokkal ruházott fel, őrizkedni tudjon. Mivel egy ilyenfajta a költőit könnyen erkölcsösnek véli és azt hiszi, hogy ami a részvétünket ennyire foglalkoztatja, az csak jó lehet. […] Tehát, kedves Göthe, még egy záró fejezetecskét; és minél cinikusabb, annál jobb! (1774. október 26-án J. J. Eschenburg irodalomtörténésznek)”
Derby püspöke, Lord Bristol, aki Goethe szemére vetette az öngyilkosságra való buzdítást, elég cinikus választ kapott Goethetől:
„És Ön most számadást kér egy írótól, és el akar átkozni egy művet, amelyet néhány korlátolt szellem tévesen fogott fel, akik a világot legfeljebb egy tucat tökfilkótól és naplopótól szabadították meg, akik nem tudtak semmi jobbat tenni, minthogy végleg kifújták kevés világosságuk gyönge maradékát.”
Wilhelm Amberg: Felolvasás Goethe „Werther”-jéből, 1870
A 18. század legnagyobb médiabotrányának számító regény kulcsfontosságú a média hatását kutató történészek számára. Miközben Goethe sok kritikát vont magára az egyház és a polgárság részéről, a levélregénynek lelkes rajongói is voltak. Leginkább a fiatalok között tört ki egy szabályos Werther-láz, amely kultuszfigurává emelte Werthert. Megjelent a Werther-divat (sárga nadrág, sárga mellény, kék kabát), a híres Werther-csésze,[6] amely nem hiányozhatott a művelt háztartásokból, sőt még az Eau de Werther is. A Werther szenvedéseiből vett jelenetekkel teás‑ és kávéskannákat, ‑csészéket, kekszes‑ és teásdobozokat díszítettek.
A regény elsősorban azok körében volt népszerű, akik Wertherhez hasonló helyzetben voltak és közvetlenül megszólítva érezték magukat. Azok, akik helyesen értették Goethét, a helyzetüket bizonyos távolságtartással ítélték meg és azokban a szenvedésekben, amelyeket Werther mintegy képviselőként átélt helyettük, épülésre és vigasztalásra leltek.
Erre vonatkozik a kiadó megjegyzése is, amely a regényben az első levél előtt található:
„Amit csak megtudhattam a szegény Werther történetéről, szorgalmasan összegyűjtöttem, és most elétek bocsátom, és tudom, hálásak lesztek érte. Lehetetlen, hogy ne csodáljátok és szeressétek a szellemét és jellemét, meg ne sirassátok a sorsát. És te, jóságos lélek, aki ugyanazt a szorongást érzed, amit ő, meríts vigaszt a szenvedéseiből, és legyen barátod ez a kis könyv, ha a sors végzése vagy a saját hibád miatt jobbat nem tudsz találni.”
Az ifjú Werther szenvedései a Sturm und Drang kulcsfontosságú regénye. A regényt abban az időszakban igen magas példányszámban nyomtatták ki és valóságos olvasási szenvedélyt váltott ki. Maga Goethe sem látta előre, hogy műve ilyen világsikert ér el. A „Werther-láz”-nak nevezett jelenség dokumentálására az úgynevezett Lottehaus-ban (Lotte-ház), Charlotte Buff egykori otthonában a Werther első kiadása mellett paródiákat, utánzatokat, vitairatokat és számos fordítást állítottak ki. A regény sikere azonban több volt divatjelenségnél. Goethe ezt írta róla:
„Eme könyvecske hatása nagy volt, de szerencsétlen, és valószínűleg azért, mert a kellő időben érkezett.”
– Goethe, Dichtung und Wahrheit
A Werther hatása alatt létrejött művek[szerkesztés]
A regény formája és tartalma sok következő regényre hatott, egyes művek közvetlenül visszautaltak Goethe Wertherére. 1775-ben Friedrich Nicolai egy maró paródiát adott ki „Az ifjú Werther örömei” címmel. Ebben Werther elnyeri Charlottét, és jómódú földbirtokossá válik, aki boldogan él népes családja körében – ez viszont arra indította Goethét, hogy irodalmi háborút indítson Nicolai ellen hasonlóan harapós hangvételű versével (Nicolai Werther sírjánál) és több célzással a Xéniák-ban.
William Makepeace Thackeray szatirikus verset írt Sorrows of Werther (Werther keservei) címmel, amelyben gunyorosan összefoglalja a regény cselekményét.[7]
A magyar irodalomban Kármán JózsefFanni hagyományai című levélregényét szokták párhuzamba állítani a Wertherrel, holott „az irányzat közös voltán és stiláris egyezésének esetlegességein túl nincs különösebb belső kapcsolat e két regény között”.[8] A közvetett hatás kimutatható viszont Eötvös JózsefA karthauzi című regényében.[9]
Thomas Mann 1939-ben megjelent Goethe-regényében (Lotte Weimarban) a főszereplő Charlotte Buff a fiatal Goethét úgy tekinti, mint aki élősködott az ő és a jegyese boldogságán.
Ulrich Plenzdorf színdarabot írt a Werther-ből Die neuen Leiden des jungen W. (Az ifjú W. újabb szenvedései) címmel, amelynek cselekményét áthelyezte az NDK jelenébe, A darabot 1972-ben Halléban mutatták be, és az NDK-n kívül is sikert aratott.
