Magyarnak lenni:
büszkeség és/vagy szégyen!?
Annyiban is
Isten népe vagyunk,
hogy ha nem akarunk
és nem tudunk
Isten törvényei szerint élni,
akkor nálunk rongyabb,
szemetebb társaság
nincs a világon
Karácsony Sándor
*
Berzsenyi Dániel:
A MAGYAROKHOZ
Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorúlt hazádon? .
Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad. .
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok víperafajzatok Dúlják fel e várt, melly sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. .
Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; .
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál: .
Mert régi erkölcs s spártai férjfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben. .
Most lassu méreg, lassu halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, .
S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, melly ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed. .
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldult védfalából Rak palotát heverőhelyének; .
Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. - .
Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja. .
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! .
De jaj! csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet, Játszva emel, s mosolyogva ver le. .
Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthágó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.
[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]
*
Kölcsey Ferenc:
HIMNUSZ
A magyar nép zivataros századaiból.
.
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
.
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
.
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
.
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
.
Cseke, 1823. január 22.
*
Petőfi Sándor:
A MAGYAR NEMZET
Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: "Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." - Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?
Pest, 1846. december
*
Petőfi Sándor
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl. .
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. .
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek. .
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét, S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét. .
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
Pest, 1847. február
*
Reviczky Gyula:
Magyar virtus
Lármázz magyar! Ellenfeled' Kongó szavakkal kardlapozzad, És öltsd azokra nyelvedet, Kik megcsufolni nem haboznak. Óh, mert nyelved merész, csodát mivel, De az utolsó vagy, ha tenni kell. .
Aludj', magyar nép! Bármi jő: Mindegy, te sült verébrül álmodj', Változván ember és idő, Őrizd meg ősi lomhaságod'. Mig más egész nap fárad, izzad: Te szempilládat föl se nyissad. .
Hallgass magyar! Ha rád morog A külföld, némulj el szavára. Mert bár mindenbe' majmolod, S mint árnyék támolyogsz nyomába: Nem hallgatsz, csak dicséretére; Hibád' ha látja, esz a méreg. .
Vakulj magyar! Türelmedet Nem józanság okozza, hidd el. Szidd inkább gyönge merszedet S keleti röstséged veszítsd el. Nagylelkü, higgadt nép nem vagy te, nem! Csak léha vagy, csak rest vagy, nemzetem!
*
Ábrányi Emil Él a magyar...
Fessétek bár sötétre a jövőt, Mondjátok, hogy már torkunkon a kés, Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról, Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról: Engem nem ejt meg gyáva csüggedés! Szentűl hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog! . Többet ki küzdött és ki szenvedett? Hiszen vértenger, temető a mult! Vetettek rá halálos szolgaságot, Irtották szörnyen... ámde a levágott Törzsek helyén még szebb erdő virult. Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog! . Ki a saját pártos dühét kiállta, Annak nem árthat többé idegen! Hányszor harsogták kárörömmel: Vége! S csak arra szolgált minden veresége, Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen. Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog! . Szükség van arra nemzetem, hogy élj! Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy, Van egy erényed, mely fényt vet te rád, S melyért az Isten mindent megbocsát - Hogy a szabadság leghűbb véde vagy! Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog! . Ha minden nemzet fásultan lemond, S a szent rajongás mindenütt kiég, S a büszke jognak minden vára megdől: A te szabadság-szerető szivedtől Új lángra gyúlad Európa még! Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar örökre élni fog! . Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk, Ki trónusán bírói széket űl! És hogyha minden búra, bajra válik, Romok között is hirdetem halálig, Erős, nagy hittel, rendületlenűl: Legyen bár sorsunk még oly mostoha, Él a magyar s nem veszhet el soha!
*
Ady Endre
A hőkölés népe
Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom.
Ez a hőkölő harcok népe S mosti lapulása is rávall, Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával. .
Mindig ilyen volt: apró kánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta. .
Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek. Önerejét feledte mindig, Sohse szegzett erőt erőnek. .
Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak búsan átkoz S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz. .
Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szivét kobozzák S ha nehányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák. .
Csak a Csodák-Ura meglátná Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri, kis kiméletlenséget. .
Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát - akarja.
*
Ady Endre:
Történelmi lecke fiúknak
Hóditották ez országot Derék, lelkes, úri szittyák, Jóttevői szegény népnek: Iskolában így tanitják. .
De nem így volt ezer évig, Munkás embert ág is húzta, Egy-két ezer úr kötötte Millió jobbágyát gúzsba. .
Magyarország dús ország volt, Van termése, kincse, vadja, De amit a bús nép szerzett, Víg uraság zsebre rakja. .
Csak a gazdag, csak a zsarnok Élt föl minden földi jókat. Megláncolták, butitották A dolgozó milliókat. .
Ma már a szivek bátrabbak, Sápadtak a gyermek-orcák, Ha összeszakad Ég és Föld, Mégis más lesz Magyarország. .
Ez az ország mindnyájunké, Hol bilincset urak vernek: Háborura készüljön föl Minden sápadt munkás-gyermek. .
Van e földnek áldott Napja, Pirosító levegője És ha lefogja az úr-had, Munkával elvesszük tőle. .
Föl, gyermekek, tanulásra, Háborura, egészségre: Ti lesztek majd e rab ország Megváltott és boldog népe.
*
Sajó Sándor
Magyarnak lenni
Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre - lent; Mosolyogva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj; Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak, S szálaiból a fájó képzeletnek Fekete fényű fátylat szövögetnek És bút és gyászt és sejtést egybeszőve Ráterítik a titkos jövendőre. Rabmódra húzni idegen igát, Álmodva rólad: büszke messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!... Csalódni mindig, soha célt nem érve, S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait. - Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... . Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcra nem elég erősnek; Úgy teremtődni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy, amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés. Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkául, Ránk néz merően, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag. Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk, Mely sírni késztő tréfát űz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: . Egymást vádolni, egymást marcangolni! - Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Nagy bánatoknak hangos lagziján Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány - Háborgó vérrel kesergőn vigadni, Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi őserő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében,- Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,- S mikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat. -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... . De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a kárpátok alatt. Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!... 1919.
*
Babits Mihály:
Petőfi Koszorúi
"Avagy virág vagy te hazám ifjúsága"
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák.
.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe.
.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit.
.
Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére - kőnek!
.
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos fűzérbe görbítve - légy szabad virág szabad földön! hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: "Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!"
.
Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén: Koporsó tömlöcét akit elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén!
*
Wass Albert
Magyar Cirkusz
Cirkuszról álmodtam az éjszaka. Emberek, az álom szörnyű volt! Még le sem ment a nap egészen s már följött véresen a hold! Indulót kürtölt frakkosan a Halál! Körben a világ valamennyi népe megtöltötte a páholysorokat s minden szem az arénát nézte. Ott gyilkolták egymást a magyarok, Torz jelmezekben részegen! Szemükben láz, kezükben kés s csorgott a vér a késeken…! Mindenki küzdött ott mindenki ellen és ezer bohóc röhögött! A világ jelszavakat ordított és fogadásokat kötött: – Én arra a vörösre fogadok! – Enyém a zöldinges legény! – Szorítsd, te Árpád-címeres! – A gatyás paraszt az enyém! S a magyarok csak ölték egymást. Tombolt a halál-zenekar. S Európa cirkusz-porondján fogyott, fogyott a magyar. Aztán a végin egy maradt csak. Ezer sebéből folyt a vére. Bámult fáradtan, eszelősen a véráztatta csatatérre. A nézők elszámolták a fogadásokat. Aki vesztes volt, fizetett. Nehányan már ásítottak is. Aztán mindenki hazament. Pár kapzsi suhanc még összeszedte az elesettek rongyait. Aztán már csak a hold bámulta borzadt szemével, vörösen az új magyar Kaint.
*
Üdv néked Ifjúság
(1956. október 26.)
Üdv néked, Ifjúság! Üdvöz légy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? … Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezerévben vérrel és vassal tanítsa zsarnokát!
(Sinka István)
*
Márai Sándor: MENNYBŐL AZ ANGYAL MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. . Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról. . Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. . És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta - Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer. . Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta - Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon. . És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: "Elég volt." . Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik - Ők, akik örökségbe kapták -: Ilyen nagy dolog a Szabadság?... . Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor - a gyermek, a szamár, a pásztor - Az álomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik - mennyből az angyal.
|